A Mozgó Világ internetes változata

Szájában szivarral, raccsolva szólította meg Heltai Jenő az utcán Sárközi Mártát, valamikor 1946­47 táján: ­ Hallom fiam, hogy apád pénzén fasiszta folyóichatot szechkesztesz! ­ A szemrehányó megjegyzésben felemlített apát Molnár Ferencnek hívták. A világhírű és dúsgazdag színműíró ekkor már jó ideje Amerikában élt, onnan küldözgetett élelmiszercsomagokat és pénzt a háború utáni szűkös körülmények között élő lányának. (Legalábbis egy darabig: állítólag Heltai Molnárnak is megüzente ezt a folyóirat-ügyet, aki haragra gerjedvén beszüntette a segélyezést.) A megjegyzésben inkriminált „fasiszta folyóichat" pedig a Válasz volt, a Gulyás Pál és Németh László indította háború előtti Válasznak (1934­1938), a népi írók orgánumának az utódja, amelyet 1946-ban újraindított és 1949-ig üzemeltetett Sárközi Márta, Illyés Gyula (inkább eszmei, mint gyakorlati) főszerkesztői közreműködésével. Az újraindítás voltaképpen kegyeleti aktus volt, az emlékezés és emlékállítás sajátos formája: a Válasznak 1935-től Molnár Márta második férje, Sárközi György volt a főszerkesztője, a neokatolikus szellemiségű éteri költő, később a népi gondolat intranzigens híve, a Magyarország felfedezése-sorozat áldozatos munkása, aki ­ zsidónak minősíttetvén ­ 1945-ben, Szerb Antal és Halász Gábor munkaszolgálatos társaként, Balfon éhen halt; özvegye nyilván férje ügyének a felkarolását és művének a folytatását tartotta a gyász és a kegyelet legméltóbb formájának.

Heltai megjegyzése jól jelzi, miféle rezonanciatérben kellett a Sárközi Márta-féle Válasznak megszólalnia és hangját hallatnia. A Nemzeti Parasztpárt égisze alatt működő s még a kriptokommunista Erdei Ferenc jóindulatát sem nélkülöző folyóirat a népi „baloldal", Illyés Gyula, Veres Péter és mások írásai mellett, „pártfüggetlen" szerzők, például Weöres Sándor és Vas István, vagy a szomszédvár Újhold köréhez tartozók, Pilinszky János, Lakatos István munkái társaságában olyan ­ akkoriban igencsak bizonytalan helyzetű és enyhén szólva felemás megítélésű ­ írókat is megjelentetett, mint a gyanakvással körülvett Németh László vagy az igazolóbizottság szűrőjén kis híján fennakadó Szabó Lőrinc. (Tegyük hozzá, hogy mindkettőjüktől irodalmi csúcsteljesítményt sikerült kifognia a Válasznak: itt jelent meg az Iszony és a Tücsökzene, egyébként egy más műfajú csúcsteljesítmény, Bibó István tanulmányai ­ köztük a Zsidókérdés Magyarországon 1944 után ­ szomszédságában.) Az akkori pártoskodó időkben mindez rengeteg értetlenséget és ellenérzést, sőt ellenségeskedést szült, mégpedig a legkülönbözőbb körökben, például a népiekre nem teljesen ok nélkül fenekedő polgári radikálisok vagy szociáldemokrata irodalmárok és kultúrpolitikusok között. De neofita kommunista oldalon is akadt párja Heltai megjegyzésének: Devecseri Gábor például úgy vélekedett a Válaszról, hogy benne és általa „Molnár Márta Molnár Ferenc pénzén fertőzi a magyar irodalmat". (Hogy mennyibe került a Válasz Sárközi Mártának, történetesen tudjuk: Nyúl utcai háza, családi öröksége ­ és ennyiben, ha tetszik, „Molnár Ferenc pénze" ­ mindenestül ráment a folyóiratra. Innentől kezdve immár vagyontalan műstoppolóként és gyümölcskertészként telt további élete egy apró zugligeti házacskában, 1966-ban bekövetkezett haláláig.)

