A Mozgó Világ internetes változata

Rózsa Gyula

Szép és ritka Mednyánszkykat láthatunk a pécsi Múzeum Galériában, a dedikált Téli patak puha, remegő és hamvasságában is mélységesen mély, a Tél Galíciában pedig zöld katonáival és piros pantallóival megismétli azt a csodát, hogy vidám színekkel, kis, eleven figurákkal kelt vánszorgó, elnyúló, horizontális háborús csüggedtséget. Koszta legünnepélyesebb nőportréi kerültek ki a Tamás Henrik-gyűjteményből, Nagy István kevés, de köztük egy rendkívüli, majdnem expreszszionista téli Tájkép, a bőséges Rudnay-kollekcióban pedig van egy egészen különleges grafika, amelynek tünékeny finomságát, vibráló testetlenségét valami elképzelhetetlen technika, a dohányporral színezett szénrajz adja. Mégis, a pécsi Tamás Henrik-évadnak a legsúlyosabb élménye nem a feszes kiállítás, hanem a most kiadott memoárok.

Azoknak sem a Tamás Galéria történetére vonatkozó része. Nem mintha nem volna tanulságos, egyszersmind élvezetes első kézből is megkapni a két világháború közötti legfontosabb magyar műkereskedő és műkereskedés történetét, s hasznos áttanulmányozni azt a százötvenöt tételt, amely a kiállításokat időrendben ismerteti. A művészettörténet-írás régóta rangján értékeli, következésképp a hazai művészeti gondolkodás is számon tartja, hogy a modern magyar mesterek és törekvések propagálója és forgalmazója ezerkilencszázhuszonnyolc és negyvennégy között elsősorban Tamás Henrik intézménye volt. Egryvel és Medgyessyvel kezdődik a kiállításlajstrom, hamarosan Derkovitscsal és Mészáros Lászlóval folytatódik, a Gresham nagyjai és apróbb szentjei, Máttis Teutsch, a fiatal Martyn, Vaszary, Barcsay és Czóbel ­ ne soroljuk, a korszaktörténeti kézikönyvek teljes művésznév-mutatóját kellene enumerálni. Tamás Henrik nemcsak merész volt, bátor is. Nemcsak jó művészettel, modern kortársművészettel akart megélhetést teremteni magának és az alkotóknak, ami akkor meglehetősen kihívó elhatározás volt, hanem e minőség érdekében olyan provokációkra is vállalkozott, amelyeket elég nehéz ma megérteni. Harmincban kiállítja az emigrációba űzött Pór Bertalant is, sőt a szovjet emigrációban dolgozó Uitzot is, Mészáros már régen Frunzéban van, amikor a Mai fiatalok jubiláris kiállításán szerepelteti, s ő ad fedelet az Újrealista Csoport fedőnéven szereplő szocialistáknak.

Ismétlem, mégsem a galériatörténet a legfeszesebb része a dokumentumkötetnek. Van a könyvben különben sorstragédia is, nem folyamatosan megírt, de a passzusokból és dokumentumokból kiolvasható, az lehetne a címe, hogy Magyar galériás. Tamás, aki a Singer és Wolfner vezető tisztviselőjeként és Mednyánszky menedzselése közben tanulja ki jövendő szakmáját, műkereskedést nyit, majd ebből galériát fejleszt a húszas években, s azért köt egyezséget Rudnayval és Kosztával, mert a „jellegzetesen magyar szellemű" művészetet kívánja felkarolni. Ezt nemcsak leírja többször, ezt igazolni látszik magángyűjteménye is, amelyben valóban sokkal több a Rudnay és a Koszta, mint az akkori modernebbek, akiket, ha meggyőződése úgy kívánja, nyilván hasonlóképpen megszerezhetett-megtarthatott volna. A korszak a szabályai szerint méltányol, a nyilas sajtó már „Szent István évében", harmincnyolcban Kállai Ernővel és seregnyi művésszel együtt lezsidózza, negyvennégyben a német megszállás napján nyílna meg, de nincs kinek megnyitnia az utolsó kiállítását. Huszonnégy éves fia munkaszolgálatban, a huszonegy esztendős fiatalabb az ostrom utólövöldözéseiben pusztul el, az ő emlékükre adományozza gyűjteményét a házaspár ötvenkilencben a pécsi képtárnak. Az aktussal némi kegydíj járna, ám Tamás Henrik kilencszázhatvan januárjában meghal, a felesége pedig egy hónap múlva öngyilkos lesz.

