A Mozgó Világ internetes változata

Amíg egyben volt a titói Jugoszlávia, a 20. század e pompás alkotmánya, vajmi keveset tudtam Koszovóról. Valahol lent a Balkán mélyén, túl a vajdasági magyarokon, horvátokon és szerbeken, messze túl a montenegrói fekete hegyeken albánok is élnek a szövetségi állam peremén. Nagy szegénységben, de a gazdagabb tagköztársaságok folyamatosan támogatják őket. Nagyjából ennyi volt, amennyit az érdeklődő magyar tudott és jugoszláv ismerőseitől hallott Koszovóról. A Jugoszláviában vásárolt Bayern-aszpirin orvosi tájékoztatója a délszláv nyelvek mellett magyarul és albánul is olvasható volt a dobozba csomagolt hártyavékony papírkán. Először ebből jöttem rá, hogy albánok is élnek Jugoszláviában. A nyolcvanas évek derekán Budapestről autóval utaztunk le Splitbe, s útközben a szerémségi Mitrovicán töltöttük az éjszakát egy magyar családnál. Ők említették, hogy van egy másik Mitrovica is, valahol lent Koszovóban. Máig emlékszem a lesajnáló hangsúlyra, amellyel Koszovó nevét említették. Koszovó nagyon messze volt a civilizáció Újvidéken, a Szerémségben vagy Belgrádban bevett szintjétől. Albánok, iskolázatlanok, sok gyerekkel, iszlám hittel, gyanús kapcsolatban az őssztálinista kövületnek számító Albániával. Siptárok, ahogy a délszláv nyelveken nevezik őket. Siptár, ebben a szóban messze több a lenézés, mint az "oláh", "tót", "sváb" és az egyéb hasonszőrű magyar kifejezésben. Nemcsak idegenkedés van benne, hanem a megkérdőjelezhetetlen civilizációs fölény felsőbbrendűsége is. Szerbek és horvátok utálhatják, akár gyűlölhetik is egymást, de nem nézik le a másikat. A "siptárokra" viszont ugyanazzal a lenézéssel gondolnak, még ha pillanatnyi politikai érdekeik mást diktálnak is. A "politikai korrektség" jegyében most kevesebbet beszélnek erről, de a lelkekben hosszú évtizedek kellenek az ilyen előítéletek oldódásához.

A koszovói albánság volt az egyetlen népcsoport, amely nem érezte otthonának a titói Jugoszláviát. Akik nem szeretik az albánokat a Balkánon, azok azt mondják, azért nem, mert ez a nép képtelen bármely más néppel együtt élni. Mások szerint a szerb nacionalizmus fordította szembe a koszovói albánokat az államszövetséggel. Tény, hogy a szerbek által oktalanul lenézett albánok hosszú évtizedek alatt és nagyon tudatos stratégiával szerezték meg maguknak Koszovót. A sok százezer Nyugat-Európában dolgozó koszovói albán vendégmunkás fizetése jelentős részét kötelező adóként befizette egy nemzeti alapba. Ebből vásárolták fel a szerbek földjeit és házait, hogy minél több településen többségbe kerüljenek, kényszerű távozásra bírva aztán a megmaradt idegeneket is. Ugyanebből a pénzből építették ki a "repülő iskolákat", a jugoszláv törvényeken kívül álló párhuzamos oktatási rendszerüket. Jutott belőle a fegyveres ellenállásra is, amelyről a külvilág a kilencvenes évek végéig vajmi keveset tudott. Legfőbb "fegyverük" mégis a demográfiai bomba volt és maradt. A szerb (macedón, montenegrói) családokban egy-két gyerek születik, az albánokban pedig háromszor-négyszer annyi. A koszovói albánság elsöprő többsége iszlám vallású, szemben a vallásilag megosztott Albániával: a szerbek mellett a keresztény albánokat és a szerbül beszélő cigányokat is nemkívánatos idegennek tartják.

A koszovói albánok maguk is egyfajta civilizációs felsőbbrendűséggel gondolnak albániai nemzettársaikra, akik velük ellentétben nem utazhattak az elmúlt évtizedekben, nem gyűjthettek nyugati valutát, és alig beszélnek nyugati nyelveket. A koszovói folklór szerint az albániai albán paraszt olyan szegény, hogy párnára sem telik neki, ezért éjjel kődarabot tesz a feje alá: s ennek aztán meg is látszik a nyoma. Az ilyesfajta anekdotáktól eltekintve Albánia a valóságban is sokkal szegényesebb képet mutat, mint Koszovó. A koszovói vidék legjellegzetesebb eleme a nagy, egyemeletes, vakolatlan családi ház, amely mögött nagy jóindulattal se keressünk adózott hazai jövedelmet. A tartomány infrastruktúrája először a titói időkben épült ki, jó részét szétbombázta a NATO, aztán tagállamai az európai adófizetőik pénzén néhány év múlva már építhették is újjá. Albánia elképesztő szegénységével szemben Koszovó inkább a közel-keleti országokra emlékeztet. Élénk piaci élet, látványos építkezések, a mindennapi élet átható dinamizmusa, a 19. és a 21. század szétválaszthatatlan keveréke. Egyszerre hódít az iszlám türelmetlen reneszánsza és az agresszív amerikai tömegkultúra. S bár ideológiailag nehezen hihető, az embernek az a kényszerképzete (nemcsak Koszovóban, hanem egyes arab országokban is), hogy e két kultúrhatás tudatosan erősíti egymást - mindennek rovására, ami európai kultúra és racionalitás. A mecset és a Coca-Cola, a csador és az amerikai óriás poszter a hétköznapokban jól megfér egymással. Attila, vajdasági íróbarátom, aki katonaidejét Koszovóban töltötte, gyakran mesélte, hogy albánokkal lehetetlen volt barátkoznia. Az albánok minden idegent szerbnek és minden szerbet ellenségnek gondoltak. Az amerikaiakra azonban sajátos módon mindez - egyelőre legalábbis - nem vonatkozik. A szaúdi pénzből épített, kacsalábon forgó új mecset és a New York-i szabadságszobor Victoriának nevezett, rózsaszínűre mázolt helyi másolata az új Koszovó kettős címere is lehetne.

A szerbeknek pedig Koszovó, azaz Koszovó és Metohija a legendák földje, az igazi haza, egyszerre a mi Erdélyünk, Etelközünk és uráli őshazánk. Itt született meg a szerb nemzet a végtelen csatákban és a szerb kultúra az ősi kolostorokban. Anynyi más kelet-európai néphez hasonlóan a szerbek is úgy hiszik, hogy kiválasztott viszony fűzi őket Jézus Krisztushoz, akinek igazi népe a szenvedő, de mindig feltámadó szerbség. Annyi mindenképp igaz belőle, hogy az ortodox keresztény szerbek legalább hétszáz esztendeje folyamatosan harcolnak a Balkánon az iszlám népekkel, s nemritkán a nyugati keresztény nemzetekkel is. Rigómező, ez a név a magyar történelmi emlékezetben is visszhangzik. Marczali Henrik Nagy képes világtörténete száz esztendeje, 1904-ben egy mondatban így írt erről: "Az egykori Szerb Királyság belsejében, Rigómezőnél, ugyanazon a helyen, a hol fél évszázaddal előbb ez ország függetlensége elveszett, 1448. október 18-án Hunyadi seregét súlyos vereség érte; s a menekülő vezér hazafelé való útjában Brankovics kezei közé került, ki a legsúlyosabb feltételekhez szabta szabadon bocsátását." E mondatban minden benne van. Koszovó/Rigómező, mint a régi Szerb Királyság "belseje", a kétszeres csatavesztés a törökökkel szemben, a nyugati és keleti keresztények közötti bizalmatlanság, s persze a "szerbek árulása", amelyhez hasonlót nyilván ők is tudnának velünk kapcsolatban emlegetni.

A szerbek számára végzetes első rigómezei csata a kollektív emlékezetben ugyanakkor összekapcsolódik a nemzet megszületésének mítoszával. Az egymással marakodó szerb törzseket a csata és a vereség kovácsolta nemzetté. A titói időkben, 1952-ben Koszovó Poljén felállították a 14. századi csata emlékművét. Miután a NATO 1999-ben "felszabadította" a tartományt, a diadalittas albánok lerombolták az emlékműt körülvevő fogadó épületet. A szocreál stílusban épült, masszív tornyot is fel akarták robbantani, de csak az első néhány lépcsőt sikerült elpusztítaniuk. Más szerb történelmi emlékekkel együtt most ezt az emlékművet is a NATO katonái őrzik. Amikor a koszovói magyar megszálló erők néhány tisztjével felmásztunk a torony tetejére, német katonákkal találkoztunk. Volt némi történelmi fintor abban, hogy a magyar és a német katonák két világháború sikertelen kísérlete után amerikai segédlettel jutottak el a régi Jugoszlávia legmélyebb csücskébe. A német katonákkal arról beszélgettünk, hogy ez az emlékmű tulajdonképpen a vereség jelképe, amelyet idővel győzelemmé rajzolt át az emlékezet és a propaganda. S hogy a nehézkes építmény mennyire kifejezi a titói idők szellemiségét: a törökökkel vívott csata tiszteletére emelt torony kísértetiesen hasonlít a második világháborús partizánemlékművekhez. Ennél közelebbi párhuzamra egyikünknek sem volt bátorsága. A szavaknál is jobban emlékszem arra a tartózkodó óvatosságra, mondhatnám, "történelmi korrektségre", amellyel a magyar és német katonatisztek társalogtak egymással 2000-ben, Tito tábornok tornyából szemlélve a megszállt koszovói tartományt. A helyzet minden részlete történelmi abszurdba illő, miközben maga az egész sima realitás. Szombat van, és kirándulunk kicsit, megnézünk egy közeli történelmi emlékhelyet. A toronyból egészen Pristináig ellátni.

Pristina, Koszovó. Minden nemzedéknek megvannak a maga földrajzi nevei, amelyek az atlaszok mélyéről előlépve hirtelen megváltoztatják a nagy történelmet és az emberek mindennapi életét. A közeli Szarajevó az első világháborúban, a lengyelországi Danzig (Gdansk) a második világháborúban vált történelmi fogalommá, a pusztulás és mérhetetlen szenvedés jelképes eredőjévé. Koszovó nevét a világ nagyobbik része 1999-ben ismerte meg, amikor Amerika a koszovói albánok elleni jogsértésekre hivatkozva bombázni kezdte az akkori maradék Jugoszláviát. Az egypólusú világban ebből nem lett világméretű konfliktus, hiszen senki sem szállhatott szembe az Egyesült Államokkal. De a háború így is új korszakot nyitott az ezredforduló történelmében. Koszovó volt a főpróbája a "demokrácia és a nyugati értékek terjesztése" érdekében végrehajtott amerikai keresztes háborúknak. Bár Bush elnök bírálói szívesen megfeledkeznek róla, a hidegháború befejezése után először az európai fővárosok kedvencének számító Clinton indított háborút a nemzetközi jog nyílt megsértésével. Igaz, ekkor a koszovói muzulmánok mellett és a keresztény szerbség ellen. A kilencvenes évek washingtoni kormányzati köreiben még népszerű volt egy olyan elmélet, mely szerint a Szovjetunió támogatását elvesztő arab világ az Egyesült Államokban találja meg új példaképét és nagy szövetségesét. 2001. szeptember 11-e árnyékában már szinte hihetetlen, de 1999-ben az arab világ még ugyanolyan lelkesen ünnepelte Koszovó amerikai felszabadítóit, mint két esztendő múlva a New York-i ikertornyok lerombolóit. Ha Milosevicsnek szerencséje van, és kissé óvatosabban "tisztogat" Koszovóban, akkor szeptember 11-e után alighanem Amerika megbízható szövetségesévé sorolódik át. Hasonlóan Putyin orosz elnökhöz, aki a hős csecsen szabadságharcosok elnyomójából lett egyik napról a másikra az iszlám terrorizmus elleni közös harc bajnoka.