Életéből és alakjából azóta legenda lett, egyszerre érdekes és színes, egyszerre izgalmas és talányos legendája a 20. századi magyar irodalomnak. Egyénisége bizarr ellentmondásaival a jelek szerint mindenkit, aki csak a közelébe került, lenyűgözött és megnyert magának. Nagypolgári neveltetést kapott, drága és előkelő külföldi internátusok csiszolták modorát, de folyvást káromkodott, mint egy kocsis (Babitsnál először vizitelvén megbotlott a küszöbben, és a neki ajtót nyitó szemérmes költőfejedelmet önkéntelen „basszameg"-gel köszöntötte). Már Sárközi György mellett is írók-költők, szellemi emberek tucatjait részesítette szeretetében és főztjéből, de később, haláláig járt hozzá öreg és fiatal jó szóért, anyagi segítségért és lelki istápért, Illyés Gyulától Németh Lászlóig, Pilinszky Jánostól Lator Lászlóig (a névsor szinte lezárhatatlan). Közben ugyanezekről az emberekről (de az általuk képviselt irodalmi eszményekről és az általuk gyakorolt irodalmiságról is) gyilkosan kaján, lemeztelítően maliciózus iróniával tudott beszélni ­ és beszélt (vagy írt) is folyvást, olyan megsemmisítő modorban, amelyet Jonathan Swift is megirigyelhetett volna.

A „megsemmisítő" jelző itt egyébként majdhogynem szó szerint veendő. A Hamlet szerzőjét mindközönségesen Seggszpír néven emlegető szerkesztőasszony a maga magyar irodalmi égboltjának két vezércsillagát, a hozzá legközelebb álló és neki oly sokat köszönhető Németh Lászlót és Illyés Gyulát sem kímélte: Németh László is csak azt tudja megírni, hol Bolyai, hol Széchenyi, hol Galilei, hol Gergely pápa örvén, hogy egy igazi férfi, ha elvette a Démusz Ellát a sok pénzével, és csinált neki egy csomó gyereket, egy idő után észreveszi, hogy a Démusz Ella nem érti meg az ő magasröptű gondolatait, és ezért seggbe rúgja és elvonul remetének vagy népboldogítónak. ... Így lesz az emberből vicclapfigura, és az irodalmából szar, a magatartásáról nem is szólva. Gyula barátom emberibb és kevésbé maníros, viszont az ő nézőpontjai sem terjednek túl Ozorán. Ideadott nekem egy remek francia könyvet egykorú dokumentumokkal az albigensek kiirtásáról és az egész languedoci vérfürdőről, amiből egy Huxley tudott volna, mint a példa mutatja, komoly pszichológiai, filozófiai és történelmi művet alkotni, ő azonban csak azt látja benne, hogy hol analóg a dolog a „magyarságproblémákkal".

Sárközi György feleségének, a Válasz háziasszonyának, akit Illyés Gyula és Németh László Mme de Sévignéként emlegetett, illetve szólított meg levélben, s akiben Szabó Zoltán is a 17. századi francia szalonok csillagának a reinkarnációját, „Mme Martha de Sévigné"-t látta, az általa megfőzött és feltálalt „Válasz-vacsorák" (tekintettel a vendégek szociális gyökereire, többnyire pörkölt vagy töltött káposzta, mégpedig „óriási kvantumokban") általa egyébként őszintén és nagyon szeretett meghívottjairól is megvolt a maga swifti víziója: A Válasz munkatársait az jellemezte, hogy fel akarták emelni a parasztságot és le akarták szarni az urbánusokat. Ebből a célból falukutató műveket írtak, politikailag csoportosultak, csak súgva merték szidni a zsidókat és igyekeztek minél kevesebbet olvasni. Egy-egy (bús) népi zsidó is vegyült közéjük, akit gyógyíthatatlan nosztalgia vonzott a magyar rónához. Ezek segítettek szidni a zsidókat, és rendszerint elpirultak közben. A férjem volt a szerkesztő, nála gyűltek a levelek, melyekben a munkatársak elmondták egymást mindennek, karrieristának, fasisztának, bolsevikinek, árulónak és minden héten másik nagyság jelentette be, hogy összeveszett a harmadik nagysággal és nem hajlandó vele többé ugyanabba a lapba írni.

