A Mozgó Világ internetes változata

Ma láttam a bűnbeesést.

Az eredendőt.

A kisfiam arcán láttam, a száján, a szűkülő orrán, a szemében.

Láttam a bűnbeesést, pedig nem is bűnözött.

Egy ártatlan arcot láttam, egy kicsi testet, aki még szinte semmit nem látott a világból, és nem ért semmit belőle. Nem érti, hogy mit keres itt, és miért csinálják ezt vele. Hogy miért büntetik.

Nem lopott, nem csalt, nem hazudott, nem szegte meg a tízparancsolatot, nem volt, nem lehetett kommunista, fasiszta, nem zsidó, nem keresztény, nem nép-nemzeti harcos, ávós, besúgó, ügynök, terrorista, nem csempészett poszátákat az olasz éttermekbe, nem tudja, mi az a káendhá-botrány, nem szívta el kistestvére elől az anyatejet, nem ette meg előle a füves sütit vagy a pálinkás kenyeret, nem, ő nem csinált semmit, egyetlen bűne van, hogy öt hete megszületett.

Túlélte az inkubátort.

Csak úgy néz a semmibe. Fekszik ernyedten. Még sírni is gyenge.

Nyolc órája nem kapott enni.

Háromóránként szokott.

Amikor az első elmaradt, talán azt hitte, elfeledkeztek róla. Sírt hát, de a nővérek hasra fordították, a hason fekvés jó lesz hangtompítónak. A másodiknál már nem tudhatta mire vélni a dolgot, hát ő tényleg nem kommunista, nem is fideszes, nem balos, nem jobbos, nem köpönyegforgató, még megfordulni sem tud, adjatok enni, próbálta kisírni magát. Újra jött a hangtompító. Most már sírni is gyenge volt.

Ülök az ágya mellett, nézem kis testét, amit nemsokára kések hasgatnak szét.

Jön a sebészorvosnő. Hát ezt meg kell műteni. Nem lehetne... kérdezi az anyja. Nem. Meg kell műteni. Aneszteziológus látta már. Nem. Hú az nagy baj. Megyek, megkeresem. Jön az aneszteziológus főorvosnő. Aneszteziológus látta már, kérdezi. Nem maga az, kérdezem. Tegnap nem én voltam ügyeletben. Én az osztályvezető vagyok. Ja. Gondolom. Túl pici még, mondja. Nem kéne megműteni. De a sebészdoktornő azt mondta, hogy meg kell. A sebészek mindent felvágnának, még a répát sem egészben rakják a levesbe, mondja, megyek, megkeresem. Jön a gyerekdoktornő. Na mi van a kisfiúval. Talán ezt nem nekünk kellene tudni, gondolom magamban. A sebészdoktornő mit mondott, kérdezi. Tán kéne egymással beszélniük, gondolom magamban. Volt már itt? Úgy érzem, savasodik véremben a gríz, torkomon meg folyik le az ezüst, nem bírom tovább. Elment a Tescóba, mondom. Hova, kérdezi. Hát a Tescóba, mert a Corában nem talált senkit. Hol, kérdezi értetlenkedve. A koraszülött osztályon, mondom. Folytatnám még, mert nem hiszem el, hogy egy öthetes gyereket úgy műtsenek meg, hogy semmiféle orvosi konzílium nem előzi meg. A három orvos irodáját egy emelet és kábé harminc méter választja el. Nem tudom folytatni, mert Anett közbevág, csak bolondozik a férjem, tetszik tudni, író. Ja, mondja a gyerekorvos, ezzel el vagyok intézve, megkeresem a sebészdoktornőt. Eltelik tíz perc, kisfiam már a plafont se látja, fáradtságában vacog egy kicsit. Jön az aneszteziológus. Nem találtam a sebészdoktornőt, azt mondták, bement a műtőbe. Majd csak kijön, akkor beszélek vele. Nézek a gyerekre, azért nem kap éjféltől enni, mert reggel vele akarták kezdeni a műtéteket, ki tudja, meddig szenvedtetik még, ha meg mégsem műtik, csak néhány nap múlva, kezdődhet újra a bűnbeesés. Közben az aneszteziológus magyaráz, hogy ilyen kicsi korban, főleg koraszülötten még vannak veszélyei az altatásnak, szakszavakat mond, meg mindent, mi Anettel hallgatjuk, aztán kiderül, hogy tulajdonképpen megállhat a szíve. Akkor meg tudjuk, hogy a konkrét halál esete forog fenn. És nem csak csecsemőknél. Oké, mondom, vállaljuk a felelősséget. Beszélt már a gyerekdoktornővel, kérdezem. Jó, hogy mondja, mondja, megyek, beszélek, és elmegy.

Ülünk Anettel ketten, nézzük a kisfiunkat, és tehetetlenek vagyunk. Tehetetlenebbek, mint ő, mi legalább csinálhatnánk valamit. De mit. Olyan dolgokba, amihez nem értek, nem szeretek beleszólni. Az orvostudományhoz nem értek, de hiszek benne. Végül is egy doktor és egy biológus csinálta Hüvelyk Matyit és Tündér Larát is, a két gyerekünket, a Gyerekgyárban.

Nincs mit tenni, várjunk, mondom Anettnek. Fáradt vagy, szegény, egész éjjel virrasztott a gyerek mellett, menj el zuhanyozni, aztán feküdj le. Addig én mesélek Matyinak.

Mesélek neked egy igazi gazfickóról, aki gonoszabb, mint a gonosz boszorkány, mondtam, de semmiféle érdeklődést nem mutatott. Nem baj, sokszor meséltem már úgy, hogy az elejét nem élvezte senki, aztán csak kijött belőle valami. Szóval Matyikám, most a nagy gazfickóról mesélek neked. Ő a Cápa. A Nagy Média És Reklámcápa. Arról ismerszik meg, hogy mindig más alakját mutatja, és hatalmas, kopasz, kigyúrt hústornyok kíséretében jár. Hát ez a Cápa nagyon gonosz tervet eszelt ki. Még mindig nem izgatta a történet Matyit. De majd most. Képzeld el, kisfiam, azt az alávaló tervet eszelte ki, hogy ellopja a cumidat. Kell neki rajta a reklámfelület. Értékesíteni akarja. Arra számítottam, hogy a cumijához kap, hogy nem, nem, nem, ő azt nem engedi, egy profi cumibetyártól holmi kapitalista pandúr nem lophatja el a cumiját, azt gondoltam, hogy vigyorog erre, de nem, csak nézett ernyedten, csak nézett, nézett, nézett. Úgyhogy kisfiam, ha egy felismerhetetlen Cápa bukkan fel az üvegfal mögött, hatalmas, kopasz, napszemüveges hústornyok kíséretében, akkor azonnal dugd el a cumidat. A többit meg majd elintézi apa.

Rájöttem, hogy hülyeséget beszélek, viszont vannak ebben az országban sokan, akik hülyeséget beszélnek és csinálnak, mégis jól megélnek belőle, hát akkor én is megérdemlek egy kis jutalmat. Kihúztam Anett éjjeliszekrényének a fiókját, és kivettem a három borítékot, amit előző este itt hagytam, a három orvosnak. Látod, kisfiam, ezt most elrakjuk, hála van pénzünk.

Visszaraktam a gyereket az ágyba, Anett is megjött, lefeküdt aludni. Elindultam, hátha valamelyik orvossal tudok beszélni.

Nem tudtam.

Néhány óra múlva, amikor a gyereken a kiszáradás és a végelgyengülés jelei jelentek meg, egy zöld ruhás műtőssegéd jelent meg.

Itt van a Gyulai gemini á, kérdezte.

Na, jöttek érted, Matyikám, mondtam. Kis geminim. Megyünk a műtőbe.

Geminik ők, Lara és Matyi, gemini b és gemini a, így volt az inkubátorlapon is, az orvostudomány geminiknek nevezi az ikreket. Kétkomponensűek, mint a parkettalakk. Matyit vágták hamarabb ki az anyja hasából, Lara két perccel utána bukkant a világba, de a kislány a nagyobb. Ezért lett Matyiból Hüvelyk Matyi. Egy kiló hatvan, félbográcsnyi. Nem sok hús. Ennyiből még bográcsgulyást se szoktak csinálni. Amúgy is általános jelenség, hogy az ikreknél a lányok nagyobbak, mint a fiúk. Azt mondják, a harmadik évezred a nők évezrede lesz. Valóban. Már az anyaméhben eleszik a cuccot a férfiak elől.

És akkor elindultunk a műtő felé.

Legalább hadd nézzem meg utoljára, mondtam a műtőssegédnek.

