A Mozgó Világ internetes változata

Mákmetsző Máté fénybe száll, jégre száll

A hegyesdi Zichy-kastélyban születtem 1966. november 13-án, egy konyhaasztalon, mert éppen hóvihar volt, nem tudott kijönni a mentőautó, így anyám levezette a konyhában az ikerszülést. Átjött a bábaasszony, meg három szomszédasszony segített a szülésnél, csak a végén érkezett a körzeti orvos elvágni a köldökzsinórt. Tehát van egy fiú ikertestvérem. Meg van egy nővérem.

Azért a kastélyban születtem, mert nagyapám ott volt erdészmérnök negyvenöt után. A nagyanyámat ott ismerte meg. A nagypapa a Zichy grófnak volt intézője, a szülők elszegényedett bárói családból származtak, a Vattayak közül. A nagyanyám, emlékszem, nem tudott főzni, csak lovagolni meg teniszezni (és apám egyszer megitta a mosogatóvizet, mert azt hitte, az a leves). Hát aztán pedagógus lett a vénasszony, még mindig él, kilencvenéves, de én sose szerettem, mert nem szólíthattam úgy, hogy nagymama, hanem Baronesz tanti. Mindig hosszú szipkából szívta a cigarettát, úgy nézett ki, mint a Szörnyella. Ez az apai ág. A nagyapámat ötvennyolcban a kommunisták eltették láb alól. Amiatt, hogy ez egy régi polgári, értelmiségi család volt, hol bevették a pártba, hol kitették a szűrét. Tudott a falopásokról, őt nem lehetett megvesztegetni, nem tudták becsapni. A Kab-hegyről lopták a fát, a kommunisták is, s ha ezért elkaptak valakit, nem volt pardon. A tolvajok féltek a leleplezéstől, ezért aztán nagyapámat, úgymond, vadászbaleset érte, meghalt.

Apai ágon csak a nagyanyámat ismertem, akit nem szerettem. Anyai ágon meg héber származású volt a nagyapám. Szákoson voltak kiskereskedők. Elvették a rőfösboltjukat negyvenöt után. A háborút Budapesten úszták meg, itt bujkáltak. A kis Krauszt, aki Kabos néven lett híres, a nagyapám mentette meg, kirántotta a sorból, amikor vitték a zsidókat. Ők egy házban nevelkedtek, a Krausz szülei is kereskedők voltak, nekik szatócsboltjuk volt. A nagyapámat ismertem, jó fej volt, nagyon szerettem az öreget. Szákoson laktak, és a piacra mindig együtt mentünk ki. Ő a világtalan szemével kiment a piacra seftelni. Sokat tanultam tőle. Megtanultam, hogyan kell pénzt csinálni. Anyai ágon a nagyszülők sok neveltetést tartottak. Mint a héber családoknál, a tudás nagyon fontos volt. Nagyapám gyakran mondogatta, hogy amit tudsz, azt nem vehetik el tőled, tehát az az igazi érték, nem a pénz. Apai ágon meg ami pozitívum a neveltetésben, az az erkölcsi tartás. Az adott szó becsülete.

Jártam zeneiskolába, zongorázni tanultam. Bár akkor nem nagyon szerettem napi egy órákat gyakorolni a zongorán, míg a többiek fociztak. Lovagolni viszont én akartam, máig se felejtettem el. Végül is jó volt, hogy megtanultam síelni gyerekkoromban, az apám segítségével. Olyan dolgokat megtanultam, amikről azt hittem, hogy soha az életben nem veszem hasznát, aztán mégiscsak! A zenét azt nagyon sajnálom, hogy aztán nem folytattam, pedig állítólag nagyon tehetséges voltam. Aztán a nyolcvanas években az ismereteimnek hasznát is vettem, mert zenéltem rockzenekarokban. Billentyűztem.

A Balaton-felvidéken nőttem fel. Nagyon szép táj. A gyermekkoromban, emlékszek, lejártunk a Balaton-partra. Akali, Zánka környéke. Apám levitt bennünket kocsival a strandra. Nekem öröm volt ott élni. Az ember lassabban él, máshogy látja a világot vidékről. Azt nem bírtam sose falun, hogy mindenkinek köszönni kell. Mért kell nekem köszönnöm, ha nem is ismerem? Ezen mindig folyt a vita nálunk. Szákoson szoktunk nyáron lenni, mert anyám oda lepasszolt bennünket nagyszülőkhöz. Jó volt, mert sok unokatestvér nyüzsgött ott akkor, a nagypapa mindig kivitt bennünket a piacra, az ottani élmények megmaradtak máig. Kijártunk az erdőbe, megszedtük a kökényt, a nagymama lekvárt főzött belőle. Eladta, akkor azért a kis pénzért megvette az árut a hazainduló termelőktől. Megmutatta, hogyan kell lemosni a sárgarépát és még egyszer eladni. Meg hogy kell az emberekkel bánni, meg adni, venni, alkudni.

Az akkori anyámra nem nagyon emlékszek, meg apámra sem. Az apámat, ez emlékezetes, sose láttuk. Éjszakás taxis volt. Ha éppen nem dolgozott, akkor vagy kurvázott, vagy ivott. Arra emlékszek, hogy apámmal akartunk játszani, és ő bekötözte az ajtót, mi meg hiába rángattuk, csak nem engedett be. Mindig veszekedés lett belőle, hogy mi be akarunk zúdulni hozzá, amikor pihenni akar. Hát tíz évig laktunk Hegyesden, aztán anyám benzinkutas lett. Anyámnak megvolt a vendéglátó főiskolája, az erdésztechnikusi végzettsége is, s mivel akkor ott a faluban nem adódott más munkalehetőség, hát elment benzinkutasnak. Apám kitűnőre érettségizett, de nem vették föl az egyetemre, mert osztályidegennek számított. Utólag belátom, hogy ivásának ez lehetett az egyik oka.

Anyám mindig válni akart. Ezt nem tudta megtenni, csak miután benzinkutas lett. Két év alatt annyit lopott, hogy Pesten tudott egy lakást venni, és aztán el is váltak. Anyám benne volt a sóvári kutasok perében, akkor sok kutas belekerült a lopásba. De volt egy maszek cukrászdás, aki mellékállásban benzinkutaskodott és nem volt gyereke, ő magára vállalta, és elvitte a balhét. Emlékszem, hogy a játék mozdonyomat szétszedte a faterom, és elvitte a motorját, a benzinkútnál azzal pörgették vissza az órát. Aztán jött a tartályautó, és járt házról házra, nem a benzinkútnál ürítették ki a gázolajat. Nagybani lopások voltak. Benne volt nyakig a vezetőség is. Az ellenőrzéseket mindig előre jelezték telefonon. Anyám végezte a könyvelést, ő értett hozzá, kettős könyvelést csinált. Na, mindegy. Fölköltöztünk Budapestre végül is. Apámék elváltak. Apámnál akkor Fehérmálon laktunk, mikor folyt ez a benzinkutasper két évig. Tizennégy évesen fölkerültem ebbe a nagy, gyönyörű, büdös fővárosba. Először baromi rossz volt, mert nem ismertem itt senkit. Utána lett egy mostohaapám, akivel folyton zűröztem, nyakaskodtam. Jött a kamaszkor, kijártam a Felszab térre. Ott lett egy-két haverom. Közben a középiskolába is fölvettek. Angyalföldön jártam a Katona József Szakközépbe, ez is jó kis nevelőtanyám volt, és nyolcvannégyben szakérettségiztem, szerszámkészítő az egyik szakmám.

Akkor a Rajk-féle SZDSZ-be is bejelentkeztem. Ellenzéki voltam. A reakciós gyerekek közül többen jártunk oda iskolába, nagy átnevelés volt, kommunista tanárokkal. Piramis-koncerteken lógtunk, aztán babos kendősen jött a Ricse. Majd ezt követte a punk korszakom. Bandázás, falkaszellem. Volt szép taréjom, nemzeti színűre festve, piros-fehér-zöld. Biztostűkkel át volt szúrva az orrom, mindig lógott belőle egypár. Mi már akkor fölfedeztük a piercinget. Eljártunk a Kassák Klubba az Európa Kiadó, az URH koncertjeire, a Bizottságra. A rendőrök sokszor megvertek bennünket. A karikákat kitépdesték a fülemből.

Akkor már parkánoztam. Előtte volt a szipu. De én kerestem is a drogozást, szóval érdekelt a téma. Meg olvastuk a Nyugatról bementett szaklapokban, hogy mi a punk életstílus, megvolt a minta. Akkor összeismerkedtem az első nagy szerelmemmel, úgy hívták, Vörösmarty Patrícia. Aztán ő adott nekem elég szépen. Kezembe könyveket, az Útont. Ő kupált ki. Ő is punk volt. Akkor mentünk el dolgozni, ha már nagyon muszáj volt. Drogozgattunk. Először a Parkán. Ez nem jött be. Utána hidróztunk. Coderitet használtunk. Recepthamisítások, tárazások. Akkor még nagyon kevesen voltunk, még csak egypáran éltük ezt a formát, többnyire értelmes emberek, csalódott értelmiségiek, tehát nem volt még úgy lepusztulva a drogos, mint manapság, nem aljanépek csinálták. Én abban a rendszerben nem is akartam élni. Nekem az olyan volt, mint az óvoda. Az egész ország óvoda volt. Ezt borzasztóan utáltam, ebben semmi szerepet nem akartam vállalni. Adódott a szülők származásából, neveltetésemből is. Tudtam, hogy halálra van ítélve az a rendszer, mert tele van hazugsággal, képmutatással. Sokan csak otthon ógtak-mógtak, családi körben. Én az iskolában, utcán is kifejtettem nézeteimet. Ezért kaptam is elég szépen. Voltak vöröszászló-égetések, március tizenötödikei megmozdulások. Nekem szerencsém volt, nem buktam le soha. Csak a punk hajért nyösztettek a zsaruk, de azért rendszeresen. Már megszokott volt, hogy: Köpje ki a rágógumit! és bumm, egy pofon.

Azért lettem punk, mert utáltam minden öltönyös, nyakkendős ürgét, az már pártfunkci lehetett, komcsi, aki öltönyben-nyakkendőben virított és fekete Volgából szállt ki. Szóval ilyen óvodában éltünk a kommunista óvó nénik tőgyei alatt. A prolik voltak a dedósok, mi meg a kívülállók. Akkor még titkos szövetségnek is számított a közös anyagozás, volt bája ennek. Nem volt olyan kíméletlen, bűnözéssel összefonódó, mint most. Meg olcsón megcsináltuk. Akkoriban egy coderites recept kiváltása három forintba került. Államilag dotálva voltunk. Mikor egy korsó sör egy húszas volt valamelyik másodosztályú helyen, nekem öt forintból megvolt négy napra a cuccom. Tehát egy levél zöld Coderit, ami bár állami, ópiát mégis. Abból elég volt öt szemet bekapni. A Noxyron meg volt, azt hiszem, kettő ötven. Tehát öt forint a négynapi adag.

