A Mozgó Világ internetes változata

Barna Imre

Mr. Gibson sofőrje

Szórólapot nyomna a kezembe, turbános nő, a szórólapon Jézus, ötvenkilenc-hatvanban, hittanórán kaptam ilyesmit jutalmul, amiért tudtam: azért vagyunk a világon, hogy Istent megismerjük, szeressük, és mindig neki szolgáljunk, Tiszi bácsitól, szeretettel. A kezembe nyomná, de reflexből kikerülöm, a szórólap nem jutalom, hanem píár, egész kötegnyit szorongat, a Mammut előtt áll, turbánja van kendőből, hatvan körüli nő, tipikus rózsadombi radikális, most mégis szórólapoz, pláza előtt jézusos logóval amerikai filmet reklámoz, a kommunisták támadják, a püspöki kar kiállt mellette, a pápának is tetszett állítólag.

Tiszi bácsira alig emlékszem, talán csak ahogy reverendában lépked a padok közt, oda nem valóan, ha jól feleltünk, szentképet kaptunk tőle, osztályozni nyilván nem osztályozhatott. Hittanra az járt szombat délutánonként, az iskolába akkor még, aki más volt, más, mint a többiek, akik viszont nem voltak mások, akiknek a szülei komcsik voltak, a karácsonyfát meg az ajándékokat is úgy vették, pénzért, mert nem hittek Istenben, nem hitték, hogy hoz majd a Jézuska, ahogy a Balogh se hitte, hiába mondtam neki, hogy próbálják ki, zárják be egy nappal előbb az egyik szobát, majd meglátja, ő csak röhögött, hajtogatta, hogy nincs is Isten, és különben egyik meg másik szobájuk sincs, csak egy van meg a konyha, oda meg mégse zsúfolódhatnak be mind.

A filmet már láttam, két órán át folyik a piros festék, ütik-verik Jézust a gonosz zsidók, majd a szadista rómaiak, végigverik a Via Crucison, szíjat hasítanak a hátából, a gonosz zsidók kéjesen nézik, az ördög is nézi, nincs pillája és szemöldöke, szomorú-gonoszan szúr a szeme a hímnős, szőrtelen arcából, megmondtam, megmondtam, miért nem énrám hallgattál, jéghideg szeme van, a gonosz zsidóknak nem, az ő szemük zavaros, buta, gyűlölettől hibbant, a rómaiak meg szadisták, de nem mind, Pilátus például mossa kezeit, látni is, ahogy mossa, lavórt tesznek oda neki, abban. A fiammal láttuk a filmet, tizenhét éves, három liter popkornt kapott egy liter kólával, másfél óra hosszat bírta, akkor azt mondta, ennyi, kösz, tudom, mi a vége, majd kinn megvárlak.

Szórólapoznak a Mammut előtt.

Antiszemita-e Mel Gibson?

Hogy lenne az, Jézus is zsidó, ki vitatja, hacsak a turbános nő nem, a Máriát játszó gyönyörű Maia Morgenstern is az, beszélni is zsidóul beszélnek, a rómaiak meg rómaiul, eccse hómó, artikulálja a bolgár Pilátus, feliratozni kell, hogy érteni lehessen. A gonosz zsidók azért olyan gonoszok, a szemükön is látszik, az egyik föveges főpap fél szemén fekete kendő, mint a kalózoknak, mert ez egy film, Jézus benne a jó, a fövegesek pedig a rosszak, vonalat húz Jézus a porba egy látványos emlékképben, a parázna asszonyosban, jó jelképeset maga és őközéjük, eddig és ne tovább, és ebből is látszik, hogy ők, a fövegesek a bed gájsz. Plusz a csőcselék, na igen. Mocskos csőcselék, mondja rájuk egy római, igaz, ami igaz, de hát ő római, persze. És mocskos csőcselék meg mocskos zsidók, az azért nem egészen ugyanaz, még ha utal is rá a római, hogy na hiszen, hogy ugyanezek nemrég még pálmaágakkal fogadták ezt a Jézust, és nemcsak a nyamvadt Júdás, hanem Péter is milyen ócskán megtagadja, és a cirenei Simon is milyen gyáván vonakodik, amikor ráparancsolnak, hogy vigye utána a keresztet; hogy ő nem, hogy neki semmi köze ehhez az emberhez.

Aztán persze felveszi, és viszi, mert muszáj neki, a rómaiak miatt.

Egypár évvel később, hatvankettő vagy hatvanhárom húsvétján, mindenesetre már elsőáldozás után, én is hogy betojtam, pedig csak a nagymamám tuszkolt be a Bazilika sekrestyéjébe, hogy kérjek körmeneti zászlót, és a sekrestyés, köpcös, ideges emberke, a nagy tolongásban talán összekevert valakivel, és mire észbekaphattam és magyarázkodhattam, tiltakozhattam volna, nem, tévedés, én nem, ő már rángatta is a fejemre ingerülten a ministránsinget, dehogynem, és akkor meg már pláne szólni se mertem, és egy perc múlva ott álltam a főoltár előtt, százak szeme láttára, szerencse, hogy nem buktattak le az igazi ministránsok, még csak az hiányzott volna, de nem, rendesek voltak, segítettek, szóltak. Most letérdelünk, most felállunk, most hátramegyünk, most előre. Aztán a mise véget is ért valahogy, de csak akkor kezdődött a neheze, a körmenet ugyanis. Ki a térre, Guszev utca, Aranyjános, Októberhat, vagy hogy, és szégyenszemre ott lépegettem a selyemzászlók alatt, a menetnek majdnem az élén, csipkés ingű csaló, álministráns az igaziak közt. Bármikor felbukkanhatott volna egy tanár vagy egy osztálytárs is akár, még szerencse, hogy csak a nagymamám ismert fel, büszkén integetett, sőt felszabadultan, sőt boldogan talán, hogy na, hát mégiscsak sikerült, hogy történt, ami történt, most mégiscsak megvolnánk akkor ezzel az izével, ezzel az asszimilációval tehát, én viszont sírni tudtam volna a szégyentől, és persze nemcsak az ismerősöktől féltem, hanem az Istentől is, sőt leginkább őtőle, mert a bámészkodókat be lehet csapni, de az Istent semmiképp.

A turbános nőnek látnivalóan nincsenek identitásproblémái.

Mel Gibsonnak sincsenek, a főszereplőnek se, őbelé egyes tudjuk-milyen lapok szerint villám is csapott forgatás közben, nem is egy, hanem kettő, de ő ettől nemhogy megijedt volna, hanem pont fordítva, de akár csapott belé villám, akár nem, a főszereplő is a mi emberünk, üzeni a turbános nő, és Maia Morgenstern és a bolgár Pilátus és az olasz rómaiak is és az egész stáb, a fővilágosítótól a sminkmesteren át Mr. Gibson sofőrjéig, az ő nevét is hozza a végefőcím-lista, szívesen megjegyeztem volna, de siettem, várt odakinn a gyerek, vittem utána a popkornját, legalább fél litert bent felejtett ugyanis, aztán valahogy csak elkerültük egymást, kár, pedig őneki én voltam a sofőrje. Azt hittem, csocsózni ment a moszkvabisztróba, de nem, majdnem lekéste szegény az utolsó villamost a hülye ötletem miatt, hogy nézzük meg ezt a filmet.

Mr. Gibsonnak nincsenek problémái, állítólag voltak, de már nincsenek, mert megtért, és nem ám csak egy kicsit, hanem nagyon, nem vívódósan, hogy így meg úgy, mint Scorsese, hogy mi lenne, ha Jézus mégiscsak leszállna a keresztről, és családot alapítana, vagy pláne a végzetesen labilis Pasolini, aki a maga kommunistának kommunista, de mégiscsak megváltó Jézusával a hatvanas évek közepén nem sokkal azután haragította magára a szigorú anyagelv-társait, hogy egy profán passióepizód miatt négyhavi börtönnel sújtatott első fokon szentséggyalázás miatt. Mr. Gibson nem egy problémás ember. Nyilván ezért van az, hogy az ő tetszetősen fényképezett véres atlétájának, a szenvedést szadizmussal, az irgalmat pedig mazochizmussal társító ízlésének legfeljebb annyi köze van a megváltáshoz, amennyi a saját, Passió-emblémás gagyik és jézusos bögrék eladásából is tízmilliókat jövedelmező megtérésének az alázatos hithez.

De miért zaklat fel úgy? Miért muszáj foglalkozni vele? Támadni és védeni, vitatkozni és nyilatkozni róla, felsorakozni mellette és ellene: miért is? A turbános nő miatt? Hihetetlen.

 

 

Almási Miklós

Látja? Nem látja? Na látja...

A maszk elemzésénél kezdtem érteni, miről is van szó. Az álarc ugyanis kedvencem, nem a báli mütyür, hanem az a kulturális szokás, miszerint valami más mögé rejtőzik az ember, de úgy, hogy kis ügyességgel azért fel lehessen fedezni az igazit. (Őskultúrák maszkjai, arc- és testfestései.) Vagy nem lehet felfedezni az igazit, s ez talán izgalmasabb: az az álarc, ami kifürkészhetetlen - az alakoskodás, a képmutatás, Shakespeare nagy történelmi felfedezése. Szóval itt vagyunk: a kép-mutatás - nem kell mondanom - magától is a képtudomány tárgya. Nem úgy, mint Shakespeare-nél, ahol a képmutatás vízválasztó, a régi elit nem érti, miért nem azt jelenti a szó, amit mondanak, miért más a viselkedés, mint a szándék (l. Lear tragédiáját).