Mindezt, úgy tűnik, a szemükbe is megmondta, de ettől ­ alkalmi haragok és hamar elszálló sértődések ellenére ­ még inkább szerették, mégpedig életre szóló szeretettel. S ­ a jelek szerint ­ ez a szeretet erősebb a halálnál, s ennek velejárójánál: a feledésnél. A Széchenyi Ágnes összeállításában megjelent Sárközi Márta-emlékkönyvben olvasható emlékezések, levelek, interjúk majd négyszáz oldalnyi anyaga mindenesetre ezt tanúsítja.

S még valamit, mely ennél is több, mert általánosabb érvényű a személyes érzéseknél. Sárközi Márta nem csupán adott valamit (sokat és jót) szeretteinek és istápoltjainak, hanem jelentett is valamit számukra, mégpedig sorsával és magatartásával. A kötet anyagának mozaikjából ­ és ehhez az anyaghoz odavehetjük fia, Sárközi Mátyás tavaly megjelent Levelek Zugligetből című könyvét is ­ kiolvasható ez a jelentés, amely ­ mint minden fontos és időt álló jelentés ­ túl van az élet, Sárközi Márta életének és a rá emlékezők életének esetlegességein; azaz mindannyiunknak és ­ talán ­ az örökkévalóságnak szóló jelentés. Amivel annyit mondunk, hogy ez a mozaik a regényírói képzelet számára szólal meg igazán: egy regény anyagát olvassuk, és egy regényhős rejtett életprojektjének, mögöttes sorsképletének az értelmét firtatjuk Sárközi Márta alakjában. Ez a képlet persze tartalmasan sokértelmű, s távolról sem ugyanazt jelenti minden firtatójának: a „Sárközi Márta" című regényt ­ mint minden regényt ­ sokféleképpen lehet olvasni.

Van, aki nyilván szociálpszichológiai példázatot olvas ki a nagypolgári zsidó család sarjának történetéből, aki élete értelmét a mindig is nagypolgár- és gyakran zsidóellenes népi mozgalom támogatásában találta meg, a mozgalom képviselőivel való személyes, sőt érzelmileg fűtött azonosulástól remélt feloldódást és ­ talán ­ feloldozást is. Ebből persze kérdések következnek, melyekre vagy nincs válasz, vagy a kérdésekben megfogalmazódó paradoxon a válasz: törlesztés volt-e mindez, vagy engesztelő áldozat? És ha az utóbbi volt, minek nézzük: öncsaló balekságnak vagy pátoszos hőstettnek? „Csakazértis"-asszimilációnak, mely maga is az asszimiláció kudarcának a tünete? Példázatos magyar sorsnak, mely önmagában is az asszimiláció teljes és feltétlen sikerének a bizonysága?

Vagy még általánosabb síkon kellene értelmeznünk mindezt? Valamiféle egzisztencialista parabolaként, a radikálisan hasadt Emberről szóló történetként? Arról a feloldhatatlan kettősségről, ahol egyszerre van jelen a valahová tartozás vágya és a különállás merészsége; a kvázivallásos közösségi önfeloldás-önfeladás csábítása és a vigasztalanul hitetlen egyéni lét, a kétségbeesett különállás dacos ellenállása; az azonosság szédítő vonzása és a másság büszke taszítása?

Leánynevelde és „basszameg", megbocsátó szeretet és pusztító gúny: Sárközi Márta úgy volt mindenki önkéntes balekja, hogy közben senki sem tudta palira venni. Regénye éppen ezért a sztoikus heroizmus regénye, egyszerre jézusi és szókratészi, s mint ilyen, letehetetlen.

 

 

Menedékház. Sárközi Márta emlékkönyv. Szerkesztette Széchenyi Ágnes. Budapest, 2004, Magvető. 423 oldal, 2690 forint.