A Mozgó Világ internetes változata

EURÓPA KAPUJÁBAN

 

Konrád György

Belépőbeszéd

Nekem nagy öröm, hogy az én országom is tagja lesz az európai nemzetek közösségének. Azt remélem, hogy ez a társulás a magunkfajta szellemi háziiparosoknak is valamivel nagyobb teret nyit. A magyarok számára ez a május elseje egy hosszan tartó folyamat ünnepi állomása: tudjuk, és eldöntöttnek tartjuk, hogy hova tartozunk.

A közösségi őrületek gyakran abból adódnak, hogy nincs hová tartoznunk, hogy elbizonytalanodik az autoritás a fejünk felett, hogy közösségi létünkben érezzük veszélyeztetve magunkat, hogy repedezik és csúszkál a tető a fejünk fölött.

Ez volt az egykori Jugoszlávia népeinek a szerencsétlensége a huszadik század utolsó évtizedében, hogy a belső és a külső becsvágyak, szétvetvén az épületet, kérdésessé tették az emberek hovatartozását.

Izmos optimizmusra van szükségünk ahhoz, hogy igaz belső örömmel mondhassuk: végre a helyünkön vagyunk, ennyi ide-oda csúszkálás után megnyugodhatunk, hazajöttünk, otthon vagyunk az európai nagycsaládban, zárjuk be a szekrénybe a sérelmek, neheztelések, becsapottságok, mellőzöttségek, önsajnálatok pátoszát.

Ami engem illet, az optimizmusnak nem vagyok szűkében, és azt gondolom, hogy: végre! Mostantól fogva leszünk kollektívumként normálisak, vagyis a környezetében józan otthonossággal elhelyezkedő és önmagával is kiengesztelődő nemzet.

Mert ha egyedül vagyunk, ha se nyugat, se kelet, akkor egymásba marunk, akkor a magunkra maradástól kergülünk meg, és úgy képzeljük, hogy a legnagyobb veszedelem itt van az orrunk előtt: kormányon vagy ellenzékben, mert a nép kettévált, és a polgártársak ellenséget látnak egymásban.

Ennek a világvégi hangulatnak, amely a négyévenkénti választási kampányokat Magyarországon kíséri, az a nem lebecsülendő körülmény adja meg a komikumát, hogy a politikai ellentétek 1989 óta egyetlen életet sem követeltek, sőt még pofonokat se nagyon termettek.

A második világháború egymillió emberéletbe került, az ötvenhatos forradalom körülbelül tízezer életbe, az annus mirabilis, a csodálatos év, 1989 és ami belőle következett, a demokratikus folyamat egyetlen életbe sem került.

Kellemetlen hangulatot, csúnya beszédet, paranoiás ellenségeskedést és az újsütetű politikai osztályon belül hiú pöffeszkedést viszont sokat hozott a fordulat, amelyet szeretünk rendszerváltozásnak is nevezni.

Azt hiszem, a politikai diskurzust civilizálhatná a nagyobb egészhez tartozás tudata, és az a képességünk a megalapozott viszonylagosításra, hogy a saját politikai színházunkat ne érezzük egész világnak, hanem tudjunk rá olykor mint amolyan mellékszínpadra tekinteni.

Egészségesnek tartom ezt a távlatot, és az egyes polgár nézőpontjából felszabadítónak. Magyarországon működik a demokrácia üzeme, a cselekvők tisztázzák és próbálgatják a határokat, hogy mit lehet, és mit nem lehet.

A városok és a falvak csinosodnak, a kulturális ajánlat bőséges, a borok minősége és a kocsmai árnyékszékek tisztasága érezhetően javult.

Ízlésemhez képest túl sok az autó és a mobiltelefon, a szövegátvitel technikája pedig több figyelmet kap, mint a szöveg maga.

Az EU tagjaként siker jósolható az ügyes lokálpatriotizmusoknak. Fesztelenebbül fogjuk kedvelni a magunkét, a ránk jellemzőt, de minthogy sokan fognak ezen mesterkedni, nem lesz olyan könnyű megtalálni azt a különöst.

A magyar irodalomról elmondhatjuk, hogy elég különös, sokféleképpen nyomasztó viszonyok között a keljfeljancsi lélek emberi tisztánlátásban jeleskedik, és ennek következtében semelyik nagy nemzet irodalma nem érdekesebb vagy gazdagabb ma, mint a nem olyan rettenetesen nagy nemzet magyaroké.

A magyar nyelv elszigeteltsége a magyar irodalmat úgy vette körül, mint a dió magvát a héja, intenzív bensőséget teremtve egyszersmind oltalmazta is.

Mind több ajtócska nyílik kiváló közvetítők jóvoltából a dióhéjon, és ennek bizonyítéka, hogy van néhány magyar író, akitől sok más nyelvű irodalombarát valamit olvasott.

Jelentős művek mögött jelentős személyiségek állnak, különösek és szeretetre méltóak, ha fogékonyan nézzük, hallgatjuk őket.

A magyarok jók a matematikában, a zenében és az irodalomban, olyan diszciplínákban, amelyekhez inkább tehetség kell, mint pénz.

A nehézségeket figyelembe véve, már az ezeréves fennmaradáshoz is tehetség kellett.

A jelentős szellemi művek létrejötte szemben a mostoha körülményekkel - mind megannyi hőstörténet.

