A Mozgó Világ internetes változata

Emléknek való a minden nyári három hétvége, Beethoven-koncertek Martonvásáron. Vagy mi másnak? A hazai Beethoven-kultusz egyik központja (miért, hol van a másik?), emlékmúzeum, és benne a mester hajfürtje. Más sajnos nem is nagyon van, olyan sokat nem lakott itt az ifjú Ludwig. Habár... Ha én lennék az idegenforgalomért felelős miniszter, azért megpróbálnék valamit kezdeni a helyszínnel. Beethoven itt üdült 1800 nyarán, itt ismerkedett meg a Brunszvik nővérekkel, szerelmes lett mindkettőbe, és valószínűleg Jozefinből lett a halhatatlan kedves, bár Teréz az, aki soha nem ment férjhez, de valószínűleg nem Beethoven miatt. A parkban vannak óriás törzsű platánok, bármelyikre rá lehet fogni, hogy Beethoven ültette, vagy legalább azt, hogy elszunynyadt alatta, és úgy ébredt föl, hogy már fejében volt az Örömóda dallama. Ha esetleg nem ez, akkor legalább az István király-nyitány. Különben is vannak még kihasználatlan lehetőségek, a kulturális önajánlgatások keretében lehetne többet is játszani az István király kísérőzenéjét, mégis eredeti darab, Magyarországnak íródott, és van olyan zenéje, mint Szörényi Leventének.

De hát most is pontosan ez történik: az István királyt játsszák a Nemzeti Filharmonikusok, Kocsis Zoltán vezényletével. Kísérőzene Kotzebue darabjához, sok rész önmagában meg sem érthető, hiszen melodráma a szónak eredeti értelmében, tehát párbeszédet és színpadi cselekvést aláfestő muzsika. Csak hát bajok vannak, mert a szereposztás mégsem zeneigazgatói feladat, így aztán a címszerep Hirtling Istvánra jut. Megdöbbentő és szánalmas. Hirtling már a próbára is feltűnően készületlenül érkezett, nyilvánvalóan ott olvasta el először a szöveget, miközben nyolcvan ember dolgozott azon, hogy teljes értékű legyen a produkció. Az előadásra az olvasás már ment, csak a színészet akadozott, jellegtelen hang, kifejezéstelen szövegmondás, dühítő unalom. Az a baj, hogy Hirtling nemcsak magáért rossz, hanem még dolgoznak rajta kívül néhányan a műben, sőt maga a darab is megmentésre vár. És ott van Hirtling mellett egy Agárdy Gábor, másfélszer annyi idős, de dolgozik, nemes ripacs, lehet, hogy amit tesz, minden rémes és eltúlzott, de ha csak fölemelkedik a székről, már mindenki odanéz, néhányan fölveszik a digitális fényképezőgépet, csattintgatnak, és várják, hogy mi történik.

Egyelőre semmi. Az István királynak az a híre, hogy rossz mű, és ez az előadás szinte teljes mértékben igazolta a hírt. Ha nagyon erőlködünk, akkor azt mondhatjuk, hogy a megszerzett tudás többet ér, mint a könyvből olvasott, de ha valaki kétezer forintot fizetett ki ezért a tapasztalatért, azt joggal ütötte a guta. Talán ötven perc a teljes koncert, legtöbbünknek az oda-vissza utazás is többet tett ki.

Az a baj, hogy egy hét múlva is döglött a hangverseny kissé, és ezúttal nem lehet semmit Beethovenre fogni, mivel a 9. szimfónia van műsoron. Felelős persze így is akad, rögtön elsőként az időjárás. Hiába légkondicionált a próbaterem, sziszifuszi munka folyik, Kocsis dühöng, magyaráz, indokol, a zenekar játszik, de valahogy a mindent elnyomó kánikula ráül a zenészekre is. A vonó kiesik az egyik nagybőgős kezéből, „elaludt", kommentálják a többiek, ettől kicsit megélénkül a hangulat, de egy teljes próbafolyamatra ennyi mégsem lehet elég. A másik gond az akusztikával van, illetve annak hiányával. A szabad térnek vannak bájai, soha nem esik rosszul, ha csicseregnek a madarak, bár néha meglepően határozottan teszik. Az sem gond, ha elhúz a vonat a távolban, még akkor sem, ha dudál a zenebarát masiniszta. A fül nagyon okos érzékszerv, válogat a zajok között, pontosan tudja, mit akar hallani, a koncertteremben is csak azok kapják föl a fejüket a köhögésre, akiknek amúgy sincs ott az eszük, de ezért inkább másokat akarnak hibáztatni. Hanem itt a kert közepén, a tóba épített szigeten semmi nem tartja össze a zenekar hangjait, szanaszét szóródik a zene. A hangzásarányok teljesen bizonytalanok, aki egy kicsit is odébb ül a középvonaltól, már ezt a fölborult arányt hallja, vagy a hegedűk, vagy a csellók kerülnek túlsúlyba, de középen sem jó lenni, mert ott a fafúvók vesznek el. Fájdalmasan leül a szimfónia harmadik tétele, és onnét már képtelenség fölállni.

