A Mozgó Világ internetes változata

Az európai csatlakozás dilemmái

Az 1989-90-es magyar rendszerváltás a változás négy nagy követelményét fogalmazta meg: 1) az államszocialista diktatúra helyett legyen többpártrendszeren alapuló demokrácia; 2) az államilag vezérelt gazdaságot váltsa fel a működő piacgazdaság; 3) az ország lépjen ki a szovjet befolyási övezetből és nyerje vissza nemzeti szuverenitását; és végül, ez utóbbival összefüggésben 4) Magyarország csatlakozzék Európához, vagyis a „kompország" véglegesen horgonyozzon le a nyugati parton.

Ezek a követelések világosan kifejezték a magyar társadalomnak azt a vágyát, hogy a nemzeti szuverenitás viszszaszerzése nem öncélú dolog. A két világháború közötti időszak retorikájából ismerős „nemzeti öncélúság" gondolatát a rendszerváltó csoportok éppúgy elutasították, mint a szovjet típusú rendszerhez való tartozást. Világossá tették, hogy a diktatúra négy évtizede után céljuk nem az, hogy a diktatúra előtti rendszerhez térjenek vissza, hanem hogy a tartós béke, demokrácia, és biztonság lehetőségét megteremtő új minőséget hozzanak létre.

 

A magyar történelem sajátos fintoraként a Monarchia összeomlásával Magyarország úgy szerezte vissza nemzeti szuverenitását, hogy egyúttal elvesztette korábbi területe jelentős részét, beleértve tisztán magyarlakta területeket is. A nemzeti szuverenitás megszerzését a magyarok nem „nemzetépítésként", hanem „nemzetcsonkításként" élték át. A trianoni tragédia elhomályosította a független Magyarország létrejöttének tényét. A paradoxon lényege abban áll, hogy a magyar nemzet addig élhetett egységes politikai keretben - a Monarchia részeként -, amíg az ország nem volt független. Az ország függetlenségének létrejötte egyet jelentett a nemzet politikai szétszakításával, a magyarság jelentős részének idegen politikai keretbe, kisebbségi sorba való tagolásával.

A Horthy-korszak politikáját a trianoni tragédia által determinált, erősen sérült nemzettudat átpolitizálása jellemezte. Revánsvágyó, kultúrfölényt hangoztató, antiliberális, provinciális és „neobarokk" rendszer jött létre, amely identitását az egykori - egyébként félig-meddig megtagadott - „nagyság" rekvizitumaira, a félfeudális hierarchiákra, a nagybirtokra, az országon belüli társadalmi és politikai kisebbségek elnyomására építette. Az 1918 őszén átmenetileg felcsillanó köztársasági gondolatot hamar felváltotta a „király nélküli királyság" rendszere. Olyan királyság volt ez, amely elűzte királyát, amint az vissza akart térni. Az első világháborút követő igazságtalan békediktátum elszakította egymástól az államot és a nemzetet. Hiába lett meg a „nemzeti szuverenitás", ha az csak a „csonka nemzet" szuverenitása lehetett. A nemzeti eszme értelme így nem a demokrácia felé mutató politikai nemzetépítést jelentette, hanem az elcsatolt „nemzettestek" potenciális visszaszerzésére irányuló „kulturális nemzetépítést".

Mindazon kevesek - mint Jászi Oszkár -, akik egyaránt elutasították a Monarchia nemzetiségi jogokat korlátozó politikáját és a trianoni Magyarország hivatalos szintre emelt nacionalista politikáját, lehetetlen helyzetbe kerültek. Antilegitimista, antihorthysta és az utódállamok politikai elitjének „demokratikus elkötelezettségét" bátorító - vagy egy ilyen elkötelezettség fennállásában sokáig túlságosan naivan hívő - álláspontjukat az uralkodó körök nemzetárulásnak bélyegezték. Az utódállamok magyarellenes politikája a horthysta álláspontot igazolta, és reménytelenül utópisztikussá tette a Duna-völgyi népek demokratikus konföderációjában vagy az európai integráció megvalósulásában bízó elképzeléseket. Az államépítés és nemzetépítés diszkrepanciája és a megsebzett nemzettudatra épülő agresszív rendszerideológia szinte elkerülhetetlenül sodorta az országot a második világháború újabb tragédiájába. Újabb és újabb történelmi traumák maradtak kibeszéletlenül, feldolgozatlanul. A kommunista korszak a nemzeti kérdést - a szocialista államok „internacionalista testvérisége" jegyében - újra csak a szőnyeg alá söpörte.

Az 1989-es fordulat politikai elitjének az európai integráció melletti elvi elkötelezettségének vizsgálatakor tehát valójában jóval többről van szó, mint Magyarország EU-csatlakozásáról szervezeti értelemben. A 2004-ben beteljesült régi álom, az európai integráció, az unióba való belépés egyúttal azt jelenti, hogy lassan-lassan begyógyíthatók a trianoni sebek. Azt ígéri, hogy a sérült nemzettudatra épülő, állami szintre emelt etnocentrikus revánspolitika meghaladható. Ha a nemzetállami feladatok egy része egy demokrácia mellett elkötelezett, nemzetek fölötti intézményrendszerbe integrálható, akkor e tágabb keretben elvileg feloldható a szomszéd országok gyanakvása, amely a magyar „kisállamiság" és a „nagynemzet-tudat" közötti feszültségből adódik. Ehhez azonban vizsgálnunk kell az európai integráció értelmét, folyamatát, jelentéseit is.

 

Jean Monnet ötven évvel ezelőtt Nyugat-Európával kapcsolatban tett megállapítása ma is érvényesnek tűnik, és nemcsak a földrész nyugati felének, hanem az európai új demokráciák tapasztalatai alapján: „Amíg az államok kizárólag a nemzeti szuverenitás alapján szerveződnek, nem lesz béke Európában. (...) Az európai országok lehetőségei túlságosan korlátozottak ahhoz, hogy egymagukban biztosítani tudják népeiknek a gazdasági prosperitást és a legfontosabb szociális eredményeket. Az európai államoknak következésképp föderációvá, úgymond »európai entitássá« kell szerveződniük, ami lehetővé teszi számukra a gazdasági egységesülést."¹

De mit jelent a föderáció mint „európai entitás"? A föderáció olyan „szuverén állam alakjában megjelenő intézményi rendszer, amelyet egyetlen körülmény különböztet meg a többi államtól: a központi kormányzat alkotmányban lefektetett módon regionális egységekre építi a döntéshozó folyamatot".² A föderáció ugyanakkor több is mint kormányzati rendszer: olyan politikai tevékenység, amely csak akkor töltheti be rendeltetését, ha az adott politikai berendezkedésben kiszélesíti az együttműködés bizonyos formáit.³ A föderalizmus fogalma mást jelent az államon belüli területi egységek és mást a nemzetközi szervezetekben részt vevő államok vonatkozásában. Demokratikus szövetségi rendszert nem lehet erőszakkal vagy kényszerrel létrehozni, és nem lehet pusztán katonai erővel fenntartani, sem kívülről, sem felülről.

Különbséget kell tehát tennünk demokratikus föderalizmus és többnemzetiségű etnikai föderalizmus, továbbá - a demokratikus föderációkon belül - az egységes nemzetállam és a több nemzetet vagy etnikumot tömörítő (esetleg többnyelvű) szövetségi állam között. Ebből a szempontból a volt Szovjetunió nem tekinthető demokratikus föderációnak, és aligha kérdéses, hogy a hajdani, 1974 utáni Jugoszlávia és az 1968 utáni föderatív Csehszlovákia sem volt az. Ezek a struktúrák nem voltak demokratikusak, ezért az 1989 után bekövetkezett felbomlásuk várható következménye volt a közép-európai országok újonnan visszanyert szabadságának és nemzeti szuverenitásának. Ezekben az országokban ugyanis a föderalizmus és az etnikai sokféleség öszszeütközésbe került a demokratikus szuverenitás eszméjével. Mindazonáltal a többféle nemzetiséget tömörítő antidemokratikus szövetségi rendszer kudarca még nem jelenti azt, hogy a rendszer ellentéte, az etnikailag „homogenizált", kizárólag a többségi elvek szerint működő demokratikus állam hosszabb távon életképes lenne.

Az európai egység megteremtésének sokszor hangoztatott igénye mellett továbbra sincs tisztázva, hogy miféle európai integrációról beszélünk. Az államok, a nemzetek vagy a polgárok szövetségéről? Pierre Manent-nal szólva: „Vajon azt jelenti-e Európa, hogy depolitizáljuk a népek életét, és módszeresen oly mértékre redukáljuk kollektív létezésüket, hogy az kimerüljön a »civil társadalom« tevékenységében és a »civilizáció« működtetésében?"⁴ Rendelkezhet-e egy nemzetállam fölötti szervezet szuverenitással? Életképes-e nemzetek nélkül a nemzetek feletti demokrácia? Kétségtelen, hogy a konföderáció jelenlegi gyakorlatával ellentétben az európai integráció eredeti eszméje azt tűzte célul, hogy a „föderáció intézményei ne csak a tagországok kormányaival legyenek közvetlen kapcsolatban, hanem a polgárokkal is". Úgy tervezték, hogy a védelem, a pénzügyek, a kereskedelem és a szükséges kiadásokat fedező adók kerülnek közös kézbe. Úgy tervezték, hogy a többi hatalom a szövetségi államok demokratikus intézményeinek irányítása alatt marad. Az „önigazgatást", csakúgy, mint a „központi közigazgatást", ma már a szubszidiaritás elve részének tekintik.⁵

Az Európai Unióban valójában kettős kormányzati rendszer működik: jelen van egyrészt a szubszidiaritás és szolidaritás elvei szerint szervezett többszintű egyeztető rendszer, másrészt pedig az a viszonylag részletesen kidolgozott piaci szabályozómechanizmus, amely szigorúan elválasztja a pénzügyi intézkedéseket a politikai alkufolyamatoktól.⁶

A kérdés továbbra is megválaszolatlan marad: milyen alakot ölt majd az Európai Unió, amelyben immár a közép-európai országok is tagok?

Az Európai Közösség országai által 1987-ben aláírt úgynevezett egységes Európáról szóló szerződés (Single European Act) kísérletet tett arra, hogy a tagállamokból létrehozzon egy olyan politikai közösséget, amely felkészíti tagjait a tervezett európai politikai unió megteremtésére. A maastrichti egyezménynek az volt a célja, hogy felgyorsítsa, ugyanakkor elmélyítse ezt a folyamatot. Mára a közép-európai országok az Európai Unió tagjává váltak. Ennek ellenére még mindig nincs tisztázva, hogy milyen tartalommal és a továbbiakban milyen mértékig bővüljön az Európai Unió, mi több, a szövetség jövőjét illetően is megoszlanak a vélemények. Azok, akik nem hisznek az egységes Európa megteremthetőségében, úgy vélik, hogy szép fokozatosan egy területileg és tartalmában megosztott, európai föderáció jön majd létre. Mások viszont ragaszkodnak a kormányközi kooperációt előnyben részesítő elképzelésekhez.

Az Európai Unió jövőjével kapcsolatban az ezredfordulón legalább ötféle elképzelés versengett egymással: 1) a koncentrikus körök Európája; 2) a többsebességes Európa; 3) az Európa à la carte; 4) a rugalmas integráció; és végül 5) az egységes Európa gondolata.

1) A koncentrikus körök Európája

 

Az egyik széles körben ismert elmélet szerint azokból az államokból, amelyek eleget tesznek a maastrichti egyezményben megfogalmazott követelményeknek, kialakul majd az unió „kemény magja", körülvéve a később csatlakozott országok külső gyűrűjével. Ez a „koncentrikus körökbe szerveződő Európa" elgondolása, amelyet a kelet-közép-európaiak meglehetős ellenérzésekkel fogadnak, szerintük ugyanis ez „első- és másodosztályú" Európára osztja földrészünket. Az újonnan függetlenné vált kelet-közép-európai demokratikus államok - még ha a jelenlegi EU-tagok ezt nem mindig hiszik is el róluk - készek feladni frissen kialakított intézményrendszerük jó néhány elemét, csak hogy túllépjenek végre a nemzetállam keretein, és részesei legyenek az integrációnak.

 

2) A többsebességes Európa

 

Egy másik felfogás szerint a lassabban felzárkózó országoknak több időt kell engedni a csatlakozásra, méghozzá oly módon, hogy ezzel ne akadályozzák a már felkészült országokat az integráció elmélyítésében. A „többsebességes Európa" elgondolása már kedvezőbb fogadtatásra talált az újonnan belépő országok körében, mivel lehetővé teszi, hogy felfejlesszék elmaradottabb gazdasági ágazataikat. Ugyanakkor félelmeket is gerjeszt ez az elképzelés, mert az új tagországok attól tartanak, hogy nem lesznek képesek tartani az unió centrumországai által előírt „sebességet".

 

3) Európa à la carte

 

A harmadik elképzelés szerint hagyni kell, hogy valamennyi tagállam tetszése szerint válasszon az Európai Unió programjának kínálatából. Ezzel az „à la carte" Európával azonban sem az újonnan érkezők, sem a régi EU-tagok nincsenek megelégedve. Ha nem léteznek közösen elfogadott szabályok, az „à la carte Európa" hosszabb távon könnyen az unió dezintegrálódásához vezethet - amint azt a Nagy-Britanniában folyó Európa-vitákban meg is fogalmazzák.

 

4) Rugalmas integráció

 

A negyedik elképzelés, amely az uniót a tagállamok egységes piacaként értelmezi, sokban hasonlít a harmadikhoz, miközben egészét tekintve mégis összehangolja az előbb bemutatott három felfogást. Szerinte az egységes piacon kívül az országok önálló döntésére kell bízni, hogy csatlakozni kívánnak-e az olyan megállapodásokhoz, amelyek - egyebek között - a rendőri erők, a valutarendszerek és a menekültpolitika (a schengeni megállapodás) összehangolását, az Európai Monetáris Uniót (EMU), illetve a Közös Kül- és Biztonságpolitikát (CFSP) szabályozzák. A „rugalmas integráció" elgondolását értékelve a közép-európai államok ambivalens helyzetbe kerülnek: egyrészt szeretnének a „biztonságos oldalra" átjutva végre teljes jogú taggá válni, másrészt be kell látniuk, hogy egyelőre még nem képesek teljesíteni a tagság valamennyi feltételét.

 

5) Egységes Európa

 

Az ötödik felfogás hívei továbbra is a valamennyi tagállamra egyformán érvényes szabályok jelentőségét hangsúlyozzák. A tagságra jelöltek egy része mindenáron ezt a megoldást szeretné előnyben részesíteni, mások már óvatosabbak. Mindent egybevetve egyelőre még nem dőlt el, hogy az új „európai egység" konföderációként, nemzetközi (államközi) egyeztető fórumként vagy föderációként, tehát nemzetek (államok) feletti szervezetként működik-e. Ha a „szupranacionális demokrácia" megoldása kerül előtérbe, komoly intézményi változtatásokra lesz szükség, mert ismét elkerülhetetlenül napirendre kerül az államiság kérdése (nevezetesen hogy miként lehet megőrizni a demokráciát az államok felett).

Az említett kérdések érdemi részét mind ez idáig a csatlakozó államok feje fölött tárgyalták. Ezeknek az országoknak a közvéleménye kevés komolyan vehető tájékoztatást kapott a lehetséges alternatívákról. Ráadásul magukban a régi tagországokban is - az eredeti várakozásokkal ellentétben - nem annyira a polgárok, mint inkább a kormányok és a hivatali szervezetek támogatják az egységes Európát. Az állampolgárok már-már tendenciózusan „Európa-ellenes" képviselőket küldenek az Európa Parlamentbe, így érzékeltetve csalódásukat és fenntartásaikat. Sokan csak azért szavaznak az európa parlamenti választásokon, hogy ezzel is tiltakozzanak saját országuk kormánya ellen. Az európai választások sokszor protesztszavazások, mert a szavazók számára nincs igazi tétje a választásnak. Így viszont a képviselet elve válhat kérdésessé. Azt már az európai alkotmányozó konvent ülésein részt vett közép-európai országok küldöttei is tudják, hogy ha nem hoznak létre alkalmi koalíciókat egyes kérdésekben, könnyen ismét a fejük fölött hozhatnak döntéseket.

Az Európai Unióhoz csatlakozó országok az elvártnál jóval kevésbé érdeklődnek az unió föderációs felépítésének kérdései iránt, mert nem érzik még magukénak az uniót. Egyelőre az uniós forrásokhoz való hozzájutás foglalkoztatja őket. A közép-európai országok elsősorban azért akartak csatlakozni az Európai Unióhoz és a többi nyugati államközi szervezethez, hogy hosszú távú megoldást találjanak gazdasági és biztonsági problémáikra. Fontosabb volt számukra a tagság, mint az identitás.

 

A 2003 tavaszán az EU-hoz való csatlakozásról tartott népszavazáson a szavazásra jogosultak csupán 45,6 százaléka vett részt. Noha a résztvevők elsöprő többséggel szavaztak a csatlakozás mellett, a magyarországi választási részvétel valamennyi csatlakozó ország közül a legalacsonyabb maradt. Miközben az európai integráció választ ígér a magyar nemzettudat lassan évszázados problémáira, a magyar állampolgárok igencsak mérsékelt aktivitást mutattak a döntés meghozatalakor. Mik voltak ennek az okai?

Magyarország - lakosai akaratának ellenére - több mint négy évtizedig a szovjet blokk tagja volt. A magyaroknak meg kellett tanulniuk, hogyan éljenek az informális közösségekben és hálózatokban a rájuk kényszerített formális struktúrák „jégpáncélja" alatt. A rendszert nem választották, azt kívülről kényszerítették rájuk, a második világháború egyik következményeként. A döntések a fejük fölött születtek, nekik csak a túlélés művészetének elsajátítása maradt. A formalitás és informalitás kettős struktúrája olyan rendszerszintű bizalomhiányt keltett a társadalom tagjai és a formális intézményrendszer között, hogy annak hatásai nem múltak el nyomtalanul: az emberek mindennapi életének részévé vált az őszintétlen magatartás. Az ország formálisan a szovjet blokk tagja volt anélkül, hogy valójában bármikor is úgy érezte volna, odatartozik.

Ez volt az odatartozás nélküli tagság, vagy másként: az identitás nélküli tagság iskolapéldája. Az emberek úgy érezték, ők „Európához" tartoznak, és nem ahhoz az „ázsiai despotizmushoz", amelynek keretei között élniük kell.⁷ Mélyen szkeptikus és cinikus attitűd alakult ki bennük mindenfajta „tagság" iránt - épp ahogy a kommunista párttagsággal kapcsolatban is, mindennapi életükben -, és valamiféle körvonalazatlan, félig utópikus reménnyel tekintettek egy általuk elképzelt „Európa" képére, amelyhez igazán tartozónak vélték magukat.⁸

A tekintélyelvű rezsim egyik legfontosabb öröksége a formális bizalom hiánya lett. A „formális bizalom" fogalmán a bizalom személytelen, intézményesített módjait értem, azt a helyzetet, amelyben a bizalom nem egyes személyeknek szól, hanem az intézmények helyes működésébe vetett hiten alapul. Az emberek szervezetek tagjai voltak, anélkül, hogy bíztak volna a szervezetükben. Ez persze nem jelenti azt, hogy Magyarország bizalom nélküli vagy akár bizalomhiányos ország lett volna, csak éppen a bizalmi kötelékeik a személyközi kapcsolatokban, az informális társadalomban és közösségekben érvényesültek. Az intézményeket elidegenült, elnyomó entitásoknak tekintették. Az informális, baráti körökben, a civil társadalom különböző csoportjaiban a bizalom nagyon szoros szálai szövődtek, az állam és hivatalos intézményei viszont valós vagy potenciális „ellenségnek" minősültek. Nem véletlen, hogy a rendszerváltás egyik legfontosabb korai ideológiája a „civil társadalom az állam ellen" eszméje volt.

A rendszerváltást követően ennek az lett a következménye, hogy növekvő szakadék keletkezett még a demokratikus pártok vezető rétege és a társadalom között is. A pártellenesség és államellenesség képében jelentkező intézményellenesség jóval túlélte a rendszerváltást, és hatásai mind a mai napig érezhetők. A szavazók újra meg újra azt érzik, hogy az új pártok és új vezetők őket meg sem kérdezve megint csak a fejük felett döntenek róluk. A politikai napirend nem reflektál az embereket valóban érdeklő kérdésekre. Az elitek által vezérelt vértelen, tárgyalásos forradalom kevés lehetőséget kínált - sokan így érezték - az aktív, tömeges állampolgári részvételre. Ha van deficitje az 1989-90-es békés átmenetnek, akkor az, hogy a kerekasztalnál tárgyaló csoportok túlságosan nagy hangsúlyt fektettek az intézményes politikai stabilitás megteremtésére, és ezáltal „bebetonoztak" olyan struktúrákat, amelyek az emberek szemében az elitekhez kötődtek, és ezért már a demokrácia kialakulásakor népszerűtlenné váltak. Az állampolgári részvétel nem tartott lépést a pártok versengésének intenzitásával.

Nem javított sokat a helyzeten a kialakuló új kapitalizmus időszaka sem az 1990-es években. Az állami tulajdon gyors és széles körű privatizációja ismét fölerősítette a társadalmi ellenszenvet mindazokkal szemben, akik „felül" voltak. Az emberek megint úgy érezték, nem lehet bízni azokban, akik a társadalmi hierarchia felsőbb grádicsain helyezkednek el. Csaknem lehetetlen volt a formális bizalom rekonstrukciója a posztkommunista „aranyláz" időszakában, amelyet a jognélküliség, a vadkapitalizmus jellemzett. A jogot az „erősebb jogaként" értelmezték, és a formális jogosultságok - miként a jogszabályok - folyamatosan változtak.

Ez szétzilálta ugyan a hagyományos, informális bizalmi kötelékeket is, de még mindig kevésbé, mint amennyire segített volna helyreállítani a formális bizalmat. Az elitvezérelt demokratizálás kéz a kézben járt az „expertvezérelt", „szakértői" privatizálással. Lassan eltűnőben volt a különbség a politikai és gazdasági vállalkozók között. Elfogadták a demokrácia „minimalista" koncepcióját, és - abból a célból, hogy a tönk szélén levő gazdaság mielőbb kilábaljon a válságból - támogatták a spontán privatizáció felgyorsítását lehetővé tévő neoliberális ideológiát. E két csoport között jelentős átfedések voltak kimutathatók. A kettős átmenet - a demokráciába és a kapitalizmusba - próbára tette a szegények és leszakadók türelmét, sőt tulajdonképpen abból táplálkozott.

Mikor ez a türelem elfogyott - nagyjából a Bokros-csomag idején -, az emberek már egyre inkább úgy kezdtek tekinteni a rendszerváltásra, mint az uralkodó osztály „trükkjére", amelyben az egykori nómenklatúra pionírjai hirtelen az újburzsoázia élcsapatává váltak.⁹ A sokkterápiás beavatkozás célja az volt, hogy az ország gazdaságát versenyképessé tegyék, vagyis az átlagos béreket alacsonyan tartva a világpiacon értékelhető legyen a magyar gazdasági teljesítmény, viszont a sokkterápia elmélyítette a társadalmi egyenlőtlenségeket a gazdasági átalakulás „nyertesei" és „vesztesei" között. Végső soron ez megint csak azt a meggyőződést erősítette a magyarokban, hogy az intézmények nem számítanak a kapcsolatok „szociális tőkéjéhez" képest. Nem bízhattak az intézményekben, mert - miként az előző rendszerben - megint csak azt kellett látniuk, hogy azok az érdekeikkel ellentétesen működnek.

A kihívás, amely a magyar és a közép-európai társadalmakat az elmúlt évtizedben érte, történelmi jelentőségű volt: átalakítani a politikai, gazdasági és társadalmi rendszert és befejezni az „Európához való visszatérés" folyamatát. Ekkora változások ilyen rövid idő alatt nemzetközi összehasonlításban is példátlanok. Nem lehet kétségbe vonni, hogy a magyar állampolgárok akarták ezeket a változásokat. Amikor az intézményi felzárkózás végül elérhető közelségbe került, a magyar választók többsége mégsem érezte eléggé motiváltnak magát a változás aktív támogatására - inkább csak passzívan elfogadta az EU-csatlakozást mint az elitcsoportok által letárgyalt, „lerendezett" ügyletet. A felmérések azt mutatják, hogy akik távolmaradtak a szavazástól, épp olyan arányban támogatták a csatlakozást, mint azok, akik elmentek szavazni. A különbség tehát nem a csatlakozással való egyetértésben volt, hanem a választói aktivitásban.

A 2003 áprilisában, tizenhárom évvel a rendszerváltás után rendezett magyar referendumon alacsony volt a részvétel, és ez az EU-t lelkesen vagy fanyalogva támogató politikai osztály általános kritikájaként is felfogható. Az emberek talán azt érezhették: ez a szavazás csak a „tagságról" és nem az „odatartozásról" szól. Talán többen úgy gondolták, az EU-csatlakozás csak a politikai osztály újabb trükkje - ahogy a rendszerváltást is értékelték. Számukra a rendszerváltás és az EU úgynevezett keleti bővítése ugyanabba a kategóriába tartozik, amelyre az elit politika címkéje ragasztható. Az emberek e folyamatokat olyan összefüggő egésznek látják, amelyet a globális és nemzeti elitek terveztek és kontrollálnak. Olyan folyamatnak, amelyre nekik szinte semmi befolyásuk nincs.

A népszavazási részvételi adatokat látva néhány felületes elemző talán úgy véli, hogy a magyarok euroszkeptikusak - de ez így nem igaz. Inkább csak szkeptikusak, úgy általában véve, nemcsak Európával, hanem mindenfajta „tagsággal" szemben. Nemcsak a politikával, hanem az Európai Unióval kapcsolatos viszonyukban is egyfajta „fogyasztói" mentalitást alakítottak ki, amelyben mindenekelőtt a befektetés és a remélt haszon várható egyenlege számít. E választói passzivitásnak lehet olyan olvasata is, hogy a nemzettudat szempontjából az emberek nem tulajdonítanak döntő jelentőséget a csatlakozásnak, vagy pedig a nemzettudat kérdései - több mint nyolcvan évvel Trianon után - a kisebb, radikális csoportok kivételével már nem számítanak égető problémának a lakosság többsége számára. Mire az Európai Unió orvosolhatná a sérült nemzettudat, az állam és nemzet konfliktusának problémáját, addigra mintha magát a problémát is elnyelte volna az újkapitalista, fogyasztói polgárosodás. Mire a probléma megoldódott volna, addigra elhalt - vagy legalábbis ez a látszat.

Az európai uniós csatlakozással kapcsolatos passzív támogatás és mérsékelt lelkesedés egyaránt fakad az unió alapelveinek tisztázatlanságaiból és a magyarországi rendszerváltás ellentmondásainak másfél évtizedes állampolgári tapasztalataiból.

 

 

¹ Jean Monnet-t idézi Ernest Witrich: After 1992: The United States of Europe. New York-London, 1989, Routledge, 24.

² Preston Kinget idézi Michael Burgess (1993), Federalism and Federation: A Reappraisal... In Michael Burgess-Alain-G. Gagnon (eds.): Comparative Federalism and Federation. New York-London, 1993, Harvester, 4.

³ Daniel Elazar: American Federalism: A View from the States. New York, 1984, Harper and Row.

⁴ Pierre Manent: Democracy Without Nations? Journal of Democracy, Vol. 8. No. 2 (1997), 96.

⁵ John Pinder: The New European Federalism: The Idea and the Achievements. In Michael Burgess-Alain-G. Gagnon (eds.): Comparative Federalism and Federation. New York-London, 1993, Harvester, 45.

⁶ Martin Holland: European Integration: From Community to Union. London, 1993, Pinter Publishers.

 

 

⁷ Például Bihari Mihály több előadásában nevezte így a szovjet rendszert az 1980-as évek végén - tagadhatatlan pejoratív tartalommal.

⁸ Vö. Csizmadia Ervin: A magyar demokratikus ellenzék. Budapest, 1995, T-Twins.

 

⁹ Gil Eyal-Eleanor Townsley-Iván Szelényi: Capitalism without Capitalists: The New Ruling Elites in Eastern Europe. London, 1998, Verso.