A Mozgó Világ internetes változata

A történet, amelyet most elmondok neked, s egyedül neked mondhatom el, Hugó, neked is csak így, az utcán, séta közben, az én számomra 1988. november 5-én, péntek délután kezdődött. Lehet, hogy másnak ez az időpont nem mond semmit, és tulajdonképpen bármely történetet Ádámtól és Évától lehetne indítani, de engedd meg cserében a bizalomért, hogy ezúttal én legyek a főszereplő. Szóval: 1988. november 5-én, péntek délután, valamivel fél hat előtt történt. A dátumot azért tudom ilyen pontosan ­ bár egyelőre különben sem panaszkodhatom az emlékezőtehetségemre ­, mert életem egyik fordulópontjához kapcsolódik. A percnyi pontosságot viszont azért nem garantálhatom, mert az eseményt megelőzően a szokásosnál többet ittam. Rendben van, Hugó, mehetünk lassabban is, persze neked már fárasztó ez a tempó.

Inni pedig azért ittam, egyébként ötcsillagos örmény konyakot, na látod, van itt még memória!, mert aznap házi ünnepség volt a Cégnél a Nagy Októberi Szocialista Forradalom tiszeletére, és ugyanez a nap volt huszonötödik évfordulója az én szolgálatba lépésemnek. Ez utóbbi alkalomból Frickhelm őrnagy az állomány jelenlétében átnyújtotta nekem a Szolgálati Érdemrendet, közölte, hogy a hadseregtábornok elvtárs századossá léptetett elő, és a jövő szezontól kezdve a betegeskedő Wilde százados helyett én végzem a Balaton északi partján a biztonsági munkát. Mindez már, hogy úgy mondjam, hetek óta a levegőben lógott, senkinek nem okozott meglepetést, de így, hivatalos formában először hangzott el. Nekem már előző nap megsúgták, hogy pénteken szolgálati kocsit küldenek értem, és azon is visznek haza, mert előfordulhat, hogy nem leszek vezetőképes állapotban. Volt ok az örömre! Mégis mértékkel kortyolgattam a konyakot, mert Roswithát és Tamarát aznap estére meghívtam a Moszkva étterembe, hogy együtt ünnepeljük meg ezt a rendkívüli alkalmat. Még asztalt is rendeltem, hiszen különben a főpincér bárkivel összeültethetett volna bennünket. Várj egy kicsit, Hugó, mindjárt piros a lámpa, hová sietsz, rengeteg időnk van. Hát persze, a szemed, a szemed már nem a régi.

Pompás hangulatban voltam, ha patetikus volnék, azt mondhatnám, a boldogság felhőin lebegtem azon a délutánon. Csakhogy nem vagyok patetikus, és miközben örültem a kinevezésnek, lényegében természetesnek vettem mind az előléptetést, mind pedig a megbízatást. Pontosabban: bizonyos elégtételt jelentett számomra, hogy ötvennégy évesen végre elértem, amit mások jóval korábban: megfelelő rangban reám szabott feladatot végezhettem. Enyhén szólva untam már az aktakukackodást, azt, hogy mások gyengén fogalmazott jelentéseit vagy éppen a Szigorúan Titkos Munkatársak és a Társadalmi Kapcsolatok zagyva információit sűrítsem közérthető elemzésekbe.

A Balatont pedig ­ ne vedd nagyzolásnak ­ sokkal jobban ismertem mindazoknál, akiket elöljáróink addig érdemesnek tartottak a nyári operatív munkára. Mondom ezt annak ellenére, hogy sohasem jártam ott, sőt az elmúlt évtizedekben egyetlenegyszer jártam az országban, pontosabban a szülőfalumban, Csalányoson, apám temetésén. Mégis a Balaton-brigád megalakulásától kezdve úgy olvastam a futárpostával jött anyagokat, mintha a családomról, otthonomról kapnék híreket, és bevallom, egy-egy fotó vagy érzékletesebb helyszínleírás láttán keserű érzéssel konstatáltam magamban, hogy mennyivel jobban, hasznosabban tölthetném ott legalább a nyári hónapokat, mint ebben a rettenetes, rideg kaszárnyában, ahol a Néphadsereg albérlőiként ­ hivatalos megfogalmazás szerint legendásított belügyi objektumban ­ tengettük életünket. Erre a feladatra már csak azért is különösen alkalmasnak éreztem magam, mert a magyar második anyanyelvem, noha az a gyanúm, ismerve a mi logikánkat, hogy éppen emiatt kellett olyan sokáig várnom a magyarországi kiküldetésre.

Igen, a logika, noha egészében elfogadható volt, egyes esetekben érthetetlen helyzeteket produkált. Például ma sem tudom felfogni, miért éppen mi, a Szocialista Idegenforgalmi Osztály munkatársai nem dolgozhattunk együtt a Központi-beli elvtársakkal Lichtenbergben, ahol pedig negyvennyolc sokemeletes épület állt a Szolgálat rendelkezésére, hatalmas kantinnal, bevásárlóközponttal és orvosi rendelővel, úgy hogy nekünk is szoríthattak volna némi helyet, hogy ne a főváros legkietlenebb részén kelljen reggeltől estig végezni komoly és felelősségteljes munkánkat. Ráadásul az igazi döntéshozók mind a Központban ültek, és Frickhelm őrnagy legalábbis nekem őszintén elpanaszolta, hogy minden piszlicsáré ügyben személyesen kellett bejárnia. Miért volt ez így, sohasem tudtam meg, a kérdezgetés pedig már akkor sem volt szokásom, tettem, amit kellett, nálam ez hűség kérdése volt, hűségről pedig épp neked, Hugó, gondolom, fölösleges volna kiselőadást tartanom.

 

Szóval péntek késő délután volt, ültem a sofőr mellett a Ladában, amely a kaszárnyából a Lenin téri lakótelepre fuvarozott. Akkoriban Berlinben még lehetett autózni, nem volt tele a város ezekkel a rohadt, puccos nyugati kocsikkal, de péntek délután azért mégis kitört a csúcsforgalom. Teli s de tele volt a Párizsi Kommün utcája, tizenöt percig tartott, amíg végigzötyögtünk rajta, piros hullámba kerültünk, s valahol a Közértnél, az autóbusz-megálló előtt vesztegeltünk. Türelmetlenül kocogtattam az ablakot, legszívesebben kiszálltam volna, hogy gyalog menjek tovább, ki-kinézegettem a buszra várakozók közé. És ekkor pillantottam meg Tamarát, amint egy fiatalemberrel szorosan egymáshoz simulva csókolóznak. A lányom épp tizenhét éves múlt, a fiú meg huszonöt lehetett ­ és színes bőrű! Nem fekete, hanem olyan matt csokoládészínű, magas, göndör hajú, de semmiképpen sem fehér. Viszont ahogyan Tamara fölé hajolt, mert vagy húsz centivel magasabb volt nála, az is látszott, hogy ferde szemű: szóval afféle dél-amerikai néger-indián keverékre saccoltam.

Ugye, Hugó, nem kell magyaráznom, hogy minden faji előítélet távol áll tőlem, és eszembe se jutna, hogy bárkit a bőrszíne vagy egyáltalán a külseje alapján ítéljek meg. És bár soha azelőtt föl nem merült bennem, hogy Tamara majd egyszer, mondjuk, jövőre, érettségi után szorosabb kapcsolatba kerül egy fiúval, megszeretik egymást, a dologból talán házasság lesz, de ha egyáltalán gondoltam volna ilyesmire, hogy az illető néger, kínai, arab vagy hottentotta, az nekem bizonyisten tökmindegy lett volna. Most azonban egyrészt túl korainak és bosszantóan nyilvánosnak találtam ezt a szerelmi jelenetet, másrészt pedig a bőrszín ebben az esetben egyértelműen árulkodott arról, hogy az illető ­ külföldi! Ha cseh lett volna, vagy lengyel, az egészen más, ha francia vagy angol ­ az persze már az öltözködésétől függ. De hát látszott rajta, mondhatni kiabált róla, hogy nem innen van. Vagyis hogy odaátról. Márpedig nekem mint az állambiztonsági szervek századossá előléptetett és külföldi kiküldetésre méltatott tisztjének nem lehetett olyan kapcsolatom, amely akkori ­ teljesen helyes! ­ elveink szerint biztonsági kockázatot jelentett.

Egyik szememmel őket figyeltem, a másikkal Bönicke hadnagyot, a sofőrt, aki a belügyi vendégházból már ismerte Tamarát, sőt egyszer teniszezett is vele ott. Igen kellemetlenül érintett volna, ha ő is szemtanúja a jelenetnek, de szerencsére teljesen el volt foglalva a továbbjutás kínjaival. Végül én is csak annyit láttam, hogy Tamarám beletúr az ifjonc göndör hajába, az meg jobb tenyerével a hátán lefelé haladva tomporánál fogva magához szorítja őt ­ ebben a pillanatban azonban a lámpa zöldre váltott, és három perc múlva már a Lenin téri ház előtt álltunk. És az volt a legfurcsább, hogy a fiú arcát egyszerűen nem tudtam többé felidézni magamban, noha a Főiskolán elég jó megfigyelő hírében állottam.

Mindezt most szenvtelenül, emóciók nélkül mesélem neked, Hugó, hiszen hét esztendő rengeteg idő, pláne, ha annyi változás esett benne, amennyit mi megéltünk. Akkor azonban rendkívül feldúlt, amit láttam. Persze azt is tudod, hogy abban a pillanatban legkevésbé a karrierem aggasztott, az a lehetőség, hogy éberségi megfontolásból az utolsó pillanatban valaki mást küldenek helyettem Balatonfüredre. Biztosan fájt volna a döntés, de ha az ember meggyőződésből szolgál egy jó rendszert ­ és ugye, öreg barátom, mi ma is annak tartjuk az NDK-t ­, ha valaki, mint mi, feltétel nélkül kiáll a szocializmus mellett, még ha miszlikbe aprítják is miatta, az elviseli az igazságtalannak tűnő döntéseket is. Mi ugyanis, Hugó, nem vagyunk értelmiségiek, akik ­ sajnos még a jobbak is ­ vérig sértődnek, és holmi irodalmi díj vagy külföldi utazás elmaradtán tüstént felcsapnak, ahogy ők mondják, másként gondolkodónak. Látom, elfáradtál, nehezen veszed a levegőt, menjünk be ebbe a büfébe, NDK-kricsmi, csodamód meghagyták, leülünk, néha nem árt egy feles.

 

A mi példaképünk, Hugó, ugyebár, a Cseka volt, teljes nevén „az ellenforradalom és a szabotázs elleni harc Rendkívüli Bizottsága", és vezetője, Feliksz Edmundovics Dzserdzsinszkij. E bolsevikká vált lengyel nemesember szerint a csekistának három fő tulajdonsága kellett legyen: forró szív, tiszta kéz és hideg ész. Az első két erény körül nálam nem lehetett hiba, ami azonban a harmadikat, a higgadt megfontoltságot illeti ­ és ebben talán hasonlítunk egymáshoz, Hugó ­, hát az nem tartozott erősségeim közé. A Főiskola után, ahol ezt a három jellemvonást belénk sulykolták, dolgozhattam volna a Vizsgálati Osztályon kihallgatóként. Csakhogy a kihallgatónak az osztályellenséggel vagy akár megtévesztett és bűnbe sodort elemmel szemben meghatározott taktikát kellett követnie. Adott esetben legmélyebb felháborodása ellenére is mézédes mosolyt kellett erőltetnie az arcára, máskor meg felháborodást kellett mímelnie, miközben belsőleg teljesen nyugodt maradt. Na erre én biztosan alkalmatlan voltam, ha ugyanis elfogott a düh, akkor ordítottam, és ha különösen megátalkodott ellenséggel lett volna dolgom, talán a kezem is eljárt volna. Ezért választottam a szerényebb sikerrel kecsegtető hivatali munkát, ahol személyesen nem kerültem szembe a delikvensekkel.

A hideg eszem azon a péntek késő délutánon azt parancsolta nekem, hogy mostantól minden lépésemet gondoljam meg, és egyelőre hallgassam el, amit láttam. Roswitha már otthon volt ­ az iskola november 7-i ünnepségét kora délután tartották ­, és az örömteli családi ünnepségre készült. Tamara este hét után toppant be lélekszakadva, mondhatni zilált hajjal, és azzal mentette ki magát, hogy osztálytársánál, Tinánál töltötte a délutánt, és elnézték az időt. Én persze tudtam, mi a késlekedés oka, de jó arcot vágtam a dologhoz, és fegyelmezetten végigjátszottam azt az estét a Moszkva étteremben. Vodkát, pezsgőt, szoljánkát, kijevi jércemellet és orosz krémtortát rendeltem. Nyugalmamból még szombatra és vasárnapra is futotta, szó nélkül beleegyeztem, hogy a lányom ne jöjjön velünk a vendégházba teniszezni.

Roswithának sem tettem említést a buszmegállóban látottakról, noha a kép szüntelenül ott vibrált és lüktetett az agyamban. Azért hallgattam, mert már akkor biztos voltam benne, hogy hétfőn kihallgatást kérek Frickhelm őrnagytól, aki nemcsak hivatali elöljáróm, hanem ifjúkoromtól kezdve atyai tanácsadóm és pályám egyengetője volt. Ilyenformán Tamara randevúja reá is tartozott, márpedig a cégnél íratlan szabálynak számított, hogy otthon szolgálati ügyekről nem beszélünk.

Türelmemnek vasárnap este negyed tizenkettőkor szakadt vége, amikor lányom megjelent a lakótelepi lakás előszobájában. Huszonöt wattos égő világított ott, s talán a gyönge fényviszonyok is tették, hogy Tamara arca ­ rajta az érzelmi felhevültség szembeszökő jeleivel ­ valósággal kiragyogott a félhomályból. Megvallom, apa létemre sohasem láttam őt különösen szépnek, kis termetű, kövérkés, koraérett, szögletes mozgású, rövidre nyírt hajú kamaszlány volt, kemény arcvonásai Roswitháéra emlékeztettek, de ott, az előszobában meglepődve konstatáltam, mily kevéssé gyerekszerű, felnőttmód nőies.

Sejtettem, hogy ez a hirtelen változás azzal a fickóval függött össze. És becsszóra mondom, Hugó, ha akkor, igen nyugodt hangon feltett első kérdésemre: „Hol jártál?", valami olyat felelt volna, hogy „Papa, üljünk le és beszéljük meg", akkor leültem volna vele a nagyszobában, és tárgyilagosan megkérdeztem volna: ki fia-borja ez az illető, akivel úgy egymásba borultak, milyen érzelmek fűzik őket egymáshoz, figyelmeztettem volna a szokásos veszélyekre, no és persze a reánk vonatkozó különleges szempontokra is, hiszen Tamara pontosan tudta, hogy államunkat olyan munkahelyen szolgálom, amelynek mibenléte sem juthat ki a szűk családi körből. Igen, végül talán megértettük volna egymást, én tiszteletben tartva az ő érzelmeit, ő meg respektálva az én helyzetemet, ha már elkövette azt a hibát, hogy nem tájékoztatott idejében erről a figuráról.

Tamara azonban első kérdésemre nem felelt, s hogy nem is akar, azzal jelezte, hogy összeszorította az ajkát, amikor pedig másodszor, most már élesebben tettem fel ugyanazt a kérdést, fejét hátravetve dacosan így szólt: „Semmi közöd hozzá!" És ekkor történt az, amit Feliksz Edmundovics, akinek arcmása dolgozószobám faláról naponta letekintett rám, nyilván rossz néven vett volna: elhagyott az a bizonyos hideg ész, és ­ szánom-bánom, de ­ vissszakézből felpofoztam a lányomat.

Abban a pillanatban ­ még most is tenyeremen érzem meleg arcbőrét ­ már bántam is, amit tettem. Pedig nem volt az nagy pofon, különösebb fájdalmat sem okozhatott, csak éppen először csattant el a mi családunkban. Mi soha egy ujjal sem nyúltunk a gyerekhez, igaz, nem is babusgattuk. Maximum annyi fordulhatott elő, hogy amikor három-négy éves korában esetleg túl nagy lendülettel indult neki az úttestnek, Roswitha karjánál fogva visszarángatta onnan. A hangos szó sem volt nálunk szokásban, azt mondhatnám ­ de hát ennek később te is tanúja lehettél, Hugó ­, csöndes, harmonikus család voltunk, munkám sajátos jellegétől eltekintve egyike a köztársaság számtalan kis alapsejtjének. Kétségtelen, hogy Tamara egyben-másban makacskodott, ám ez is gyakori gyerektulajdonság.

Szóval fájni nem nagyon fájhatott neki a pofon, de az ütés lendületétől megtántorodott, a bejárati ajtónak vetette hátát. Azt hittem, el fogja sírni magát, de ehelyett olyan pillantást vetett rám, amelyből egyszerre sugárzott a megdöbbenés és a gyűlölet. Roswitha, aki már bevette altatóját, a nagy zajra kilépett a hálószobából, rám pillantott és azt kérdezte: ­ Mi történik itt? Meg vagytok őrülve?

Csak ekkor fogtam fel, hogy a pofon súlyos hiba volt részemről, hiszen itt jóval fontosabb dologról volt szó, mint egy süldőlány szemtelensége. Valamelyest le is higgadtam, és azt mondtam Roswithának: ­ Bocsánat, eljárt a kezem. ­ A szűk kis előtérben úgy szorongtunk, mint valami börtönben. Valahol a tizedik emeleten valaki épp lehúzta a vécét, egy szemben lévő lakásból pedig tánczene hallatszott át. ­ Roswitha ­ fordultam a feleségemhez ­, én most szeretnék négyszemközt beszélni a lányunkkal. ­ Az asszony megérezhette, hogy nem mindennapi dologról van szó, mert visszament a hálószobába, és puhán becsukta maga után az ajtót. Én meg betessékeltem Tamarát a dolgozószobámba, és amilyen barátságosan lehetett, hellyel kínáltam. A kanapé szélére ült, én pedig egy székre vele szemben.

­ Bocsáss meg az imént történtekért ­ szólaltam meg száraz hangon ­, de ne gondold, hogy a tiszteletlen viselkedésed miatt kaptad a nyaklevest. ­ Mély lélegzetet vettem, és most már tudtam, mivel kellett volna kezdeni a beszélgetést: ­ Becsaptál bennünket. Te pénteken nem Tinánál töltötted a délutánt. Ez hazugság volt. Most pedig halljuk az igazat.

Ez hatott. Tamara a kanapén ültében előregörnyedt, és sírni kezdett. Halkan zokogott, bőséges könnyekkel. Sohasem álltam a női sírást, és minél hamarabb szerettem volna túl lenni a dolgon, hiszen már majdnem éjfélt ütött az óra. Mellé ültem, és simogatni kezdtem a hátát. Először durcásan elhúzódott, azután a vállamra hajtotta a fejét, és úgy folytatta a sírást, de már nem annyira görcsösen, viszont a tekintetemet kerülte. Gyöngéd mozdulattal magam felé fordítottam, és cinkos mosollyal kérdeztem: ­ Na, hogy hívják azt a fiút? Ki vele!

Tamara most már belátta, hogy nincs értelme a tagadásnak. ­ Juan ­ szipogta, és visszakérdezett: ­ Honnan tudod, hogy van? ­ Mondhattam volna az igazat is, mármint hogy véletlenül láttam meg őket, de ehelyett még egy percnyi szigorúságot erőltettem magamra, és egy kihallgató tiszt tárgyilagosságával tovább faggattam: ­ Vezetékneve nincs? ­ Guitterez ­ nyögte ki a lányom, én pedig úgy tettem, mintha ez az információ sem volna új számomra. ­ Látom, most igazat beszélsz. Megint a lányom vagy. ­ Tamara erre ismét sírva fakadt. ­ Ne bőgj ­ nyugtattam ­, és főleg ne félj tőlem, légy hozzám őszinte, esküszöm, hogy abból semmi bajod nem lehet. Hol ismerkedtetek össze? ­ A Népek Barátságának Klubjában ­ felelte. ­ Chilei. A szülei elvtársak, emigránsok. Nyugat-Berlinben élnek. Juan kommunista.

Első hallásra nem tudtam, mit kezdjek ezzel a bizonykodással. Ugyanis bármilyen derék elvtársak lehetnek ennek a fiúnak a szülei, mégiscsak odaát élnek, és nem nálunk, pedig mi a puccs után igazán nagyvonalúan befogadtuk a chileieket, lakást, munkát adtunk nekik. Persze lehet személyes okuk is, ami miatt épp Nyugat-Berlint választották lakóhelyül, de a biztonsági kockázat akkor is fennáll. Ezen tűnődve, merő időhúzásból tettem fel kissé zavartan a kérdést: ­ Aztán szeretitek-e egymást?

­ Nagyon ­ felelte Tamara, és felderült az arca ­, úgy, ahogy te meg a mama. ­ És reménykedve nézett rám.

­ Nono ­ intettem felemelt mutatóujjal ­, ez talán még korai. De azt, ugye, tudod, hogy én hol dolgozom?

­ Persze, papa. Az Állambiztonsági Minisztériumnál.

­ Neki is elmondtad?

­ Hová gondolsz, papa! Nem vagyok fecsegő.

­ Nem is kérdezte?

­ De. Azt mondtam, amiben megállapodtunk. Hogy katonatiszt vagy. Mindenkinek ezt szoktam mondani.

­ Helyes. Okos lány vagy. De éppen ezért szeretném, ha kicsit magadba néznél. Egyáltalán nem csak miattunk. A szerelem nagy dolog ­ folytattam ­, de a döntést, hogy kivel kötjük össze életünket, nem szabad elhamarkodni. Rengeteg értelmes, jóképű és haladó gondolkodású fiú van a világon, ebben a mi kis NDK-nkban is. Nem véletlenül vagyunk olyan büszkék a mi ifjúságunkra. És gondold meg: egy ilyen külföldinél nem lehet tudni, mennyire erősek, tartósak az érzelmei, hűséges marad-e hozzád, és tényleg egészen akar-e téged, vagy csak...

Tulajdonképpen legszívesebben azt firtattam volna, meddig jutott a dolog, de egyszerűen hiányoztak a szavaim. A legjobb lesz, gondoltam, ha ezt a kényes témát meg az ilyenkor szükséges elővigyázatossági teendőket Roswithával tárgyalják meg. Nők egymás közt könnyebben beszélnek ilyesmiről. Engem most különben sem a terhességmegelőzés kérdése érdekelt. ­ Két dolgot kérek tőled, Tamara. Az egyik: légy hozzám továbbra is őszinte. ­ Az leszek ­ felelte, de ahogy rám nézett, éreztette velem, hogy ez az őszinteség nem sok jóval fog kecsegtetni. ­ És mi a másik?

­ A másik ­ feleltem kimérten ­, hogy bármily nehezedre esik, tégy le erről a kapcsolatról. ­ Soha! ­ vágta ki dacosan. ­ Juant szeretem, és ő is engem. Ez a mi kettőnk dolga. Neked semmi közöd hozzá. Pofozz csak meg nyugodtan, ahányszor akarsz. ­ És odatartotta az arcát.

Tehetetlennek éreztem magam. Makarenkó egyetlen nyaklevest engedélyezett, s azt is a megfelelő pillanatban. Az meg már elmúlt. Érvelni próbáltam: ­ De hát kislányom! Találsz te fiút magadnak minden ujjadra. ­ És majd pont te fogod kiválasztani nekem, ugye? Kit ismersz te egyáltalán? Valami nyálas alhadnagyot a cégedtől. ­ Azzal felpattant a kanapéról, a gyerekszobába rohant, és bevágta maga után az ajtót.

­ Ezt még megkeserülöd! ­ ordítottam utána. Közben, bevallom neked, Hugó, tisztában voltam vele, hogy itt és most vereséget szenvedtem, mondhatni, kivert kutyaként sompolyogtam be a hálószobába, levetkőztem, ruhámat gondosan öszszehajtogatva letettem a székre, és befeküdtem az ágyba. Egyetlen reményem Frickhelm őrnagy maradt: ő talán el tudja intézni, hogy ez a ficsúr többé ne tehesse be a lábát köztársaságunk területére. Igen, ez a legjobb megoldás. Tamara egy ideig boldogtalan lesz, de idővel belenyugszik a dologba.

Roswitha természetesen ébren volt, tágra nyílt szemekkel, riadt-kérdően nézett rám. Mivel reggel hétkor már az iskolában kellett lennie, igyekeztem rövid, megnyugtató választ adni neki: ­ Fiú van a dologban ­ suttogtam ­, de hát erre számítanunk kellett. Nagyobb baj még nem történt, holnap beszélünk róla.

A falióra egyet ütött. Azon az éjszakán alig hunytam le a szemem.

 

Azért, ugye, jólesik egy ilyen feles, békebeli Korn, made in GDR, bár te, Hugó, biztosan nem értékelnéd annyira, mint én. Szóval, hogy folytassam, mi a Néphadsereg épületében voltunk elhelyezve, és abban a hetvenezer négyzetméternyi koloszszusban ­ ma üresen tátong, és sehogyse tudnak túladni rajta ­ két folyosó jutott nekünk, harminc kis szoba a hatvan munkatársnak ­ ebből állt a Szocialista Idegenforgalmi Osztály személyzete. A kávézóhelyiség pedig alig volt nagyobb egy kutyaólnál, elnézést a kifejezésért. Közben hozzánk tartozott több millió egyéni vagy csoportos turista, akik Karlovy Varyban, Burgaszban, Várnában vagy a Balatonon töltötték a nyarat, nálunk futottak be az ottani kihelyezett csoportok és ügynökök jelentései, ránk hárult az a feladat, hogy az embercsempészeket, a szökésben lévőket vagy gyanúsakat, a valutaüzéreket, garázdákat átvegyük a testvérszervektől, és átadjuk az igazságszolgáltatásnak. Nem voltak túl sokan, de hát épp ez volt a lényeg: nekünk kellett megtalálni a tűt a szalmakazalban, csírájában elfojtani a bűnt. Szóval rengeteget dolgoztunk, és nagyon-nagyon szűk helyen.

Azon a hétfő reggelen mégis végtelenül hosszúnak találtam a folyosót, amelynek elején az én referensi szobám volt, benne egy gépírónővel, a végén pedig Frickhelm őrnagy dolgozószobája helyezkedett el. Éreztem, sorsdöntő beszélgetés vár rám, amelyben a tét nem szimplán a karrierem, hanem csekista megbízhatóságom, szakmai és erkölcsi hitelem. Dolgomat külön nehezítette, hogy elöljáróm gyerekkorom óta ismert, és én szinte apámként tiszteltem őt. Ha kettesben maradtunk, sohasem szólított Klempner főhadnagy elvtársnak, hanem Josephnek, én pedig őt ilyenkor Gustavnak. Ez a magas, sovány, korán megőszült szemüveges férfi, akinek szája szélén örökösen rejtélyes mosoly bujkált, az egyetlen ember volt a világon, akinek elismerésére vágytam. Ugyanakkor, hadd mondjam el, Hugó, hogy féltem is tőle, mert egyetlen mondattal tudott lesújtani vagy felemelni, és az a bizonyos mosoly a szája szélén gyakran nem volt más, mint kíméletlen, keserű gúny. Olyan emberé, aki veséjébe látott a vele szemben ülőnek, és aki a bírálatban nem ismert se rangot, se tekintélyt.

Miközben elmeséltem neki a péntek délután óta történteket, arcizma se rándult, csak a pofonjelenet előadása közben éreztem úgy, mintha valami árnyékféle suhanna át az arcán. Mindenesetre biztosítottam őt afelől, hogy amennyiben lányom meggondolatlan kapcsolata a legcsekélyebb biztonsági kockázatot jelentené, akkor én, bármennyire fájna ez negyedszázad után, kész vagyok megválni a testülettől, hogy zokszó nélkül, immár nem titokhordozóként akár a legegyszerűbb munkahelyen is tovább dolgozzam a szocializmus építésén. De talán van más megoldás is: átszólni a határőrségnek, hogy ezt a Don Juant legközelebb egyszerűen küldjék vissza Nyugat-Berlinbe a friedrichstrassei átkelőhelyről ­ végtére is csak magunknak tartozunk indoklással.

Frickhelm egy darabig hallgatott, levette a szemüvegét, zsebkendővel törölgette, ismét felvette, és íróasztalának fiókjából kihúzott, majd elém rakott egy fényképet: ­ Ez az? ­ kérdezte. Megkövülten ismertem fel a fiatalembert, aki miatt immár negyedik napja nem akadt egy nyugodt pillanatom. ­ Igen, ő az ­ feleltem, és az őrnagynak látnia kellett, mekkora hatást tett rám szűkszavú gesztusa.

­ Figyelj rám, Joseph ­ szólalt meg hallatlan nyugalommal, s a mosoly a szája szélén ezúttal nem volt gúnyos, hanem inkább atyaian jóindulatú ­, te most tényleg bajba kerültél. Azt is mondhatnám, jobban kellett volna ügyelni a lányodra. De hát ez kicsit igazságtalan volna, hiszen egyfelől tudom, hogy szinte minden percedet lefoglalja a munka, és Roswitha is erején felül dolgozik az iskolájában. Másfelől pedig nem állíthatunk minden gyerkőc mellé egy rendőrt, és ez egyébként is ellentmondana a bizalom elvének, amelyen a mi társadalmunk nyugszik. Az is igaz továbbá, hogy ennek a Juan Guiterreznek a szülei rendes elvtársak, bár nem kommunisták, hanem szocialisták, és pártmegbízatásból élnek odaát. Hanem a fiukról már nem lehet ugyanezt elmondani. Ez a Juan ­ noha még alig pelyhedzik az álla ­ az ottani emigráció szélsőbalos szárnyához tartozik, ami önmagában véve érdektelen volna. Csakhogy az utóbbi években rendszeresen átjár hozzánk és a testvérországokba, és kapcsolatot tart fenn ellenséges személyekkel. Így került a látókörünkbe. Nem tudom, hogy fog végződni a dolog, lehet, hogy egyszer csak rájön a tévedésére, de jelenleg a legenyhébb jelző, amivel illethetem, hogy ­ trockista.

Összerándultam ­ ez a fogalom a mi köreinkben az árulás, az összeesküvés, a mindenre képes ellenséges szándék szinonimája volt. Így tanultam már a főiskolán is: Trockij, Lev Davidovics ­ a leninizmus esküdt ellensége. A burzsoá korcs, az ám, Hugó. Igaz, a belső anyagokat olvasva nem érzékeltem, hogy épp a trockizmus túl veszélyes volna ­ egy közönséges mecklenburgi evangélikus lelkész jóval nagyobb kockázatot jelenthetett az államrend számára. A szó mágiája mégis szinte átjárta a testemet: előbb a gyomrom kezdett remegni, majd heves szívdobogás fogott el, s végül iszonyú fájdalom hasított a koponyámba. Frickhelm mindezt pontosan észlelte, és ekkor kezdett rá tényleges mondandójára:

­ Nézd, Joseph! Mi segíthetünk neked, és természetesen segíteni akarunk Tamarának is, aki a mi nevelésünk. Ehhez azonban az kell, hogy te is segíts nekünk ­ tért át hirtelen jelentőségteljes többes számra. Látva kérdő pillantásomat, megnyugtatott: ­ Elnézést, nem mint parancsnokod, hanem mint barátod szólok hozzád, és amit mondok, magánjellegű javaslat, ha akarod, jó tanács. Ez a fiú kis hal; amolyan futárszolgálatot végez, és a szervek nem akarják lebuktatni, mert fontosabb, hogy eljussanak a megbízóihoz. Vagyis nem kérlek arra, hogy Tamarát elválaszd tőle. Tamara ­ tudod, mennyire szívemen viselem ennek a kislánynak a sorsát születése pillanatától ­ előbb-utóbb maga is meg tudja ítélni, mit gondoljon a nyavalyás kalandorról. Én éppenséggel azt szeretném, hogy hívd meg magadhoz ezt a Guiterrezt, és ismerd ki.

­ No de hát ­ hebegtem ­ tegnap még azt követeltem tőle, hogy haladéktalanul szakítson vele! Hogy tehetném meg most...

­ Az tegnap volt ­ intett le Frickhelm ­, ma pedig ma van. Tegnap, ugyebár, megpofoztad a lányodat, amit, ne is haragudj, mélyen elítélek. Politikailag is, pedagógiailag is. Ma azonban az ügy érdeke azt követeli, hogy mindenekelőtt megengeszteld őt, és szerezd vissza a bizalmát.

­ Hogyan? ­ kérdeztem elhűlten, mert még mindig nem láttam át Frickhelm őrnagy gondolatmenetének mozgatórugóit.

­ Hm ­ morogta az őrnagy. ­ Ajándékkal. Mit szeret a kicsi? Csokoládét? Lemezjátszót? Valami nyugati cuccot? Akár az Intershopból. A Cég terhére...

­ Ne haragudj, Gustav ­ feleltem bocsánatkérően ­, ismerem annyira a lányomat, hogy nincs az az ajándék, ami elfeledtetné vele a tegnap esti drámát.

­ Ha nincs, akkor ki kell találni ­ csattant fel bosszúsan az őrnagy, és a rejtélyes mosoly most egyértelműen gúnyosra fordult: ­ A fantázia mindig hiányzott belőled, Joseph. ­ Mielőtt azonban végleg földhöz csapott volna ezzel a megjegyzéssel, tudod, Hugó, ahogy szokta, hirtelen homlokára ütött, és felrikkantott:

­ Megvan! Somplatzki főhadnagy, a bolgár ügyek referense múlt héten panaszkodott, hogy a dakszlija ötöt fiadzott. Elfelejtették sterilizálni. Úgyhogy szerintem szíves-örömest leadna egyet a kölykökből. Hathetesek, ezek nagyon aranyosak tudnak lenni. ­ És mielőtt tiltakozhattam volna, már tárcsázta is a belső telefonszámot.

Hát így kerültél hozzánk, Hugó.

A készülő regény (Történet tíz sétában) első része.

Szalai Kata: Közmondás (20. o.)