És akkor most Hans Beltingről és felfedezéséről. Képantropológiája a kép és ember viszonyát vizsgálja, felbontva azt a naiv természetességet, amivel általában fogadjuk a képeket. Merthogy ez a viszony nem is olyan természetes. Mint ahogy a maszk sem egyszerű képlet. A maszk „saját testünk képpé változtatásának pars pro totója. A test hordozza a képet, azaz hordozó médium. A test olyan képre cseréli, amelyben a láthatatlan (a hordozó test) és a látható (a megjelenő test) médiális egységet képez." Csak azért idézem ezt az elemzésrészletet, mert benne világos, miről is van szó. Hogy különbség van képmédium és kép között. A test (ami a maszkot hordja) - médium, a maszk - a kép. Általánosabban: a falon függő festmény - vászon, festék, keret, egyáltalán a felakasztható képtárgy - médium, amitől különbözik a kép, a műalkotás, amit az ember fantáziája (belső látása) formál újra, alakít tovább, hogy igazi (virtuális) kép legyen. (Angolban egyszerűbb: a picture és az image jelzi a médium és a műtermék különbségét, magyarban és németben nincs ilyen ontológiai jelzés...) Szóval a bekeretezett látványt belül, lélekben alakítjuk képpé, ami nem paradoxon: a kép ugyanis a fejben válik igazi képpé - gondoljunk a három dimenzió előállítására, hiszen a kép maga két dimenzióban hozza elénk a tárgyakat, tájakat, arcokat, s mi „belelátjuk" a harmadikat, illetve úgy látjuk, hogy... „Hiszen a kép másképp van jelen, mint médiuma. Csak akkor válik képpé, ha szemlélője átlelkesíti." Nem részletezem, gondolom, érthető.

Hát ez Belting találmánya in nuce. A képmédium sokféle lehet, és egyben - így vagy úgy - meg is határozza a képtartalom lehetőségeit. A falikép más médium, mint a fotókép, megint más, mint a maszk vagy testfestés, vagy az a kép, amit az eltávozott (halott) kedvesről őriz a hozzátartozó, hogy jelenlévővé változtassa az eltávozottat, ugyanakkor jelezze annak távolságát is. Ez is paradox, ill. ellentmondásos viszony, mint ahogy az egész képügy ilyen ellentmondásokkal teli konstrukció: Belting nagyszerűsége abban van, hogy a kézenfekvőben fel tudja mutatni a talányt, az első pillanatban nem látható ellentmondásos szerkezetet: ez a képantropológia.

Az ember nem egyszerűen „képeket" teremt, hanem médiumokat és bennük más és más képeket, melyekhez a percepció és belső kép más és más technikáit alakítja ki - csak minderről eddig nem vettünk tudomást: kép - kép. Legfeljebb a „képi fordulat" („pictural turn": William J. T. Mitchell), azaz a képkultúra inflálódása révén figyeltünk alaposabban a képek bekerítő támadására, hogy ti. mindenből kép lesz, hogy a valóság eltűnik a képparaván mögött, hogy még a képet sem látjuk, már csak a kép képét (Baudrillard), meg digitális képet, ami már nem is kép a maga fizikai egyszerűségében. Nem sorolom.

Amit képnek nevezünk, sajátos látványkonstrukció: mi állítjuk össze a képelemeket, szerkesztünk hozzá kiegészítőket, hosszabbítjuk meg (harmadik dimenzió), s érezzük meg atmoszferikus (szellemi) hatását. Ez nemcsak a művészen múlik, az alkotó számít a befogadó rekonstrukciós munkájára, hogy ti. benne evokálódik a mű „nem látható" (de bekódolt) szellemi tartalma is. (Belting persze haját tépné az „evokálódik" kifejezéstől, de maradjon.)

Az ember mint képteremtő állat - másik oldala tehát az, amit eddig természetesnek vettünk: a képhez való percepciós viszony. Felteszem, hogy az újabb és újabb képi médiumok (árnyék, testkép, fotó, film, tévé, digitális kép) hozták magukkal, hogy akkor már ne csak az „ábrázolattal", a képpel általában foglalkozzunk (mert általában vett kép nincs is...), hanem a képmédium és kép vonatkozásával, valamint a hozzájuk való különböző belső reprodukciós viszony sajátságaival. Az antropológiai megközelítés tehát a képre adott emberi válasz különbözőségének és azonosságának elemzése.

Belting nem áll meg az ősi, ill. klaszszikus paradigmában született (reneszánsz) képeknél: mivel a tévé is médium, dialektikája feltárandó. Minden kép a jelenvaló és távollevő, a most és az egykori feszültségére épít - a középkori ünnepek olyan kép vagy szobor körül szerveződtek, amelyek évszázadokkal korább keletkeztek -, az ünnep a most és az akkor ellentmondását oldotta. A televíziós közvetítés ezt bővíti, átalakítja: az egykor és a most helyébe az ott és most kerül: az esemény - real time - a Föld másik felén történik, de itt látszik. Az „itt és most" ezen az úton „ott és most"-tá változik, ahol csak úgy lehetünk jelen, ha szellemi úton kilépünk a testünkből. Ekkor a jelenlét és távollét új, de mindig a kép által lehetővé tett módon fonódnak össze. Ezt elfogadjuk - így alakult át modern antropológiai viszonyunk -, igen ám, de egy technikai gikszer, és máris robban a kép: „az élő közvetítés illúziója azon nyomban szertefoszlik, ha az egyszer már látott képsort néhány perccel később megismétlik, és így az élet minden effektusa ellenére halott emlékké kristályosodik". Amiben az az érdekes, hogy voltaképp ugyanilyen „halott" volt az eredeti - azonos idejű közvetítés, a jelenlétünk az eseményben csak virtuális volt, és mégis elfogadjuk: ez az antropológiai csavar. De ez a „természetesség" lepleződik az adás esetleges technikai zavarában. Konstruált ez a kép - mint minden kép -, ám az ember valóságérzéke itt is, ott is követeli jussát, a konstrukció és valóság ütközik is, egyik megkérdőjelezheti a másikat - még mindig nem uralkodik a teljes virtualitás. Szóval: Baudrillard (és Foucault) még nem győzött. A beltingi antropológia - tán tudtán kívül - az emberi világban-levés rehabilitációja is.

Antropológiailag tekintve a jelenvaló és távollévő (eltűnt, halott), a megfogható és megfoghatatlan feszültsége mindig is képalkotó erő volt. E sorozatból kiemelkedik a halál és a kép viszonya. Már említettem az eltávozott képét mint a gyász, az emlékezés támpontját, de Belting egy lépéssel tovább is megy: hogyan kerül be a halál ténye a képbe? Itt a megjelenítés - mondhatnám: hegeli - gondolatával operál: „A kép valami távollevőt képez le, ami így kizárólag a képben lehet jelen. Azt jeleníti meg, ami nem a képben van, hanem csak megjelenhet a képben. A halott képe nem anomália, hanem éppenséggel eredeti értelme annak, hogy mi a kép. ...Az emberek száműzték a sehol jelen nem levő halottaikat egy kiválasztott helyre (a sírba), és ezért adtak halhatatlan testet a képben, egy szimbolikus testet, amelynek révén újra beilleszkednek a társadalomba." Ez a képi reprezentáció specialitása: azt jeleníti meg, ami nem a képben van, hanem csak megjelenhet benne. Mély esztétikai gondolat: a kép - akár médium formájában, akár image-alakjában - nem „tartalmazza" (láttatja), amit ábrázol, de benne „megjelenhet" az, ami egyébként soha, sehol. Sajátos fenomenológia: sem az eltávozott, sem a „halál" maga nincs a képen, de a befogadó társszerzősége révén, annak emlékezéssel terhes pillantásában „megjelenhet".

A feltételes mód külön is hangsúlyozza a kép sajátos ambivalenciáját: a nagy képek mindig is élnek ezzel a trükkel, banálisan a „Látja? Nem látja? Na látja!" szleng-vicc mondja ezt: az ember nem azt látja a képen, ami oda van festve. Annál többet, egyáltalán: mást - ugyanis a maga által „átalakított" képet. Nem látja, mert tényszerűen nincs a képen, ám mégis látja, mert kettejük viszonyán átsuhan. Ez az átsuhanás - túl a „Kép és halál" fejezetben mondottakon - a kép esztétikai esszenciája: nem a képfelületen és nem a fejben születik és „van", hanem a néző és a képmédium „között" keletkezik, és bizonytalan, képlékeny, megfoghatatlan minőségében ott lebeg. S amíg ott lebeg, addig él a kép transzcendentális mélysége, nem a szó teológiai, hanem lényeg-tani értelmében: a kép így transzcendálja önmagát, mint ahogy a néző is így lép túl emlékein, fantáziáján, hatol bele a kép megfoghatatlan (nem létező) rétegeibe.

Belting egy helyen visszautal saját korábbi kutatásaira (a Kép és kultusz gondolatanyagára): ez a transzcendencia a keresztény művészet felfedezése. Hegelt idézi, aki szerint a görög plasztika mint ábrázolási ideál sohasem tér vissza a maga pompájában, helyette már a bizánciaknál megszületik a „transzcendentális" - a testen túli - ikon. „Az ikon a testre nem hasonlító képeket használt, hogy átlépjen a testi világ határain." Így is maradt, azzal a különbséggel, hogy a „testre hasonlító" képmédiumban alakult ki - a reneszánsz-paradigmában - a testen túli világot felcsillantó ábrázolásmód: a lebegés kétértelműsége. A képi metafora, a szimbólumok és valóságelemek tobzódása, mindaz, amiben - ha jól megy - bármikor „megjelenhet" a mindenen túl lévő birodalom sejtelme. Ezért pl. majdnem képtelen vállalkozás megfejteni Vermeer A festészet allegóriája c. képét vagy Greco Toledóját, de még Manet Olympiáját is, jóllehet akinek „van szeme hozzá, az látja" - ti. azt a másik világot, ami áttűnik az éppen láthatón, a médiumon és a képen. A „van szeme hozzá" azért jelzi, hogy „hármunkon" áll a vásár: a képen mint médiumon, a képen mint képen és a befogadó értelmes pillantásán. De ez már Belting könyvének „szövegmélye".

E többszörös áttűnés fenomenológiája teszi élménnyé Belting könyvét, s persze nemcsak a magas művészet csúcsain, hanem a kép antropologikus előszámlálásának minden területén: halotti maszkon, totemoszlopon, portrén, fotón és persze a táblakép remekein. (A tévéképet nem említeném, Belting is csak óvatosan közelíti: még nem jött el ideje elemzésének. Tán nem is lehet. Tán lehet, de nem érdemes. Nem kell hozzá szem, mondanám, habár...)

A kötet egy új, a legfrissebb alapműveket közreadó sorozat - Spatium - darabjaként jelent meg, hasonlóan az egykori Athenaeum-sorozathoz, ezúttal is újabb ablakot nyitva esztétikai kultúránk számára. Kalaplengetés a körültekintésnek és munkának, amit a létrehozók áldoztak rá.

 

Hans Belting: Kép-antropológia. Képtudományi vázlatok. Kijárat Kiadó, Spatium sorozat 2. Sorozatszerkesztő Bacsó Béla-Thomka Beáta. Fordította Kelemen Pál. 278 oldal, 2500 forint.  

Rózsa Gyula

Papírforma

Hajdanában, amikor a magyar állam még áldozott nemzetközi kortárs kiállításokra, a budapesti kisplasztikai biennálék statútuma egyetlen anyagot tagadott ki, a gipszet. Ennek ugyan már akkor sem volt sok értelme, amint ezt egy kiváló kritikus azon melegében szóvá tette a bronzon és kövön kívül porcelánt, befőttesüveget, vascsövet, gumit és dróthálót alapszabályhűen felvonultató szemléről szólva, a kivétel nem volt egyéb, mint az akkor elmaradhatatlan, kicsi, komikus kelet-közép-európai atavizmus. Akkor már errefelé is túl volt művész és közönség a pop-art kíméletlen deheroizálásán, anyagban, technikában is megnyilvánuló monumentális közönségességén, mi több, lassan a koncept anyagtalan és testetlen produktumait is tudomásul kellett vennie. Mindegy, ha a szigorú társadalmak aggályos hisztériával őrködnek a tiszta akadémizmus törvényei fölött, a félszigorúak tettetésből, slamposságból vagy taktikából felejtenek elöl egy-egy zárványt, kövületet, komolyan már nem vett korlátdarabot.

Az osztrák Oberhuber papírobjekteket állított ki az első budapesti biennálén, messze megelőzve bennünket, ez juttatta eszembe a réges-régi múltat, de nyilván nem ez mozgósította az idei szombathelyi biennále rendezőit. Hogyisne. Oberhuber harmincöt éve készült finom papírreliefjei, papírlemezből kivágott, felhajtott tárgysziluettjei decens biedermeier daraboknak tűnnének a hatalmas kátránypapír kárpitok és ragasztott álversenyautók közelében, miközben - ez nyilván fontos volt a rendezőknek - időközben a magyarok is, hogy úgy mondjam, felzárkóztak. Az egyelőre csak osztrák-magyar kiállításon mindenesetre látszott az a napjainkra generális anyagszabadság, amely a pop-art általánossá válása, túlhaladása és újraébresztése óta a képzőművészeteket folyamatosan ingerli, és sajátos módon az a matériától megszabadított alkotói tevékenység is, amely ezt a nagyon materiális vonulatot kíséri. Az elsőnek - ideiglenesen, esetleg és részemre - végpólusa az a Marc Quinn, aki nyolc pintnyi vérét fagyasztotta önportrévá a kilencvenes évek elején, de az életnagyságú márványszobrokról sem mond le, míg a matériát is pontosan jelölő Shit Head című plasztikája így, lefordítatlanul szerepel a berlini Hamburgi Pályaudvar kortársgyűjteményében. Ha a másik végpont a konceptuális művészeteknek, azok minden le- és elágazásának testetlensége, még hagyományőrző, netán konzervatív gondolkodásra is vallhat, hogy egy biennále egyetlen anyagban, a papírban gondolkodik.

Az alkalmi gyűjteménynek valóban ennyi volt a meghirdetett koncepciója. Ennek racionális, de nagyvonalúan tág körébe aztán beleillettek - valóban jól illeszkedtek - pop-art vagy neo-pop-art meggyőződések, konceptek papírban testet öltő rögzülései, finom op-art (vagy neo-op-art) nosztalgiák és egyéni mitológiák kultuszterei. A terminusokkal, köztudott, manapság nem sokra megyünk, legyen elég annyi: változatos, érdekes szemle volt. A papír mindegyikünknek kedves. Fizikai tulajdonságain, eredendő szűziességén és már-már bűnös alkalmazkodóképességén túl megkerülhetetlenül rárakódik az a többletérték, amelyet a kultúra itt Európában legalább hatszáz éve ráhalmozott, képtárban, kiállítóteremben ott lebeg fölötte és körülötte az a képzet is, amely évszázadok klasszikus művészetével összekapcsolja. Nemessége van, akkor is és ott is, ahol éppen nem vázlatok, akvarellek és művészi nyomatok szolgálatára alkalmazzák. Ahol a művek esetleg éppen e megszokott jellemvonásokat és funkciókat opponálják, a tagadás kontrasztjára építenek. A se nem osztrák, se nem magyar Made of Paper címet viselő kiállítás egyszerűen szólva papírszobrászati kiállítás volt, olyan művek válogatása tehát, amelyek mind a papír hagyományos képzőművészeti alkalmazásának, mind a szobrászat klasszikus tradícióinak ellentmondanak. Így érvényesülhetett például a papír születésének az a fokozata, hogy anyagunk a gyártás egyik fázisában iszap: Maurer Dóra - mondjuk - domborműveinek legyen bármily elvont biológiai, szociológiai és - amint írja - erkölcsi dimenziójuk, ezt az élményt is adják. A durván, foltosan felhordott massza a megszáradt sár érdességét kivált leplezetlenül mutatja az üveglapon, amelyre felhordták, s amely kicsillan alóla, miközben jól kontrasztál a beleragasztott falapocskák nagyon is nem esetleges, nagyon is kopogósan egzakt sora, amelynek szilárdsága, rendje, józansága végképp feszültséget teremt.

Ráadásul érződik a megszilárdult papírpép könnyűsége, sérülékenysége, nagyon is nem iszapsúlyú, üreges mulandósága - akkor is, ha nem tapinthatjuk meg, csak szeretnénk megtapintani a felületet. A papír álságos, talmi és ripacs abban a pillanatban, amikor tárgyak alakját ölti, amikor hozzá nem illő funkciókat vállal magára. Papírvár, papírtigris, papírkalap: mind komikussá, mind kétségessé válik, még mielőtt megfognánk, használnánk, szétdúlnánk. Az anyagnak ezt a kettősségét, a papírtárgyak eredendő őszintétlenségét valóban csak a papírszobrászat tudja erkölcsi-esztétikai tanulsággá demonstrálni, kiváltképp, ha eleve abszurd tárgyakat készít belőle. Az osztrák Fink, aki négyszeres jelenléte és a katalógusadatok szerint elkötelezettje ennek a csalóka plasztikának, asztalokat torzít el és fordít ki életnagyságban; pszeudotárgyakat formál és gyanúsan, érzékien görbe lábú Masszázsasztala, nagyon is hengeresre bénított Lendületasztala bizonyára fából, fémből, műanyagból formálva is szürreális volna. Üreges, könnyű, szinte hallhatóan tompán kongó nagy papírtestjei kétszeresre erősítik a groteszket és az iróniát. Ha pedig húsz évvel fiatalabb honfitársa, a még nem is negyven Wienerberger úgy fokozza ezt, hogy nem homogén ívekből szab ki, hanem papírcsíkokból sző utálatos, sárgás ruhaneműket, s ezeket aggatja rendetlen fémfogasokra, el kell ismernünk - az egyéni anyaglelemény miatt kell elismernünk -, hogy önálló lett elődeihez, a klasszikus pop-art nagy használtruha-szobrászaihoz képest.

A papír valahol, készítésének lényege szerint mégiscsak nemez, magyarul filc. Hogy szerves rostokból készül, és ezeket a rostokat több-kevesebb erőszakkal kényszerítik egységes egzisztenciává, ezt az ismeretünket Körösényi Tamás igen hatásos élménnyel frissíti fel. A szobrász, aki esztendők óta papírból, ha jól értjük, bezúzott makulatúrából tapasztja félig nonfiguratív darabjait, ezúttal lemondott a harsány, vad festékrétegről, amely a belső szerkezetet elfedte, és igenis, a maga filcességében mutatta meg az anyagot. A hatás mélyen esztétikus. A szürke, vastag, komoly lemezbe préselődő vörös, kék, zöld alkatrészek, ezek az olcsóságukban is nemesen színes zárványok olyan tartóssá és megbízhatóvá változtatják a formát, egy bordázott, leginkább a kútásásra és a gátvédelemre célozgató hengerpalástot, amilyen hatást más technikával, más anyagkezeléssel bizonyosan nem lehetne kiváltani.

