A Mozgó Világ internetes változata

Téved, aki azt hiszi, hogy exkluzív magazint kizárólag multinacionális sztárokról lehet készíteni. A Duna Televízió horgászmagazinja a kiváló példa rá, hogy ugyanúgy lehet kazah lopakodó süllőkről és balinokról, de akár magyar pontyokról és keszegekről is, nem beszélve hódolóikról, a sporthorgászok viszonylag szűk rétegéről. Hogy érdemes-e, az már más kérdés. A súlyozott nézettségarány tisztelői persze határozott és visszavonhatatlan nemmel felelnének, de véleményükre ezúttal jobb ügyet sem vetni. A közszolgálati televíziókban ugyanis már ott tartunk, hogy örülni kell a semleges, se hús, se hal műsoroknak is ­ félúton a Quizfire és a Provokátor között igenis tisztelni kell azokat a produkciókat, amelyek ügyet sem vetnek a tömegeket érintő társadalmi-gazdasági problémákra vagy a fontos kulturális jelenségekre, ugyanakkor szimbolikusan a Szabadság téri mélygarázs szintjére sem süllyesztik a közszolgálatot. Még ha e műsorok némelyike amatőr is, és alig néhány ezer embernek szól. Ezek azok a lopott félórák, amikor a néző nyugodt szívvel kikapcsolhatja a televíziót ­ nem undorában vagy felháborodásában, hanem pusztán azon az alapon, hogy a benne futó képsorok nem neki szólnak. Ugyanezen megfontolásból természetesen az ellenkezőjét is megpróbálhatja: ha minden kötél szakad, végig lehet nézni a Duna Televízió horgászmagazinját, mert senkinek sem fáj. Sőt némi jóindulattal apró élvezetekre is lelhetünk benne.

De nem halszemoptikával. A magazin nézőpontja ­ mi más is lehetne! ­ a horgászé, azon belül is a szakmáját vagy hobbiját mesteri szinten űző, tevékenységében földöntúli harmóniát lelő, csont- vagy porcvázas ellenfelét szeretve tisztelő mester- és versenyhorgászé. A magazin természetesen tele van olyan praktikus információkkal, amelyekkel a kétbalkezes amatőrök is tovább képezhetik magukat, de ne mondja nekem senki, hogy a horgászegyesületek tagsága vagy a bányatavak zugpecásai azért járnak éjt hajnallá téve a vízpartra, hogy a kifogott példányokat simogatva csókolgassák, és a rekordhalakat vérző szívvel azonnal szabadon engedjék. Ha így lenne, a sporthorgászoknak fenntartott viszolygó csodálatunk komoly aggodalomba fordulna, és késedelem nélkül az ÁNTSZ-hez vagy az ügyeletes pszichiátriához fordulnánk, súlyos méreteket öltő mentálepidemiológiai ragály gyanújával. A Duna Televízió havi rendszerességű horgászmagazinja ugyanis egy tiszteletre méltó vízparti viselkedésmintát terjeszt, amelyről persze az evolúció relatíve alacsony fokára hágott élőlényeknek megoszlana a véleményük, tekintve a kuttyogtatás, a hosszas fárasztás, a közelre pumpálás, az idegesítő paskolgatás, az élveakasztás, a kopoltyúmarkolás és a percekig a csónakban pipáltatás kifinomult horgásztechnikáját. De a lényeg, hogy a „Halak, vizek..." nem az ölés misztériumára helyezi a hangsúlyt, hanem a természettel a maga urbánus módján összhangot kereső ember boldogságvágyára. Mert ­ ne féljünk kimondani ­ ezek a horgászok bizonyos értelemben boldogok felszerelésük és zsákmányaik társaságában, és ez a szégyellős boldogság sugárzik az arcukról, amikor a kamera meglesi őket etetőanyag-morzsolás vagy bevágás közben. És ha nekik így jó, igazán megérdemelnek egy saját, külön bejáratú, csak klubtagoknak igénybe vehető exkluzív magazint, amely nevéből adódóan könyörtelenül „kizárja" az oda nem illőket, és magába fogadja a kedvtelésének élő maroknyi, ám annál öntudatosabb kisebbséget.