Igaz ugyan, hogy a balszerencse tud serkentő is lenni, a boldog béke pedig a tehetséget is elkényelmesíti, a kérdés igazában az adagolás: hogyan keverjék a sors szövőasszonyai a szerencsét és a balszerencsét pusztán a művészet érdekeit nézve.

A magyar művészeknek megterhelésből elég sok jutott, kényeztetésből jóval kevesebb.

Hogy Bartók, Ligeti és Kurtág mesterek, erről a zeneértőt a hang vagy a kotta meggyőzi, de hogy a többi művészeti ágban is érdemleges művek keletkeztek, arról fokozatosan, némi késéssel győződhet meg az európai kíváncsiság, amely az Európai Unió keleti bővülésekor szeretné tudni, hogy mije van, leltárat készít és mérleget állít fel.

Kelet-Közép-Európa és ezen belül Magyarország tapasztalata, szellemi teljesítménye és tartása nélkül Európa nem az, ami.

Mindenesetre az a régi megállapítás, hogy a magyarok elvesztik a háborúikat, de megnyerik a békéiket, most bebizonyítható.

Szeretném elkerülni az ünnepi szónoklatok csapdáját, hogy rózsaszínű tojáshabba tévednek. Ezért ebben az ünnepi órában sem kívánom elhallgatni, hogy kellemetlen tapasztalatokban engem többnyire a saját államom részesített nemzeti szocialista és kommunista extremizmusaival.

Tény, hogy ilyesmit várt el tőle előbb a német, majd a szovjet vezetés, mindazonáltal a honi adminisztráció nagy önállósággal kellemetlenkedett.

Nem olyan nagy a választék, hogy minek a nevében lehet bennünket elnyomni: a nemzet, a nemzetközi munkásosztály, vagy valamilyen vallás nevében. Az Európán átvonuló eszmeáramlatok egy-egy országot esetleg meg tudnak bolondítani, huszonötöt azonban nem tudnak.

Antipolitikai kiindulópontom ironikus éberséget tanácsol.

Ezért nekem tetszik a nemzetállamok szuverenitásának európai, alkotmányos korlátozása.

És az is tetszik, ha a nemzetállam alatt a a városi és falusi társadalom nagyobb önállósággal igazgatja el önmagát.

A hatalmakat kívülről is, belülről is ellenőrizni kell.

Nekem az Európai Unió nagyobb biztonságot és szabadságot, messzebb nyúló látóhatárt és szélesebb körű tapasztalatot jelent.

Kevésbé vagyunk benne kiszolgáltatottak a helyi elfogultságoknak, időteltével könnyebben mozgunk a nemzetközi munkaerőpiacon, és sem a tudás, sem a tőke nem kényszerül politikai akadályok miatt az országunk határain megállni.

Európában nemzeti politikusok sokan vannak, európai politikusok kevesen. A hitleri és a sztálini állam a nemzeti szuverenitás büszke homlokzata mögött azt csinált a lakosaival, amit akart.

Örülnék, ha az európai társulás a nemzeti politikai osztályok hatalmát felülről is, alulról is megnyirbálná.

Nem kívánom, hogy a hazám történelme egy-egy személy nevével legyen fémjelezhető.

Van jobboldali és baloldali populizmus, mindkettő hajlik az államhatalom eltúlzására.

Abban bizakodom, hogy az unióban a politikusok inkább megbízható szakemberek lesznek, mint karizmatikus vezérek.

Azt is szeretném feltételezni, hogy kevesebbet fogjuk látni őket a televízióban; mert nem rájuk összpontosul sem a várakozás, sem az elutasítás.

Szerencsére a nemzeti politikusoknak az Európai Unió további karriert ígérhet, és hatókörük tágulását is eredményezheti, ami nyugtatólag hat.

Ha minden jól megy, a politika polgárosul, társadalmaink pedig felnőttebbé válnak.

Odáig már nem terjed az optimizmusom, hogy az Európai Uniótól a művészértelmiség helyzetének lényeges javulását várjam, lesz szubvenció mindenre, de a kulturális támogatásokra, ha jól értem a számokat, az uniós költségvetésből egy ezreléknél is kevesebb jut.

Ha viszont arra a kérdésre keresünk választ, hogy mi tartja össze Európát, habozás nélkül mondom, hogy a szimbolikus kultúrája, a művészetek, az írás, és ezen belül az európai vallásos és világi irodalom, amely századokkal, ezredekkel korábban keletkezett, mint Európa gazdasági-politikai szövetsége.

A politizáló közbeszédet valószínűleg mindinkább elfoglalja Európának mint egésznek vagy legalábbis mint uniónak a viszonya a világ többi részéhez, más hatalmakhoz.

Tisztázódik, hogy mit mennyire tartsunk fontosnak.

Történelmi életkor és népességszám, vagyis emberi erőforrások tekintetében Kína és délkelet-ázsiai szomszédai a legerősebbek.

Akaratérvényesítő fegyveres erő, meghatározó gazdasági és tudományos hatalom tekintetében az Egyesült Államok az első.

Pluralitás, urbanitás, életszínvonal és életminőség tekintetében azonban alighanem Európa az első, amely a leginkább tud bírálóan nézni magára, és a gazdasága sem csekélyebb, mint Amerikáé.

Ezzel szemben az elmúlt évszázadban Európa kétszer is bűnbe esett, a két világháborúval, és belefeküdt a legvisszataszítóbb zsarnokságok ágyába. Európának nincs oka, joga hencegni.

Bár szívesen mondanám, hogy az európai humanizmus lehetne a mi varázsvesszőnk, de elég, ha végigtekintek a saját életrajzi tapasztalataimon, és a szűkebb-tágabb környezetemen, hogy ne dőljek be semmilyen dicsekvő, kollektív önarcképnek, hogy lássam az öndicséret hátoldalát, az elvetemült gonoszságokat, a kisszerű ridegségeket, a jótett helyett a mulasztást, a gondolkodás helyett a pufogást mint a politika meghatározó adottságait.

Csak az emberiség kisebbsége él demokratikus jogállamokban. Az emberiség demokratikus kisebbségének érdemes összetartani, és saját közös dolgán, felelősségén és stratégiáján lehetőleg minél nyíltabban gondolkodni.

A szabadságjogok és a viszonylagos jómód összefüggenek.

Ha a demokráciák segíteni akarnak a szegény országoknak, akkor támogassák ezekben a demokratikus folyamatot, mozgalmat, ellenzéket, hogy a segítség ne enyésszen és pazarolódjon el a diktatúra javára, korrupcióra, fegyveres erőkre, bürokrácianövelésre, olyasmire, ami csak az adósságot növeli, de a szegénységet nem csökkenti.

Semmi tiszteletreméltót nem látok abban, ha jogállamok demagóg önkényuralmakkal cinkoskodnak.

Sosem éreztem rokonszenvet a harmadik világbeli, posztkolonialista diktatúrák iránt, márcsak azért sem, mert groteszk másolatai annak a kettőnek, amelyeket volt alkalmam megismerni.

Kiszabadulva két diktatúra romjai alól, egyik iránt sem érzek honvágyat, és nem tudom vadonatúj találmánynak vélni a paródiát.

Ha bármely ország szóba jön, ne mulasszuk el unalmas kitartással megvizsgálni, hogy lehet-e ott törvényesen bírálni és leváltani az állam- és a kormányfőt, van-e cenzúra, vannak-e perek államellenes izgatás miatt, folyik-e demagóg uszítás bármilyen közösség, nép, vallás, embercsoport, nemzetiség, osztály ellen, és mondják-e róla a médiában, hogy ez a nagy többség boldogulásának az akadálya.

Nem különösebben nehéz megkülönböztetni egymástól a jogállamokat és a zsarnokságokat.

A modern társadalmaknak több feje, sűrűsödése, tekintélyi központja van.

Sok helyen kicsúcsosodó eliteket látok, olyanok, mint a hegyvidékek repülőgépről.

Igazában nem gazdasági és nem katonai verseny zajlik, hanem szellemi, ki látja pontosabban a világot.

Európa ki fogja használni azt, amije van, plurális szellemi kapacitását.

Európa kénytelen lesz szeretni a maga sokféleségét, mert ez az erőssége, a sokemeletes ember a földszintes emberrel szemben.

Attól pedig, amit a gondolatszabadságról megtanultunk, egy pillanatra sem érdemes eltántorodni, mert abból csak szégyen és nevetség származnék.

Az államok felveszik azt a magatartást, ami illik a méretükhöz. Nagy államok polgárain ugyanúgy meglátszik, hogy nagy állam van mögöttük, mint a kis államok polgárain az, hogy kicsi a hazájuk.

Ennek is, annak is megvan a maga jellegzetes mentalitása és viselkedési stílusa, és én nem vállalkoznék annak megjóslására, hogy lesz kor, amelyben ezek nem fogják idegesíteni egymást.

Kis állam polgárának lenni annyit jelent, hogy sokat beszélünk a kicsiségünkről, és hogy a kicsit ne véljék provinciálisnak, a benső mélységünkkel, rejtelmes intimitásainkkal vigasztalódunk, vagy akár hivalkodunk.

Szerintem a nagyban az a szép, hogy nagy, a kicsiben az a szép, hogy kicsi.

És ez majdnem így is van, de a nagynak az, hogy nagy, ritkábban megy az agyára, mint a kicsinek az, hogy kicsi.

Szellemi hagyatékában az ókori Jeruzsálem és Athén hatalmas volt, lakosságuk azonban nem volt nagyobb, mint egy mai kisvárosé.

Az Európai Unió most már szép nagy, nőni is fog még a belátható jövőben.

Hogy mekkorák vagyunk, az most már egyre inkább attól függ, hogy mi van a fejünkben, hogy mennyire vagyunk kíváncsiak a világra, a nagyra és a kicsire, az egyszemélyesre akár.

A koránsem tökéletes közös alkotmány elfogadásával átlépjük a Rubicont, amivel a tőlünk telhető legokosabbat tesszük.

Ezért jó vörösbort fogok nyitni május 1-jén annak örömére, hogy mi magyarok is az Európai Unió polgárai lettünk. Hogy milyen ez az európai polgár?

Olyan, mint mi vagyunk? Nocsak! Nézze meg az ember!

 

Az európai identitás kérdőjelei

Ha majd egyszer elkészítik az európai integráció körül zajló közbeszéd gyakorisági szótárát, abban bizonyosan előkelő hely jut az „identitás" szónak. Az „európai identitás" formula nem csupán megnevez valamit; programdeklarációvá vált: az európai közösség tagjainak közös mentalitását és azonosságtudatát óhajtja leírni. Létrehozásának feladata módfelett egyszerűnek látszik: a közösség tagjainak hagyományos nemzeti azonosságtudatát csupán ki kell bővíteni egy új identitáskategóriával, s máris a kissé rejtelmes „európai szellem" vezérli majd gondolataikat és tetteiket. Sokan bizakodnak abban, hogy a politikai diskurzus, az iskolai nevelés és az egyre bővülő személyes tapasztalás előbb-utóbb meghozza majd a gyümölcsét. Az európaiság puszta hovatartozást jelentő szóból meghatározott értékek és minőségek hordozója lesz.

A valóságos helyzet azonban - mint rendesen - korántsem ilyen egyszerű és felhőtlen. Ha a fogalmat könnyed ráhagyatkozással önmagát magyarázó evidenciaként vagy tetszetős jelszóként használjuk, s bizakodunk a szó varázsában, könnyűszerrel önnön illúzióink foglyaivá válhatunk. A szó mélyrétegeiben ugyanis bonyolult és indulatterhelte hagyományokból és új keletű tapasztalatokból táplálkozó közérzület és élményháttér lappang. S ha ezek felett tűnődni kezdünk, tüstént kitetszik: korántsem lesz olyan egyszerű feladat a magyar nemzeti identitás szerves és harmonikus kitágítása egy új fölérendelt - vagy inkább mellérendelt, netán alárendelt? - kategóriáival. Lám, már a tennivaló megjelölése sem magától értetődő. Ki tudná pontosan megmondani, milyen is legyen eme „európai identitás" belső hierarchiája? Nem elvontan és a szőrszálhasogató okfejtések nyelvén, hanem a hétköznapi élmények és a megszokott önreflexió tapasztalat közeli terminusaiban. A kérdésben összefut a hazai társadalmi köztudat és közhangulat szinte minden fontos tényezője, beleértve az előre látható és hatalmunkban lévőnek vélt jövő vízióját is. S ez egyaránt érinti az identitás szó mindkét jelzőjét: a magyart is meg az európait is.

A mögöttünk hagyott évszázadot végigkísérte, majd napjainkban újfajta időszerűséggel töltődött fel a „mi a magyar?", „ki a magyar?" kérdés feszegetése. Ezekre a kérdésekre - vagyis a nemzeti identitás tartalmát firtató érdeklődésre - ma nincs és feltehetően nem is lesz egyetlen érvényes, „hivatalos" és központilag kultivált válasz. A nemzeti identitás az új viszonyok között szükségképpen és nyíltan pluralisztikussá vált; többféle hiteles és konstruktív módon lehet magyarnak lenni. (Persze ez mindig is így volt!) Többfajta - ám egyaránt legitim és érvényes, szűkebb vagy tágabb köztámogatást élvező - identitásminta hámozható ki napjaink magyar kultúrájából és a társadalmi-politikai erők szellemi poggyászából. A keletre - a sumérokig - visszatekintő „turáni magyar" és holdudvara éppúgy létező és meghatározott körökben érvényes tudati és érzületi minta, akárcsak a nemzeti kötelék minden változatát elutasító „világpolgáriság". Mindkettőt felfedezhetjük napjaink társadalom-lélektani valóságában; közöttük pedig ott húzódik a változatok és árnyalatok, a különös hibridizációk alig-alig áttekinthető panorámája. De vajon tudjuk-e - vagy akár csak sejtjük -, hogy melyiknek mekkora a „tapadási felülete" az „európaihoz; melyik menynyire nyitott, és mennyire illeszkedőképes az európaiság identitáskomponenséhez? Erre nézve csupán alkalmi megfigyeléseink és többé-kevésbé megbízható benyomásaink lehetnek. De habozás nélkül kijelenthetjük: a hazai közérzületben dívó identitásminták merőben eltérő mértékű affinitást mutatnak azzal a gondolattal szemben, hogy létezhet a nemzeti szempont és érzésvilág fölé rendelhető kategória. Ha egy élelmes kutató vagy újságíró megismétli azt, ami 1968-ban Párizsban történt, vagyis összegyűjti az EU-val kapcsolatos falfirkákat, beleértve azokat is, amelyek angol szlengben íródtak, tanulságos adalékokat szolgáltat az idevágó kérdések mérlegeléséhez. Bizonyos az is, hogy vannak olyan azonosságtudati minták a hazai közéletben, amelyek semmiképpen sem békíthetőek össze az európai identitás normáival, de szerencsére bőven vannak olyanok is, amelyek többé vagy kevésbé harmonikusan egybeforraszthatóak azok követelményeivel.

A „magyarság és Európa" szókapcsolat nem csupán Németh László tanulmányának a címét jelöli; megnevezi a 20. századi magyar szellemi élet egyik indulatgazdag vitagócát is. A magyar „sorskérdések" firtatása csakúgy közrejátszott ebben, mint Ortega látomása a „tömegek lázadását" megszelídítő európai egységéről, az európai szellem és az értelmiség hivatásáról. A magyar értelmiség valóban „megkínlódta" a magyarság és európaiság dilemmájának lehetséges megoldását. Nem csupán Németh nagy tanulmánya tanúskodik erről, hanem Jászi és Babits korabeli esszéi, Márai nemzetnevelési röpirata, a Szekfű szerkesztette Mi a magyar? kötet tanulmányai, Bibó elemzései, Karácsony Sándor elmélkedése, vagy akár Prohászka jellemzései a magyar „vándorról" és a német „bujdosóról". A hazai értelmiségi hagyománynak ezt a vonulatát kár lenne ebek harmincadjára hagyni, és engedni feledésbe merülni. Tapasztalatai és tanulságai - bármilyenek legyenek is - az Európába vitt szellemi poggyászunk értékes részét alkotják; a benne vitatott kérdések ma is időszerűek, újra hevesen foglalkoztatják az elméket. Olykor mintegy eleve adott gondolkodási sémákba öntik az európai integrációhoz fűződő reményeket és kételyeket.

De zavarbaejtően tarka mentális térkép rajzolódik ki akkor is, ha a hazai köztudatban élő Európa-képzetek változatait vesszük szemügyre. A politikusok és a sajtó nyelvezetében a szó egyértelmű és világos jelentést látszik sugalmazni. Holott Európa sokat sejtető és sokértelmű, metaforikus gyűjtőfogalom lett a hazai közgondolkodásban. Legelőször bizonyosan a gazdasági prosperitás, a polgári biztonság és a mindennapi élet civilizációs vívmányainak képét idézi fel. Ez volt az a demonstrációs hatás, amely oly közvetlenül hozzájárult a pártállami rendszer érzületi és gondolati felbomlasztásához. De az Európához fűződő identitás-képzetek teljes panorámájáról csupán sejtéseink vannak; azt sem tudjuk, hogy az egyes elemeknek mekkora az azonosulásra késztető vonzóereje.

Európa sokak élményeiben csupán kellemes és változatos geográfiai térség: nyári vándorlások és szép emlékű nyaralások színtere, holmi - Velencéhez hasonlatos - grandiózus vidámpark. Ámbár Madrid s mindaz, ami nyomában várható, fenyegető árnyékot vetett erre a derűs képre. S persze az a körülmény is gátat szabhat a képzelőerőnek, hogy a „vidámpark" is kinövi Európát, és globalizálódik. Az utak mind gyakrabban vezetnek Thaiföldre, Dél-Afrikába vagy a Karib-térségbe. De Európa lehet prózai munkahely is: a munkát keresők szabad vándorlásának színtere. Mintha az Európát Kassák módjára bebarangoló hajdani iparoslegények világa támadna új életre.

Csak az ilyen és hozzájuk hasonló értelmezési változatok nyomán férkőzhetünk közel a lényeghez: Európához mint közösen megélt történelemhez, mint kulturális, szellemi és életstílusbeli hagyományhoz, amelynek hatása és kisugárzása oly mélységesen befolyásolta a világtörténelem és a világcivilizáció alakulását. Ám Európa - bár minden gyökere tulajdon múltjába kapaszkodik - nem csupán szívós múlttudat, hanem mindenekelőtt jövőképzet és jövőprogram. Az a történelmi hivatása, hogy az elkülönülten futó és oly gyakran egymásnak feszülő nemzeti sorsokat e jövőprogram jegyében egybemarkolja. Ezáltal mindegyikük számára közös védőbástya lehet a mind világosabban kirajzolódó közös fenyegetettséggel szemben. Nem az egyes - főképpen mostoha sorsú - kisnemzetek képzelhetik majd azt, hogy „Európa védőbástyájának" szerepét juttatta nekik a történelem, hanem a közös sorsra eszmélt Európa lesz mindegyikük valódi - nem csupán képzelt és önvigasztaló - védőbástyája.

Az európai identitás gazdag és változatos tartalmak hordozója; ezt csupán érzékeltetni tudjuk. Tudatában van tradícióinak, de határozottan jövőorientált. Európa nem lehet pusztán a haszonelvű egyéni kalkulációk közös nevezője vagy holmi kitágult versenypálya. Az európai identitás nem egyszerűen új elemekkel és tartalmakkal bővíti a hagyományos nemzeti identitásokat, hanem új dimenziókat kölcsönöz nekik: újfajta szerkezetbe és hierarchiába rendezi őket. Nem áltathatjuk magunkat: mindezek meggyökeresedéséhez huzamos, meggyőző tapasztalatokra és élményekre, bölcsebb és szót érteni képes közéletre, új szellemű iskolai nevelésre van szükség. Ez pedig körültekintő, a nehézségekkel is számot vető türelmet és akár többgenerációnyi időt is igényelhet.

A történelmi hagyományainkban és a mai közhangulatban gyökerező akadályok és lendítőerők nem csekélyek; aligha lehet őket lekicsinyelni. Ellenkezőleg: gondosan mérlegelni kell kézzelfogható megjelenési módjaikat. Főként két - évszázados előzményekre támaszkodó - szellemi és érzületi hagyományt és egy újabb keletű felismerést célszerű figyelembe vennünk. Ha eleven hagyománnyá válik, az integráció hatalmas mozgatóereje lehet a magyar szellemi elit, a java értelmiség örök Európa-nosztalgiája. Ez az értelmiség hol a nagy nyugati egyetemekre kívánkozott a tudomány igézetében, mint Apáczai Csere János. (A 16-17. században ezernyi magyar diák látogatta a német, holland, angol, olasz és francia egyetemeket.) Hol Párizsra vetette „vigyázó szemét", vagy Angliában fürkészte a társadalmi-gazdasági modernizáció útjait-módjait. Képviselői újra és újra „napnyugati őrjáratokra" indultak. Ezt az Európa-nosztalgiát Kosztolányi fogalmazta meg a legékesebben:

 

...te régi, te rücskös, te szent, te magasztos,

lelkek nevelője, illatokat és ízt

szűrő, csodatévő, nagyhomlokú, könyves vén Európa.

Ha mostoha is vagy viaskodom érted

És verlek a számmal és csókkal igézlek

És szókkal igázlak, hogy végre szeress meg.

 

Ez a régi keletű nosztalgia megőrzésre és ápolásra érdemes, főként akkor, ha ráeszméltet: hogy befogadjanak, megbecsülésre és szeretetre méltónak is kell lennünk!

Ezt az Európa után sóvárgó érzületet azonban - mint arra a költő is utal - súlyos ambivalencia terheli: az állandó cserbenhagyottság élményéből táplálkozó - s hol a keserű csalódás, hol meg a csak azért is „kivagyiság" alakját öltő - örök sértettség. Ezt a tartós érzelmi mintázatot az „Európa védőbástyája" képzet táplálja; ennek fonákja az a hiedelem, hogy Európa mindig rút hálátlansággal fizetett áldozatainkért. Rákóczi és Kossuth, 1918 és 1956 forradalmárai mindhiába reménykedtek a segítségben: Trianon volt a fizetség. A rendszerváltás hajnalán is sokan bizakodtak abban, hogy most majd eláraszt bennünket a hála megannyi kézzelfogható jele. A radikális politikai demagógia tartósan élősködhet ezen a tömeges élményen és közhangulaton; érveket meríthet belőle a nemzeti elzárkózás és az „Ugocsa non coronat..." mentalitás alátámasztására.

A rendszerváltás gyökeresen átalakította a nemzeti lét vonatkozási kereteit. A tőlünk keletre eső régióhoz képest s a történelmi „szélárnyékban" (Illyés Gyula) a „legvidámabb barakk" képzete még táplálhatta is a nemzeti önérzetet és az európaiság képzetét. Ma a „mihez képest" jegyében zajló összehasonlítás inkább aggodalmakat - olykor egyenesen szorongást - támaszt. Félelmek támadnak, hogy Európa „hátsó udvara" leszünk: „szemétlerakó hely" e szó közvetlen fizikai és szellemi értelmében egyaránt. Ne becsüljük le azokat az aggodalmakat, amelyek attól tartanak, hogy lesznek majd „elsőrendű" és „másodrendű" európai polgárok. A magyar társadalom régi keletű tapasztalata, hogy az egyenlők között mindig akadnak „egyenlőbbek".

Ma még csak sejthetjük, hogy a kettős (tudniillik a nemzeti és az európai) érdekérvényesítés egyidejű kényszere s a „nemzeti - az európai - a globális" együttlátása mifajta nehézségeket támaszt. Az integrációs fejlemények nyomában elővételezhető a „partikularitások lázadása": a nemzeti-etnikai, regionális, korporatív ideologikus-hiedelmi, vallási és értékválasztási azonosulási dilemmák kiéleződése és folyamatos konfrontációja. A tanulságos és gyakorta fenyegető jelek egyre szaporodnak; elegendő a Balkán viszonyaira, a terrorizmus megosztó szerepére, a nyugat-európai etnikai reneszánszra és etnikai konfliktusokra, a romakérdésre, a megosztottság megannyi újabb tünetére utalni (bevándorlók, vallási türelmetlenség, elzárkózó autonómiák). A történelem nem kínál más alternatívát e fenyegetésekkel és a kordában tartható feszültségekkel szemben, mint az új életminőséget és közös jövőprogramot képviselő Európa eszméjét.

Mint köztudott, a közeljövőben nem Európába lépünk be, hiszen ezer éve ott élünk, hanem egy politikai-gazdasági államszövetségbe. A magyar hagyományokban élő Európa-kép ennek az évezrednek a terméke; ezt visszük magunkkal. De megfordítva is igaz: az Európában élő magyarságkép sikeres beilleszkedésünk fontos tényezője. Benne nem csupán önminősítésünk és az európaiak rólunk felhalmozott ugyancsak évezredes megfigyelései összegződnek, hanem főképpen az aktuális, a jelen jegyében fogant benyomások és híresztelések. Nem csupán a magyar nemzeti identitásba kell beépülnie az európaiság eszme- és élménykörének, hanem az egyetemes európai identitásban is jelen kell lennie a közösséget alkotó nemzetek jól megkülönböztethető és érvényes képének. Erről a kölcsönösségről viszonylag kevesebbet beszélünk, s ha igen, akkor is főképpen az idegenforgalom szorgalmazásaképpen. A közösség jövője múlhat azon, hogy az egymásról alkotott képeket vajon nem torzítják-e el a kölcsönös előítéletek s a múlt megcsontosodott sztereotípiái. Az egységesülés során az európai kis és nagy nemzeteknek meg kell őrizniük sajátságos arculatukat és csak rájuk jellemző hozzájárulásukat. Ennek alapja pedig csakis a nemzeti teljesítmény felmutatása lehet, nem pedig az átlátszó és mesterkélt, állandó „nemzeti öndokumentáció", amelyről oly meggyőzően beszélt Bibó István.

A szociálpszichológus jól tudja, hogy az embercsoportok közeledése és egységesülése - legyenek bármifélék - csakis markáns és világos megkülönböztethetőségük mellett lehetséges. Sőt az egységesülés pillanata és aktusa éppen ezt a megkülönböztethetőségi igényt élezi ki. A nemzetekre nézve is helytálló a közismert megállapítás: minden nemzet egynémely tekintetben olyan, mint az öszszes többi, egynémely tekintetben olyan, mint néhány más, és egynémely tekintetben olyan, mint senki más. A jogosult nemzeti önérzet és sajátszerűségtudat megjelenési módjait tekintve gyakran rokonságot mutat a nemzeti elzárkózási törekvésekkel és a nacionalista tünetekkel. Vajmi kevéssé kívánatos ezen a címen hadat üzenni nekik. Ezekben a kérdésekben létfontosságú a világos különbségtétel és a nem kevésbé világos azonosítás. Az európai identitásban meghonosodó magyarságkép nem vágyainkon, hanem mindennapi létünk észlelhető valóságán és tetteinken múlik.

Az európai identitás nem egy újabb rovatot nyit társadalmi besorolásunk számára; nem „személyi igazolvány identitásunkat" bővíti egy új adattal. A tét az európai gazdasági-politikai, szellemi, erkölcsi és társadalom-lélektani egység megteremtése, jóllehet az utóbbiról viszonylag keveset szoktunk beszélni. A történelmi feladat nehéz és bonyolult; ez ügyben nincs helye semminemű önáltatásnak, könnyelmű leegyszerűsítésnek és illúziónak. A történelem ravaszsága sokszor kifogott már szép emberi reményeken. Az európai hagyomány minden bölcsességére és tapasztalatára szükség lesz ahhoz, hogy az egyesült Európa látomása ne jusson az elpackázott történelmi esélyek sorsára. Ehhez pedig a szembenézés bátorsága, az európai szellem bölcsessége és az évezredes együttélés letisztult, empatikus türelme szükségeltetik. Ahogyan az Egyesült Államok végigjárta az utat az „olvasztótégely" képzetétől a multikulturalizmus türelmes és pluralisztikus gyakorlatáig, olyképpen kell Európának végigjárnia a nemzetállami elzárkózástól az európai nemzetek közösségéhez elvezető utat.

---

Ludassy Mária

Antinómiáink

Filozófiatörténeti közhely, hogy mint minden, ez az egész európai eszme is a régi görögökkel kezdődött. Azzal a ma már triviálisnak tűnő gondolattal, hogy nem az számít, hogy ki mond valamit, hanem az, hogy aki mondja, milyen érvekkel tudja alátámasztani állítását. És ez az érvelési kényszer mindenkire egyformán vonatkozik: király és kézműves egyaránt bizonyítani kénytelen mondanivalóját minden ember előtt, s ezen elvi-eszmei egyenlőség a demokrácia politikai egyenlőségének az előfeltétele, premisszája, valamint a kritikai racionalizmus európai sajátosságának az ősforrása. A másik nyugati idea szerint az ember a társadalom tudatos teremtője, s nem csupán közösségének reflektálatlan része, kritikátlan követője. Bibó szavaival: „A görög kísérlet eredetisége abban állott, hogy a görögök voltak az elsők, akik rájöttek arra, hogy alkotmányokat lehet szerkeszteni, hogy azok emberi művek, és nemcsak rájöttek erre, hanem saját városállami világukban úgyszólván minden lehetséges alkotmányformát végigkísérleteztek, rászánták a maguk közéletét, sőt végül a maguk szabadságát is ezekre a kísérletekre..." Ebből ered az újkori filozófia fenséges fikciója, a társadalmi szerződés eszméje, mely szerint az ember önnön képmására és kizárólag önnön racionalitására támaszkodva hozza létre együttélési formáit, a társadalom törvényeit, melyek univerzális szabályként funkcionálva egyszer s mindenkorra véget vetnek a salamoni döntések bölcsességének vagy a kádibíráskodás bájának, azaz az egyedi eseteket a maguk egyediségében megítélő partikularizmusnak. A kereszténység sokat vitatott komponense európaiságunknak: annak egyháziasult formája inkább visszarettenti a világi humanizmus és az emberjogi felvilágosodás híveit. De nem az, ahogy Bibó prezentálja a krisztusi szelídség morális üzenetét: „A hit őnála még teljesen független mindennemű teológiától és hittételekben való hittől. A hit, ahogy ő beszél róla, az emberi lélek rejtett képességeiben való gyermeki bizalom, azoknak a fölkeltésére való képességet jelenti. A legjelentősebbek azonban azok a felismerései, melyek a szelídség hatalmára vonatkoznak... Az ő gesztusai, aki megütött az egyik arcodon, tartsd oda neki a másikat is, egyáltalán nem egy ügyefogyott ember gesztusai, ellenkezőleg, beletartoznak azok közé a lefegyverző gesztusok közé, amelyek előtt az értelmetlen agresszió egyszerre rájön a saját értelmetlenségére." Ha hihetünk a dosztojevszkiji Nagy Inkvizítor történetének, ez néha a magát corpus Christinek valló egyház esetében sem sikerült...

Persze a keresztény középkornak nemcsak a Nagy Inkvizítor volt a szellemi lakója: tovább élt a görög racionalizmus azon más vallások esetében példátlan igényben, hogy olyan, minden hívő számára megkérdőjelezhetetlen evidenciát is, mint Isten létezése, illik érvekkel bizonyítani. A sztoikus természetjogi felfogás legfontosabb elemét, „quod semper ubique ab omnibus", a mindig, mindenkire mindenütt egyformán érvényes voltát egyaránt magáévá tette a tomista jusznaturalizmus és az emberjogi univerzalizmus. Ami megint nem problémamentes örökség: az, hogy „zsidó és görög, körülmetélt és körülmetéletlen között különbség nem lészen", egyik legszebb eszméje minden katolikosz, azaz egyetemes emberi erkölcsöt hirdető morál- és politikai filozófiának. Ám amikor Macaulay a zsidók emancipációjáról szóló szép beszédében azt mondta, hogy nem számít, hogy egy polgártársa hord-e szakállat és megeszi-é a disznóhúst, nemcsak a „Jézus Krisztus gyilkosainak" egyenlő jogokat adó szabadelvűség ellen tiltakozó toryk támadták, hanem azon ortodox rabbik is, akik számára mindennél - a polgári jogegyenlőségnél is - fontosabb volt a szakállviselés és a disznóhúsevés tilalma. Hasonlóképpen járt derék whig politikusunk, midőn indiai gyarmati tisztviselőként nem a megégetendő özvegyek, hanem saját hagyományaik, százszor szent szokásaik tiszteletben tartása szemszögéből megkövetelő hinduk bizony fellázadtak a nem kegyetlenkedő, hanem humanizálni akaró kolonializmus ellen. Ahogy napjainkban sem veszik jó néven a síita közösségek, ha kedvenc kövezéseiket Krisztus szavait avagy az emberi jogok egyetemes nyilatkozatát idézve meg akarnók akadályozni, avagy csupán kritizálni merészeljük.

Magyarán: a multikulturalizmus és az emberjogi univerzalizmus logikája nem egyszerűen nem azonos, hanem néha bizony antinomikus. Mert azt nem hiszem, hogy volna az emberi jogok egyetemességének olyan híve, aki a francia és a kínai konyha különlegességeit fel kívánná számolni, olyan azonban akad - és magamat is közéjük sorolom -, aki úgy véli, hogy a pekingi Mennyei Béke terén éppoly abszurditás tankokkal támadni az egyetemista tüntetőkre, mint a párizsi Concorde téren. John Gray angol politikai filozófus, aki két évtizede még a milli individuális szabadságeszmény egyetemességének szószólója volt, a 21. század küszöbén immár a különböző kultúrák közötti modus vivendi szerényebb programjával is beérné. Bibó István Az európai társadalomfejlődés értelmét abban látja, hogy fel tudja oldani az emberek, az emberiség különböző kultúrkörei közötti és egyazon társadalmon belüli ellentéteket, a zsigeri félelmeket és gyűlölködéseket.

„Minden termékeny társadalomszervezés alapja az a felismerés, hogy az emberek között leküzdhetetlen érdekellentétek nincsenek, csak görcsös félelmek vannak..." Ezen görcsök és félelmek éppen a leküzdésükre hivatott hatalmas világtörténelmi vállalkozás, a francia forradalom jó, illetve rossz voltából merevedtek: „A forradalom végletes kultuszának és a forradalom szent borzadálylyal való elutasításának ebben az atmoszférájában, a francia forradalmat követő évszázadban került sor az európai társadalomfejlődés következő aktuális lépésének, a szocializmusnak a megfogalmazására, és az, hogy ez így történt, a szocializmust rendkívül súlyos indulási tehertétellel látta el" - írja Bibó. Ezen tehertétel nem más, mint a „hivatásos forradalmár" és a „hivatásos reakciós" komplementer összeesküvés-elmélete, a társadalom manicheus megosztása, a polgárokat Jókra és Rosszakra osztó politikai hisztéria. A forradalmi jakobinizmus kezdte: Robespierre szerint „Franciaországban csak két párt van: a nép és a nép ellenségei", azaz az Erény és a Bűn pártja, s az evidens, hogy bűn lenne ez utóbbinak parlamentárius úton átengedni a hatalmat. A „fehér jakobinusok" ugyanígy vélekedtek: az a Franciaország, mely a franciáké, sohasem lehet egy demokratikus választás vesztese, mert ez a „zsidó-szabadkőműves-szabadelvű-szocialista" másik Franciaország hatalomátvételét jelentené, ahogy Charles Maurras fogalmazott az Action française lapjain. Carl Schmitt „Mi"-re és „Ők"-re, Barátra és Ellenségre osztott országa sem ismerheti el a békés parlamenti váltógazdálkodás legitimitását: a nemzeti pártok nem adhatják át a hatalmat a nemzetelleneseknek. A jakobinoszocialistáktól az államszocialistákig, a protofasisztáktól a nemzeti szocialistákig nagy az egyetértés abban, hogy a szabad választások és a politikai pluralizmus veszélyeztetik a Nagy, Szent Egységet, mely előtt a kritikai értelemnek és a személyes szabadságnak - azaz az európaiság leglényegének - el kell tűnnie. Bibó latitudinárius keresztény és szabadelvű szocialista utópiája ellentétes erkölcsi és gondolati vágányon halad: szerinte a szocializmus és a liberalizmus egyazon világtörténelmi szabadságprogram két szervesen összekapcsolódó fejezete, s a kellően szelíd krisztusi gesztust megtalálva még a kommunista funkcionáriusok is meggyőzhetőek a békés hatalomátadás és az európai szabadságintézmények elfogadásának erkölcsi előnyeiről. Az, hogy 1990 táján kevéssé keresztényi gesztusok, inkább csillagháborús fenyegetések győzték meg a nómenklatúra racionálisabb részét a békés hatalomátadás szükségességéről, már másodlagos. Eszmei és erkölcsi síkon az a legfontosabb felismerés, hogy a társadalmat félelemben tartó manicheus megosztási vágy, a Jók és a Gonoszak közti harc hiszterizáló politikája eltávolít az európai társadalomfejlődés bibói értelmétől, a félelemcsökkentés technikáit tökéletesítő szabadságintézmények kiépítésétől.