←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata
  Várkonyi György

„Te, rongyos élet..."

A művészettel az igazi bajok két és fél évszázaddal ezelőtt kezdődtek, akkor, amikor fokozatosan megszűnt a mindennapok része lenni. Szakszerűbben: megszűnt „beágyazottsága" és „preformáltsága" (Németh Lajos). Ez volt a szabadság ára, ám az autonóm művészet magára hagyatva életképtelennek bizonyult, inkubátorra szorult, a múzeum lett az otthona. A válság 19. századi kibontakozásával egyidejűleg megkezdődtek a máig tartó kísérletek arra, hogy a végzetesen (a művészet halála víziók is ekkor fogalmazódnak meg először) elkülönült művészetet és a művészeten kívüli világot újból összekössék. A mindennapokba való visszaterelésnek számos útja van az alkalmazott funkció abszolutizálásától (az autonóm rovására) a művészet - élet egységének deklarálásáig (preraffaeliták, szecessziós művészkolóniák, Gilbert és George) és így tovább. Olyan ez az egész, mintha egy elbitangolt és elvadult állatfajt próbálnánk meg visszaháziasítani.
Mindettől független vizuálantropológiai jelenség a műalkotás populáris képpé válása, ha úgy tetszik, genetikai elfajulása: megjelenése pólókon, zsebnaptárakon, bögréken, nyakkendőkön, falvédőkön és az emberi testen (tattoo). Ahogy a műtárgy definíciója mind megfoghatatlanabb, a művészet fogalma (és érvénye) mind bizonytalanabb lesz, úgy rendül meg a „művész" társadalmi státusa is. Ezt a helyzetet „érzi föl", erre reagál a konceptuális és digitális művészet, a kurátori trendek terepén otthonosan mozgó Szabó Eszter Ágnes. Fölismerésének (epizódszerű megvilágosodásának) lényege: új fikciót társítani régi (értsd igazi, tehát nem „mű") tárggyal, s ehhez megfelelő létrehozói identitást találni. Ha bizonyos lehetnék abban, hogy a háziasszonyi státus mennyiben szerep és mennyiben egzisztenciális azonosság, lehet, hogy az identitás kérdését sorolnám az első helyre mint olyat, amiből minden további következik. Nőnek lenni többé-kevésbé biztos támpont. Archetipikus női szerepeket vállalni anynyi, mint élni (a szó mindkét értelmében) az eleve elrendeléssel. Ilyen tevékenység mindaz - szabás, varrás szövés, hímzés -, ami a mitizálható fonalhoz (párkák, Ariadné, Pénelopé) kapcsolódik. A klasszikus „nőképzés" egyik hagyományos tananyaga a hímzés, a horgolás is, többek között az akvarellfestés és zongorázás mellett.
Autonóm vagy alkalmazott művészet dilemmájában különös szerepe, határesetet jelölő helye van a nem pusztán funkcionális, hanem képhordozó tárgynak. Akkor is, ha valódi művészi intenció a rugója, akkor is, ha csupán a művészettel analóg késztetés: felesleges tárgyak létrehozása fáradságos munkával. A falat ugyanis többnyire nem kell „védeni" takaróval, mint ahogy a gáztűzhelyt és a tévékészüléket sem. Az e célra készült képes textíliák egyrészt valaminő környezetegységesítő gesamtkunst jegyében domesztikálják azt, amit átmenetileg eltakarnak, másrészt pótlékai a hiányzó (megszűnt vagy kiüresedett) kultusznak. Könnyű belátni, hogy a hagyományos háziáldás éppúgy a vallás által keretbe foglalt egységes világnézet terméke, mint a gótikus szárnyas oltár és az oltármenza hímzett terítője. Ahogy e tárgyak - többszörös derivátumok - körvonalra csupaszított primitív rajzából eltűnt az esztétikai érték, úgy illant el mögülük a típust egykor létrehívó egységes tudatállapot.
A képernyő az utóbbi néhány évtized egyik legnagyobb kihívása a művészet számára. Kihívást jelent mint eszköz, technikai potenciál és mint egy új kultusz bálványa. Lehet élni vele és fellépni ellene. Így lett a képernyőn megjelenő készen kapott kép manipulálása, felülírása, modulálása (Halász Károly) művészeti program. Szabó Eszter Ágnes, aki ezt a reflexiót a hímzés aktusával a kreatív háziasszonyi lét (főzés, bevásárlás, otthoncsinosítás stb.) összefüggésébe helyezi, filozófiai következetességgel jut el a tökéletesen abszurd megoldásig. A tévéképernyőt takaró hímzett „rongyon" a félmúlt egyik legismertebb tévészemélyisége tűnik fel. Kontúrvonala léptékhelyesen interferál az esetleg bekapcsolt készülékből átszűrődő háttérképpel. Konzumált kép + konzumált kép = vera ikon (igazi kép). Mellesleg ironikus fricska a szuperdigitális szép új világnak. A bevásárlólista ráhímzése által szakralizált vászonszatyorba mindennap bele lehet kapaszkodni.
© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk