Majsai Tamás
Egyházak és titkosszolgálatok
A Gyurcsány-kormány, szakítva a korábbi kabinetek politikájával, meghirdette az állambiztonsági iratok (állambiztonság a következőkben: ÁB) teljes körű nyilvánossá tételének programját. Percek sem teltek el, és a D-209-es affér után megnyugodott állampárti történelmi emlékezet mélyéről eddig ismeretlen morgások kezdtek feltörni. Az ok viszonylag egyszerű: a távolról analóg korábbi kezdeményezések egyike sem látszott még megközelítően sem hasonló eréllyel érinteni az egyházakat. A helyzet komolyságára, már-már drámai jellegére utal, hogy a miniszterelnöki bejelentést követő napokban az ún. történelmi egyházak illetékesei sietősen tanácskozást tartottak a természetes patrónusuknak tekintett jobboldal vezérkarával. Tették ezt sűrű titokban és anélkül, hogy mérvadó egyházi történelmi reprezentáns akár egyetlen szóval is kommentálta volna az új fejleményeket.
A kabinet elképzelésében természetesen szó sincs semmifajta morális donquijotizmusról. A döntést a józan megfontolás, a hűvös politikai kalkuláció, a bátorság és a hatalomstabilizációs logika szövetsége jegyzi. A hátteres megfontolások mibenlétéről máris számos figyelmet érdemlő találgatás fogalmazódott meg. Jelen sorok írója e kérdésekkel azonban nem kíván foglalkozni. Dolgozatát kabinetpolitikailag extraterritoriális megfontolás tájolja. Az a meggyőződés, hogy a pozíciók és kiváltságok védelmének legprózaibb érdekein kívül a rendszerváltás utáni Magyarországon nem ismerünk egyetlen olyan szempontot sem, amely indokolttá tehetné, hogy a maguk társadalmi legitimitását mindenekelőtt a közélet és a polgári együttélés erkölcsi megújulásának szempontjaira alapozó egyházak ne üdvözöljék és ne támogassák bármely összetételű demokratikus kormányzat lusztrációs szándékait. Valamivel határozottabb felvetésben: egy ilyen tervet, amely magában hordja a közéleti tisztaság előmozdításának és saját szolgálatuk hitelesítésének lehetőségét, a lelkek megbékítésének, polgárok és polgárok közötti szakadékok megszüntetésének ígéretét, az általuk különösen is bűnösnek ítélt rendszer áldozatai iránti erkölcsi kárpótlás megvalósulását, teljesen függetlenül a mindenkori kormányoktól, a rendszerváltás első pillanattól kezdve maguknak az egyházaknak kellett volna nem lankadó eltökéltséggel szorgalmazniuk. Hiszen van-e közösség rajtuk kívül, amely oly egyértelműen vallja és praktizálja, mintegy saját létének legitimitását is kínáló szentségi erejű gondolatként a bűnvallás, bűnbánat és megbocsátás interperszonális és közéletjavító értékeit?
Az állampárti idők rendszerváltással felszínre kerülő nagy titka volt a közösségi és magánélet szinte minden zugába behatoló ellenségszimatoló ÁB-gépezet lelepleződése. Noha sokan voltak azok, akik akár konkrét tapasztalás, akár indirekt élmények, információk alapján tisztában voltak a szocialista államraison erőszakos és pimasz jellegével, buta önhittségével és kisebbségi komplexusaival, azt minden tudásuk és történelmi pesszimizmusuk ellenére sem hitték volna, hogy a rendszer köréjük fonódó hálója ennyire kisszerű és ennyire professzionális eszközökkel vegye körül mindennapjaikat. Ennél is meglepőbben talán csak az hatott, amikor híresztelések kezdtek lábra kelni arról, hogy a rendszer nagy ellenségének és üldözöttjének tekintett egyházak is súlyosan érintettek az emberi méltóságot lábbal tipró ÁB-hálózattal való együttműködésben. Ezrek és ezrek, sőt százezrek és százezrek gondoltak hitetlenkedve ennek lehetőségére. Hiszen ha az egyházak rákényszerültek is a kollaborációra (és ennek számtalan jelét láthattuk, hallhattuk), az erkölcsi helytállás és a mártírium követendő példáját nap mint nap ékes nyelven hirdető papi emberek olyan mélyre talán mégsem süllyedtek, nem süllyedhettek, hogy felebarátaik, szolgatársaik, a legszemélyesebb dolgaikat is meghitt bizalommal rájuk bízó híveik titkait adják tovább az irántuk még csak nem is humanitárius vagy hitbuzgalmi megfontolásokból kíváncsiskodó tényezők felé. Bármilyen jónak látott meggondolásból és bármilyen mizerábilis helyzetben is. Mert meglehet, nem értettek mindenben egyet felebarátaikkal, talán nem látták helyesnek azt, ahogy az egyháztagok és szolgatársaik egy része gondolkozott az életről, politikáról, mégis elégedetlenségük feloldására mindenkor rendelkezésükre állott a hivatásuknak értelmet adó leghitelesebb megoldás: a végső bajokban is reménységforrásnak tekintett Mindenhatóhoz folyamodni és élni a démonok kiűzésére is alkalmas böjt és imádság vagy éppen a csendes alázattal viselt együtt szenvedés kegyelmi eszközeivel. És ha már elkövették is a legelképzelhetetlenebbet, akkor most miért gyötrik magukat öles karcsapásokkal a bűnök titokban tartásához rút kalkulációból számukra mentőövet kínáló politikai erők felé, és miért nem választják (a "bolseviki" éra elmúltával teljesen megváltozott kondíciók közepette) az egykor fájdalmas kényszerként meghozott döntéseik nyilván megértést indukáló őszinte elmondását, és ha kell, a biblikusan egyértelmű, a valódi megtisztulást jelentő bűnbánat-bűnbocsánat hitbelileg egyedül hiteles útját?
Félelem és reszketés
Ma már tudjuk, hogy annak idején az Antall-kabinet részletesen megismerkedett azzal, hogy milyen minőségben és milyen mélyen voltak érintve az egyházak az ÁB-szolgálatokkal való együttműködésben. (Az egyházakkal és az egyházi személyekkel kapcsolatos hálózati dossziékat közvetlen kabineti tanulmányozásnak vetették alá.) A vizsgálódás következménye közismert: az egyházak titkosszolgálati érintettsége a rendszerváltás utáni kormányzatok közös tabujává lett. A falazásban vállalt össznemzeti egyetértés önmagában véve is külön tanulmányt érdemelne. Itt csak két hipotézist kockáztatunk meg. A jobboldali kormányok esetében - az egyházak számára lelkiismeret-nyugtatóan kellemes narratívákba burkolva, explicit és tudatos gesztusként - elsősorban a szavazatszerző szándék volt a mindenkori motiváló tényező. A nélkülözhetetlennek tűnő főúri védelmet az egyházak azóta is rendületlen politikai hálával honorálják. A baloldalt saját múltja (a múltjával való szembenézés, a kultúrpárttá válás beavatási rítusának elszabotálása, illetve az egyházakat ért bolsevik-kommunista repressziókért rájuk terhelődő valós és szimbolikus felelősség frusztráló tudata) akadályozta és akadályozza ma is a tabu megsértésében. (Azt, hogy e hagyomány meg fog-e törni a közeljövőben, ma még a biztató jelek ellenére sem tudhatjuk.) Mivel pedig a baloldali cinkosság jól kivehetően kizárólag a pipogyaság és a diffúz bűntudat terméke volt, amely mögött semmilyen valós teljesítmény nem állt, az egyházak - szemben a formális logikával - egy pillanatra sem éreztek hálát az "ellenlábasok" térfeléről jött vitathatatlan jelentőségű segítségért.
Az egyházak hierarchikus vezetésének szándékait, de belső kohéziójuk tartalmi paramétereit is tükrözi az a zéró értékű érdeklődés, ahogy köreikből a mostani kormányfelvetésre reagálnak. Legfeljebb epizódértéke van csak, de érdemes felidézni, hogy négy évvel ezelőtt, amikor a Magyar Narancsban (2000/42) megjelent "Palástolt és palástos ügynökök" című írásom, benne néhány tucat klerikus ügynök ötletszerű felsorolásával, a közlemény egyházi részről még periferikus figyelemben sem részesült.
A közelmúltnak e széles társadalmi érdeklődést kiváltó szegmensével szembeni hihetetlenül egységes indifferentizmus természetesen nem véletlen. A háttérben súlyos gondok és aggodalmak húzódnak meg. Leegyszerűsítve, alapvetően kétfajta félelemről van szó. Az egyiket az egyházi establishment részben lélektani, részben presztízsalapú aggodalma táplálja, a másikat pedig az egyházakon élősködő politikai haszonlesők nyilvánvaló szempontjai.
Kezdjük mindjárt a papi közeggel. Először is le kell szögeznünk, hogy a hierarchia lusztrációfélelme véletlenül sem jelenti azt, mintha a lelkészek túlnyomó többsége (különösen a ma hivatalban lévők közül) ügynökként kollaborált volna az állampárti időkben. (Az ügynöki, hálózati feladatot vállaló egyházi személyek tényleges számaránya szélső esetben is távol állt az ultraradikális felfogásoktól.)1 A rendszerváltás óta eltelt idő természetes gerontológiai folyamatai az egykori állapotot egyébként is jelentősen felülírták. A félelem inkább áttételes. A tények megismerésétől és nyilvánvalóvá tételüktől elsősorban az a feltételezés riasztja őket vissza, még azokat is, akik személyükben közvetlenül egyáltalán nem érintettek, hogy a folyamat alapjaiban ingathatja meg az intézményes egyház társadalmi pozícióit, és elemi erővel kérdőjelezheti meg a szinte szentségi tiszteletet övezte ordóhoz fűződő presztízsérzetüket, szolgálatuk fontosságának és tevékenységük publikus rangjának e felfogásban megalapozott hitelességét. (Különösen igaz ez a katolikus egyházban, ahol az anyaszentegyház theológiai megítélését az "alapszentség" dogmatikai posztulátuma kvalifikálja.) Félelmeik másik mozgatórugója az egyházak működésmódjában rejlik. Különböző okokból, de Magyarországon (és persze a környező keleti régiókban is) fokozottan érvényesült és érvényesül még ma is az egyházi hierarchia tagjai közötti kliensi viszonyrendszer, amelynek folytán elsősorban is az alsó klérus tagjai jelentős vertikális érdekviszonyban állnak az ügynöki kollaborációban primer módon érintett közép- és felső vezetés tagjaival. A feudális kötelékek létrejötte, az ebből fakadó előnyök múlt- és jelenbeli elfogadása rendkívül kínossá válna a korábbi vagy ma is működő patrónusok egy igen fontos körének explicit lelepleződésével. Nem véletlen, hogy eltekintve egy-két ún. köteléken kívüli deviánstól vagy néhány rendszeren belüli magányos Kasszandrától, eleddig egyetlen "normatív" egyházi tényező vagy érdekcsoport sem szorgalmazta az átvilágítást.
Nem kevésbé fontos komponense az átvilágítás körüli hercehurcának, hogy az egyházakhoz megélhetési szempontoktól független módon kötődő laikusok köréből sem láthatjuk az ügy iránti érdeklődés minimális jelét sem. Mint meganynyi más esetben, amikor az egyháztagok kléruskövető némasággal reagálnak az egyházaikat érő kihívásokra, az ok most sem más, mint e struktúrák belső kohéziójának tartalmi elszürkülése, az egyházak működésének a szakrálmágikus, üdvindividualista technikai szolgáltatások politikafüggetlen (sőt kifejezetten is politikasemleges) területére való redukálódása és lezüllése. E szinte kötelező erejű közóhajt kifejező rozzantság szerves összhangban áll azzal, hogy sem az egyházak közvetlen környezetében, sem tágabb holdudvarukban nem artikulálódik olyan érdeklődés, amely intézményspecifikus politikai és közélet-etikai elvárásokat kívánna megfogalmazni feléjük. Az a közeg pedig, a jobboldal egy igencsak széles nyalábnyi szegmense, amely társadalompolitikai értelemben igényt tart szolgáltatásaikra, elvárását nem az egyházak theológiai szempontból megalapozott működésmódjára építi (ilyen szempontot nem is ismer), hanem arra az egyedül fontos óhajra, hogy a parókiák és templomok a pártszékházak meghoszszabbított csarnokaiként és választási aromaközpontokként működjenek. Könnyen belátható, hogy ezt a célt a lusztráció aligha segítené elő.
"Szolgálat" és "herezis"
Nemcsak a közgondolkodás, de bizonyos tekintetben a szakmaiság igényével megfogalmazott nézetek képviselői is hajlamosak az ügynökmúltat és annak politikai tartalmát misztifikálni. A jelenségről való gondolkozás sommás egyszerűsítései többnyire erkölcsi felháborodásokban kapnak hangot, és megmaradnak annál a képletnél, hogy a hálózat tagjai egységesen és kizárólag csak közvetlen személyes érdekeik ócska előmozdítása, önmaguk érdemtelen, másokon átgázoló pozicionálása vagy egyébként is meglévő előnyeik további növelése érdekében vállalták a mások feletti titkos hatalomgyakorlás lehetőségeit. Ahhoz, hogy e széles körben indulatokat, feltételezéseket kiváltó "projekt" ügyében több világosságot teremthessünk, célszerű a demitologizáció szellemében eljárnunk, és fogalmilag is megragadható tagoltságok szerint megkísérelni a közelmúlt történelmének e nem minden misztérium nélküli titkát vallatóra fogni.2 Az uterust éppen hogy maga mögött tudó új részdiszciplína, az agentológia (mondjuk így: ügynöktudomány) ma még azonban megfelelő fogalmi eszközökkel sem rendelkezik. Az alábbiakban ennél fogva csak arra vállalkozunk, hogy néhány tartalmilag relevánsnak vélt kategória alapján röviden összefoglaljuk az állambiztonsági tevékenység egyházi vonatkozású forrásaiban végzett kutatásaink során nyert benyomásainkat, és röviden érzékeltessük az ügynökkérdés történetének, illetve a jelenség megítélésének egynémely strukturális és szociológiai jellegű összefüggését.
Tipologizáló eljárásunk módszertana értelmében motívumaik prioritásszerkezete alapján próbálunk meg különbséget keresni ügynökök és ügynökök laza csoportjai között. (Az erkölcsi szempontú megközelítést egyelőre mellőzzük. Azt reméljük, hogy e szempont ignorációjához szolgáló meggondolásaink menet közben nyilvánvalókká lesznek.)
Tipológiai kategóriáink közül elsőként azokat említjük, akikre valamilyen homályos értelemben igazak a fenti sommás ítélet megállapításai. (Képviseleti arányuk a beszervezési, az ún. B-dossziék kutathatatlansága mellett pillanatnyilag megállapíthatatlan.) A hálózati tagok jelentései, tevékenységük egyéb dokumentumai között lapozva feltűnő mindjárt, hogy az, amit felebarátaikról, környezetükről és messze mindenekelőtt saját szolgatársaikról jelentettek, sokszor nem volt több annál, amit egy mai értelemben vett tanácsadó vagy szürke eminenciás is megtesz. Sokan azt adták "csak" tovább titkos munkájuk keretében, amit egyébként is gondoltak, vagy amit feletteseik, döntéshelyzetben lévő külső vagy belső tényezők előtt amúgy is szívesen feltártak (volna) személyes "szakvéleményként". Kriptogén kooperációjukkal azt segítették elő, amit maguk is jónak tartottak, megtettek, vagy megtettek volna döntési helyzetben. Ügynökké válásuk motívumai természetesen távolról sem azonosak. Többen közülük kisebb-nagyobb súlyú erkölcsi ügyek miatt engedtek a beszervező zsarolásnak (képtelennek gondolták elhordozni botlásuk konzervatív erkölcsi környezetükben várható következményeit; esetleg erőtelennek bizonyultak a magas presztízsű lelkészi állás feladására), és adták meg szolgai szabadságuk méltatlan árát. Némelyek az állásvesztést, a komfortos körülményeket jelentő, meghitt állásukból való elhelyezést vagy éppen a börtönt kockáztatták volna az együttműködés megtagadásával.3 Mások éppen olyan ellenszenves, törtető, kisszerű, arrogáns személyiségekként viselkedtek a nyílt kommunikációs helyzetekben is (döntéseikben, emberi, munkatársi kapcsolataikban), mint larvikus valójukban. Elenyésző számban, de voltak olyanok is, akik igazán súlyos deliktumok elengedése ellenében vállalták a szolgálatok kötelékét, és váltak esetleg a "megbocsátás" mértéke szerint igazán álnok hálózati tagokká. Bizarr köztes eset, amikor valaki forrófejűségével hitvallói megbecsülést vívott ki magának, börtönből való szabadulását követően viszont professzionális besúgóként kamatoztatta szenvedéssel elnyert "feddhetetlenségét".
A motívumok laza tipológiája alapján külön csoportként beszélhetünk azokról, akiket elsősorban elvi, ideológiai meggyőződésük, bizonyos célok és megfontolások sodortak a hálózat közelébe. Közéjük tartoznak mindjárt azok (különösen a korai években), akiket az ÁB mint már magas pozícióban lévőket nyert meg az együttműködéshez (ennek elutasítása nem jelentette volna státusuk automatikus megkérdőjelezését is), vagy akiknél a kooperációhoz kezdetben szinte egyáltalán nem társultak (adott ritka esetben később sem) látványos előmeneteli eredmények, vagy más természetű kedvezmények; ha pedig voltak ilyenek, akkor azok vagy "nem álltak" arányban az ellenszolgáltatással, vagy más módon is elérhetőek lettek volna számukra. Mellékszálon érdemes azonban megemlítenünk, hogy a hálózat későbbi kiszélesedésével érzékelhetően előtérbe került a bizonyításos alapon való előrejutás.
A beszervezettek egy igen jelentős része ún. hazafias alapon vált tagjává a hálózatnak (ügynökként, amit később megkülönböztetően titkos megbízottnak, TMB-nek; titkos munkatársnak, TMT-nek; illetve - a hálózaton kívüli közegben - TK-nak, társadalmi kapcsolatnak; HK-nak, hivatalos kapcsolatnak titulált a szolgálat). Ezek a személyek - az ÁB számára hasznos tevékenységként - nem annyira egyéni ügyekre koncentráltak, nem embertársaik magánéletét, egzisztenciáját érintő kisszerű árulkodással voltak elfoglalva (bár azzal is), hanem egyházuk, a haza és a szocializmus érdekeivel. Információkkal, stratégiai jellegű helyzetértékeléssel, a politikailag és egyházpolitikailag károsnak, ellenségesnek tekintett csoportosulások, nézetközösségek, szubkulturális kegyességi irányzatok dezorganizációjával, hátrányos helyzetbe hozatalával; vallási és más szellemi termékek előállításával, importjával foglalkozók és mindenekelőtt a konkurensnek tekintett szekták és kisegyházak felügyelet nélküli, ún. nem engedélyezett missziós tevékenységét gátló intézkedésekkel, azaz - ÁB-zsargonban - ezek bomlasztásával segítették megteremteni a társadalmi és a politikai "fejlődés" kiegyensúlyozott, kívánatos menetét és az "autentikus" keresztény szolgálat lehetőségét. Különösen fontos szerep várt rájuk a nemzetközi diplomácia arénáiban, ahol a keleti blokk ideológiáját, történelemfilozófiáját és primer politikai érdekeit kellett képviselniük. (A szocialista államok egyházpolitikája mindennél előbbre való feladatnak tekintette, hogy minél több képviselőjük kerüljön kulcspozícióba a világszervezetekben.)4 Küldetésük komolyságát érzékelteti, hogy a jelentősebb konferenciákon való szereplésre rendszeresen felkészítették őket az ÁEH és/vagy az ÁB illetékesei. Nem egy tanácskozásra az ÁB embereivel együtt utaztak ki, akikkel rendszeres kapcsolatban álltak, és mintegy ágyrajáróként jelentek meg naponta akár többször is a titkos "talikon".5