Nincs új mondanivalónk: az első, ezúttal a papírt kitüntető, a tervek szerint mindig más eszmét választó és mind nemzetközibbnek szánt szombathelyi biennálénak sincs más tanulsága, mint egyéb anyagszemléknek. A zománcbiennálékhoz, bronzgyűjteményekhez, faszobor-szimpóziumokhoz hasonlóan a papírszobor-kiállításokon is csak azok a művek kapnak értelmet, amelyek a fizikai lehetőséggel élnek, és a fizikai lehetőség nélkül nem élnének meg. És hasonlóképp a zománc-, bronz-, faszobor-találkozókhoz a szombathelyi biennálén is jelen voltak - papírforma - a nem feltétlenül ilyen művek is. A papír türelmes, a papírból mindent meg lehet csinálni. Fedje el ennek emlékét az osztrák Barbara Graf egészen rendkívüli papírművészete. A szobrász szürreális Kézdobozokat meg Lábdobozokat meg Ujjállványokat formáz. Tárgyai összecsukhatónak látszó skatulyák, bennük mélyedés, gondos ágyazat, formát követő üreg, illetve tartószerkezet a nevezett testrésznek. De az emberalkatrészek becsomagolhatóságának (leválasztásának? megvédésének?) élménye, a humanizmusnak és a fenyegetettségnek nehezen feledhető kettőssége a göngyölegnek köszönhető. A szürke, precíz papundeklieszközök valahogy úgy sugározzák az emberséget és a kíméletlenséget, mint azok a tizenkilencedik századi orvosi műszerek, amelyeket borzongó elismeréssel szemlélünk a gyógyítástörténeti múzeumokban.

 

 

Made of Paper. Szombathelyi Képtár, Szombathely, 2004. március 18. - április 18.  

Az irodalmat - sok más egyéb mellett - rejtélyei is éltetik, azok, amelyekre már sohasem derül fény („Vajon mit tartalmaztak a Voinovich-házban megsemmisült Arany-kéziratok?"), s azok, amelyekre szinte azonnal fény derül („Ugye, Esterházy a Csokonai Lili?"). Hogy napjaink új magyar irodalmi rejtélye az előbbi vagy az utóbbi változatot képviseli, egyelőre nem tudjuk, mint ahogy abban sem lehetünk biztosak, rejtély-e valójában, s ha rejtély, pontosan mi benne a rejtélyes.

A rejtélyt Vadász Gézának hívják. Az idén hetvenöt éves soproni nyugdíjas tanárember - a puszta életrajzi tények szintjén nagyjából ennyi volt eddig tudható róla - úgy öt-tíz évvel ezelőtt, azaz élete delelőjén jócskán túl debütált költőként, s azóta is jelentkezik újabb és újabb erotikus (pajzán és malac) verseivel, főleg a Holmiban és a Mozgó Világban. Közben gondosan őrzi privacyjét: teljes visszavonultságban él, kiadóival csupán levélben érintkezik, a személyes találkozást célzó próbálkozásoknak ellenáll, mégpedig úgy hírlik, teljes - és ennyiben valóban rejtélyes - sikerrel. Most, sejthetőleg születésnapjára, gyűjteményes kötettel lepte meg magát és persze olvasóit is: A legfőbb tudomány címmel reprezentatív válogatást jelentetett meg életművéből.

Reprezentatív, egyben retrospektív a gyűjtemény - a kötet legkorábbi keltezésű verse, az Én könnyű kézzel... az 1944-es évszámot viseli, azaz éppen hatvan évvel ezelőtt íródott. Ami ismét a rejtély része: Vadász Géza tizenöt évesen búcsúzik benne az élettől, mégpedig végleges sorokban, szinte Weöres Sándor-i költői koraérettséggel:

Majd sírba dobnak meztelen,

És száll a mész, a szürke por,

Vagy tűz emészt, mit bánom én!

A könnyű semmi elsodor.

Ez a búcsú - szerencsére - korai volt: az azóta eltelt hatvan évben Vadász Géza - ha kihagyásokkal és szünetekkel, a csalódottság és elkedvetlenedés hiátusaival is - dolgozott, s megalkotta méretében talán kevésbé, jellegében viszont nagyon is jelentős életművét. Hogy ebben az életműben hogyan is testesül meg élet és mű kölcsönviszonya, arról most egy kicsit többet is megtudhatunk. A kötet végén ugyanis Kicsoda Vadász Géza? címmel néhány oldalas életrajzi vázlat olvasható a költőről, életének főbb fordulatairól és irodalmi példaképeiről. Igaz, ez az írás is újabb rejtély. Szerzőjének neve nincs feltüntetve, s csupán találgathatunk: maga a költő ír itt harmadik személyben magáról, esetleg barát vagy költőtárs tollából származik az írás (netalán Komor Ernő, Vadász ifjúkori barátja, maga is költő, a kiadatlan Univerzáliák című filozófiai költemény szerzője írta - Komor Ernőről egyébként Vadász és Komor mostanában előkerült levélváltásából tudtuk meg az előbbieket), vagy talán a kötet kiadója osztotta meg velünk - szerényen névtelenségbe burkolózva - értesüléseit a költőről és verseiről.

A versek persze magukért beszélnek. Amit mondanak, abban viszont voltaképp semmi rejtélyes nincs, viszont bőven akad bennük meghökkentő, sőt - legalábbis a hagyományos magyar irodalmi tudat számára - megbotránkoztató elem. Vadász Géza ugyanis - mint jeleztük - pajzán és malac verseket ír. Ebben persze még nem lenne semmi megbotránkoztató, sok magyar költő engedett meg magának ilyesmit alkalmilag. (Igaz, a nemzet nagyjaitól, a lángoszlopoktól nem szívesen vesszük a dolgot. Fellélegzünk, ha verses disznólkodásaik megsemmisülnek - lásd Arany és a Voinovich-ház. Vagy ha már letagadni nem tudjuk, szűziesen hófehérre magyarázzuk: lásd Dávidházi Péter nemrégiben közzétett eszmefuttatását arról, hogy miként, miféle szemfényvesztő nyelvi és logikai mutatványokkal próbálta több nemzedékre való magyar irodalomtörténész mintegy légiesíteni, szemérmesen átvitt értelművé testetleníteni Petőfi Sándornak azt a két sorát, amelyekben a költőnek volt mersze tárgyszerűen tudomásunkra hozni, hogy Egyik kezemben édes szendergőm [azaz Szendrey Júlia] / Szelídeden hullámzó kebele.)

Bár Vadász Géza nem tartozik a nemzet költőóriásai, a társadalmi fároszok és nemzeti lángoszlopok közé, mégis nehéz eset. Ő ugyanis nem alkalmilag és mellékesen, hanem elvszerűen és lényegileg a vágy és a testiség költője. A legfőbb tudomány, a kötet címadó verse, amelyet - bár viszonylag kései, 1970-ben íródott vers - szemlátomást ars poeticaként illesztett a kötet élére, címével is, tartalmával is szubverzív párbeszédet kezdeményez az újkori európai költészet egyik legfontosabb önreflexív pillanatával, mely egyben ennek a költészetnek diadalmasan filozofikus önigazolása: Keats Óda egy görög vázához című költeményével. „A Szép: igaz s az Igaz: szép!" - sose / áhítsatok mást, nincs főbb bölcsesség! - így szólnak Tóth Árpád fordításában a Keats-vers epigrammatikus zárósorai. Vadász - pontosabban Vadász költeménye - mást, ennél többet áhít, a „főbb bölcsességnél" is több „legfőbb tudományt". Azt, hogy mindent és mindenkit a vágy hajt, s a teljesült vágy az egyetlen „szép" és „igaz":

A bölcsesség nem érdekelt, mert

Nem és nem nyughattam, amíg

..........................................

 

- Máshol és másból - levizsgáztam,

S testben is tudtam már, amit

Ismer ugyan a tudomány, de

Mégsem professzor tanít.

Ezt a költészetet az a felismerés mozgatja, hogy „szépnek" és „igaznak", azaz a költészetnek a gyökerei az ösztönök mélyéről szívják fel a táplálékot, hogy a költészet szabad vágyteljesülés, Sigmund Freud Lustprinzipjének, az örömelvnek a szimbolikus diadala. S ha ez így van, akkor a költészet - ha ad magára erkölcsileg - nem is szólhat másról, mint önmaga fenntartó lényegéről: a vágyról és a vágy teljesüléséről. Ha másról beszél, mellébeszél.

Ez a gondolati fundamentuma és érzelmi alaptöltete Vadász Géza ritka következetességű lírájának. Egyben ebben rejlik a szó szoros értelmében kihívó ereje is: hiszen közvetve nemzeti líránk egészét - vagy legalábbis nagyobb s általunk legfontosabbnak érzett részét - marasztalja el a mellébeszélés vétkében. S ez elől a kihívás elől nemigen térhetünk ki, szembe kell néznünk vele.

Szerencsére a kötet versei maguk teszik könnyűvé és élvezetessé a szembenézést. Részben azért, mert Vadász Géza megejtően könnyű és élvezetes költői hangon képes szólani. Legjellegzetesebb verseiben azt a 19. századtól örökölt közvetlen és személyes versbeszédet, a rím és a versmérték dallamos hangját használja, amelyet a modern költészet elvontságaira érzéketlen átlagolvasó is költészetként ismer fel: az Ábrányitól-Reviczkytől örökölt, Heltaitól, később Nadányitól továbbfejlesztett lírát, amelyből nem hiányoznak alkalmankénti tapintatos adys és babitsos felhangok sem. Azaz mintha a tehetséges műkedvelőt hallanánk, aki nemigen törődik avval, miféle gondokkal viaskodik a „magasköltészet" mostanában, s miféle fordulatok távolították el a magyar lírát az efféle könnyedségtől az elmúlt hatvan év során. Helyette mondja a magáét, „ami a szívén, az a száján" alapon, naivan és fogyaszthatóan.

Ám a kicsit figyelmesebb olvasás arról győzi meg az olvasót, hogy mindez legalább annyira igen rafinált módon keltette látszat is. Ami elsőre és felületesen ebbe a könnyed és dallamos verselésbe való ösztönös és elfogulatlan belefeledkezésnek tűnik, az jobban megnézve pastiche-nak, kecses stílusutánzatnak, finom paródiának bizonyul. Ennek a „dupla fedelű" költészetnek a mélyebbik szintjén egy poeta doctus működik, aki mintha tudatosan a költőelődök helyett írna verset, pontosabban megírná azokat az „örömelvi" (pajzán és disznó) verseket, amelyeket Heltai stb. elmulasztottak megírni, mivel a szokásos mellébeszéléssel voltak elfoglalva. Ebben az összefüggésben különösen érdekes egy verscsoport, amely az ötvenes évek legelejéről származik. Vadász ezekben a darabokban Juhász Ferenc, Nagy László és Simon István szocreál-újnépies modorát vette fel, és megírta, amit ezek a költők abban az időben elmulasztottak versbe foglalni (nyilván a korszak prűd közszellemétől való féltükben). A balladásan erotikus versek mindegyikének egy bizonyos Barazsuly Kata a címzettje:

Piros pokróc, fehér Kata,

Sárgán virít vendéghaja,

Ágyékának sötét szőre

Rátapad a lepedőre.

Kata szőke parókában (1951)

 

Gyere hozzám, gyere hozzám

Te boszorkány, te boszorkány,

Suhogasson meg az orkán,

Barazsuly Kata!

 

Bontsd meg hajad és ruhád,

Ez a legszebb éjszakád,

Átmulatjuk te meg én,

Lovagolva pemetén!

Gyere hozzám... (1951)

Vadász egyébként is kifogyhatatlan az ötletekből, ha más költők, akár nagy elődök verseinek kell travesztiaváltozatait létrehozni. A Költészet és valóságban (1972) például a Petőfi Sándor Arany Lacinak című versében szereplő ürgelyuk nyilvánítja ki a maga elfojtott örömelvi jelentését:

Laura csábosan hátrál,

Megáll a vetetlen ágynál,

Ruhája mind lejjebb csusszan...

 

A mi emberünk se rest:

Odanyargal egyenest -

S odabenn van,

Benn a lyukban.

Ilyesféle költői játékaiban gyakran igen pontosan érzékeli a korhangulatot. 1949-es Eszti fény című versében például csúfondáros József Attila-utalás bukkan fel. Máskor viszont dacosan anakronisztikus a stílus: 1947-ben például egy teljességgel ernyedt századvégi vers kerül ki tolla alól (Te gyönyörű vagy).

A paródiához-travesztiához remekül értő költő természetesen azt is tudja, hogy a testiség közvetlenebb formában is forrása a humornak, illetve a komikumnak. Versei olykor bizarr és szellemes ötletekre, már-már barokkosan keresett, de éppen ettől meghökkentő concettókra épülnek, például a női testet a kelt tésztával merészen azonosító Jeanette (1986) vagy a szeretkezést egy kiterjesztett metaforával tortahabzsolásként bemutató Cukrászkisasszony, édes... (1991).

Ez a komikus hangvétel egyébként láthatólag öregkori modor, az elmúlás, a csalódások (netalán a csömör?) verseit olvassuk. Ennek a megváltozott költői érzékenységnek a foglalatai Vadász virtuóz formakezelésű, gyakran fergetegesen trágár limerikjei is, melyekből több tucatot találunk a kötetben: kancsal rímelés, ötletes szófacsarás és a testiség rabelais-i módra nyersen szókimondó komikuma jellemzi őket, az agg mester vaskos őszikéit.

A Vadász Géza-rejtéllyel így mindenképp gazdagodtunk. S voltaképpen kétszeresen is, hiszen két költővel lettünk gazdagabbak: egyszerre lett a miénk Vadász Géza, a kedvtelve verselő és kedvére malackodó idős tanárember a maga közvetlen és könnyed modorával, de a másik „Vadász Géza" is, a költői alakoskodás mestere, a bármilyen hangot fölénnyel kifigurázni képes hasbeszélő, a versek álarca mögé rejtőzködő ismeretlen és bizonytalan kilétű Akárki, az örömelv eme próteuszi tündére. S ez a kettősség tulajdonképpen a legtalányosabb az egészben.

 

Vadász Géza: A legfőbb tudomány. Budapest, 2004, Noran. 100 oldal, 1600 forint.  

Fáy Miklós

Megfejtetlen

Volt nekem egy lemezem, ajándékba kaptam. Nem maradt éveken át celofánban, egyszer föltettem, aztán el is felejtettem. Talán nem véletlenül: válogatáslemez. Egy Sarah Chang nevű, koreai származású amerikai kislány hegedült rajta, a régi felvételeiből válogattak, többnyire a lassú tételeket, mert hogy a kiadvány címe Sweet Sorrow - Édes bánat. Talán ez is valami belső humor, Chang korábbi lemezének Simply Sarah volt a címe, és virtuóz darabokat játszott, akkor most tovább alliterálnak. Mindegy. Ha az embernek sok cédéje van, békésen eléldegél a közelükben anélkül, hogy különösebben foglalkoznia kellene velük.

Csakhogy Sarah Chang a Tavaszi Fesztivál alkalmából egyszer csak valósággá vált, megszűnt a gyanús lemezladysége, idejött, hegedűvel a kezében. Nincs stúdió, nincsenek kósza hírek, sajtó gerjesztette álszenzáció. Csak ő van meg a zenekar, hegedű és zene. És erre egy kicsit készül az ember. Legalább a leleplezésre. Hogy bármit mesélnek róla, és hiába készítette az EMI az első lemezt vele még akkor, amikor csak kilencéves volt. Ott mosolyog a borítón, egy halom fényképszél által levágott fejű frakkos úr között, jelezve, hogy ez a csöpp kislány a negyedes hegedűjével milyen csodákra képes. Azért a hegedülés ennél komolyabb dolog, elég a kis Menuhinokból, akik aztán egy életen át nyögik, hogy nem voltak igazán jók az alapok.

A leleplezéshez azonban kicsit foglalkozni is kell Sarah Chang lemezeivel. Úgyhogy előkerítettem a Sweet Sorrow-t, hadd szóljon, hadd buktassa le magát a kis hegedűgép, hogy csak a lényeget nem érti, az ujjai viszont mozognak, ahogy kell.

A szerencsés zenebarát élete csupa leégés, pofára esés. Semmi sem olyan, amilyennek várja. Sarah Chang sem. A lemez válogatás ugyan, de hogy eladhatóbbá tegyék a rajongói kemény mag számára is, van rajta egy szám, amit külön erre az alkalomra vettek föl: Tomaso Vitalitól a Chaconne. Chang erőteljes, határozott, nagy lélekkel, szép vibratóval hegedüli a darabot. Merthogy nagyon tud. És mindenféle európai felsőbbrendűségi érzés ellenére nagyon nagy lelke is van. Merthogy kimondva vagy elhallgatva, de állandóan azt gondoljuk, hogy ez a mi kultúránk, szép ezektől az ázsiai származású emberektől, hogy annyi időt és energiát pazarolnak rá, de soha nem fogják anyanyelvként beszélni a mi klasszikusainkat, ahogyan mi sem leszünk színészek Japánban.

Előítéletünkkel több baj is van, leginkább az, hogy ostobaság, és a valóság rácáfol. De Sarah Chang esetében még előítéletként sem állhat meg a lábán, mert ő pont annyira ázsiai, amennyire mi vagyunk: csak származását tekintve. Philadelphiában született, már az apja is hegedűs volt, úgyhogy van annyi köze a nyugati zenéhez, mint bárkinek, leszámítva talán a Bach család tagjait. Ettől kezdve tehát másfajta izgalom fogja el az embert. A leleplezés vágya helyett a megfejtésé. Nem az a kérdés, hogy Sarah Chang és a Vitali Chaconne mitől rossz, hanem hogy miért jó.

Talán csak a műnek van ilyen hatása. Lehet. A Chaconne sokáig volt a hegedűsök kedvenc darabja, mostanra kissé kiment a divatból. Nyilván okkal. Az ok, hogy feltehetőleg nem Vitali írta. Ebben a formájában bizonyosan nem. Nem kell hozzá nagyon érzékenynek lenni, hogy gyanút fogjunk. Tomaso Vitali kora barokk olasz szerző, ez pedig barokk formát követő érzelmes, romantikus darab. Csak annyira lehet eredeti Vitali, amennyire eredeti az Albinoni Adagio. Vitali művét (ha az övé volt) feldúsította Ferdinand David, ehhez jött később a hangszerelő Léopold Charlier. Mire a kotta a mai hegedűvirtuóz kezébe kerül, már nagyon kevés köze van ahhoz, amit a szerző eredetileg elképzelt. A lemezen eljátszott formájában leginkább Nino Rota filmzenéire emlékeztet, amikor nem Fellininek dolgozik. Talán a Zeffirelli-féle Romeo és Júliában döfhetné magát szíven erre a zenére Olivia Hussey. Csakhogy valamitől mégis hat. A pontos játéktól, a hegedű hangjától, a nyolcütemes téma új és új variációitól, hogy aminek játékosnak kellene lennie, az olyan vadul, érzelmesen komoly benne, miközben mégiscsak könnyedén győzi le Sarah Chang a technikai buktatókat. Tízperces darab, de nem hagy nyugodni, újra és újra hallgatom. Ha nem a mű miatt, akkor nyilván az előadó miatt. Hol az a Sarah Chang, hadd beszélek a fejével.

Tessék, itt van. A Kálvin téren, a Korona Szállodában. Éppen alszik, de fél egyre lejön a hallba. Egy pillanatra elfog ugyan a pánik, hogy mit fogok kérdezni egy huszonnégy éves amerikai lánytól, aki egész életében mást sem csinált, csak hegedült és hegedült, de nincs sok idő, viszonylag pontosan érkezik. Nem, fotózni nem lehet, mert mostanáig aludt, nincs abban az állapotban. Ő tudja. A sminkje tökéletes, telt ajka élénkpirosra festve, szemhéja világoskékre, ami pontosan illik halványkék sáljához, de ha nem, hát nem. Akkor csak nézem. Szép, tiszta az arca, a haja fekete és dús, a szeme sötétbarna. Furcsán semmitmondó a keze, nem szép, nem is csúnya, erősnek sem látszik az állandó gyakorlatoztatástól. Ilyen kézzel lehetne pénztáros az élelmiszerboltban is.

