A Mozgó Világ internetes változata

2004. június 13-án az európai parlamenti választásokon a Magyar Szocialista Párt vereséget szenvedett. Hozzávetőleg olyan mértékű vereséget, mint amilyet a közvélemény-kutatási adatok előrevetítettek. Eleve nem sok remény volt arra, hogy a kudarc értelmezése és a tanulságok megfogalmazása a higgadt és racionális politizálás keretei között maradjon, már csak azért sem, mert a tisztújító kongresszusra készülő pártban menetrendszerűen megindult a személyi-hatalmi vetélkedés. A nyarat az MSZP kihasználhatta volna arra, hogy pontosan, a hisztériát elkerülve elemezze helyzetét, mérleget készítsen eddigi kormányzati teljesítményéről, felmérje támogatottsága visszaesésének mélyebben fekvő okait, és ezzel megalapozza azt a fordulatot, amellyel a kormányzás második félidejében visszanyerheti az elvesztett bizalmat. Ehelyett a belső konfliktusok éleződéséről érkeztek a hírek, majd augusztus közepén hirtelen kormányválságba torkollottak az események.

A választási vereség nem hozott felszínre új problémákat. A fiaskó okainak elemzése során többféle megközelítésmód volt tapasztalható. Az egyik közülük a bagatellizálás: az MSZP elrontotta a kampányt, mozgósítási vereséget szenvedett, kommunikációs hibák miatt nem tudta a kormány teljesítményét meggyőzően prezentálni, egyébként pedig nem mentesülhetett az EP-választások során kontinensszerte divatos büntető szavazás hatása alól, ráadásul a sorstárs kormánypártokhoz képest még kifejezetten jól is szerepelt. A másik jellemző magatartás a válságtudat élesztése és a radikális fordulat igényének bejelentése: a kormány és a párt vezetése csődöt mondott, s ha azonnal nem következik teljes megújulást hozó változás, ha a párt és a kormány nem hajt végre politikájában meggyőző baloldali fordulatot, akkor nincs remény a válságból való kilábalásra. Az előbbi felfogás képviselői tehát taktikai, módszertani és kommunikációs hibákra próbálták visszavezetni a bajokat, igyekeztek megkerülni a stratégiai jellegű és a mélyebben fekvő szerkezeti problémákat; mások viszont a gazdasági és a szociális helyzetre vezették vissza a bizalomvesztést, a visszaesés okának a kormány neoliberális gazdaságpolitikáját és nem elégségesen baloldali társadalompolitikáját tekintették.

Van egy harmadikfajta megközelítés is, amely az MSZP gondjait részint a korszakváltásból fakadó problémák keretei közé helyezi és úgy próbálja értelmezni, rámutatva, hogy ezek a nemzetközi szociáldemokrácia egészét jellemzik; részint pedig azokra a társadalomszerkezeti anomáliákra és súlyos szociális feszültségekre vezeti vissza, amelyek a rendszerváltás másfél évtizede alatt jöttek létre, és amelyek következményeit eddig nem sikerült, de nem is igen sikerülhetett felszámolni. Tanulságos, hogy a kormányzó baloldali pártok térségünk más országaiban is súlyos, a magyarországinál sokkal rosszabb helyzetbe kerültek. Ezek a jelek pedig mintha kimerülésre utalnának: az Európai Unióhoz való csatlakozás nagy áldozatokkal járó folyamatának végén lezárult egy korszak, időszerűvé vált, hogy a szociáldemokrata baloldal új gondolatokkal, programokkal jelentkezzen. Ezzel a megközelítéssel szemben viszont az hozható fel, s ugyancsak joggal, hogy túlságosan messze van a kormányzás égető, napi gondjaitól, márpedig ha azokra nincs érvényes válasz, akkor a szocialistáknak majd ellenzékben lesz idejük újra a korszakváltó programpontokon mélázni.

A különböző szintű és jellegű, de szinte kibogozhatatlanul összegabalyodott problémák egyidejű megoldására csak akkor van mód, ha sikerül a valóságban zajló politikai folyamatba ágyazni. Addig azonban, amíg az MSZP-nek magának sincs hiteles képe arról, hogy milyen folyamat eredményeként jutott ide, nem sok remény van az összesűrűsödött problémák komplex és egyidejű megoldására.

A választási kudarc után nagy vehemenciával fölvetett és apokaliptikus víziókkal nyomatékosított gondok régóta jelen vannak az MSZP-ben, de a kormányzati politika kudarcai egyszeriben élesen exponálták őket. A helyzet sajátossága, hogy a jelenlegi válság „tisztán politikai" jellegű, vagyis a kormány és az MSZP iránti bizalom csökkenését az ellenkező állítások ellenére sem a gazdaság állapota vagy jelentős társadalmi csoportok helyzetének tényleges romlása váltotta ki. Ellenkezőleg: az abszolút számokban mért eredmények alapján az MSZP akár meggyőzően vezethetne is a két nagy párt vetélkedésében. Már csak azért is, mert a kedvezőtlen makrogazdasági egyensúlyi mutatók éppúgy hidegen hagyják a bizonytalan választók tömegeit, mint ahogy ezek javulása sem okoz eufóriát köreikben. Az ország helyzetéről és a kormányzásról bennük kialakult kép viszont annál fontosabb tényező az ítélkezésben. Az MSZP reménybeli választóinak helyzete jobb, mint a kormányváltás előtt, de rosszabb, mint amilyet az emberek többsége várt a biztató kezdet töretlen folytatását remélve. Innen kiindulva nem is olyan nagy rejtély: miért éppen a kormányzás kezdeti szakaszában leginkább preferált rétegek mutatkoznak föltűnően „hálátlannak".

A kormányválság kialakulása nem volt végzetszerű, de nem is volt véletlen. Az MSZP soros válságát jelentős részben a válságtudat generálta, amelynek azonban megvannak a párt egész fejlődéstörténetében rejlő alapjai.

 

 

Közkeletű tévedés, hogy a győzelmet nem kell megmagyarázni. Az MSZP-nek a 2002-es választásokat követő helyzetben kisebb gondja is nagyobb volt annál, mint hogy győzelmének tényezőit igazán analizálja. A szocialisták evidenciaként kezelték, hogy a siker visszaigazolta a választási stratégiát, nem boncolgatták, melyik elemnek milyen szerepe volt. Ennek pedig komoly következményei lettek, hiszen a további stratégiai döntéseket a „nemzeti közép" és a „jóléti rendszerváltás" kifejezésekkel jelzett irányvonal határozta meg.

Minden választási stratégia kiinduló eleme a tét meghatározása. Az MSZP egész ellenzéki tevékenysége, még inkább a politikai diskurzusban magát exponáló és véleményvezető baloldali és liberális értelmiség álláspontja azt sugallta, hogy a „kormányváltásnál többet" jelentő Fidesz-kurzus teljes kiépülésének megakadályozása az az elementáris nemzeti érdek, amely miatt különlegesen nagy tétje van a 2002. évi választásoknak. A választási kampányban a szocialisták érvelése javarészt meg is felelt ennek a megfontolásnak, eleinte a pozitív üzenetek megfogalmazása során is ezt tartották szem előtt (lásd például a „hét igen" és a „hét nem" szembeállítását). Végül azonban a kampány során az MSZP ­ a választási küzdelem irányításában domináns Medgyessy-stáb döntése nyomán ­ kétarcú magatartást tanúsított. Fenntartotta a párt kritikus kampányát, amely arról igyekezett meggyőzni a választókat, hogy miért elengedhetetlen a Fidesz-kormány eltávolítása, ugyanakkor a miniszterelnök-jelölt által megfogalmazott (és a kampányfinisben egyre meghatározóbb) üzenetek ettől jelentősen eltértek. A domináns üzenetek nemcsak mellőzték a Fidesz-kurzus leváltásához fűződő fordulat jellegű programpontokat, hanem éppen ellenkezőleg, a megkezdett folyamatok jobb színvonalú, „még többet" ígérő folytatását helyezték kilátásba. Egyszeriben zárójelbe került a fideszes társadalompolitika igazságtalanságának bírálata, különösen pedig a súlyos következményekkel fenyegető magyarcsodás gazdaságpolitikával szemben egy alternatív stratégia bemutatása. Mindezek helyébe ­ a nemzeti közép retorikájának megfelelően ­ a fideszes „vívmányok" maradéktalan fenntartása és a jó kormányzásnak egy még jobbal való felváltása került.

Érthető, hogy az MSZP nem mert kiszállni a felelőtlen ígéretversenyből, az 1998-as Fidesz-győzelem tanulságait nem mellőzhette. Abszurditásig feszítésében azonban maga sem ártatlan. A kampány utolsó szakaszában a Medgyessy-stáb váratlanul előállt a száznapos programmal. Ezzel a jóléti rendszerváltás négy évre szóló programjából kiemelték és száz napba sűrítették azoknak az ígéreteknek a jelentős részét, amelyek az MSZP potenciális szavazótábora számára a leginkább vonzóak lehettek. Nemcsak azzal nem számoltak, hogy e csomagterv megvalósítása milyen következményekkel járhat, de a végletekig feszített választási harc kellős közepén azt sem mérlegelték, hogy az ígérettel járó hitelességfenntartási kényszer milyen kényszerpályára vezeti a leendő kormányt. A feltételek hiányára utaló felszisszenésekre az MSZP vezetői ­ ki tudja, miféle szakértői véleményekre hagyatkozva ­ elhárítóan reagáltak.

Utólag senki nem tudhatja, hogy a száznapos ígéretcsomagnak milyen szerepe volt a győzelemben, azt meg különösen nehéz volna fölmérni, hogy a száznapos határidőnek volt-e jelentősége. Mindenesetre a választási harc ad hoc szempontjait követő, hirtelen bevetett kampányfogás kényszerpályára terelte a jövendő kormányzati stratégiát.

A száznapos program megvalósítását nem lehetett elkerülni, nem mintha ne lettek volna hozzá akceptálható érvek (lásd Petschnig Mária Zita: Kormányválság ­ a gazdaságpolitika felől. ÉS, 2004. augusztus 27.), de a vesztes jobboldal vehemens rohamai, amelyek a kormány legitimitását vonták kétségbe, különösen erős igényt támasztottak a hitelesség megőrzésére. A gazdaságpolitikai fordulat végrehajtásának elmaradása, a gazdasági feltételektől elszakított társadalompolitika, a teljesítményalap nélkül megelőlegezett jóléti intézkedések áthúzódó hatásai évekre agyonterhelték a költségvetést, előrevetítették a nehezen kezelhető államháztartási hiányt s vele az adósság növekedését. A jóléti döntéseket alátámasztó, a figyelmeztetéseket negligáló érvelés ráadásul egy indokolatlanul optimista prognózisra épült, valamint arra a tévedésre, hogy az Orbán-kormány által hátrahagyott körülmények között a gazdaság nagyjából rendben működik. Csakis azért volt lehetséges ez az érvelés, mert az MSZP programjában foglalt gazdaságpolitika nem volt a választási stratégia központi eleme. Nyilván túl bonyolultnak ítélték az ezzel való érvelést a Fidesz sikerpropagandájával szemben, egyszerűbb és hatékonyabb volt a „többet érdemel" retorika használata.

Az igazán felelőtlen döntés a kormány és az MSZP vezetése részéről a második száz nap programja volt. Nem is az első csomagénál lényegesen kisebb anyagi kihatásai, hanem az üzenete miatt. Pedig semmi nem kényszerítette ki az újabb akciót: az önkormányzati választások előtt az MSZP enélkül is fölényesen vezetett. A második száznapos csomag megerősítette, hogy a fenntartható növekedési pályára való visszatérés előtt és a felső középosztályt preferáló fideszes társadalompolitika korrekciója nélkül is folytatódhat a jóléti rendszerváltás jegyében megkezdett osztogatás. A fedezet nélküli pénzkiáramlás már a 2003. évi költségvetést is erősen problematikussá tette, arról nem is beszélve, hogy nehéz helyzetbe hozta a helyhatósági választásokon „kipirosodott" országban a szocialista vezetésű önkormányzatokat.

A senki által nem követelt második száz nap hiteltelenítette az MSZP későbbi magyarázkodását, amely arról szólt, hogy a kormány kényszerhelyzetben, hitelessége fenntartása érdekében hozta meg az egyébiránt is messzemenően indokolt jóléti intézkedéseket. Tisztán hatalmi megfontolások, a támogatottság tartós növelésének szempontjából is ostobaság volt, amit a szocialisták a kormány kezdeményezésére műveltek. „A hála nem politikai kategória" ­ állapította meg a keserű igazságot egy ismert politikus saját bukását magyarázva, de ez a megállapítás nemcsak személyi vonatkozásban igaz. Politológiai közhely: az emberek pártválasztásában nem az játszik döntő szerepet, hogy addig mit kaptak, hanem hogy mit várhatnak a jövőben.

Az MSZP tisztújító kongresszusán, 2003 márciusában a szocialisták támogatottsága a zenitjén állt. Semmi látható jele nem volt annak, hogy az addigi stratégia hamarosan megroppan. A „csont nélkül" újjáválasztott pártelnök szürkén szerepelt, lényegében csak alájátszott a domináns pozícióját demonstráló Medgyessy Péternek. A párt irányvonalára vonatkozóan a kormányfő beszédének volt karakteres tartalma, ám a politikát összerendezni hivatott új fogalmak és kezdeményezések mögött valójában nem volt stratégiamódosítással járó elgondolás. Pedig a gazdasági fejlemények alakulása nyomán szükség lett volna rá.

Medgyessy Péter ez idő tájt hirdette meg az Európa Tervet. Ez volt az első etapja a később egyre csekélyebb feltűnést keltő és egyre rövidebb kifutású projektek bejelentésének. Egyikük sem célozta, így nem is jelenthette új stratégia alapján a széteső kormánypolitika összerendezését, csupán arra szolgáltak, hogy a politikát ciklusokba rendezve fenntartsák a kezdeményezést. Ennek megfelelően a kezdeményezések ideológiai kísérő jelenségei is rövid kifutásúak lettek, emlékezzünk csak a többre hivatott köztársasági eszme meghirdetését követő (illetve nem követő) fejleményekre. Az újabb és újabb kormányfői projektek egyike sem tudta egy átlátható és néhány hónapnál hosszabb távra is érvényes stratégiai elgondolás benyomását kelteni. Talán a szocialista politika tervezői felültek a legújabb politológiai divatnak, és abból indultak ki, hogy a tematizációs versenyt kell mindenáron megnyerni. Az egymást kioltó, egyre kaotikusabb képet mutató programszerűségek azonban még erre is csak mérsékelten voltak alkalmasak. Egyre világosabban látszott, hogy nincs mögöttük alaposan végiggondolt tervező munka, csak adott pillanatban jónak tűnő ötletek, amelyek a valós gondokat leplezik.

A rövid szavatossági idejű kezdeményezések kudarca mögött persze elsősorban a gazdasági bajok szaporodása állt. A kiigazítás már 2003-ban megkezdődött ugyan, de hamar láthatóvá vált, hogy a megtett lépések rövid távon nem teszik lehetővé a kormányprogramban meghirdetett jóléti rendszerváltó politika töretlen folytatását. A helyzet világos feltárása és a stratégia újrarendezése helyett 2003 nyarán a pénzügyi kormányzat megszellőztetett ötletei nyomán megindult az MSZP támogatottságának rohamos csökkenése. Sikerült azt a bravúrt végrehajtani, hogy bármiféle megszorító intézkedés, illetve azok hatásának érvényesülése nélkül előre begyűjtsék mindazokat a hátrányokat, amelyek legfeljebb ezek konzekvenciájaként „jártak" volna a kormánypártnak. Miközben a reálbérek lassulva ugyan, de tovább növekedtek, és a szociális szférában is inkább javulás, mint romlás volt tapasztalható.

A kaotikussá vált politizálás mögött egy váratlanul bejelentett és a kormányzati stratégiát kényszerpályára állító döntés állt: a konvergenciaprogram feszített tempójú végrehajtásának terve. Az euró 2008-as bevezetésének bejelentése, amely a maastrichti kritériumoknak való előzetes megfelelés követelményét vonja maga után, valójában arra szolgált, hogy a gazdaságpolitika kóválygása véget érjen. A kormány kényszert akart teremteni magának és a parlamenti többségnek egy szigorú pénzügyi rezsim és versenyképesség-javító, modernizációs gazdaságpolitika követésére, amely egyúttal azzal is kecsegtetett, hogy helyreállítja a gazdasági élet legfőbb szereplőinek megingott bizalmát.

A nyári ámokfutás nyomán az MSZP-ben megjelent lázongás természetes következménye volt az összevissza politizálásnak, amire nem volt adekvát válasz, hogy kommunikációs hibákat jelöltek meg a népszerűségvesztés okaként. Mellőzték a társadalompolitikai célok és lehetőségek mélyreható elemzését, helyette azt deklarálták, hogy mindent fenntartanak a kormányprogramból, legfeljebb ütemezési problémák lehetnek a megvalósítás során. (Az átütemezés mindazonáltal úgy jelent meg a közvélemény előtt, hogy a nagyszabású Európa Tervből a villanykapcsolók alacsonyabbra helyezése maradt, a köztársasági eszme pedig egy gyermekbarát mozgalom alapvetésévé szelídült.)

2003 őszére fordulva, amikor pedig a kormánypolitikában új szakasz kezdődött, a szocialisták ismét elmulasztották a helyzetnek megfelelő politikai terv kidolgozását. Ehhez ugyanis arra lett volna szükség, hogy belássák: az eredeti Medgyessy-féle stratégia mindhárom pillére megrendült: a jóléti rendszerváltás és a nemzeti közép fogalmai kiürültek, továbbá a felelősségre vonások elmaradása és a botránypolitika eszkalációja nyomán az erkölcsi tartalmú ígéretek beváltását sem sikerült bizonyítani. Már akkor is látszott, hogy súlyos mulasztás történt, mások mellett magam is próbáltam fölhívni rá a figyelmet. (Stratégiamentesítés. Népszava, 2003. szeptember 18.)

A szocialisták a párton belüli bandériumharcok újraéledését hozó elégedetlenség ellenére azt állapították meg, hogy nincs nagy baj, hiszen a kormány teljesítménye sokkal jobb, mint annak társadalmi megítélése. Mellőzték annak áttekintését, hogy a társadalompolitikai célokból melyek és hogyan valósíthatók meg. A jóléti rendszerváltás világos értelmezése elmaradt, nem tisztázták, hogy a társadalompolitika párhuzamosan futó elvei közül melyiknek mi a szerepe, mi a viszonyuk egymáshoz. Az egyre eklektikusabb megnyilatkozások és döntések nyomán kikövetkeztetni sem lehetett, hogy mi a kormány társadalompolitikájának vezérlő elve, hiszen egyaránt felismerhetőek voltak benne a hagyományos szociáldemokrata jóléti politika jegyei, a felső középosztályt preferáló fideszes újraosztás utóhatásai, a szociálliberális rászorultsági elv érvényesítése és az új szociáldemokrácia mobilitás-központú esélyteremtés-koncepciójának elemei. Nem derült ki, hogy a rendszerváltás jóléti „kipótlása" és a jóléti rendszerben szükséges váltás miként hajtható végre együtt, egymást feltételezve. Márpedig a jóléti rendszerváltás fogalmát csakis olyan átértelmezéssel lehetett volna fenntartani, amely magában foglalja a jóléti rendszerek s tágabban az államháztartás régóta napirenden lévő átalakítását. Ezzel szemben az MSZP-ben is élénken vitatták az egészségügyi és a közigazgatási reform lassan kibontakozó tervezeteit ­ megerősítve a döntésképtelenségről és a bizonytalanságról kialakuló képet. A fideszes „árnyékállammal" szemben megmutatkozó tehetetlenség indirekt beismerése sem a kormány és az MSZP határozottságára utalt.

2004 elejére az MSZP újra kritikus ponthoz ért, amely azonnali és hatékony cselekvést kívánt volna meg a kormánytól és a párttól egyaránt. A népszerűségvesztés tendenciája ekkor vált olyan erejűvé, hogy megállítása csak nagyon határozott fellépéssel lett volna lehetséges. Nem a szociális helyzet romlása okozta a hanyatlást. Ennél súlyosabb volt a helyzet. Most sem tudnék másként fogalmazni, mint akkor: „A visszaesést az a kép okozta, amelyet a kormány és az MSZP kialakított magáról a közvéleményben. A kormány inkompetensnek, az MSZP pedig impotensnek mutatkozott. A gazdasági szférában jelentkező bizalomvesztés politikai jellegű, s ezt világosan érzékeli a közvélemény, vagyis a politikusi hozzá nem értést bünteti. Az eredeti stratégia pilléreinek megroppanása után a kormány és pártjai képtelenek voltak a politika koncepcionális összerendezésére, helyette a bizonytalanság és a belső harcok felélénkülésének képét mutatták, és ezt elfordulásukkal azok is megbüntették, akik egyébként viszolyognak a hazai jobboldaltól." (Válság és kilábalás. Népszava, 2004. február 4.)

A sodródó, szerencsétlenkedő képet mutató kormányt az MSZP csak akkor húzhatta volna ki a bajból, ha maga képes új politikai stratégiát megfogalmazni. Addigra ugyanis kiderült, hogy a kormány erre nem alkalmas, hiába tartja magánál a politikaformálás minden eszközét. A szocialista pártvezetők egy része azonban a körmükre égett munka elvégzése helyett súlyos szereptévesztésbe esett: afféle értelmiségi kritikát gyakorolva nekiestek saját pártjuknak. Az Európai Unióhoz való csatlakozás aktusa, majd az európai parlamenti választások előkészítése módot is adott volna új célmeghatározásra és ahhoz illeszkedő, releváns gazdaságpolitikát középpontba állító stratégia felépítésére. Helyette azonban egy politikai blöfföt, Medgyessy Péter populista ízű közjogi csomagját kapta a nyaka közé a nagyérdemű közönség.

Miközben Orbán Viktor éppen irányt vett a „panelprolik" szavazatának megszerzésére, Medgyessy ­ mintegy a nemzeti közép agonizáló politikájának látványos feltámasztásaként ­ a jobboldali populista retorikára fogékony emberek megszólítására is alkalmas nemzeti öszszefogás hívószavait vetette be. Évadnyitó parlamenti beszédében elváltak egymástól a gazdasági és társadalompolitikai, illetve a „nagypolitikai" helyzetre adott válaszok: semmi közük nem volt egymáshoz. Csak azt érte el, hogy a közjogi javaslatcsomag mellett senki nem figyelt azokra a „nehezen emészthető" üzenetekre, amelyek az Európa Terv kibővített változatára, a szegénységprobléma kezelésére, a rászorultság elvének deklarálására vagy az igazságosabb közteherviselésre vonatkoztak. Talán a szándék is a figyelem átterelése volt, hiszen koherens irányvonallá most sem sikerült összerendezni a kormány tervezett lépéseit. Ez a magatartás pedig vagy a tanácstalanságról, vagy a helyzet teljes félreértéséről tanúskodott. Megint csak azok méltányolták a miniszterelnöki kezdeményezést „ügyes" politizálás gyanánt, akik a politikát tematizációs versenyként értelmezik (félre). A Fideszt reménytelen vállalkozás saját terepén, populizmusban legyőzni. Orbán könynyedén lesöpörte a kormányfő csomagját egy igazán vérbő populista akcióval, a petíciós aláírásgyűjtéssel.

Megújított stratégia nélkül az MSZP voltaképpen logikus cselekedetre ragadtatta magát, amikor a kampányt rábízta Horn Gyulára, Tóbiás Józsefre és Ron Werberre. Nem őket terheli a fő felelősség azért, hogy nem volt a választók fantáziájának megragadására alkalmas és mozgósítani képes üzenet. Hiába is erőlködtek azzal, hogy a kormány valódi teljesítményét propagálják, ha a különben méltányolható eredményeket nem tudták összerakni összefüggő és reményteljes politikává, ha nem tudták megváltoztatni a bizonytalan kormányról és a tehetetlen MSZP-ről kialakult képet. A valóban kritikán aluli kampány csak tovább rontotta az eredményt.

A júniusi választási vereség után halaszthatatlanná vált, hogy az MSZP és a kormány összerendezze politikáját a ciklusból hátralévő másfél évre. Sokan érezték, hogy sürgősen változtatni kell, de ennek jellegét illetően nem alakult ki egyetértés. A legnagyobb föltűnést az MSZP népi-nemzeti szárnyának egykori reformkörös tagjai és persze a hozzájuk csatlakozók produkálták szervezkedésükkel és megnyilatkozásaikkal. (Bővebben erről: Válság, viszályok, pártújítás. Népszabadság, 2004. augusztus 7.) Fellépésük fő politikai üzenete némileg karikírozva a következő pontokban foglalható össze: 1) A Medgyessy-kormány megbukott, és ez a bukás a nemzeti érdekeket negligáló neoliberális irányvonal, a nem elégségesen baloldali társadalompolitika következménye. 2) A szocialisták stratégiájában azonnali baloldali irányváltást kell végrehajtani, és ennek követésére rá kell kényszeríteni a kormányt. 3) A kormányt szigorú ellenőrzés alá fogó MSZP vezetését azoknak a hiteles baloldali politikusoknak kell kézbe venniük, akik eddig hiába kritizálták a párt neoliberális irányultságát. 4) Az a helyes, ha a párt egész jellegét, arculatát, programját ez a népi-nemzeti baloldali irányvonal határozza meg.

Érvelésük alátámasztására fölhozzák az MSZP másfél évtizede alatt halmozódó ­ régóta ismert, sőt javarészt a párt dokumentumaiban is feltárt ­ minden baját, azt mint új és a vereség által feltáruló tényt adják elő, mégpedig olyan módon, hogy magukat ­ mindezektől mintegy függetlenítve ­ kivonják a kritika hatálya alól, s az egész szemétkupacot pártbéli ellenlábasaikra zúdítják. Továbbá álláspontjuk eszmei alapjaként prezentálják Gazsó Ferenc írását, amely a rendszerváltás súlyos szociális deficitjét fölmutatva irányváltást sürget a párt politikájában, mindenekelőtt a társadalmi mobilitást növelő társadalompolitika középpontba állítását kívánja. (Vagyis nagyjából azt, ami az MSZP 2000 novemberében elfogadott programjának egyik vezéreszméje.)

Egy mobilitás-központú, esélyteremtő társadalompolitika eredményei jó esetben évtizedes munka eredményeként meg is mutatkoznak. A kormányzás hátralévő időszakában azonban egy ilyen típusú fordulat meghirdetésének legfeljebb szimbolikus hatása lehet. Vagyis éppen az aktuális stratégiai válságra nincs érvényes megoldás. Arra a kérdésre nincs válasz, hogy a kormányzás akut gondjait hogyan oldják meg a jóléti rendszerváltás politikájának megindításával előállt gazdasági kényszerek és az egyébként számolatlanul sorolható jogos igények között lavírozva. Lehetőleg úgy, hogy az MSZP-nek maradjon némi esélye a 2006-ban esedékes választásokon.

A kormányt „balos" nyomás alá helyezni olyankor, amikor éppen a kezdeti túlelosztás messze ható államháztartási-egyensúlyi következményeit nyögi, mégpedig az uniós konvergenciaprogram igencsak feszített követelményeinek való megfelelés kényszerei között ­ ez nehezen minősíthető felelősségteljes politizálásnak. A népi-nemzeti irányvonal állandó toposzai is megjelennek a platform téziseit megfogalmazó Tabajdi Csaba írásában (Ébresztő! Népszabadság, 2004. július 23.), mintegy a jobboldal vádjait visszaigazolva. Igazán extrém formában a ki tudja, honnan előkapart egykori reformkörös, Vass Csaba párton kívülről érkező, durván rágalmazó támadása mutatta meg, honnan fúj a szél. Zavaros fejtegetéseiből az MSZP elszűrösítésének perspektívája bontakozik ki kiútként. (Az interjút lásd Népszabadság, 2004. augusztus 9.) A neoliberalizmus démonával viaskodó népnemzetiek javaslata az új stratégiára, amely egy nemzeti és szociális populista fordulat követelményének képében jelenik meg, valójában egy gazdasági válság előidézésének a forgatókönyve.