Láthatjuk ezt mindjárt a műsort bevezető reklámblokknál, amely tapintatlanul fellebbenti a fátylat a magazint kiemelten támogató kereskedésről és médiumról is. Az első beetető reklámban ­ amelynek funkciója a műsorban elsajátított technikák üzletileg hasznos lefölözése a záró reklámblokk emlékeztető ismétlésével megtámogatva ­ stílszerűen etetőanyagokat kínálnak szíves megvételre, méghozzá mézes, tejporos, mandulás, napraforgós, ánizsos, natúr, vaníliás, fahéjas, málnás és korianderes ízesítésben, hogy a legínyencebb halak bendőjét is alaposan kibéleljék. A hírszalagban is felkínált változatokat azzal a megjegyzéssel fűszerezik, hogy e patinás márkát kell feltétlenül megvásárolni, „ha Ön valóban szereti kedvenceit"(!). Ezután konyhai filéző- és vadászkések arzenálja következik, majd halas könyvújdonságokat lehet telefonon megrendelni, kis turistacsalogató után pedig olajos magvakat ajánlanak fel többek között „giga-fruit" és „kagyló" ízben. Most jön a lényeg, a műsor végén külön megnevezett főtámogató reklámja, amely tényleg csak a beavatottaknak szól, és rejtettebb gnózist ígér, mint bármely ókeresztény egyiptomi szekta, több avatási fokozatot kíván, mint a mellékesen néhány császárt is meghódító Mithrász-kultusz. Valahogy így szól: „Az X. Y. kereskedő áj-em-hatos háromhatvan hevifíder két spiccel, az óraműpontossággal futó, hat csapágyas okomadzsenik orsóval összhangban, az új generációs ertéem exklúzsön zsinórral szerelve tökéletes megoldás a finomszerelékes horgászoknak a nagyhalak elleni küzdelemben." Ha ezen a bevezetőn az egyszeri horgásztanonc túlteszi magát, végre megismerheti a horgászmagazin címét is, amely a végtelenül puritán és pragmatikus műsorújságból nem derül ki. Itt jelenik meg először testi valójában a műsorvezető, aki nem elégszik meg azzal, hogy nevét félalakos portréja alá montírozzák, de a „mesterhorgász" titulust is kivívja magának. Muszáj örülnünk neki: végre egy televíziós műsor, amely meri vállalni, hogy nem újságírók, modellek, médiasztárok vezetik, hanem egy par excellence szakember, a maga bájos és emiatt kikezdhetetlen televíziós amatőrségében. Talán ezért a félszeg mosoly a szája sarkában, ezért a féloldalas beállás, hogy látni engedje a mögötte elterülő horgásztó szépségeit, ezért a kimódolt és nem túl impulzív felvezetők, és ezért a bejátszások alatti szerény háttérbe vonulás. A szerkesztéssel egyébként nincs különösebb probléma, dacára a szponzorok magamutogatásának. A magazinban először a „profik" kapnak helyet folytatásos kazahsztáni horgászkalandjaik felelevenítésével, majd jönnek az „amatőrök", az „utánpótlás" két részben, végül ­ közvetlenül az ilyen műfajú darabokban elengedhetetlen nyereményjáték előtt ­ technikai trükkökkel és egy speciális felszereléssel kápráztatnak el bennünket. Minden együtt van tehát, hogy képernyő előtt marasztalják azokat a keveseket, akik érdeklődnek a természet közeli „sportok" iránt, és nem borzadnak el akkor, ha felét sem értik az elhangzottaknak. Ügyes húzás a természet- és ismeretterjesztő filmekben csiszolt, egyébként anonim szinkronhang narrációja; az egyetlen különbség hozzájuk képest az a fajta hihetetlen ­ időnként taszító, máskor vonzó ­ kedélyesség, amely valamennyi eseményt beleng, a „humoros" megjegyzések hajszolása, a képernyőn látottak véres komolytalanságának érzékeltetése. Ez a hozzáállás ugyanis egy klasszikus ismeretterjesztő filmben alig-alig megengedhető, hivatalból üldözik: vagy a súlyos kultúrtörténeti mondanivaló, vagy a „félelem és rettegés" dramaturgiája szab határt neki a legtöbb tematikus tévécsatornán, valamint a közszolgálati televíziók által is átvett dokumentumfilmekben. Komoly teljesítmény, de nem lehetetlen például a következő mondatot viccesen előadni, ahogy azt megfigyelhettük a Duna Televízió horgászmagazinjában: „A műcsali fontos kelléke a jó minőségű, tűhegyes horog, mely képes átütni a hal csontos száját, így biztosan tartja a leendő zsákmányt..." Pár másodperccel később a narrátor hangja szinte szétfolyik a szentimentális ingertől: „de a halakkal különben nagyon kíméletesen bántunk", állítja, miközben a szájánál fogva húz be a ladikba egy méretes példányt a kolléga, és a hal nem tűnik nagyon feldobottnak. „És egy kis dédelgetés után természetesen visszanyerték szabadságukat" ­ kommentálja ugyanez a hang azt a jelenetet, ahol a sporthorgász a kamera felé fordulva látványosan megcsókolja a hal fartövét, és a síkos testet gyengéden a vízbe ereszti. A műsor azt sugallja, az élvezet kölcsönös, maga a hal is örömmel engedelmeskedik a játékszabályoknak, hiszen a később kifogott harcsa „engedelmesen, csendes méltósággal viselkedik ­ ahogy az egy fejedelmi méltósághoz illik". Az egész jelenetsor sokkal inkább emlékeztet A nagy ho-ho-ho-horgász című magyar rajzfilmre ­ melyben hal, kukac és horgászember békés és kacagtató együttélésén mulathattunk ­, mint a hazai vízfelületek látogatóinak attitűdjére. De ez legyen a legkisebb baj: ha lehet népet butítani Lagzi Lajcsival az MTV-n, akkor lehessen kisközségnyi közönséget is nevelni Bokor Károllyal és sporttársaival a Duna Televízión keresztül.