Az Örömódával pedig ma már több a gond, mint régen, nem az a holtbiztos, levadászandó sikerszám. Nehéz egy mobil csengőhangot a megtalált dallamként előadni, és ettől az utolsó tétel felépítése, ahogy jönnek a korábbi dallamok, és mindet elutasítják, végig másodosztályú zenei színjátéknak látszik. Ők is tudják, mi fog történni, és mi is, hiszen mindannyian arra várunk, hogy lángoljon föl a lelkünkben a szép, égi szikra. Persze amikor a kórus fölemelkedik a helyéről, megszólal a teljes ének- és zenekar, az most is hat, de nehéz ezt a pillanatot jól előkészíteni, és még nehezebb megtartani. Pedig ilyenkor még a hangzás is javul, a Nemzeti Énekkar élő hangvetővé válik, és a zenekar hangjai legalább hátrafelé nem illannak el, lesz valami iránya a muzsikálásnak. Sajnos ez már magára a kórusra nem vonatkozik, az erősebb hangok kiszólnak a testületből, ettől pedig minden csak kevesebbnek tűnik. Még feltűnőbb, hogy a kórus arcán mindent lehet látni: elszántságot, akarást, haragot, csak éppen az örömöt nem. Nincs egy mosoly, egy párásabb szem, csupa határozott arcél fordul a karmester felé, csupa teljesíteni kívánó ember, akik végül megcselekedik, amit megkövetel Kocsis.

Ugyanez a négy szólistáról már nem mondható el. Az ember folyton azt hiszi, hogy itt az énekesek csak ráadásnak számítanak, lemezeken fontos csak, hogy ismertebb nevek legyenek, mert ezzel is meg lehet etetni a naivabb vásárlókat. Ilyenkor derül ki, hogy anynyira azért nem mellékesek. A négy szólista közül csak Sümegi Eszter áll a helyzet magaslatán, szép hangon énekel, és ahogy stabilan, a többiek fölött szárnyalva megáll a magasságon, tartja, hosszan, aztán megvibrálja kicsit a hangot, és még vissza is vesz belőle, az mestermű. És nem önmagáért való fitogtatás: csak azt énekli, amit kell. Az alt szólamot éneklő Meláth Andrea és a bariton Massányi Viktor is elfogadható, de Meláth kissé sótlan, Massányi pedig a világos hangjával nem éppen telitalálat. Közöttük áll Brickner Szabolcs, akinek nehéz szólama van, és nem is boldogul vele. Kicsi is a hang ahhoz, hogy zenekarral, kórussal vetélkedjen, a magasságokkal is gond van, nem is érti az ember, hogy egy nagy koncertre miért ilyen tenort hívnak meg vendégségbe.

A mű tisztes sikert hoz ugyan (mikor nem?), mégis egy pillanatra el kell gondolkodni azon, hogy érdemes-e a harmadik hétvégét is Martonvásáron tölteni. Az akusztika úgysem lesz jobb (legalábbis ezen a nyáron, mert ha a szervezőknek komolyak a szándékaik, akkor érdemes lenne egy kicsit befektetni, és mozgatható falakkal javítani a hangzáson), a darabok pedig megint az ismeretlen Beethovent mutatják be, a 4. szimfónia után mindenféle hírből vagy onnét sem ismert darab, részlet az Athén romjai kísérőzenéből, kórus a Házavatás című darabból, egy olasz nyelvű jelenet, a Goethe szövegére írt Bundeslied és a Germania. Vagy elszánt Beethoven-rajongás kell ahhoz, hogy ezt valaki hallani akarja, vagy...

Engem megint a próba győzött meg, ami még Kocsis-szinten is a nagy élmények közé tartozik. Mintha ravaszkodna a karmester, bár őszintének tűnik. Átjátszatja a zenekarral a teljes darabot, leállás nélkül, aztán összeomlik. De úgy omlik, hogy magával rántja a zenekart is a mélybe. Dühöng, sérteget, de ami a legrémesebb: kineveti őket. Erre már tényleg nem lehet mit mondani. Nem is mondanak, Kocsis magánszámot ad elő, hogy unja, elege van, megérti Kobayashit, aki sameszokkal taníttatja be a darabot, aztán a koncerten eltáncolja, ez időpocsékolás, a zenekar készületlen és felületes. Aztán sóhajt egyet, és kezdődik a munka.

Minden megállás, minden újrakezdés indokolt, és mindegyik után hallható a különbség. Ott épül föl az első tétel a szemem láttára, fülem hallatára. Az ideges hangulat ellenére sincs zsarnokság abban az értelemben, hogy egy karmesteri kívánság ne lenne megindokolva. Kocsis elmondja, mit miért akar, mit hogyan lát, hogyan érzi logikusnak a tétel fölépítését, milyen szerzői szándékot lát az egyes megoldások mögött. Miközben ő is tudja, mindenki tudja, hogy ez egy olyan koncerten fog majd elhangzani, ahol ebből a munkából alig lehet majd érzékelni valamit, hiszen a hangzás éppolyan gyatra marad, mint volt. De a játszma mintha nem a koncertért menne, mint egy normális zenekarnál, nem arról van szó, hogy edzenek, mint az atléták, és a versenyen majd nagyot ugranak. Szerencsés esetben tényleg nagyot ugranak, de mintha lenne valami hosszabb folyamat is, túl a koncerttől koncertig tartó roboton. Nem a közös megértésé, mert ha Kocsis a zongorán játssza elő a darabot, akkor világos, hogy neki végleges, kiérlelt koncepciója van arról, hogy minek kellene megszólalnia, és ezt tökéletesen egyelőre nem fogja visszahallani. Más kérdés, hogy mindezt hogyan magyarázzuk. Mert csak az egyik, és nem feltétlenül a legjobb indulatú megoldás az, hogy Kocsis Zoltán egyelőre jobb zongorista, mint karmester. Vagy a másik irányú rosszindulattal azt is lehet mondani, hogy a Steinway cég egyelőre megbízhatóbb, mint a Nemzeti Filharmonikus Zenekar. De várjuk ki a végét.

 

 

 

A Nemzeti Filharmonikus Zenekar nyári Beethoven-hangversenyei Martonvásáron ­ július 17., 24., 31.