Az MSZP más csoportjaira is igaz, hogy a kormánypolitika baloldali fordulatától várják a párt korábbi népszerűségének helyreállítását. Az augusztusban kirobban kormányválság indirekt módon érveket is szolgáltatott hozzá, jóllehet ezeknek az érveknek nincs sok közük a valóságos politikai folyamatokhoz. Arra a tényre hagyatkozva, hogy a kormányválság kialakulását az SZDSZ magatartása okozta ­ hiszen ők vonták meg látványos módon a bizalmat a miniszterelnöktől ­, a válságért a liberális politikát kárhoztató szocialisták nyomban elővették a „farok csóválja a kutyát" típusú vádakat. Valójában a kormányátalakítás személyi kérdései körül kiéleződött konfliktus csak az utolsó lökést adta a Medgyessy-kormány bukásához. Kezdettől nyilvánvalónak kellett volna lennie, hogy nem Csillag István gazdasági miniszter sorsa okozza a feszültséget, mint ahogy az a megközelítés is rendkívül felületes, amely hatalmi praktikákból vagy éppen a „puccsra" utaló jegyekből próbálja levezetni a kormányfő leváltását.

 

Augusztus közepén a kormányválság a stratégiai válság következményeként robbant ki. Csupán lefolyásának ideje és módja miatt látszhatott derült égből villámcsapásnak. Se szeri, se száma a sajtóban megjelent komoly értelmezéseknek, komolytalan találgatásoknak és összeesküvési elméleteknek, amelyek az eseményeket analizálva igyekeztek kimutatni a taktikai hibákat, próbálták feltárni a koalíción belüli hatalmi játszmák tényezőit és következményeit. Ezek nyomán óráról órára követhetők a krízis kibontakozásának kevéssé lélekemelő eseményei. Medgyessy Péter gyors bukásának rejtélye mindazonáltal nem ezekből fejthető meg, hanem abból, hogy a reményekkel ellentétben üres kézzel tért haza a vakációról. Úgy látott hozzá kormánya átalakításához, hogy sem a szerkezeti, sem a személyi változtatásokból nem lehetett egy reményteli fordulat előkészületeire következtetni. A helyzetképhez az is hozzátartozik, hogy az MSZP vezetői ­ miközben a párt támogatottsága tovább csökkent ­ paszszívan várták, vajon mivel áll elő a kormányfő az új politikai szezon kezdetén.

Augusztusra már egyértelművé vált, hogy nem görgethető tovább a stratégiai válság. A kilábalás előfeltétele volt, hogy a szocialisták a továbbiakban ne a kormányfő ad hoc ötletei, kontrollálatlan kezdeményezései révén próbáljanak „tematizálni", miközben kormányzás címén nyilván hasznos, de elemeire szétesve áttekinthetetlen dolgok folynak. Mert ha ez történik, akkor hiába tesznek meg minden tőlük telhetőt az emberek helyzetének javításáért, ezt a kedvezményezettek továbbra sem fogják méltányolni. A kormánynak az lett volna a legsürgősebb feladata, hogy a hátralévő „második félidőre" összerendezze politikáját, készítsen pontos mérleget az elvégzettekről, tegye világossá, mit, milyen ütemezésben, kiknek az érdekében óhajt a következőkben tenni, pontos tervezéssel teremtse meg a gazdaságpolitikai feladatok és a társadalompolitikai törekvések összhangját, továbbá jelölje ki azokat a modernizációs feladatokat, azokat a reformokat, amelyek végrehajtásához vagy elkezdéséhez releváns terv, anyagi forrás és politikai támogatás is biztosítható.

Medgyessy Péter kormányátalakítási tárgyalásai ezekkel az elvárásokkal szemben inkább egy vásári alkudozás benyomását keltették. Először is nem lehetett megtudni, hogy milyen nézeteltérések álltak a kormányfő és korábbi főtanácsadója, Gyurcsány Ferenc konfliktusa mögött. Gál J. Zoltán kormányszóvivő hirtelen leváltása mindenesetre azt a benyomást erősítette, hogy a miniszterelnök káderpolitikája szimpla hatalmi szempontokat követ. A tárcák és a kormányzati posztok körül megkezdett tárgyalások nem az egyértelmű politikai fordulathoz szükséges, világosan kifejtett koncepció megvalósításának tényezőiként jelentek meg. Volt ugyan a kormányátalakítási tervnek valamiféle halovány ideológiája, mely szerint a fejlesztés és az esélyteremtő szociálpolitika áll majd a kormányzati munka homlokterében, ám ezzel még a tervezett szervezeti átalakítások és személyi változások is kevéssé harmonizáltak, hiszen a feladatok és hatáskörök tervezett átcsoportosításai inkább a személyügyi megfontolásokhoz, mintsem egy stratégiai elgondoláshoz igazodtak.

Az MSZP-ben is sokan látták, hogy nem a remélt fordulat előkészületei folynak, a vezetési válságával elfoglalt pártban azonban nem volt elég elszántság, hogy az elégedetlenséget kinyilvánítsa. Más volt a helyzet a kisebbik koalíciós párttal, amelynek belső viszonyait ugyancsak feszültségek terhelték. Nemcsak a közvéleményt erősen foglalkoztató morális problémák miatt, hanem azért is, mert a szabad demokrata pártvezetés belső ellenzéke immár nemcsak a határozottabb liberális elkötelezettséget kérte számon, hanem egyenesen a miniszterelnök leváltásában látta a kiutat a koalíciós kormány sikeres működéséhez. Ebben a helyzetben Medgyessy Péter (talán önkéntelenül) egy régi jól bevált fogáshoz folyamodott: ha egy válságot nem tudsz megoldani, állíts elő mesterségesen egy másik konfliktust, és azt oldd meg. A valóságos gondok leküzdésénél valóban egyszerűbb politikai ellenfeleket kreálni, majd fölébük kerekedni. Megmagyarázhatatlan baklövést követett azonban el, amikor nem számolt az SZDSZ belső helyzetével. A szabad demokraták különös makacssággal ragaszkodtak ugyan a sokat bírált Csillag István személyéhez, de az igazi érv az ellenállásra abból a felismerésből fakadt, hogy Medgyessy látszatátalakításokkal nem folytathatja tovább a stratégia nélküli, sodródó politizálást.

Medgyessy taktikázása nem azért bizonyult sikertelennek, mert az MSZP vezetői cserbenhagyták ­ ez csak a dolog felszínes megközelítése ­, hanem mert egyáltalán nem volt fellépése mögötte olyan elképzelés, amely mellett érdemes lett volna kiállni. Sőt a kormányfő magatartása azt mutatta, hogy reménykeltő fordulat tőle többé már nem is várható. Egyértelműen kiderül ez abból, hogy a párttagság minden további nélkül tudomásul vette lemondását, az elnökséget nem a „puccs", hanem az utód kijelölésének módja miatt bírálták. Akár kimondták ezt, akár nem, inkább megkönnyebbülés volt tapasztalható, amiért még időben és erőszak nélkül végre lehet hajtani a váltást.

A stratégiai válság vezetői-személyi üggyé válása elhomályosította a tényt: a leköszönőben lévő MSZP-vezetés meg sem próbálta, hogy megszabja a követendő politika irányát; pontosabban csak annyiban akarta befolyásolni, amennyiben az a miniszterelnök-jelöléssel óhatatlanul összefüggött. A hirtelen jött kormányzati válságnak az lett a következménye, hogy a párt mintegy a miniszterelnök-jelölési processzus eredményeként remélte a stratégiai válság megoldását is. Az elnökség személyi javaslata, amely a stabilitásra és a megkezdett politika folytatására, valamint egyéb fontos bürokratikus szempontokra fokuszált, valójában azt mutatta, hogy fordulat címszó alatt megint a bajokból való kikászálódás szokásos „kiigazításos" módszerét próbálják alkalmazni.

A hirtelen miniszterelnök-jelölési kényszer következtében mintegy magától értetődően maradt el a tisztségért rivalizálók között a politikai tervekre vonatkozó különbségek feltárása. Ismeretesek voltak ugyan a jelöltek nézetei, hiszen Kiss Péter a Baloldali Tömörülés platform elnökeként, Gyurcsány Ferenc pedig a sajtóban megjelent, „magyar blairizmusként" fogadott dolgozataiban számos alkalommal megnyilatkozott, továbbá a miniszterelnök-jelölő kongresszuson is feltártak valamennyit elképzeléseikből. Mindez azonban így együtt sem minősíthető komplett stratégiai alapvetésnek. A rendkívüli pártkongresszus nem adhatott választ arra a kérdésre, hogy Gyurcsány Ferencet a baloldali politika megújításáról széles körben ismert nézeteivel együtt vagy azoktól függetlenül, inkább csak a hatékony és sikeres kormánypolitika reményében fogadták el hatalmas többséggel. A kormánypolitika megújításának és az MSZP szociáldemokrata arculatának kapcsolata tehát egyelőre esetleges, bizonytalan. Az ilyesfajta tisztázatlanság pedig konfliktusok forrása lehet ­ akár valóságos társadalmi érdekeket tükröző, akár szimpla hatalmi érdekekből fakadó ellentétek kiváltója.

Az az egy hónapos haladék, amelyet a Medgyessy Péter lemondását követő helyzet közjogi értelmezése biztosított a kormányprogram megfogalmazására, egy különösen zavaros időszakra esik. Éppen ezekben a hetekben az MSZP élén egy leköszönő, ráadásul a rendkívüli kongresszuson jelentős presztízsveszteséget elszenvedett elnökség áll, amely aligha tudja saját árnyákét átlépve egységes stratégiai elgondolás alapján kontrollálni az új szakasz megtervezését. Ugyanebben a rövid, de sorsdöntő periódusban zajlik a pártelnök-aspiránsok vetélkedése is, amelynek során a jelöltektől elvárják, hogy ambíciójukat írásba foglalt, önálló programmal támasszák alá. A pártkongresszuson dőlhet csak el, hogy melyik koncepció képviselője (vagy inkább képviselői) kapják meg a lehetőséget a párt vezetésére. Egyelőre úgy látszik, hogy a párhuzamosan zajló két stratégiateremtő folyamat összhangjának kialakulása a véletlenre van bízva, pontosabban a személyi kérdések kimenetelétől függ. Ezért aztán fundamentális kérdés, hogy az új kormányfő és az új összetételű pártvezetés politikusainak tervei között milyen lesz a kapcsolat. Magyarán: sorsdöntő lehet, hogy miként oldódik meg a párt vezetési válsága.