A szolgálathoz (alias hálózathoz) való viszony elvi, elkötelezett baloldali keresztény megfontolásai jelentik a (pontosabban az egyik) kulcsot az osztályharcos alapon ügynöki szerepet vállalók egyéni életsorsokat meghatározó ténykedésének, "szakvéleményének" megértéséhez is. A közvélekedés, a történelmi emlékezet különösen az ötvenes-hatvanas évek fájdalmas eseményeit felejti nehezen, de nincs híján a későbbi évek testvérinek csak nehezen nevezhető tettekkel jegyzett emlékeinek sem. Van azonban emlékezete az ügynöknek is, csak éppen fordított irányú. Ő a jövőre emlékezik. A történelmi rosszat alternatíva nélkül korrigálni hivatott holnap kapujában áll, ahonnan diszkreditáltnak lát mindent, ami a múltat elborító apokalipszis időszakára utalna vissza. Döntéseit nem az individuális etika "retrográd" parancsa szerint hozza meg (ügynöknek, besúgónak lenni nem szabad), hanem a res humanae kötegnyi "transzindividuális" komponensére tekintettel. Tetteit mindenekelőtt az a tapasztalat és meggyőződés determinálja, hogy a szemben álló felek, a tevékenységük célkeresztjében állók is nehézfegyverzettel küzdenek az általuk helyesnek tekintett "reakciós" politikai-egyházpolitikai paradigma mellett, vagy éppen a konok "elvetikai" következetesség "ostoba" felelőtlenségével veszélyeztetik az egyház és a társadalom magasabb rendű érdekeit. (Sokuk esetében ezek az érvek voltak beszervezésük legfontosabb motívumai.) A második világháború után, a hidegháború atmoszférájában, azoknak az elvi és gyakorlati kísérleteknek a láttán, amelyeket a diszkreditálódott múlthoz való olykor szinte mitikus ragaszkodás lelkesített, vagy éppen az "időszerűtlen" jogokra hivatkozással folytatott hatalomingerlő és belső stabilizációt veszélyeztető felelőtlen izgágasággal szemben sokan gondolták közülük úgy, egyfajta élcsapat-tudattal, hogy az új rendszerhez, az új világhoz való szimpla lojalitásnál többet kell és lehet tenniük. Úgy látták, hogy a "reakcióval" és a "tudatlansággal" szemben nincs más út, mint titokban segíteni egyházuk kibontakozását, beilleszkedését az "üdvkorszakba". Döntésük meghozatalában motiválta őket az is, hogy közreműködésükkel segíthetnek megkímélni az anyaszentegyházat és szolgatársaikat a felelőtlenek bűnös ellenkezése miatt várható legerősebb politikai pörölycsapásoktól. Alapesetnek tekinthető azonban az is, amikor valaki természetes előmeneteli ambíciói miatt került válaszút elé: döntenie kellett arról, vállalja-e a számára egyébként is evidens politikai lojalitást és ennek egyfajta rituális záradékaként az ügynöki kötelék felvételét, az exkluzívnak tekintett szolgálatára való alkalmasság e magasrendű elpecsételését.
A történelemeschatológiai eufória által hordozott identitáselemek mellett léteztek azonban hangsúlyaikban eltérő alapvetésű szerepkonstrukciók is. Rövidség okáért kettőt említsünk meg. Némelyeket merő stratégiai megfontolások (is) vezényeltek, és sajátos dialektikával azt gondolták, hogy az egymással identikusnak vélt személyes és közösségi szolgálatuknak a félelmes politikai erőcentrumokhoz való gyanút oszlató közelítésében találhatják meg annak az eszközét, amely a leghatékonyabban képes biztosítani anyaszentegyházuk rendszerfüggetlenségét és a politikai akadályoztatás hatósugarától való távol tartását. (E paradigmának az ötvenes években konkrét gyakorlati-politikai tartalma volt. Az a rendszerelméleti probléma viszont, hogy e modell mennyire volt végiggondolva, teoretikusan is megalapozva, nem lehet idetartozó kérdés.) A stratégiai gondolkodás határozott vagy tétova jegyeire bukkanunk azoknál a hálózati tényezőknél is (végsőképpen bármely kategóriában), akik tudatosan keresték a saját, illetve a személyükben képviselt egyházuk mozgási lehetőségeinek tágítását. A koncepció lényegét klasszikussá vált egyháztörténelmi példa illusztrálja. Az Orosz Orthodox Egyház EVT-be való integrálásának idején, az 1960-as években egy svájci lelkész azt kérdezte Visser't Hoofttól, a kapcsolatok építésének lelkes apostolától, hogy nem áll-e fenn annak a veszélye, hogy a kommunisták az oroszok révén infiltrálják az EVT-t. A főtitkár lakonikus válasza az volt, hogy "de igen, mi pedig őket".
A hálózat dicsérete
avagy az elárult homo christianus
Mind fogalmilag, mind képzeti szinten kialakulatlan, valószerűtlen annak a végiggondolása, hogy az ügynök minden erkölcsi és érzelmi méltatlansága ellenére is nemegyszer végzett el olyan piszkos munkát, amelyre környezetének tagjai közül sokan habituálisan is alkalmatlanok lettek volna, viszont különösebb fenntartás nélkül, sőt szinte természetes evidenciával profitáltak tevékenységének gyümölcseiből. Kétfajta értelemben is. Egyrészt valamely konkrét haszon formájában, amelyet elsősorban az ügynök kijárásos lehetőségei kínáltak (pl. a lelkészi kar különféle kedvezményekhez juttatását, mondjuk, a gépkocsiellátás lehetőségeinek hetvenes évekbeli megkönnyítését; apró-cseprő ügyek elintéződésének megkönnyítését; a külföldön kikuncsorgott segélyeket; a különféle rendű és rangú védnöki intervenciókat etc.). Másrészt pedig abban az áttételes értelemben, hogy egy olyan korszakban, amely programatikusan ellenérdekeltnek nyilvánította magát az egyházi struktúrák fenntartásában, az ügynökké vált tényezők (jobbára a felső hierarchia tagjai) alkalmas kompromisszumok és más technikák alkalmazásával jelentős szerepet játszottak az egyházi intézményrendszer viszonylag elviselhető kondíciók közötti életben tartásában. Sokuknak volt oroszlánrészük abban, hogy a lelkészeknek és a híveknek ne kelljen fáradozniuk olyan alternatív energiák mozgósításán, amelyek révén a kollaborációval megalapozott eredményekhez hasonló vagy azoknál akár sokkal sikeresebb megoldásokat is el tudtak volna érni.
