A Mozgó Világ internetes változata

Aznap reggel nem mentem iskolába. Mindenki természetesnek találta, hogy otthon maradok. Már tegnap is vacillált a torkom, de mára a lázzal együtt a betegség bizonyossá vált.

Nem tudom, milyen idő volt kint, de én úgy éreztem, hogy szabad vagyok. Az iskolában haladt a tanítás rendje szerint, órák és szünetek feszesen váltakozva, és én mégis mindebből kimaradhatok. Mint akire aznaptól más szabályok érvényesek. Vagyis még nincsenek is szabályok, csak a régiek nem érvényesek.

Úgy feküdtem az ágyban, mint akit felmentettek minden alól.

Mint akit felmentettek valami létezés alól.

Éreztem, hogy lázas vagyok, de nem fájt egyetlen porcikám se. A reggel az ilyen, de állítólag estére majd bedurranok.

Az ágyban reggeliztem, kakaót és egy szelet kenyeret vajjal, fölvágottal és tojással. A tojás állítólag nagyon fontos, mert kicsapom a fehérjét, és a fehérjét mindenképpen pótolni kell.

Megreggeliztem, a szüleim elmentek munkába, ahogy a jó emberek mindig. Az volt a feladatom, hogy megmosdjak és kiöltözve elmenjek az orvoshoz.

Útközben már rázott a hideg, de legalább biztos lehettem, hogy van valami bajom. Máskor próbáltam szimulálni, de nem ment, mert éreztem, hogy magamat is becsapom. A kályha fölé tartottam a hőmérőt, hogy haj, de lázas vagyok, csakhogy negyvenhárom foknál szétcsattant az üveg a forró higanytól.

A rendelőben sokan voltak, mindenki megbetegedett. Fiatal csak én voltam egyedül, és valahogy ülve elvesztem a felnőttek között.

A rendelő az iskola szomszédjában állt, az óra végét jelző csengő áthallatszott a csukott ablakon. Aztán a zsivaj, ahogy száz gyerek kirohan az udvarra, mintha odabent nem kaptak volna levegőt. De énrám ez most nem vonatkozott.

Az idős emberek a halálról beszéltek, nekem ugyan nem mondták, de biztos voltam benne, hogy egyszer én is meghalok. Csakhogy nem ilyen fiatalon, arra nagyon kevés a példa. Igaz, halnak meg gyerekek is, de mindig van valami elháríthatatlan körülmény. Nálam semmi, egyszerűen csak beteg vagyok. Voltam és leszek még egypárszor, mire meghalok.

Soha nem értettem, hogyan tudom megjegyezni, ki van előttem, és mikor következek. Csak később tudtam meg, hogy minden fordítva van: azt jegyzem meg, hogy ki nem mehet be, mert én előtte vagyok.

Hoztak egy öreg bácsit, ölben, a karja lelógott, de a kalap keményen állt a fején. A szemei vizenyősek voltak, szürkék, az arcát borosta borította. A mentős fél kézzel is tartotta, becsukta mögötte az ajtót. Neki nem kellett várakozni, egyből benyitott. De aztán kijött, mert épp egy nő vetkőzött odabent. Nincs olyan betegség, ami miatt azt ne kéne megvárni. Addig fogta a mentős a kezében, a többiek meg nézték. Én is figyeltem, hogy ilyen könnyű az öreg, vagy majd egyszer csak a mentős is összerogy. Nem adta át a helyet senki se. De szerintem le se ült volna, mert az úgy már más, hogy az ölébe ülteti, mint egy gyereket. Látszott, az öreg nemsokára meg fog halni, a szemében üresség volt. Elgyöngült, már nem hadakozott, hagyta, hogy módjával lehessen életben tartani.

Amikor bement, a nő még egy gombot begombolt idekint, hogy lássák, mennyire siet, mennyire igyekszik. Valahogy fölsóhajtott mindenki, mintha nem is gyógyulni, hanem mintha a pokolba vitték volna be az öreget. Szegény, mondta egy asszony a közösség nevében, de valahogy úgy, hogy ezt anyagilag is lehessen érteni. Szegény volt mindenki, akkor az öreg meg, mondjuk, nincstelen. De már szinte ez se volt neki.

A terem sarkában állt egy vécé, a sarokból lett egy négyzet kifalazva, de a vécé fala nem futott föl a mennyezetig. A vizelet csurgását jól ki lehetett hallani, tudta ezt mindenki, úgyhogy nagyobb dolgokra nem is szánta rá magát senki. Visszhangos az orvosi rendelő, így hírlik. Vizeletet is ott kellett a pohárba csorgatni. Aztán jött ki az ember a meleg pohárral, habzott benne a sárga vizelet, és mindenki nézte, mintha pontoznák, hogy a vizeletet pohárban hogy illik tartani. Aki véreset pisilt, az eltakarta, nehogy megtudjanak róla valamit. Egy időben mintha ki lett volna írva: „Vizeletet kölcsönkérni nem szabad!" Pedig volt, hogy amikor az iskolával mentünk, egymás poharába is vizeltünk, ha valakinek éppen nem kellett, a másik meg, mondjuk, sok citromos teát ivott. Úgyis tudtuk, hogy mindenki egészséges, és nem lehet belőle baj. De egyszer egy gyerek mégis beteg lett. Megállapították a vizeletből, hogy baj van a tüdővel. Szerencsére ő nem osztozott senkivel. Attól kezdve inkább mindenki saját magának csurgatott, mert állítólag iszonyú procedúra, ha valaki nem csak úgy egyszerűen beteg. Fél évig nem is jött iskolába. Azért mindenkiben volt egy kis irigység, de amikor megláttuk később lefogyva, elszállt az irigyelnivaló. Főleg, hogy a haját levágták. Látszott, hogy nem fodrász nyírta, hanem nekiestek valami géppel, oszt hadd szóljon. Focizni se járt aztán. Valahogy ehhez a külalakhoz nem volt poszt. Kapusnak se jó mindig a leggyöngébbet állítani, mert aztán kap egy csomó gólt. Én persze sokszor voltam kapus, de nem azért, mert nem tudtam cselezni. Ha úgy adódott, kifogtam a szemüket is. Nagy becsület volt, hogy az öregek vittek magukkal védeni. Utaztattak. Azt mondták, olyan a kidobásom, mint a kisangyal. Odateszem a lábára, meg se kell mozdulni. Egyszer dobtam egy gólt is, kispályán. Úgy röhögtünk, hogy elvesztettük a meccset. Valahogy sosem féltem, hogy tökön rúgnak a labdával, pedig jó párszor megtörtént. Az a fájdalom nemigen hasonlít semmihez. A heregolyó úgy tud fájni, hogy tetőtől talpig elzsibbadok. Ha arcon rúgják az embert, az se túl jó, de azt gyorsabban ki lehet heverni. A töknél nincs irgalom. Vagy ha földbe rúg az ember, mintha leszakadna a lába, szóval van bőven izgalom. Ha veszít, ha nyer az ember, mindenképpen meg kell érte küzdeni. Nagyon jó csapatunk volt, ha nem a legjobb. Mindenféle díjakat nyertünk, trófeákat. A fociban tényleg érvényesül, hogy ki a jobb. Ott is lehet csalni, de ott nem nagyon. Ha kivédek mindent, nem lehet úgy csalni, hogy kikapjunk. Volt persze, hogy állandóan hetest ítéltek ellenünk. De már a harmadiknál kiakasztottam őket, hogy ahol a labda, én is mindig ott vagyok. Mindig mackóban védtem, vagy majdnem mindig. Ha elestem, legalább nem a térdem ment szét, de, mondjuk, a mackó se sokat segített a betonon. Egyszer föltettem a térdvédőt, de csak öt percre, mert olyan volt, mintha valaki állandóan fogná a lábamat. Egy kapusnál ez nem épp előny.

Lassan elfogy mindenki az orvosnál, elég későn jöttem, utánam már nem marad senki. Végre üres a várószoba, mindjárt én következek. A levegő az elég büdös, de a nyitott ajtó nem tenne valami jót nekem. Most, hogy elmentek, mintha mind meggyógyulnának. Persze van olyan betegség, amiből már nem épül föl az ember. De ezt nem lehet mindig előre tudni. Én azért valahogy periodikusan betegeskedek. Ha jön valami vírus, elkapom, aztán pár nap múlva túlesek rajta. De maximum egy hét.

Most végre kijön ez a néni is, kötögeti a kendőjét, kis nyitott táskájába visszateszi a pénzt. Az arca csöndes, elégedett, ő ugyan megpróbált mindent, ha nem gyógyul meg, nem a pénz miatt lesz. Rám se néz, úgy csukja be az ajtót, a lépcső aljában egyszerűen eltűnik, nem látom, hogy kiment a kapun. Csak a biciklije csörgött, ahogy beakadt a támasztóba a villa. Az idősek nagyon csúnyán el tudnak esni. Egyszerűen csak eldőlnek, semmi védekezés vagy reflex.

Az ápolónő intett, hogy menjek be. Leültem egy székre, kinyitottam a számat, lenyomták a nyelvemet, aztán lélegeztem félmeztelen. Mindig ez volt a vizsgálat, ebből mindent meg lehetett tudni. Hogy tüszős vagy nem tüszős, ez volt a lényeg.

A doktor bácsi mosolygós ember volt, vagy csak a feje volt kerek, és ráadásul folyamatosan kopaszodott. A fogai fehéren csillogtak, jellegzetes szájszaga volt, de nem volt büdös, hanem jellegzetes. Mikor közel hajolt, mindig szuszogott. Az borzasztó lehet, ha büdös az embernek az orvosa. És nem is higiénikus.

Fölírta a gyógyszert, igyak sok folyadékot, és üdvözli apámat, mert ők jó barátok. Bár soha nem láttam őket barátkozni, mindig csak beszélgettek. Persze lehet, hogy annyi is elég.

Elmentem a gyógyszertárba, és úgy éreztem, túl vagyok a nehezén. Soha nem szerettem orvoshoz járni, ettől volt rossz a betegség. Mások meg imádják. Ha nincs semmi bajuk, akkor is éreznek valamit, és elmennek, hogy kiderítsék, mit éreznek.

Elég olcsó gyógyszereket kapok, egy gyereknek persze fölösleges a drága gyógyszer. Az idősek szedik be a drágát, és egy kicsit versenyeznek is. Majd kiugrik a szemük, mikor bemondják a másiknak, hogy egy vagyonba kerül a betegség, mondjuk, ráment a lucerna ára. De azért nem mindenki ilyen. Ismerek egy embert, az annyira büszke, hogy még soha nem volt beteg. Nem is olyan régen halt meg. A halálnak is megpróbált ellenállni, de csúnya betegsége volt, hiába küzdött körömszakadtáig, nem volt csöpp esélye se. Nagyon sokféle halálról tudok, nem tudom, majd nekem milyen lesz. Van úgy, hogy azt gondolom, hogy a villám fog agyoncsapni. Nagyon félek a villámtól, szinte reszketek, mikor vihar van. És ami a legrosszabb, hogy nem lehet hova bújni, mert a dörgés mindenhova behallatszik. Főleg a közeli csattanás. A villám fénye meg a csukott szemhéjon is áthatol. Minden villámlástól megijedek, frászt kapok, nincs olyan, hogy megvan kettő, aztán már megszokom. Ki van szolgáltatva az ember, azokban a percekben nem ő dönt a sorsáról.

Otthon bevettem a gyógyszert, a köptetőt is, mert magamtól nem nagyon köpködök. Fölhúztam a pizsamám, és visszabújtam az ágyba. A tévéhez nincs kedvem, betegen meg nem olvasok. Ilyenkor nehéz és üres a fejem. Ha ilyenkor könyvet lapozgatok, nem marad meg bennem semmi. Nem működik az agyam, vagy mi, pedig gondolkodni azt tudok bizonyos dolgokon. De leginkább csak nézek ki az ablakon, ott áll velem szemben. A nejlon másodfüggöny mögött három hosszú akác magasodik. Az egyik sárgászöld, a második középzöld, a harmadik pedig méregzöld. Nem tudom, hogy sikerült nekik így elosztani. A fák mögött egy furcsa kis ház, vagyis hosszú, de nincs rajta csak egy keskeny ablak. Aztán befelé az udvarba már van több ablaka, csak különösen furcsa, hogy egy ház nem az utcára néz.

Édesanyámmal ebédelek, elmondom, hogy mi volt az orvosnál, és arról is biztosítom, hogy hamarosan meggyógyulok. Hozott ebédet eszünk, nincs idő főzni. Nyáron is néha hozzuk, én is el szoktam érte menni biciklivel, mert messze van a konyha. Tulajdonképpen nem is konyha. Otthon főz egy néni, jó nagy darab, ilyen hurkák vannak a karján, és akkor elmennek hozzá, és elhozzák az ebédet. Ebédet biciklin hozni az külön technika. Első pár alkalommal alig ettünk levest, a lábam szárán meg csak úgy folyt a zsíros lé. Főleg bukkanónál nem szabad a kormányhoz fogni az edényt, mert akkor nincs menekvés. Általában fölül van a leves, hogy ne nagyon himbálózzon, középen a második, alul meg a bukta vagy a savanyúság. Aztán a leves szépen mindenbe belefolyik. Kenyeret azt mindenki otthonról eszik. Jól főz a néni, csak az utazás valahogy nem tesz jót az ebédnek. Mégis csak ott kell azt megenni, ahol főtt.

Délután aludnom kell, lázat mérni meg ilyenek. Sok teát iszok, az a folyadék, de attól meg nem igazán alhatok. Ki lehetne már találni valami más folyadékot is.

Ahogy harangoznak, tudom, hogy ott szól az iskola mellett, most kezdődik a tanulás a napköziben. De jó, hogy nem vagyok ott! Különben mindig ott vagyok. Persze nem tudom, hogy itthon magamtól tanulnék-e. Valamit biztos. Mindig is irigyeltem, akik ebéd után hazamehettek. Csak nekik többségüknek ilyenkor dolgozni kellett, így aztán ők se tanultak. Ritka volt az olyan okos gyerek, aki magától lett okos. Egyedül nehéz megtanulni az időt beosztani.

Fél nap alatt azt is elfelejtem, milyen órák voltak ma. A betegség azért bizonyos dolgokat kikapcsol, vagyis a szervezet, hogy koncentráltan tudjon küzdeni.

Aztán valahogy mégis elalszom, és arra ébredek, hogy véget ért a munkaidő. Mind a két szülő leül az ágyamhoz, elmondom, hogy hogy érzem magam, aztán mennek a dolgukat végezni. Nem sokkal később nyílik az ajtó, és ismeretlen női hang jön befelé. Egy lány hangja. Jesszusom! Ide nem szoktak lányok járni. Olyan zavarodott vagyok. És pont most jön, amikor beteg vagyok. Mindig is peches ember voltam. Vagy hát nem mindig, de ez pech, az bizonyos.

­ Szia ­ mondja a darálós lánya, itt lakik a szomszédban, nemrég költöztek ide.

­ Szia ­ válaszolom, mint egy vérszegény. Fölkönyökölök, és már hozza is az íróasztaltól a széket, csupa mozdulat, úgy viselkedik, mint aki itt lakik. Úgy elvörösödök, hogy majd szétcsattan a fejem. Na, ha ezt megtudják a többiek, hogy itt volt az Irén, majd állandóan kacsintgatnak, hogy tutira a darálós lánya a csajom. Le se fogom többet mosni. Egyébként nem csúnya lány, és még mindig fejlődik. Az apja az egy akkora ember, hogy akkorát még nem láttam. Alig fér be a darálóba, a vállán két zsákot is elvisz, annyi hely van rajta.

­ Elhoztam a leckét ­ mondja az Irén, és egy táskából mindenfélét előpakol. A fejem, mint a cékla, nem tudok szóhoz jutni, hogy itt van. Azt csak később tudom meg, hogy az osztályfőnöknél ragaszkodott ahhoz, hogy ő hozhassa el a leckét. Nagyon furcsán érzem magam, mert énhozzám még nem közeledett lány, soha. Főleg ilyen közelről, meg hogy itt fekszem az ágyban, és pizsamában vagyok, amit a családon kívül még nem látott senki. Nem valami szép pizsama, csíkos. Nem tudom, mit kell ilyenkor csinálni, vagy hogy egyáltalán kell-e valamit. Lehet, hogy nem kell.

Azt mondja, hogy történelemből értelemszerűen a következő leckét vettük, és az értelemszerűen a holokauszt. Állítólag ez a tanár kedvence, és mindenkit ki fog kérdezni, és hiába hiányzok, visszamenőleg is. De kettesnél jobbra senki ne számítson.

Eddig tartott a szabadság, a tanulás egyszerűen magához láncol.

A lány fölállt, visszatette a széket, és én ott maradtam a holokausztleckével és a bizonytalansággal, hogy csak a leckét hozta, vagy esetleg érez is irántam valamit. De hiába, mire meggyógyulok, már nem fog rá emlékezni, hogy mit érzett, gondolom. Aztán nem jött többet, talán úgy érezte, túllőtt a célon, vagy rájött, mégse az vagyok, amilyennek képzelt. Az ki van zárva, hogy azon a héten ne adtak volna föl legalább még egy házi feladatot.

Miután visszarakta a széket, elköszönt, azt se mondta, hogy gyógyuljak meg, vagy hogy mi a bajom. Persze ezen nem múlik semmi. De az biztos, hogy úgy fölzaklatott, hogy az egészségnek nem tett jót. A lázam fölment, és napokig meg se mozdult, olyan voltam, mint egy izzó vaskorong. Az ilyen izgalmakat soha nem tudtam időben elfeledni.