 

Az MSZP közelmúltbeli nagy sikerei idején, a választási harc, majd a felívelés szakaszában különös vezetési szerkezet alakult ki. 2001 nyarán a miniszterelnök-jelöltté választott Medgyessy Péter ­ az általa előzetesen megszabott feltételnek megfelelően, amelyhez az alapszabályt is módosítani kellett ­ megkapta a párt Választási Bizottsága vezetői posztját, és ezzel lényegében azt a lehetőséget is, hogy pártonkívüliként a pártpolitika tényleges irányítójának szerepkörét elfoglalja. A választási harc során zökkenőmentesnek látszott az együttműködés a Medgyessy-stáb és a párt meghatározó személyiségei között. Úgy látszott, végre jelentős stratégiai tervező és a végrehajtás irányítására is alkalmas, ráadásul rugalmas vezetés jött létre ezzel a szokatlan felállással.

A Medgyessy-párt kialakulásának újabb szakasza a kormányalakítás időszakával vette kezdetét. Nemcsak az történt, ami a kormánypártokra általában jellemző, hogy a hatalmi pozíció kezdte szervezni a működését, hanem a választási harcban bevált vezetési szerkezet működött tovább az új szituációnak megfelelő módosulásokkal. Az MSZP vezetése erősen kormányfüggő lett: a párt országos vezetői szinte hiánytalanul bevonultak a kormányzati funkciókba, illetve kulcsfigurái lettek a kormánypolitika hátországát biztosító munkának. Látni való volt, hogy az így kialakult vezetési szerkezet igen sérülékeny.

Az MSZP 2003. márciusi tisztújító kongresszusa rögzítette a vezetésben kialakult helyzetet, s tudomásul vette, hogy a szocialista politika első embere Medgyessy Péter marad. Fölmerült ugyan a párt és a kormány problematikus viszonyával kapcsolatban az összes közhelyszerű figyelemfelhívás, a szocialisták korifeusai azonban főként azzal foglalkoztak, hogy a sikeresnek tűnő vezetési konstrukciót a nemzeti közép jegyében megideologizálják. Jellegzetes megfogalmazása úgy szólt: a kormány a nemzeté (nem a koalícióé), a párt a baloldalé (nem a párttagoké). Ez a megállapítás jól hangzó evidenciának hat, elfogadása azonban elvileg kizárná, hogy a politikát érő bírálatoknak autentikus alanya legyen, hiszen ki vindikálhatná a jogot, hogy a nemzet vagy akár a baloldal álláspontját képviselje. Kovács László pártelnök jelezte ugyan a különbséget a párt és a kormány megközelítésmódja között, de az akkori vitáknak megfelelően nem a lehetséges feszültségekre, hanem egy sajátos munkamegosztásra utalt: az MSZP a demokratikus baloldal pártjaként a saját értékeit fejti ki, miközben a kormánynak konszenzuskereső gesztusokat kell tennie a középen álló szavazók megnyerésére is.

A 2003 nyarán tapasztalt kaotikus jelenségek, majd ennek nyomán az MSZP nagyarányú népszerűségvesztése kiélezte a feszültséget a pártelit és az anomáliákat produkáló kormány között. A párt elnöksége azonban nem volt abban a helyzetben, hogy kezdeményezze a stratégia újragondolását, és rászorítsa a kormányt a világos vonalvezetésre. A frakcióban és a választmányban megfogalmazott kritikát és a problémák kibeszélését nem követte tényleges változás. A párt többé már nem tekintette a kormányfőt a korábbi módon kritikátlanul elismert vezetőjének, ennek ellenére az MSZP nem tett mást, mint lázongva követte, legfeljebb esetenként kifogásolta és akadályozta a kormány lépéseit. A párt vezető szervei formálisan működtek ugyan, de ettől kezdve az MSZP-t lényegében nem vezette senki. Az MSZP alapjáraton ilyen körülmények között is elműködget, csakhogy most ennél többre lett volna szükség.

A sikerek időszakában az MSZP különféle csoportjai bízhattak abban, hogy érdekeiket érvényesíteni tudják a szokásos alkumechanizmusokban. A források szűkülése és a vezetés elbizonytalanodása nyomán azonban kitört a párt megszokott működését jellemző „feudális anarchia". A párt irányítatlanságának jele volt, hogy az MSZP vezetői az EP-választásokra sem voltak képesek felkészíteni a pártot. Az erőcsoportok alkujából összeraktak egy nagy-nagy szomorúságra okot adó választási listát, a kampány irányítását pedig átadták a már említett Horn­Tóbiás­Werber hármasnak. (A tehetetlenség jeleként ez utóbbi szinte korlátlan felhatalmazást kapott, s ezzel élve egyenesen betiltotta a speciális helyi kampányok folytatását.) Utólag sem igen merült fel a kérdés: mitől működhetett volna rendeltetésszerűen a párt a kampányban, mitől lett volna mozgósító hatása, ha a támogatók és a szimpatizánsok is világosan látták, hogy nincs ütőképes vezetése? A kormány és a párt bizonytalansága mellett szinte természetes volt, hogy az MSZP választói mintegy figyelmeztetés gyanánt a passzivitást választották.

A választási kudarcot követő felelőskeresés időszakában Medgyessy Péter megkísérelte helyreállítani a párt kívülről való irányításának mechanizmusát. Legjobb védekezés a támadás: első lépése a felelősségnek a pártra való áthárítása volt. Az Országos Választmány előtt meglehetős önbizalommal lépett fel, és az MSZP-t hibáztatta a vereségért. Ezt követően „rendcsinálást" indított a kormányban, amelyet nem lehet az MSZP-ben kibontakozó személyi harctól függetlenítve értelmezni, már csak azért sem, mert a miniszterelnök olyan megnyilvánulások sorát produkálta, amelyek eléggé nyilvánvalóan a jövendő pártvezetés összetételének befolyásolására irányultak. Föltűnő volt az a kijelentése, amellyel a radikális fiatalítást, a párt vezetésében a „kétgenerációs ugrást" szorgalmazta, főleg hogy a Mozaik nevű ifjúsági karriercsoport tagjaival különtárgyalásokba is bocsátkozott. Nehezen lehetett ezt a javaslatot másként értelmezni, mint olyan törekvést, amely arra irányult, hogy gyöngítse kritikusainak pozícióját, és a pártvezetésben egy hozzá hű gárdát alakítson ki.

A miniszterelnök a párton belüli elégedetlenség leszerelésére megígérte, hogy „politikai költségvetést" terjesztenek be, olyat tehát, amelynek elkészítését nem a gazdasági kényszerek, hanem a párt által is támogatott politikai szempontok irányítanak. A valóságban azonban ennek éppen az ellenkezője volt tapasztalható, ami az államháztartás egyensúlyi helyzetét tekintve nem is meglepő. Ami a Medgyessy Péter és korábbi stratégiai főtanácsadója, Gyurcsány Ferenc között kialakult konfliktusból napvilágra került, az is arra utal, hogy súlyos problémák vannak a gazdaság- és a társadalompolitikai megfontolások összehangolása körül. A párt népi-nemzeti és egyéb köreiből a pártot „lízingelő" kormányfő és „neoliberális" irányultsága ellen megindult rohamok azt vetítették előre, hogy a viták majd a költségvetési vitában tetőznek, lényegesen befolyásolva a pártvezetés jellegéért vívott harcok kimenetelét.

Az augusztus közepén kirobbant kormányválságban a vezetési anomáliák összegződtek. Medgyessy hullámvonalat követő politizálásában az újabb eltökéltségi periódus valójában koncepciótlan szimuláció volt. Megpróbálta visszaszerezni az autoritást az irányítatlan MSZP fölött, amelynek vezetését a választási vereség tovább zilálta, ráadásul a pártelit kezdett belemerülni a személyi vetélkedésbe. A kormányfő egyúttal igyekezett megregulázni a júniusi választás után egyre követelőzőbb, másfelől viszont morális problémákkal terhelt és belső vitáktól dúlt koalíciós partnert is. Az akciósorozatot azonban a kormányátalakítás örve alatt nem tudta véghezvinni, mert ereje nem volt hozzá, csupán funkciója. Kellő politikai támogatottság híján a funkcióból fakadó lehetőségekkel nem tudott élni, de mert ezt nem ismert fel, maga teremtette meg annak lehetőségét, hogy e funkciót is elvegyék tőle.

Nem valami fondorlatos, előre kitervelt „puccs" fosztotta meg a hatalmától, hanem csupán az derült ki, hogy megszűnt politikájának bázisa. Ha úgy lép fel, hogy azzal egy reményteljes újrakezdés benyomását kelti, kaphatott volna még egy esélyt. Ezzel szemben arról sikerült meggyőznie a koalíció mindkét pártját, hogy vele az élen nem lehet tovább eredményesen folytatni a kormányzást. Helyzetét félreismerve Medgyessy Péter jóvátehetetlen taktikai hibát követett el: az SZDSZ-nek küldött ultimátummal szinte kierőszakolta, hogy a koalíció fenntartása érdekében őt áldozzák be. Az MSZP vezetése nem generálta, hanem csupán követte az eseményeket, és amikor kiderült, hogy menthetetlen a helyzet, gyorsan döntött. „A király meztelen" szituáció állt elő, s a szocialisták szerencséjére a mindenfelől szorongatott szabad demokraták mondták ki helyettük a bizalom elvesztésének varázsszavát. Nem holmi galád szervezkedésnek, hanem ennek a felismerésnek tudható be, hogy a pártban inkább megkönnyebbülést és várakozást, mintsem megrendülést okozott a miniszterelnök-váltás bejelentése.