1999 szeptemberében jártam először Koszovóban, néhány hónappal a háború befejezése után. Egy nemzetközi delegáció tagjaként Montenegró felől léptük át a határt. A fekete hegyek szépséges országából kacskaringós utakon ereszkedtünk alá az elátkozott tartományba. Koszovó - északi, most is szerbek lakta részét leszámítva - egyszerű fennsík. A gyönyörű tájakban, lélegzetelállító hegyekben, merészen alázuhogó vizekben és végtelen erdőségekben gazdag Balkán egyik leglaposabb és legunalmasabb vidéke. Montenegró után szinte mellbevágott a táj lapossága és szürkesége. De mindez csak múló benyomás volt a háborús romokhoz képest. Életemben először láttam friss háborús romokat. Lerombolt falvakat, lakóházak üszkös maradványait, felégetett templomokat, szétbombázott hidat és cementgyárat, tévéállomások és laktanyák romjait. Szerb háborús menekülteket, akik családjukat és minden megmaradt ingóságukat egy öreg jugoszláv autóval mentve a szemünk előtt cihelődtek be az ideiglenes menedékhelynek számító orosz tábori kórházba Koszovó Poljén. De a romokon és a menekülteken túl először találkoztam magával a háborúval is. A vér szaga érződött mindenfelé. Nemcsak az üszkös romokban, hanem a kávéházakban ücsörgő fiatal férfiakon is. Lejöttek a hegyekből, ahol fegyverrel harcoltak, megöltek másokat, és társaik közül is sokan meghaltak. Lejöttek a hegyekből, de lélekben még a háborúban voltak, géppisztollyal a kezükben. Öt év telt el azóta, de a legtöbben azóta sem találtak munkát: életük egyetlen sikerélménye a diadalmas bevonulás maradt Pristinába, az amerikai győzelem után.

A romok és a harcosok között feltűnően gyermeteg dolgok jutottak az eszembe. Meglepett például, hogy milyen szép a természet. Buján zöldellt a nyár végi vegetáció, s az alkony az amúgy jelentéktelen tájon megindítóan poétikus volt. Bizarr volt arra gondolni, hogy miközben az emberek elpusztítják egymást és az épített környezetüket, a természet ugyanolyan szép marad, mint egy békés családi vasárnapon. Csak később jöttem rá, hogy ez a gondolat a háborús idők örök közhelye, megannyi frontnaplóban megtalálható. Pristinát ellepték az utcai árusok és a földre terített pokrócok szerény kincsei között bámészkodó vásárlók. Mintha mindenki az utcán lenne, mintha mindenki eladna és vásárolna, alkudna és zajongna. Mert túlélte a háborút, mert nincs is nagyon hova hazamennie, mert jó együtt valami piacosat, tehát valami békéset játszani. Sajátos déjà vu-ként éltem meg, hogy szüleim emlékezetében és a híradófilmeken ugyanilyen volt a felszabadult Budapest 1945 romos tavaszán.

Már három hónappal a háború után világosan látszott, hogy a nemzetközi közösség nem tud mit kezdeni Koszovóval. Az Egyesült Nemzetek Szervezete által kinevezett "kormány" Pristina szívében székelt, egy szögesdróttal és fegyveres ellenőrző pontokkal körülvett épületegyüttesben. Briefingek reggel, délben, este, sajtótájékoztatók s a különböző "departmentek" közti hatásköri viták töltötték ki a sok száz külföldi ügyintéző munkaidejét, természetesen angol nyelven. Álló nap ontották magukból a fénymásoló gépek a feljegyzéseket, amelyeket a második emeleti francia ügyintézők küldözgettek a negyedik emeleti hollandoknak és viszont. A megbeszéléseken kevés szó esett albánokról, szerbekről és egyéb zavaró tényezőkről, annál több az ügyosztályok közti súrlódásokról. Az ENSZ-kormány mellett 1999 szeptemberére már közel kétszáz civil szervezet is megjelent a tartományban. Emberi jogok, női jogok, kisebbségi jogok védelmezői, kvékerek, hittérítők, környezetvédők, az erdők megmentői és más jótevők érkeztek Amerika és Nyugat-Európa minden szegletéből a pristinai forgatagba. Külön telefonkönyvet is készítettek a nemzetközi civil szervezetek koszovói képviseleteiről. A vezetékes telefon amúgy nem működött, s a mobilok is csak hébe-hóba. A telefonkönyv, mint mondták, afféle Who's Who, amelybe egy nemzetközileg jegyzett szervezetnek "illik" bekerülnie.

