A Mozgó Világ internetes változata

A berlini Staatsoperben a Pillangókisasszonyt játsszák. A nézőtéren mindenütt nagy emberek (pártkatonák), ő a díszpáholyban, a propagandaminiszterrel, meg az olasz követtel. A legjobb jelenetnél érzi, hogy combján felfelé kúszik dr. Goebbels szőrös keze (bár mellette ül felesége: sötét van...) ­ rémület, az estélyi ruha sok cucca miatt nem sikerül kitúrnia a mancsot ­, marad a széktologatás, menekülés. Aztán ­ vagy előbb? ­ hosszasan lehet olvasni a sánta ördögről, amint lihegve (szerelméről áradozva) térdel Leni előtt, a kéz megint kúszik, ezúttal a nő melle felé. (Egyébként G. fél óra múlva rohan Párizsba: bejelenti Németország kilépését a Népszövetségből ­ első lépés a háború felé: világtörténelem, melltartó-perspektívából.)

Ezt a kézimunkát csak azért említem, mert detail-gazdag felidézése jellemzi ezt az életrajzot. A kettősséget. Egyfelől olvashatod egy liba történeteit, („istenien síelek, én vagyok a legcsinosabb Davosban"); akinek szépségéért milliók rajonganak ­ táncosnő, híres filmsztár, jóval a rendezői munka előtt. Akit aztán a Führer és a belső kör imád, s aki ­ mellékesen ­ filmeket csinál; másfelől olykor felvillan a zseniális művész, a kamera és a vágóasztal robotosa, akinek fogalma sincs, hol él, nem lát, nem hall semmit ­ csak a Führert és a szőrös kezűt. Háromszáz oldal önfényezés ­ amit csak az színesít, hogy gyakran elájul. (Többnyire a legjobb helyeken: díszbemutató, fogadás stb.) Hogyan fér meg e kettő ebben az asszonyban? Aztán az utolsó harminc-negyven oldal ­ a vég (a Birodalomé és az „Emlékeimé") ­ hirtelen más képtömegre vált: a szétbombázott Berlin, a menekülés, amerikai fogság (KZ-képek a falon ­ persze: nem tudott róla, bár legjobb barátai tűntek el máról holnapra, nem tudta, miért, ezért személyes bosszantásnak veszi a képeket, mert nem tud tőlük aludni), némi szembesülés (náci kurvának nevezi legjobb barátnője). De legalább a valóságnak valaminő szaga csapja meg az olvasót. Hát, nem a szavak embere, az biztos.

Elég későn láttam Az akarat diadalát (a nürnbergi pártnapról készített ­ máig legjobb ­ dokumentum- és propagandafilmet, 1934­35), korábban nem lehetett, aztán meg nem érdekelt. Pedig sok mindent jobban értettem volna a politikai PR-ból. Riefenstahl emlékei szerint nem akarta vállalni a forgatást, az apparátus nem akarta, hogy ő csinálja, Goebbels minden lehetséges erővel gáncsolta ­ ehhez képest százötven fős stábbal dolgozott, tizennyolc kamerateam vette fel a százötvenezer méter anyagot. De nem is ez az érdekes. Ha valaki fellőtte a csillagokba a Bajuszost, akkor az Riefenstahl. Ő ennek a filmnek abszolút főszereplője, csúcspontja, szerelme tárgya, s ami a lényeg: esztétikuma. Kitalálta, megcsinálta Cipollát, de olyan filmes eszközökkel, melyeket addig nem ismert a világ. „Csak ne híradófilmet!" ­ ez volt a jelszava: művészi dokumentumfilmet, amilyen még nem volt. Létezik ilyen? Lett, megcsinálta, s vele a politika, illetve a brutális hatalom esztétizálását. Hitler démonikus fegyverét ­ személyes varázsát, szuggesztív retorikáját ­ tudta képpé formálni. Nem is a személyét ­ a mítoszét. Hiszen itt háromszázezer ember áll négyzetes alakzatokban, vonul fel díszlépésben, szólal meg szavalókórusban, hogy aztán a kamera ismét a tribünre tekintsen ­ alulról, a tisztelet, a felnagyítás találmányaként. A könyvből tudom, hogy sikerült elérnie, a szónoki tribün köré körsínt építettek, azon fárolnak a gépek, onnan (is) látjuk a tányérsapka nélkülit. (Mindenki más katonai sisakban, egyensapkában.) És onnan ­ a mondatok közepén tekintünk végig a százezres tömeg geometriailag pontosan, téglalapokba rendezett blokkjain. Itt vált a perspektíva: a tribün zászlórúdjain fel-le kúszó kamera veszi a végtelen tömeget ­ ami ugyancsak Riefenstahl találmánya. (Sőt ezt a technikai megoldását át tudta verekedni az SA ellenállásán.) De a beszélő vezér és az egyenruhás blokkok között jó ötvenméternyi távolság: ez már Albert Speer találmánya, emberből, fényekből konstruált építmény ­ a rálátást, a képi lehetőséget viszont Riefenstahl hozta be.

Ami érdekes: az alsó kameraállás levesz a Bajuszos eksztatikus ­ mai szemmel nézve chaplini módon komikus ­ gesztusaiból, amikor beszéde vége felé már maga is „elszáll", a tömeg viszont épp ettől kerül ember alatti, mezmerizált állapotba. Szóval ezt tudta eltakarva-megmutatni ez a kamerakezelés. A híradófilmeken megmaradt ­ számtalanszor idézett ­ őrjöngő (nevetséges) mimika itt nem „úgy" látszik: itt egy démoni istenféleség szól hozzátok.