Az MSZP elnökségének döntése azonban arra is fényt vetett, hogy a pártközvélemény nem csupán a kormányfővel volt elégedetlen. Amikor megszületett az a döntés, hogy egyhangúan Kiss Pétert javasolják Medgyessy utódjául, ráadásul azt is elfelejtették hozzáfűzni, hogy még a jelölésben sem az övék a végső szó kimondásának joga, alkalmat adtak a párt tagjainak arra, hogy kinyilvánítsák: a vezetés egész munkálkodása a bögyükben van. Ki és milyen alapon tagadhatná, hogy Kiss Péter jelölésével jó szándékú döntést hoztak? Az MSZP vezetőinek elszakadását a pártban zajló folyamatoktól azonban éppen az mutatta meg világosan, hogy nem tudták fölmérni lépéseik ­ egyébiránt könnyen megjósolható ­ következményeit. Már csak azért is óvatosabbnak illett volna lenniük, mert Toller László látványos kivonulása és lemondása előre jelezte: nem lesz sima ügy a határozat párton belüli elfogadtatása.

A párton néhány nap alatt végigfutó jelölési folyamat során azt lehetett tapasztalni, hogy minél közelebb volt az ügyet tárgyaló pártfórum a tagsághoz, annál erőteljesebb volt a kritika a vezetés döntésének formája és főleg tartalma iránt. Az elnökség azzal, hogy nemcsak kitartott saját döntése mellett, hanem nyomást is próbált gyakorolni elfogadására, valóban fölszította a lázadás szellemét, ám hiba volna azt hinni, hogy a tagságot képviselő küldöttek pusztán a „csak azért sem" szellemében döntöttek másként. A „végek lázadása" több volt, mint a párt bázisán megmutatkozó elégedetlenség tünete.

Az MSZP még nem veszítette el azt a tulajdonságát, hogy érzékelje és közvetíteni is tudja a közvélekedésben megjelenő kritikát és kívánságokat. A mindennapok közéletében mozgó szocialisták jól látták, hogy a baloldal szilárd és potenciális támogatóinak miből lett elegük, és mit akarnak helyette. Elegük lett a szürkeségből és az érthetetlen nyelven előadott politizálásból, a bizonytalankodó, tutyimutyi és sodródó kormányzásból. Elegük lett abból, hogy a Fidesszel ellentétben, amely annak idején szószegő és érdeksérelmeket okozó döntéseit is győzelemként adta elő, az MSZP még kormánya eredményeit sem képes a maga javára fordítani, kimutatva bennük a mégiscsak érvényesülő baloldali törekvéseket. Elegük lett az önbizalomhiányból, a reagáló (ráadásul rosszul, hatástalanul vagy ellenszenvesen reagáló) politizálásból, az „ellenzék ellenzéke" magatartásból. Azt pedig mondani sem kell, milyen nagy és egyre közvetlenebb veszélyt jelent az MSZP-re, hogy képtelennek bizonyul a fiatalok vonzására, a kvótás fiatalítási dömping ezen a régi hiányosságon nem változtatott.

A tagság mindezekért nem tudta elfogadni a pártvezetők által elsődlegesnek tekintett ­ és kétségkívül fontos ­ bürokratikus kormányzati szempontokat, a folytonosság és a stabilitás melletti érveket. A miniszterelnökjelölt-választás elsődleges szempontjává a fordulatba vetett remény vált. A párttagság küldötteinek többsége belátta, hogy immár nem elegendő, ha egy kiigazítás jellegű fordulat ígéretével lépnek a szocialisták a közvélemény elé, amelyet ráadásul a szokásos bikkfanyelven előadott indoklással kísérnek. Ezzel szemben az utolsó lehetőséget ragadhatják meg a kormányzási ciklus alatt, hogy egy magabiztos, perspektivikus és a kor szellemének megfelelő baloldali párt arculatát alakítsák ki.

Az MSZP kongresszusa mindazonáltal nem aggálymentes optimizmussal döntött Gyurcsány Ferenc mellett; ő maga is tévedésbe esne, ha meglepő arányú győzelméből téves következtetést vonna le. A remények szerint megvan a képessége arra, hogy dinamikus kormányzással kimozdítsa az MSZP-t a holtpontról, ám az új miniszterelnök-jelölt megválasztása a vezetési válságot még egyáltalán nem oldotta meg. Ahhoz kevés az elhatározás, hogy a párt egésze elfogadja a döntést, és egységesen támogatja az újraszervezett koalíciós kormány törekvéseit. Éppen ebben a helyzetben kár volna elfelejteni, hogy a válsághelyzet kialakulásáért nem lehet Medgyessy Péterre hárítani minden felelősséget, abban bőséges szerepe volt a pártelitnek, valamint annak a vezetési szerkezetnek és működési mechanizmusnak is, amely az elmúlt években érvényesült.

Az MSZP alapszabályában számos biztosíték van a demokratikus működésre, amely a túlzott hatalomkoncentráció megakadályozására szolgál. A párton belül a hatalmi egyensúlyt azonban nem csak s talán nem is elsősorban ezek a garanciák tartják fenn. Érvényesül a „fékek és ellensúlyok" sajátos informális rendszere, az az érdekbeszámításos-érdekkiegyensúlyozó működési mechanizmus, amely többé-kevésbé a vezetés személyi összetételben is mindig megmutatkozott, s amelynek következtében sosem alakult ki teljes győzelem vagy megalázó vereség. Ez a működésmód összetartja a pártot, de gyakorta jár azzal a következménnyel, hogy blokkolja a megérett politikai döntéseket. Többek között ez is az oka annak, hogy a szocialista vezetők csak akkor tesznek bátor kezdeményező lépéseket, ha tovább már nem halogatható a dolog. Másik fontos következménye a kiegyensúlyozó mechanizmusnak, hogy minden eltökélt nyilatkozat dacára alig képesek a gyakorlatban prioritásokat érvényesíteni. Amint lehetőség van rá, a valamit mindenkinek juttató, de senkit ki nem elégítő osztogatásba fognak, képtelenek ellenállni a mindenfelől rájuk zúduló követeléseknek. Az egységet az MSZP-ben az egyensúly fenntartásának ilyen módján kívül jószerint csak a veszélyérzet képes biztosítani, ami azzal is jár, hogy az aggodalom elmúltával nyomban érvényesülni kezd a jól bejáratott mechanizmus.

Gyurcsány Ferenc nagyarányú megszavazásában jókora szerepe volt a veszélyérzetnek, ugyanakkor a szocialisták közül sokan vélik különlegesen kockázatosnak a jövendő kormányfő ténykedését. Könnyen lehet, hogy többségre jut azoknak a véleménye, akik szerint az elnökségben kifejezetten ellensúlyt kell képezni vele szemben. Egy bipoláris döntéshozó szerkezettel létrehozott bénító egyensúly viszont éppen a veszély elhárítására szolgáló lépések megakadályozásával ­ és így a válság újratermelésével ­ járhat.

A Gyurcsány Ferencet miniszterelnöki tisztséghez juttató küldöttek külön-külön nyilván mind tudják, hogy sem az nem megoldás, ha a kormányfővel szemben álló, sem az, ha őt szervilis módon kiszolgáló elnökséget hoznak létre. Az ideális megoldást könnyű meghatározni: olyan pártvezetést választanak, amely egyszerre tudja hatékonyan támogatni és önálló politikaformáló centrumként működve befolyásolni az új miniszterelnök politikáját. Egyelőre azonban rejtély, hogy a sokféle akaratból miként hozhatnának létre nem ügyvezető és érdekkiegyenlítő, hanem stratégiaformáló és egyértelmű vonalvezetésre képes vezetést, amely nemcsak időlegesen tud fölülemelkedni az MSZP önbénító működési mechanizmusain, hanem meg is kezdi azok átalakítását.

 

Az MSZP választási kudarcainak elemzése során rendre előjöttek a párt szervezetével, működésével kapcsolatos gondok. Voltak, akik kimondottan ebből eredeztették a „mozgósítási vereséget", s akadtak olyan megnyilatkozások, amelyek szerint Fidesz szatellitáiként megjelent polgári körök szocialista variánsainak megszervezése, a párt körüli hálózatok kialakítása a követendő út. Csak az nem világos, eddig mi volt az akadálya, hiszen hosszú évek óta hallani az MSZP begyöpösödött szervezeti rendjének megváltoztatásáról, a klubszerű működésről, a társadalmi kapcsolatok és a hálózatépítés fontosságáról meg hasonlókról. A megvalósítás útjában nem állt semmiféle akadály, néhány pártszervezet próbálkozott is működési kereteinek korszerűsítésével.

A szervezeti átalakítás szükségességét a párt vezetése is felismerte, ezért kezdeményezte a 2003 elején megtartott kongresszuson, hogy Szili Katalin elnökhelyettes vezetésével alakuljon munkacsoport javaslatok megfogalmazására. A munkát el is végezték, de erősen kétséges, hogy az eredményeként létrehozott zavaros dokumentumnak lehet-e pozitív hatása az MSZP korszerűsödésére. Nem azért, mintha csupa hasznavehetetlen dolgot indítványozna. Csak éppen a legalapvetőbb kérdést nem veti fel, nevezetesen azt nem kutatja, hogy az MSZP miért nem tud túljutni régen fölismert bajain, mi akadályozta meg eddig a szervezet korszerűsödését. Nem firtatja, hogy vajon van-e olyan fundamentális problémája a pártnak, amelyből a többi is mintegy következik.

Elöljáróban szögezzük le: az MSZP szervezetének kritikája csak úgy korrekt, ha közben tisztában vagyunk vele, hogy valamennyi magyarországi párt súlyos válságban van. Legfeljebb abban különböznek, hogy a maguk sajátosságainak megfelelő problémáikat próbálják takargatni ­ kevés sikerrel. A Fidesz állapotát már a mérsékelt jobboldal elfogulatlanabb elemzői is elborzasztónak látják, az MDF-et most éppen az Alcsút-Lakitelek Munkacsoport igyekszik belülről felszámolni, de az SZDSZ-t sem lehet a nyugalom szigetének tekinteni. Az „általános pártválság" azonban aligha adhat felmentést az őszinte önvizsgálat alól.

Az MSZP a kormányválság időszakban feltámadt, és cselekvőképesnek mutatkozott, mintegy bizonyítva, hogy szervezetileg is vannak értékes tulajdonságai, amelyekből ki lehet indulni egy szervezeti reform elindításához. Vannak azonban olyan „alapbetegségei" is, amelyek orvoslása nélkül minden változtatási kísérlet kudarcra van ítélve. Az „egyrészt-másrészt" problémafelvetésekkel nem jutunk semmire. Jobb, ha érdesen fogalmazzuk meg a legalapvetőbb bajt: más pártokhoz hasonlóan az MSZP sem tudta elkerülni, hogy káder- és karrierpárti jellege egyre erőteljesebben jelentkezzék. A sokat emlegetett baloldali néppárt létrehozását ez akadályozza elsősorban. Mondhatjuk, hogy ez nem más, mint a Robert Michels által régen leírt jelenség, az „oligarchia vastörvénye" megnyilvánulása, de ettől még nem lesz jobb a helyzet. Anomáliák sora származik abból, hogy a párt szervezeteinek működése közvetlenül és túlzóan a hatalmi pozíciókra irányul. Lássunk ezekből néhányat:

1) Az MSZP nem platformok, hanem helyi hatalmakat birtokló szervezetek szövetsége. Ebből fakadóan a felsőbb szintű vezetői pozíciók megszerzése sem feltétlenül a tehetség, a képességek vagy pláne a politikai nézetek alapján történik, hanem mindenekelőtt aszerint, hogy kit milyen érdekképviselet ellátására ítélnek alkalmasnak. Az érdekbeszámításos-érdekkijáró mechanizmus működése során a politikai álláspontok konszenzusára való törekvés helyett az erőviszonyok egyensúlyteremtő kezelése érvényesül, amelyben átláthatatlan az érdekcsoportok szövevényes működése.

2) Az MSZP úgyszólván egyáltalán nincs jelen a kistelepüléseken, itt rendre el is veszti a választásokat. A falvakban nincs érdemleges helyi hatalmi pozíció (hiszen nem pártelvű az önkormányzati választás), amelyre érdemes szervezetet létrehozni. E községekben mutatott szervezeti gyöngeségnek tehát nem az a fő forrása, hogy nem kellően vidékies a párt irányvonala, vagy nem kellően vidékbarát a párt vezetése.

3) Az MSZP-ben a pártszervezetek „birtoklása", hatalmi gépezetként való működtetése vagy éppen az elfoglalása a fő kérdés. Ebből az következik, hogy amíg nincs nagy veszély, vagy el nem jön a tisztújítás ideje, a „nagypolitika" iránt közömbösséget tanúsítanak. Szinte csak a felső vezetéshez és az intézményekhez kapcsolatot teremtő pozíciók a fontosak. Ilyen körülmények között nincs folyamatos, érdemi kontrollja a párton belül a felsőbb szintű vezetőknek.

4) A párt létszámának nagyarányú bővítése potenciális veszély a helyi vezetőkre. Számos helyen az a felfogás uralkodik, hogy csak azokra van szükség, akik betöltik a pozíciókat, és akik megszavazzák az éppen regnáló vezetőségeket, hiszen a párt „túlnövekedése" kinyitná a versenypályát, és kontrollálhatatlanná tenné a folyamatokat.

5) Az MSZP-ben érvényesülő kontraszelekciós mechanizmus sajátos módon a kampányszerű fiatalítás terén jelenti a legkomolyabb veszélyt. Ma egy fiatalt, különösen ha nő, és van néhány nyelvvizsgája, valamint elég elszántsága a feltörekvéshez, semmi nem mentheti meg a gyors karriertől. Bodor Pál okkal tette szóvá nekikeseredett cikkében: „Ha tíz fiatal közül kell kiválasztani a lehetséges parlamenti képviselőt, választmányi tagot stb., nem pedig százezerből, a százezer legjavából, akkor nagy esélyünk van reprodukálni a középszerűséget felső szinteken, szavatolni, hogy tíz-húsz év múlva egy kis, parlamentből kiszoruló, szomorú szocialista párt tébláboljon a semmiben." (Szürke szocialista állomány. Népszabadság, 2004. július 20.) Persze nem a fiatalok bűne, hanem az MSZP működésmódjának következménye, hogy miként lehet a pártban karriert csinálni. Az öröklött és tovább élő működésmód határozza meg a pártban az újabb generációk szocializációját, amely miatt a sikerhez nem a társadalomban elért teljesítményt kell felmutatniuk, hanem a párt belső életében érzékelt követelményeknek kell megfelelniük.

6) A hatalmi pozíciókon és napi teendőkön túltekintő értelmiséggel egy ilyen működésmód mellett természetesen nem lehet mit kezdeni. Az MSZP politikusai hiába vannak „elvileg" tisztában azzal, hogy a véleményformáló és a szakmai kompetenciát biztosító értelmiség nélkül bajba kerülnek, ha közben a pártelit zömét csak zavarja, idegesíti ez az akadékoskodó, kritizáló társaság. Nem is azonos nyelven beszélnek. Ellenhatásaként a baloldali értelmiség zöme nemcsak kívül marad az MSZP-n, de nem is vállal nyilvánosan szolidaritást vele ­ hacsak a jobboldal miatt feltámadó aggodalom azt ki nem kényszeríti.

7) Az értelmiség pregnáns jelenléte nélkül az MSZP ­ fogalmazzunk nyersen ­ kulturálisan üres. Ez pedig nem valami sokadrendű probléma, hanem az egyik legalapvetőbb kérdés, ami a párt jövőjét meghatározza. A pártban a fiatalokat a napi politikán és a hatalomtechnikai képzésen kívül nem éri érdemleges szellemi hatás. A „mezei" párttagok elégedetlenségének, passzivitásának sem csupán az az oka, hogy nem férnek a politikaformálás közelébe, hanem hogy kulturális értelemben sem találhatnak semmi vonzót az MSZP-ben. Nem egy valóságos politikai-kulturális közösség tagjai. A sokat emlegetett negatív sajátosság, hogy nincs „arca" az MSZP-nek, hogy a nyelvezete fogyaszthatatlan, hogy képtelen a mai kornak megfelelő, de saját nyelven megszólalni, nem egyszerűen politikai és/vagy kommunikációs hiba, hanem a kulturális üresség következménye. Nem független ettől, hogy az anakronisztikus és szélsőséges jobboldal eszméi úgyszólván gáttalanul terjednek. A kultúramentesség nemcsak a baloldali értelmiség produktumai, hanem a párton belüli szellemi teljesítmények iránti közömbösségben is megnyilvánul.

 

Paradox helyzet: folyvást az MSZP jövőképének hiányáról szól a fáma, miközben a párt szinte programtúltengésben szenved. Valójában nem az a szocialisták legfőbb problémája, hogy nincs kikezdhetetlen jövőképet tartalmazó programjuk, hanem hogy ami van, az iránt is igen csekély az érdeklődés. Miért is jönne lázba a politikától megcsömörlött nagyközönség, ha a párt vezetői és középrétege sem sokat hederít a több-kevesebb műgonddal elkészített papírokra.

A jövőképteremtésre noszogatott MSZP-ben nem hiányzott az igény egy olyan program megfogalmazására, amely a rendszerváltás lezárulásával és az EU-tagsággal előállt helyzetre, a fejlődés új perspektíváira reflektál. Ugyanakkor az sem volt titok, hogy a feladat megoldása nem lesz egyszerű. Részint azért, mert az egész európai szociáldemokrácia bizonytalan, nem jutott túl az útkeresés szakaszán, részint pedig azért, mert éppen most jelennek meg a Magyarországot, illetve az új EU-tag országokat érintő speciális nehézségek. Mindenekelőtt az a kettősség, hogy néhány éven belül érzékelhető lesz a lehetőségek bővülése, hiszen az Európai Unió támogatási forrásainak igénybevétele javíthatja a felzárkózás esélyeit, miközben a Monetáris Unió kritériumainak való megfelelés, a vállalt és Brüszszelben is jóváhagyott konvergenciaprogram végrehajtása rövid távon korlátokat szab az esélyek gyors javulását hitelesítő társadalompolitika folytatásához.

Magyarországon jelenleg ez utóbbi követelmények határozzák meg inkább a mindennapi politikát. Ráadásul a „váltott rendszer" legitimációja is egyre ingatagabb az elmaradt társadalmi konszolidáció (ha úgy tetszik, a jóléti rendszerváltás deficitje) miatt. Nagyon is erőteljes igény volna tehát a gazdasági rendszerváltás során előállt társadalmi defektusok korrekciójára. Az MSZP-nek ilyen körülmények között kellene hitelesítenie egy optimista perspektívát kínáló, de a realitásoktól el nem szakadó baloldali programot. Olyat, amely ráadásul a választók érzelmi megragadására is alkalmas.