És ha már itt tartunk, érdemes egy pillanatra elidőznünk annak megemlítésénél, hogy a kommunista ÁB egyházi ügynökének tevékenységét több differentia specifica is jellemezte. Rövidség céljából csak utalunk arra, hogy a társadalomszerkezet minden hagyományos csoportját alapjaiban dezorganizáló második világháború utáni torz modernizáció egyetlen jelentősebb enklávét hagyott épségben (ti. struktúrájának és működési mechanizmusainak "esszenciáját" illetően), nevezetesen az egyházakat. Ennek a privilégiumnak a megőrizhetősége érdekében, és tekintettel arra, hogy a folyamatos politikai fenyegetettség viszont majdnem mindennapos realitás volt e környezet számára, az egyházakért hivatásszerűen felelősséget érző tényezőkön kívül a hívek tágabb körében is rendkívüli mértékűvé nőtt a megértés a kollaboráció eszköztárának alkalmazása iránt. Ha ehhez azt is hozzávesszük, hogy a népegyházi automatizmusok szubjektív igénybevételt szinte egyáltalán nem támasztó rendszeréhez szokott "hívők" számára a normális opció mindig is a problémák extern irányú megoldása volt, máris jobban értjük, hogy miért gyarapodtak exponenciális ütemben az ügynökök esetleg kétkedő lelkiismeretét is megnyugtatni segítő pozitív visszajelzések. A hálózati tagság lehetőségeit gyülekezeteik javára is kamatoztató ügynökök ráadásul nemcsak azt láthatták és tapasztalhatták, hogy egy-egy kínlódva elért sikerük, nehezen megvalósuló segítő gondolatuk közérzetjavító, identitáserősítő impulzusokkal szolgál melankolikus és szárnyaszegett közösségeikben, de a megbecsülés olyan mértékével is találkoztak, amely a keveseket megillető szolgálat magaslatába emelte a néha bizonnyal nekik sem könnyű ágensi szerepüket. Nem mindenkitől, de a rendszer logikáját egyre szélesebb körben elfogadó kollégáik részéről is érzékelhették emellett, még azoktól is, akik az aktív kollaborációnak közelébe sem kerültek, hogy lelkük mélyén helyeslik azt, ahogy "bölcsességben" előttük járó társaik az egyház javát szolgálják.
Nincs itt hely a hálózati papság és a tágabb gyülekezeti, egyházi környezet meglehetősen békés harmóniájának a közelebbi egyház-szociológiai és társadalomtörténeti elemzésére, két szempontot mégis hadd nevezzünk meg.
Az egyházi környezet kollaborációbarát alapmagatartásának hátterében nem elhanyagolható jelentőségű az ekklesiológiai tradíció. Az a meggyőződés, hogy az egyházi érdekek és a történelem, vagy másként a Lélek és a Történelem egymással lényegi inherenciában van, és az egyház érdekeit semmi nem veszélyeztetheti jobban, mint a perspektíva nélküli, felelőtlen oppozíció. Az adott helyzetben támogatta ezt az evidenciát annak a lassan érlelődő "belátása" is, hogy az ellenkezés bármely irányú opciója egy olyan szekuláris konstrukció ellen irányulna, amelynek elutasítását nemcsak logikai, történelemelméleti szempontok és a hazaszeretet érzelmei kérdőjeleznék meg, de a hic et tunc józanság szempontjai is.
A hálózati ügyködés mögül arctalanul ugyan, de markánsan kikandikáló rendszerkonformitás akceptálásában jelentős szerepet játszott az uralkodó politikai erőkkel való kritikátlan kollaboráció masszív magyarországi egyháztörténelmi hagyománya, illetve az állam-egyházi harmónia praxisának többnyire lelkes helyeslése. A Horthy-korszakban például, amikor a hatalommal való együttműködés az egyházak mindennapi valóságának szakrális pátosszal hirdetett evidenciája volt, igen természetesnek számított, hogy a történelmi egyházak papjai, vezetői közreműködnek a rendszerre nézve veszélyesnek számító elemek kiszűrésében, és államceremonialista asszisztenciával segítik a fennálló rendszer politikai-társadalmi eredményességét. A különbség a Horthy- és a poszthorthysta rendszerhez való viszonyulásban egyáltalán nem elvi alapú, végképp nem biblikus-theológiai alapvetésű volt, hanem a rendszerek részéről való pozicionáltságból levont pragmatikus konzekvencia. Aligha lehet megkerülnünk például azt a kérdést, hogy van-e érdemi egyház- és theológiai etikai különbség a között, amikor a református főpüspök küld bizalmas szignalizációt a horthysta ÁB-nak a Jehova Tanúi Baranya megyei tevékenységéről, vagy támogatja a belügyminiszter kérése alapján a kormánypárt jelöltjét saját lelkészével szemben a helyhatósági választáson, és a között, amikor a kádárista BM kap hasonló jelzést, mondjuk, egy Debreceni fedőnevű főpásztortól az egyházán belüli betánisták vagy egy Szatmári fedőnevű másik főpásztortól a metodisták "titkos" tevékenységéről.
Végül ejtsünk néhány szót két "tisztán" erkölcsi vonatkozású, egymásban maradéktalanul nem feloldódó szempontról, amelyek mellett a diszpozíciók sine ira et studio irányvételű analitikája ellenére sem mehetünk el szótlanul.
Papi személytől, a "transzcendens" alapvetésű bizalmi struktúrák médiumától per definitionem idegennek érezzük, hogy a formális kötelékeken kívül még más "szentségi" kapcsolatot is ismerjen. Különösen meglepőnek gondoljuk az ilyen szolgaságot annak ismeretében, hogy theológiai etikában otthonos embereknél fedezzük fel a bennük élő homo christianus meggyalázását: a besúgás, a szándékok teljes eltitkolásával folytatott embertársi kapcsolattartás erkölcsileg rút jelenségeit. Hasonló furcsaságot érzünk akkor is, ha arra gondolunk, hogy személyükben egy speciális teljesítőképességűnek hitt kultúra mondott csődöt. Nem óvta meg őket attól, hogy immanens megoldásokat abszolutizáljanak. Jelesül attól, hogy ítéljék bármennyire romlottnak, elvetemültnek is a barikád másik oldalán elhelyezkedőket, ez mégsem lehet elegendő ok az eschatológiai feltétlenség jegyében annullálni mindent, ami máskülönben szent, és a testvériség és szeretet kötelékét hazudva lesből feladni keresztény testvéreinket és szolgatársainkat.
Talán meglepő, de nem hagyhatjuk említés nélkül, hogy a hálózati etikai én működtetésének története a lélegzetelállító erővel ható fenti kérdések árnyékában sem támogatja a kategorikus kijelentéseket. Példák tucatjai mutatják, hogy az ügynök nem (feltétlenül) oldódik fel teljesen titkos énjének szerepében, sőt az az eset sem ismeretlen, amidőn valaki tudatosan ismert feladatnak tekinti erkölcsi integritása legalább viszonylagos megőrzését. A rezervált együttműködők, a megfigyeltekről viszszafogottan vagy éppen segítő értelemben jelentők, a kiutakat látványosan keresők etc. meggyőző dokumentumai e magatartási alternatívának.
Bárhogy vélekedjünk is az ügynökké válás hátterében meghúzódó komponensekről, ezek etikai tartalmáról, leszögezhetjük, hogy a hálózati papság szerepét illetően elkülönülő látásokat nem csak az okozta és okozza jelenleg is, hogy az egyházról való gondolkozásnak egyszerűen nem lelhető meg az abszolút bibliai vagy theológiai paradigmája (erről szólnak a szekuláris kontextushoz való viszony eltérő értelmezése körül legkésőbb a 3. századtól fogva napirenden lévő szektás egyháztörténeti bifurkációk). Megoldhatatlan ellentmondások forrása volt történelmileg az is, hogy a praktikus egyházi modellek szinte törvényszerűen kötelesek követni a rendre változó politikai kurzusok logikáját. (Az egyházkép jellegzetesen nem theológiai definíciójának ékes példája, hogy az ügynöki homíliáikban túlreprezentált gyakorisággal alkalmazott Júdás-történet a vizsgált periódusban egyszerűen nem talált érintkezést a hálózati politikai praxissal.) Magától értetődik, hogy ebben az elméleti szerkezetben az ügynökök és az egyéb rendszerkonform egyházi tényezők megítélésének szélsőséges nézete, amely legitim állampolgári magatartásként csak az oppozíciót vagy a non-cooperationt tudja elfogadni, sem logikailag, sem tárgyilag nem lehet autentikusabb az ellenkezőjénél. Az álláspontok szélsőségének képlete rendkívül egyszerű: politikai opciókat képviselők az egyik oldalon, és politikai ellenakcionaristák a másik oldalon. Mindkettejük közös meggyőződése, hogy döntésüket megfontoltan, tudatosan hozták meg, szolgálatként, csak és kizárólag az egyház ügyének előmozdításaként értelmezett kötelességből. Egyik oldal éppúgy a másik félben látta a herezisnek azt a törésvonalát, amelyet sokkal mélyebbnek és tragikusabbnak ítélt, mint a köztük lévő közös érdeket (pl. a Krisztusban való váltságot) filozófiai-politikai eltökéltséggel tagadó harmadik féltől elválasztó szakadékot. A politikai térben gyengébb fél azonban legfeljebb verbálisan tudott nyomatékot kölcsönözni lesújtó véleményének, a másik oldal viszont gyakorlatilag is inkarnálta azt a hálózatban való közreműködéssel.
A dogma és a hálózat zsoldjában
Az idő persze haladt előre, és a hálózaton belül vagy kívül kezdeti "kegyelmi" dichotómia újszerű problémákat dobott felszínre. A társadalmi és az egyházi miliőben egyaránt gyenge lábon álló reflexiós és analitikus kultúra folytán a minap még hangsúlyaiban egészen más koordináták között artikulálódó együttműködés (nem nélkülözve bizonyos prófétai vonásokat sem) olyan dogmává merevedett, amely inkább volt immár a kényelmes státusőrzés, a világi renddel való államegyházi egybefonódásban érdekelt klerikális ordó stabilizálásának és a primer egyházi szempontok elfojtásának eszköze, mint perspektivikus célok instrumentuma. Az ÁB privilegizált embereinél rapid elevenséggel vált mind feltűnőbbé, hogy nem annyira a hálózat, mint az azt éltető dogma jól szponzorált zsoldosaivá lényegültek át. Speciálisan is fogékonnyá váltak a gépezetet működtető adminisztráció alternatívák iránti zsigeri bizalmatlanságára, és hovatovább a leghűségesebb társaivá, olykor talán még bátorságot és reményt is nyújtó lelkigondozóivá váltak a negatív történelmi utópiát legmegbízhatóbban őrző tartók és főtartók kafkai hadának.6 A cég pedig igyekezett meghálálni a kegyelemként megélt klerikusi-egyházi gyengédséget. Viszonszolgáltatásul elsősorban viszonnyugalmat adott az elhatalmasodó konkurenciafrásztól gyötört szerelmesnek. Erre még tellett tőle. Határozottan fellépett például a furcsa módon egyre veszélyesebbnek vélt gyengékkel szemben. Sakkban tartotta, megfélemlítette azokat a belső alternativistákat, jövőt érző buzgárokat vagy éppen szektás mozgolódókat, látnokokat, akik élő kérdőjelei voltak a kasztszerűvé dermedt szakráltechnikai arisztokráciának és az általuk favorizált jövőképnek.
A szabadságkörök lassú gyarapodása által felidézett veszélyek folytán az egyház-állam összhangzattanilag a tökély állapotát közelítette. Megbízható, hétpróbás klerikus ügynökből talán soha korábban nem volt annyi, mint ebben a periódusban. (Jószerével minden napra jutott már egy sikeres beszervezés; ilyen eredmény esetén másfél évtizeddel korábban még Te Deumot rendelt a cég), és ami leghajmeresztőbb, a TK-k, TMB-k, TMT-k minden éberség ellenére sem tudtak többet jelenteni megfigyelt környezetükből, mint azt, hogy a többség csendes és békés, beszervezés nélkül is tudja a dolgát, hiszen - kis metaforikus túlzással - lélekben majdnem mindenki TK, TMB és TMT.
Egy olyan időszakban, amikor már félteni bármit is kizárólag a belső üresség elhatalmasodásától vagy a sírgödör körül táncoló rendszer melletti utolsó csatlósra váró szégyentől kellett, mennyei horizonton tájolt tekintetű lelkészi emberek garmadája öltötte magára egy történelmileg kiürült szerep buta komédiásainak gúnyáját, és jelezte önkéntes készségét a sötét kollaborációra. Odaadásukat arra, hogy lakásokba, szolgatársaik, híveik bizalmába férkőzve, felebarátaik imádságaiba belopódzva árulkodnának a tegnapnak a holnapról (bármilyen lett is ez utóbb, és bármilyen nyomorult cserépedények anticipálták is), hogy segítenének lelkes ostobasággal visszahelyezni a mások által elmozdított téglákat, visszahordani a nemzetközi diplomácia szintjén is a minap már a történelem szemétdombjára hajított bóvlikat.
A sötét munkát vállaló szereplőkről ma már persze kijelenthetjük, hogy - különösen a történet epilógusának idején - "hazafias" és "egyházféltő" magatartásukkal egyszersmind egy bűnös rendszer, egy mindinkább meghaladás után kiáltó történelmi struktúrának fenntartásához is hozzájárultak. Ott és akkor ez mégsem annyira a tények, mint inkább a verifikálhatatlan jövő prófétai megítélésének a kérdése volt. Hiszen azok, akik az ún. "kis lépések" és a "megnyesett fa kizöldell" csasztuskákban megideologizált fontolva haladás híveiként próbálták meg állandósítani az alvadás időszakában lakájossá vált kényelmüket, a körülmények furcsa játéka miatt gyakorta hihették azt, és hitették is el ezt környezetükkel (lásd a ma is felhangzó mítoszgyártó visszaemlékezéseiket), hogy fontos munícióval járulnak hozzá a diktatórikus rendszer struktúráinak a lebontásához.
Kétségtelen, a történelem Istenének titkát megfejteni törekvő küzdelem eltérő paradigmáinak egyikét sem approbálták határozottan felfelé kúszó oltárfüstök. A múlt megítélt modelljét ébresztgetők inkább történelmi vereséget könyvelhetnek el, a jövőt álmodó kombattánsoknak pedig, akiket elsősorban a kiválasztottság feltétlenségében gyökerező hitük fűtött, az erkölcsi kérdéseik egykori kalodába helyezése feletti kínjaikkal kell zöldágra vergődniük.