Milyen utoljára, kérdezte. Egy óra múlva kész lesz, gyorsan megy ez, mint a zacskósleves. És elvitte a kisfiamat.

Egy óra nem nagy idő.

Egy óra alatt nem készül el egy bográcsgulyás, egy óra alatt nem épül fel egy ház, egy óra alatt nem lehet Mályiból Budapestre jutni, és egy óra szeretkezés is semmi, még az előjáték is alig fér bele.

De egy óra várakozás egy műtőajtó előtt, az sok. Bent megállt az idő. Öthetes kisfiamat altatják. Kis teste hangtalan vacog.

Álldogáltam egy darabig, tehetetlenül, néztem a folyosón kerekesszékben rodeózó gyerekeket. Elolvastam az Égéssérült Gyerekekért Alapítvány kérését, hogy adónk egy százalékával támogassuk őket. Egy hatvanból nem lesz pörkölt, gondoltam, annyi nyugodtan odaéghet, én az enyémet a Corának adom.

Kis butykóm bent talán már aludt, talán már csöpögött pici tar fejébe az infúzió, talán már szaladgatott rajta a szike is.

Na jó, ne kínozzuk magunkat, úgyse tehetek semmit.

Lementem a kórház elé, Zuzuhoz, meginni egy sört.

Zuzunál éppen népirtás folyt, olyan délelőtti népirtás. A KurdSat nevű kurdszamizdat adót néztük, irtották benne az iraki kurdokat. Ártatlan embereket, gyerekeket, csecsemőket. Miközben kisfiam testét szabdalják, nincs kedvem népirtós híradót nézni, kiültem inkább a teraszra.

Ez a cumiügy felizgatott.

Miért ne adhatnám el a Nagy Cápának a kisfiam cumijának a reklámfelületét. Ebben az országban, ahol mindent ellopnak és eladnak, miért ne adhatnám el a cumi reklámfelületét. Kortyolgattam a sört, ittam hozzá egy kisvilmost, csak az ötlet kedvéért, és már láttam is a tömeget a sajtótájékoztatón. Stílusosan a koraszülött osztály folyosóján tartanánk, vagy a Kempinski Hotel egyik különtermében, ez még kérdéses. A látvány orbitális. Egy inkubátorban hatalmas cumi fekszik, rajta a felirat, Baumgartner Zsolti, Minardi, Cora, Brendon vagy Praktiker. Nekem mindegy, csak tejeljenek, ha már az anyjának nincsen teje. Újságírók, tévé, CNN, mindenki. Nem kérek sokat a gyerekért. A gyerek- és gyerekszerv-kereskedelem korában tizenkét nap szerintem nem sok. Mindössze havi tizenkét napot. Tizenkét bébiszittya napot. Az összesen hatvanezer forint, havonta. Hatvanezer forintért teli lenne a média velünk, Blikk, Klikk, Story Magazin, Találkozások meg még a Lakáskultúra is. Mutatnák a gyereket, nagyobb reklám, mint a Formaegy időmérő edzésének három másodperces bejátszása. Meg még a hazának is hasznára lenne. Havonta két hétig tudnék meséket írni, felnőtteknek és gyerekeknek, ha olvasnának a gyerekek, akkor addig se a területi mobiltelefon-dobó versenyre készülnének. Tanulnának szavakat, mondatokat, lenne olyan, aki egy egész történetet is el tudna mesélni. Mondjuk, olyanokat, hogy Oki pukija azért nem büdös, mert a gonosz manók nem engedik, hogy a belében kifejlődjön a kénhidrogén, vagy már nem iszik parasztpálinkát, ezért nyugodtan utazhat a hetvennégyes trolin, ha van jegye. Vagy azt is el tudnák mondani, hogy a Miló csaja nem a Milói Vénusz, az még az ántiban élt, ez meg a valóban.

Megittam a sört, a marketing még ráér, idő van, gondoltam, a gyereket talán már élesztik.

Visszaballagtam a kórházba.

Álldogáltam a műtő előtt, nem tudtam, hol van a kisfiam, bent-e, kint-e, a földön vagy már a mennyekben.

Kérdeztem a folyosón rodeózó gyerekeket, hogy nem láttak-e a műtőből kihozni egy kis pici fiúcskát, de azt mondták, hagyjam békén őket, ők most alkaidáznak, és ha továbbra is basztatom őket, akkor felrobbantják a kórházat, velem, a gyerekkel meg magukkal együtt.

Hagytam őket alkaidázni.

Egy hónap múlva felszakadt az egyik sebe.

Szeretem a vizet, mindig is szerettem. Ő nem szerethette.

Gyerekkorom jelentős részét vízben vagy vízen töltöttem. Már egyévesen alig lehetett kicsalogatni a kiskádból, legszívesebben egész nap pancsoltam volna. Néhány év múlva meg felfedeztem a marhaitató vályú titkát, apai nagyszüleimnél lent a román határ mellett, egy békési kis faluban. Nagyszüleim zöldségtermesztéssel foglalkoztak, maszekba, vagy ahogy akkor mondták, fóliások voltak. A baromfiudvar után sorakoztak a hosszú fóliasátrak, volt belőlük hat vagy nyolc, leértek egészen a csigaerdőig, mögöttük a birkalegelő, meg a kanális, őrtornyok, a román határ. A középső udvaron volt a gémeskút és a vályú. Az én tengerem. A reggeli itatás után, amikor a tehenek kimentek a csordával a Gulyakútra, mindig maradt benne víz, amit délre felmelegített a nap. Akkor levetkőztem, és belemásztam. Nagyapa kaszált, vagy kapált, vagy gyűjtött, vagy valamit csinált kinn a földön, nagymama cinkos volt, hagyta, hogy belemásszak a vályúba. Estére, amikor a marhák hazajöttek, úgyis új vizet húztunk. Szóval a vályú volt az én tengerem, bársonyos, lágy aljával, ahová lerakódott a marhák zöld nyála. Csak feküdtem benne, máltai nagyherceg voltam, hajóskapitány. Hajót nem volt nehéz készíteni. Augusztusban, amikor rendszeresen falun töltöttem egy hónapot, már nem volt fólia, sőt a szabadföldi is leérett. Hatalmas, töknyi sárga uborkák lógtak csak az indákon. Az a legjobb hajónak. Hosszában kettévágja az ember, kivályúzza a kocsonyás, már rothadó belét, szárazra törli. Ne fázzanak meg a műanyag katonák. Keres szép nagy elhullott galambtollakat, egyet, kettőt, hármat, kisebbet, nagyobbat, attól függ, hogy hány árbocos hajót akar, kell-e tatvitorla satöbbi. Besettenkedik a nyári konyhába, a sparhert mellől elcsen néhány gyufaszálat és befőttesgumit. A gyufaszálakat hátulról beleszúrja az uborkahajóba, a gumit ráfeszíti, aztán a góré mellől, a sufniból, ahol nagyapa tartja és aprítja a téli tűzifát, hoz néhány forgácsdarabot, beletekeri a gumiba, elengedi, és már megy is, hajtja magát. Feküdtem a vályúban, kis hasam fölött ment a hajó. Ment a vízen. Nagy esők után a kanális is megtelt vízzel. Olyankor tengeri csatákat rendeztünk a falubeli gyerekekkel. Vittük le hónunk alatt az uborkákat meg a galambtollakat. Meg a csomósretket. Nyár végén már csak ötven fillérért vették át a retek csomóját, dolgozzon annyiért a Kádár János kurva anyja, gondoltam esténként, amikor mostuk és csomóztuk a retket, mert nagymama mindig azt mondta, hogy kisfiam, az ötven fillér is pénz, ki tudja, mikor fog még jól jönni. A maradékot, a kis gubicsokat meg a fásokat, ami a mosókádban fennmaradt, nekünk adta játszani. Vittük a kis retkeket a kanálishoz ágyúgolyónak. A kanális nagyobb volt, mint a vályú, ráadásul állva is belefértünk, néha derékig is ért a víz. Volt úgy, hogy vagy harminc hajóval vívtunk csatákat. Voltunk mi minden, játszottunk mi mindent, voltunk szalamiszi csata, voltunk föníciaiak meg perzsák, voltunk Búvár Kund meg Borus Demeter, voltunk keresztes lovagok, akik a Szentföldre szállítják a katonákat, voltunk Santa Marija meg Vasco de Gama, Horthy Miklós és Némó kapitány, Aranyember a Duna-deltában, meg sokszor voltunk Titanic. Az apró retkekkel próbáltuk elsüllyeszteni a hajókat. Csak úgy dobáltuk őket, a hajók meg süllyedtek el a kanálisban. Nem volt baj az utánpótlással, másnapra lettek újabb uborkák, meg ötven fillér alatti retkek. Tenger volt nekünk akkor minden, pocsolya, tócsa, vályú, kanális, csak az volt a lényeg, hogy víz legyen benne. Csak a víz volt a lényeg, meg a játék. Később igazi kapitány lettem. Én voltam a vezérevezős az indiánkenuban. A sztrókos. Bejártam Magyarország szinte összes vizét, Tiszát, Dunát, Köröst, Rábát, Sajót, Bodrogot meg a tavakat. Úszóhártya nőhetett volna az ujjaim közé. Most meg már, így idült idősen, maradtak a gyógyfürdők. A Rudas meg a Szecska, a miskolctapolcai barlangfürdő meg Bogács, ahol már nincsenek hajók, nincsenek csaták, csak a pára van, a gőz, a lélekben matatás. Meg a zajos csönd.

Szóval szeretem a vizet, mindig is szerettem, a tó, a folyó, a tenger jobbá teszi az embereket.

A kisfiam nem szerethette.

Amikor hazavittük a kórházból, megmondták, a sebeket nem érheti víz.

Esténként nézte, ahogy kis testvére lubickol a kádban, pancsol, pancsikál.

Őt meg csak törülgetni lehetett, kis túlélőszivaccsal, kikerülve a négy bekötözött sebét. Néztem a kis testét, és megfogadtam, addig, amíg nem fürödhet, én sem fürdök, és nem is borotválkozok. Víz csak szivaccsal érheti a testemet.

Egy hónap múlva nem ültek le velem szemben a négyeshatoson. Úgy néztem ki, mint egy hajléktalan. Szakállam csimbókos volt, bajszom a számba ért, hajam meg mint a szénaboglya.

A gennyet egy délután fedeztük fel.

A reggeli pelenkázásnál végre úgy tűnt, hogy minden rendben van. A két felső seb már majdnem begyógyult, a here alattiak már nem is látszottak. Örömömben felhívtam a fodrászomat, hogy, na, idő van, Misi, egyeztessünk időpontot, megyek a Rudasba, gőz, testfürdő, sampon, aztán birkanyírás. Hogy végre embernek nézzek ki.

Aztán délután elkezdett szivárogni a genny.

Felszakadt az egyik sebe.

Nem volt egy Vezúv, de szépen tört fel belőle, koraszülött apák ilyenkor meg nem nagyon tudják, hogy mit kell tenniük. Rohantunk a kórházba. Hát meg kell műteni, mondta a sebészdoktornő, az altatást már bírta egyszer, nincs mit tenni. Gyenge a hasfala.

Amíg hazafele mentünk, azon gondolkoztam, miért nem lehet a Corában vagy a Brendonban, vagy egye fene, akár másutt is gyerekhasfalat venni, csak be kellene hozni szülés előtt, aztán ha tényleg gyenge, be lehetne ültetni az inkubátorban, akárcsak a palántákat nagyanyám fóliáiban, szépen fejlődne, aztán nem lenne semmi gond.

Naponta nyomogattuk a gennyet, kaptunk elméleti kiképzést, hogy kell nyomogatni, meg ha vér is jön, akkor mi legyen. Három hét volt még az újabb műtétig.

Éjszakánként, ha felsírt fájdalmában, felvettem, néztünk ki az ablakon, néztünk ki az utcára, ahogy hógolyóznak a mulatókból hazafelé tartó félrészeg fiatalok, ahogy ölelkeznek és csókolóznak a párok, ahogy isszák a kisfelest a hajnali kutyasétáltatók, ahogy pakolják a friss kenyeret a sarki cébéába, ahogy jön Lalibá, a környék dobozkirálya, csak úgy tolja, zötyögteti kis targoncáját, felébresztve mindenkit, amerre jár, néztük Józsit a kukásautóval, csak úgy néztünk ki az ablakon, néztük, ahogy elindul az élet. Kis kopasz fejét az arcomhoz simította, nem mondta, hogy apa, fáj, csak nézett, csak nézett.

Életemben egyszer voltam kopasz.

A katonaságnál.

Amikor meg akartam halni.

Vízi ember nem bírja a bezártságot, az, aki a sodró folyókon megszokta, hogy saját kezében van a sorsa, nem bírja, ha mások szabnak gátat neki. Az első nap, amikor zötykölődött a katonavonat a laktanya felé, elhatároztam, hogy hazajövök. Nem fogok én semmit se csinálni, ezeknek. Vagy inkább meghalok. Nem fogok én élni, ezeknek. Kopaszra nyírattam a fejemet. A barátom vágta le a hajam, kisollóval. Feküdtem a pingpongasztalon, és nyírta le a hajamat. Fenyítést kaptunk, szocialista erkölcs megsértése meg ilyesmi indoklással, akkor még nem volt ez az őrző-védő kopaszdivat. Amikor hónapok múlva még mindig nem engedtek haza, életbe lépett a B-terv. Haza vagy halatás. Ha ez van, a halál. Hétszer akartam öngyilkos lenni, nem sikerült, most nem részletezem. Aki már megpróbálta, úgyis tudja, hogy működik az életösztön, aki meg még nem, annak nem ajánlom. Aztán újra életbe lépett az A-terv. Ha már nem tudok meghalni, akkor haza. A katonai könyvtárban utánajártam különféle betegségszimulációknak és büntetéstételeknek. Az általam kidolgozott terv, ha sikerül, szabadságot jelent, ha nem, akkor kettőtől öt évig terjedő börtönt, futkosót. Hajrá Diósgyőr! Hajrá haza! ­ üvöltöttem, amikor felmásztam az őrtoronyba. A késő Kádár-kori katonai kiképzésre jellemző, hogy elbasztam az egészet. Sorozatlövésre akartam állítani a géppisztolyt, de tévedtem. Ripityára akartam lőni az őrtornyot. Hét óra előtt öt percre időzítettem az akciót, az őrségváltásra. Nem vagyok egy rambós alkat, nem is sikerült úgy. Láttam, hogy jön az őrjárat, meghúztam a ravaszt, gondoltam, körbeforgok, mint a filmekben, szakad ki az üveg, toroktűz, satöbbi. Egyet dördült csak a géppisztoly. Próbáltam átállítani, de nem sikerült. Na jó, akkor csak egyes lövések lesznek. Már vijjogott a riadósziréna, lőttem még néhányat, hallottam, hogy a lépcsőn már jönnek felfelé, eldobtam a géppisztolyt, földre vágtam magam. Nem lőttek agyon.

Amikor hajnalban állunk az ablakban, és nézzük Józsit a kukásautóval, sokszor eszembe jut, hogy ha akkor fejbe lőnek, most nem szenvedne itt Matyi. Nem fájna neki semmi, nem lenne széthasgatva a teste, nem is lenne.

Aki ilyet gondol, az egy állat, az nem érdemli meg még a bűnt se.

A bűnbeesést.

Ma láttam a bűnbeesést.

Az eredendőt.

A kisfiam arcán láttam, a száján, a szűkülő orrán, a szemében.

Láttam a bűnbeesést, pedig nem is bűnözött.

Egy ártatlan arcot láttam, egy kicsi testet, aki még szinte semmit nem látott a világból, és nem ért semmit belőle. Nem érti, hogy mit keres itt, és miért csinálják ezt vele. Hogy miért büntetik.

Nem lopott, nem csalt, nem hazudott, nem szegte meg a tízparancsolatot, nem volt, nem lehetett kommunista, fasiszta, nem zsidó, nem keresztény, nem nép-nemzeti harcos, ávós, besúgó, ügynök, terrorista, nem csempészett poszátákat az olasz éttermekbe, nem tudja, mi az a káendhá-botrány, nem szívta el kistestvére elől az anyatejet, nem ette meg előle a füves sütit vagy a pálinkás kenyeret, nem, ő nem csinált semmit, egyetlen bűne van, hogy megszületett.

Túlélte az első műtétet.

Csak úgy néz a semmibe. Fekszik ernyedten. Még sírni is gyenge.

Nyolc órája nem kapott enni.

Újra műtik.

A műtőssegéd rendes volt, megengedte, hogy én vigyem le a gyereket a kórteremből, törzsvendégeknek ennyi jár, mondta.

A cumiügyből elegem van, mondtam Zuzunak, a nagy Cápa nem jelentkezett, hogy megvegye a reklámfelületet. Leszarom a bizniszt. Legfeljebb majd ráírjuk, hogy Írók Boltja. Ingyenreklám. Hagy olvassanak a gyerekek, hagy tudják meg, hol lehet venni a legjobb könyveket.

Zuzu nevetett, látod, egy gyereknél nem az üzlet, a mese a fontos.

Kiültem a teraszra, kivittem a sört és a kisvilmost, még volt ötven percem, addig hasgatják a kisfiamat. A kis csupasz testét. Azt mondta a sebészdoktornő, ne aggódjon, apuka, most már biztos, hogy túléli. Biztos, hogy túléli, mondtam én is, miközben próbáltam kibányászni a tegnap esti sörhabos pörkölt maradékát a szakállamból. Napok óta egy cikken gondolkoztam, valami bulvárlapban olvastam, véletlenül ez a cikk nem volt bulvár. Az egyik kórház főorvosával beszélgettek, kolléga nekünk, ő is corás, a koraszülött osztály vezetője. Arról beszélt, hogy milyen élmény egy új életet meglátni. Hogy bármilyen kicsi, van esélye. Van esélye túlélni. A legkisebb gyerek négyszáznyolcvan grammos volt, akit segített a világra hozni. Hát ha az enyémek félbográcsnyiak se voltak, akkor az parasztreggelinek se elég, gondoltam. És a kicsi túlélte. Ezért érdemes élni, mondta a doktor. Aztán arról beszélt, hogy ő igazán nem tehet semmit, vagy amit tud, azt megteszi, de nem rajta múlik. A gyereken. Mert látja a gyerek szemén, hogy élni akar. A kicsik küzdenek, hogy élni, élni, élni. Aztán aki nem bírja, feladja. Az a legszörnyűbb, mondta a doktor, amikor az ember látja a kicsi szemén, hogy feladta. És akkor meghal.

Nem emlékszem a gyerekeim szemére.

Nem emlékszem arra, hogy milyen volt a szemük, amikor megszülettek.

Csak a kis testükre, ahogy mosdattam őket, ahogy szedtük le a nővérrel a hártyát róluk, vagy pikkelyt, vagy mittudoménmit, ahogy először felsírtak.

Csak sírjanak, csak sírjanak.

Aki sír, az él.

Végre élünk.

És fürdünk.

Utoljára talán a magzatvízben lubickolt ilyen boldogan a kisfiam.

Akkor láttam először fürödni.

Tizenkét hete zabálták az anyjukat az anyaméhben, amikor elmentünk úgynevezett háromdimenziós ultrahangra. Koponya rendben, agy rendben, szívhang rendben, jól fejlődnek, mondta az orvos. És a nemük, kérdeztük szinte egyszerre Anettel, mert hát a nemük fontos, és nem csak a ruhák meg a bútor miatt. Forgatta a műszert az asszony hasán, két kis testet láttam a monitoron, fejtől-lábtól feküdtek, mint hajdanán a szegények. Ha jól látom, ez itt egy pöci, ez meg egy punci, mondta a doktor. Egy óra múlva sírva-nevetve, ölelkezve ültünk a Móri borozóban. Egy kisfiú, egy kislány. Egy pöckös meg egy peckes. Csak ezt hajtogattuk.

És most végre fürdik a kisfiam. Behegedt a sebe, végre fürödhet. Kis fejét megtámasztom, ő meg lubickol a vízben, rúgkapál, pancsikol, már minden vizes, az a jó, nem baj, már nincsenek kommunisták, nácik, csángó betyárok, nincsenek keresztények és zsidók, nincsenek terroristák és időrablók, nincsenek orvosok és műtőssegédek, nincs már bűnbeesés. Megváltás van. És víz. Mert a víz nagy úr.

Másnap kisfiam képére formáltam magam.

Először lenyírtam csimbókos szakállamat, bajszot, mindent, aztán a hajat is, tök kopaszra.

Álltunk az ablaknál, két kopasz cumibetyár.

Kint esett az eső, Isten könnye oszlatta a kutyaszart.

Néha fuvallat jött, verte az ablakot.

Néztem a könnycseppeket, ahogy lassan gurulnak le az üvegen, olyan volt, mint ahogy az infúzió csöpögött a kisfiam testébe. Lassan ereszkedtek le a cseppek. És akkor rájöttem, hogy mi volt az első szó, amit magában motyogott.

Él

Ni

Él

Ni

Él

Ni

Hát élünk.