A történet még gyalázatosabb gyalázatos háttér előtt. Tamás Henrik most kötetbe foglalt visszaemlékezéseinek legmeggondolkodtatóbb része az a néhány fejezet, amelyekben a galériaalapítás szakmai és társadalmi környezetét írja le. Infernó. Nem mintha nem lehetett volna a szakirodalomból eddig is tudni, hogy Tamás Galéria csak egy volt a magyar kultúrfölény országban, s hozzá hasonlítható is legfeljebb ha még egy az egész korszakban. A szakirodalom a kietlen közállapotokra is kitér. A művészettörténet-írásnak (és -olvasásnak) azonban arra van megbízatása, hogy a minőséggel, a teljesítménnyel, az értékkel foglalkozzék, s ne bonyolódjon részletekbe az ízlés alattit, az erkölcs alattit, az ember alattit illetően. A memoáríró Tamás Henrik ­ szerencsére ­ nem állhat meg a súlyos tények általános rögzítésénél, neki ezeket a részleteket látnia kellett. Írása éles, nyilván sokban elfogult, időnként rosszmájú. Ugyanilyen a konkurens Fränkel Szalon tulajdonosa is, amikor róla beszél a példásan felszerelt jegyzetekben, de ezekből az elfogultságokból meg a kor művész szereplőinek kvadráló visszaemlékezéseiből kikerekedik az akkori műkereskedelem-művészetfogyasztás lesújtóan hiteles képe. A Váci utcai képszalon-tulajdonos, aki főhercegi régiókban elért állítólagos férfisikereivel tartja ébren a silány kínálata iránti érdeklődést, még hagyján. De a névvel, helyszínnel dokumentált történetek a szombatról hétfőre megrendelt és legyártott öt kék és öt vörös képről mellbevágóak. A históriákat pedig hitelesíti bármely korabeli műcsarnoki kiállítás, az akkorra lezüllött Nemzeti Szalon akárhány rendezvényének katalógusa. Még inkább az örökségünk. Aki ismeri, netán megörökölte a két háború közötti keresztény és nem keresztény középosztályos otthonok műtárgyállományát, mindazt a kilazult kommerszet és süvöltő giccset, amit jobb sorsot érdemlő eleink felhalmoztak, tudja, hogy a jó művészetet forgalmazó Tamás vagy Fränkel nem lehet eléggé kritikus. És ez volt a középosztály. Amely példaként szolgált „az alsóbb néprétegeknek".

Ha volna Iványi Grünwald-gyűjteményem, nem volnék nyugodt azok után, hogy Tamás szakszerű részletességgel leírja, miként és kik által készültek a szignált Iványi Grünwald-képek. A történetben azonban az a felkavaró, ahogyan ezek forgalmazása vidéken lezajlott. Az ócska svihákság, a gátlástalan szemfényvesztés, fiktív árak és csalárd csődök volt az eszköztára annak a kereskedelemnek, amely a földbirtokos osztályt, a módos polgárságot, az intelligenciát évtizedeken át giccsre, silányra ránevelte. Ismétlem, a fennmaradt emlékanyag kísértetiesen igazolja a történeteket a csaló képügynökökről, a festőművész-jelmezbe bújt vigécekről, a manipulált helyi tekintélyekkel manipulált helyi képvásárlókról.

