Mező Ferenc
Libidóka
Árnyjáték Platón szivárványszínű
sziklaboltjának mennyezetén!
Nem egészülünk ki.
A Nő meg a Férfi
az önkényes Örökkévaló
szabadító csínye:
elveszett paradicsom
kapujában állunk,
egy szál fügefalevélben.
Zuhog az
istenverte eső.
*
Áruló csók,
hideg vacsorán
ürül a keserű pohár.
*
Szeretetből szeretkezünk:
felebarátok. Te vagy
menedékem,
nyugtat az ismerős
ciklusú hiszti,
s ha elhagy a vágy,
Ámor éjszaka
hervadt szirmokkal
hinti gyűrt takarómat.
*
Az újpesti lányok
feneke oly kerek,
anyásan ölelj, barátném,
különben elveszek.
*
Elnyugszik velem a vágyam.
A túlélő
Apám sírján horpad a hant,
temploma előtt megkövült
jegyespár az esküvőre vár.
Anya az „otthonban" retteg,
hideg veríték lepi el: „Én
mindig tudtam, hogy mi van,
de meghülyültem, kisfiam."
Kórházi égen ezüstlufi-hold,
fáradt nő ringat
elbutult gyereket,
életében először
a nővérre nevet.
Hősködő öreg, út-
vesztőben caplatok,
szorongatom a szeretet
Ariadné fonalát
vagy szakadt madzagot.
Póráz nélkül
Kutyámat sétáltatom a réten,
vadvirágok között hajléktalan alszik
kannás bor édenében, pipacsviharban,
kiszáradt farönk, érzem: most nem
hiányzik innen az Isten.