Nem csalódás a továbbiakban sem, csak érthetetlen. Könnyedén cseveg, szépen mosolyog, először ő kérdez, hogy hová menjen vásárolni. Nem tudom, valamelyik bevásárlóközpontba, de aligha tud itt olyasmit venni, ami máshol nem volna. Dehogynem, mondja. Akkor munkára, most én kérdezek. Ő meg felel. Hogy hát hogyne, nagyon szeret ma is hegedülni, akármilyen korán is kezdte, és akármilyen gyorsan is haladt a tanulmányaival. Nem kell félni, marad elég fölfedeznivaló, nem fog kiégni negyvenéves korára. Kérdezem azt, amit minden csodagyerekmúltútól szokás, hogy nem hiányzik-e az elveszett gyermekkor. Nem hiányzik, mert nem veszett el. Csak abban a szerencsében volt része, hogy a legjobb barátai muzsikusok, nagy karmesterek, és sorolja a neveket: Zubin Mehta, Kurt Masur, Colin Davis. És mikor jött el az a pillanat, amikor eldöntötte, hogy valóban hegedűs akar lenni? Amikor már a saját kedvéből, nem a szülei kívánságára ment a szobába gyakorolni?

A szülei kívánságára? De hát ők egyáltalán nem akarták, hogy a lányukból hegedűs legyen. Az anyja úgy gondolta, hogy a gyerekek egyenletes fejlődéséhez hozzátartozik a zenei képzés is. Az volt a legfontosabb, hogy megtanuljon úszni, utána jöhetett a többi: zene és tánc. Mivel Sarah tornázni is akart, oda is beíratták. Az előre ki nem számítható fejlemény volt, hogy a kislány nyolcéves korára megtanulja a teljes klasszikus hegedűirodalmat, Bartókig bezárólag. Arra senki sem számított, hogy kilencévesen Zubin Mehtával fog játszani, és elkészíti első cédéjét az EMI-nál. Igen, a tornát abba kellett hagyni időközben, és kosárlabdázni sem volt szabad, nehogy eltörje az ujját, de teniszezni ma is szokott. Kicsit hitetlenkedek, hogy ez tényleg ennyire egyszerű, de úgy tűnik, igen. Ugyanis van neki egy öccse, aki szintén sportol és szintén zenél, de teljesen átlagos színvonalon csellózik, és láthatólag senki sem nyúzza, hogy kövesse a nővérét.

Ebben a stílusban csevegünk vagy húsz percig. Zavar csak egyszer szalad át rajta, de ez sem különleges titkokra utaló nyom. Azt kérdezem tőle, hogy a hegedű barát vagy ellenség. Azt mondja, partner. De milyen partner? Barát vagy szerelem? És erre azt feleli, hogy nem hisz nagyon a szerelemben, mert az jön és elmúlik, de a barátság az komoly dolog, szilárd és tartós, még akkor is, ha az ember esetleg néhány napig nem akarja látni a másikat. Vele is előfordul, hogy rá sem tud nézni a hegedűre, de aztán újra minden rendbe jön közöttük.

Nem bírok vele. Nekiszegezem a kérdést: mitől tud ennyire jól hegedülni? Ez valami csoda? Nem, nem csoda, mondja, és nevet. Van, ami adottság, például hogy jól érzi magát a pódiumon, nem fél a közönségtől. Enélkül jóval nehezebb lenne. A többi csak szerencse. Hogyhogy szerencse? Nem arról van szó, hogy a sok egyforma képességű közül éppen ő a kiválasztott. Nem sokan tudnak így hegedülni. De ő sem tudna, ha nem segítik a nagy karmesterek.

Föladom. Belenyugszom. Teljesen átlagos amerikai lány, akit megszáll valami, hogyha hegedűt vesz a kezébe. Még egy utolsó kérdés: nem érzi úgy, hogy kettős életet él? Hogy van ez a normális élet, vásárlás, teniszezés, utazás, városnézés, és van a másik, amikor leteszi a kottát, álla alá szorítja a hangszert, és kettesben marad Bachhal, Beethovennel, Cesar Franckkal. Nem is érti pontosan a kérdést. Igen, feleli, volt egy időszak, amikor kettős életet élt: amikor még iskolába járt. Nappal csak egy diák volt a sok közül, esténként viszont kiállt a pódiumra, és neki tapsolt ezer ember. De befejezte már a tanulmányait, és azóta ez megszűnt, a zenei világban él, turné, koncert, gyakorlás, lemezfelvétel. Szereti ezt csinálni, a munka mindegyik része szórakoztatja.

Nem bírok vele. Elhinném, hogy semmi különös nincs benne, de másnap este föllép. Úgy játszik, mint egy... - na, nem. Nem isten, nem angyal. A hallgató érzi a nehézségeket, érzi a hegedű és a vonó anyagát is, de azt is hallja, hogy a lány állja a sarat. Két lábbal a földön. A feje talán a csillagok között.

 

Sweet Sorrow - Sarah Chang, hegedű - EMI, 1999 

.

Győrffy Iván

Ez az arc lesz a végső

Ismét szegényebbek lettünk egy illúzióval. Igaz, Csernus talkshow-jának favorizálásával már erősen rezgett a léc a Viasat3-nál. Akik abban reménykedtek - bevallom, néhány röpke hétig én is ebbe a táborba tartoztam -, hogy valami megmozdulhat a hazai televíziós piacon, hogy az agyonpolitizált Magyar Televízió és a populista országos kereskedelmi csatornák között megtalálható az arany középút, most kénytelenek sűrűn elnézést kérni maguktól.

A Viasat3 nem mert nagyot álmodni. Belefutott az óriástévék csapdájába: a nagy kaszálás reménye a türelem morzsájával és hatalmas önérzettel párosult. Azzal a különbséggel, hogy az RTL és a Tv2 „megengedheti" magának a türelmetlenséget, a nívóhiánnyal megalkudni képtelenek helyére tucatjával tolonganak az önjelöltek, a show-nak folytatódnia kell. A Tv2-től azért üldözték el Hajós Andrást, mert nem hozta a várt nézettséget (amelyet maga a tévé sem gondolt komolyan, hiszen ő erőltette az intellektuális körítést, számítva a városi értelmiségiek figyelmére), ráadásul volt annyira szemtelen, hogy ki merte kosarazni a legnagyobb beszállító cég bekebelezési ajánlatát. Független akart maradni egy végsőkig hierarchikus világban. Erre a szuverén személyiségre csapott le a Viasat3, hogy aztán alig néhány hónap leforgása alatt fintorogva elforduljon tőle, mert a kis csatornán képtelen volt lenyomni a konkurens adásokat. A heti három éjjeli show-műsort - amely műfajnak nagy hagyománya és óriási közönsége van Nyugaton, főként Amerikában - eleinte heti egy adásra akarták lecsendesíteni, majd önmagát is meghazudtolva az adó felmondta a szerződést. Persze lehet azt mondani: mindez vihar egy pohár vízben, kit érdekel, hogy mit csinál egy néhány százalékos csatorna a pénzével? Az eset azonban két szempontból is túlmutat önmagán. Egyrészt a csatorna imázsépítése befuccsolt, és ezzel a magyar médiapiac egy ígéretének is vége. Dr. Csernus előrébb rukkolt a műsoridőben, és boldogan menetel tovább. Másrészt Hajóst sikerült ismét marginalizálni a televízióban, ráadásul éppen egy Londonból sugárzott adó segédletével, amelyik lazán semmibe vette a British Council mérvadó véleményét, miszerint Hajós a magyar média „legmarkánsabb személyisége", így ő képviselheti Magyarországot a Gondolatok sugárútja elnevezésű EU-csatlakozáspárti szigetországi rendezvénysorozaton is.

A kiutálás két ismétlő válogatásba torkollt, amelyek eredetileg az új műsorrend átvezetésére készültek. Az első máris elérte azt az 5 százalékos küszöböt, ami a csatorna döntéshozóinak rózsaszín plüsselefántokkal zsúfolt álmaiban szokott megjelenni. De szilárdan kitartottak, mondván, csak a hírverésnek köszönhetik ezt az arányt. Becsülni kell őket férfias szilárdságukért meg azért az önsorsrontó magatartásért is, hogy a média legkülönbözőbb felületein még hetekig fenntartották a Hajós-éltető reklámkampányt, miközben az immár sehova, kizárólag a Viasat3 kiüresedésére mutatott. A legvégső adás néhány napra azonban bőven kárpótolta azokat, akik a Hajós-típusú önkritikus humor és igényes zenei kínálat egyvelegére szomjúhoznak. Bár - ahogy az ilyenkor lenni szokott - egyaránt tartalmazott kiváló és gyengébb adásrészleteket az idén sugárzott műsorokból. Hajós szokása szerint a magyar médiavilágon élcelődött bevezetésképpen, benne természetesen saját magát sem kímélte, de elsősorban volt és jelenlegi kenyéradó gazdáinak kezét harapdálta játékosan. Hogyan legyek nagy sztár? - tette fel a kérdést, és máris felsorolta azokat az elemeket, amelyek elvárásként jelentkeznek a nagy televíziós arcok felé. De nem elégedett meg a puszta listázással, elő is adta a hofis hagyományon edződött showman-figurát: az értelmetlenül ordítozó, handabandázó, saját viccein frenetikusan mulató, a közönséget gazsulálva letegező sztárt. Bizonyára elrettentő jellege miatt kapott helyet háromszor is a válogató adás során az a betét, amelyben a Tyereskova művésznéven ismert Nagy Krisztával beszélgetett Hajós; ez ugyanis az életben is szemléltette, milyen kifacsart személyiséghez vezetnek az öngyógyszerező sztárallűrök. Hajós legremekebb alakításai azonban kétségkívül a kabarémonológok és a zenés-komikus jelenetek voltak. A népművelő sorozat keretében - amelyet már a Tv2 Magánszámában elkezdett Hajós - a sikeres szerenádozás technikai trükkjeit sajátíthatta el a nagyérdemű a „Késő este Hajós Andrással a Viasat3-on Band" stúdiózenekar segítségével. Elsőként az ószeresváltozattal lehettünk gazdagabbak, később az úgynevezett „magyar nótisztikus" karakter került reflektorfénybe, erős Jávor Pál-beütéssel. A rendkívül humoros, a parodizált stílusokat éleslátóan megragadó, szándékosan értelmetlen és rímtelen dalok olyan erős hatást váltottak ki közönségükből, hogy a házi zenekar tagjai szinte a földön fetrengtek a visszafojtott röhögéstől, és látszott rajtuk, hogy ezt nem előírásszerűen, hanem őszintén teszik. Ebbe a sorba illeszkedtek a vendégekkel elkövetett rögtönzések; az egyikben Szilágyi János ismételte (mintegy önmaga visszhangjaként) Hajós improvizációinak refrénjében, hogy „halló, itt vagyok!", a másikban Dolák-Saly Róbert énekelt Hajósról, amelyre válaszul a műsorvezető portugálos hangzású halandzsával állt elő, belekeverve az előadóművész neveit; a harmadikban Kulka János kántálta a telefonkönyvet Hajós András szintetizátorkíséretével. Persze e spontán kitörések sem voltak mindig sikeresek: a három rádiósnővel énekelt kvartett a műsor végén kifejezetten kínosan sült el.

Hajós konferansziémegnyilvánulásai is megannyi fricskák voltak saját - médiasztár - személye és nemkülönben a Viasat3 23 pontos ajánlatlistája felé, amelyben azt taglalták, milyen elvárásoknak kellene megfelelnie a „sikeres" showműsor érdekében. Utóbbiak közé tartozott az is, hogy igyekezzen kerülni családi élete említését, történeteibe ne szője bele feleségét és gyerekeit, inkább vagány, csajozós dumákat nyomjon, az kell a közönségnek. De Hajóst nem olyan fából faragták, hogy mások által készített kívánságlistákat böngésszen; legerősebb jelenete az a darab volt, amelyben abszurd humorral vegyítette saját szoláriumos élményeit („megint az történt, ami mindig: hogy egy hülye pojáca vagyok..."), és természetesen gyerekei is említést nyertek. Nemkülönben előkelő helyen szerepelt a válogatásban gyereknevelési elveinek csúfos „kudarca", egy hamisítatlan és mindennapos családi „dráma" érzékletes és mulattató lefestése. Ezeknek a jeleneteknek a kihagyása vagy cenzúrázása éppen azt semmisítette volna meg, ami Hajósban a leginkább megnyerő: hogy a showman is ember, ő is követ el hülyeségeket, és egyébként is le kell venni a nagy mellényt. Saját gyermekkori élményeinek dúsított, torzított előadásai - köztük a női nemi szervnek a perisztaltika szócikkel való azonosítása a helyi könyvtár anatómiai atlaszában és egyéb válogatott csibészségek - szintén a mítoszrombolás jegyében születtek. Trónfosztásnak - a konzummédia kritikájának és önironikus utalásnak - szánták azt a bejátszást is, amelyben Hajós kitalált képtelenségekkel tűnt fel a bulvárcímlapokon (pl. „Pitbullt harapott meg a sztár"). Egy másikban pedig divatos filmcímeket írtak át magyar vonatkozásokkal a hazai mozipiac „fellendítése" érdekében (pl. A Gyárak Ura - Középfölde privatizációjának története; Add drágán a bérleted - Kontroll 2), a következőben az interneten talált képeket kommentálták amolyan „tücsök-bogár" módra. Sajnos ez utóbbiakon meglátszott, hogy körülbelül 20 perces ötletrohammal születhettek, lévén hogy Hajós az ilyen műsoroknál megszokotthoz képest kisebb kreatív stábbal, szigorúbb időkorláttal dolgozott; igaz, kommerciális eredményessége is alulmúlta azokat.

Egy-két megnyilvánulása azt is éreztette, a közéleti humorban is nagyot domboríthatna, ha akarna, és ha békén hagynák. Ezt a szegmenst jelenleg az elfogult erőlködések töltik ki a televíziók képernyőjén, paródia kategóriában csupán Bagi-Nacsa duója produkál élvezhető jeleneteket, a monológok, a színvonalas hírértelmezések azonban hiányoznak. Erre Hajós előáll a Mars-expedíció sajátos magyar változatával: a hungarikumként megjelenő technikai eszköz traffipax-felvételeket készít, saját magát fúrja meg, rovásírásos jeleket talál a talajban, lévén, hogy ott volt a Magyars néven közismert egykori őshaza, továbbá a világon egyedülálló hatásfokkal jeleskedik a kőzetrombolásban: Aradszky László-dalokkal a fél bolygót szétrepeszti. A túlzásba vitt nemzeti érzület kritikája mellett később az ügynöközés, a pártállami életstratégiák „témaköre" is megjelenik.

Summa summarum, a Viasat3 két végzetes hibát is elkövetett: műsoron tartja a Dr. Csernust, és leradírozta a Késő este Hajós Andrással című late night show-t. Lehet, hogy financiálisan megtalálja számítását, de ugyanolyan jellegtelen, érdektelen, csupán botrányokkal a rivaldafénybe kerülő kis csatornácska lesz, mint a Budapest Tv vagy a Magyar ATV. Szinte már csak a nemzetközi fociközvetítések miatt érdemes rákapcsolni. Egyetlen ócska örömünk mégiscsak marad: amikor a Hajós-műsor helyébe tuszkolt ostoba sorozatokra pillantunk, mindig eszünkbe fog jutni a magyar televíziózás egyik csúcspontját képviselő jelenet, amelyben Hajós András és Nádasdy Vilma szappanoperát adott elő - a legkülönfélébb szappanfajtákkal egy kisasztalon. Amikor a krémszappan elokádta magát, mint Arturo Octavio szakasztott mása, hát az valami isteni volt...

 

Késő este Hajós Andrással, Viasat3, 2004. március 29., hétfő 22.10. Műsorvezető Hajós András; producer Lovász László, Urbán Szabolcs; szerkesztő Hevesi Flóra, Ruszthi Zsolt, Váczi Kinga; vezető író Hajós András; ötlet Litkai Gergely, Nádasdy Vilma, Pataki Balázs; rendező Szabó Szilárd; vezető operatőr Márton Balázs, Miklauzic Márton, Vecsernyés János; gyártásvezető Szántó Gábor; felvételvezető Barzsó Andrea; díszlet Szemmelveisz László; berendezés Mihalek Zsuzsa, Sziki; fővilágosító Tréfás Imre; vágó Kovács József, Kovács Zoltán; smink Lifka Eszter; stylist Kisprumik Ádám.  

Hajdu Tibor

A koalíció titkai: 1945-1947

Huszadik századi történelmünknek sokat vitatott és különleges korszaka az, amely 1944 végétől 1947 végéig vagy 1948 elejéig tartott. Miután 1944. december 22-én Debrecenben az Ideiglenes Nemzetgyűlés ideiglenes kormányt választott, létrejött az antifasiszta, demokratikus pártok „nagykoalíciója", mely a választási eredményektől függetlenül fennmaradt e három évben; a pártok szavazati arányai nem határozták meg a miniszteri tárcák elosztását, bár tekintettel voltak rájuk. A kormányzó pártok belátták, hogy egyrészt a háborús vereség, a szovjet megszállás, másrészt az adott újjáépítési és szociális feladatok és lehetőségek következtében Magyarország kényszerpályán halad.

Hazánk ma is kényszerpályán mozog, de míg az utóbbi tizenöt évben a pártok a valós differenciákat, alternatívákat igyekeztek hatalmi és választási érdekből felnagyítani, különbözőségüket kiemelni, addig a háború után a közös célokat hangoztatták, és a legkényesebb kérdések megvitatását még a parlamentben is kerülték lehetőség szerint. Ezek tisztázására rendszeres pártközi értekezleteket tartottak, 1947 végéig mintegy 150 alkalommal, melyek nem voltak titkosak, a lapokban gyakran kommüniké jelent meg róluk, de az csak a témákat, az esetleges döntéseket ismertette, a vitákat nem. A pártközi értekezletek 48 megmaradt jegyzőkönyvét most vaskos kötetben publikálták, ami azért is örvendetes, mert ezekről az évekről gyakran sablonos képet kapunk publicisztikában, tankönyvekben, sőt tudományosnak szánt munkákban is. A dokumentumok válogatás, kozmetikázás nélküli közlése a kor élő képét tárja a mai olvasó elé, akinek e nélkül már csak többszörösen leegyszerűsített elképzelése lehetne a főleg a mai viták alátámasztására tendenciózusan felidézett közelmúltról.

Jellemző példa erre a svábok tömeges kitelepítése, ami a mai, szégyenkező köztudatban már úgy jelenik meg, mint amit a győztes nagyhatalmak írtak elő. A jegyzőkönyvekből világosan kitűnik, hogy bár a rendelet valóban a SZEB (Szövetséges Ellenőrző Bizottság, melyben nálunk a szovjet delegátusnak volt meghatározó szava) 1945. november 20-i jegyzéke átvétele után és annak megfelelően jelent meg, az elhatározás korábban megszületett, az előkészítés is megkezdődött, s az erről határozó 1945. május 14-i pártközi értekezleten még csak arról van szó, hogy ki kell kérni a SZEB véleményét, de nem ez az indok, hanem a közvélemény sürgetése, a németek háborús viselkedésének megítélése és a földhiány. A pártok egyetértettek a kitelepítésben, csak körét és módját vitatták. Egyedül a szociáldemokrata párt hangoztatta aggályait, míg a Parasztpárt radikális eljárást követelt.