Ezt örököltük. Mert Tamás Henrik állapotrajzában az a fájdalmas, hogy nem történelmi olvasmány és nem következmények nélküli csúf anekdotafüzér. Persze hogy volt elenyésző számban műbarát is, műgyűjtő is Magyarországon, végtére Tamás Henrik is, Fränkel is, nagy művészeik is megéltek. De ez egy szemernyit sem változtat azon a tényen, hogy a tömegfogyasztás ­ ha volt ­ silány nívón történt fél évszázadon át. Aztán ­ ez magától értetődő ­ innen indult a következő ötven év. A művelődéspolitika megtervezőinek, a modern művészet türelmetlen hazai pártolóinak hányszor kellett volna figyelembe venniük, hogy milyen alapokra kívánnak építkezni. Még egyszer: ez volt a középosztály képzőművészeti fogyasztási formája, azoké, akik lefelé a közvetlen példát adták. Aztán ők sem, mert negyvenöt után a műkereskedelem egy időre megszűnt, a középosztály felszámolódott, deklasszálódott, elszegényedett, de legalábbis bezárkózott kényszertársbérlőktől rettegő falai közé, képet-szobrot senki sem vásárolt. Kitűnő feltételek egy hivatalos ideológiává emelt közérthetőség-programhoz, amely ­ akik megéltük, tudjuk ­ nem addig hatott, amíg államilag hirdették, hanem jóval tovább. És itt az ideje a Képcsarnok történelmi felülvizsgálatának.

Mennyit támadtuk, kritizáltuk, szidalmaztuk a boldogult Képcsarnok Vállalatot, s kivált a vidéket járó, megvetett ügynökeit! A nem kortársaknak: a Képcsarnok Vállalatot negyvenkilencben azért hozták létre, hogy fővárosi és vidéki galériákkal, kiterjedt ügynökhálózattal és állami monopóliummal felszerelve terjeszsze a kortárs művészetet. Hatékony volt. Alkalmazottai a Tamás Henrik által ismertetettekénél nem kevesebb aktivitással adtak el festményt, sokszorosított grafikát és sokszorosított kisplasztikát szerte az országban. Egy különbséggel: giccset nem terjesztettek. Kommerszet igen, mert a giccs kiszorításának ugyanaz volt a biztosítéka, ami a középszer forgalmazásának: a zsűrirendszer. A Képcsarnok zsűrijében művészek szelektáltak, nem a legnevesebbek, még csak nem is a legpolitikusabbak; azt, hogy ebben a zsűriben ki, milyen alapon került kulcshelyzetbe, tulajdonképpen évtizedek során sem sikerült megfejteni. Éppily kevéssé volt kiszámítható a zsűrik összetétele, a felvásárlók ízlése, valamint a kereskedelem szempontjai. Következésképp a művészek, akik számára szó szerint létkérdés volt a képcsarnoki eladás, biztosra mentek: kirívóan eredeti, szokatlanul újszerű művet oda nem adtak be. Az önbecsléssel rendelkezők persze fércművet sem. A magyar populáció szavatoltan giccsmentes és szavatoltan közepes vagy közepesnél gyengébb képzőművészetet kapott. (A „képcsarnoki giccs" kifejezéssel csak dobálóztunk; igazi, a szó két háború közti értelmében vett giccset nem forgalmaztak.) Furcsa, torzult, felemás műkereskedelem és műgyűjtés keletkezett egy furcsa, eltorzult, felemás ízlésmúltú országban, de mégiscsak a megalázó színvonal fölött és mégiscsak tömeges méretben. Megítéléséhez legyen analógia, hogy ugyanez a magyar populáció ugyanebben az időben jutott el a fürdőszoba-ellátottságnak arra a fokára, amelyre szerencsésebb nemzetek fiai évtizedekkel korábban feljutottak.

Nem sok köze volt ennek a Tamás Galéria produkciójához, mégis: Képcsarnokra nem érdemes gondolni a Tamás Henrik ábrázolta állapotok ismerete nélkül. Kérdés most már, hogy egy mai állapotfelmérés megteheti-e igazán, hogy a Tamás Henrik-i előzményektől eltekintsen.

 

 

Tamás Henrik műgyűjteménye. Múzeum Galéria, Pécs, 2004. április 2. ­ december 5.; Tamás Henrik emlékezései... és műgyűjteménye. Szerkesztette Nagy András. Janus Pannonius Múzeum ­ MTA Művészettörténeti Kutatóintézet, é. n., h. n.