A kameraállás és teleoptika persze csak az egyik találmány, a film igazi propagandaeszköze a vágás. Amiért ­ a könyv tanúsága szerint ­ keményen megdolgozott. Határidő volt, és a gyilkos munkatempóban a stáb is kidőlt mellőle, mert a százötvenezer méterből háromezer métert kellett csinálni ­ de hogyan? Az egész crescendóját megkomponálni bárki tudná, de a brutalitás szépségét, a gyűlöletbeszéd esztétikumát már csak Riefenstahl. Mert a Hitler-sóderben ez is benne van, de a vér esztétikájába csomagoltan. (Kb. a film vágása közben lehetett a Röhm-csoport legyilkolása: tudta? nem tudta? Benne van.) És persze az ellenzékiek, zsidók és a gyáva (lib.-kom.) értelmiségiek fenyegetése. S bár vér és geometria tombol a képeken ­ a hatás működik: a Bajszos és a tömeg, a komor tekintet és a nürnbergi utca lelkes ünneplése találkozik. A hatalom esztétizálása ­ hatalom a tömeg felett, a tömeg hatalma a látvány felett. És az utca ­ még egyszer: mert itt van mindenki. Mindenki. Riefenstahl az ördög démonológiáját hozta ki a filmből: meg tudom érteni a film háború utáni tabuját. Ma is hat.

Szép volt és kemény, kiharcolta, hogy szabad kezet kapjon ­ hozzá pénzt, paripát, fegyvert ­, így csak szerelmével (a Bajszossal) kellett törődnie. (Aki tényleg csak egyszer szólt közbe: a Wehrmachtnak szerepelnie kell a vonulgatásban.) A Riefenstahl által készített muszterek gyengére sikerültek (esett, borult idő volt), az egész felvonulósdit ki akarja hagyni, von Reichenau tábornok feljelenti, végül Riefenstahl beleteszi a katonákat ­ s mit tesz isten: ott a helye. Az egyenruhás munkacsapatok még lapáttal masíroznak a komponált menetelésekben: az arcokon azonban már látszik a lengyelországi (a belgiumi) bevonulás, csak a lapátot kell puskára cserélni. A Wehrmacht ott van ­ mert ott lesz, tehát ott a helye: sapienti sat.

És mégse volt érthető a jel. Annyira esztétizált ez a terror, annyira szép ez a menetelő sokaság, a vezényszavak, a sírva lelkesedő asszonyok, a zászlók vonulása ­ a tömeg és a szuperman kontrasztja, mondom, annyira műélmény, hogy a filmet a francia világkiállítás nagydíjával jutalmazzák ­, fogalmuk sem volt, hogy saját halálos ítéletükért lelkesednek. Bár más a művészet és más a valóság ­ a dokumentumfilmen jobban keveredik ugyan ­, de hogy sem a franciák, sem az angolok nem szimatolták meg az esztétikába csomagolt világégés készülődését, az ­ így utólag ­ szinte érthetetlen.

Nagy tehetség volt, bár most már nem is kell ilyesmit mondanom: annyira „visszatért", felfedezték, idézik ­ Amerikában sorra jelennek meg róla albumok, könyvek, elemzések: a politikai PR felfedezője, a testmítosz és a hatalom esztétizálója. Mert ezt is tudta: az Olympia c. film a test/szépség/hatalom apoteózisa. (Az árja testé? Valószínűleg, bár a fekete Jesse Owens kiemelt szerepéért kapott a fejére a Bajuszostól.) De ma már tán ez a testpolitika se látszik ­ ha a mából nézed ezt az olimpiafilmet, bizony kicsit lila, kicsit feminin, jó esetben androgin az egész.

Amerikai befogadást említettem az imént: amiben persze ­ a lelkes felfedezés mellett ­ máig jelen van a visszautasítás is (l. Susan Sontag Fascinating Fascism c. tanulmányát): végül is ő volt a Hitler-mítosz első teremtője. (Szerintem lelke mélyén meg is maradt esztétizált nácinak...) Más kérdés ­ tény ­, hogy a kiközösítés idején volt ereje újrakezdeni, mást csinálni. (Igaz, más lehetősége nem nagyon volt...) De azzal is híres lett: afrikai fotóalbumával. De nem ám úgy, hogy csak odament, aztán klix-klax, és kész, hanem évtizedig élt egy elszigetelt afrikai törzs körében, és ott született A nubák c. fotóesszé, 1973-ban. Mint ahogy a korallvilág mesebirodalma is évtizedes munka eredménye lett.

A fénykor mégis az, amiről az Emlékeimben mesél (füllentget). Ugyanakkor ha kétszer nézed meg Az akarat diadalát, láthatod a pompa komikumát is ­ benne van, akaratlanul persze: a történelem kíméletlenül átfestette. De amit nem tudott átfesteni, az Leni Riefenstahl szerelme műve tárgya iránt. Biztos nem földi ez a szerelem ­ de belőle táplálkozik az a képi tobzódás: Hitler és a nők.... Ő sem volt kivétel. Legfeljebb erősebb volt a többinél (túlélte őket). Állítólag annak van igaza, aki túléli kortársait. Itt ennek a mondásnak ellenkezője derül ki: ez a könyv nem is önigazolás, több annál: az „ilyen vagyok és így vagyok tökéletes" ­ az Emlékeim ­ Narcisszusz vallomása erről a véres korról, melyben két főszereplő verseng: a Bajuszos és Leni. A híres-hírhedt filmeket művész csinálta, a könyvet liba írta.

 

*

 

Két szupernő lett mítosz ebben az időben: Marlene Dietrich és Leni Riefenstahl. Egyidősek, szépek, sztárok. Mindent megkapnak, ami elérhető. Marlene 1936-ban emigrál Amerikába, Leni marad.