A Mozgó Világ internetes változata

„De április napszálltái, ki tudja,

Idézik holt időm s a tavaszi Párizst"

T. S. Eliot

(Tandori Dezső fordítása)

 

Előhívni egy félmosolyt, a

hajszálak végén meg-

bolyhosodó híg délelőtti fényt,

ahogy felragyog, egy házszámot, be-

járatot, s otthon ülhetsz

barna, bús szobádban, vagy

kávéházban, figyelheted az

utca vonalát, ő benne

lesz a riadtan felcsapó

madárcsapatban, benne a

gondolatban, lombrezdülésben,

indulásban és megérkezésben,

benne a kenyérben, a késben,

minden feltevésben, a moz-

dulatokban; ezt előhívni még, mint

éjbe veszett álom sejtelmét

ébredés után, mint letűnt

napjait az emlékezet, ki-

nyújtott kéz a kezet, s otthon

ülhetsz barna, bús szobádban, vagy

kávéházban, figyelheted az utca

vonalát, ő benne lesz. Történik veled.

(2003/7)

 

 

...Norbi gátlások nélkül hatol be a kamera bármelyik oldalán helyet foglalók intim szférájába, miközben szélesre tárja az ajtót saját territóriuma előtt is. Anitát negédes szavakkal becézgeti, „életemnek", „tündérvirágomnak" titulálja. A következő napi adásban berángatja feleségét, Rubint Rékát is (akivel néha közös, néha külön termékcsoportot alkotnak a fitneszpiacon), és megjegyzéseket tesz a várandós asszony méhében növekvő közös gyermekükre (milyen gyakorlatra vajon mit csinál a magzat a hasban - haha, diszkókid; és egyebek). Kitüntetett szerepe van a dramaturgiában az erotikának. Főzés közben simogatja, átfogja Anita karját és vállát, tornázáskor intim közelségben mozog a két nő között, s ez mindhármuknak folytonos, nyelvcsiklandó örömöt okoz. Egy alkalommal, csípőkörzéskor, letérdel mögöttük, és felszólítja az operatőrt, zoomoljon a lányok altestére, adjon róluk egy kitartott közelit. A ringatózó női csípők totálja az erotikum bevonásának egyik legkézenfekvőbb, leghatásosabb eszköze - jól tudja ezt Norbi is. És itt érdemes egy kis kitérőt tenni. Norbi, éppen mert a kortárs testkultúra egyik fő idolja, soha nem ment el szó nélkül az erotika mellett. Vizuális és verbális módon egyaránt sűrűn kacérkodott vele. Többször büszkén nyilatkozta, hogy ugyanazon operatőrt alkalmazta a tornázó lányok fényképezésére, mint Kovács „Kovi" István, a pornófilmrendező. A kamera a csípőkre, fenekekre, kombidresszből kikandikáló keblekre fokuszált, a szóban forgó mozdulatsorokat sokszor csak kikövetkeztetni lehetett (ezt sok néző nehezményezte is, mások nyilvánvalóan éppen ezért bámulták a képernyőt). Később ezt az operatőrt Norbi - saját elhatározásból, a negatív visszajelzések miatt, esetleg vezetői nyomásra, nem tudni - már nem foglalkoztatta, és egyszerűen csak „szexmániásnak" minősítette. Kovács „Kovi" Istvánnal azonban máig szívélyes a kapcsolata: a közismerten túlsúlyos rendezőt úgy szabadította meg több mint ötven kilójától, hogy fogadást kötött vele: amelyikük veszít, az a másik filmjében fog szerepelni. Nos, Norbi győzött, és bár nyilván bízott tapasztalataiban (amelyek azonban a partner fegyelmezettsége nélkül fikarcnyit sem érnek), mégis rávilágított: a fitneszkazetták és a pornófilmek más-más polcon foglalnak ugyan helyet a videotékában, más műsorsávba tartoznak a televíziókban, mégsem különböznek egymástól esszenciálisan. Az ő fizikuma ugyanúgy egy tárgyiasult idea, a tökéletes élvezet, a borzongató szépség megtestesülése, mint a nemi aktusban közreműködőké. (És éppoly távol is van a hétköznapi valóságtól.) Az eltérés csupán a fokozatokban lakozik.

Norbi bohóckodik, virtuálisan szeretkezik, de harcol is a képernyőn. A kick-boxból ismert rúgásokat és ütéseket alkalmazza az izmok felpezsdítésére, gladiátor-videokazettákat árul, Hősök Tornáját rendez a közterületen, nem utolsósorban pedig hadat üzen a zsírnak. Halál a zsírra, egészségetekre! - kiabálja, üveg borral a kezében, a főzős műsor végén; szevasztok, zsírpusztítók! - ordítja az edzés bevezetéseként. Az ember tehát harcban áll a világgal teste védelmében, mindent, ami káros lehet rá - arra az égi mintaképre, ami szemünk előtt lebeg, s földi helytartóként Norbiban és társaiban nyilvánul meg - kíméletlenül meg kell ölnünk. Csak így érjük utol a mestert, csak így tettünk meg mindent testi és lelki épségünk helyreállításáért.

Norbit a testkultuszban és a vele egybefonódott médiában is az új igényeknek megfelelően állították elő. Miközben mások protein- vagy adrenalinbombákkal dobálóznak, ő a kalóriákkal bűvészkedik, miközben mások óriási vasakat emelgetnek, vagy levetik magukat a hegyoromról, ő könnyű, majdhogynem nevetségesen egyszerű mozdulatokat kínál. Mások Héraklész fizikumát, ő a fürge, hamiskás Hermészét állítja előtérbe. Miközben egyetlen anyagot sem fetisizál, magát avatja csodaszerré, megismételhető, bárki számára bátran fogyasztható áruvá, amely azonban csak az ő médiaáruházában kapható. Műsora, a Testpercek erről szól, és még jó ideig erről szól bármi, amit Norbi csinál - amíg a testkultusz új területekre nem téved, s a publikumnak már elege lesz az izombohócból.

(2003/7, 125-128. o.)

Most ugyan egészen más jár az eszemben, mégis leírom, amit reggel óta nem bírok leírni, nem is tudom, miért. A mondat a nyárról szól, arról a nyárról, amelyben most vagyok (akkor voltam): erről a nyárról. Szánt szándékkal húzom az időt. Reggel óta kerülgetem a papírt, amire most írok, nem azt, amin ez most olvasható.

Már megmetszettem a rózsát (futó, sárga), főztem ebédet (chilis bab, még megvan a fele a hűtőben [de aztán nem lesz meg, aztán a hűtő sem, a ház sem, ez az utca és ez a domb sem, nem lesz semmi, gondolom]), elmentem horgászni (majd mindjárt leírom, hova), nem fogtam semmit; kerestem, de nem találtam a térképen jelzett római őrtornyot; vettem a szomszédban házi tejet (már mind megittam, a műanyag palackot pedig kidobtam, mert nem lesz [volt] kedvem kimosni, és l. m. f.), de a papírhoz reggel óta nem merek közelíteni.

Mostohán bánok ezzel az egész mai nappal (bántam azzal a réges-régi nappal), amit elvileg írással akartam tölteni, de csak mostanra (este 10 van) szántam rá nagy nehezen magam. (Most újraolvastam, amit eddig írtam, és már most, ennyi [kéziratban, ezen a papíron 17] sorral és néhány perccel később kútba zuhant az előző kilenc most [az egyik álruhában], mint megannyi megesett szűzlány [és ugrik utánuk ez a metamost is], érdemes kipróbálni. Nem annyira vidám dolog. Nem jószántukból estek meg, ezeket mind megerőszakolták.)

A mondat, amit reggel óta le akarok írni, ez: Azon a nyáron már májusban forróság volt. A rádióban egyébként A halál és a lányka megy, Borogyin-kvartett. Éjszaka van, lehűlt a levegő itt a dombon is. Még rövidnadrágban vagyok és papucsban, plusz kockás rövid ujjú ing (ezek mind úgyszintén nem lesznek meg).