Az első nagy szerelem kamaszkoromban ért. A lány intelligens újságíró szülők gyermeke volt. Ő látott el olvasnivalóval, ő kupált ki. Az ő révén ismertem meg személyesen Hajnóczy Pétert, az írót. Sok érdekes emberrel találkoztam akkor, írókkal, művészekkel. Rájöttem, hogy én is művészi hajlamú ember vagyok, azért vagyok olyan érzékeny, könnyen sebezhető. A drogosok között azért van szerintem sok művész, mert érzékeny emberek, és mély tapasztalásokra, védelemre vágynak. A művésznek nincsenek olyan szoros normái, mint az átlagpolgárnak, mások az eszményei is. Lehet, hogy én csak hülyén érzem, ez az én káprázatom. Lehet, hogy hülyén mondom, de a művész közelebb van istenhez, mint a köznép. Meg az ördöghöz is talán. Észrevettem, hogy a színpadon állva, zenélve teljesen kicserélődök, átadom magam a ritmusnak, a szépségnek, a harmóniának. Akkor mintha több lennék. Túlnövök magamon, a bőrömön, átömlök a határaimon. És ezt a drog is megadta nekem. Amikor még punk voltam, csak hébe-hóba drogoztam, nem kötődtem hozzá. De mihelyst elkezdtem zenélni, szükségletté vált az anyag. Óriási lámpalázam volt mindig, de miután belőttem magam, nyugodtan kimentem a színpadra. Végül aztán egyre több drog, a zene abba is maradt, színpad nélkül nyomtam tovább. Akkor éppen a hydrót - vénásan, Noxyronnal.

Az első barátnőm úgy halt meg, hogy Vácra mentünk, a hamisított receptet egy ottani tárban próbáltuk kiváltani. A barátaim kimentek a váci búcsúba meg váltani, de én később értem ki, mert a Deák téren Esti Hírlapot árultam, csak este hatkor tudtam kiutazni, és addigra ellőtték az anyagomat. Kivertem a hepajt, összeverekedtünk. Aztán mondtam, hogy csinálok egy újabb receptet, ti meg váltsátok ki! Na most, a váltás akkoriban elég rizikós volt. A tárban gyanút fogtak, rázárták a gyógyszerészek Patríciára az ajtót, és kihívták a rendőröket, ők bevitték a Róbertba kényszerelvonóra. Mivel régebben nem nagyon tudták hová tenni, így belökték az alkoholisták közé a narkósokat, aztán ugyanúgy bántak velük. Leszedálták őket, meg akkor még volt elektrosokk, azt is bevetették. Tehát a barátnőmet elszállították, bedobták a Róbertban az alkoholisták közé. Akkor még mi sem tudtuk, hogy a Noxyron barbiturát, és hirtelen elvonása elmezavart és agygörcsöket okozhat, így a barátnőmre is epilepsziás görcsök törtek, de senki nem nézett rá a kórteremben. Megfulladt.

Én akkor hagytam el Budapestet, nyolcvanötben. Akkor olyan sötétség, káosz volt az agyamban, hogy még a mai napig nem tudom, hogy kerültem ki Angyalföldről a budaörsi benzinkúthoz. Mentem az utcán, de minden sötét maradt. S akkor stoppal lemenekültem apámhoz, és ott is maradtam. Magamra szegeltem az ajtót, és megcsináltam az első leállásomat. Sikerült. Utána két évig tiszta voltam. A Coderit, Hydrocodin meg a Noxyron elvonása nagyon kemény volt, mert szárazon álltam le. A fizikai tünetek nem olyan borzalmasak, ezen négy nap alatt túljutottam, de a legkeményebb az idegi megvonás volt. Az elvonás először könnyezéssel jár, olyan, mintha sírnék, úgyhogy anyám szerencsétlen mindig azt hitte, hogy annyira meghatódtam a filmen, és azért sírdogálok a tévé előtt, pedig csak az elvonás jelentkezett. Tehát könnyezés, utána orrfolyás, derékfájás - ez egy nap leforgása alatt. Ekkor már tudja az ember, hogy anyagot kell szereznie, mert káó lesz hat órán belül. Hat órán túlmenően már hasmenés ötpercenként, hányás, olyan izomgörcsök, hogy alig tud az ember a lábára állni. Megesett, hogy nem értem el a vécéig, lefostam meg lehánytam magamat. Sugárban tört ki még a víz is. Az ilyenkor nagyon veszélyes, mert ki is száradhat az ember. De azért valahogy túléltem. Azt mondtam: vagy itthon megcsinálom és túlélem, vagy a kórházban megdöglök. Meg hát az ember tudta, hogy a kórházi elvonás után mindjárt a börtön.

Az elvonás után egy évig olyan depresszióm volt, hogy alig mertem kimozdulni a lakásból, nem mertem lemenni az utcára, féltem a világtól. Nagy nehezen aztán kirobbantottam magamat. Elhelyezkedtem a postán távirat-kézbesítőnek. Azt nem sokáig csináltam, hét hónapig. Majd a katonaság elől disszidáltam. Úgy másztunk át a határkerítésen, mert útlevelet nem kaphattam. Egy Körmenden szolgáló határőr tanította meg nekünk, hogy kell átmennünk, át a kihúzott damilok alatt, a homoksávon, majd a kerítésen. Egy rendőr nyomozó fiával szöktem, mert ő sem kaphatott útlevelet, az apja nagy kommunista volt. A sráccal együtt lógtunk ki. Aztán láger. Nekem voltak rokonaim Bécsben, a nagybátyámnál dolgoztam egy autómosóban. Én nem is akartam visszajönni ebbe az országba, mert mindenem megvolt ott kint, lakás, kocsi, jól éltem, és akkor jött a rendszerváltás, haza kellett jönnöm. Amikor átszöktem, politikai menekült státust kértem, meg is kaptam, a rendszerváltáskor viszont rögtön elvették. Mindjárt megkértem a tartózkodási engedélyt, ezt fél évre - vagy egyre? - megadták. Akkor már hazajárogattam, csencseltem, mint a többiek is. Behoztunk dobozos sört, kifele vittünk tojást. A kocsimosóban kerestem huszonötezer schillinget. Ez magyar viszonylatban szép pénz volt, de ott kint átlagos kereset. A pénzt el is költöttem, mert úgy gondoltam, hogy nem jövök haza, mire takarékoskodjak. Közben itthon megismerkedtem a második legnagyobb szerelmemmel, akkor tizenhat éves volt a kislány. Na várjunk! Baj van az idővel. Ez később történt, amikor beteghordó voltam már. Akkor ismerkedtem meg vele, mikor kórházban dolgoztam, közben mentem ki. Á, mindegy. Nehéz az elvonások miatt összerakni az életemet. Volt két év leállás, majd két év anyagozás. Kaotikus a múlt. Az emlékeimet összezavarta a drog. Nehéz megírni az önéletrajzom, ha új munkahelyre jelentkezek, ilyenkor azt szoktam beírni, hogy külföldön voltam most legutoljára három évig. Mert hát mit írjak? Azt írjam, hogy elutaztam Heroinországba? Azt nem lehet írni. Ha kiderül egy munkahelyen a múltam, van aki lenéz, mások sajnálnak, a többiek meg úgy bámulnak rám, mint egy ufóra. Úgyhogy el se szoktam mondani. Inkább eltitkolom.

Tehát kénytelen-kelletlen hazajöttem, mert nem hosszabbították meg se a tartózkodási, se a munkavállalási papíromat. Egyszer elkaptak feketemunkáért, figyelmeztettek. Mikor másodszor elkaptak, rögtön ki is toloncoltak. Két évig nem mehettem be Ausztria területére. A hazaérkezésem még most is nagyon bántó emlék. Hazajöttem a százas Audimmal, fölmegyek apámhoz, benyitottam, és azt mondtam: Na, fater, hazajöttem. Azt se kérdezte, hogy hogy vagy fiam, hol voltál eddig, semmi kedveset. „Hozz egy üveg bort! Van pénzed?" Ez még most is fáj. Utána nem is beszéltem vele, annyira megbántott. Leköltöztem Füredre, béreltem egy lakást, és az ottani kórházban dolgoztam mint beteghordó. Nem, a fehérmáli kórházban dolgoztam két évet műtősként, amikor megismerkedtem a második szerelmemmel. És a második évben voltak valami veszekedések, amitől nagyon kiborultam, pedig akkor nem anyagoztam, noha ott volt előttem minden. Coderitet, Noxyront loptam. Aztán a gégészeten dolgoztam műtősként, onnan nyolcvannyolc százalékos kokaint bugáztam. Ezt is kipróbáltam. A kokain alkoholban van feloldva. Üvegre ráteszem, elpárologtatom a szeszt, és ott marad a szép hófehér anyag. Akkoriban még nem tudtam, mennyit lehet belőle használni. Ahogy tévében láttam, csináltam egy csíkot, és fölszívtam. Ne te Szűz Mária! Alig kaptam levegőt. Kihajoltam az ablakon, mert tudtam, hogy ha az ember túladagolja magát, nem szabad lefeküdni, mert mindjárt légzésbénulás. Tehát menni kell. Kávét ittam, jó sokat, és jártam a ház körül, de úgy, hogy zsinórban rókáztam, majdnem két és fél órát keringtem körbe-körbe, amikorra kaptam rendesen levegőt. Utána már tudtam, mennyi kell belőle, és csak a felét szívtam fel.

Amikor második legnagyobb szerelmemék kimentek nyaralni egy hónapra Olaszországba a szüleivel, akkor én itthon végig kokainoztam, melléje Coderit, Noxyron, a jól bevált recept. Nagyon jó a kokain, de azt nem szerettem, hogy roppant gyorsan elmúlik a hatása, és akkor újra szívni. Legjobb a Coderit meg a Noxyron, ez morfint tartalmaz, reggel beadom, és egész napra eltart. Hasonló a hatásfoka, mint a kokainnak, de ez azért valamivel jobb. Szóval a gégészeten ismerkedtem meg a második szerelmemmel. Nem volt a gégészeten tévé, behívtam az ügyeletesbe tévét nézni, és így összeismerkedtünk. Úgy indítottam, mint a többi lánnyal, hogy lerendezem. Érzelmileg nem akartam hozzá kötődni, túl fiatal volt még nekem. Nyolc év volt köztünk. De nagy szerelem lett belőle, nagy összeveszésekkel. Drogozás, leállás, visszacsúszás. Ez a lány kiforratlan személyiség volt, és adtam neki a polgárpukkasztó könyveket, a polgári értékek iránt bizalmatlanná tettem, leromboltam benne a normákat. Minek tanulsz, úgysincs értelme! mondogattam. Meg: nem érdemes dolgozni se, nincs értelme a munkának, csak annyid legyen, hogy fönntartsd magad. Szajkóztam az ilyen utólag belátott marhaságokat. Ezért én nagyon megfizettem. Mikor drogoztam, akkor nyomulós ellensrác voltam, mikor meg leálltam, nekiláttam tanulni mindig, akkor már a polgári értékekhez is kapkodtam, megváltoztam. És a szerencsétlen lány két év alatt négyszer élte meg, hogy én teljesen megváltozok, egyik végletből a másikba esek. Hát egy kiforratlan kamaszlány ezt nem bírta, ideg-összeroppanást kapott. A leállásokat megtanultam addigra, hivatásos lettem, a magam kútagyából merítettem sok mindent, hogy minél zökkenőmentesebb legyen. Sok kudarc is ért, gyenge voltam, ezért a gyakori visszaesések.

A lány családjáról annyit tudok elmondani, hogy nem voltak értelmiségiek, bár azzá váltak. A szokásokat, a kultúrát elsősorban a család közvetíti, meg amit az ember a génjeiben hoz magával. A kommunizmus egyik marhasága, címeres ökörsége volt, hogy a gének nem számítanak. Dehogynem számítanak! A szerelmem apja elsőnemzedékes értelmiségi volt, paraszti családból származott. Kommunista karrier az övé. Pártfőiskolát, egyetemet végzett. Buta volt, mint a segg. De volt hatalma. Végül is a kislánynak sok dolgot elintézett. Egyszer együtt loptunk autót, lebuktunk. Ez el lett tussolva. Utólag belegondolva nagyon ocsmányul viselkedtem a kislánnyal, mert megmutattam neki a drogot is, amit nem lett volna szabad. De hála istennek, nem szokott rá. Kipróbálta, de nem jött be neki, ez a szerencsém.

