Tolvaj Zoltán
Hologram
Madártanra semmi konkrét. Csapott, szárnyas mímelőként
feszülök a légörvénynek, mely hátamra hentereg;
sarkhelyén áll, felharákol, a nyikorgó ventilátor,
fejforgató áramától fogom magam, felkelek
(nem élet- csak órahossznyi renyheséggel kertelek)
fújok néhány füstjelet.
Mi lesz tárgyuk? Túzokálom? (melyre rímem tűzokádom)
Magzatkori félelmeim? Halvetélő tengerek?
Vagy csak ez a furcsa hajsza, mely akár a harcsa bajsza
az iszapot felhabarja, ha zsákmány után ered?
Fondorlatos fugáimmal összegezni nem lehet.
Nincsen rólunk látlelet.
Esetleges minden itten. Öt-hat éve léha hittel
osztottam a lélekrontást: a szárnyasok emberek.
Nem bilincsel már e tétel, reciprokát jobban értem
mindez persze kétes érdem (mérséklem a helyzetet).
Csatornából egy bemondó némi élccel felnevet.
Ez minden, mit érhetek.
Miénk Byron bamba spleenje, Ady kóros képe, hinnye,
De Sade budoorgiája, elfecsérelt műnemek
minden szennyes versalakzat rizspapírja felszakadhat,
ám (ha szószertára gazdag) éles, mint a fegyverek;
célra tartjuk, tisztogatjuk, s közérzetünk oly remek,
mint a téli reggelek.
„Mégis" mondanám. De mégse. Árnyékszékem számvetése
nem tűrne egy fénysugárt se, hogyha ezen törne meg.
Marad hát a versbe omló, cefre-ízű szürke komló,
vesetájékon lebomló aranykori sörnyelet
hadd puhítsa végletesre külvilágos kedvemet;
józanul csak vak vezet.
Úgy látszik, hiába vártunk. Nem kántál kedvenc „madárunk",
képletes ítéletküldönc tollba-mártott metszete...
Minden ráknak éjhozója, lebbenésünk sorompója
elfogyásunk égre rója (mintha csak ez tetszene),
lócitromból, mint a varjú, felpislog brokátszeme,
fészket sző a verszene
majd kiárad. Mindhiába. Megakasztja béna lába,
vérmes csőre általába' néma-táti, nem soház;
délálomban így, a lélek, lépked ott, ahol felélek
mindent, mit e messzetévedt asztrálének rám ruház,
(semmi kor sem ily csikorgó: kong a kár, az árvaház)
melyben isten ott t-
anyáz.
Kodály tanítványa
Himnuszt komponál, gyomlálja a kertet.
Egy-egy szólamtervet hetekig hevertet.
Télen, prémsapkában, akár egy szánhajtó blöki,
széles lapátfogással a szűzhavat löki.
Térdét csapkodja, ha nevetés rázza
(a krisztusi névszimbolikát sorjázza).
Közeli famulusa Seneca és Rimay.
Régóta nős, mégsem lettek fiai.
Témát vált, megvakarja álla kócát,
elmeséli, lelkét miként itatja Mozart.
Könyvet hoz nekem, portugálul, Gandhiról,
padlásán épp pár új ládát antikol
ezt találta, mikor a többi port lefújta.
Bizonyos kor felett sose járt lebujba.
Mondandóját széttördelik a gesztusok,
légörvényt kavarva, kézfeje susog,
jégeralsós lába kaparja a sódert,
dalban mondja el, hogyan halódik Schubert.
Kedélyes és harsány. Messziről köszön.
Fejhangon érkezik a flúgos szóözön.
Környéken, ha jő, mindenki összesúg: a Norbert.
Rajta kívül más sem olvas annyi Baudelaire-t,
hogy nyílt utcán felfakadjon, mily tökély a Fleurs du Mal
és nem érti senki már miről dumál...
A reinkarnációról is van véleménye.
Beszéd közben kitágul minden véredénye.
Ott állunk ketten. Ifjú sületlen s vén bolond a parkban.
Fiam, ha újra eljövök, legyek csak
tiszta dallam.