A horgászsuli elvégzéséhez viszont már nem csupán langymeleg szimpátia, de kőkemény fanatizmus is kell. Ifjabb Gyulai Ferenc magyar bajnok ugyanis a felszerelés összeállításán, a helyes csuklómozdulatok mellett olyan rejtelmekbe is bevezeti a gondosan megválogatott gyerekeket, hogy mi a különbség a csonti és a pinki között, és e tevékenysége közben bizony könyékig matat a gusztustalan légy- és szúnyoglárvák halmában, tenyerét a kamera elé emelve már-már nekrofil hajlammal nyüzsögteti őket a nézők szeme előtt. Bemutatója érzékletes, de gyereke és felnőttje válogatja, ki tudja átvenni tőle a rózsaszín légyivadékok és a síkos-nyálkás halak fogdosásának, karóba húzásának szeretetét. Ez már bizony a szentek szentje, a godes godesim, ahová csak erős lélekkel és feltétlen odaadással lehet belépni, közönséges halandók számára örökre zárt kamra marad.

A soron következő bejátszás ismét egy gyerektáborból való, itt haltenyésztők, tanító bácsivá avanzsáló versenyhorgászok mondják el véleményüket, és életvidám képekkel is gazdagodunk. A gyermekek csillogó tekintete mint kiapadhatatlan fizetségforrás tudomásulvétele után más vizekre evezünk: „ronda, de nagyon jó" etetőuszályt láthatunk, amely a beetetés szertartását gazdája helyett távirányítással elvégzi, de állítólag hat darab életmentő sör szállítására is alkalmas. Ha a bevezető és záró reklámokból megismert márkájú táplálékok szórását befejeztük, kedvcsinálóként bizonyos horgászküzdelmekre is ellátogathatunk, majd megismerhetjük a megrögzött horgászok számára tényleg jelentős nyereményeket kínáló játék kérdését (tudniillik mi az a horog, amit „a plasztikcsalik testébe helyezünk").

A „Halak, vizek..." stábjának és kereskedelmi partnereinek szinte minden korosztályra van gondja, kézen fogva vezeti a méregdrága hobbit űző keveseket városi panellakásukból a vízpartra, ahol hasznos ismeretekkel és nélkülözhetetlen termékekkel látja el őket. Legfontosabb üzenete azonban az, hogy szeresd úgy sikamlós felebarátodat is, mint tenmagadat, és lehetőleg élj a mának. Hellenisztikus szinkretizmus ­ antropocentrikus körítéssel és Assisi Szent Ferencet megszégyenítő hajlamokkal.

A célközönséget tekintve pedig akár igaza is lehet: a közszolgálatot eleinte kicsiben kell eljátszani, hogy aztán nagyban is hiteles legyen. Addig érjük be a neutrális műsorokkal, mert igenis van vesztenivalónk. Választásunk viszont nincs.

 

 

 

„Halak, vizek..." ­ Horgászmagazin, Duna Televízió, 2004. augusztus 3., szerda 16.30. Műsorvezető Bokor Károly mesterhorgász; készítette Bokor Károly, Bozóki Zoltán, Mencseli Tibor, Sebők György; rendező-operatőr Kátai Róbert; gyártó PR TV Produkció.