A mondat igazságtartalma teljesen mellékes - egyébként ez a május tényleg szokatlanul forró volt, évszázados melegrekordok dőltek meg (ezek is mind meg fognak dőlni) ebben a meteorológiai Forma 1-ben; a sportmetaforák az időjárásba is betörtek, a meteorológiaiak pedig a szexualitásba (a melegrekordok mind meg fognak dőlni).

Azon a nyáron már májusban forróság volt, mondom, ezt akartam leírni, és most boldog vagyok, hogy tényleg leírtam. Ez egy nagyon régi mondat, konzisztenciáját elvesztette, alig lehet, talán nem is szabad fölemelni, ahogy egy bronzkori lápi hullát, ez a mondat már csak romja önmagának, mint a térképen jelzett, de általam ma délután meg nem talált római őrtorony. Úgy kell kiásni, a gepidák lerombolták, elhordták a parasztok, öreg fák gyökerei szétnyomták, bozót nőtte be, környékén sírrablók kutakodnak. De éppen őrző mivolta révén áll joggal mindennek az elején. Mindennek a végén, a mondatok limesén. És nem ott áll, csak itten beljebb, a barbár szállásterületek túlnőtték a birodalom határait. A zöldhatáron az éj leple alatt távoli népek fiai surrannak át, és Új Birodalmak nőnek, mint egy Blake-szövegben. Na mindegy. Most elmondom, miért akartam leírni.

Azon a nyáron már májusban forróság volt. A Duna áttetszően és rezdületlenül és áttetszően siklott a partok között, mint egy golyóálló üveglap. Május közepén befejeződött az egyetem, felvételik majd csak júliusban, kinyílt előttem régi, gyerekkori terjedelmében a nyár. Egy nem egészen szabatos, de depressziós periódusokban gyakran felmerülő önvád szerint mindent - egyetem, írás - azért tettem és teszek, hogy megmaradjon ez a gyerekkori terjedelmű vakáció, amely egyszer csak kitárul a mellékutcák és a sikátorok végén, mint egy idegen, diktatúrában sínylődő városban a túlméretezett, napverte felvonulási tér, ahol utazók, koldusok, feketézők és unatkozó nők ácsorognak, érvényüket vesztik a városi közlekedés és etikett regulái, és az utcatorkolatoknál az ősz posztosrendőrei távoli, apró pontokként lebegnek a forróságban.

Már kedden este otthagytam Budapestet, a tikkadt Mária utcát, a gránát szaggatta Lőrinc pap teret, és fél óra múlva már a kisoroszi házban nyitogattam az ablakokat, és szellőztettem a penészszagot, amely a téli csőtörés óta makacsul tartotta magát a falakban, és mintegy maga volt a tél, a hókása alatt rothadó avar. Volt ebben a szagban ugyanakkor valami intim, de illetlenségében is odaadó, rafinálatlan, mondjuk, bozontos feltárulkozás. Ez az intimitás ugyanakkor nem szüntette meg a szag télies mellékértelmeit, mindazt, ami robotra, önfegyelemre, kötelességre int, de ez a kettősség tette a viszonyunkat igazán heteroszexuálissá. Önfeledt feltárulkozás és a kötelességek makacs felemlegetése, sőt kikövetelése, e kettő. Végül aztán átjárta a házat az esti szél.

Viszonyunk alapvetően hisztérikus, és ami a házat illeti: betegesen féltékeny jellege már korábban is megmutatkozott. 2002-ben hosszabb időt töltöttem Bécsben, és a régóta nem élvezett magány és bizonyos fokig nyilván a potom pénzért kapható francia vörösborok mellékhatásaként hetekig álmatlanság, a rövidke alvások alatt pedig rémálom gyötört. Az egyik ilyen éjszakán, amikor hajnaltájban sikerült álomba inni magam, hatalmas árvízzel álmodtam. Nemcsak a Duna felől jött az ár, a környező hegyekből is víz zubogott alá, mintha az Adria és a Balti-tenger egyszerre akarna betörni a Duna-völgybe a Pilis és a Börzsöny felől (állítólag majd ilyen is lesz). Tehetetlenül és kétségbeesetten húzódtunk egyre feljebb a dombon, majd a lapos háztetőre a habzó és örvénylő áradat elől, amely hamarosan elérte a falakat, és a ház lassan megmozdult, és ropogva lecsúszott a dombról. Mindannyian odavesztünk.

