A Mozgó Világ internetes változata

„Nemrég végeztünk egy közvélemény-kutatást, amelyben például megkérdeztük, szeretné-e, ha a gyermeke cigány gyerek mellett ülne az iskolában. A megkérdezettek 96 százaléka válaszolt úgy, hogy nem szeretné. És mikor az okára kérdezünk, kiderül, hogy azért nem, mert szerintük a cigány gyerekek rosszak, számukra a cigány gyerek egyenlő a rossz gyerekkel. Mit remélhet, milyen bánásmódot az iskolában az a gyerek, akit az emberek 96 százaléka - még mielőtt bármit tett volna, csak mert cigány - rossznak hisz. Ezt persze a romák is tudják, érzik, tapasztalják: „Az én gyerekemet magántanulóvá nyilvánítják, az én gyerekemet hamarabb megpofozzák az iskolában, az én gyerekemmel a nem roma gyerek nem hajlandó egy padba ülni, az én gyerekemet a pedagógus is valami különleges ufónak gondolja, és aszerint bánik vele... És ha bemegyek az iskolába, hogy tiltakozzam, mert a gyerekemet külön osztályba teszik, és felemelem ellene a hangom, akkor azt mondják, hogy ez a veszekedős cigányaszszony csak balhézni jár az iskolába."

(Mohácsi Viktória)

 

A választás napja úgy kezdődött, hogy éjfél után búcsúzkodni kezdtünk a házigazdáktól. Voltunk vagy tizenöten. Éjfélre meggyőztük egymást, hogy az utolsó három nap javított valamit a szocialisták esélyein, mivelhogy a három végső vitából jobban jöttek ki, mint a kormányzati oldal képviselői. Hazaérve, fél egy tájt még végignéztük az Eurosporton a sumo-bajnokság utolsó fordulóját, s benne Musoyama és Chiotaikai küzdelmét, két ozeki, akik alig bírnak egymással... Ez már a mai választást mutatja - gondoltam. Ám még hátravolt Musashimaru, az egyetlen yokozuna, aki ekkorra már meg is nyerte a Császári Kupát, és hosszú hónapok óta verhetetlennek látszott. S lássunk csodát: Tochiyazuma ezúttal le tudta győzni. Ezzel a jóleső tudattal aludtam el negyed kettő tájt: lám-lám, még Musashimarut is meg lehet verni. Olykor még egy yokozuna is kikaphat... (...)

Este fél hétig 25-30 telefont jegyezhettünk föl; a többséggel hosszasan kellett beszélgetni, mert délutánra már elterjedt a híre annak, hogy mind a négy közvélemény-kutatási intézet Fidesz-győzelmet mért, s csak az arányokban van köztük különbség. Mi tagadás, szótlanul, tőmondatokat váltva indultunk el Radnóti Sanyiékhoz, s a tízpercnyi séta során Zitával számot vetettünk azzal is, hogy a mi szakmai-közéleti és mindenféle pályafutásunk ezennel véget is ért. Talán egy-két folyóirat, lap elvegetál még néhány hónapig, megírhatunk esetleg még az idén néhány elemzést, de ősztől be kell rendezkednünk a mindenoldalú térvesztésre és kiszorítottságra. Tisztában voltunk már ezzel az eséllyel legalább egy éve, de mindez most került kézzelfogható közelségbe. Végül is a négyéves Fidesz-korszakban megismerhettük az informális diszkrimináció százféle arcát és a hivatalos elutasítás számos módozatát, tudjuk tehát, hogy mire számíthatunk. (Stumpf Pisti már három éve megmondta: ne csodálkozzatok.)