Megmondom magamnak őszintén, hogy egy év és hét hónapja vagyok anyagmentes, tiszta. Volt egy berúgásom hat hónapja. Amikor az ember leállt, alapos vizsgálatot kell csinálnia önmagával és a világgal szemben. Minden leállás után újraépítkezés kell, mert teljesen szétesik drog hatására a személyiség. Tehát ízekből kell újra összerakni magam. Az alapoktól kezdve. Ha én tizenhat évesen nekiálltam anyagozni, s ha visszaesek és újra leállok, akkor megint tizenhat éves a lelkivilágom. Minden leállás után a Kis herceget olvasom, az Útont, a kamaszkorom kedvencét, az Üvöltést. Sokszor megfogadtam, hogy ezeket kidobom, elégetem. Most értem el harminchat évesen egy huszonnégy éves fiatalember lelki fejlettségét.

Tudom, hol csesztem el az életem. Mikor először megszúrtam magam. Nyolcvanháromban, Felszab tér, Ibolya presszó, vécé. Bár voltak örömei a drogozásnak. Befizetsz az anyaggal egy mennyországi útra, s az elvonás meg a pokol. Megteremted a mennyországot és vele a poklot is mindjárt. Nincs az az anyag, ami el ne fogyna, s akkor a hiánya, az elvonás, a haldokló borzalom. És a rádöbbenés rettenetes, hogy elvesztél, már az anyag használ téged egészen, érzéseidet, testedet is. A recepthamisításokkal kezdődött velem, aztán megtanultuk egymástól, hogy kell a mákot fölmetszeni, a nedvét kiégetni. Ez a nyári metszett mák.

Sokan utazgattak Lengyelországba tanulmányútra, hogyan lehet a lengyel kompótot magyar módra elkészíteni. A recept a következő volt: megvettük a mákot, megfőzzük belőle a teát, háromszor lefőzzük. Elég hosszadalmas, vagy négyórás főzőcske, de okosan! Az a lényeg, hogy nitrohígítóval fölmossuk, aztán párologtatjuk. Régen vattával bajlódtunk vele, most már nagyon megvan az értés, csak belelötytyintünk egy kis nitrót, rátesszük a rezsóra, és fölkaparjuk az anyagot alulról. Közben ügyelni kell, nehogy a hígító lángra lobbanjon. Na most, ha az ember szarul van, kéne a lövés, siet, hogy mihamarabb készen legyen, hagyom bedugva a rezsót, nehogy kihűljön, mert ugye többször fel kell kaparni, tölcséren átszűrni és elpárologtatni a felmosót, tehát ha hagyom, fölhevül, lángot vethet. Maga a párologtatás se nyomtalan, főleg egy panellakásban, mert szétterjed mindenfelé a hígító szaga. Ezt falun ildomos csinálni a közbéke érdekében, vagy még jobb egy messzi tanyán. Ha egy tömbházban az ember hónapokig kompótot kutyul, olyan bűzzel jár, hogy tuti, egy idő után kihívják rá a rendőrséget. Előfordult velünk is, hogy kopogott a rendőrség, hogy mi ez a szag, mondtuk, hogy házilagosan festünk, mázolunk. Szóval ha az ember nagyon siet, hogy minél hamarabb elnyomassa, ilyenkor van a kaotik, ha zárlatos a rezsó vagy a vasaló, nagyon szépen berobbanhat... Tűzön nem lehet csinálni, csak meleg vasalóval vagy forró rezsón, mert robbanik, mint az állat. Megtörtént, hogy egyszer leégettünk egy garázst kompótfőzés közben. A tűzből a haverom kikapta a lángoló lábast, abban volt a cumó, úgy menekültünk. A kompótozás is elterjedt elég szépen, főleg vidéken, de hála istennek, Magyarországon nem annyira tudják. Páran ismerjük jól a receptet, majd elmondom a Csernus doktornak, mert ő azt nyilatkozta egyszer a tévében, hogy nem ismeri.

Bár azért nem oktattam senkit, hogy kell ezt szakszerűen csinálni. Egyedül az a bűntudatom van, hogy a barátnőmet megszúrtam. De azért szúrtam meg annak idején, mert mondta, hogy válasszak: vagy ő, vagy az anyag. A fecskendő a számban volt, és mondtam neki, hogy persze hogy az anyagot választom. Ráförmedtem: hagyjon ott, ne próbáljon megmenteni, mert úgyse tud. Nem értheti, milyen erős az anyag. Szegény lány annyira meg akart menteni, hogy a végén ő ment gajra. Minap, visszaköltözvén Fehérmálra, találkoztunk, csak köszöntünk egymásnak, és most is bűntudatom van, hogy egyszer ezt jóvá kell tennem valamilyen úton-módon. Legalább bocsánatot kérni tőle. De egyszerűen még nem volt hozzá erőm, hogy odalépjek, és megkövessem. Pedig most egyenesbe jött az élete, férjhez ment, gyereke nincs, kényszerevő, meghízott. Nagyon szép alakú kiscsaj volt, fotózták is egy időben. Én meg mérget adtam neki. Ez bánt.

Hol is tartunk? Az anyag. A metszett mák akkor még jó kalandnak látszott. Jó kis kirándulás volt leutazni falura, a mákföldre, megmetszeni a zöld mákot. A nyolcvanas évek első felében, ha kijött a paraszt, hogy mit csinálunk a földjén, mondtuk neki, hogy a NEVIKI kutatóintézettől vagyunk, mintákat gyűjtünk, és még segített is nekünk. Megmutattuk, hogy kell metszeni, meg leszedni a nedvét, aztán még ő segített. Ez volt a hőskor. Szép volt. A rendszerváltásnál már azért elég sokan tudták, meg a drogról is többet beszéltek, megszaporodtak a lefoglalások, a túladagolásban meghaltak eseteit elhírelték a lapok, rádió, tévé. Akkor már tudták a máktermelők is, hogy ez micsoda üzlet. Megtörtént, hogy kapával, kaszával kergettek meg bennünket. A kocsi után dobták a kaszát, mikor felgyorsítottunk. De jó volt, főleg ha nem zavartak meg. Kis nyári kirándulás, szorgos munka a mákföldön, esti tábortűz, szalonnasütés, sztondulva beleesni a tűzbe, miközben a szalonnát forgatjuk a parázs fölött. Istenem, micsoda szépség! Egyszer a haverom valahol korcs kutyákat talált, bepakoltuk őket a Zsiguliba, és úgy mentünk mákonyt szedni. Ismerd meg-hazád-és-kábulj! mozgalom. Összedobtuk a benzinpénzt, aztán sipirc ki falura metszeni! Általában tartalékba is maradt, mert még nem kellett nagy mennyiség. Most már legalább egy kanál nedvet kéne beszúrnom, hogy bejöjjön. Az az érdekes, hogy hiába volt leszokásom, hiába vagyok tiszta, ha most elkezdenék lőni, három hónap után ugyanannyi kéne az örömhöz, amennyinél abbahagytam. Akkor három hónap múlva megint a gödör legfenekén vagyok.

Megtörtént, hogy vegyszeres volt a mák, mikor metszettük. Belőttem otthon magamat, a szám teljesen földagadt, a nyelvem, a szemem is. Kértem a barátnőmet, hogy hívjon rögtön mentőt, de nem hívott, megijedt, magamra hagyott. Öszszeestem, és órák múlva ébredtem. Akkor egy csajjal éltem együtt, aki később kiment táncolni Olaszországba, azóta nem tudom, mi van vele. Ő nem szokott rá. Egy nyarat végiglövöldözött velünk, de nem állt rá. Viszont azt hallottam róla, hogy kokainozik.

A haveromnak sose volt a Zsiguliján villámhárító, áramlevezető. Volt egy barátnője, Kati, az Auróra Szálló bárjában volt pincérnő, nagyon szép, mutatós kislány, és elhatároztuk, hogy elmegyünk Fehérmál mellé egy faluba csapolni mákot. El is kezdtük a metszést, és ezt a kis aranyos libát fölültettük a szalmakazal tetejére, hogyha jönnek a parasztok, akkor fütyüljön ám. Ő meg nem mondta, hogy nem tud fütyülni. Mi meg nagyban a mákföldön csapolunk, dolgozunk, szedjük a nedvét, és láttam, hogy Kati integet a szalmakazal tetején, azt hittem, hülyéskedik. Mondom, András, nézd már meg, mit integet. Na, visszaintegettünk neki vidáman, aztán metszettünk tovább. Kiderült, hogy nem játék, mert jönnek a parasztok. Na, akkor gyorsan be a Zsiguliba, már, ugye, a Kati futott, utána a parasztok, a lány beugrott hozzánk, átvágtunk egy villanypásztoron, a drótok alatt átrobogtunk, és az egész autó föltöltődött huszonnégy voltos árammal. Közben a tehenek szétugráltak, a parasztok meg utánunk, és miután rámentünk a főútra, nem tudtuk, miért bámulnak bennünket a szembejövők. Nézek a haveromra, hát égnek áll a haja! Úgy föltöltődött az elektromosságtól az autó, hogy égnek állt a hajunk. A srácnak hosszú melírozott haja volt, és föl, föl az égnek! Mikor megérkezünk Almádiba, kiszállunk a Kuckó parkolóban, a csaj ugrott ki először, mert már izgult, hogy elkésik a melóhelyről, aztán megcsapta az áram. Akkor derült ki, hogy a szívével baj van, mert ha huszonnégy voltos áram megcsapja az embert, attól még nem esik össze. Ő összeesett. Hívtuk a mentőt, kórházba vitték.

A Réka után, a második szerelmem után leálltam. Ez egy nagyon csúnya szakítás volt. Előtte irgalmatlanul anyagoztam egy éven át, és miután szakítottunk, leálltam. De nálam az a bibi, hogy a lelki fájdalmat mindig el akarom fedni valahogy. A szakítás rettentően megvisel, főleg ha az ember tiszta. Hat év leállás után így estem vissza kilencvennyolcban. Hat év tisztaságom ment a süllyesztőbe. Ez alatt a hat év alatt rendbe jött az életem, s azt hittem, ha meggazdagszok, akkor boldog ember leszek, de ez nem lett igaz. Meg azt hittem, hogy egy jó kapcsolat, egy kevésbé viharos kapcsolat majd megtart. Barátságból nősültem. Jó házasságot még nem láttam. De a legtöbb házasság azért megy tönkre, mert három vagy négy év után megszűnik a nagy szerelem, és szembesülünk a másik hibáival. Egy barátságnál viszont az ember tudja a másik hibáit, erényeit, és úgy megy bele a tartós kapcsolatba. Egy évig együtt éltünk, kipróbáltuk egymást, és úgy lett házasság. Nyitottunk egy virágboltot. Részt vettem a munkában, én vittem az üzletmenetet. Két év alatt vettünk egy belvárosi lakást, Mercedest. Minden nyárutón Spanyolországban nyaraltunk. Szeptember a virágosoknál általában holtszezon.

