A Mozgó Világ internetes változata

Meghalni jó.

De feltámadni is.

Amikor meghal az ember, nyugalom árasztja el a testét.

A halálban nyugi van.

Életemben először kétezer április negyedikén hajnali egy óra ötvenhat perckor haltam meg.

Április negyedike nemcsak a halálomban, de az életemben is jelentős szerepet töltött be.

Gyerekkorom nagy részét Leninvárosban éltem le.

Ott meg áprilisnégy különösen kiemelt dátum volt.

Akkor voltak a zászló- és gúlagyakorlatok.

A Lenin útról indultunk, szép kis harci rendben vonultunk el a főtér mellett, elhagytuk a város büszkeségét, a víztornyot, templom nem volt a városban, maradt büszkeségnek a víztorony, a víztorony még a képeslapon is rajta volt, meg a Hotel Olefin is meg a négykéményes erőmű. Azt hiszem, Leninváros volt hazánkban az egyetlen város, ahol egyetlen földszintes lakóház se volt, és ez nekünk gyerekeknek nagyon tetszett, nem vagyunk mi holmi parasztok, hogy földszintes házban éljünk. Mögöttünk maradt a csillagvizsgáló, ahol egy félkezű csillagász vezetett be az éjbolt rejtelmeibe, sőt egyszer megmutatta, hogyan tudja az épen maradt jobb kezével a jobb kezéről kisollóval levágni a körmeit. Aztán már a kenyérgyárnál jártunk, integettek a pékek, akik hajnalonta, amikor edzésről mentünk iskolába, friss kiflit és kenyeret adtak, ott szerettem meg a friss kenyér ízét és illatát, vagy ahogy nagyanyám mondta, az életet. A sportpályán volt a zászlógyakorlat. Nem tudom, hogy ki volt az az ember, aki kitalálta ezt a faszságot, de hogy nem egy neoplatonikus ifjúsági regényíró vagy egy kantiánus bérfilozófus, az biztos. Vagy kommunista volt, vagy fasiszta, de hogy nem normális, az is biztos. Áll több száz gyerek, és kék, sárga, vörös zászlókkal hadonászik. És a szülők boldogok és büszkék, azt hiszik, ez szép. Utána úgyis lesz sör meg virsli, kit érdekel a felszabadító szovjet hadsereg meg Kádár János, és Losonczi elvtárs, a gyerek ügyesen lengetett, jó ritmusban, nem tévesztett, a sör is hideg, a virsli is jó, húsból van, a szóját csak szójáték formában ismerték még akkor, a boldogsághoz ennyi is elég volt. Aztán amikor felsősök lettünk, jött a gúlagyakorlat. Az tetszett. Izmosodó, férfiasodó testek egymáson. Lehetett vele csajozni is, bár írásbeli újító beadványunkat elutasították, pedig csak annyit kértünk, hagy álljon a gúla tetején Holló Zsuzsi vagy Talmaczi Jacqueline. Megbízható öltözői forrásból tudtuk, hogy nekik már szőrösödik a sunájuk, jó lenne alájuk nézni, szóval beadványunkat elutasították, az igazgató bácsi egyenesen üvöltött, hogy mi lesz belőletek így, sintér, kutyapecér, bűnöző, alkalmi hóhér. Azért később azt az alánézést nem hivatalos úton mégis megejtettük. Szép volt.

Amikor kétezer április negyedikén hajnali egy óra ötvenhat perckor meghaltam, nem jutott eszembe se Holló Zsuzsi, se Talmaczi Jacqueline sunája.

Egy egészen egyszerű dolog jutott eszembe, ami az emberiséget és a művészetet évezredek óta foglalkoztatja.

Konkrétan az, hogy érdemes-e élni.

Érdemes-e nekem élnem, vagy hagyjam magam meghalni.

Nem könnyű döntés. Nemcsak rólam volt szó.

Konkrét élményem még nem volt arról, milyen a halál, csak az Iván Iljicsben olvastam, hogy állítólag ilyenkor lepereg az emberben az egész élete. Nem tudom, hogy Tolsztoj meghalt-e már akkor, amikor ezt írta, mindenesetre részben igaza van. Tanúsíthatom. Ha nem is az egész élet, de néhány pillanat, hang, illat, fény lepereg. Összefüggéstelenül. Bennem is lepergett.

Az első világbamenésem.

Hároméves voltam.

Az anyarúzs miatt mentem világgá.