E hangulat jegyében kezdődött az este Sándoréknál, ám ami ezután történt, azt soha az életben nem leszek képes kellő hűséggel sem elmesélni, sem pedig leírni. Nyolc óra és éjfél között mintegy tíz alkalommal változott meg a hangulatunk, lelkiállapotunk. Ahogyan emelkedett az adatok feldolgozottsági szintje, úgy alakultunk mi is át. Az első apró jelek arra utaltak, hogy talán mégsem lesz megsemmisítő erejű az első forduló. Azután meg negyedóránként csökkent a különbség, s amikor a fővárosi adatok hatásai is érvényesülni kezdtek, nem akartunk hinni a szemünknek. Fél tíz körül pedig már nyilvánvalóvá vált, hogy az egyéni körzetekben az SZDSZ-
MSZP együttes eredményei sokkal biztatóbbak, mint bárki remélhette volna. Egy-egy körzet adatai után Sándorék lakásában ugyanolyan ováció és örömkitörés volt, mint amit később a pártszékházakból adott közvetítésekkor láthattunk. Ilyen mély, gyökeres, csoportos érzelmi átalakulást ilyen rövid idő alatt még sohasem éltem meg. Elképedve néztem magunkat, éjfélre olyan boldog, felszabadult és bolondos lett az egész vendégség, mintha gyerekké változtunk volna viszsza. Valószínűleg nem is lehet másképpen feldolgozni azt a helyzetet, amelynek kezdete teljes reménytelenségben fogant, majd váratlanul a legszebb reménybe torkollott. Pedig nem mi készülünk a parlamentbe, mi mindannyian ugyanazt fogjuk csinálni, amit eddig. Kora este még azzal szembesültünk, hogyan fogunk egy olyan országban élni, amelyben a többséggel meg lehetett etetni, el lehetett fogadtatni a nyilvánvaló politikai giccset, a látszatokat a valóságos folyamatok helyett, a dumát a tényleges teljesítmények helyén. Így is lehet élni majd, itt is, csak éppen sokkal keservesebben - volt a megelőlegezett tanulság.

S most, éjfélre meg az derül ki, hogy a többség mindezt mégsem fogadta el. Hogy mit is fogadtak el, arról még ráérünk elmélkedni, de a váratlanul kialakult többségi elutasítás hatalmas elégtétel mindazért, amit az elmúlt években tehetetlenül néztünk végig, tettünk szóvá, szüntelenül - látszólag teljességgel fölöslegesen.

(2002/5, 20-22. o.)

 

 

...Kezdetben úgy blöffölt az Orbán-kormány, hogy mást mondott, mint amit valójában tett. A népmesei okos lány módjára felmutatta a madarat, majd hagyta elrepülni. Regnálása első három évében azt hangoztatta, hogy - az előző kormány szükségtelen, kizárólag népnyúzó hajlamainak a kiélését szolgáló megszorításokkal ellentétben - kormánya mindent megtesz azért, hogy fellendítse a gazdaságot: nemcsak beruházásokkal, hanem a jövedelmek növelésével is élénkíti a keresletet. Gazdaságélénkítő retorikájával szemben azonban folytatta elődje egyensúlyőrző politikáját. A költségvetési kiadásokat kordában tartotta (módosította a nyugdíj-megállapítás rendjét, lefaragta az agrártárca igényeit, nem indított infrastrukturális beruházásokat), miközben a bevételeket sem mérsékelte (választási ígéretével szemben nem csökkentette az adókat és a járulékokat).

A nagynak feltüntetett adományok a valóságban alig növelték az állami kiadásokat: a tandíj eltörlését az ösztöndíjak befagyasztásával ellentételezte, a családi pótlék alanyi jogúvá tételét az összeg értékvesztése ellensúlyozta, a gyermekek után járó adókedvezményt pedig csak az átlagosnál nagyobb jövedelműek tudták igénybe venni. Az állam sokat hangoztatott szerepvállalása a beruházásokban sokáig ugyancsak blöff volt: a közösségi beruházások aránya 1999-ben 18-ról 14 százalékra mérséklődött, és a következő évben sem nőtt, és például az egészségügyi beruházások volumene 1998-2001 között 15 százalékkal csökkent. Az állami beruházások 1999-2000-ben csak az oktatási ágazatban nőttek dinamikusan, 25 százalékkal.

...Az Orbán-kormány által megkezdett hibás gazdaságpolitikát az új kormány eddigi tetteivel nemhogy korrigálta volna, de még fel is erősítette annak negatív hatásait. A választási győzelem érdekében az MSZP - elődje ígéreteire rálicitálva - visszaszorította a palackba eredeti programja szellemét: a paternalista állam leépítését és az öngondoskodás intézményeinek megerősítését. A száznapos csomagban meghirdetett juttatások végül beépültek a kormányprogramba, ami nemcsak az egyensúlyt aláásó jövedelemkiáramlást erősíti fel, hanem az ígért reformok elfogadását is megnehezíti. (...)

A kormánynak vissza kell vonnia a rászorultság elvével nem összeegyeztethető kedvezményeket és támogatásokat, és az így felszabaduló forrásokat az öngondoskodást elősegítő rendszerek kialakítására kell fordítania, amivel egyben a megtakarításokat is ösztökéli. A növekedésből származó többletbevétel elosztása helyett pedig a munkajövedelmek közterheit kellene mérsékelni, mert az nemcsak a magyar munka versenyképességét javítja, hanem a jövőbeli növekedést megalapozó beruházásokra is lehetőséget teremt.

Még ha visszatér is a kormány eredeti programja főbb elveihez, és megpróbálja levetni a választási csatában magára öltött paternalista mezt, akkor sem lehet elkerülni az egyensúlyi helyzet átmeneti romlását. Ma még nem lehet tudni, hogy ez mennyire rontja az ország megítélését, és mennyire drágítja meg a külföldi források bevonását. Mindenképp javítana a helyzeten, ha mielőbb láthatóvá válna a kormány elszántsága arra, hogy az osztogatás helyett végre a reformokhoz is hozzákezd.

(2002/7, 14-19. o.)

...Az 1948-89 közötti rendszer túl sokat nevezte magát „szocializmusnak" (vagy legalábbis „szocializmust építőnek"). Tulajdonképpen ennek (is) iszszuk a levét. Főbb ügyeink megint néhány ember kezében vannak: ezek most nem apparatcsikok, hanem multinacionális nagyvállalatok vezetői vagy funkcionáriusai. A magam részéről „nem így képzeltem".

A demokratikus-szocialista Magyarországot már nem fogom megérni, de az europaizálódó Magyarországot talán igen. Mert tetszik vagy nem tetszik jobboldali uraiméknak: 1711 óta Magyarország nem volt olyan ország (legfeljebb „pillanatokra"), mely az európaiság mércéjét megütötte volna. Paradoxon, hogy 1711-1945 között éppen a szomszédos Európa - Ausztria, majd az elkereszténytelenedő, dehumanizálódó Németország - zárta el Magyarországot a felvilágosodás tisztító tüzén átment igazi Európától.

A jobboldali urak most azt mondják, hogy három északnyugat-magyarországi megye „most is a kezükben maradt", mert ezek a megyék „fejlettebbek" a többieknél. És - persze - kezükben maradt a „hűséges Budavár" - ahogy a Magyar Demokrata írta. Szóval, kezükben maradt az úri-középosztályi labancság, mely háromszáz éve ragaszkodik mindahhoz, ami Magyarországon retrográdság és népbutítás. És melynek veszélyessége nem lebecsülhető, mert sokszor ölt kuruc mentét és növeszt kuruc bajuszt.

Ez a labancság azonban ezúttal nem kapott külső támaszt. Márpedig a labancság lényege: az ország függetlenségének elalkuvása árán fenntartani a privilégiumokat.

Olyan európai nagyhatalmat azonban, mely erre a labancságra igényt tartott volna, most a labancság nem talált. Innen kezdődött Orbán Viktor - addig kétségbevonhatatlan - realitásérzékének szétesése. „Világpolitikussá" kívánt válni, mint (akkor még) titkolt példaképe, Gömbös. Jobboldali európai blokkot kívánt összetákolni. De a mai Európában nincsenek Führer- és Duce-jelöltek. Stoiber és Berlusconi sem az, és Haider is marginális figura maradt átmeneti győzelme ellenére. Az 1945 utáni nyugat-európai konzervatív jobboldaliságba a fasizmus nem fér bele, mert ez a konzervatív jobboldaliság is elfogadja, hogy Európa csak egyenjogú - legalább formális jogi alapon egyenjogú - államok szövetségeként jöhet létre, nem pedig úgy, hogy valamelyik állam katonai erőszakkal maga alá rendeli a többit.

(2003/1, 21-23. o.)

2003 tavaszára - szerintem sajnos - érzékelhetővé vált, hogy a Medgyessy-kormány éppúgy politikai kormánnyá kezd válni, mint elődje, „csak" politikai stratégiája más a „nemzeti közép" ideológia jegyében. Kérdéses, hogy ez a kormány így képes lesz-e „menedzseri", „ügyvezetői" feladatait hatékonyan teljesíteni, megtalálni a középutat a politikai, a kommunikációs és a szakmai feladatok között. Ne feledjük, 2002-ben Orbán Viktor óriási destabilizációs nyomása még egybetartotta mind a koalíciós pártokat, mind az MSZP-n belüli politikai csoportosulásokat. 2003-ban ez a nyomás lényegében megszűnt, így a belső ellentétek növekedése várható. Viszont most már mód lenne valóságos kormányzati teljesítményt nyújtani, amelynek hiányát tartósan a legjobb kommunikáció sem tudja elrejteni.

(2003/4, 3-21. o.)

 

 

...Felelőtlen, partikuláris, rövid távú politikai érdeket szem előtt tartó gazdaságpolitika tanúi voltunk 2001-2002-ben, s nemigen látszik pozitív elmozdulás 2003-ban sem.

A politikai vezetés... haladt tovább azon a kényszerpályán, ahova a Fidesz lökte; szavahihetőségének bizonyításaként nem tartotta soknak azt a 224 milliárd forintot, amibe a kétszer száznapos program került, és bízott abban, hogy 2002 második felében beindul a világgazdaság konjunktúrája. De nem indult be, és a kormány továbbra sem tudott/akart (ki tudja?) kiszabadulni a Fidesz ásta csapdából. (...)

Csak remélni lehet, hogy 2004-ben véget érhet az a négy szűk esztendő, amelynek a következményei távolabbi jövőnket is beárnyékolhatják.

(2003/5, 89-96. o.)

 

 

- Amikor 1998-ban a Kereszténydemokrata Néppárt kiesett a parlamentből, megszüntette a tagságát?

- Én ezt becsületbeli ügynek fogtam föl, akkor otthagyni - elhagyni a süllyedő hajót - nem lett volna tisztességes. Akkor én választmányi elnök voltam.

- Most már nem az?

- Lemondtam, amikor kineveztek a Millenáris Park igazgatójának. Addig azért nem mondtam le, mert az volt az egyetlen legitim poszt, amit mindenki elismert, az összes pereskedő fél elismerte, hogy az én választmányi elnöki minőségem legitim.

- Semmit sem lehet tudni az egykori tagságról?

- Nagyon sokan csatlakoztak a MIÉP-hez és a Fideszhez, érdekes módon az MDF-hez, a kisgazdákhoz kevesebben, nagyjából ez a törésvonal érzékelhető. Aki karrierpolitikusnak nevezhető, az megkereste a Fideszt, és megkapta a maga beosztását.

- Mit gondol az Orbán-kormány négy évéről?

- Amit az édesanyám mondott valamikor 2000-ben: „Most úgy érzem magam - ő akkor volt hetvennégy éves -, mintha a Rákosi korban élnék, és Horthy kormányozna." Ennyi. Én nem féltem 90 és 94 között, nem féltem, amikor 94 és 98 között a szocik voltak hatalmon. El kell ismernem, hogy a 94-es választás után az MSZP-sek igen nagyvonalúak voltak, hiszen az akkori ellenzék súlyánál nagyobb arányban képviseltethette magát a parlamenti bizottságokban. De ezt csak a Fidesz győzelme után tudtuk méltányolni, amikor épp az ellenkezőjét kellett tapasztalnunk minden vonalon. (...)

- Mennyire lepte meg, ami itt a szeme elé tárult, amit módja volt megismerni?...

...ami itt az első nap a szemem elé tárult, az sokkolt, mindjárt elsőnek az összegek végén sorakozó nullák száma. Az első szerződés egyébként, ami a kezembe került, és ami azóta olyan híres lett, valóban a halak etetéséről szólt, havi 120 ezer forintról. De nem ez sokkolt, mert ez piti tétel volt a többihez képest, hanem az, hogy megnéztem, mennyi pénz van a számlán, és mennyi volt januárban, és rájöttem, hogy egy hónap alatt elment egymilliárd forint. És tudom, hogy ma egy megyei könyvtár éves költségvetése alig több mint százmillió forint. És aztán elkezdtem a dolog mélyére ásni, és egyre-másra kifizetetlen számlákba, meg nem kötött szerződésekbe ütköztem, de igazából a nagyságrendek, a hihetetlen összegek sokkoltak. (...) Egyszóval kiderült, hogy szörnyű pazarlás zajlott itt. És hogy mi 2003 első félévében egymilliárd forinttal kevesebből működtettük a parkot, mint ahogy ezt 2002-ben tették az elődeink, az a rendőrségi vizsgálattól és az ügyészség véleményétől függetlenül - gondolom - bennünket igazol: tavaly az első félévben egymilliárd hatszázezer forintot költöttek, mi meg hatszázmilliót.

- Azoknak mit válaszol, akik szerint „olcsó húsnak híg a leve", azért kerül ma kevesebbe a Millenáris Park, mert sokkal igénytelenebb a program, mert az új vezetés szegényessé tette a programot, és nemzetietlenné tette az intézményt?

- Hogy több a rendezvényünk, mint az Orbán-kormány alatt volt. Egy dolgot nem csinálunk, nem rögzítjük filmre az összes előadást, de hát ez 80 millió forint. Ahol megtakarítottunk, a személyi költségek, 300 millió volt egyik félévről a másikra a megtakarítás, az üzemeltetés, az őrzés-védelem. Volt egy csarnok, amit papíron - el is gondolkodtam, kit őriznek ott - 24 óráig 24 fő őrizte papíron. Kettő elég. El kellett költeni a pénzt. Vagy rengeteg olyan nyomtatvány volt, hogy 50 ezer példányban nyomtattak ki dolgokat, amiből csak 15 ezret használtak fel, a többi selejtbe ment. Olyan programokat szervezünk, amelyek részei a nemzeti kultúrának, és nem szeretnénk, ha demagóg alapon minősítenék ezeket. „A" program nemzeti, „B" program meg nem... Nem ilyen helyet akarunk a Parkból. Arra hivatkoznak korábbi vezetők, a üzleti partnerek, hogy minden törvényes volt, betonbiztos szerződésekkel körbebástyázva. Ezt lehet? - kérdezhetik az emberek. Lehet milliárdokat törvényesen közbeszerzéssel felpántlikázva szétszórni? És a mi válaszunk erre az egy év alatti közel kétmilliárdos megtakarítás. Bár a látszólag jogilag betonbiztos szerződések őrült káoszt takargattak. (...)

- Amikor bezárt az Álmok álmodói kiállítás, és nemzeti színű masnival a hajukban demonstráltak itt hölgyek Kerényi Imre társaságában, akkor mit gondolt magában? Egyáltalán, hogy viseli a támadásokat, az igazságtalan vádakat, a durva szavakat? Méltósággal?

- Nem mindig.

- Sír?

- Persze, sírok is. Ha leköpnek a villamoson, akkor mit csinálnék?

- Ez is megtörtént?

- Persze. Erre azt mondta a barátnőm, hogy ne járjak villamossal. Mondom, „jó, de hát én szeretek villamossal járni". Ezek a dolgok nagyon rosszulesnek, mert igazságtalanok. És nem tudom magam megvédeni. Akkor sem azért bőgtem, mert jött egy nő, és elkezdett velem üvölteni a villamoson, hanem azért, mert azt mondtam neki, hogy „asszonyom, jöjjön be, megmutatom magának a parkot, a papírokat, mindenre válaszolok, amit kérdez, csak jöjjön be, mert nem ismeri a valóságot". És azt mondta: „Nem érdekel. Nem megyek. Apád is III/III-as volt." Ezen kezdtem el bőgni. Hogy az Apu III/III-as? Hát soha! És ilyenkor mindig arra gondolok, hogy a Jóisten biztos most mér meg engem, hogy mennyit tudok elviselni, keresztül tudok-e ezen vergődni. Ha igen, ha meg tudom magamban oldani, akkor azt gondolom, nem vagyok rossz keresztény. Ha meg nem, ha föladom, ha elbotlom, ha összecsuklom, akkor meg... akkor nem álltam ki a próbát. Valahol ez az én hitem próbája, hogy elég erős vagyok-e, hogy ennek ellenére is képes vagyok-e hinni. Amikor életveszélyesen megfenyegettek, egy darabig féltem. Akkor vigyáztak rám, aztán ez elmúlt, de azért most sem egyszerű. Mert tudomásul kellett vennem, hogy érvekkel semmire sem megyek, a tények nem számítanak, a rációnak itt nincs helye, csak az érzelmeknek. Nem érdekes, hogy évi kétmilliárdot megtakarítok, ez nem érdekes. Teljesen mindegy, hogy mit csinálok, tök mindegy, hogy tele van a park, hogy megrendeztük A születés hete fesztivált, és itt voltak a kismamák és a családok, aki gyűlölni akar, az becsukja a szemét, és mindezt nem veszi észre.

...beszéljünk a sokat emlegetett „lemorzsolódásról". A felmérések azt mutatják, hogy a magántanulóvá nyilvánított gyerekek háromnegyede roma, tudniillik a magatartás-zavaros gyerekeket szokták magántanulóvá nyilvánítani, így akar megszabadulni a közoktatás tőlük. Nemrég végeztünk egy közvélemény-kutatást, amelyben például megkérdeztük, szeretné-e, ha a gyermeke cigány gyerek mellett ülne az iskolában. A megkérdezettek 96 százaléka válaszolt úgy, hogy nem szeretné. És mikor az okára kérdezünk, kiderül, hogy azért nem, mert szerintük a cigány gyerekek rosszak, számukra a cigány gyerek egyenlő a rossz gyerekkel. Mit remélhet, milyen bánásmódot az iskolában az a gyerek, akit az emberek 96 százaléka - még mielőtt bármit tett volna, csak mert cigány - rossznak hisz. Ezt persze a romák is tudják, érzik, tapasztalják: „Az én gyerekemet magántanulóvá nyilvánítják, az én gyerekemet hamarabb megpofozzák az iskolában, az én gyerekemmel a nem roma gyerek nem hajlandó egy padba ülni, az én gyerekemet a pedagógus is valami különleges ufónak gondolja, és aszerint bánik vele... És ha bemegyek az iskolába, hogy tiltakozzam, mert a gyerekemet külön osztályba teszik, és felemelem ellene a hangom, akkor azt mondják, hogy ez a veszekedős cigányasszony csak balhézni jár az iskolába." Nekem persze ezekre a rossz sztereotípiákra is megvan a kész válaszom, hiszen olyan sokszor hallottam már őket, de nyilván nem vagyok képes velük annak a 96 százaléknak a véleményét megváltoztatni. (...)

- Szükségesnek tartaná-e, hogy a törvény szigorúbban büntesse a gyűlöletbeszédet?

- Én mind a gyűlöletbeszédet, mind a diszkriminációt törvényben tiltanám meg, és a jelenleginél sokkal következetesebben és szigorúbban büntetném, mert bár az előítéleteket nem lehet az emberekből kiűzni, de a törvények segítségével védekezni lehet ellenük. Akinek kényszerítő eszközökkel befogják a száját, az hiába gondolja rólam, hogy büdös, tetves cigány vagyok, nem mondhatja ki, amivel engem bánt és sért. És akkor remélhetőleg a gyerekét is úgy fogja nevelni, hogy az se merje kimondani, mert tiltja a törvény. És ez ahhoz képest, hogy most úton-útfélen hangos szóval, mindenki füle hallatára gyaláznak, óriási előmozdulás, hatalmas eredmény lenne. Lehet, hogy egy-két generáció felnő, mire megtanulják az emberek, hogy van, amit nem mondhatnak ki. A nyugat-európai országokban ezt nagyon jól tudják. Persze rasszizmus ott is van, meg idegengyűlölet, de nem is az a cél, hogy az emberek érzelmeit kiirtsuk, hanem az, hogy tanulják meg, hogy így nem lehet beszélni, és ilyen módon nem lehet érvelni. Ne merjen a szülő azzal odamenni egy pedagógushoz, hogy a gyerekét ne ültessék cigány gyerek mellé. Tudja, hogy ilyesmit nem lehet kérni, mert van egy törvény, amelyik tiltja.

...Már régóta várok arra, hogy valaki mondjon akár egyetlen liberális alapelvet, amit feladtunk. Ez egyszerűen badarság. A modern konzervatív és szociáldemokrata politika már sok-sok évtizeddel ezelőtt integrálta az úgynevezett liberális alapelveket. A Fidesz hosszú időn keresztül integráló erő kívánt lenni a népi-urbánus vitában. Túl akartunk lépni, meg akartuk haladni ezt a problémát. Integráló, értékvezérelt, de pragmatikus politikát szerettünk volna folytatni. Ebben a törekvésünkben azonban - úgy érzem önhibánkon kívül - sajnos kudarcot vallottunk.

...Ennek a pártnak szerintem nem az a nagy baja, hogy Kádár köpönyegéből bújt elő, abban az értelemben, hogy mi komcsik lennénk. Nekünk az a bajunk, hogy a kádári reformpártból bújtunk elő, és minthogy a nyolcvanas évek második felében a reformértelmiségünk nem gyárthatott ellenideológiát - hiszen akkor kívül került volna a rendszeren, és nem reformer lett volna, hanem ellenzéki -, a racionális politika hazugságbűnébe esve elhitettük a párttal és az értelmiség nagy részével, hogy van racionális politika önmagában. Ezért felejtett el az egész baloldal politizálni. Ez a nemzedék abban nőtt fel, hogy dezideologizálta, értékmentesítette a politikát. Így azt mondhatta Aczél Györgynek és Kádár Jánosnak, hogy „Nem, nem, nem, nem! Én nem vagyok antimarxista, csak tudják, a modern kormányzás politikamentes. A modern kormányzásban racionális választás van különböző forgatókönyvek között, és ki lehet számolni, hogy a kettő nagyobb-e, mint az egy. Ki fog jönni, hogy kettő, hát akkor arra kell majd menni. Ez majd hatékonyabb lesz." A mi érvelésünkben a hatékonyság, az átláthatóság, az ellenőrizhetőség a szempontok. De önmagában kit érdekel, hogy hatékony-e, átlátható-e, ellenőrizhető-e egy kórház? Többet, jobbat kapok? Növekedni fog-e a méltóságom, vagy nem? Hogy a rendszer hogyan működik? Ez nem az én dolgom - mondják a betegek. Erre van az igazgatás, erre valók a politikusok. Nem érdekel, hogyan gyártják a legmodernebb autókat. Megőrülnék, ha engem egy kereskedő azzal akarna rávenni egy autó megvásárlására, hogy valami elképesztő bonyolult munkát végeztek a technológusok, most már évek óta, és ez most milyen korszerű. Nyújtja-e azt a szolgáltatást, azt az érzést, azt az imázst? Az autó rólam szól. Az én igényeimet elégíti ki. A politika is rólam, az állampolgárról szól. A kutyát sem érdeklik a rendszerreformok. Azok csak eszközök egy jobb, igazságosabb Magyarország megteremtéséhez.

- Nem tart tőle, hogy populistának fogják tartani?

- De miért? Én csak azt mondom, hogy az a politika célja, hogy jólétet és biztonságot teremtsen. Nem keveseknek, hanem mindenkinek. Erről beszélek. Ennek érdekében átalakítjuk a jóléti ellátó rendszereket. Lesznek konfliktusaink is, de ez magát, a választót, a közszolgáltatások igénybe vevőjét nem kell hogy érdekelje, persze eltitkolnunk sem kell. De nem a semmit akarjuk eladni, nem egy életérzést akarunk eladni, hanem egy jó országot akarunk csinálni. Ehhez reformokra van szükség, ám azt is tudom és értem, hogy az embereket elsősorban az érdekli, ami a reformok következménye: az, hogy jobban fognak-e élni. Azért bíznak meg bennünket, mert azt remélik, hogy megtesszük az ehhez szükséges változtatásokat. És ezért alakítjuk át a rendszereket - de nem a rendszer átalakítása az érdeme egy politikusnak, hanem ami ebből kijön, a jobb élet. És erről kell beszélni. Megérti-e az ember, hogy arról szól az egészségügy átalakítása, hogy ő az eddigi pénzéért többet fog kapni, mint eddig, kevesebbet kell majd leadnia, nem mindig ő fogja húzni a rövidebbet. Hogy nem az lesz ennek is a vége, hogy „persze, a nagykutyák Pesten továbbra is többet vesznek ki, mint én, maguknak csinálják az országot!" Hogy át kell alakítani szinte az egész jóléti rendszert? Hát persze! De a lényeg mégiscsak az eredmény: egy jobb ország.

Rádai Eszter interjúja

(2003/12, 3-16. o.)