Közben ment a drogárulás is, sajnos, bár én ezt nem akartam. Mákony. Mikor már ment a bolt vagy két éven át, megkerestek az úgynevezett barátok, mert a drogosok közt nincs barátság, az egyetlen kapocs ilyenkor a drog, tehát ezek a barátok kérték, hogy hozassak nekik mákot. Először nem akartam. Aztán végül is rávettek. Hoztam. Úgy volt, hogy először csak egy embernek, aztán az egész várost én láttam el. A végén kényszerűségből maradtam meg benne. Annyira nem érdekelt a drog. Olyan normálisan, jól éltem. Voltak céljaim, terveim minden napra, a kábulat nem is érdekelt. Azt hittem akkor, hogy gyógyult ember vagyok, de ez nagy hiba volt, balhit. Itt nem lehet gyógyult senki. Mert drogos marad valaki akkor is, ha tiszta. Sajnos, ezzel szembesültem is. Korábban például ott volt a mák, amennyit csak kértem, de nem érdekelt. Volt saját lakásom, bármikor fölmehettem volna, és földobhattam volna egy csáját. Vagy akár ledarálom a mákdarálón, és megeszem. De nem érdekelt. Jól ment az életem, minden oké volt. Cigaretta, kávé maradt meg szenvedélynek. Ital nem, vagy nagyon mértékkel. Akkor például nem tudtam, hogy nem szabad inni, gyanútlanul iszogattam. Most viszont megtapasztaltam, hogy az ital veszélyes lehet.

Kilencvennyolcban, a válásom után nem akartam drogozni, mégis elkapott a gépszíj. A válásnak több oka volt. A kedves mamának, az anyósomnak nem volt jó sehogy. Ha volt rajtam sapka, az volt a baj, ha nem volt rajtam, akkor az. A mama szerette volna, ha a pénz pénzzel házasodik, de nekem nem volt annyi marhám, mint a kedves mamáéknak. Nagyon sok zűr volt köztünk. Szegény lány kapta a pofonokat miattam. Én dűlőre vittem a kislánynál. Közben el is terebélyesedett, nagyon meghízott, úgy nézett ki, mint egy elefánt. Megcsaltam nagyon sokszor. Barátnak jó volt, meg együtt dolgozni is, de együtt élni vele már nagyon küzdelmes, habár összeszoktunk, összedolgoztunk. Csak a mama mindig keverte a szart. A végén az vitte dűlőre a dolgot, hogy a kislányt válasz elé állítottam: vagy én, vagy a mama. Hat évet vártam ezzel a mondattal. Javasoltam neki, hogy költözzünk fel Pestre, a nővérem adott volna helyet, és akkor egy lakásból nyíló boltot tudtunk volna csinálni, de a nejem ezt nem akarta. A másik nagy oka volt a szakításunknak, hogy én nem akarok gyereket. Én erre a világra nem akarok gyereket, ebbe az országba pedig egyáltalán nem akarok gyereket. Mondjam az okokat? Ha vállalkozó vagyok, és napi tizenhat órát dolgozok, megmondtam a nejemnek, akkor minek gyerek? Mert hogy úgy nőjön fel, mint én, hogy az apját csak fényképről ismerje föl, ez fölösleges. A gyereknek biztosíthatok anyagi lehetőséget, de hol marad az érzelmi-lelki támasz? Ha bérből-fizetésből élek, akkor meg hiába van a gyerekre időm, nem tudom megadni neki, amit ő szeretne.

A válás után anyagilag lehúztak elég szépen. Én belementem abba, hogy a nejem majd kifizet, beleegyeztem az elhalasztásba, mert tudtam, hogy drogozás lesz a vége, már ismerem magam annyira. Én nem nagyon forszíroztam, hogy egyből fizessen ki, hogy adjuk el rögtön a lakást. És, ugye, eltelt három év, mire kitisztultam, leálltam, és elmentem hozzá, hogy kéne a lakás árának a fele kápéban. És akkor ők beleröhögtek a pofámba. Utána bepereltem őket, kiderült, hogy az apósomék a hatmilliós lakásra fölvettek négymillió forint hitelt az OTP-nél, a tulajdoni lapon meg aláhamisították a nevemet, az apósom eská. Végül megnyertem a pert, mindent, csak hát a nejemnek a nevén semmi nem maradt, nem behajtható. Az apósom meg kapott két év felfüggesztettet. Ilyen a jogállamiság Magyarországon. Úgyhogy pénz sehol, nekem ügyvédre elment kétszázötvenezer forintom, és nyertem egy tapasztalatot, és majd talán egyszer az életben lesz belőle pénz, de nem sok reményt fűzök hozzá.

Lakásom az van, volt hová hazamennem, mert apám halála után megvettem a tanácstól az övét, és ki volt adva egyetemistáknak. A válás után fél évig keményen piáltam. Utána összefutottam egy úgynevezett volt baráttal, elpanaszoltam neki, hogy nem bírom a piát, lefáraszt. Nosztalgiáztunk egyet, ez volt a közös kedvenc lemezünk. Megcsináltuk az első kompótot. Sikerült is magam túladagolni. Rókáztam, mint a murai kutya egész éjjel. Aztán a második, másnap már nagyon jó volt. Utána nem tököltem vele, folytassam-e. Megvoltak a termelői kapcsolataim, kibéreltem egy padlást, aztán hozattam két teherautónyi száraz mákot. Én naiv, azt hittem, hogy kihúzom vele a szezont, míg nem lesz megint metszett mák. De hát föltűntek a haverok. Annyi barátom lett hirtelen, annyi drogpajtás, újak, mert, ugye, én hat évre kivontam magam a forgalomból. Egy padláson tároltuk a száraz mákot, és a lakásomon csináltuk a kompit. Kezdetben még csak hétvégeken szúrtam, szórakozásból. De azért jól bespájzoltam, a falusi bérelt padlásra vitettem az anyagot. Azt tudom, hogy otthon nem szabad tárolnom, mert a másik ellopja. És a drogosnak ez a legnagyobb kincse. Ez a kincs. Takargatja. Undorító dolgok ezek. A legundorítóbb akkor történt, mikor még a második válásom előtt kórházban dolgoztam, és egy havernak hoztam ki Coderitot, Noxyront - persze pénzért. Mert hát kellett a pénz cigarettára, ilyenekre, tehát nem kereskedtem a bogyókkal. És alig tudtam szerezni aznap, és kevés volt, éppen csak nekem elég. Mondtam a srácnak, aki várt rám, hogy van anyag, de kevés, nem tudok adni belőle. Mondhattam volna, hogy nem tudtam szerezni, de akkor is olyan hülye becsületes voltam, elárultam neki, hogy van, de nem adtam. És észrevettem, hogy követ kocsival, tudja, hogy hazakísérem a barátnőmet, így volt, aztán mentem haza, ő figyelt a kocsijából. Bementem a lakásomba, tudtam, hogy jön föl, kivettem a konyhakést, mert tudtam, hogy többször ült, és veszélyes, kiszámíthatatlan az ember az elvonásban. Mikor rám rúgta a bejárati ajtót, rögtön beleállítottam a hátába a konyhakést. Ez volt a legdurvább drogos tettem.

Az tette rá a zére a kaput, az utolsó leállásom. Irgalmatlan nehéz volt. Ott álltam az üres lakás közepén, a bútorok kipucolva, eladogattam mindent. Nos, először elkezdtem a nagybátyámmal a sírköves műhelyt. A nagybátyám kőfaragó volt, de hetvenéves lett, és mondta, hogy rám bízza, csináljam. Persze nem lehet egy vállalkozást úgy vezetni, hogy napi öt-hat órát dolgozok, és a többi időt eldrogozom. Úgyhogy végül a műhelyt is eladtam, az anyagokat is, a márványlapokat is, minden ment vele, az egész komplett műhely. Az ikertesómmal csináltuk egy darabig, vele is aztán nagy viták voltak, veszekedések a pénz miatt. Meg látta, milyen vagyok. Mert ő józan életű, van felesége meg kisfia, nem értette az én elhajlásaimat. Megtörtént, hogy elaludtam a sírlapon belőve, jött a paraszt, aki megrendelte a sírkövet, látta, hogy nézek ki, el is szállt a bizalma rögtön.

Nekem azért is jó volt a sírkövezés, mert minden faluban van mákföld. Nyáron mikor kint dolgoztunk, volt, hogy hirtelen eltűntem. Mentem mákot metszeni. Volt úgy, hogy a ravatalozónál szúrtam be magamat, jött az öregasszony a hullaházból kifelé, és ott lóg a karomból a tű. „Mit csinál, fiatalember?" Á, mondom, az inzulint adom be magamnak, cukros vagyok. De most már a mákmetszés se menő, mert minden parasztnál rádiótelefon, egyből ki tudják hívni a rendőröket. Úgyhogy viszik az embert, mint a cumót. Most már akár éjjeliőrt is fogadnak, aki ostorral várja az embert, de olyan ostorral, hogy a végén vashorgok vannak. Az egyik haveromra rácsaptak vele, és nagy cafat húst téptek ki belőle. Nehéz, veszélyes vállalkozás lett a makkametszés.

Az ikertesóm különben krumplifejű, és nem ért az üzlethez. Józan fiú, de égeti a zsebét a pénz. Amit keres, azt el kell verni. Emiatt voltak nagy vitáink. Ha kerestünk valamicskét, egyből a tisztát ki akarta venni. Én meg mondtam, hogy azért kell pénzt félretenni télire, anyagra. Volt olyan tél, hogy mivel elfogyott a pénz, munkanélküli-segélyből éltem. Akkor megint rákényszerültem, hogy dílerkedjek. A mákot azért hozattam, hogy valakinek eladjam, nekem meg ingyenbe volt az anyag. Akkor tartottam egy gyereket a lakásban, aki az anyagot gyártotta. Azért csinálta a kompótot, hogy kapott belőle. Veszekedések, osztozkodások, ez már vérre ment. Régen: Jól van, hagyjad a francba!, most viszont már össze is verekedtünk érte. Volt olyan, hogy a gyereket elütöttem kocsival. Nem készakarva, nem tudatosan, mert elém ugrott, és nem tudtam megállni. Becsúszott a Trabant alá, meggyulladt a ruhája. Erre az egyik haver megszólal mögöttem. Adjál gázt, menj át rajta! Hát mondom: ezt is anya szülte. Húzzuk ki a Trabant alól. Kihúztuk. Füstölt a ruhája, a forró kipufogótól beizzott.

Hát igen: változtak a kocsik. Először volt a Mercédesz, aztán a Trabant, most már Trabant se kell. Gyalog járok. Az elütésből nem lett rendőrségi ügy. Drogosok egymás közt. Ügyis voltam. Lekopogom, azért van még erkölcsim, postásként szükségem volt rá. Mert postás voltam, most hagytam ott. Megyek vissza az egészségügybe. Ott lesz egy kis pénz, meg normálisabb emberekkel dolgozok. Nem mindegy, hogy a nyolcórás munkaidőt kik mellett töltöd.

A harmadik leállás után, mikor először belőttem magam, tudtam, hogy ez már hogyan folytatódik. Ezért is hozattam a két IFA-nyi cuccot. Azt gondoltam, hogy már nem fogok leszokni, én ebbe fogok beledögleni, ezt a halált választom. De elfogyott a pénz, elfogytak a bútoraim, a barátaim, le kellett állni.

A neveltetésemből fakad, hogy én nem mentem el közértekbe lopni. Meg a nagyapám szava megmaradt bennem, hogy a legfontosabb a biztos fedél. Ha ezt eljátszom, nincs menedékem. Ha nincs hova hazamenni, nem lesz semminek értelme. Azt tudom, hogy anyámhoz nem mehetek. Nővérem is ideig-óráig megtűr, de hozzájuk nem költözhetek hosszabb időre. Őt jobban is szeretem, mint az ikertesómat. A nővérem kitűnőre érettségizett, egyetemet végzett, számítógépes, informatikus, matematikai országos versenyeket nyert. Vele többet is voltam, mint az ikertestvéremmel, ő ott maradt apámnál, én meg anyámnál. A nővérem, mivel meghalt a férje, egyedül neveli a két gyerekét, nehéz neki, kamaszodnak a fiúk, van velük gond elég. Most anyámhoz azért nem mehetek lakni, mert én háromszor kipucoltam a lakását. De olyan kegyetlenül alaposan, hogy a kamion odaállt, intarziás bútorok ki, és vitték. Jó vagyok üzletileg, ez egy régiségkereskedővel le lett fixálva, megfizette. Festmények, bútorok. Ennek árából kimentünk Münchenbe szórakázni. Eldrogoztuk egy haverral. Elnyomtuk a pénzt, utána hazajöttünk. Mert akkor még itthon nemigen lehetett heroint kapni. Kimentünk érte. De Pesten én utcait sose vettem. Csak fóliázni legfeljebb. A gőzét beszívni, de az csak arra elég, hogy megelőzze a rosszullétet. A kompótot én azért csinálom, mert tudom, hogy mennyi kell nekem. Száz fej a napi dózisom, és így nem adagolom túl magam. De itt fölütik, fölpúderozzák, és egyszer bejön a nyolcvanszázalékos, sima, erős cucc, én nem tudom, milyen a hatása, benyomom, puff, kész, vége. Hát én ezt sose mertem. Utcait úgy veszek, hogy csak fóliázásra. Ráteszem a fóliára az anyagot, alulról égetem, és a gőzét beszívom. Így nem adagolom túl magam.

Mi föltaláltuk a házilagos ópiumgolyót. Bár nincs levédve, enyém az alapötlet. Mikor nem volt nitrohígító, megfőztem a csáját, a levét elpárologtattam, a maradékot fölkapartam, és kis gombóckákat formáztam belőle, porcukorba bepörgettem, hogy jobb íze legyen, és aztán bogyónyivá összesodortam. Ez nagyon kényelmes, mert tárolható, eláll, tudok utazni, külföldre is akár, bár a határon átvinni veszélyes. Benyeled, napi két bogyó, minden reggel ott az adag, s nem kell idegeskedni, hogy hol főzd meg a napi mámorhoz valót. De a végén ez is gajra ment, a munkával együtt, elfogyott a pénzem. Ott álltam az üres lakásban, mert a bútoraim porcukros ópiumgombóckákká változtak, a videomagnó, tévé még megvan, mert kép nélkül képtelen az élet, meg a hifitorony meg a cédék is ott vannak, nem adtam el belőlük egyet se. De a Pallas-lexikon sorozat elkopott, eladtam. A könyvekből maradt a három alapmű: a Kis herceg, az Úton meg az Üvöltés.

Belátja az ember, hogy ilyen az út vége. Zökken egy nagyot. Fölébred. Bár van út tovább, lopni az áruházakból, eladni a cuccot, ahogy ezt sokan csinálják. Eladják a kocsmárosoknak a drága lopott italokat. Most már meghalni se olyan sürgős. Mindig van egy lány, aki mellett tovább megyek. bár közben megtudtam azt is, hogy az ember egyedül születik meg, egyedül hal meg, igaz, az én esetemben ez nem egészen érvényes. Ikerként születtem a világra, és ha így folytatom, egy szép nőbe halok bele. Ez most persze móka. Fontosak a kapcsolatok, szerelmek, de a legfontosabb, hogy magammal békében éljek. Én már megtaláltam a lelki békém, legalábbis úton vagyok afelé. Most már észreveszem az életemben az örömöket. Észreveszem azt is, mi jó a világban, nemcsak azt, ami rossz. Ami örömet ad, azt keresem. Nekem a zene nagyon sokat számít, az a jó, ha zenélhetek. Most újra kezdtem megint. Meg az is jó, hogy újra kibékültem Istennel, önmagammal, világgal.

A hagyomány szerint az számít hébernek, aki anyai ágon zsidó származású. Tehát én a hagyomány szerint Izrael fia vagyok. A másik oldalt nézve viszont nem vagyok héber. Ezt a kettősséget már gyerekként megéltem. Mert az anyai nagyapám az apámat leparasztozta, hiába volt benne nemes vér. Ehhez tudni kell, hogy a héberek a keresztényt parasztnak tartják, ugyanúgy, mint a cigányok. Sejtjeimben van, hogy a paraszti származásúakat utálom. Nem is azért utálom őket, mert műveletlenek, hanem mert a génjeikben van az, hogy a föld, a pénz, a vagyon többet jelent bármi másnál. Nálunk azért a tudás nagyon fontos, a könyv népe vagyunk. Nálunk a vallás nagyon fontos. Összetartó erő. Az, hogy a héberek száműzetésben, hazátlanul is megmaradtak, a vallásuknak köszönhető. A hébereknél a vallás életforma is. Hogy nem eszek disznóhúst, a szabbatot betartom. Én egyedül a szabbatot tartom be, semmi mást. Jó, disznóhúst se eszek nagyon, de azért megesik. Különben is magas a koleszterinszintje, meg drága is, de azért ha elém teszik, megeszem. Sokkal egészségtelenebb, amivel én pusztítottam magam. Amikor az első szerelmem meghalt, akkor bementem a Dob utcai zsinagógába és leköptem a rabbit. Pedig szerettem bemenni a zsinagógába nemzeti színűre festett punk hajjal, a rabbi ettől majd kidőlt. Hol a sábeszdekli? Hát az most nincs, nyelveltem vissza. Amikor meghalt a barátnőm, akkor tagadtam meg Istent először. Ha ilyet megenged, akkor nekem nincs közöm hozzá! Talán most fogadom vissza. Most már nem a zsidók istenét, hanem a teremtőt, vallástól függetlenül.

Szerintem tökmindegy, hogy milyen vallású vagy. Én nem veszekszem a zsidókért, nem vagyok elvakult magyar, hanem ember. Minden vallásban van jó is meg túlzás is. Azt hiszem, maga a vallás fontos meg az erkölcsi tartás, tehát a tízparancsolat. Hogy mi az Isten, nem lehet megfogalmazni. Az Isten itt van az ember lelkében, a fákban, csillagokban, az értelmen túl is, ahová szó nem jut el. Érzem, hogy mikor nincs velem, bár végül is ő nem hagyott el engem, csak én tagadtam meg, én fordultam el tőle. Ez a leállásnál erősödik fel. Ha narkó nélkül magadra maradsz, megérzed a belső magot. Szóval az Isten túl van a szavakon.

Nekem a legjobb a református felekezet, mert az a legemberközpontúbb. Mindenkit befogad, nem hivatkozik kiváltságokra, előjogokra. A vallás emberi és eleven legyen. Magammal szemben kell őszintének lennem, hogy ne csaljak, ne lopjak, ne hazudjak. Mert ha lopni, hazudni kezdek, akárha drogoznék. Ez bennem összefügg. Mert a drogért loptam, csaltam, hazudtam. Kisöpörtem háromszor az anyám lakását. De azóta én nem is aludhatok ott, ha anyám nincs otthon. Nem is adja oda a lakáskulcsot. Ez érthető. Mert nem bízik bennem. Hiszen én hat év után visszaestem. Amikor az ember le van csúszva, nem látja, mi a bűn, mert anynyira benne van. Akkor nincs semmi az anyagon túl. Ha egy picit bűnöző hajlam, képes kirabolni egy szerencsétlen öregasszonyt. Vagy ilyen lehúzások, hogy áll a metrómegállóban valaki maroktelefonnal, és mondom neki, hogy ne haragudj, nem tudok telefonálni, mert nincs pénzem, csak egy esemest hadd küldjek haza. És amikor odaadja a telefont, uccu, elfutok vele. Mert tudok ilyen mutatványt is. Nem én, egyik ismerősöm csinálta. Ezek nagyon gusztustalan dolgok.

Szerencsére én megúsztam mindenféle fertőzést, nyavalyát, mert ha nem volt nálam steril tű, akkor nem véstem másokéval. Vésés belövés, durrantás, beküldés, szúrás, cöpizés ugyanazt jelenti, akkor tehát nem nyomtam, hanem ittam annyi mákteát, hogy ne legyek rosszul, vagy csináltam ópiumgolyót a teából, megtaláltam a bejuttatás módját. Ezért nincs hepám, AIDS-em.

Testileg tehát nem maradt nyoma az anyagozásnak. Idegileg? Memóriagondjaim vannak. Az idővel, emlékekkel, az anyagozás előtt tanultakkal van bajom. A szakma teljes elfelejtése. A múltkor fölültem biciklire, hát imbolyogtam vele, egyensúlyvesztés, bizonytalanság. Újrakezdtem a zenélést, mert szinte semmit nem tudok. A kottát ismerem, abból tanulgatok. A zenét el lehet felejteni, ha nem gyakorolják, de a biciklizés bizonytalanságán nagyon meglepődtem. Szóval ilyen bajaim vannak, memóriazavarok meg idegrendszeri gondok. S ez inkább feladat, nem esem tőle kétségbe, nem sajnálom magamat, mert ezt én kerestem magamnak, az én döntésemből fakadt, mindennek én voltam az okozója. Csak azokat az embereket sajnálom, akiket átbasztam, lehúztam pénzzel, kárukra voltam, magamért nem óbégatok. Azt a bácsit, akinek a fia raktáros volt egy cementgyárban, majd öngyilkos lett. Ez a parasztember fehér cementet tárolt és jó volt, adtam neki egy kis előleget, elhoztam tőle tíz mázsa fehér cementet, nagyon pici pénzért, és megígértem, hogy a többit majd átutalom. És azóta is utalom. Hát, ugye, lopott volt a cement, és én tudtam, hogy nem tesz följelentést. A másik, hogy nedvességet kapott a cement, volt vagy tíz mázsa, egy másik kőfaragónak átpasszoltam, tudtam, hogy döglött az áru, a tetejére tettem jót, hogy ne vegye mindjárt észre, de persze ő erre rájött. Ezért költöztem el többek közt annak idején abból a kisvárosból, ahol most újra lakok, nem azért, hogy a volt barátokkal találkozzak, mert ők már nem húztak vissza, hanem az ilyen esetek miatt. Mert egy picit ciki volt, hogy én ott a postáskocsit húzom, és üvölt rám a pali, mi lesz azzal a lóvéval, amivel átbasztál?!