„Az egész Volksbundot ki kell telepíteni" - mondta Kovács Imre, hangsúlyozva, „mi ütöttük meg legradikálisabb hangon a svábkérdést", „erre büszke vagyok", és javasolta „a svábság itthon maradó részének" összeköltöztetését. (56. o.) Gyöngyösi külügyminiszter a Kisgazdapárt nevében a nemzetközi összefüggéseket tartotta fontosnak (szlovákiai magyarok sorsa), míg Rákosi elutasította a magyarországi németek és a szlovákiai magyarok sorsának bármi összekapcsolását, mert ez a szlovák soviniszták malmára hajthatná a vizet, viszont jó ötletnek tartotta a németek összetelepítését, sőt számukra munkatáborok felállítását, mindezt egy rá jellemző megjegyzés szellemében: „természetesen mindent azzal a humánummal, ami adott viszonyok között lehetséges." (54. o.) Szóval emberek is lehetünk, ha célszerű.

A pártközi értekezletek állandó témája az ellentmondásos helyzet, amit az 1945. őszi választások okoztak a Kisgazdapárt abszolút többségével. Hogy a vetélytársak nem örültek ennek, az természetes, de a „régi" kisgazda vezetők öröme is keserédes. Zárt ajtók mögött maguk is elismerték, hogy miután jobboldali pártok nincsenek, szavazóik egy meghatározhatatlan nagyságú része náciszimpatizáns, horthysta, más része a maga módján demokrata, de nem „igazi" kisgazda. A kérdésnek nagy irodalma van ugyan, de egészen más, ahogy maguk a kisgazda vezetők adják elő, nem ismerve a következményeket és az utólag keletkezett koncepciókat (mint a „szalámipolitika"). Legalábbis 1946 júliusáig inkább a Kisgazdapárt belső ellentétei érvényesültek, mint Rákosi szalámivágó kése, és addig a szovjet megbízottak is csak egyszer avatkoztak a pozíciók felosztásába.

Ez rögtön az 1945-ös választások után történt, és a belügyminiszteri szék forgott kockán. A pártközi értekezleteken a három baloldali párt (MKP, SZDP és parasztpárt) általában egy emberként szorongatta-csepülte a kisgazdákat. Talán ez volt az egyetlen fontos ügy, amikor valami megérzés hatására mindhárom nem kommunista párt szilárdan ragaszkodott ahhoz, hogy a belügyminiszter ne legyen kommunista. Meg is állapodtak volna a Kisgazdapárt egyik kemény emberében, Kovács Bélában, de Rákosi még megkérdezte Vorosilovot, a SZEB elnökét, az meg táviratilag Molotov szovjet külügyminisztert, hogy belemenjen-e. Molotov, akit az ENSZ-ben határozott nyet!-jeiről ismertek, hű maradt önmagához, így lett Nagy Imre a belügyminiszter - talán mint egy kevésbé ijesztő kommunista - néhány hónapra (őt eredetileg közlekedési miniszternek jelölték).

Az ezután alakult hárompárti baloldali blokk már mindig fegyelmezett és egységes volt, nem úgy, mint a Kisgazdapárt, mely többször pártközi értekezlet elé vitte saját belső problémáit. A Kisgazdapárt első válsága és a Sulyok Dezső körül tömörülő 22 „jobboldali" képviselő kizárása 1946. március 11-én még nem Rákosi követelésére történt, a március 10-i pártközi értekezleten Nagy Ferenc és Kovács Béla megmondták, hogy „ők már régen tervezték" ezt a lépést, de a látszatát is el akarták kerülni, mintha külső nyomásra tennék. Az ügy pikantériája, hogy pár héttel előbb még Sulyok szerepelt a kisgazdák miniszterelnök-jelöltjeként, így rivalizálása Nagy Ferenccel valószerűbbnek tűnt, mint „jobboldalisága" - ő vagy Dénes István vagy Nagy Vince inkább csak más, új elem volt a felduzzadt kisgazda-pártban.

A Baloldali Blokk nyomása csak az 1946. július 10-i ülésen jelentkezett nyíltan, s ennek okát Oltványi Imre, a Kisgazdapárt polgári tagozatának elnöke nemsokára ki is mondta: „egy tökéletes bomlás állapotában vagyunk, és tömegeinknek, képviselőink tömegeinek is az a meggyőződésük, hogy ez céltudatosan történik, mert a Baloldali Blokknak kellemesebb ez a katymazállapot, amelyben sem a betyárbecsület, sem a koalíciós, a pártközi megállapodás nem köti, s amely katymazban nyugodtan építheti ki tovább hatalmi pozícióit, tömegeink felfogása szerint attól való félelmében - tehát tömegeink nem is csak hatalmi szándékot tulajdonítanak nektek -, hogy a békeszerződés után, ha az oroszok kimennek, majd mi jövünk hatalomra." (317. o.) Ez a félelem hamarosan preventív lépésekre vezetett: előbb a Kalot és más katolikus egyesületek betiltására a SZEB segítségével, az addig halogatott vidéki önkormányzati választások félretételére, majd néhány hónappal később a Magyar Közösség szervezkedésének összeesküvéssé nagyítására, s mind több kisgazda vezetőnek az „összeesküvésbe" való belekeverésébe.

Többször került sor egyházpolitikai, vallási kérdések megvitatására is a pártközi értekezleteken. Mindszenty József politikai fellépéseit mindegyik párt, sőt a pártonkívüli Miklós Béla miniszterelnök is kezdettől helytelenítette, de megoldást nem találtak. Óvatosan ragaszkodtak ahhoz, hogy a kultuszminiszter mindenesetre katolikus legyen, érezve a helyzet komikumát számolgatták a miniszterek vallás szerinti megoszlását. Keresztury Dezső lemondatása után a Parasztpárt azért adta fel a tárcát, mert lehetséges jelöltjük, Darvas József református volt. Inkább átengedték a kultuszt a Kisgazdapártnak, annál könynyebben, mert az új miniszter, Ortutay Gyula - kétségtelen alkalmassága mellett - nemcsak a katolikus egyház, de az MKP tagja is volt titokban. Így érthető, hogy miniszterségét minden párt pártolta, csak saját pártja, a Kisgazdapárt tiltakozott ellene.

Jellemző a viták nyíltságára, hogy még 1945 májusában, a rendőrség elleni panaszok vitája során Tildy Zoltán kereken kimondta: „a zsidóság térfoglalása a rendőrségben olyan gyűlöletet és napról napra az antiszemitizmus növekedését idézi fel, hogy ez a jelenség előbb-utóbb egy nyílt kirobbanáshoz fog vezetni... Jó lenne a zsidóságot eltávolítani a rendőrségből és részükre a zsidó egyházközségek útján valami elhelyezkedést, kereseti lehetőséget vagy segélyezést biztosítani, hogy ezáltal kitisztuljon a rendőrség." (71. o.) Természetesen sok vita folyt személyi kérdésekről, de ezek részletezésére nincs helyünk, bármilyen szórakoztató látni, hogy másokkal ellentétben Veres Péter mennyire nem akart miniszter lenni.

Az „összeesküvés" felszámolása során a Kisgazdapárt vezetősége, élén Nagy Ferenc miniszterelnökkel, nagyfokú toleranciát, mondhatni önfeladást tanúsított, azután is, hogy kitűnt, Rákosi hatalomvágya csillapíthatatlan. Hiszen miután 1947 nyarán kiderült, hogy a szovjet hadsereg tartósan itt marad, nem volt praktikus értelme újabb csoportok lefaragásának a Kisgazdapártról. A koalíciós partnerek belátták mozgásterük korlátait, így a felelősség megosztása csak kedvezhetett Rákosinak. Nagy Ferenc távozása után a Kisgazdapárt új vezetésével - Dobi István, Dinnyés Lajos, Gyöngyösi János - nem volt sok baj, talán nekik is jobb volt a kisebb, de homogénebb párt, a kisebb felelősség. A parasztpártban és a szociáldemokrata pártban ugyancsak a realisták - Veres Péter, Erdei Ferenc, Szakasits, Ries István - szava döntött, mint például a Marshall-terv zokszó nélküli elvetésén láthatjuk. A kierőszakolt 1947. augusztusi választás után a megújult, még egységesebb régi-új koalíció többsége biztosítva volt.

Másfajta dokumentumok, a részben már ismert szovjet követi jelentések és további moszkvai anyagok vizsgálata döntheti el, mennyire múlt Rákosin az egypártrendszerre törekvés. Utólag feleslegesnek tűnik az erőlködés, hogy a kifogásolható múltúak választójogának elvételével (ennek részletes megvitatását is olvashatjuk, több ülésben, a Kisgazdapárt részéről Pongrácz Tibor, Antall József és más szakértők nem túl erélyes tiltakozásával), a hírhedt kékcédulázással biztosítsák a győzelmet, majd törvénytelen eszközökkel szétverjék a relatív választási sikere ellenére is tehetetlen Pfeiffer- és Barankovics-pártot.

A terjedelmes kötet szerkesztése, jegyzetelése gondos, csaknem mintaszerű. Ha szakszerű bírálatot írnék, nem ismertetést, leginkább azt kifogásolnám, hogy ahol hiányzott az eredeti jegyzőkönyv, ott teljességre törekedve sajtókommünikékkel, másodlagos forrásokkal egészítették ki az amúgy is túlsúlyos kötetet, ezzel megsértve a forrásközlés klasszikus szabályait, pedig a teljesség elérhetetlen. A forrásközlésben is. A kötet mindenesetre megkönynyíti ennek a ma már talán nehezen érthető átmeneti kornak a megértését, pontos feldolgozását.

 

Pártközi értekezletek. Politikai érdekegyeztetés, politikai konfrontáció 1944-1948. Szerkesztette Horváth Julianna, Szabó Éva, Szűcs László, Zalai Katalin. Budapest, 2003, Napvilág Kiadó. 1099 oldal, 5500 forint.