E nemzetközi adminisztráció úgy lebegett a koszovói valóság felett, mint a színes olajfolt a sötét tenger mélyáramai fölött. Bent ebédeltünk a szögesdróttal védett kormányzati negyedben, s egy szerb pincér szolgált ki bennünket. Itt biztonságban van, esténként itt is alhat, mondta saját nagylelkűségétől meghatódva egy angol tiszt, itt nem érhetik utol a bosszúvágyó albánok. A "multikulturális együttműködésről", a különböző etnikumok "békés koegzisztenciájáról" szóló lendületes előterjesztéseket nem is kellett lefordítani albán vagy szerb nyelvre. A tartomány lakói és a koszovói történelem ismerői egy pillanatig sem hitték volna el, hogy az égből ledobált bombákkal és a helyszínen osztogatott kvéker jókívánságokkal békét lehet teremteni Rigómezőn. Koszovóban (és Bosznia-Hercegovinában) nem béke van, hanem fegyverszünet, amely addig marad fenn, amíg a megszállók állig felfegyverzett hadsereggel és vastag pénztárcával prezentálni tudják azt, amit a "nyugati értékekből" egyedül komolyan vesznek az itteni emberek. Erő és pénz, a Balkán népei számára ez a Nyugat két kézzel fogható értéke. Ezt értik, a többin csak mosolyognak, s ez mindaddig így marad, amíg idegen hatalmak fegyveres erővel kényszerítik rájuk a "békés értékeket".

Egy évvel később néhány képviselőtársammal a magyar kontingenst látogattuk meg Koszovóban. Katonai géppel repültünk Budapestről Pristinába. A repülőteret még az oroszok tartották megszállva. Golyóálló mellényben, szirénázó konvoj kíséretében utaztunk a táborba. Mindebben kétségkívül volt valami svejkien mulatságos és mégis megható érzés. A magyar légtér átengedésén túl Magyarország nem vett részt a Jugoszlávia elleni háborúban. Az akkor idők jugoszláv hadserege még katonai óriás volt a gyenge kis magyar ármádiához képest. Néhány hónappal a háború után a magyar katonák mégis a győztes koalíció tagjaként jelentek meg Koszovóban. Ötszáz év folyamatos háborús vereségei után egyszer csak megnyertünk egy olyan háborút, amelyben részt sem vettünk, s amelyet a magyar közvélemény nagy többsége ellenzett. Mint a mesében, annyi vesztes csata után egyszer csak véletlenül a győztesek oldalán szálltunk meg egy legyőzött országot. Amikor konvojunk az országúthoz ért, a magyar tábori rendőrök leállították a forgalmat, hogy mi - egy győztes ország parlamentjének győzedelmes tagjai - akadálytalanul siethessünk utunkra. Egyszerre volt vérciki és királyi érzés.

De a táborban értelmes fiatal férfiakkal és nőkkel találkoztunk, az új - koedukált és szerződéses - magyar hadsereg rokonszenves katonáival. Egy középkorú tiszt kertelés nélkül elmondta mindazt, amit nagyjából addig is sejtettünk. A nemzetközi erők jelenléte nem old meg semmit, nem gyógyít be semmilyen sebet, a tartós rendezésre nincs esély. Az albánok magukénak akarják az egész tartományt, a maguk módján akarnak élni benne, s ha valakit, legfeljebb az amerikaiakat respektálják. Hiába vagyunk itt, mondta szavakkal és szavakon túli gesztusokkal a magyar katonatiszt, előbb-utóbb el kell mennünk, s akkor újra kezdődik minden. Segíteni mi sem tudunk többet a koszovóiaknak, mint az igazi, hétpróbás nyugatiak, gondoltam, ráadásul az erőnk és a pénzünk is kevesebb. De legalább tudjuk, hogy mit nem tudunk. Tudjuk, hogy bombákkal ledobott demokrácia-csomagokkal nem lehet egyik napról a másikra felülírni sok évszázad vérbosszúra és törzsi háborúra épülő hagyományait. Tudjuk, hogy a Balkán a saját törvényei szerint él, s parancsszóra nem fog egyik napról a másikra a nyugati világhoz hasonlítani. Magyarországon legkésőbb Mária Terézia kora óta, tehát két és fél évszázada nyugat-európai törvények és közjogi struktúrák érvényesek, a barokk templomoktól a Bauhausig minden stílus időben megérkezett, az oktatás és a hivatalos kultúra a nyugati kánont követte, s mégis csak lassan alakulunk át nyugat-európai típusú polgári és civil társadalommá. A Balkán e részén a törzsi szabadcsapatok és a birodalmak közti térben (Pristinából nézve Jugoszlávia is egy idegen birodalom volt) sohasem létezett a "mi államunk" fogalma. A koszovói albánok például soha a történelemben nem éltek a maguk államában. Angol nyelvű "statementekkel" nem lehet utólag kipótolni néhány évszázadot a történelemből.

Míg az európaiak a város szívében küzdöttek a tartomány kormányzásával, az amerikaiak egy hollywoodi akciófilmbe illő főhadiszállást építettek ki maguknak a város szélén. Bármilyen meglepő és anekdotába illő, az egykori pristinai rajzfilm-stúdió épületét sajátították ki erre a célra. Walt Disney népe egy Walt Disney történetébe illő háború után (melyben az amerikai néző a mesébe beavatkozva elkergette a szerb Tom-macskát és felszabadította az albán Jerry-egérkét) a helyi Walt Disney-k stúdiójában rendezte be a katonai parancsnokságot. Az őrszolgálatban, mint megtudtuk, a magyar katonák is részt vállaltak. Őrizték a rajzfilmstúdiót, ahova az animátorok helyére amerikai tábornokok költöztek. Ilyen nincs, mondanánk. De igen, van ilyen, a Balkánon, ahol a "demokrácia exportja" címén a nyugati demokráciák abszurd álvilágot építenek ki maguk köré.

2004 késő őszén, már az Európai Parlament tagjaként utazom vissza Koszovóba a választások tisztaságát ellenőrizni. Az Európai Parlament ötfős delegációt küld a koszovói választások ellenőrzésére. Két német nővel, egy szlovén és egy lengyel kollégával adjuk ki a megfigyelő delegációt. Pristinában landolva megcsap az otthonosság érzése. Bármilyen unalmas a táj és szegényes a vidék, van valami közöm Koszovóhoz. Az 1999-es évből, amikor először jártam itt, két életre szóló élmény vésődött belém. A napfogyatkozás, amely először engedett röpke bepillantást az ismerős égbolt mögötti másik világba, egy idegen térbe, amely tőlünk függetlenül időtlen idők óta létezik. S Koszovó, ahol életemben ugyancsak először szembesültem közvetlen közelről a háborúval, az emberi történelem örök kísérőjével. A repülőtérről a város felé haladva tudom, milyen emberek tulajdonában voltak a máig romokban álló házak az út mentén, s tudom, kik építik a túlméretezett emeletes házakat a romok mellett. Látom a szögesdróttal körülvett, félig lerombolt keresztény templomot és a vadonatúj dzsámit. Értem a mesét, ha megfigyelőként illene is naivnak lennem.

Reggel hatkor kezdünk egy pristinai iskolában. Este nyolctól tizenegyig ismét ott leszünk, mert a választási megfigyelések protokollja szerint abban a szavazókörben kell ellenőriznünk a voksok összeszámolását, ahol kora reggel megjelentünk a szavazás megkezdésénél. Közben a lengyel Jaceckkal és az angol titkárnőnkkel az én ötletemre felmegyünk Koszovszka Mitrovicába. A város déli részén albánok, északon pedig szerbek élnek. Az albánok időnként megpróbálnak erőszakkal áttörni a szerb részre, s ezért a hidat a francia csendőrség őrzi. Ez a történet jobban érdekel, mint a jegyzőkönyvek kitöltögetése a szavazókörökben. De ezt is szorgalmasan végezzük. Útközben megállunk az iskoláknál és tesszük a dolgunkat. Jaceck lelkesen jegyzőkönyvez, én pedig az albán tolmácslány segítségével a szavazóbiztosokat és a helyi pártok megfigyelőit kérdezgetem. Betanultan ismételgetik az elvárható válaszokat. A választások természetesen szabadok és tiszták, semmi problémát sem tapasztaltak. Nyilván igazuk is van. Aki az adott településen él, szavazati jogot kapott és eljön voksolni, az arra a listán szereplő pártra szavaz, amelyikre akar, s a leadott szavazatát senki sem fogja egy másik párthoz átcsalni.

A választások tehát szabadok és tiszták. Hazudnánk, ha mást írnánk a megfigyelői jegyzőkönyvbe. Más dolog, hogy Pristinában mutatóban sem maradt szerb, s a márciusi szerbellenes pogrom óta sok ezren menekültek el más koszovói településről is. A szerb pártok - két ismeretlen formációt leszámítva - ezért nem indulnak a választásokon. A megmaradt szerbek látványosan bojkottálják a szavazást, kevesebb mint egy százalékuk vesz részt rajta. S etnikai hovatartozástól függetlenül nem szavaznak azok a fiatalok sem, akik elvándorolnak onnan, ahol ötven-hatvan százalékos a munkanélküliség, a megszálló hatóság az egyetlen legális munkaadó, s a levegőben ott izzik a reváns és a vérbosszú szelleme. A voksolásnak amúgy sincs igazi tétje, hiszen a tartomány jövőjéről (mint a történelemben szinte mindig) a nagyhatalmak diplomatái döntenek majd a messzi fővárosokban. De mi azért a jegyzőkönyv előre nyomtatott kérdései alapján ellenőrizzük, hogy látunk-e pártra utaló jelzést a szavazókörben, beengedik-e a civil szervezetek megfigyelőit a voksolásra, s hány nő van a szavazóbiztosok között. S a szavazatszedő bizottság elnöke, az vajon férfi vagy nő? Pártra utaló jelzés természetesen nincs, mindenütt ott ülnek a szorgos NGO-k, a szavazóbiztosok harmada-fele pedig nő. Bingó, ha az elnök is nő. Szóval szabad a választás. Pontosan ugyanolyan idiótának érzem magam, mint amilyennek azokat a nyugati politikusokat tartottam, akik annak idején "megfigyelték" a mi régi világunkat.

Egy okkal több, hogy Koszovszka Mitrovicán megszökjünk a szerepünk elől. Albán kísérőinket hátrahagyva átsétálunk a hídon. Azt mondjuk nekik, csak egy órára megyünk át, de én sejtem, hogy estig északon maradunk. Jaceck először jár Koszovóban, az angol hölgy pedig köztisztviselő, azt teszi, amit mi határozunk. A híd egészen olyan, mint amilyen a Checkpoint Charlie volt a kettéosztott Berlinben. Szögesdrót zárja le, francia tank áll rajta keresztben és egy keskeny sávban lehet átkelni rajta gyalogosan. A híd túloldalán kirakodóvásár, az újságosnál belgrádi lapok, a falakon egy korábbi szerbiai választás megfakult plakátjai. Mindenki dinárban fizet körülöttünk, és az árak is dinárban vannak megadva. Az angol nő félénken megkérdezi tőlünk, hogy vajon elfogadják-e az eurót is. Jaceckkel egymásra nézünk, és nehezen fogjuk vissza a röhögésünket. Akármilyen "badge" lóg a nyakunkban, mi azért nem csak az Európai Unió angol nyelvű brosúrájából ismerjük a világnak ezt a szeglegét.

Egy kalandor külsejű német úr segítségével kerítünk két szerb fiatalembert, akik autóval körbevisznek minket az északi részen. De előtte még megnézünk egy választást Koszovszka Mitrovicán. (Ez a helyes magyar átírás, legalábbis a vajdasági magyar sajtó ezt használta akkor, amikor még egyben volt az ország. Rövid ideig amúgy a Titova Mitrovica nevet is viselte.) Bemegyünk a helyi gimnázium épületébe. A kapunál tábla hirdeti, hogy a gimnázium mellett itt található a Pristinai Egyetem jogi fakultása is. Vagyis az ide menekült szerb egyetem szerb jogi fakultása. A szavazókörben, ahol ellenőrzünk, a szerb szavazóbiztosok mind a helyükön vannak. Többségük nő, ahogy Washingtonban és Brüsszelben megálmodták. Az átlátszó műanyag urnában viszont nincs egyetlen szavazólap sem. Maguk a szavazóbiztosok sem szavaztak. Jaceck azért felteszi a kötelező kérdéseket. A válaszoknak örülnünk kellene. Nem, nincsenek idegenek a szavazókörben, akik befolyásolnák a szavazókat. Igaz, szavazók sincsenek, de ilyen kérdés nem szerepel a jegyzőkönyvben. Tehát szabad a választás. A szavazóbiztosok komoly képpel válaszolgatnak nekünk. Cserében megcsillantjuk előttük szerény szerb szókincsünket. Jaceck a maga lengyeljéből, én az itt-ott megtanult és felszedett "össz-szláv" keveréknyelvemből. Kifelé még benézünk egy másik szavazókörbe, ott is üres az urna.

Fel, északra. Koszovszka Mitrovica felett véget ér a lapos fennsík, s gyönyörű hegyek szegélyezik az utat. Egy helyen a magas hegygerinc alatt szelíden lejtő domboldalt látunk, harsogóan zöld fűvel és békésen legelésző tehenekkel. Egészen olyan, mint Svájc, szalad ki a számon önkéntelenül. Két szerb kísérőnk harsányan felnevet. Sohasem jártak Svájcban, s az alpesi országról nem a táj, hanem az irigyelt jólét és biztonság jut az eszükbe. Biztosan nem találkoztak még olyan őrülttel, aki Svájchoz hasonlítaná Koszovót. De rokonszenvünket látva javasolják, hogy az egyik dombon látogassunk meg egy középkori ortodox kolostort. A domb lábánál kötelességszerűen bemegyünk a helyi iskolában berendezett szavazókörbe. Az iskolába egy patakon átvezető hídon jutunk be. A híd előtt a választások biztonságáért felelős nemzetközi hatalmak nevében egy kerek képű orosz rendőr posztol. Tito alatt fegyveres oroszok nem juthattak el a hajdan volt Jugoszláviába, most a NATO bombái nyomán teljesült a szovjet vezéreknek ez a régi álma. Bár aligha úgy, ahogy gondolták. Zdrasztvujtye, köszöntjük a szőke rendőrt. Bent a szavazóbiztosok a helyükön ülnek, szavazó azonban egy szál sem. Az urnában viszont jól láthatóan van három szavazócédula. Délután egy fele járunk, ez tehát hét óra termése. Rekord, mondom mosolyogva. A szavazóbiztosok is (többségük nő, brávó) mosolyognak. Magyar, lengyel, szerb: tudjuk egymásról, amit tudunk, mondja a mosolyuk. Hány évtized telik el addig, amikor majd nem tudjuk, amikor csak azt tudjuk, amit a nyugati politikai illem szerint tudnunk szabad egymásról?

A kolostorban aztán azt is megtudjuk, hogy a tartomány régi nevében - Koszovó és Metohija - a második szó a szent földre, a kolostorok földjére utal. Kísérőink lelkesen mutogatják a 12. századi falrészeket. Jaceckkel a fiatal pópától veszünk néhány vallási naptárt és templomok rajzával díszített füzetet. Én gyertyát is gyújtok az egyik ikon előtt. A templomot a megszállás idején lerombolták a törökök, ahogy Dél-Koszovóban több tucat kolostort pusztítanak el most az albán militánsok, halljuk a panaszos igét. Igen, a háború után magam is láttam egy lerombolt szerb templomot Koszovó déli részén. A földre rogyott, színes hagymakupola úgy nézett ki, mint egy porba hullott vegyes gyümölcsfagylalt a balatoni strandon. Engem mélyen megrendített a lerombolt templom látványa. De hány dzsámit pusztítottak el, alakítottak át keresztény templommá vagy fürdővé a Balkánon az ortodox szerbek, görögök, bolgárok és a többiek? Valaki nyilván ezt is számon tartja. Megint más valaki pedig azt ígéri, hogy ha a Balkánra is eljutnak a nyugati demokrácia áldásai (amelyekből a választási kérdőív pompás ízelítőt adott), akkor a népek örök időkre békében és prosperitásban élnek majd egymással, lezárva a múlt összes vérbosszús emlékét. Boldogok, akik képesek elhinni ezt, bár nekik lenne igazuk. Vagy én vagyok süket és vak a valóságra, vagy ezek a nyugati próféták hülyébbek még a balkáni megszállók sok évszázados átlagánál is.

Egy kis panzió teraszán a belgrádi magyar nagykövetség munkatársával találkozunk. A maga módján ő is "megfigyeli" a választásokat. Tökéletesen beszél szerbül, ami elbűvöli kísérőinket. A kert alján friss vizű patak csörgedez, s minden oldalról hatalmas hegyek magasodnak fölénk. A panziós előttünk viszi be a konyhába a kifogott halakat, de a konyha éppen nem működik. Mi nyugodtak vagyunk, láttunk ilyet eleget az életünkben. Szervezetileg már ahhoz a szép új nyugati világhoz tartozunk, amely itt megfigyel, tanácsokat ad és "értékeket képvisel". De még nem szoktunk bele annyira a szerepünkbe, hogy elfelejtsük a múltat.

Beérünk Leposavicsbe, egy szerb kisvárosba. A szocialista évtizedek óta semmi sem épült itt, s ami megmaradt, az mind csendes pusztulásnak indult. Az álmodern iskolaépület szegényesre kopott, az állami boltok kirakataiban poros állami kabátok szürkéllenek, a partizánemlékmű békésen málladozik a főtéren. Minden olyan, mint egy nosztalgiafilmben a valaha volt szocializmusból: csak élőben és ólomszürkében. A városka szívében menekülttábor, ahol a délről elűzött cigányok élnek. Az ő tragédiájuk különösen megindító. A "jóból", mármint a szerb uralomból egyáltalán nem részesültek, de az amerikai bevonulás után az albánok éppoly kegyetlenül elűzték őket, mint a szerbeket. S értük még a vesztes Szerbia néhány megmaradt jóakarója sem emelt szót. Velük, a koszovói cigányokkal, minden európai nép legnyomorultabbjával mindent meg lehetett csinálni. Talán be kellene mennünk a táborba, de nincs erőnk hozzá. Segíteni nem tudunk nekik, s alighanem túlmenne a bohóckodás szélső határain is, ha számon kérnénk rajtuk, hogy részt vesznek-e a választásokon.

Négy óra felé, egy kisvendéglő kerthelyiségében végre megebédelünk. Jaceck bort is rendel. Előre tudom, hogy bánáti - tehát vajdasági - bort hoznak majd, literes zöld üvegben. Jó (amúgy rossz, de itt és most jó) homoki, alföldi vinkót. Montenegróban is ezt ittam néhány éve valami "nemzetközi misszión". Macedóniában és a boszniai szerb köztársaságban is, hasonló szerepben. Nem éppen Chardonnay, de szinte hazai íz. Csevapot eszünk, pleszkavicát, sült krumplit, salátával és sok hagymával. Isteni, mint mindig. Odaát ramadán van. Pristinában egy holland úr fel is hívta a figyelmemet arra, hogy napközben az éttermek teraszain ilyenkor nem illik nyilvánosan enni. A koszovói rendszer még nem iszlám, de a szokások már azok. Itt északon szabadon ehetünk és ihatunk. Mellettünk a megszálló erők német katonái falatoznak. Ők is jártak már errefelé, másféle minőségben. Most a szerbeket védik attól, hogy az albánok a tartomány északi szegletéből is kiűzzék őket. Miután a tartomány nagyobbik részéből már kiűzték őket, miután a szerbek megpróbálták kiűzni őket az egész tartományból, amit többek között szintén ezek a derék németek akadályoztak meg, miután kevésbé derék minőségükben őket űzték ki a szerb partizánok egy előző háborúban. Nincs az a nyugati nyelv, amelyben mindez a megfelelő igeidőben és ragozásban érthetően elmondható lenne.

Megszólal a mobiltelefonom. K. Gyuri keres, aki egykor a Magyar Narancsnál dolgozott, s akivel a "chartás" időkben, 1990 és 1994 között gyakran összejártunk sörözni és politizálni. Most a megszálló erők szóvivője Észak-Koszovón. Ha visszatérek Mitrovicára, keressem meg a Dolce Vita kávézóban. Este hat után odamegyünk. A Dolce Vita a folyóparton van, közvetlenül a szögesdróttal lezárt híd előtt. Kávézó, terasz, néhány szék és asztal az aszfalton a határ tőszomszédságában. Étlap, tejszínhab, párna a széken, s néhány méterre tank, határ, idegen és ellenséges világ. A régi Berlin. A kettéosztott Nicosia Ciprusban. Egy határátkelő a köztársaságiból az északi Írországba 1995-ben, ottani véres időkben. Vannak emlékeim. Napszállta, lassan kigyúlnak az utcai lámpák Koszovszka Mitrovicán. A szerémségi Mitrovica már messze van, emléke elmosódott a régi jugoszláviai nyaralások ködében. Ez a város most jobban vonz minden divatos fürdőhelynél. A hidat romantikus kék lámpasor világítja meg. Odaát jól látszik néhány minaret kontúrja. Piszkosul jól érzem magam. Erre vágytam mindig. A kalandra. Arra, hogy történjen valami, hogy másutt legyek, mint ahol lennem természetes volna. A déli tájakra, a Balkánra, a hídra két idegen világ között, a kigyúló lámpasorra egy folyó fölött, amelynek a nevét sem tudom. A szerbekre és az albánokra, az ortodoxokra és a muzulmánokra, akik harcában annyira semleges vagyok, hogy akár érzelmeim is lehetnek róluk.

K. Gyuri egy közeli szerb faluban lakik, kertes villát bérel. De Koszovszka Mitrovicán dolgozik. A híd albán oldalán, egy toronyházban van az irodája. MDF, KDNP, Boross Péter, engedélyeznek-e "ezek" egyáltalán szabad választásokat 1994-ben? Tíz-tizennégy éve, ellenzéki újságíróként, ilyesmiről beszélgettünk esténként a budapesti ír sörözőkben. Most Észak-Koszovóról és Dél-Koszovóról diskurálunk. Nagyon vágjuk a témát, bennfentesen soroljuk a koszovói politika szereplőit és problémáit. Őt az UNMIK fizeti, engem az Európai Parlament. A chartás időkben aligha gondoltuk, hogy nyugati misszióban, újdonsült nyugatiként egyszer majd Koszovszka Mitrovicán, a Dolce Vita kávézóban beszélgetünk.

Koszovó, a szerbek "szent földje" helyzetét tekintve némiképp hasonlít ama másik, közel-keleti Szentföldre. Itt is egymásra rétegződnek a különböző népek és vallások kultúrái. Itt is elmondható, hogy a saját szempontjából mindegyik népnek igaza van. Élni akar azon a tájon, ahova született, vagy ahová a szülőföldjéről menekülni kényszerült. A táj örök, a népesség változó: erre az ellentmondásra épül az emberi történelem. A szerbek nem Ádám és Éva óta birtokosai Rigómezőnek, de ezen a tájon váltak keresztény európai nemzetté. Ma azonban már sokkal több albán él Koszovóban, s ők a történelmi jogok helyett a most élő népesség jogaira hivatkoznak.

A szerbek soha, a legrosszabb álmukban sem gondolták, hogy a Nyugat velük szemben az albánok oldalára áll majd, s az embargót és a háborút is vállalja egykori hű balkáni szövetségese ellen. Biztosak voltak benne, hogy két világháború angol- és franciabarát szereplése, a sikeres partizánháború és később a Sztálinnal szembeni ellenállás okán, a Jugoszláviát és a Nyugat-Európát évtizedeken át öszszekötő különleges kapcsolatok miatt azt tehetnek Koszovóban, amit csak akarnak, s a nemrég még Enver Hodzsával együttműködő albán fegyveres ellenállást mindenki sima terrorizmusnak minősíti majd. Politikai karrierje előtt Szlobodan Milosevics évekig Amerikában dolgozott egy jugoszláv banknál, kormánya és hadserege vezetői a nemzetközi társaságokban jól forgó, a nyugatiak által annyira kedvelt, "művelt és tökös" jugók voltak. A hetvenes-nyolcvanas évek világában ez a típus oldottságával, a politikai rendszerek közötti nyitottságával és ugyanakkor macho dél-európaiságával messze sikeresebb volt a nemzetközi porondon, mint a Varsói Szerződés országaiból delegált kis napidíjas, egyenöltönyös, szürkécske kiküldöttek. A jugoszláv útlevél sokáig világelső volt abban a tekintetben, hogy ezzel a passzussal lehetett a világ legtöbb országába vízum és külön engedély nélkül beutazni. Csak arról feledkezett meg a szerb politikai elit, hogy mindez végső soron egyetlen okra, a szovjet-amerikai egyensúlyra és Jugoszlávia kivételes helyzetére volt visszavezethető. Amíg Belgrád szaván múlott, hogy a szovjet hadihajók betelepedhetnek-e az adriai kikötőkbe vagy sem, addig a koszovói albánokra senki sem figyelt. A nyolcvanas években a magyar mozikban is játszottak egy jugoszláv játékfilmet, amely Németországban élő albán bűnözőkről szólt, akik fegyveres akciókat szerveztek Koszovóban. Hazatérve természetesen lecsapott rájuk az éber jugoszláv rendőrség. A film elkészítése és nemzetközi forgalmazása is azt mutatta, hogy a jugoszláv vezetés halálbiztos a dolgában: soha senki nem kéri rajta számon a koszovói "rendcsinálást".

De amikor összeomlott a kölcsönös elrettentésre épülő világrend, a szerbek hirtelen gyanúsak lettek. Ha ellenálltak előbb az Osztrák-Magyar Monarchiának, majd a hitleri Németországnak, aztán Sztálinnak is, akkor feltehetően minden tartós nagyhatalmi rendezésre veszélyesek lehetnek. Ehhez járult Milosevics taktikája, aki a hatalom megszerzése érdekében kijátszotta a szerb nacionalizmus kártyáját, s ezzel tönkretette nemzetét, családját és megérdemelt módon önmagát is. A balkáni hídfőt kereső amerikai külpolitika Albániát és az albánságot választotta ki első számú szövetségesének a térségben, s így került sor Szerbia megbüntetésére és Koszovó "felszabadítására". Ez mind a múlt, mondhatnánk, de ha arra gondolunk, hányan szélhámoskodnak ma is a trianoni traumával, akkor biztosak lehetünk benne, hogy a koszovói sebek is végigkísérik majd a 21. századot. Némi naivitásra vall az a mondás, mely szerint a népek békében akarnak élni egymással, csak a rút politikusok uszítják egymás ellen őket. Bizonyos népek nemigen akarnak együtt élni egymással, legalábbis nem úgy, hogy a másik is beleszólhasson a közös haza irányításába. A politikusok és a nagyhatalmak legfeljebb kihasználják azt, ami mögött eltérő történelem, más vallási és nemzeti hagyomány, ösztönös etnikai ellenszenv munkál. Évszázadok oldhatják ezt az ellenszenvet, de rövid távú katonai akciók aligha. S ha idegen nagyhatalmak az egyik fél oldalán avatkoznak be, akkor ezzel újabb évtizedekre elegendő bosszúvágyat akkumulálnak a szívekben.

A kolostorok földje most ismét a dzsámik földje lesz. A Pristinai Egyetem jogi kara marad a Koszovszka Mitrovica-i gimnázium menedékében, ha tanáraival és diákjaival együtt ki nem űzi őket is az előre törő albán mozgalom. A kis folyóról és a rajta átívelő hídról messzi fővárosokban vitatkoznak majd olyan politikusok és tábornokok, akik soha nem nézték el tűnődve, civilként, magabiztos előítéletek nélkül, hogyan baktat át egy magányos öregasszony a lassan kigyúló utcai lámpák fényében a szerb oldalról az albánra a tankok között a hídon. Sekély vigasz az öregasszonynak, hogy idővel minden nagyhatalom elenyészett, amely hajdan "balkáni politikát" folytatott, s a sok vérzivatar ellenére minden balkáni nép megmaradt Európának ezen a titokzatos "altestén".