Mégis, azok, akik e dichotóm képlet megértéséhez elsősorban vagy kizárólagosan erkölcsi platformról, vagy az igazságok egyéb szempontú egybevetésével próbálnak meg közeledni, aligha juthatnak messzebbre (ráadásul felesleges indulatokat is generálnak;), mint azok, akik inkább, lásd a rendszerek külső vagy belső pozícióból történő reformálásáról zajló steril filozófiai vitákat, a körülmények valós helyzetdinamikai, történelmi tartalmát vizsgálva tapogatóznak válaszok után.7
Amnéziakultúra mint epilógus
Eltekintve az elemi erkölcsi imperativusoktól, az egyházak és a jobboldal széles körben űzött amnéziakultúráját mindenekelőtt a történelmi tényszerűség teszi szalonképtelenné. A klerikusok soraiba mélyen befészkelődő hálózati kollaboráció nem korlátozódott a háború utáni politikai repressziók idejére. A legpesszimistább feltételezéseket is meghaladó mértékben éppen a puha diktatúra, az egyházi élet működésének különösebb veszélyeket már régen nem ismerő periódusában virágzott. Ellene mond a lusztrációs felmentvényt vindikáló tartüffériának az is, hogy a kádári időszak második felében az ügynöki rendszer révén konkretizálódó kollaborációt elsősorban az ekklesiológia újra felmelegedő népegyházi koncepciója, a vallásosság olyan megértése alapozta meg, amely az egyházakat a társadalom valamifajta kötelezően működtetendő népboldogító intézményeként interpretálta. Az adott kondíciók elképesztő nagyságúra hizlalták az idők jeleire eső vakfoltot, és tették régen volt jóízűvé a hatalomközelség kőlapos pecsenyéjét. A pártállam ügyesen ismerte fel, hogy hatalmának túlélése érdekében eséllyel állíthatja maga mellé a legolcsóbb fizetséggel is megelégedő establishment és az egyházak térnyerésének államegyházi koncepciója alapján gondolkodó klérus tagjainak mind szélesebb rétegét; azt, hogy az egyházak embereinek és a társadalom hozzájuk kötődő tagjainak theológiai iránytűje jó ideje nem működik, hogy történelmi reflexiós képességük minimálisra olvadt, és immár totálisan magukévá tették az emberarcú szocializmus alternatíva nélküli narratívájának hatalomkompatibilis koncepcióját.
*
Amikor még egy korábbi időpontban a szerkesztővel egyeztetve a tervezett közlés kontúrjait kialakítottam, úgy gondoltuk, hogy egy dokumentumsorozat keretében, időbeni menetrendet követve adok közre egy hosszabb lélegzetű válogatást a protestáns egyházak ÁB-iratokban tükröződő háború utáni történetéről. A recens lusztrációpolitikai fejlemények azonban e koncepció átgondolására késztettek, és úgy döntöttem, hogy a közlést nem az elején, hanem a végén kezdem, és a hangsúlyt a klerikusi ügynöki tevékenység dokumentálására helyezem. Célom ezzel annak nyilvánvalóvá tétele, hogy az egyházak az ügynökkérdésben igenis érintve vannak, mégpedig a legsúlyosabb mértékben.
A közreadott dokumentumok forráshelyéül szolgáló Református egyházi reakció területén lévő ellenséges személyek elhárítása címmel 1965-ben nyitott nyolckötetes (összességében több mint háromezer oldalnyi) ÁB-irategyüttesben található 1982-es összefoglaló jelentés világosan tükrözi (mindenekelőtt az ügynökök számának és feladatstruktúrájának jellemzőin keresztül), hogy az államhatalommal való hálózati szintű együttműködés nem annyira kényszer, mint inkább az egyházi szerkezet lényegéből fakadó evidencia volt.
A dossziéban számos olyan "bizalmas forrásból származó" jelentéskivonat található, amelyek nem tartalmazzák a jelentést adó ügynök nevét. Ezek esetében további, konkrétan nem említett személyek közreműködését kell feltételeznünk. Az átfedés bizonyos mértékével természetesen számolnunk kell. Nem kevés ugyanakkor azok száma sem, akik ebben a dossziéban nem hagytak nyomot. Erre több nyilvánvaló utalás van. Például a külföldre utazó hálózati egyének listája, továbbá ugyanennek az iratnak a további szakaszai vagy az ÁB-iratok között elfekvő ügynöki dossziékban található, párhuzamos időben keletkezett további hatalmas mennyiségű jelentés, beszámoló. Az ÁB megyei tükörszerveinél felgyűlt iratmennyiség nagysága nemcsak ismeretlen, de jelentős részük végképp el is veszett a rendszerváltás napjaiban vidéken is gőzerővel folytatott irateltüntető akciók során. A hivatali selejtezés előírásai szerint az operatív munka befejezését követően gyakran megsemmisítették a munkaanyagokat (pl. az ún. előzetes ellenőrzés során keletkezett iratokat). Bonyolítja a helyzetet, hogy szemben a korábbi évtizedekkel, amikor minden ügynök rendszeres jelentésre volt kötelezve, az elitcsapat tagjai nyolcvanas évekre ez alól mentesülni látszanak. A külföldi ügyeket privatizáló kaszt tagjainak többségétől a szóban forgó kötet például egyáltalán nem tartalmaz jelentéseket.
Az O-13.586/8. sz., 360 oldalas doszsziéból való válogatás során elsősorban a közölhetőségre, a tartalmi szempontokra, a terjedelmi rövidségre és a hálózati tevékenység egész országra kiterjedő valóságának dokumentálására voltam tekintettel. Megfigyelhető, hogy a nyolcadik számú kötetben a hálózati munka földrajzi arányai nem kiegyenlítettek. Túlreprezentált Borsod megye (feltehetően a közös egyházi-egyházirányítási és állambiztonsági ellenséget jelentő betánista mozgalom e területen különösen élénk tevékenysége miatt), miközben öt megyéből egyáltalán nincs anyag. A hiányzó dokumentáció azonban nem az ÁB-tevékenység realitásának és intenzitásának negatív tükre, hanem abból ered, hogy a BM-ben működő III/III-as csúcsszerv adminisztrációja elsősorban az ügyek és események súlya, jellege, központi jelentősége szerint raktározhatta el a párhuzamos megyei osztályoktól felterjesztett jelentéseket. A befutó iratok egy része más gyűjtődossziékba is bekerülhetett. De szerepet játszhatott az iratok sorsában a véletlenszerűség is. A borsodi túlsúlyt azzal a céllal hagyjuk meg a publikációban is, mintegy az összkép melletti második információs régiót kínáló forrásközeget, hogy közelebbi rálátás adódjon a hálózati munka reális keresztmetszetére.
A dokumentumok speciális lusztrációelméleti jelentősége, hogy meggyőzően bizonyítják, a III/III-as szolgálat munkája nem volt független a III-as főcsoportfőnökség többi csoportfőnökségének tevékenységétől. Különösen eleven volt a kapcsolat a III/I-es hírszerző, a III/II-es kémelhárító és a III/IV-es katonai elhárító csoportfőnökséggel.
A közreadott források között kivételt képez egy korai, 1960-ban keletkezett dokumentum. Ezt két megfontolásból vettem fel a válogatásba. Egyfelől, mert jól érzékelteti a hatvanas évek hangulatának és a beszervezések későbbiekben is érvényesülő, de a vizsgált periódusban (a nyolcvanas években) ennyire manifeszt módon már nem tükröződő quasi koreográfiás szempontjait (ezeket a későbbiekben nyilván az ún. B, azaz beszervezési dossziék tartalmazzák), másfelől pedig megmutatja azt a sajátos belső kontinuitást, amely a kádárizmus korai diktatórikus és későbbi ún. puhuló szakasza között az egyházpolitika területén (is) fennállt. A dokumentum forrása a jelzett irategyüttes 4. kötete.
A forrásanyagot a Mozgó Világ terjedelmi okokból két részletben közli. Az első részben a válogatás két összefoglaló ÁB-jelentését (1960, 1982), a második részben pedig az 1980-1983-as évben keletkezett ügynöki jelentéseket.
1 A folyamatosan komoruló véleményt képviselő Bulányi György az egyik legutóbbi alkalommal immár 99 százalékban valószínűsítette a katolikus egyházon belül a beszervezett papok arányát. Lásd Nagy N. Péter: Egyházakkal ügynökölve. Népszabadság, 2001. augusztus 7.
2 Hasonló szempontoknak próbált meg hangot adni "Jézus átvilágít, de pénzt nem ad" című írásom. Lásd Mozgó Világ, 2001/11.
3 Az utóbbi szempont különösen 1956 után játszott szerepet a hálózati bővítésben. A forradalomban való egyházi részvétel nyomán "régen" látott mértékűvé vált az egyházak iránti principiális bizalmatlanság. A helyzet kezelésére az ÁB a totális hálózati offenzíva radikális megoldása mellett döntött: minden korábbit meghaladó igyekezettel törekedett arra, hogy a stratégiai fontosságú intézményi pozíciókat a lehető legmegbízhatóbb emberek töltsék be.
4 Ez volt a primer oka annak a külföldiek által gyakran szóvá tett furcsaságnak, hogy a nemzetközi fórumokon rendre ugyanannak a zárt körű társaságnak a tagjai jelentek meg. Programmultiplikációs helyzetben (még ha egyeseknek volt is esetleg privát úton nyert meghívójuk az adott alkalomra) inkább nem "utaztattak" senkit, csak hogy ne veszélyeztessék a titkos diplomácia sikereit.
5 Elképzelni is lehetetlen hangos hahota nélkül, amint a lelkészeit, segédlelkészeit rettegésben tartó, szabad idejében Jókait olvasó meglett korú főméltóságú úr a szünetekben nem a konferencia résztvevőivel teázik, hanem mesterkélt magyarázatokkal hirtelen elsunnyog, hogy (az előre megrajzolt útvonalon keresztül) nagy titokban találkozzék helyesen írni sem tudó tartótisztjével pl. Prága városának csehóiban vagy valamely sikátoros szegletében, ahol tájékoztatja az illetőt az elmúlt órák fejleményeiről, és a pincsi kutyus készségével végighallgatja a "tartó" esetleges további utasításait.
6 Személyes emlékként hadd idézzem föl azt az esetet, amikor egy külföldi utam előtt, úgy 1986-ban, megkerestem püspökömet, és mintegy kötelességszerűen tájékoztattam őt egy kellemetlen beszélgetésemről néhány számomra ismeretlen atyafival az Andrássy úti útlevélosztályon. A főpásztor unott mosollyal hallgatott, majd végül egy büszkeségtől dagadó rövid mondatban jelezte, hogy ezeket az urakat nem ismeri, de a főnöküket biztos. Ha valami bajom lenne, menjek vissza hozzá. Nem egészen értettem, mire is céloz. Talán a belügyminiszterre, vagy az államtitkárra, zártam le magamban akkor a talányos beszélgetést.
7 Tanulságos példaként szolgál erre nézve Bulányi György és Tomka Miklós vitája, amelyben az erkölcsi ítélet prófétai intranzigenciája és a felelősségetika és elvetika weberi kettősségével érvelő érzéketlen józanság találkozott egymással. A soraikat olvasó tárgyilagos szemlélő érzi, hogy rugalmatlan axiológiákkal terhelt kiindulópontjaik eleve kudarcra ítélték a történtek mélyebb megértését. Lásd Bulányi György: "Gyalázatos volt, ami velünk történt" (Népszabadság, 2001. szeptember 3.), Tomka Miklós: Elvek és felelősség (Népszabadság, 2001. szeptember 10.). Túl azon, hogy a hitéért vállalt szenvedései miatt életútjának önértékére tekintettel is finom tapintat illetheti meg Bulányit, ellenállása - annak minden vitatható kérdésével együtt - egyike volt azon kevesek viselkedésének, akik emberek sokaságában segítettek ébren tartani az elvszerűség értékei szerinti önmeghatározás értelmét és a status quo megváltoztathatóságának spirituális reményét. Tomka vehemens felelősségetikai érvelése, amelyben Bulányit egyenesen "flúgos prófétának" nevezi, és az egyház iránti vak bizalom zavaros posztulátumát, valamint az apró lépések szerinti politizálás opciós abszolutizálását proklamálja, nem szolgál más célt, mint az átvilágítás ügyének bagatellizálását, illetve annak a sajátos vélekedésnek az "elvi" megalapozását, hogy az ilyen felvetések egyszerűen "egyházellenesek". Érvelésében a vallásszociológus legalábbis figyelmen kívül hagyja azt, hogy Bulányi hetvenes-nyolcvanas évekbeli üldözése és mellőzése - amelyben Tomka egy szóval sem lát különösebb problémát - nem az ötvenes években történt, hanem egy olyan időszakban, amikor a hierarchia minden veszély nélkül vállalhatta volna a hálózati együttműködés helyett a mérsékelt vagy erőteljesebb fenntartások szerinti politizálást. Az esetlegesen bekövetkező impotens repressziók (amint azt a keletnémet példa is igazolja) pedig inkább szolgálták volna az egyház érdekeit, mint az ellenkezőjét. Meglehet, ezt így látni illic et tunc nem volt evidencia. Ellenben utólag belerúgni a prófétákba legalábbis nem sorolható az elegáns tudósi viselkedés követendő példái közé.
8 Lásd 2003:III. tv. az elmúlt rendszer titkosszolgálati tevékenységének feltárásáról és az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára létrehozásáról. Különösen: 5. (4)-(5).