Amikor 2003 kora tavaszán a párt kongresszusa megbízta Hiller Istvánt a programalkotó munka irányításával, nem volt egészen nyilvánvaló, hogy mire is szól a megrendelés. Volt igény arra, hogy „korszakváltó" program szülessék az EU-csatlakozás utáni időkre, ugyanakkor arról sem lehetett megfeledkezni, hogy 2000 novemberében az MSZP már elfogadott egy hosszabb távra, mintegy tizenöt évre érvényes programot. Éppen akkor, amikor a szocialisták legutóbbi „nagy válsága" a Németh Miklós-üggyel gerjesztett konfliktus a tetőfokára ért. Csoda, hogy akkor a pártprogramra a kevésnél is kevesebb figyelem jutott?

Négy évvel ezelőtt a programot az MSZP kongresszusa egyöntetűen megszavazta, ám ennek ellenére sem volt tisztázva, milyen is a párt viszonya a jövőjének meghatározására szolgáló dokumentumhoz. A párt különféle irányzatai és csoportjai kompromisszumként elfogadták, esetleg csak beletörődtek, nem mondhatni, hogy különösebben lelkesedtek volna érte. A Vitányi Iván vezetésével készült programot a párt tagjai és a szélesebb közönség elől valósággal eltitkolták, nem tették hozzáférhetővé, s persze az igény sem támadt fel iránta, hiszen az MSZP vezetői úgy viselkedtek, mintha nem is létezne. Ilyen előzmények után nem meglepő, hogy senki nem vizsgálta meg igazán 2003 elején, miben is kellene átírni, módosítani vagy kiegészíteni.

Amikor Hiller István a megbízatást elvállalta, ambíciója az volt, hogy az MSZP három területen fogalmazza meg új módon az elgondolásait: a nemzeti kérdésről, az állam szerepének új felfogásáról, valamint a környezeti problémákról. Az elkészült dokumentum szerkezetében nagyjából követi is Hiller eredeti törekvését, de célkitűzése, melyet az Új magyar szociáldemokrácia cím is jelez, túlment a korábbi szándékon, vagyis a 2000. évi program korszerűsítésén, javításán, kiegészítésén. Bátor vállalás, de ezáltal utat nyitott a hiányosságokat felrovó kritikáknak. A programkészítés során bizonytalan volt, milyen legyen a készülő dokumentum tartalmi kiterjedése, a tárgyalás elméleti mélysége, s hogy melyik funkciójára összpontosítson inkább, hiszen nem könnyen egyeztethető össze az alapvető kérdések elméleti tisztázásának szándéka, illetve a közérthetően előadott, érzelmileg is megragadó jövőkép igényének kielégítése.

Hiller optimistán látott a munka megszervezéséhez, „szellemi pezsgést" tapasztalva a baloldalon. Sokan látták időszerűnek és fontosnak a korszakváltáshoz illeszkedő koncepció kimunkálását. Látható volt viszont, hogy ha a baloldalon létező különféle elgondolások mindegyikét megpróbálja figyelembe venni és beépíteni a készülő dokumentumba, akkor abból koherens koncepció nem alakul ki. Ezért a programkészítés metodikájában nem követte a korábbi gyakorlatot, nem volt elsődleges törekvése, hogy az elkészült anyag az eltérő nézetek között megteremthető kompromisszumot jelenítsen meg. Így azután a vitákban elhangzott vélemények egy részét be lehetett építeni, a szöveg koherenciájának megbomlásával fenyegető más álláspontok viszont kiestek a rostán. Ez a módszer a korábbi dokumentumoknál kétségkívül fogyaszthatóbb és szemléletében egységesebb szöveget teremtett, viszont kiszolgáltatottabbá is tette a támadásoknak. Jellegzetes megnyilvánulása volt ennek a párt baloldali platformját reprezentáló Krausz Tamásé, aki maga is részt vett a készülő program vitáiban, de fontosnak érezte, hogy kijelentse: az elkészült anyag egészével nem azonosul. (Nem én írtam. Népszabadság, 2004. augusztus 6.)

A „hivatalos" program készítésével párhuzamosan, attól függetlenül több kísérlet is napvilágot látott, amely az MSZP politikai koncepciójának befolyásolására törekedett. Ilyen volt még tavaly tavasszal Andor László, Földes György és Knausz Imre tanulmánya (Tradíció és újítás a baloldalon. Egyenlítő, 2003/1), amelyet az Országos Választmány is vitára bocsátott, de a politikusokból érzékelhető reakciót nem váltott ki. Ezzel ellentétben Gyurcsány Ferenc írása (Merjünk baloldaliak lenni! Mozgó Világ, 2004/3) jelentős feltűnést keltett a pártban, most pedig különösen fölértékelődött, hogy szerzője a politika legelső vonalába került. Jánosi György Az egyszeri megváltásban nem hihetünk című dolgozatával szállt be a programvetélkedőbe, még mielőtt a Hiller-féle tervezetről a diskurzus megindult volna. Gazsó Ferenc Irányváltás a társadalompolitikában címmel közreadott tézisei pedig, mint láttuk, azáltal keltettek föltűnést, hogy arra támaszkodva az egykori reformkörösök népi-nemzeti szárnya politikai erőt kezdett szervezni egy baloldali fordulat érdekében, s a benne foglaltakat összekapcsolta a Medgyessy-kormány kritikájával.

Nem a programhiány, hanem a koncepciók bősége okozhat kaotikus helyzetet, ha a szétfolyó vitát nem sikerül kanalizálni. Akkor pedig az eredmény nem a megállapodás, hanem a divergencia fölerősödése lehet. Jó esély van rá, hogy a programvita a közvetlen hatalmi vetélkedés területére kerüljön. A tisztújítás időszakában könnyen a harc logikája, nem pedig az álláspontok világos tisztázásán nyugvó konszenzuskeresés szándéka uralhatja el a programalkotó folyamatot. Ha kiéleződik a vetélkedés, könnyen lehet, hogy programvita gyanánt a pocskondiázó kritika és ennek ellenhatásaként az apológia polarizálja a frontokat, ami mindenre alkalmas, csak egymás érveinek megfontolására nem. Még az is előfordulhat, hogy a hatalmi harcok normális mederben folynak és békés kiegyezéssel zárulnak, ez viszont azzal járhat, hogy a programvita lezárása megint ­ Vitányi Iván korábbi kifejezését kölcsönvéve ­ „képmutató egységet" eredményez.

Korántsem egyszerű a program és a stratégia közötti összhang kialakítása (sajnos a kettő különbségét az MSZP vezetésének számos tagja egyszerűen nem ismeri, a stratégia hiányát felrovó kritikát hallva a programra mutogat). Normális esetben az elfogadott, nemcsak formálisan megszavazott, hanem ténylegesen interiorizált programból származtatnák a stratégiai tervet. Most azonban nincs normális eset. A párt szervezeteiben zajlik a programvita, de annak lezárulása előtt ki kell alakítani a kormányzati ciklus hátralévő időszakára érvényes stratégiát. A Hiller-féle dokumentum vitája során újra feltárulnak a párton belül meglévő koncepcionális különbségek, most derül ki, milyen nagy hiba volt, hogy nem próbálták megemészteni a négy év óta létező program tételeit. Szilárd elvi alapok elismerése nélkül szinte bármi és bármilyen alapon fölvethető és újratárgyalható. A vezetés megszerzésért vívott belső küzdelem és a kormánypolitika prioritásainak meghatározása során amúgy is megjelenő feszültségek közvetlenül átvihetők a programvitára, a feléledő koncepcionális nézeteltérések pedig éppen azt akadályozhatják meg, amit a programkészítésnek szolgálnia kellett volna: az elvi egység megalapozását a Szocialista Párt új korszakában.

 

*

 

Számon tartani is nehéz, hány kongresszust rendeztek a szocialisták a párt megalakulása óta eltelt 15 évben, de közülük kevés minősíthető sorsdöntőnek. Az októberi vélhetően ilyen lesz. Az MSZP sokszor volt már nehéz helyzetben, az ismert bonmot szerint leginkább a maga teremtette válságokat szereti megoldani. A jelen helyzet azonban különbözik minden eddigitől, részint a ciklus közepén végrehajtott kormányváltás, részint a megoldásra váró problémák összetorlódása és a párt akut vezetési válsága miatt. Napirenden van az új kormányzási szakasz elindítása, nem kerülhető meg az erre vonatkozó stratégiai terv elfogadása; végre kell hajtani a tisztújítást, amely ezúttal elnökváltást is jelent; a kongresszus feladata továbbá a programvita lezárásaként új dokumentum elfogadása, valamint a szervezeti reformról és az alapszabály módosításáról szóló döntés meghozása.

Sok feladat sűrűsödött tehát össze a pártkongresszusra, talán túl sok is. Egy csapásra aligha lehet a válságot előidéző valamennyi gondot egymással összhangban és konszenzusteremtő módon rendezni. Különösen akkor, ha a kihívásokra adott válaszkísérletek nem annyira a problémákra, mint a személyi vetélkedések szempontjaira reflektálnak. Nyers Rezső még 1989 áprilisában Kecskeméten az MSZMP reformköri tanácsozásán felhívta a figyelmet: „Ha a pártkongreszszus előtt a politikai kérdések nincsenek megoldva, akkor a pártkongresszus nem oldja meg őket. Ha megoldatlan kérdésekkel pártkongresszust csinálunk, ez tényleg nagyon jó arra, hogy összezavarodjunk vagy kiváljunk." Akkoriban a kiválás megalapozása volt az aktuális kérdés. Most az lehet a reális cél, hogy sikerüljön az összezavarodást elkerülni, és megválasztani azt a vezetést, amely képes az MSZP-t új pályára állítani.