Az anyarúzs nagyanyáméknál a nagyszekrényben, a felső fiókban volt, és amikor véletlenül magamra maradtam, mondjuk, nagyanya hátra ment a nyárikonyhába, vagy anya kiment a kintibudiba, akkor elcsentem az anyarúzst, és rajzoltam a falra. Mindig kerekerdőt rajzoltam, szép piros kerekerdőket. Zöldet nem tudtam, akkor még nem voltak divatban ezek a mai divatos rúzsok. Szóval kerekerdőt rúzsoztam a falra, már az egész lakás kerekerdővel volt tele, így utólag mondhatnám, hogy zöldövezetben laktunk, vagyis hát pirosban. Háromévesen kerekerdő-tervező akartam lenni. Sok-sok kerekerdőt akartam tervezni. Rajzoltam egy nagy kört, az volt a kerekerdő, és bele kisebb köröket, azok voltak a fák. Anya ugyan azt mondta, hogy az nem kerekerdő, hanem pöttyös labda, de engem nem izgatott, tudtam, hogy a felnőtteknek nincs fantáziájuk. És akkor egy nap eltűnt az anyarúzs. Eldugták előlem. Nincs több kerekerdő, mondta anya és nagymama. Ki kell festetni a lakást. Tudod, mennyibe kerül az a festetés, kérdezték. Húszezer ötvenfilléres fagyi. Azt, hogy mennyi a húszezer, azt nem tudtam, biztos sok lehet, több mint az egy vagy a kettő, az ötvenfilléres fagyit viszont szerettem, néha egy gombócot kaptam, néha kettőt, de nem értettem, mi köze van a kerekerdőimnek a csoki- és puncsfagyihoz. Jó, mondtam, akkor világgá megyek. Menjél, kisfiam, mondta nagyanyám, sütök neked pogácsát. Úgy illik világgá menni. És sütött. Amíg sült a pogácsa, addig duzzogtam. Amikor kisült, becsomagolták egy batyuba, raktak mellé egy üveg bambit is, a töpörtyűs pogácsára jól csúszik, mondta nagymama, ki tudja, hogy ott a világvégén van-e csatos bambi, seprűnyél is került, arra kötötték a batyut, kaptam puszit is, na menjél, kisfiam, jó utat, mondták. És becsukódott mögöttem a hatalmas tölgyfa kapu. A cívis építészetre jellemző, hogy az utca felé hatalmas kapukat építenek, mutassuk meg a világnak, hogy gazdagok vagyunk, a kapu mögött meg csak apró ház van, meg néhány összefoltozott házrész. Nagyanyáméknak hatalmas kapujuk volt, én mindig úgy éreztem, hogy az égig ér. Szóval ez a hatalmas kapu csukódott be mögöttem. Álltam az utcán, és döntenem kellett, balra menjek vagy jobbra. Balra mentem. Vígan ringatózott a batyu a bot végén, szabad voltam, igaz, nem volt anyarúzsom. A sarkon ott ült Néni néni a hokedliján, és almát árult. Néni néni mindig a háza előtt ült és almát árult, vagy körtét, vagy diót, vagy valamit. Hová mész, kisfiam, kérdezte. Világgá, mondtam büszkén. Adok egy almát, mondta, jó lesz az útra. Megköszöntem, és már indulni akartam volna tovább, amikor azt kérdezte, és hol van az a világ, kisfiam. Álltam, és nem tudtam válaszolni. Elsírtam magam, de akkor már ott állt anyám és nagyanyám, mondták, hogy menjek haza, mégiscsak jobb otthon, mint a világvégén. Ne legyél te kerekerdő-tervező, legyél inkább csillagász, mondta nagyanyám, és odaadta nagybátyám távcsövét. Többet nem kerestem az anyarúzst. Esténként csillagokat rajzoltam az éjre.

Nem tudom, miért ez az emlék jutott eszembe, mondhatnám azt is, hogy csillagokat láttam a fájdalomtól, de nem, akkor hazudnék, nem láttam semmit, csak homályos foltokat, éreztem, hogy lecsukódik a szemem, ha lecsukódik, tudtam, hogy reggelre meghalok. Legurultam az ágyról, és elkezdtem vonszolni magam a nappaliba, a telefon felé, hogy életmentőt hívjak.

Mielőtt meghaltam, jól éltem.

Egy friss válás után voltam, ilyenkor vagy depressziós lesz az ember, vagy öngyilkos, vagy megtér, vagy beleveti magát az életbe. Én az utóbbit választottam. Egy finn barátom tanácsára hallgattam, aki összesen négy szót tudott magyarul, de azt mondta, József Attila nyomán, hogy ez az élet értelme: eni, ini, bazsni, alunni. Én még kiegészítettem az írással és az olvasással. Boldog voltam. Egy kulturális műsornak dolgoztam, azt csináltam, amit akartam, csak néhány kényszermeló volt, belefért, és aránylag jól fizettek, ha fizettek. Egy régi-új szerelem is kibontakozóban volt, Anettel, mostani feleségemmel, de még nem gondolkodtam Gyerekgyárról, nagypolgári lakásról, autóról, négy babakocsiról, biztosításról, kötvényekről meg mindenről, ami most van.

Debrecenben születtem, Miskolcon haltam meg.

Talán József Attila miatt, talán az alkohol miatt, talán egy varázsszemű skótjuhász miatt.

A kis húgom Párizsban élt, diplomatának tanult, büszke voltam rá. Sokszor mondtam neki, jó kapcsolatokat építs ki, hugi, kell majd a kapcsolat, ha fiam lesz, a fiam biztos cumibetyár lesz. Biztonsági őr akar majd lenni egy cumigyárban, nehogy egyetlenegy cumit is kivigyenek mellette, anélkül, hogy ne próbálja ki. Először biztonsági őr lesz, aztán lehet, hogy a vezérigazgatói posztig is viszi. Viszont az a baj, hogy itthon nincs cumigyár. Valószínűleg azt hiszik az illetékesek, hogy szopunk mi magyarok eleget, sokat cumizunk mi magunktól is. De Párizs környékén biztos, hogy van cumigyár, ők már túl vannak a történelmen, csak hobbiból szopnak, már aki hobbiból akar. Hát kell majd a protekció a gyereknek. Szóval a kis húgom Párizsban élt, a szüleim meg kimentek hozzá két hétre. Miskolc-Tapolcán ott maradt őrizetlenül a ház, és a kutya. A bejárónő jött ugyan hetente egyszer, de ha a gazdik nincsenek otthon, az ilyen heti bejárónők járulnak hozzá jelentősen a kutyák elmagányosodásához és éhenhalásához. Az élet, vagy talán a halál különös összejátszása, hogy éppen irodalmi konferenciát rendeztek Miskolcon, József Attila újraolvasása címen. Utálom az újraolvasást, kis kánonpisták olvasnának inkább először, de hát egy irodalmi tévéműsorban ez elmegy, csinálok néhány interjút, pénzt is kapok érte, otthon is vagyok, és a kutya se lesz magányos. A programban szerepelt Odorics Ferinek, a magyar dekonpópának az előadása az Óda újraolvasásáról. Az Ódát szeretem, a helyszín is megvan, kamaszkoromban minden hétvégén a csillámló vízeséstől indult a hegyifutás-edzés Lillafüred és Bükkszentlélek között, egy mai focista belehalna. De a vízesést nézni jó volt, azon ábrándoztam, ha lesz csajom, elhozom ide, és elszavalom neki az Ódát. Akkor még tudtam verseket, azzal csajoztam, sohasem jött be. Mindegy. Anettet viszont Odorics miatt ismertem meg egy erdélyi konferencián, igaz, hogy akkor még nem abból a célból, de hát bejött. Szóval elgondoltam, ahogy a dekonpópát beültetem a vízesés alá, ott beszélgetünk, kicsit giccses, vagy talán vicces, ahogy a vízesés és Odorics hosszú, őszes haja egymásra rímelnek.

Lehet, hogy halálom oka mégsem József Attila, nem is az alkohol és nem is a varázsszemű skótjuhász volt.

Hanem a kenyér.

Ültem szüleim házának a teraszán, újraolvasgattam, meg játszottam a kutyával. Beesteledett, és a jó pesti Rákóczi úti levegő után rám támadt az a rossz, Bükkből lezúduló hegyi levegő. Megéheztem. Az újraolvasást abbahagytam, a kutyának adtam enni, bementem a házba, végre egyedül voltam. Éhesen és izgatottan. Meccs volt a tévében, ugyan nem a Diósgyőr, hanem a Valencia-Liverpool, de az se rossz. Egy szép nyugis estére gondoltam. Csinálok valami kaját, közben megnézem a meccset, aztán elszívok egy szivart, a kutya már aludni fog, talán sétálok a hegyen is egy kicsit. Kis vidéki magány és boldogság. Bementem a kamrába, és megláttam a csodát. A csoda egy jó tízkilós parasztsonka képében leselkedett rám. Nemrégen volt nagyapáméknál disznótor, onnan vándorolt hozzánk. No jó, akkor halál a gyomorra, gondoltam, és nem is sejtettem, hogy tényleg az lesz. Ha valaki ki akar tolni a gyomrával, ideírom a receptet. Vágtam négy jó nagy, kéttenyérnyi szelet sonkát, mangalicaszalonnán megfonnyasztottam három nagy fej hagymát, rá a sonkát, amikor már jó puha volt, ráütöttem nyolc tojást. Biztonság kedvéért még bekentem a tetejét erőspistával. Volt a kamrában egy kis tokaji aszú, nem bolti, privát, hatputtonyos, töltöttem egy pohárkával, az asztalra tettem, és akkor jött a bumm.

Nem volt otthon kenyér.

Az előbb hazudtam, hogy a friss kenyér illatát Leninvárosban a hajnali pékeknél szerettem meg. Nem. A friss kenyeret anyai nagyapám húgánál, Nénikénél szerettem meg, Hajdúböszörményben. A kemencesutban. Nénike mindig előre sütött két hétre kenyeret, nagy kétkilósokat, a férje, Miklós bácsi mindig azt mondta, nem akarom háborúban érezni magam, legyen itthon biztonság, legyen itthon kenyér. Nénike, akár a boszorka a Jancsiésjuliskában, hatalmas sütőlapáttal húzta ki a kenyereket a búboskemencéből. Amíg sült a kenyér, én hozzátapadtam a kemencefalhoz. Finom volt a testemnek a kemence melege. Aztán amikor kihúzta a kemencéből a kenyereket, lekaparta az égett részeket, rongyba bugyolálta, én pedig csak szívtam magamba az illatot. Miközben árválkodott a sonka az asztalon, tovább kutakodtam a kamrában, és kiderült, hogy tényleg nincs otthon kenyér.

Kenyér.

Vagy ahogy nagyanyám mondta, élet.

Amióta Pesten éltem, elkényelmesedtem. Pesten könnyű élni, van minden. A lakásom alatt volt a gyógyszertár és egy borozó, szemben a cébéá, a környéken volt három éjjel-nappali bolt meg három presszó, a Rákóczi pékség, ha hajnalban megéheztem vagy megszomjaztam, csak leugrottam, és már volt is kenyér meg sör. Pesten az idő nem számít. De Miskolc-Tapolcán nemhogy éjjel-nappali, de még rendes nappali bolt se volt. Akkor éppen otthon meg kenyér sem.

Álltam a konyhában, és néztem azt az orbitális adag kaját. Most mit csináljak. Kidobni nem fogom. Nem voltunk ugyan szegények, de gyerekkoromban megtanították, amit a Jóisten az asztalra adott, azt nem szabad otthagyni. A Jóisten most ott incselkedett előttem. Néztem a sonkán terpeszkedő tojássárgákat, mintha egy nyolcszemű szörny mondaná, gyere, egyél meg. Gyere, egyél! Falj fel! Ettem. A meccs jó volt, az étel is, szép lassan ettem, kortyolgattam a bort hozzá, a szünetben úgy a felénél jártam. Megittam a maradék bort. Na, ez volt a baj. Hogy több bort már nem ittam. Később, amikor már úgy volt, hogy nem biztos, hogy meghalok, a főorvos mondta, hogy az volt a baj, hogy csak egy pohár bort ittam a kenyér nélküli zsíros ételhez. Magyarázta, hogy ha többet iszom, akkor az leköt a gyomorban valamit, nem nagyon értettem a szakszavakat, csak azt, hogy életemben először mondják, hogy mért nem ittam többet, mert ha megivott volna egy liter hatputtonyost, mondta a doki, eszébe se jutott volna mindet megenni, elaludt volna tőle, tette hozzá nevetve. De nem, én csak egy pohárkával ittam. Négy szem még ott igézett az asztalon. Már nem kívántam. A kutyának nem adom, nehogy valami baja legyen tőle, a hagymát nem nagyon szereti. Néhai Kis János novellahős jutott eszembe, aki halálra ette magát. De legalább becsülettel küzdött. Én is küzdöttem válásom előtt eleget, ha egy nő nem tudott, akkor a maradék négy tojás sem fog kitolni velem. Küzdöttem. Azt hiszem, a Valencia győzött, meg én.

Büszkén néztem az üres tányérra.

Felmentem az emeletre, lefeküdtem.

Elaludtam, aztán úgy éjfél felé felébredtem. Forgott velem a világ, egyre sebesebben forgott a plafon. Hányingerem volt, és éreztem, hogy hamarosan vándorútra indul a hasam is. Még rendes léptekkel mentem ki a vécébe. Folyékonyan gördültek a szemek a vécékagylóba, de abban a pillanatban elindult a gyomrom felfelé is. Dzsinnarancs-színű lé buggyant ki a számon, áradt a Sárga folyó, aztán ömlött a nafta sugárban. Epe. Megpróbáltam feltörölni a padlót, részben sikerült. Na jól van, kijött, nyugodtam meg. Végre alhatok. Már nem forgott a plafon. Mégis én győztem, a szörny már valahol a csatornában csurog lefelé. Elaludtam. Úgy tíz perc múlva újra felébredtem. Mint a vurstliban, amikor indul a következő menet, újra forgott a plafon. Újra támadott a szörny. Lépteim már bizonytalanabbak voltak. Vért fostam, és vért hánytam. Elég sokat. Negyedóra múlva újra. Ennyi vér nincs is bennem, gondoltam. Lehet, hogy kilyukadt a gyomrom. Győzött a szörny. Megijedtem. Nem vagyok egy ijedős típus, de most lelkileg is befostam. Le kell jutnom a telefonhoz. Mint amikor falusi néni először lép mozgólépcsőre, úgy indultam lefelé. Leértem, szerencsére a lépcsővel szemben volt a vécé. Mégis van annyi vér és epe. Átmentem a nappalin, abból nyílt apám hálószobája, lefeküdtem az ágyára, hátha el tudok aludni, reggelre talán jobban leszek, csak nem kell mentőt hívni, talán József Attilára is jut idő. Feküdtem, és nem éreztem semmit. Nem éreztem a testem. Olyan volt, mintha a lélek kiszállt volna belőle. Mint a misztikus és keleti írásokban. Megszűnt a fájdalom. Lebegés volt. Éreztem, hogy lecsukódik a szemem.

Tudtam, ha lecsukódik, meghalok.

Legurultam az ágyról, és elkezdtem vonszolni magam a nappaliba, a telefon felé, hogy életmentőt hívjak. Még sohasem hívtam mentőt, se rendőrt, se tűzoltót, egyszerűen nem tudtam a számokat, csak azt, hogy valami nullaöt, hat, hét, talán eltalálom. Tárcsáztam. Kellemes hang vette föl, valami kicsi hölgy lehetett, talán még szűz is, rendes kúrós nők nem vállalnak éjszakai diszpécseri állást, a tűzoltók voltak. Ééég a gyomr, lecsapta. Azt akartam mondani, hogy ég a gyomrom, szerintem kilyukadt, mondja már meg a mentők számát. Valószínűleg azt hitte, hogy egy hülye részeg, vagy valami kamasz próbálkozik vele, így utólag megértem. Kicsit pihentem, tudtam, hogy most minden energiámra szükségem van, újra éreztem a fájdalmat, visszatért a lélek a testbe, élek. Tárcsáztam. Most nem a tűzoltók vették fel, nem is a katasztrófavédelem, hanem a rendőrök. Életem első rendes rendőrei voltak. Megmondták a mentők számát, kérdezték, hogy hívják-e ők őket, magamnál vagyok-e még, tényleg rendesek voltak. Nem kértem rendőri segítséget, volt egy kis problémám.

A probléma nem volt túl egyszerű.

Akarok-e élni?

Kinek jó az?

Nekem?

Másnak?

Valamikori legjobb barátom jutott eszembe, aki motorbalesetben halt meg. Száguldott a gyerekekért az óvodába, és alácsúszott egy kamionnak. Húsz napig volt kómában. Nem tudom, hogy legbelül küzdött-e az életéért, vagy feladta. A temetésén több százan voltak, társadalmi esemény volt. Pofavizit. A nekrológot nekem kellett megírni. Valami olyasmiről írtam, hogy más halálában saját hiányunkat keressük. Mennyivel leszünk kevesebbek. Nem az elhunyt a fontos, hanem mi. A saját fájdalmunk. Amikor megtudtam, hogy meghalt, éppen Mályiban, a nyaralómban voltam. Ültem egy darabig a tóparton, néztem a fodrozódó vizet, aztán felültem a biciklimre, és elkezdtem száguldozni, üssenek el engem is. Megyek utánad, barátom! Amikor kifáradtam, beültem egy sörre a Horgásztanyára. Rájöttem, hogy egy állat vagyok. Tudtam, hogy nem fognak elütni, csak azért csináltam az egészet, hogy valamikor majd megírhassam. Akkor jöttem rá, hogy írónak lenni kegyetlenebb mesterség, mint a hóhéré. Nekem se az jutott először eszembe, hogy mi lesz a két gyerekével, hanem az, hogy mi lesz a közös dokumentumfilm-sorozatunkkal, a közösen írt filmünkkel, kivel fogok én dolgozni, kivel csajozok és iszok. Nem őt, magamat sajnáltam. A nekrológért pénzt is kaptam, vettem belőle egy üveg whiskyt, a barátom kedvencét, kimentem a sírjához, leültem egy padra, és jól berúgtam. Ez véletlenül nem volt póz. Feküdtem az ágyon, és arra gondoltam, kinek vagyok én fontos, a családomon és Anetten kívül. Ha meghalok, lassan úgyis elfelejtenek. Először még beszélnek rólam, aztán már csak emlegetnek, végül kocsmai asztaltársaságoknál mondják, hogy, emlékszel, amikor a Ficsku, emlékszel, amikor a Pali, szép lassan érzelem nélküli anekdottá válok.

Nem akarok anekdot lenni!

Inkább anekdotokat akarok írni.

Ahhoz meg élnem kell.

Utolsó energiáimat összeszedve újra a telefonhoz mentem, dadogó kezekkel tárcsáztam, dadogó szavakkal elmondtam, mi van, siessenek. Húsz perc, mondta egy kellemes hang. Lehet, hogy már nincs húsz percem. Ki kell bírni. Megejtettem egy könnyű hányást, meg egy kis foskót, már nem is néztem, mi jön ki, csak arra figyeltem, el ne essek. Kitántorogtam az udvarra, felkapcsoltam a kerti villanyt, hogy lássák a házszámot, kinyitottam a kaput, hogy be tudjanak jönni, nem tudom, hogy volt ennyi erőm. Visszamentem a házba, a telefonomat beledobtam egy szatyorba, raktam bele pénzt is, pénz mindig kell a kórházba. Egy üres papírra írtam két levelet. Egyet a mentősöknek, hogy zárják be a kaput, meg adjanak enni a kutyának, ez utóbbit nem tudom miért, egyet meg a bejárónőnek, hogy kórházban vagyok, nem tudom, hol, hívjon fel, ha még élek, ha nem, akkor ne. Gyerekkorom óta meztelenül alszok, most is úgy voltam. Eszembe jutott, hogy az emeleten van valahol egy pizsamám, meg törülköző is kéne, de nem tudtam felmenni, a lépcső alja már a plafonon volt. Leájultam az ágyra. Homályos volt minden. Lecsukódott a szemem. Láttam az anyarúzst.

Visszajön!

De nem ver vissza!

Visszajön!

De nem ver vissza!

Visszaver!

Jól van!

Kinyitotta a szemét!

Kinyitottam a szemem.

Egy arcot láttam homályosan, az életmentő-orvos volt. Éreztem, hogy valami cső van bennem, vagy vezeték, meg injekciót kapok, vagyis nem éreztem semmit, lebegtem.

Kurva nehéz, lihegett az egyik hordár, amikor megpróbáltak felrakni a hordágyra. Van vagy százhúsz kiló. Tévedett, csak száztíz voltam, de hát hadd tévedjen, dolgoznia kell, éjszaka is van, biztos, hogy ma éjjel megmozgatott már vagy egy tonna élőhúst. Egy kórboncnok barátom jutott eszembe, Boncnok Pisti, aki többnyire rákos csecsemőket és gyerekeket boncol. Igaz, hogy Boncnok Pisti ötven kilónál nem több, és éppen hogy a törpehatár felett van, de mindig azt mondja, te, Pali, tudod, hogy milyen nehéz egy halott csecsemő is, pedig azt hinné az ember, hogy ha kiszáll belőle a lélek, akkor könnyebb lesz. Hogy a léleknek van súlya. Lihegtek a betegpakolók, nehéz vagyok, ha meg nehéz vagyok, akkor még van súlyom, akkor van még bennem lélek, gondoltam. Ha meg van lélek, akkor élek. Dolgozott bennem a formállogika.

Nem sokon múlott, hogy még él, mondta az orvos a mentőben.

Kicsit jobban voltam, melegített az infúzió.

Nyolcvan per nulla. Nyolcvan per nulla volt a vérnyomása, amikor megtaláltuk. Még jó, hogy nyitva hagyta az ajtót. Nyolcvan per nulla. Tudja, az mit jelent. Már nem vert vissza a szíve. Le volt nullázva.

Hogy akkor meghaltam, ez azt jelenti, hörögtem dadogva.

Mondhatnánk úgy is.

Szerencsére csak mondhatnánk.

Akkor megmaradok, hörögtem újra.

Konkrétan még nem lehet tudni, mondta az orvos.

Ebben maradtunk.

Amikor kiraktak a mentőből az emberpakolók, láttam rajtuk, hogy többször nem igazán akarnak cipelni, bár mentálisan talán még mindig jobb voltam, mint egy halott csecsemő. Otthon tőlem nyugodtabban alhattak. Nyugodtan szuszoghat az asszony, nem kell lelkiismeret. Ki a faszt érdekel egy krisztuskorú száztíz kilós, alkoholista jellegű író. Betoltak a kórházfolyosóra, volt valami röntgen is, újabb csöveket dugtak belém. Ne féljen, reggelre kész lesz az ágya, mondta egy éjszakás nővér, és egy lepedőt terített rám. Csak meg kell várni a sterilizációs időt. Tudja, meghalt benne egy bácsi. De maga biztos nem fog.

Alapvetően rendes nővér, gondoltam, csak hozhatott volna pokrócot lepedő helyett. Amióta megszűnt a szocializmus, április negyedikén mindig hideg van. Itt fekszek valami járgányon, és vacogok. Hol van Lenin, hol van Malinovszkij, hol a túróban van Kádár és Losonczi elvtárs, meg a Grósz, inkább lennék zászlógyakorlaton, vagy nézném alulról Holló Zsuzsi és Talmaczi Jacqueline szőrös, talán már császármetszett sunáját, de nem, itt kurva hideg van, ez szabotázs, hogy a kórházban nincs fűtés, basszátok meg, fázok. És valami sárga lé csordogál a ritikülömbe. Nevetséges.

Na ugye, hogy nem halt meg. Mondtam én magának az éjszaka, mondta a nővér, akit abban a pillanatban elneveztem Néni néninek. Na jöjjön, az ágya kész, azt a csúnya hullát már elvitték, sterilizáció megvolt, képzelje, szétrepedt a mája, olyan büdös volt a kórteremben, hogy egész éjszaka szellőztetni kellett, talán János bácsi meg is fázott. Mindig kitakarózva alszik. Kilencvennégy éves. Nem is tudom, mért akar még élni. Enni már úgyse tud. Állítólag valami kötvény van mögötte, suttogta a nővér, mintha engem különösebben érdekelne az általam nem ismert János bácsi félbele, meg a kötvényei, miközben lekászálódok a mozgóágyról, és bal kezemmel az infúziós állványt viszem, mintha járóbotra rátámaszkodnék, bicegek, jobbal meg fogom a ritikült, nehogy kicsússzon a cső az orromból, és lecsurogjon a keramitra a nafta. A nővérke hozza utánam a szatyromat, benne a mobil meg a pénz, kérdezi, vételezzen-e kórházi pizsamát, ő mindjárt hazamegy ugyan, még nem működik a raktár, de kiírja a nappalos nővérnek. Nem tudok megszólalni, kaparja az orromat meg a gégémet a cső, kurva nehéz az infúziós állvány, ritikülöm se volt még soha, rázom a fejem, hogy ne, áprilisnégy van, mégis hagyjanak engem meghalni.

A hulla ágya végre kényelmes volt.

Arra ébredtem, hogy valaki motoszkál és káromkodik mellettem. Egy takarítónő volt. Nekem is van gyomrom, bassza meg, mondta. Mi a szarért van itt a kacsa! Mért nem abba hányt bele. Lenéztem a padlóra, valóban összevissza hánytam mindent. Na és. Akartam neki mondani, hogy mért nem lett irodalomtörténész vagy író, akkor nem kellene hányást takarítania, néhány mondatból megállapítottam, hogy elég gazdag a szókincse, de nem mondtam. Nem tudtam beszélni. Bal kezembe csöpögött az infúzió, a gyomromból az orromon át folyt ki a sárga folyó, jobb kezemmel megpróbáltam betakarni magam, mert nagyom fáztam. Órákon át feküdtem a hányásban, senki nem tett tisztába. Jött egy orvos, kezében a hajnali leleteimmel. Na maga jól elintézte magát, mondta. Ez pankreas. Egy igen csúnya hasnyálmirigy-gyulladás. Szerencséje, hogy nem halt meg. Lehet, hogy meg kell műteni, még nem tudjuk. Aztán elment. Feküdtem az ágyamon, befele-kifele csöpögött a nafta. Lehet, hogy jobb lett volna anekdottá válni.

Lehet, hogy meghalsz.

Ha megműtenek, lehet, hogy meghalsz.

Aki előtted itt feküdt, az is a műtét után halt meg. Tegnap vitték el.

Most néztem csak szét a kórteremben, négyágyas volt, meg volt egy asztal egy székkel. Biztos azt gondolták, aki ide bejön, már úgyse kel fel. A hang, hogy meghalsz, a mellettem levő ágy felől jött. Alacsony, köpcös, kicsit kopaszodó, negyvenes pasi lógatta a lábát. Szia, testvér, Gyula vagyok, én is hasnyálas. Olyan volt, mint egy Rejtő Jenő-figura. Bemutatom a csapatot, mondta. Én vagyok Gyula, ezt már mondtam. Engem nem műtöttek, mert nekem nincs pénzem. Munkanélküli vagyok, negyvenkét éves. Bányász voltam. Nem tudom, te ki vagy, módos vagy nem módos, de látom, nincs pizsamád. Az nem jó. Itt vagy kurva hideg van, vagy kurva meleg. Én a kannásbortól kaptam a pankreast, látod, tudom már tudományosan is a kór nevét. Mit csináljak. Egész nap állok az erkélyen, nézem az utcát, cigizek, meg iszom a kannásbort. Csak úgy nézek lefelé. Kocsmába se járok, nincs miből. Szar itt a kaja. Valami nulldiétán vagyok. Vagy min. De délben mindig jön az asszony, hoz kirántotthúst meg csípőspaprikát, macskapöcsét, lágykenyérrel. Nem lehetne ennem, de hát akkor meg minek éljek, ha már enni sem lehet. Van egy dugi helyem, ott szoktam enni. A folyosó végén van egy sarok, oda szokták az ablakba kitenni a párnákat meg az ágyneműt, amin meghalt valaki. Ott dohányozni is lehet. Kijelölt hely. Nem tudom, mért pont ott lehet, ahol szellőztetik a hullapárnát, de aki utoljára feküdt rajta, azt már nem zavarja. Te nem érzed a párnádon a cigiszagot, tegnap még az is ott volt az ablakban. No mindegy. Szóval Gyula vagyok. Én nem adtam pénzt a főnővérnek, azért nincs deszka a matrac alatt. Nézd csak meg, leér a seggem a földig. A tied is leér. Ha van egy ezresed, adjál neki, adnak deszkát alád, akkor sokkal kényelmesebb, nem fog fájni a hátad a felfekvéstől. Úgyis hetekig itt fogsz szenvedni. Nem akarlak kínozni, de egy hétig nem veszik ki azt a csövet a szádból, addig nem ehetsz és nem is ihatsz. Olyan lesz a szád, mint a sivatag. Nem táplál, csak az infúzió. Nagyon szar az egész. Egy hétig nem enni. Utána jól fog esni a kirántotthús macskapöcsével, még ha puffad is majd a beled, keményedik a has, beszűkül a bél, ha nincs pénzed, a nővérek nem adnak beöntést, a végén a szádon szarod ki magad. Majd meglátod. Én már túl vagyok rajta. Ja, azt ígértem, bemutatom a csapatot. Itt vagy mellettem te, nem tudom, ki vagy, azok ott szemben a Jánosok. Az ablak melletti a János bácsi. Kilencvennégy éves. Valami bányamufti volt. Én nem ismertem. Mindegy, most már ő se dolgozik. Kivették a fél gyomrát. Vannak valami kötvényei vagy mijei. Mindennap bejárnak többször a gyerekei meg az unokái. A nővérek szerint, hogy hátha meghal. Örököljenek. Éjszaka mindig jajgat. Hozattam az asszonynyal füldugót. Hozass te is, ha van valakid. A másik, aki veled szembe fekszik, az is János. Hogy ne keverjem össze őket, Második Jánosnak hívom. Pap vagy lelkész, vagy valami olyasmi. Mint a pápa. Kivették a lépét. Minden délután jön hozzá a kórus. Négy-öt öregasszony, és énekelnek. Vallásosokat, hogy úgyse halunk meg, meg feltámadunk, meg ilyesmik. Szörnyű hallgatni, aludni se tudsz tőlük, olyankor szoktam kimenni cigizni. Te egy darabig nem tudsz, szar lesz neked.

Abbahagyta, mert hozták az ebédet. Nekem semmit. János bácsinak egy újabb üveg infúziót. Gyulának üreslevest, egy szelet natúrhúst meg krumplipürét, Második Jánosnak ugyanazt. Meg kell enni mindent, mondta Gyula, mi van, ha véletlenül nem jön az asszony, elüti a busz, vagy infarktust kap, tudod, ő meg szíves, hát akkor is kell kaja, meg az energia, hogy éljünk. És evett. Gyula jó jósnak bizonyult, amikor elvitték a tányérokat, megjelent a kórus. Nemcsak öregasszonyok voltak, volt közöttük fiatal is, szép fekete ruhában és kendőben, hatan voltak. Elővették az énekeskönyvet, Gyula kiment cigizni, János bácsi már bealudt. Meg kell tanulnom járni, gondoltam, miközben a kórus énekelt és ajvézott, hogy életben maradjon Második János, meg kell tanulnom kicipelni az infúziós állványt meg a ritikült, én ezt nem bírom, vagy Második János, vagy én. Nem énekeltek csúnyán, csak hát abban az állapotban nem volt kedvem a túlvilági örök életről meg hasonlókról hallani. Végül a zümmögéstől bealudtam.

Délután felgyorsultak az események. Szerencsére kutyás nap volt, a bejárónő ébresztett. Megtalálta a levelemet, de lemerült a telefonom, kinyomozta, hova vittek. Hozott pizsamát, narancsot meg narancslét, kisrádiót, telefontöltőt meg az aznapi Sportot. Elhörögtem neki, hogy kit hívjon fel a tévében, hogy nem lesz Óda, a tévéből telefonáltak az egyetemre, aki a konferenciát szervezte, az egyetem dékánja felhívta a kórházigazgatót, hogy fekszik ott egy fiú, tehetséges író, tanít is ott, vigyázzanak rá, a kórházigazgató felhívta az osztályos orvost, az osztályos orvos szólt a főnővérnek, estére lett deszka a matracom alatt, a hányást is letörölték, ingyen, a kórlapomra meg ráírták, hogy egyetemi tanár. Tizenegy év alatt végeztem el az egyetemet, és egy nap alatt lettem egyetemi óraadóból egyetemi tanár. Ilyen karriert befutni egy sonkásszörny miatt csodálatos.

Kibírtam a hét napot.

Másnap megjött Anett is Pestről, amikor meglátott, sírt. Aztán megtörölte a számat. Egy zsebkendőt áztatott be, azzal törölte meg. Jó volt. Régóta nem látott vizet. Égett a mellem és a hasam. Kint a folyosón a hűtőben voltak jégkezek. Gumikesztyűbe fagyasztott víz. Rendesen lejegelt. Jó volt. Már nem sírt, mosolygott. Akkor döntöttem úgy, hogy a feleségem lesz, az igazi, és gyermekeim anyja. Tapolcán aludt, a szüleim üres házában, még a kutyát is megetette. Harmadik nap megtanultam, hogyan kell feltápászkodni az ágyról, leakasztani az állványról az infúziós ampullát, hogyan kell a ritiküllel együtt kivánszorogni a vécére, Anett segített. Negyedik nap már tudtam Anett nélkül is kimenni. Az ötödik napon meglátogattak néhányan az újraolvasó konferenciáról, hoztak egy-két dolgot, nyithattam volna egy kórházi vegyesbüfét, még kenyerem is volt. A hatodik nap nem történt semmi, nyugalmasan telt a nap. A takarítónő bocsánatot kért, hogy félreismert, mégiscsak rendes ember vagyok, csak egyszer hánytam a földre, vannak, akik mindennap. Anett jött többször is, törülgette a számat, meg lejegelt. Már csak napi hat óra infúziót kaptam, a többi időben sétálgathattam is a ritikülömmel. Végre megnézhettem a hullapárnákat. Gyula éppen ott ette a kirántotthúsát meg a macskapöcsét, nem adott pénzt a nővéreknek, nem volt beöntés, éjszaka megint túljajgatta János bácsit, ő egyikük jajgatását se hallotta. Szép nap volt. A következő még szebb. A hetedik nap kivették a csövet az orromból meg a gyomromból. Végre vizet ittam. Soha nem vágytam ennyire a vízre.

Van a kórházi létnek egy különleges foka, amikor törzsvendéggé válsz. Mint amikor megérkezel egy ismeretlen városba, és a lakhelyed környékén találsz egy kiskocsmát, mint, mondjuk, én Mályiban a Rózsakertet és a Horgásztanyát, első nap iszol valamit, második nap ugyanazt, harmadik nap már előre tölti ki neked a pultos az italodat, ötödik nap tegeződöl vele, hatodik nap a vendégekkel is, hetedik nap hiteled is lesz, törzsvendég vagy, megérkeztél. Otthon vagy. Így voltam én a kórházban is, miután kivették a gyomromból a szondát, és szabadon járkálhattam. Egyszerűen élveztem bent lenni. Egy kis infúzió, néhány vénás injekció, pirulák, vizit, nyugalom. Nem kell semmit csinálni, teán és kekszen elvagy, egész nap olvasol. Éjszaka meg tanítasz.

Hajnalonta kijártam az étkezőbe olvasni, nem tudtam aludni, elég volt nekem a délutáni álom. Egyik hajnalban odasettenkedett hozzám Néni néni, éppen ő volt szolgálatban. Csaba, mondta, maga irodalmat tanít. Segítene nekem? Le kell érettségiznie minden ápolónőnek, valami kormányrendelet, vagy mi. Most arany van. Mi arany, kérdeztem. Hát most Arany van feladva, a balladái. Segít? Segítek. Ültem egy miskolci közkórház sebészetének étkezőjében, halkan világított a neonfény, talán pont egy óra ötvenhat perc volt, nem tudom, és egy ötven körüli éjszakás nővérrel Arany Jánosról beszélgettem. Néztem Néni néni arcát. Fáradt, szikkadt arc volt. Életbefáradt szemeivel olvasta a balladákat. Láttam, ahogy az éjszakai műszak után hazabuszozik Ongára. Onga néhány kilométerre van Miskolctól, jó a levegő, jó élni ott, nemhiába hívják a helyiek Loszongalesznek, mellette van Szikszó, Szanfranszikszó, ez a környék a keletmagyar nyugatipart. Alszik egy kicsit, kora délután felkel. Felveszi az új dzsoggingot, megnézi magát az előszobában a tükörben, jól áll. Leül a konyhában az ablak mellé a viaszkosvászonnal bevont asztalhoz, nem ebédel, most fontosabb a tanulás. Arany Jánost olvas, meg Adyt, József Attilát, másodfokú egyenletet próbál megoldani, tanulja a Szabadságharcot meg Trianont. Megjön a fia, vagy fáradt, mert most járt le a műszak a helyi csavargyárban, ahol hatosanyákat gyártanak, vagy kissé ittas, mert munkanélküli, segélyen van, a kocsmában meg nem adnak enni, hazajött. Van kaja, kérdezi, benyúl a hűtőbe, kiveszi a becsinált levest, inkább egyél te is, anya, minek olvasol annyit. De Néni néni olvas, mer kell az érettségi a munkához. Néztem Néni nénit, ahogy olvas és ír, beszélgettünk, lassan kivilágosodott. Ha csak ennek az egy embernek tudtam segíteni, már megérte az életbenmaradás. Igaz, hogy Arany János kommunista volt, kérdezi. Csak így belecsap a közepébe. Egy kolléganő mondta, ő is most érettségizik, mondja, azért mondja, mert az Arany János írta a Vörös rébéket. Nem tudom, mik azok a rébék, de elég rosszul hangzanak, a vörösök meg, ugye, kommunisták és proletárok. Azt is mondja a kolléganő, hogy azért volt kommunista, mert megelőzte a korát. Maradjunk inkább a Szondi két apródjánál, mondom, azt tessék elemezni. Az is elég jó. Tessék békén hagyni a Vörös rébéket. Néhány hajnal múlva mondta, hogy ötöst kapott a dolgozatára, csak jó, hogy életben maradtam. Nem én írtam a dolgozatát, de örültem neki.

Aztán eljött a szabadulásom napja. Soha nem fog meggyógyulni, ebből a betegségből nem lehet, de lehet vele élni. Persze csak ha nem iszik, vagy csak módjával, tudom, hogy a maga munkájával együtt jár. De vigyázzon, cukorbetegséggel és impotenciával is járhat. Szerencséje volt, hogy túlélte, mondta az orvos, holnap reggel hazamehet.

Éjszaka jól aludtam, szépet álmodtam. Azt álmodtam, hogy rendes ember leszek. Nem iszok, nem szivarozok. Megkérem Anett kezét, aztán csinálunk sok-sok gyerekeket. Keresek magamnak polgári állást, hogy minden hó elején legyen pénzünk, egy összeget félreteszek a téli sítúrára meg a tengerparti nyaralásra. Lízingelek egy autót, talán egy Opel Zafirát, hogy beleférjünk, ha megyünk le a mályi házba. Talán elmegyek tanítani. Tanítom a Vörös rébéket meg Trianont. Április négyet, meg a Bibliát, a bűnbeesést és a megváltást. Apró szemeket láttam, nem a sonkásszörny szemeit, hanem a gyerekeimét. Fürdetés és etetés után leülök írni. Neoplatonikus ifjúsági kalandregényeket írok, az most divat, jól fizetnek érte, a honort a gyerekek számlájára utalom. Szépen fogunk élni. Ilyen szép lesz az élet a halál után. Szép álom volt.

Anyám és Anett jött értem. Anyám hazavitte a cuccomat, mi meg elindultunk Mályiba sétálni. Egy hónapja nem voltam levegőn. Május volt már, langymeleg volt, vibrált a levegő, vágytam egy kis tóparti sétára. A buszpályaudvarnál beugrottam egy illatszerboltba, vennem kell magamnak valamit, mondtam, tényleg megváltoztál, mondta Anett, talán azt hitte, végre hajlandó vagyok használni golyósdezodort. Mályiban már tombolt a nyárelő. A csónakházakban javították a hajókat, festették a kerítéseket, a nyaralók előtt rakták vízre a stégeket, kinyitottak a boltok és a parti büfék, megjelentek a nyári horgászok és a korai napozók, a kertekben nyírták a füvet. Jó volt újra élni. Benéztünk Lacihoz a Rózsakertbe. Mondta, hogy hallotta, mi van, vett néhány rekesz Schlossgoldot, gondolja, a nyáron azt iszom. Laci csinálja a világon a legjobb lángost, én nem ehettem most olyat, egyél értem egyet, mondtam Anettnek, sajtos-tejfölöset, jó sok fokhagymával, és közben szeress. Ha megetted értem, csak akkor gyere a házba. Az ötödik ház a Rózsakerttől a nyaralónk, szerencsére Anett lassan eszik, nem kellett sietnem. Megengedtem a vizet, ősz óta nem voltam itt, kiszellőztettem, letöröltem az asztalt és a székeket a teraszon, vágtam egy csokor orgonát, és nekiláttam a munkának.

Kész voltam, mire Anett jött.

Mik ezek, kérdezte, amikor meglátta a falra rajzolt ábrákat.

Kerekerdők, mondtam.

És neki adtam az anyarúzst.