Kant - kétszáz év után

1804. február 12-én halt meg Immanuel Kant, a Tiszta ész kritikája szerzője, minden idők egyik legnagyobb filozófusa. A már életében világhírű filozófus nagy ünnepélyességgel megrendezett temetéséről azonban tüntetőleg távol maradtak városának, Königsbergnek ismert személyiségei, hogy meg ne botránkoztassák az evangélikus egyházat. Amelynek vezetőit megütközéssel töltötték el Kantnak a vallással kapcsolatos nézetei.

Kant alighanem csakugyan azt gondolta, hogy a halál után nem vár rá semmi, mert csak ideának tekintette a halhatatlanságot, éppúgy, mint Istent és a lélek szabadságát: olyan ideáknak, amelyek szerinte semmiképpen sem bizonyíthatók. Az ő világának központjában az ész áll (a tiszta és gyakorlati), és forradalmian új filozófiájának összes témáját abból fejti ki.

Erkölcs Isten nélkül? Kant az etikát is az ész alapjára helyezte. Szerinte az erkölcs forrása nem lehet sem a természet, sem a történelem, sem a kultúra, sem a társadalom, sőt még Isten sem, hanem csakis az ész. Morális cselekvésének öszszes törvényét maga adja magának az eszes ember: az ember autonóm. Kant új etikájának alapja csak az autonómia lehet, amely persze őnála távolról sem önkény. Az autonómia elvével Kant - mint nem kielégítőt - elveti az etika minden más, heteronóm és teonóm megalapozását: az ő etikájának nincs szüksége a vallásra. Ez a morál azonban nem az erkölcsi lazaságnál köt ki, hanem épp ellenkezőleg: a feltétlen és mindenkire érvényes kötelességet állítja elénk mint az ész követelményét. Kant kategorikus imperatívusza azt írja elő, hogy az embert sohase használjuk csupán eszközként valamilyen célra, az ember méltósága sérthetetlen. Bár Kant szerint a természetben mindenütt törvényszerűség, determinizmus érvényesül, a szabadságot Kant mégis előfeltételezi - posztulálja - az etikához, amely csak a szabadság által alapozható meg. A legszebben talán a Gyakorlati ész kritikája híres zárszavában fejeződik ki etikájának alapgondolata, a kötelességnek és a szabadságnak a szintézise: „Két dolog tölti el elmémet egyre újabb és fokozódó csodálattal és tisztelettel: a csillagos ég fölöttem és az erkölcsi törvény bennem." Ami a legtávolabb van tőlünk, és ami a legközelebb van hozzánk: abban mindkettőben csodálatos, új törvényszerűséget fedezett fel a kortársai által „mindent szétzúzónak" (Alleszermalmer) nevezett Kant.

Politikai filozófiája. Kant legkedvesebb eszméi közül jó néhányat, például a felvilágosodást és a liberalizmust ma sokan támadják Magyarországon, köztük világiak is (akik szeretik magukat kereszténynek mondani) és egyházi emberek is. Célszerű ezért röviden felvázolni Kant politikai filozófiájának néhány gondolatát. A felvilágosodás - írja Kant - az ember kiemelkedése az önmaga által okozott kiskorúságából. Az kiskorú, aki nem tud valaki másnak az irányítása nélkül gondolkodni. Akkor okozza az ember saját maga a kiskorúságát, ha nincs bátorsága az értelmét használni. Kantnak ez a gondolata - amely provokáció volt (és ma is az) sok politikai, társadalmi és egyházi vezető számára - semmit sem veszített az erejéből kétszáz év alatt.

Az ész evangéliuma. A katonás szellemű Poroszországban azt követelte Kant, hogy erőszakkal egyetlen állam se avatkozzék be egy másiknak az ügyeibe; és hogy ne legyenek állandó hadseregek, mivel azok pusztán ölésre szolgáló gépekként használják az embereket. (Hogy milyen lassan válik nagykorúvá az emberiség és kezdi érteni Kant eszméit, mutatja az is, hogy sorkatonaság helyett Magyarország épp most tér át az úgynevezett hivatásos hadseregre, hogy embereket még eredményesebben használhasson ölésre.) Bár Kant kötelességtudó alattvalója volt a porosz királynak, mégis volt bátorsága síkraszállni a köztársasági alkotmányért, mert úgy gondolta, csak az akadályozhatja meg a háborúkat. Háború indításába Kant szerint önként sohasem fognak beleegyezni emberek. Továbbá politikai filozófiájában elvetette Kant az állami felsőség mindenfajta vallási megalapozását, és azt követelte, hogy mindig a politika igazodjék a joghoz, és ne a jog a politikai erőviszonyokhoz. Amivel azt üzeni például a jogállamiságot ma még csak tanulgató magyar politikai osztálynak, hogy joghézagok ügyes kihasználása helyett becsületesen kövesse a jogot, és úgy politizáljon. Már-már prófétai ihlettel és pátosszal beszélt Kant a világpolgárságról és az egész világot átfogó köztársaságról, a világállamról. Ennek segítségével lép majd ki az emberiség az államok közt dúló háborúskodások emberhez nem méltó állapotából: Kant kifejtette az örök béke - akkoriban naiv utópiának számító - gondolatát, s azt hirdette, hogy ezt a célt kell szolgálnia minden politikai gyakorlatnak. (Még a 21. században is, amikor egyes államok kísértést éreznek „terrorizmus elleni háborúra", s meg is indítják, bár Kant azt képtelenségnek tartotta volna.) Kant szerint csak a világpolgárok köztársaságának létrejöttétől remélheti az emberiség, hogy legyőzheti természetes hajlamát a rosszra, az emberi természetben rejlő gyökeres rosszat. Kant evangéliuma ez volt: keressük az ész birodalmát - mondja a hegyi beszédre célozva Kant -, és akkor megadatik majd nekünk az örök béke.

Milyen kereszténységet ismerhetett meg Kant? Hogy megértsük Kantnak mind az intézményes vallást, mind az egyházakat elutasító álláspontját, vessünk egy pillantást arra, hogy az evangélikus kereszténységnek milyen formájával találkozhatott gyermekként és ifjúként Kant. A königsbergi Fridericianumban jórészt könyv nélkül meg kellett tanulnia Luther kis és nagy kátéját, ezenkívül száraz bevezetést kapott az Ó- és az Újszövetségbe. A teológiai tanulmányok előkészítőjéül szolgált a többi tárgy, a latin, a görög és a héber is az iskolában, ahol nagyon rossz néven vették, ha valaki önállóan, kritikus módon próbált gondolkodni, ám annál nagyobb súlyt helyeztek a fegyelemre, amelynek érdekében nem ritkán még meg is alázták a gyermekeket. Bekerülni a königsbergi egyetemre pedig - ahová nem iratkozhattak be katolikusok, reformátusok és zsidók - csak annak volt esélye, aki könyv nélkül tudott görögül legalább két evangéliumot, és tudta elemezni Mózes I. könyvének első 30 fejezetét az eredeti héber szöveg szerint.

Kant véleménye Istenről és a vallásokról. Más tényezők mellett ezek is hozzájárulhattak ahhoz, hogy a szabadságszerető Kant - aki mindvégig nagyra becsülte és szerette hívő, evangélikus szüleit - lassanként eltávolodott a vallástól. A Tiszta ész kritikájában kimutatta, hogy nem érvényesek az akkoriban általánosan elfogadott istenbizonyítások. Nem fogadta el Kant a teodicea problémájára adott megoldásokat sem, amelyek arra a kérdésre próbáltak választ adni, hogy miért engedi a mindenható és jó Isten a fájdalmakat, a szenvedést, és miért nem avatkozik közbe. Kant szerint az etika nem szorul rá a vallásra, a vallásnak viszont a morál a fő tartalma. A vallás Kant szerint a kötelességeinknek mint isteni parancsolatoknak az összessége. Őszerinte Jézus, az Isten Fia morális eszmény, a Bibliának pedig csak morális jelentősége van. Kant vallásfilozófiája szerint a kereszténység azért és annyiban fogadható el és méltányolható, amiért és amennyiben morális vallás. Kant reményének tárgya nem a megváltás és az örök élet volt, hanem „Isten országa itt a földön", és Kant az ész nevében élesen támadja is a vallási „praktikákat", az imádságokat, a zarándoklatokat, a gyónást és a liturgiát.

Kant öröksége. Talán mindenki másnál jobban meghatározta Kant az utolsó kétszáz év filozófiáját. Ma már túlzásnak érezzük ugyan Jean Paul megállapítását - „Nem fényesség a világban Kant, hanem sugárzó naprendszer" -, az azért vitathatatlan, hogy a gondolkodásra azóta is szűnni nem akaró erővel hat Kant. Keresztények körében régi hagyomány, hogy Kantot nem is annyira elutasítják, mint inkább egyszerűen figyelmen kívül hagyják. Szemére vetik, hogy nemcsak elvetette a hagyományos metafizikát, hanem egyenesen lehetetlennek is tartotta. Leginkább azt róják fel neki, ahogyan a Tiszta ész kritikájában az istenbizonyításokat bírálta. Kant etikáját az isteni kinyilatkoztatáson alapuló keresztény etika ellenlábasának tekintik, s úgy gondolják: szubjektivizmushoz vezet az ő filozófiája, amelynek középpontjában a szubjektum és gondolkodása áll. Keresztény kritikusai általában úgy látják, hogy Kant etikája híján van minden szilárd alapnak, legnagyobb fogyatékossága pedig az, hogy Kantnak még csak sejtelme sem volt a vallás jelentőségéről.

E kritikát komolyan kell vennünk, de semmiképpen sem szabad ennél megállnunk. A teológusok többsége ma már jóval árnyaltabban értékeli Kantot, legalábbis Nyugaton. Még ha néhány kérdésben elvetik is Kant filozófiáját, mai keresztények azért nagyon sokat tanulhatnak is Kanttól. Kant gondolkodásának ereje, tisztasága és bátorsága, szenvedélyes igazságkeresése, érdeklődése a legapróbb részletek iránt, valamint fáradhatatlan törekvése a szintézisre ma is példa lehet számunkra. Posztmodern világunkban, ahol már-már kötelező a felszínesség, intellektuális alaposságával intő jel lehet számunkra Kant, akinél semmi helye nincs ideológiáknak, ezotériáknak, spekulációknak.

Kant filozófiája bővelkedik olyan felismerésekben, amelyekről nem mondhat le az emberiség, és amelyeket épp napjainkban kellene megvalósítania. Az újkori filozófiában nincs más, aki az emberi méltóságot - amelyet a világ sok pontján még ma is lábbal tipornak - a Kantéhoz hasonlítható következetességgel védte volna. Kant élesen bírálta a ma uralkodó élvezetelvű életfelfogást, s azzal ellentétben arra hívta fel a figyelmet, hogy feltétlen kötelességei vannak az embernek mint eszes lénynek: olyan kötelességei, amelyek alól nem bújhat ki még az sem, aki nem híve egyetlen vallásnak sem. Az emberi szabadság melletti érvei - amelyeket Kant az általa alaposan ismert, korabeli tudománnyal vitázva fejtett ki - az e tárgyban valaha is született legmélyebb és legmeggyőzőbb meggondolások közé tartoznak. Kantnak e megfontolásait különösképpen is időszerűvé teszi az, hogy manapság sokan az agykutatás legújabb eredményeire hivatkozva tagadják az emberi szabadságot.

Egy olyan korban, amikor még mindig indítanak háborúkat hatalomnövelés céljából; amikor vallási fundamentalizmusok még mindig óriási pusztításokat végeznek, mert kevésre becsülik az észt; amikor politikusok még mindig a saját szájuk íze szerint értelmezik a jogot: egy ilyen korban nemcsak jótékony gondolati ösztönzéseket adhat Kant, hanem egyenesen a szövetségesévé is válhatna az egyházaknak.

Kant szerint így szól a filozófia három kérdése - melyeket mellesleg minden ember feltesz magának, nemcsak szakfilozófusok -: Mit tudhatok? Mit kell tennem? Mit remélhetek? Mind a három kérdés csak más-más vetülete ennek a kérdésnek: Mi az ember? Voltaképpen Kant előlegezte tehát azt az antropológiai fordulatot, amely a vezéreszméje lett a 20. század egyik fontos teológiai irányzatának (amelyet az épp száz éve született Karl Rahner kezdeményezett).

Ha Kantnak azt mutatná ma a keresztények élete, hogy nem zárja ki egymást a vallás és az ész; hogy a vallás számára felettébb fontos az etika; hogy nagyon is méltó az emberhez, hogy tisztelje a Rahner által szent titoknak nevezett csodálatos valóságot, vagyis Istent; hogy nem lealacsonyítja az embert a vallás, hanem méltóságában sokkal inkább elismeri, mint a tudomány és a politika: ha így lenne, akkor Kant ma talán új könyvet írna A vallásról a puszta ész határain belül. Ebben a tőle megszokott világossággal kifejtené ugyan a vallás határait, de a hangsúlyt talán mégis inkább a vallás lehetőségének feltételeire, főképpen pedig a fontosságára helyezné (ahogy újabban egy másik nagy követője, Habermas is teszi).

Az utolsó kétszáz év keserű tapasztalatai alapján Kant alighanem elismerné azt is, hogy egyedül az észre nem alapozható evangélium. Mert nem annyira általános érvényű és megbízható az ész, ahogyan ő gondolta. Az ész történelmi és kulturális folyamatokba van beágyazva, ezért sokféleképpen értelmezhető, s ezért maga is állandó felülvizsgálatra szorul. Ezért ma talán azt a kérdést tenné fel magának Kant, hogy hogyan viszonyul egymáshoz az ész és a szabadság birodalmának evangéliuma meg a názáreti Jézus evangéliuma.