Ma találkoztam épp egy lánnyal. Úgy ismerkedtünk meg régebben, hogy ebből párkapcsolat lesz. Ő egy drogambulancián dolgozott, anyagosokkal foglalkozott, mert ez a téma érdekli, és egy kicsit rázuhantam. Kiderült, hogy ő ezt nem akarta, bár én láttam benne a hajlandóságot. Érzelmeket tápláltam iránta, de ő csak kísérleti nyúlnak tartott, akit ketrecben tarthat, és néha odavet pár kedves szót. Épp most beszéltük meg, és mondtam is neki, hogy ő csúnyán csinálta, mert a kezdetek kezdetén meg kellett volna neki is mondania, hogy ő mit akar tőlem és én mit akarok, bár én kimutattam az érzelmeimet, ő nem. Pedig én általában csak színészkedek, tehát úgy akarom a szeretetet másoktól kicsalni, hogy nem önmagamat adom. De azért járok a Névtelen Anyagosokhoz, mert ott önmagam vagyok. A pesti külvárosi élet megtanított arra, hogy magamat nem szabad kimutatni, az érzéseimet, azt se, ha valami fáj. Meg hát szabadságot jelent számomra, ha egy párkapcsolatban szerepet játszhatok. Mindig más embert játszok el. Észreveszem, hogy a másik mit vár el tőlem, mi az ő gyengéje, mivel váltok ki belőle szeretetet. Mivel én nagyon szeretethiányos ember vagyok, remélem, így több szeretetet kapok. Meg tudom szerettetni magam bármilyen közegben, és a társadalom akármelyik részéből kiszúrom a nekem valót, mert olyan emberismeretem van. Egyszer egy haverommal fogadtunk abban, hogy én első látásra megmondom, kinek menynyi pénz van a zsebében, ránézek valakire, tudom, mennyi pénze van, körülbelül be tudom határolni. Nem is a ruhától függ, sem az arctól, a mimikától, mozdulatoktól. Azt is felismerem látásra, melyik nőnek mi a gyengéje. Van, aki a törött kéztől olvad el, mert szereti, ha egy férfi törött, bár általában minden nő azt várja, hogy egy férfi erős legyen, de van nő, aki szereti istápolni, megmenteni a társát. Én ezt kiszúrom, és ezt eljátszom neki. De belül nem vagyok szabad, mert nem olyan vagyok, amilyennek mutatom magam, ez skizofrén állapot, és fél év után beüt a csőd. Ezen megpróbálok úgy változtatni, hogy magamat adom. De nehéz. És a pszichológus kislánnyal volt a nagy baj, mert elég jól ott volt a szeren, mert ő már három éve tanulja a szakmát, sőt érdekli is, utánaolvas a dolgoknak, és nem tudtam megfogni, és ez idegesített. És végén bele is szerettem. Titokzatos volt, nem tudtam úgy megfogni, mint a többi átlagos nőt. Úgy vagyok vele, hogy a pszichológusoknak kiadom magam, mert azt várják tőlem, ráadásul én is megkönnyebbülök. A pszichológus lány nagyon megtetszett, mint nő is, de ezt egy ideig elég jól titkoltam, ő nem is vette észre. De ő se maradt a szakmai távolban, mert belement a játékba, hagyta magát elcsábítani, ez már több mint szakkíváncsiság. Ő még fiatal, de beleegyezett. Én voltam a hülye. Egy tapasztalt pszichológus már tudta volna, hogy sérült ember vagyok, és szerelmi kapcsolatba kerülni a segítőnek velem, a magamfajtával elég veszélyes. Most azért letisztáztuk. Mondta, hogy ő is tanult, tapasztalatot szerzett, hogy egy klienssel soha nem szabad kikezdeni, én is megtanultam a leckét, mert hülye voltam. Na, ezen is túl vagyunk. Jó, hogy az elején vége lett, még egyikünk sem bonyolódott bele.

Azért kell a NA-ra járnom, mert néha vannak intő jelek. Tehát amikor már nem figyelek oda magamra, hogy nem rakok rendet magam körül, ha nem érdekel, hogy rendszeresen egyek, ha nem veszek föl naponta tiszta zoknit, ezek már intő jelek, hogy kezdem elveszíteni magam, megint a drogos viselkedés kerekedik fölül. Vagy ha lógok a buszon. Ezekre magam jöttem rá időközben, a viselkedésem jelzi, mikor van baj. Most megint azért jöttem el ennázni egy kicsit, mert éreztem, hogy jól felgyűltek bennem a dolgok, és ezeket meg kell beszélni. Meg a Névtelen Anyagos csoport tükröt mutat. Most is találkoztunk egy sráccal az udvaron, aki leállt, de az anyagozó öccséhez nem akar visszaköltözni, nincs munkája, lakása. Ilyenkor a leállt ember meglátja, hogy honnan jött, mi a múltja, milyen veszélyek érhetik. Amikor hat évig voltam tiszta, tudattalan tisztaság volt, a mostani viszont már tudatos lett. A tisztaság kezdetén sérülékenyebb az ember, erősödnie kell, visszaszerezni az elvesztett időt.

Pumpa, befalcolni, fű, maki, ciga, spanyó, lefagy, beáll, cöpi, maresz, tégla, faja, csúzli, fecske, hercsó, nyalcsi, barna, rög, zöldség, kompót - a titkos szavak. A drogos ezekkel is védekezik, mint a jelekkel is. Ha jött valaki haver, előtte megegyeztünk a jelekben. Ha csöngettek, ugye, lehettek akár a zsaruk is, bár a rendőrök általában hajnalban jönnek. Szóval voltak jelzések, kaparás a bejárati ajtón, egy csengetés, egy kaparás, vagy nem csöngetek be a lakásba, ahol a cuccot csinálják, hanem hallgatózok, és ha meghallom, hogy otthon van, akkor becsengetek. Vagy az ajtó előtt, ha sejtem, hogy otthon vannak, fölhívom rádiótelefonon, és meghallom a csöngést, biztos, hogy odabent van. Ezek trükkös dolgok. Vagy a cigi spájzolása. Nagyon sokáig, most már nem, de régen két doboz cigi volt nálam mindig, az egyikben egy szál, és ha kért valaki, mutattam, hogy pont ez az utolsó, a másik doboz viszont teli volt. A cigi nagyon fog a drogosoknál, meg az édesség is, egy tábla csokin össze lehet veszni. Ahogy az iszákos a jó zsíros, szaftos kajára, a barnás úgy pattan a csokoládéra.

Nekem nem nagyon tetszik a Metadon-kúra, mert csak a fizikai elvonási tüneteket szünteti meg, hiszen ópiát. Ezért az osztását fölöslegesnek tartom, állami drogoztatásnak. Menjen elvonóra, rehabra, ha le akar állni. A legtöbb drogosnál nem a testi megvonási tünetek a kibírhatatlanok, hanem a pszichések, az önmagával való szembesülés, a belső űr megtapasztalása. Sok ember nem meri kimutatni az érzelmeit, ezért színészkedik, saját magától fél. Az utcán, az idegenek között én sem merem kimutatni az érzelmeimet, az NA-n, mivel hasonszőrű emberek vannak mellettem, őszinte vagyok, nem kell szerepelnem. Az anyag, ami bennünket összeköt, illetve megszabadulásunk a szertől, nem baráti, szerelmi viszony, hanem szövetség, segítő kapcsolat. De a barátaimmal, a szeretőimmel már színészkedek. Itt a Névtelen Anyagosok között nem érhet csalódás, elmondom, ami feszít, magamat adom, ők tükröt tartanak elém. Nem haragszunk meg egymásra, hisz tudom, hogy itt az önismeretről, érdek nélküli kapcsolatról van szó, de utána, a presszóban már más a helyzet. Ott már érdekek uralkodnak, a pénz, a könnyű munka. A szép lányokról, dugásról van szó. Próbáltam a csoportban szokott őszinteséget, egyszerűséget kimenteni, de kaptam is érte. A munkahelyen nem szabad elmondani, hogy drogoztál. Engem is kirúgtak, miután megtudták, hogy anyagoztam. Volt ilyen egyszer az egészségügyben is, de hát ez kézenfekvő, hogy lekáderozzák az embert, és a fehérmáli kórházból anno ezért kellett elmennem, bár ügyem nem lett belőle, mert nem tudták rám bizonyítani, hogy én tüntettem el a gyógyszereket meg a kokaint, nem lett belőle rendőrségi ügy, eltussolták inkább intézményen belül, de kirúgtak. Majd amikor a János Kórházból megkérték a véleményt, megkapták, három hónap után emiatt nem lettem véglegesítve. Mikor megkérdeztem, miért nem véglegesítenek, azt mondták, csak azért, amiért Fehérmálról is el kellett jönnöm. Jó, ez egyértelmű volt, kénytelen voltam lenyelni a békát.

De ami most történt, ez azért rosszulesett. A postára kerülve kellett az erkölcsi, ez megvolt, a munkámmal se lett gond, elvégeztem, és megtudta a főnököm egy havertól, egy jóakarómtól, egy volt drogos baráttól, aki elmondta a postásának, hogy anyagoztam, a postás továbbadta a főnökömnek. Mikor eltelt fél év, lejárt a szerződésem, meg kellett volna hosszabbítani, a főnök behívatott, elmondta, amit hallott, ez egy dolog, mondtam én, amit az emberről beszélnek, de mindig elszámoltam a pénzzel, akár nyolcszázezer forinttal is. Azt mondta, igen, de értsem meg őt is, ha valami történik, őt veszik elő. Ezután folyamatosan a legnehezebb körzeteket kaptam, naponta ellenőriztek, másokat egyszer-kétszer. Folyamatosan motoros körzetbe rakott, össze is törtem egyszer magam, és ezután bebizonyította, hogy nem vagyok alkalmas a postai munkára, és nem hosszabbította meg a szerződésemet. Tehát a tisztázó beszélgetésünk után vagy fél évig maradhattam, aztán kitett. Időközben azért néztem magamnak más helyet, mert ez csak ideiglenes volt, míg nem találok jobbat, de meggyorsította a munkahelykeresést, hogy régi helyemről el kellett jönnöm.

Előtte Pesten élve nem is akármilyen cégnél dolgoztam, a Boeing repülőgépgyárban, motrokat szereltem össze. Ott meg voltak elégedve a munkámmal, semmi gond nem volt velem, én jöttem el onnan a lakásom miatt. Szeretnék egy állandó, biztos munkahelyet, de ebben az országban semmi sem biztos. Minden bizonytalan körülöttünk, ingatag, és sok ember emiatt nem tudja, hol áll a feje. De nekem már jó, mert nem tud újat mutatni senki. Megélek a jég hátán is.

A tévét anyagos időmben soha nem néztem, minek. A Duna Tévén a halakat megnéztem, csíkosak, laposak voltak, elúsztak, vissza, ez érdekes volt. Hiába kölcsönöztem ki egy videofilmet, háromszor is végignézhettem, akkor se értettem, miről szólt. Utólag visszagondolva a hat-hét év anyagozásra, olyan, mintha egy mozifilmet néznék, amiben én mozgok és mégsem, a szereplők élnek is meg nem is, valahol az élet meg a halál közti senkiföldjén lebegnek, dülöngélnek. Ott nincs íze az ételeknek, nem érzel illatokat. Leállva újra érzed az étel ízét, az illatokat, egy lány hajának a szagát tavaszi eső után. Ha beleöklözök a falba, megérzem. Volt autóbalesetem drogosként, hogy szilánkosra töredezett a bokám, és nem éreztem, bár képtelen voltam rálépni. Egyszer lábon kihordtam egy tüdőgyulladást. Nem tudtam eldönteni, miért van hidegrázásom, hogy túllőttem-e magam, vagy rossz az anyag. Most már, ha folyik az orrom, tudom, hogy megfáztam, és nem elvonásom van. A fogaim is rámentek az anyagra. Volt, amikor törtem, mint a ropi. Mind a két kezem el volt törve, a lábam el volt törve. Olyan voltam az anyagozás mélyén, mint az auschwitzi manöken, negyvenkilós, mert a heroin meg az ópiumgolyók elveszik az étvágyat. Muszájból ettem, bár nem voltam éhes. Amióta tiszta vagyok, erre is oda kell figyelni, rendszeresen étkezek, súlyzózok, sportolok.

Próbáljuk most az időt rendbe rakni. Miután külföldről hazajöttem, nyolcvankilencben, utána a fehérmáli kórházban dolgoztam két évet, majd visszaestem, a leállásom kilencvenkettő-kilencvenhárom körül volt, bár anyagoztam a kórházban is, onnan kidobtak, akkor a János Kórházban dolgoztam három hónapot, addig tiszta voltam, onnan is kirúgtak, akkor megint anyagoztam, és kilencvenháromban álltam le. Tehát úgy nagyjából két évet anyagoztam. Kilencvenháromtól kilencvenhétig voltam tiszta, kilencvennyolcban megint visszaestem. A leállásokat mindig egyedül csináltam. Soha nem voltam se elvonón, se rehabon. Annak idején féltünk az intézeteknek még közelébe is menni, mert több év börtönt vont volna maga után, a recept- és okirat-hamisítás, gyógyszerrel visszaélés miatt egyből lecsukhatták az embert. Mikor kétezeregyben leálltam, följárogattam ide a Megállóba. Amikor itt laktam utoljára fél évet Pesten, ide jártam a Névtelen Anyagosok csoportba rendszeresen erősödni.

Az utolsó anyagos időszakomban, kilencvennyolcban nagy telünk volt, derékig érő hóval, Fehérmálon nem jártak a helyi járatok. Anyám otthon volt, és nem tudtam hol megcsinálni a cuccot, a pincében valaki pont biciklit szerelt, ott se tudtam megfőzni a teát. Sehol semmi, egy ismerős se otthon. Az egyik haverom, akinek volt lakása, elment valahová, a másik elvonón volt. Ott volt a mák a tasznimban, és mentem át a városon, a város másik végében lakott egy haverom, egyszer fáztam, máskor melegem lett, hordta a havat a szél, az arcomba csapta, és ez a távolabbi haverom se volt otthon. Már majdnem sírtam az elvonástól meg a tehetetlenségtől, és berágtam, hogy akkor megfőzöm idekint. A temetőben fenyőgallyat szedtem, mert az általában száraz marad, könnyű meggyújtani, aztán zsákba tettem, úgy cipeltem, szereztem újságpapírt, egy rozsdás vödröt is. De aztán a kórház melletti temetőből eljöttem, miután ott a szemetesből kigyűjtöttem a gallyakat, kanyarodtam hazafelé, hátha már a pincénkben befejezték a kerékpárjavítást, de még mindig szerelgettek, a pincerezsót megint nem tudtam használni, és akkor kimentem a lakásunkkal szembeni kiserdőbe, és ott megfőztem végre a mákteámat. A lábast, amiben főtt, egy dróttal függesztettem föl, mintha gulyást főznék. Másik edényem nem volt. Egy kólásflakonba öntöttem bele a teát, ez viszont a forróságtól megolvadt, akkor beletettem a hóba, lehűtöttem, miután langyosra hűlt, végre megittam a teámat.

Most legutóbb, három hónapos tisztaság után visszaestem, ezt a tisztaságot nem is számolom külön, tehát elhelyezkedtem a Tescóba, mert nekem megvan a kereskedelmi iskolám is, üzletvezető lettem. Nem szabad lett volna elvállalnom, nagyon frissen álltam le, túl sérülékeny voltam, és pont nyitás idején, az áruház akkor nyitott. Elvégeztem a munkát, emberekkel kínlódtam, de berágtam, hogy engedélyt kell kérni, ha pisilni akarsz, mint a börtönben. Végül Nyugaton is ez van, de nem kétezer, hanem huszonötezer schillingért. Elérkezett a véglegesítés napja, behívott a főnök, mondta, hogy meg van elégedve a munkámmal, véglegesít. Mire azt mondtam, hogy én viszont magukkal nem vagyok megelégedve, mert van huszonnégy túlórám, amit nem fizettek ki. Azt mondta, nem is fogják kifizetni, mert ha nem végeztünk a munkával, értelemszerű, hogy ott kellett maradni. Összekaptunk, ráborítottam az íróasztalt, aznap leszámoltam.

Volt a játékosztályon egy kiscsaj, azzal is összevesztem, miután három hónapig barátnőm volt. Hétvégén elmentünk együtt Borvárra szórakozni, elég gazdag kislány volt egyébként, a szülők nyomták lóvéval, volt autója, és miután az utolsó ötezresemet együtt elittuk, összevesztünk a kocsiban, és faképnél hagyott, hajnali négykor. Hát hol héderezek télen, legalább vigyél haza, mert jó húsz kilométerre voltunk Fehérmáltól, de otthagyott. És a borvári temetőben aludtam, aztán reggel fölkelve tüzet raktam, még mindig részeg voltam, tiszta hülye, és kimentem a lányékhoz a lakásra, kértem tőle kétszáz forintot, hogy haza tudjak utazni, erre azt mondta, hogy ő férfinak nem ad pénzt. Erre leköptem, becsaptam az ajtót, és eljöttem. Utána megint egy évig szólt a mák end roll.

A Tescóhoz még egy történet. Nyitóbulink volt, összeszedtem két csajt, előtte a haveromnál, ugye, szúrtam, harmatgyenge, be se jött. Az meg nem jó, ha az ember elcsurran, ráiszik. Én ezen a bulin berúgtam, mint egy artista és fölvittem hozzám két csajt. Aztán reggelre megbolondultam teljesen, nem voltak hajlandók elmosogatni, erre én késsel zavartam ki őket a lakásból, a lépcsőházban, kiabálva, a lift körül kergettem őket lefelé. A szomszédok nagyon örültek, megszokták, birkatürelműek ugyanis, édes nyugdíjasok, ki se merik dugni az orrukat, mikor üvöltözök, lármázok, mert az egyik haverom is három kóbor kutyával járt föl hozzám mindig, póráz nélkül hozta föl a liftben a nyálzó dögöket. Főleg most, hogy megint hazaköltöztem, örültek nekem a szomszédok. Ugyanazért, amiért nyolcvanötben leköltöztem, most ezért költöztem vissza Pestre, hogy elveszítsem az úgynevezett barátokat, a drogos társaságot, mert nekem igazi barátaim nem voltak soha. Haver, az van mindenhol. Meg a barátnők, szerelmek, élettársak. Hogy egyiket se vettem el feleségül, azt nem bántam meg. Mert volt a Leti, az akkora kurva volt, mint a ház, vele két évet éltem együtt. A virágüzletessel sem kötöttem házasságot, élettársak voltunk. Mondtam, hogy fölösleges esküvőt tartani, mert az is pénz, abból inkább menjünk nyaralni valamerre, legalább így megspórolja az ember a válópert.

Az első nagy szerelmem, ugye, meghalt. A második túl fiatal volt, meg hát én őt gajra tettem. Aztán a Leti, aki rúdon végezte, ugye. Táncosnő lett a végén. Sőt egy milliomos hapsi elvette feleségül, szült neki gyorsan két gyereket, boldog családanya. Megbántam, hogy szakítottam vele, mert nem hittem, hogy ilyen rendes nő lesz. Akkoriban nem takarított, főzni nemigen tudott. De szép volt a kapcsolat. Valutáztam éppen az északi parton, nyár volt, pörgettük a márkát, és elég jól kerestünk vele, egy haverom csinálta a parkírozót Almádiban, ő megvette a márkát, én a kórházban dolgoztam a nőgyógyászaton, akkor hozták be a nyugati kocsikat, orvosi műszereket vettek valutáért, elég jól ment a bolt. Négy-ötezer márkákat váltottam naponta, egy márkán kerestem tizenöt forintot, egy nap alatt húszezer forint. A havi fizetésem meg volt hatezer. Nagyon jól éltem azon a két nyáron, bár megvoltak a vetélytársak is, a pincérek, taxisok, szállodások. A nyolcvanas években nagyon ment a valutázás. Megvettük a márkát harmincháromért, eladtuk ötvenötért. Az bánt, hogy az egyik haverom, akivel ketten összedolgoztunk, egy nyáron összevalutázott egy Porschét, én meg abból nem tudtam fölmutatni semmit. Ő volt a fölhajtó, én az eladó, ugyanannyit kerestünk, szóval egy Porschéra valót vertem el azon a nyáron, mert én csak taxival jöttem-mentem, a legelitebb éttermekben kajáztam, és mivel kórházban dolgoztam, ingyen volt az anyag. Letit ott ismertem meg. Ápolónő volt a kórházban. Egyszer aztán, amikor ügyeletes voltam, mondtam neki, hogy munka után jó lenne találkoznunk, gyere föl hozzám, erre, hogy menjek haza csak, pihenjek, mert őneki is haza kell mennie, vendégeik lesznek, sütni-főzni kell, az anyjának segíteni. Hazamentem, harminckét óra szolgálat után, fáradt voltam, elaludtam, kész. Másnap leugrottam egy szórakozóhelyre Fehérmálra, és ott találkoztam egyik tehertaxis haverommal, ő meg elújságolta, hogy találkozott Letivel, a Herta nevű hajón. Na, mondom, ez érdekes, nekem meg azt lódította, vendégeik lesznek, és úgy csináltam, mint akit nem ráz meg az eset. Lementem a lány után Füredre taxival, beszélgettem az ismerős pincérekkel a Hertán, ez egy hajó, ami akkor még a szárazföldön állt, most már vízre tették, és ezen egy első osztályú bár volt, a pincérek mondták, hogy igen, itt járt a csaj egy maszek órás fiával. Hazamentem, fölhívtam a fiút, mert ismertem, a haverom volt, hát persze, azt mondja, a Leti lecidázott a kocsiban. Másnapra megbeszéltük a randit, le is feküdtem vele, és meghívtam, gyere elmegyünk Fehérmálra. Volt egy elit kávéház, oda beültünk, tudtam, hogy ott nem fog majd arénázni, mert ha otthon mondom meg neki, hogy hányas a kabát, akkor lehet, hogy cirkuszt csinál, és egy ilyen helyen azért viselkedni kell. Ő paradicsomlevet kért, én egy vodka-martinit, elmondtam neki, hogy mit tudok róla meg az óráscsemetéről. Először tagadta, utána beismerte, hogy igaz, de megígérte, hogy ez többször nem fordul elő. De már előtte voltak jelek. Egyszer amikor a nővérszállón kerestem, bezárt ajtó fogadott, aztán kiderült, hogy egy pornós kurvával édelegtek bent a szobában. Beláttam, hogy nincs jövője ennek a kapcsolatnak, és szakítottunk. Mondtam, ha nincs őszinteség köztünk, akkor mi értelme.

Voltak egyhetes, kéthetes kapcsolataim. Volt, amikor egy fél osztálynyi tizenhat éves kislánynak az ügyeleti szobában én vettem el a szüzességét, én voltam az ügyeletes dugó. A gimnáziumban egy hülye osztályfőnököt kaptak, kiemelten legyalázta a beteghordókat meg műtőssegédeket, hogy velük aztán szóba nem szabad állni, mert akkora léhűtők, hogy na! Ezzel aztán fölkeltette a lányok figyelmét. Aztán elvettem az egyik gimista csaj szüzességét. Majd mindig valamelyikük jött ügyeletbe, minden ügyeletre akadt egy csaj az ágyamba.

Visszanézve elég undorító dolgok ezek. Egyszer kilencvennyolcban történt valami, ami nagyon megsebzett. A haverommal elmentünk metszeni föl a Bakonyba, és be is lőttük magunkat elég szépen, majd a győri úton stoppoltunk, mentünk volna vissza Fehérmálra. Azt mondta a haverom, miután ott támolyogtunk vagy két órát, hogy álljak félre, mert nekem úgysem áll meg senki. Stoppolt ő is egy fél órát, őneki meg egyáltalán nem álltak meg, mert lógott a feje, mint az istállólámpa, utána visszamentem, erre megáll egy holland rendszámú Mercedes, beülünk. Szó-szó, a csaj magyar, kiderül, hogy Hollandiában ápolónő, s aztán csevegtünk, azt mondja, nem ismersz meg? Hát vakuljak meg, ha tudom, hogy ki vagy! Te állat, azt mondja, hát te vetted el a szüzességem, nem ismersz meg? Én vagyok a Barbara. A haverom közben sztondult, és lefejelte az első ülést, a lány kérdi, mi baja a barátodnak? Mondom: elfáradt. Mikor elhangzott, hogy én vettem el a lány szüzességét, a haverom fölpillant: na, mik derülnek itt ki! Visszatekintve szörnyű ficsúrnak látom magam. De már akkor szíven ütött, hogy én szakmányban csináltam a szűztelenítést, azt se tudom már, kikkel és miért.

Az anyám lakásának kirámolásában nem az egyedüli kivitelező voltam, egy haverral csináltam, akivel együtt voltunk az osztrák lágerban, aztán ő átment Münchenbe. Különben fehérmáli srác, itthon megint találkoztunk, anyagos a társával. Őneki állítottam a hátába egyszer a konyhakést anno. Akkor rúgtak ki a kórházból, nem tudtunk anyagot szerezni, tél volt, pocsék a pálya, nem lehetett a városban makkát kapni, és javasolta, hogy menjünk ki Münchenbe egy kis kiruccanásra. Arra kéne lóvé, ő különben dúsgazdag szülők csemetéje, most januárban jött ki a börtönből, ült két évet, nemi erőszakkal vádolták, de ő nagyon sokszor megszívatta a rendőröket, mert amikor disszidált, akkor is éppen körözték, aztán a rendszerváltáskor, miután hazajött, amnesztiát kapott, de csinálta tovább a hülyeségeit. Mindig jogosítvány nélkül vezetett, mindig be volt tépve közben. Almádiban több telkük volt, szinte a fél falu az övéké, az anyjának volt három butikja, Zsigulival járkált, a legmenőbb kocsival akkoriban, zenész gyerek volt, basszusgitározott. Először meghalt az anyja, utána az öreganyja, óriási vagyon maradt rá. És ment az állatság, züllöttünk, volt egy autóbalesetünk is együtt, üldöztek bennünket a rendőrök, akkor beledurrantunk a betonlépcsőbe, olyan, mintha a Városligetben autóztunk volna nyolcvannal, lekapcsoltuk a lámpát, a rendőrök meg utánunk, a gyerekben meg volt ital, mikor fölkapcsoltuk a reflektort, nekiütköztünk egy betonlépcsőnek, akkor eltört a bokám.

Na de vissza a történethez, tél volt, hiányzott a pénz, akkor vele csináltuk meg azt, mert a nagybátyám jól tudott festeni, és volt nekik otthon eredeti Egri János festmény a falon, lefotóztuk, hogy az anyja ne vegye észre, és a nagybátyám lefestette, lemásolta, azt fölakasztottuk a falra, az Egrit meg eladtuk, akkor abból itt laktunk Pesten a Körszállóban, tudtunk anyagot venni, de gyorsan elfogyott a pénz. Mondom, most én vagyok a soros, kimentünk anyám villájába, előtte megdumáltam a régiségkereskedőkkel, a bútorárusokkal, amit kell, béreltünk egy kamiont, odaálltunk anyám háza elé, embereket hívtunk, és kipucoltuk a lakást, elhoztunk mindent, egy kiskanalat se hagytunk a helyén, mindent pénzzé tettünk. Abból úgy félmillió forint összejött, szereztem belőle márkát, nekem ez nem tartott semeddig, aztán irány München a Zsigulival. Kimentünk, jogsi nélkül, a haver ott ismert sok mindenkit, és folyt az anyagozás. A haver haverjánál, egy magyar származású gyereknél laktunk, az is anyagos volt, de volt pénzünk, nem számított semmi. Mikor elcsöpögött a lé, hazajöttünk. Münchenben van egy szórakozónegyed és van egy liget, mellette végig kuplerájok, körbe-körbe, és ott a ligetben anyagos anyagost ér, tű, fecskendő eldobálva a fűben. Ott aztán kapni mindent, olcsó és jó volt a heroin is. Az első osztályú kuplerájba bementünk, pezsgőztünk, legjobb nők, Kánaán. Megvettük a cuccot, belőttük, aztán irány a kupiba. Az első osztályú kurva százhúsz márka volt, az ócska néger kurvák meg a türkisch, feka kurvák ötven márkába kerültek.

Második legnagyobb szerelmem idején hol drogoztam, hol leálltam, a kiscsaj mellett éltem, aki kikészült tőlem, ideg-összeroppanást kapott miattam. Vele is elég keserű volt a szakítás. Gyalogos sárkánnyal szálltunk föl egy megyei versenyen úgy, hogy a szikláról indultunk, a nézők lent álldogáltak a völgyben, időrepülés volt, és a sziklastart után az volt a feladat, hogy ki képes legtovább a lejtőszelezést csinálni. Na mindegy, fölszálltam, de akkor már bennem volt öt Coderit, két Noxyron, és úgy szálltam föl, hogy tudtam, ott lesz a Réka, tudom, merre áll, és nekirepülök, kinyírom magamat is meg őt is. Magamhoz húztam a trapézt, aztán futottam neki, de a lánynak szerencséje volt, mert egy széllökés bevitt a bozótba. Akkor lezuhantam, mindkét kezem eltört, lábam is, a lánynak viszont semmi baja nem lett. A kökényes bozótba belezuppantam, de az utolsó pillanatban fölrántottam a trapézt, épphogy kilebegtettem, és úgy fordultam bele a bozótba. Nem volt nagy zuhanási sebesség, az utolsó pillanatban meggondoltam, hogy mégse, nem tudom, ösztönösen csináltam-e, ahogy közeledett a föld, megijedhettem. Bár sok mindenre nem emlékszek, agyrázkódásom is lett, pedig a bukósisak rajtam volt. Kórházban ébredtem föl, a fehérmáli kórház baleseti sebészetén. Rögtön szóltam a fiúknak, hogy hozzanak Coderitet, Noxyront, adtam nekik pénzt borra, aztán hozták is, amit kértem, így jól éreztem magam benn a kórteremben. Éppen cigizek, amikor jött a főorvos, és rám szól, hogy tilos dohányozni a kórteremben. Erre mondom, hogy főorvos úr, lopni sem szabad, mégis lopnak. Azt mondja: Máté, maga itt dolgozott, tudja nagyon jól, mi szabad, akkor most hazavisszük mentővel. Járógipsszel, doktor úr? Ezt ne csinálja velem! Hát nincs otthon senkim, nincs, aki egy kávét megfőzzön. Ezt maga csinálta magának! Szépen hazavitetett mentővel. Otthon elfogyott a cuccom, rám tört az elvonás. Na akkor a gipsszel elindultam a viadukt felé, hogy onnan leugrok, vége. Ezt én már nem bírom, magam vagyok, elvonásos, összetörve, és ott álltam az öngyilkosok hídján, és úgy döntöttem, hogy mégsem ugrok le, hazamentem, metszőollóval levágtam az egyik kezemről a gipszet, és föltettem egy kávét. Törött kézzel, ugye. Ekkor álltam le másodszor.

A repülési vágyam egyébként régi keletű. Apám pilóta volt egy darabig, de a középiskolában vitorlázóoktató is volt, többször kivitt bennünket gyerekként a reptérre, megmételyezett a repüléssel. Később én a Hármashatár-hegyen vitorlázni kezdtem, majd a drog miatt abbahagytam. A záróvizsgám meglett vitorlázásból, ez azt jelenti, hogy egy szabályos fölszállás, egy iskolarepülés és egy leszállás. Előbb ültem egyébként vitorlázóban, mint az autó kormányánál.

Az utolsó álmomban is repültem, szálltam a háztetők fölött, helikopterrel talán. Épp kijárási tilalom volt. A postán osztályoztuk a leveleket, és egy T 55-ös harckocsi ágyúcsöve benyomult az osztóba. A tilalom idején egy csajhoz indultam el, elkaptak, és kézen lőttek, arra ébredtem föl, akkor levert a víz. A bal kezem sérült meg, mint mikor összetörtem a postásmotort, és beröpültem a bozótba.

Ami örömet adott mostanában, egy kiscsaj esete, aki vagy tizenöt évig anyagozott, és leállt, elment Komlóra, de három hónap után hazajött. Azt hittem, hogy vége lesz, mint a botnak. Mondtam, hogy legalább két év kell még neki, hogy tiszta legyen, ám tiszta maradt. Mert van egy fia, és én biztattam, ha nem másért, a fiadért érdemes. Jó két-három hónapig nem akart elmenni dolgozni, mert hogy neki elég az otthoni munka, és meggyőztem, hogy ne szakadjon ki még jobban a társadalomból, ha nincs emberek közt, veszélyesebb. Vagy három hónapig rágtam a fülét, most több mint egy éve munkája van, rendezte a kisfiával a kapcsolatot, foglalkozik a fiával, aki most tizennégy éves, süteményt sütöget neki, mert szereti, a lakás rezsije ki van fizetve, a mamája segíti. És rendezett az életük. Tanúja voltam, hogyan rendeződött. Amit én a drogambulancián legutóbb tőle kaptam, a Nikitől, az pszichésen rendbe hozott, ezért örök hálával tartozom neki, sokszorosan visszakaptam régebbi jó szándékom árát. Ha éjjel egykor fölhívtam, akkor is beszélgetett velem, nyugtatott. Vele szerveztük meg Fehérmálon az NA-t. Ha már az Isten életben tartott, talán azért is, hogy én más drogosokon segítsek.

Az életem legboldogabb pillanatát még elmondom. Tél volt, mínusz húsz fok, és a Balaton be volt fagyva, jó vastag jég volt rajta, úgyhogy motoros sárkánnyal fel tudtunk róla szállni egy haverommal. Akkoriban még az MHSZ ingyen volt, sőt még az ebédet is fizették, az útiköltséget is megtérítették, de még úgy eszkábáltuk össze, két Trabant-motorból csináltunk egy karburátoros boxermotort a sárkánynak. Jó mínusz húsz fok volt a napon, és a felhőalap úgy száz méter magasságtól, de nagyon vastag volt, vagy négyszáz méter, néztem a magasságmérőt, és hatvan méter magasságból már beléptünk a felhőzetbe, és tekertünk föl, föl, és nagy nehezen áttörtük a felhőalapot, és szikrázó napsütés, alatta meg a fehér tejföl. Vitorlázóval a felhők fölé nem tudtam menni, mert ahol a felhő kicsapódik, oda már nem lehet szállni. Ez viszont a motoros sárkánnyal nagyon gyönyörű volt. Áttörni a felhőkön a fénybe. Aztán hamar meg is szakadt az öröm, mert befagyott a karburátor, lesiklottunk a felhőkből, ott suhantunk Csopak fölött, majdnem a fákat súrolva, a Víg Molnár csárdánál, pont szombat volt, rengeteg korcsolyázó a jégen, nem én vezettem, hanem a srác, ketten ültünk a motoros sárkányon, épphogy le tudtunk szállni, de úgy, hogy már a nádat súroltuk, és egy korcsolyást se csaptunk el, pedig támadt riadalom. Megjelentünk a semmiből, a jégre leszálltunk.

© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk