Csengery Kristóf
Szavak egy összehajtott papírlapon, párna alatt
Elalvás előtt mindenektől
bocsánatot kérek magamban
vak égre nézek mint gyerek föl
szemem lehunyom itt maradtam
a belső végtelenben állva
de nem jön szó megnyugtató mely
arra biztatna menj tovább ha
bejutsz az lesz neked való hely
nem jön feloldozás talán mert
nem is jöhet a létezés oly
sok sebet üt önnön falán telt
önzés izmos dölyf karcsú téboly
keringenek egymásba néha
belékarolva mintha bálban
járnák a táncot így volt és ma
is így maradt és általában
így lesz mindig fáradt a lelkem
gyűrött a testem elpihennék
nyugodj el és simulj ki bennem
vágy munka bánat kétely emlék
szemem lehunyom itt maradtam
vak égre nézek mint gyerek föl
bocsánatot kérek magamban
elalvás előtt mindenektől
Két régi harcos
A Nincs a Vanba téved, a Van a Nincsbe átjár:
így lesz két idegenből két nyájas ismerős, ki
sok kellemes napot tölt a másiknál. Gyakorta
beszélgetnek. Hát hogy s mint van kegyedéknél? - kérdi
a Van a Nincset. Máskor: remélem, semmi baj nincs
az önök háza táján - fordul a Nincs a Vanhoz.
Átkérdez, átkukucskál a két szomszéd. Beszédük
könnyű álcája mindig a tettető közöny, mely
a hangjukat hamissá torzítja. Tudja tudván
mindkettő, hogy a másik majd eleped, majd megvész
a bősz kíváncsiságtól, oly rettentőn szeretné
kilesni, hogy miféle szokások dívnak arra,
ahol ő nem honos - de szégyelli is a torkos
titokkóstolgatást, hisz ez nem felnőtthöz illő,
és ők nem kisfiúk már. Két régi motoros: Nincs
és Van. Két régi harcos.
Tatár Sándor
Talány igen, talány nem
Hogy hogy' is vagyok egészen s sajátlag,
s hogy létezésem magva miben áll,
nem tudok erről többet, mint az átlag,
sőt néha már-már azt mondom: Egál!
Sejtem pedig, hogy tudni kéne aztat.
Célelvűség nélkül a létezés smafu.
Az ember ily tisztázást csak mégsem halaszthat;
ám a választ elzárja egy nagy érckapu.
Ha el is érek odáig, tudom még
vajon, mi járatban is vagyok?
- Bár ő is tudja: nincsen
hová mennem onnét,
jön Kafka, fejcsóvál, s bezárja a kaput.
„Stirbundwerde"
Gyere, az ajtón nézz be rézsút
alszik a csoda-csecsemő,
a fájdalmat, a dühöt és bút
arcodról ripsz-ropsz lecsenő.
Ő hozott életedbe giccset
(így hívtad volna valaha)
ma már csak balga medve Nietzsche,
mert, lám, itt a csoda maga!
Párnás ujjai, orra, szája,
oly sokat másnak nem mutat,
de ahogy pép ragad hajába,
neked sosem lesz „egytucat"...
Ne menj be hozzá, hadd aludjon,
hisz mindig itt van teveled,
s ha el se mozdulnál mellőle,
akkor se nézted eleget.
Menj a dolgodra, szabad most már;
már piszmoghatsz: értelme van
neki is az jó: el ne rozsdállj,
s majd mondhasd: Ennyi telt, fiam...
Tolvaj Zoltán
Manuelin hajósnak
„Úgy hallom, Brazíliában elég puszta ország vagyon, kérjünk spanyor királytul egy tartományt, csináljunk egy colóniát, legyünk polgárrá..."
(Zrínyi Miklós: Az török áfium ellen...)
Sej, de lennék hajósinas,
dolgos, derék portugál,
akinek az Újvilágból
csak pár marék por dukál.
Ácsolnék több karavellát,
flottányi fregattot,
benn a kajüt katlanában
verdesném a blattot.
Hatvan hordó portói bor
gördülne a tatra,
legyen elég szufla eme
őrült feladatra.
Túl a messzi Indiákon
beindáz egy hindi lány
(induljunk hát ingerelni
néhány kinti indiánt...).
Bizony, emígy navigálni
nem tud gót, briganti, mór.
Vár Diu, Goa s a kényes
Éden (lásd: Kelet-Timor).
Végtére is strandszezonban
partra lök az Óceán:
planktonködben áramlani
célratörő módszer, ám
zászlórudam nem döföm le
(okom pajzán s prózai).
Bennszülöttnek pap tanítja
skolasztikus pózait.
Sej, de lennék hajósinas,
dolgos, derék portugál,
akinek a Titanic is
Enzensbergerül dudál...
Kölyköm kávébarna gyöngyszem,
lányom cukornádszál,
barokk-barakk bádoglapján
táncol a tornácnál.
Infrastruktúrát fejlesztek,
magolom a guaranit,
mégis mintha évrőlévre
nem találnék valamit.
Importálok influenzát,
viszek lámpalázat,
prima noctis alatt gyújtják
rám a dámaházat...
Nimfáim is begerjednek,
Tífusz és Malária -
göndör-gödrös bozontjával
kacsint le rám Mária:
„Mit fanyalogsz konkviszta-fi...
Veled Bach és Góngora."
Exú* kaucsukdzsungelében
kotyog száz faorgona.
Vaklárma ez, nem is pedzem,
mért pattog a portugál,
akit itt, a Nagyvízen túl,
cecelégy se torturál.
Allah! Hadd lehessek én is
hálófonó portugál -
hallal élő, hallal háló,
ki halálig bort hugyál...
Pál Dániel Levente
partnerek
le coniste
nem kérek semmit tőled,
mert nő vagy,
szelíd és megbízhatatlan,
harapj belém,
láss el, takaríts utánam,
és ígérem,
nem kérek semmi többet,
la péniste
ne kérj semmit, hívj
és engedj maradnom
újság, tenyered, ágyad
közegében,
sütök tortát is,
fújd el a lelkem,
ne kérj, szent férfi, soha,
Mikróba
Ott lógott a piszoár körül,
fejét a falnak döntve,
lógott a penész között,
lábát szétvetette
(terpeszbe vetette),
szárnya lengett a huzatban,
csurgott,
csöpögött onnan valami,
onnan középről,
a szép este!,
onnan középről
levizelte a nadrág szárát,
az elhibázott gombolás!,
már belülről,
nyakát átszúrta az aggodalom,
lecsúszott a válláról,
ahogy felállt,
a szövettel letörölte pucér lába szárát,
visszavette.
Bimbózó elméjű kamaszok
Egy valóban valódi és félig befejezett
világ bimbóit nyitogattuk.
Együtt kapaszkodtunk a borostyánokkal,
leveleink takarásában
merevedett gyíkunk,
foltos napok felé
merevedett gyíkunk,
és a hetedik napon elhullajtotta farkát.
Kiss Judit Ágnes
Ofélia siratja Hamletet
Bordélyba küldtél. Ott vagyok.
A klastrom nem szentség nekem.
Szentebb a test, s hogy tied voltam
egy Szent Valentin-reggelen.
Ne kérdezzük, ki kit hagyott el,
ki mártír és ki áruló.
Az örömház jobb sír lehet,
mint a téboly s a gyors folyó.
Mi állt közénk? sosem kutattad,
te öleltél, míg volt erőd,
s egy reggel elrohantál tőlem,
hogy helyretoljad az időt.
Harcoltál? öltél? bosszút álltál?
A holtak egyformán kihűltek -
szentségben s kurvaságban is a
testek ugyanúgy egyesülnek.
Egymástól nincs mit számon kérnünk -
gyilkolok én is, hogyha kell.
Tudom, hogy jobban te szerettél,
a súlyát én nem bírtam el.
Hát bocsáss meg, de nem siratlak.
Bennem élsz, s hullt könny épp elég.
Jó éjt, királyfi. Ha megéred,
jaj, mi jöhetett volna még?
Nekrológ Hamletnek
Most van az éjnek rémjáró szaka, most, ugye, Hamlet?
Ásít minden sír... nézz csak a lábad elé!*
Innen atyád szeme néz rád vádlón, onnan anyádé,
bosszúd áldozata, nagybátyád szemeit
rád veti némán, szájából zöld nyelve kifordul,
s ifjú Láertész (testében viseli
még ama tőrt, amivel te sebezted) lép ki a sírból:
apja kihűlt tetemét rakja a földre eléd.
Kékre dagadt testével szőke Ofélia lépdel,
énekkel közelít, s várja, hogy átöleled.
Rosencrantz, Guidenstern - jönnek a régi barátok.
Fordulj el, Hamlet, mindnek gyilkosa vagy!
Néked szól, a halottnak e rémes, kerge haláltánc,
s Dánia átöleli Fortinbras seregét.
Intim idill
Esténként levetem holmijaim. Bugyim
Gombóccá tekerem vagy kisimítgatom.
Szék karján, fotelon s a szoba szőnyegén
Gyűlik lassan a szennyesem.
Még bánt egy kicsikét, hogy nagy a kupleráj,
Ám aztán leszarom: nagy, de kit érdekel!
Vendéget fogadok, még le is ültetem
Izzadt zoknijaim közé.
Épp így, nap nap után gyűlnek a bűneim,
Bűzük megszokom, és rántok a vállamon:
„Egyszer majd kimosok!" - Még ma is elhiszem,
Bár majdnem beborít a szag.
Így hát hogyha szeretsz, ülj le az udvarra,
Várj még addig, amíg centrifugál a gép.
Aztán hogyha leállt nyiss be, ne is kopogj,
szó nélkül teregess velem!
bédekker
még fölnevelt - bár koszban és szemétben,
füstös kis presszók kávéhab-tején,
de úgy mesélt és ringatott, ha féltem,
hogy elhitette: minden az enyém.
aztán lassacskán rászitált a téboly,
s két roskadó lakótelep között
foghíjas utcáit vigyorra húzta,
talpig fényreklámokba öltözött,
és útnak indult: drága rúzs a száján,
habár alóla szennyes ár csorog,
vörös boát viselve aszott vállán
most Európa sarkán ácsorog.
félnék s irtóznék tőle, mégis szánom.
(árkokká szélesedtek ráncai.)
akár egy ócska horrorfilmben, látom
városanyámat szörnnyé mállani.
*[Esu] afrobrazil istenség; a „Bahiai Krisztus"