Másnap jött a telefon, hogy csőtörés volt a házban, a vizet elzárták ugyan, de úszik az egész. Túlzott rajongással áldoztam az Esterházy parkra és a Gumpendorfer Strasséra néző szép neobarokk lakásomnak, a kisoroszi ház neszét vette, hisztit csapott, és most addig nem hagyja abba, amíg haza nem megyek, és meg nem nyugtatom. Néhány nap múlva tényleg hazamentem hozzá, és valósággal elhalmoztam szerelmi vallomásaimmal. Biztosítottam arról, hogy a Gumpendorfer Strasse-i szép neobarokk lakás csak afféle futó szeszély, elhálás veszély nem fenyeget, sőt még csak a szimpla elalvásé is alig. Amikor úgy éreztem, hogy a ház kellőképpen megnyugodott, és a falai is kiszellőztek úgy-ahogy, visszautaztam Bécsbe, és csodák csodája, attól fogva a Gumpendorfer Strasse-i lakásban is el tudtam aludni, pedig a potom pénzért kapható vörösborok ugyanúgy fogytak, mint korábban. A neobarokk szépség nyilván rájött, hogy ez esetben valóban hűséges vagyok, és kapcsolatunk nem lépheti át a verbalitásból fakadó gyönyöröket. Fizetett kurvától különben is szokatlan, hogy mindjárt az ember nyakába akarja varrni magát. A nyár legforróbb hónapjait újra a faluban töltöttem - Bécs könyvtárai amúgy is zárva voltak -, és visszaállt a házi béke, a rendőrök a tér távoli peremén csapkodták tenyerükbe a gumibotot, a téren pedig folyt az önfeledt nyári flangálás.

Aztán eljött a szeptember, a Nationalbibliothek megint teljes üzemidőben működött, és én abban a hitben tértem vissza a Gumpendorfer Strasséra, hogy a pasztorális szerelmi hónapok után kielégült, szája szélét nyalogató szerelmem nem nehezíti az életemet újabb érzelmi kitörésekkel. És dehogynem.

Ezúttal nem jelezte előre rémálom az eseményeket. A korán jött októberi fagy torolta meg gondatlan elbizakodottságomat, a szétfagyott csőből ismét ömlött a víz, megint elázott minden. Közöltem, hogy nem megyek haza, ez az egész nem érdekel. Elég legyen a hisztiből. A ridegtartás úgy tűnik, hatott, és most már csak ez az illetlen szag emlékeztet a mézeshetek viharaira (és még egy lány a kútban).

Azon a nyáron már májusban forróság volt. A Duna áttetszően és rezdületlenül és áttetszően siklott a partok között, mint egy golyóálló üveglap. A fene egye meg, hogy ezt nem tudom így végigcsinálni. Akkor is ezzel a mondattal kéne kezdeni, aztán megtartani végig ezt a csöndet belekotyogásmentesen, ezt a furcsa, múzeumkerti várakozást. A várakozást arra, ami nem lesz meg. Kitartani végig ebben a katonás hazugságban.

Ez már egy másik nyár, melyik is? Az ablakot éjszakára is nyitva hagyom, jár a szél, lengenek a függönyök. De reggelre nyugtalanság fog el, ilyenkor indul horgászni az ember, ha már a Szentföldre nem mehet, vagy legalább egy tétova nyilat el nem ereszthet a gepidák felé, akik a túlsó parton csónakba szállnak, talán szintén csak horgászni. Ma nem támadunk. (Most szálltak a csónakba a gepidák - írja naplójába a toronyőr, majd tollát letéve íjat ajz. És újabb lány csobban a kútban.)

Két bottal indultam biciklin dél felé a Kőgeszteri-szigethez a legelőt átszelő földúton. A sziget északi részét alacsony vagy közepes vízállásnál csak egy iszapos tocsogó választja el a parttól, a kőgáttal együtt azonban a déli csücske öblöt formál, amely fölé kétfelől a parti füzek szinte kupolaként egybeérő lombkoronái borulnak, természetesen daktilusokban. Nyugodt, komor víz, partján szürke kőkoloncok, meg itt-ott a vízben is, egy nagy kőteknő az egész, kőgeszter, ahogy az a térképen is áll. Itt még soha nem fogtam semmit, máshol se sokat, de itt soha, még véletlenül se, ami azért a horgászatban, a véletlen, így, a szükségszerűről leválasztva nem igazán kalkulálható; véletlenül halat fogni alighanem olyasmit jelenthet, hogy bot, horog és csali nélkül az ember szükségképpen fogja a halat. Ez talán a halfogás konzervgyári, elidegenedett formája. Na így se. Most már mindegy, itt kell horgászni, jönnek a gepidák, most még csak horgásznak, holnap már jönnek, a tér pereméről a rendőrök is közelednek lassan, és a megrontott (vagy megromlott, mindegy) szüzek sorakoznak a kútnál.

Horgászat, igen, ezt ismerem, tudom, mit kell tenni, csali fel, ereszték beállít, tetszetős helyre bedob, leül, rágyújt, vár. Néz. Nyugodt, komor víz, már mondtam. Kis hullám itt, nagyobb ott, vannak itt halak, szerelék kihúz, megnéz, minden rendben, csali, ereszték, másik hely, újra bedobni. Leül, rágyújt, vár, néz, és ennek összes kombinációi. A horgász az, aki elmegy és nem jön vissza, ez jut eszembe közben, a horgász is azért jár a vízhez, mert a kútra gondol, csak még halogat egy kicsit. Ül a kútnál azzal az ürüggyel, hogy halra megy. Nyilván ez az oka annak, hogy én itt soha halat nem fogok. Rágyújt, vár, néz, leül, aztán hagyom az egészet. Kihúzom a szereléket, feltekerem, a csalit elhajítom, összecsomagolok, a biciklinek támasztom a botokat, és gyalog indulok a parti bozótos mélye felé.

A térkép az őrtornyot a szigettel szemközti parttól délre, egy kiszögellésen jelzi, ideális gepidaleső helyen, gepidák által ideálisan megleshető helyen. Szemben a verőcei dombok, a domboldalakon nyomorúságos hétvégi gepida faházak. Csalán, gyalogszeder meg mindenféle más, vastag, bogos aljnövényzet. Türelmesen keresek, tapogatózom és figyelek: annyi évtizednyi figyelemnek, amennyi innen a túlsó partot kémlelte, valami nyomának kell maradnia a levegőben. Fülelek a zizegő csöndben, a napverte verőcei strandon apró pontokként lebegve gepida jetskisek gyakorlatoznak, valami mállik le a fákról, nem tudom mi, oxigén talán, de egyéb semmi, nincs itt az őrszem, a vonalon bármikor bárki betörhet. Nincs meg az őrtorony, most nincs meg. Rakhatnám itt a forró köveket, izzadtságtól áttetszően, mégis rezdületlenül, síkosan; visszaépíthetném egész gyerekkori terjedelmét. De egy ilyen mondat már tényleg folytathatatlan.

(2003/8)

 

 

 

Egy éjjel nem bírtam aludni, kipattant a szemem, mint valami retesz, fölpóckoltam a fejpárnámat, és csak bámultam kifelé a furcsa, seszínű ablakon, az utcai lámpák fénye sárga csíkokat rajzolt mindenhova. A szél fújt odakint, úgy tűnt, az eső is szemerkél vagy szitál. A félhomálytól, ahogy szokta, megint káprázott a szemem, volt, hogy szórakoztatott, de néha azért elég rémes képeket festett elém. Most megint kezdte. Az ablak mellett a jobb saroknál, mint mikor hipóval bedörzsölik a festett vásznat, kivilágosodott. És hogy, hogy nem, egy fehér ruhás hölgy jelent meg. A fehér ruhát estélyi öltözetnek néztem előbb, aztán meg hálóingnek. Hosszú, hullámos, barna haja volt, fejét oldalra fordította, nem nézett rám. Jó estét kívánok, mondtam, mit tetszik parancsolni? A szempillája lassan mozgott, úgy láttam, ő is fáradt egy kicsit. A kezei súly nélkül, de lemondóan lógtak a ruhája mellett. Megfogtam a takaróm, a szememre húztam, hátha elül a látszat, majd visszabukkantam, de továbbra is ott állt. Jó vagy rossz tündér tetszik lenni, kérdeztem újfent, de mintha nem hallottam volna a hangomat. A nő lassúkat pislogott ismét, nem mozdult. Próbálkoztam néhány mondat erejéig, aztán besokalltam, magamra húztam a takarót, na, ebből elég, és elaludtam. Másnap reggel kis késéssel jutott eszembe a szótlan női alak. Odanéztem a padlóra, nyoma sem volt. Felültem az ágyon, megint odanéztem, aztán mérgesen csaptam a térdemre: megette a fene, dünnyögtem, mert máris hiányzott.

 

 

Az utcán sétáltam, amikor a fű közt egy kis kulcscsomót pillantottam meg. Fölvettem, nézegettem, kié lehet. De ostoba kérdés, kié? Senki nem bóklászik orral földnek tapadva, hogy a kulcsa után szimatoljon. Mivel senkinek odaadni nem tudtam, becsúsztattam a zsebembe. Két sarkot sem haladtam, amikor elém toppant egy kis öreg, lekapta a sapkáját, tisztelettel, mondta, s a zsírkarimás fejfedőbe pénzt várt. Nincsen pénzem. Megrázta a sapkát, hogy szó nélkül nógasson. Akkor elővettem a kulcsot, és látványosan, nagyon is látványosan beleejtettem a sapkájába. Tessék, mondtam még ezt is. A kulcs átbillent a sapkán, a földre esett, a kis öreg csodálkozva kapott utána, gondolta, végre egy pasas, aki meghibbant, és odaadja a lakáskulcsát. Pár lépés után azonban rossz érzés fogott el. Nem szórakoztatott a dolog, hülyeség volt, gondoltam. Szerencsétlen most minden lakásban kipróbálja. A rossz érzés csak erősödött, amikor egy magyarázatmentes mozdulattal újra a zsebembe nyúltam. És ott volt a kulcs, amit találtam. Kétség sem fért hozzá, a saját kulcsaimat csaptam az öreg sapkájába. Visszasiettem, hogy némi készpénz fejében viszszakérjem az öregtől. Már várt. Egy ezres elég lesz, kérdeztem. Kegyesen bólintott, majd visszaadta a kulcsomat. De ugye nem másolta le, kérdeztem, mire széttárta a karját. Na jó, húztam föl a szemöldököm, s mint aki kegyet gyakorol, visszaadtam neki a kulcsot, de ezúttal már a másikat. Ravaszabb vagyok én annál, hogy egy öreg koldus kifogjon rajtam, gondoltam otthon, csakhogy a csomóról egyik kulcs se illett a zárba.

 

 

A barátom felesége aznap ünnepelte születésnapját, meghívtak, hogy szolid hármasban ünnepeljünk. Ajándék semmi, kötötte az orromra ebet a karóhoz a barátom, de azért egy csokor virág, az nyilván. Hatkor kezdődött a vacsora, de én már négykor a virágüzletben voltam, nehogy estig elvigyék a szebb darabokat, s az alatt a két óra alatt, gondoltam, sétálok egyet, a vacsora is jobban esik majd. Megköttettem a csokrot, szépnek találtam, és kellemesen céltalan lazasággal róttam az utcákat, megbámultam mindent, elég rendesen belefeledkeztem. Hat óra ötkor néztem a torony órájára, rohantam, így csak negyedórát késtem. Semmi gond, mondták, a mártás most készült el. Hát akkor, emeltük a poharakat, én meg a virágot is, koccintottunk, odaadtam a csokrot. A felesége a nappaliban bontotta ki, majd vázát töltött vízzel, s odabent lerakta. Nagyon szép, neked mindig furcsa és különös ízlésed volt, csak győzze követni az ember, mondta a felesége. Ó, ugyan, válaszoltam. S már túl a vacsorán léptem a nappaliba, s láttam a vázában a zöld körítést. A virágokat valahol elhagytam.

 

 

Honnan, honnan nem, az asztalomra került egy kavics. Gondoltam, jó lesz talizmánnak, ilyenem még úgyse volt. Beleraktam egy kis bőrzacskóba, és a nyakamba akasztottam, de jó hosszú szálon engedtem alá, ne himbáljon az orrom előtt. Nem telt bele két hét se, egy suhanc mellém lépett az utcán, és kitépte a nyakamból. Majd átrohant az úton. Vagyis átrohant volna, egy autó elkapta, nagyot reccsent, és egészen messzire elhajította. Így aztán maradt még hátra pár évem, hogy elgondolkozzam a talizmánról, amelyről képes voltam gonoszságot is feltételezni, és amely végzetes gonoszságtól az utolsó pillanatban szabadított meg a suhanc, és vétette áldozatul őt magát. De nyilván rossz logikát követek mindaddig, amíg nem tudom, milyen lehet egy autó motorháztetejéről több métert repülve szállni. Közlekedési óvatosságomat azóta kiemelkedően érzékinek találom.

 

 

Még el sem ült a vihar, már kint voltam a tengeren. Mondtam a kapitánynak, hogy ezt az időt kedvelem a legjobban, de a kapitány csak legyintett, látná magát a vihart, mondta, s megmutatta karján a fölálló szőrt, alatta lúdbőrzött. Pedig elég sokat láthatott már, mondtam. Azt meghiszem, válaszolta, de egyik se ugyanolyan. Na, horgásszon szép nyugodtan, motyogta aztán magában. Nekiültem, de nem fogtam semmit, mert nem figyeltem, minden kapást elvétettem, a vihar járt a fejemben, az jutott eszembe, s mondtam is az érintetlen bottal a kezemben, mikor a kapitány érdeklődve mögém lépett: tudja mit, kapitány úr, egyszer egy ilyen vihart kéne kifogni.

 

 

Nagyszabású kertészkedésbe fogtam, gondolva, nem hagyhatom el úgy a földi pályát, hogy ne tudnám meg, milyen lehet kertet művelni, virágokkal, zöldségekkel, cserjékkel és fákkal foglalkozni. Annak rendje és módja szerint előkészítettem a talajt, csemetéket vásároltam, ültetni való növényeket, szórni való magokat, és a kert lassan, de látványosan gyarapodott. Viszont a kezdeti lendület egy pillanatra megtört, amikor hát kiderült, hogy itt nem önmagáért van minden, a termést be kell takarítani, a termést meg kell enni, vagy el kell rakni, vagy el kell adni. Megmondom őszintén, belebonyolódtam, s az az érzés, hogy ez itt egy nagyon is komoly körforgás, amely úgymond egész embert kíván, elvette a kedvemet. Kiadtam a kertet bérbe, s éltem tovább azt a nyugalmas, egyhangú életet, mint eddig. A kertészet ennek ellenére szépen virult, a bérlő jól bánt a növényekkel, s valamelyest a befektetett pénz is megtérült. Egyik reggel azonban arra ébredtem, hogy csupasz a kert, egy fél darab növény nem sok, de annyi sincs benne, még a fákat is elvitték, a bérlő pedig ott ült a kert sarkában, hatalmas kalapja alól nem látszott ki a feje. Mi történt, lépdeltem a feldúlt kerten át. Elvittek mindent, mondta a bérlő. Azt látom, válaszoltam, de ilyet nem szoktak csinálni. Nem szoktak, de most szoknak. És mit lehet tenni, kérdeztem. Semmit, válaszolta. Szóhoz is alig jutottam a továbbiakban. A bérlő fölállt, leporolta kertésznadrágját, majd kiment a kapun. Akkor ennyi, szólt vissza halkan, tudva, erre a hónapra már lerótta a bérletet. Visszamentem a házba, majd eszembe jutott, készítettem néhány felvételt a kertről még a kezdet kezdetén. Elvittem előhívatni, az egyórás előhívás egyévesnek tűnt. Öt képet kaptam a tasakban, mind az ötöt töviről hegyire átvizsgáltam még ott a laborban, úgy éreztem, itt kell lennie a magyarázatnak. Azt reméltem, majd meglátok egy bokor mögül leselkedő szempárt, vagy valami ilyesmit. És nem. Már csuktam volna magam mögött az ajtót, hogy otthon nagyítóval még egyszer átfutok rajtuk, mikor a laboros utánam szólt: elnézést, elfelejtettem mondani, egy kép nem sikerült. Megrántottam a vállam, és mondtam savanyúan, mint az ecet: gondoltam.

(2003/8)

 

Színházi ember volt. Annyira, hogy sokszor meghalt, mielőtt bevégezte volna. Évekkel ezelőtt lemondtak róla. Szóban eltemették. Talpra állt. Kijött a függöny elé. Folytatta a következő felvonást fekete humorral, nevetve és nevettetve kínlódva. Erős akarattal legyőzött néhány agyvérzést, újratanult beszélni, nehezebben forgó nyelvvel, élesen artikulált, egészséges véleményét epésen közölte peripatetikus, egyszemélyes irodalmi és közéleti folyóiratként. Vidéki lány volt: Újpesten született. 1940-ben még önálló város. Kunszentmiklóson érettségizett. Debrecenben kezdte el egyetemi éveit. Munkahelyei felsorolásánál ésszerűbb volna lajstromba venni: hol nem dolgozott. Szerkesztőségek (napi-, hetilapok, periodikák, volt még színházi folyóiratnál is), színházi dramaturg Győrött és a Nemzetinél. Muzeológus az elfekvőnek nevezett Színházi Intézetben. Főmunkatárs a Szépirodalminál. Annak összeomlását követően a Mozgó Világ rovatvezetője, pályakezdők dadája, vasidegzetű első olvasója. Irodalmi kritikáiból kiolvasható, mit írt, mit ígért, mit teljesített fél évszázad honi irodalmának derékhada. Nem a divatosokkal foglalkozott. Nem a beérkezettekkel. Az árnyékban, félárnyékban működőkre felügyelt egy Osvát Ernő olvasói szorgalmával, szilárd emlékezetével, ruganyos ítéleteivel. Nem telt volna be munkakönyve, ha a maga igazának artikulálásán kívül ügyelt volna a napi árfolyamú igazságokra. Ismerte, mégis figyelmen kívül hagyta az esztétikai értéktőzsdét. Kapott József Attila-díjat és ugyanazoktól néhány arcvérzést.

1994-ben a Magyar Színházművészeti Lexikonból - folyamatosan írt csillogó színikritikái ellenére? miatt? - kimaradt. Irodalmi bírálatai megjelentek a Szépirodalminál (Pillanatképek, 1984). Galgóczi-monográfiája 2001-ben. Több kötetnyi összegyűjtetlen irodalmi tanulmányt, vitairatot, színielőadás-krónikát hagyott maga után. Az írott, mondott magyar szó robotosa volt. Istenem, mire vihette volna, ha nem tud írni! Talán miniszterré lehetett volna. Bár több esze volt, semhogy elvállalja.

Andy Warhol halálhíre Berlin nyugati felén, a filmfesztivál közepén talált el. Az első repülőjárattal megérkeztek Warhol nyilvánosan sosem játszott, kísérleti filmjei. Éjféltől hajnalig rendkívüli vetítésen gyászolta a fesztivál közönsége a berlini ifjúsággal az értékfölforgatót. Sokat nevettünk. Szép, őszinte, tisztelgő gyásztartás volt.

Berkes Erzsinek úgy tiszteleghetünk, ha fellapozzuk egyik epés kedvvel megírt színikritikáját, vagy kézbe vesszük Galgóczi Erzsébetről összekínlódott monográfiáját. Egy mesterdetektív leleményességével, indián nyomkereső szimatával, az irodalomtörténész pontosságával, szépírói igényességgel megírta azt az irodalmi self made womant, akinek plebejus indulata, igazságkeresése, pályája (leszámítva talán az elismertséget) annyira hasonlított az övére.

(2003/2)