A Mozgó Világ internetes változata

 

Amikor beléptem, az előadóteremben sötét volt. Horváth doktor odalent állt a katedrán, hatalmas, denevérszerű alakját egy rosszul befüggönyzött ablak ónszürke fénye világította meg, fekete haja és körszakálla ősznek látszott.

- Nem jó, medika hölgyek és medikus urak, nem, nem és nem! - kiáltotta. - Az a kövér néger, aki vérbe fagyva fekszik a konyhakövön, tessék egyszer s mindenkorra megjegyezni, a maguké, lehet kiállítani a halotti okmányokat és elvitetni!

Óvatosan elindultam a fal mellett lefelé. A padsorokban a homályos diáksziluettek szokatlanul éles szögben hajoltak előre; nem volt köztük egyetlen üres hely sem.

- És ha félig kilóg a gangra? - kérdezte valaki hátulról, föntről. - Úgy értem, a felsőteste az előszobában, az alsóteste meg kinn a gangon? Akkor mi van? Az már félig közterület, nem?

Horváth doktor, ez a fiatalságát lassacskán kihízó rendőrorvos kijött a homályos fényudvarból, jó szokása szerint fel-alá sétált, karját a levegőbe lökdöste, széttaposott cipője alatt döngött a palló.

- Ez az! Az ilyen kérdésekért élek! Imádom, mint a rántott csirkecombot! A múltkor is azt kérdezte egy rafinált évfolyamőr úr: ha valaki szívrohamot kap és beleesik egy maszek tűzhányóba, az most minek minősül? Közterületnek vagy magánterületnek? Kérem szépen, az attól függ, hogy milyen mély a tűzhányó! Egy méter húszig magánterület, attól lefelé a bányászati törvény értelmében állami tulajdon.

És vibráló-lobogó kezével mutatta is, hogyan képzeli el a méricskélést a tűzhányóba esett ember esetében. Közben, a vulkánt utánozva, nagyokat böfögött. Az orvostanhallgatók visongva nevettek.

A háttérben meghúzódó medikus nem hagyta magát. - Még nem kaptam választ, őrnagy úr! Félig a gangon, félig a lakásban, akkor mi van? - Mi van, mi van, hát mi volna? - méltatlankodott Horváth doktor. - Tegyük fel, hogy magukat hívják ki először. Akkor maguk kiráncigálják a néhait a gangra, aztán hívják a rendőrséget. Mi kijövünk, természetszerűleg beráncigáljuk a néhait a lakásba, és hívjuk a mentőket. És ez így megy addig, amíg le nem telik a szolgálat, illetve amíg a minisztérium nem változtat a rendelkezéseken. A néhai meg közben...

Az előadást tartó rendőrorvos most éppen a diavetítő fénykévéje előtt haladt el, szakállas arcát nagy, hunyorgó hólyagra fújta, szellemképek úsztak keresztül rajta. - Szóval nem kell mindjárt a rendőröket cibálni, van dolgunk így is elég - folytatta egy dobogóhossznyi üresjárat után. - Nem is értem, mért mindig többhetes hullák esetében jutunk a kedves kollégák eszébe, pedig szavamra mondom, nem vagyunk eltakarító brigád. Múltkor is hívnak minket, jaj, ez morbid lesz, de muszáj elmesélnem, szóval ugraszt a körzeti orvos, hogy egy ismeretlen, oszladozófélben lévő néhai hever a fürdőkádban. Na, kimegyünk, megnézzük, kérdezzük a nénit: néni, ez itt puszta véletlenségből nem a maga férje? Nem, mondja ő, az ő férje olyan áldott jó ember, az el nem hagyná soha, az ott valami ismeretlen, nyugodjon békében, ne vigyük mi sehova. Hát kérem, még párnákat is hordott ki a fürdőszobába, körülpolcolta, almáspitét sütött, azzal pakolta tele a szappantartót meg a néhai száját. Szóval, leendő civil orvos hölgyek és urak, nem kell mindent elhinni az ilyen néniknek. Aki különben áldott jó lélek volt, még almáspitével is megkínált...

A hallgatóságból többen már fuldokoltak a nevetéstől, „almás pite", „almás pite", kiabálták, és az asztalt csapkodták. Végre felfedeztem a padsorok között egy üres helyet, elég mélyen, már majdnem a túlvégen. Átverekedtem magam a sprészagok apró ciklonjai fölött, és leültem. Horváth doktor ott pózolt, szónokolt alig kőhajításnyira tőlem, egyszerre megszokott és idegen. Talán a vetített diaképek teszik, gondoltam, a félhomály, az éles és keskeny fény, és felvillantak bennem a jól ismert filmelméletek a kameráról, amelyben a néző sohasem láthatja meg önmagát, a képek soráról, melyeket a szubjektum rendez újjá magában, vagy a tükörről, amelyben a gyermek először ismeri fel saját arcát.

- Drága medika hölgyek és medikus urak! Merjék elhinni, hogy a halottnak, aki ott fekszik a lakásban, kutya baja: azaz nem rendőrségi ügy. És akkor már csak azt a parányi szívességet tegyék meg: kotorásszanak egy kicsit a néhai dolgai közt! Elismerem, néha akkora a szutyok, hogy ehhez piszkosul nagy lelkierő kell. Akkor hát gallér alá egy felest, befogni az orrt, és gyerünk! Mutatok pár diát, melyek a személyi igazolvány előfordulásának leggyakoribb helyei.

És már mutatta is. Az elesettség, a nincstelenség legmélységesebb bugyrai tárultak fel. Ha nem Horváth doktor az előadó, ezeknek a diákoknak eszükbe se jutott volna nevetni.

- Ugye, nem hinnék, hogy ez egy mosógép? - kiáltotta, és a következő pillanatban gurgulázó, búgó hangok szakadtak ki a torkán, épp mintha egy mosógép indult volna be valahol. - Pedig az! A mosógépbe tessék mindig belenézni, mert ha nincs benne víz, akkor nagy valószínűséggel irattartónak használják a lakók! De ha víz van benne, néha akkor is!

Horváth doktor hihetetlen dolgokat tudott művelni az arcával. Mintha gumi- maszk volna, hol ezt, hol azt a szegletét fújta dagadt pirosra. Az orvostanhallgatók nevettek.

- Na, haladjunk! Hoppá! Ez most nem ide tartozik, ez egy víziröfi, akarom mondani, vízbefúlt, de ha már itt van, nézzék meg jól: na, mit akasztott nehezéknek a lábára? Egy pincértáskát, bizony! Hogy nem tudják, mi az a pincértáska? Hát amiben meló után a szajrét hazahozzák: tele van porcelánnal meg eszcájggal. Ha nem lett volna épp alacsony vízállás, sose találták volna meg a szivart, úgy bepakolt!

Valami hiba lehetett Horváth doktor diasorozataival, már semmi rendszer nem volt bennük. A rendőrorvost azonban nem kellett félteni, megmagyarázott minden halottat, helyszínt, beállítást, és a hallgatóság hálásan nevetett minden vértócsán, minden szemétkupacon.

- Na! Na! Ott az igazolvány! Ugye, csak keresni kell! És ha megvan, akkor nem fognak ismeretlenes halottat csinálni a Kovács István lakásában fekvő néhai Kovács Istvánból csak azért, hogy a rendőrség takarítsa el.

Horváth doktor nem lazíthatott. Valahányszor rátért a száraz szakmai szövegre, a hang a háttérből azonnal közbeszólt.

- De mi van akkor, őrnagy úr, ha az a halott mégsem a Kovács István? Vagy ha egyszerre két, sőt három Kovács István is lakik a Kovács István lakásában?

- Már vártam a kérdést, nagyon jó a kérdés, kedves doktor Kovács István! - A rendőrorvos megtörölte a homlokát. - Volt is egy ilyen esetem, írd és mondd: harminchét személyi igazolványt találtunk a néhai lakásában! Minden lelet után szólongattak: doki, ez most férfi vagy nő?! Doki, ez most húszéves vagy hatvan?! Szó ami szó, nehéz volt bármit mondani, mert már jó ideje ott rohadt, és a nyüvek ették. Igazolványhamisító volt a néhai, nem könnyű meló, bele is halt.

- Még mindig nem kaptam választ a kérdésemre, őrnagy úr - dörgött az egyetlen józan hang a nevetéstől vibrálók között. - Olyankor mi van?

- Mi lenne, hát mi lenne? - Horváth doktor, mintha korcsolya volna a lábán, hátratett kézzel csúszkált hol erre, hol arra a katedrán. - Olyankor jön az intuíció! Én például valamelyest jártas vagyok a horoszkópokban: csak ránézek a néhaira, és megmondom, melyik hónap hanyadik hetében született. Így szúrtunk ki ennek is egyet a harminchét igazolványból.

Horváth őrnagyra máig úgy emlékszem, mint aki egy jó viccért eladja a rangját. Ott állt, pontosabban sétált fel-alá, és anekdotázott. Aztán egyszer csak vége lett, kicsit még sütkérezett a kopogás- és tapsviharban, majd hátat fordított a furamód gyorsan szétszéledő hallgatóságnak, és elpakolta színes diafilmre örökített több száz halottját.

Odamentem hozzá.

- Kár, hogy nem iszol, doktor úr - hajoltam meg előtte kissé színpadiasan. - Most meghívnálak, hogy igyuk le magunkat.

- Ó, milyen kedves tőled, hogy eljöttél. - Mindkét kézzel megragadta, s hosszan rázogatta a jobbomat. - Hát, nem tudom, mennyit fogtak fel a lényegből.

- Nekem volt egy orosztanárom - mondtam. - Egyszer a fél osztály nem tudta megjegyezni azt a szót, hogy pramüslennoszty, erre felmászott az asztalra, és onnan kiabálta: „Garantálom, hogy amíg éltek, nem felejtitek el, hogy ez volt az a szó, amelyiknél Marci bácsitok felállt az asztalra!"

- És nem is felejtetted el - nézett rám fáradt, kialvatlan szemekkel Horváth doktor.

- Nem. Csak fogalmam sincs, mit jelent.

Horváth doktor összekattintotta feneketlen aktatáskáját, egy darabig állt az asztal fölé görnyedten, aztán a félig elfüggönyzött ablakhoz sétált, és kibámult az utca forgatagába.

- Tudom, hogy ez az egész csak pótcselekvés - mondta. - Valami egészen mást kéne elmesélni nekik, mondjuk, a totószelvényes embert. Vagy lottószelvényest? Látod, már ezt se tudom. Várj csak - csapott a homlokára -, mégiscsak totó volt. Ma is előttem van. Ahogy keressük a személyit, és akkor egyszer csak előkerül a totószelvény. Az ünnepélyesség, ahogy a Gabi leállít mindent. Nincs vakuzás, szöszmötölés, méricskélés. Most megnézzük, nyert-e vagy sem. A néhai ott ül a heverőnek dőlve a szőnyegen... de talán ott voltál te is, légy szíves, fogalmazd meg, milyen...

- A feje olyan, mint egy repedőfélben lévő, túlérett, sárgászöld tök, a teste mint rongyokba gyömöszölt luftballon, a keze megkövesedett szurok... - szavaltam.

- Pontosan. Ül a hullalétócsa közepén, a Gabi odahúz szembe vele egy fotelt, elterpeszkedik, a bal térdén kisimítja a néhai szelvényét, a jobbján a heti totóeredményt, mert az ott van nála mindig, és nekiáll tételesen leellenőrizni. Vörös filctoll van nála, azzal pipálja ki. Ülnek egymással szemben, a Gabi és a néhai, és mi körbeálljuk őket, szorítunk nekik.

Egy takarítónő jött fentről, lassan, ráérősen elhúzkodta a függönyöket. Odaért hozzánk, nem tudta, mitévő legyen, aztán úgy hagyta, ahogy volt: el is húzva meg nem is.

- Ez volna a legelső és egyben a legvégső történetem, és mégse mesélhetem el nekik - mondta Horváth doktor. - Nem mesélhetem el nekik, mert valaki ott hátul nyomban föltenné a kérdést, hogy nyert-e. És én nem emlékszem, hogy nyert-e vagy sem, és ők nem hinnék el, hogy nem emlékszem.

- Pedig épp ez a lényeg? - kérdeztem.

- Épp ez a lényeg, igen - felelte Horváth doktor.

(1999/3)

 

 

Mert nem az szennyez be, ami erek kötélzetén

átleng a testen vagy aláereszkedik

mályva-narancsszín, mélyzöld, rikító vörös

benső részeid trágyázott, dús gyümölcsösében

fülledt párák között, de az, ami mélyről felhánytorogván

agyad kristályrácsozatán letisztul,

méreggé desztilláltan, rézaljától szabadulva

kifelé tör, s amit nyelvednek hánykódó hala

varsára ítéltetetten, örökre fogván

a bíbor ívek, zománcozott palánkok

mögött, a szájpadlás-sötét, néha-világló űrben

kavargat vegytiszta habarcsként:

ami gyóntatószékek latrináján

mésszel leöntve zúdul csak feledésbe

(1999/7)

 

 

 

...A szakértők szűkebb körén túl kevesen tudják, hogy jó néhány katedrálist nem az egyház és a monarchia, hanem a városi polgárok összefogása emelt. Strasbourgban az egyház kezdett neki az építkezésnek, de amikor elakadt a munka, a város és a környék lakói önálló katedrálisépítő egyesületet, mai szóval társadalmi szervezetet hoztak létre. Ez gyűjtötte az adományokat a szegény özvegy gyűrűjétől a felajánlott földbirtokig, beruházóként felügyelte az építkezést, és közreműködött a templom fenntartásában is. S bármilyen hihetetlen, ez az egyesület túlélte a forradalmakat és a háborúkat, Elzász oda-vissza csatolását Franciaország és Németország között, s mindmáig folyamatosan működik. Chartres 186 színes üvegablakát kivétel nélkül egyes személyek vagy közösségek (mint a kézműves céhek) adományozták, s az adományozók munkájuk jelképén vagy védőszentjén keresztül jogos büszkeséggel meg is örökítették magukat az alsó ablaksorban. A korabeli leírások szerint a hivatásos építőket ezernyi önkéntes segítő szolgálta ki mésszel, kővel, faanyaggal és persze táplálékkal - egyszerű emberek és nemesek vegyesen. A katedrálisokat - legalábbis a 12-13. században és Nyugat-Európa városaiban - nem a királyok emelték Szent István-i gesztussal a nép felülről elrendelt boldogítására, hanem maga a városi közösség építette őket. Bonyolult és áttételes módon talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy azóta is a helyükön állnak.

Egyetemista koromban a félműveltség radikális öntudatával hirdettem, hogy „a gótika és a bauhaus között semmi sem történt az építészetben". Ma is ebben a két stílusban hiszek (amennyire a bauhaus stílusnak nevezhető), de már szerényebben és nyitottabban másféle stíluseszmények iránt. S azt is kezdem sejteni, hogy érdemes halvány és finom distanciát tennem - nem az építészettörténet, csak saját magam számára - a gótikus katedrálisok és általában a gótika között. Ami az utóbbit illeti, természetesen gyönyörű stílus, de mégiscsak egy az egymásra épülő építészeti korszakok sorában. A világi gótika alkotásai, mint a krakkói Sukiennice (Posztócsarnok), a barcelonai Drassanes (királyi hajógyár), a számtalan nyugat-európai városháza s másfelől a kisebb gótikus templomok Portugáliától Németalföldig nagyon szépek - de nem lélegzetelállítóak. Összemérhetőek egy román vagy reneszánsz épülettel. (A neogótikának nevezett visszataszító cukorhabról most ne is essék szó.) A gótikus székesegyházak, tehát a püspöki székhelyek 13. század táján épült katedrálisai viszont minden hitem és tudásom szerint az európai kultúra felülmúlhatatlan csodái. A kollektív hit, a technikai tudás és a városi fejlődés olyan kivételes konstellációja alatt születtek, amely - legalábbis az általunk ismert európai civilizációban - emberi számítás szerint soha többé nem ismétlődhet meg.

A modern teológia iránt érdeklődők tudják, hogy bár a Jelenések könyvét hivatalosan senki sem vette revízió alá, s ma is ott szerepel minden keresztény felekezet Bibliájának utolsó lapjain, a mindennapi hitben egyre kevésbé szokás szó szerint értelmezni. A nagy történelmi egyházak a mennyből alászálló Új Jeruzsálem e világi ígérete helyett csendben az egyéni üdvözülés tana felé fordulnak, amit a divatossá vált halál közeli jelenségek csak tovább erősítenek a mai keresztény gondolkodásban. A mai katolikus tanítás a halál utáni első pillanatra teszi azt a nagy momentumot, amikor az ember - egész addigi élete bűneivel és tapasztalataival terhelten - választhat Isten társasága és a semmi űrként értelmezett modern pokla között. A különböző szekták és megújulási mozgalmak továbbra is hisznek az Új Jeruzsálem földi megjelenésében - de ennek eljövetelét már nem az egész emberiség, s nem is a keresztény hívők egyeteme, hanem csakis az adott szekta buzgó tagjai számára várják.

Lényegében nincs élő keresztény, aki komolyan hinné, hogy néhány év múlva itt a földön az egykor élt embertársainkkal együtt mindannyian a mennyei Jeruzsálem utcáin sétálunk majd. S mert kultúránk többé képtelen erre a hitre, természetesen arra is képtelen, hogy megépítse a mennyei Jeruzsálem kőből faragott előképeit a városainkba. Valóban szakrális épületekhez nemcsak a szentséget hivatásszerűen hirdető beruházókra (papokra), hanem a mindennapi szakralitásban élő építészekre, kőművesekre, önkéntes segítőkre és városi közösségre is szükség van. Mindez nem értékítélet korunk felett, csak annak tudomásul vétele, hogy a szentség az európai civilizáció totalitásából visszaszorult a vallásos hit megtűrt rezervátumaiba. Ez ugyanannak a városi embernek és urbánus kultúrájának a műve, amely a középkor tetőpontján megalkotta a katedrálisokat.

Budapest élhető város, nincs vele különösebb bajom, s ami van, arról sem a város, hanem a kor és az ország tehet. De azért elég méltánytalannak érzem, hogy ebben a nagy kőrengetegben sehol egy gótikus katedrális. S a katedrális mellé jól jönne a tenger is. Barcelonában egy vasárnap délután benéztem a katedrálisba, aztán ráérősen lesétáltam a közeli tengerpartra, s közben önkéntelenül arra gondoltam, hogy nagyjából ez a kettő teszi teljessé a várost. Egy igazi városhoz, valljuk be, jár tenger és katedrális is: de legalább az egyik mindenképp. Még egy félbe-harmadába maradt, dilettáns módra összeomlasztott, buta rekordhajhászatba merült beauvaist-t is elfogadnék, ha lehetne.

„Közepes világváros gótikus katedrálist keres. Minden megoldás érdekel."

(1999/10, 51-58. o.)

 

 

 

- A Dankó utcai hajléktalankórházról, a munkahelyéről még nem beszélt. Úgy emlékszem, egy kis félelemmel ment oda.

- Minden okom megvolt rá, hogy félelemmel menjek a Dankóba, mert engem 95-ben, amikor kaptam egy epilepsziás rohamot, oda vittek be. Akkor is éppen kiraboltak, meg olyan állapotban voltam, hogy egy fillérem nem volt, és alkoholhoz kellett jutnom. Ingyenvonalon felhívtam az anonim alkoholistákat. Nem azért, hogy meggyógyuljak, hanem hátha fizetnek valamit, ha látják, hogy rosszul vagyok. Hátha vesznek egy kis piát. Ahelyett bevittek a Dankóba, mert nagyon rossz állapotban voltam a roham után. Azok láttak el engem, akik most a kollégáim, az Eta nővér és az Olasz doktor úr. Ugye, ápolatlan küllemű delíriumos nő... Sötét volt, amikor bevittek. Tudtam, hogy itt szálló is van, meg minden. Olyan rosszul éreztem magam, hogy iszonyat. Sötét volt, körfalak, minden. Ez volt 95-ben. Akkor éreztem mégis először, hogy segíteni szeretnék a hajléktalanokon. (...) Legnagyobb örömöm a Samu főorvos úr. A Samu főorvos urat hallásból ismertem már, mert a Dózsán mindenki azonnal a Samu főorvos úrhoz rohant a problémájával. Én meg rettenetesen bosszankodtam. „Hát ez nem igaz! Én Jézusról beszélek nekik, de nekik csak a Samu, a Samu főorvos úr, a Samu doktor kell." Nekem ez nagyon a bögyömben volt. Rá kellett jönnöm azonban, amikor egyszer csak idejött a kórházba dolgozni, és személyesen megismertem őt, hogy hoppá! Amikor a Samu főorvos úrhoz rohangáltak az emberek, akkor jófele mentek, mert ők Jézushoz mentek tulajdonképpen, mert az ő lényéből ugyanaz a krisztusi szeretet árad. Nagyon örülök neki, hogy megismertem őt. Van egy lelki fotóm róla. A közelmúltban történt, hogy nagyon sok dolga volt a nővéreknek, és a főorvos úr az egyik deliráló beteget megetette tejberizszsel. Odaállt ez a nagy tudású ember, aki az egész életét odaszentelte ezeknek a nyomorult embereknek, egy nem is tudom, milyen mélyre süllyedt, lerokkant ember ágya fölé, és az utolsó csöppig megetette vele a tejberizst. Ő nem látta, de kifolyt a könnyem, és az alázatáról ezt a lelki fotót fogom őrizni egy életen át. Ahogy odahajolt, és azt az embert megetette. Ilyen légkörben dolgozhatok. Nem győzök hálát adni az Istennek, hogy minden kollégámon keresztül, azokon is, akiket nem említettem meg, üzenetet hozott számomra. Mert elfogadtak, befogadtak. Hozzásegítettek ahhoz, hogy most már ismét embernek érezhetem magam.

- Van egy munka, amit maga kezdett el: hajléktalanfodrászat.

- Annak idején, amikor még bent voltam a zárt osztályon, láttam, hogy mennyire elhanyagoltak az emberek, nincs levágva a körmük meg a hajuk. Ugye, nem lehetett ollót meg kést meg ilyen eszközöket használni. Az ápolók meg elintézték annyival, hogy ez nem az ő dolguk, a rokonok, ha jönnek, majd megcsinálják. No de szegény embereket többnyire nem látogatták a zárt osztályon. Iszonyatos lábakat láttam, kezeket, hajakat, és egyszer, amikor nem zárt osztályon voltam, rendbe tettem őket. Mikor idekerültem az Oltalomba, itt is ez volt az egyik dolgom, hogy a betegeknek legyen rendben a körmük. Egy hajléktalan hogy vágja le a lábáról a körmöt? Hogy tegye rendbe a haját? Fodrászra nincs pénze. Amikor bekerültek a kórházba, akkor, ugye, a hajukat is rendbe tettem. Ők voltak a legjobb próbababák, nem reklamáltak, akárhogy sikerült a frizura. Elfogadták, mert csak azt akarták, hogy megszabaduljanak a ronda, torzonborz, ápolatlan frizurától. Próbáltam mindig a legszebbet kihozni belőlük. Néztem, hogy ez a szegény összetört, kócos, borzas, tetves ember milyen lehet, amikor rendezett. Nagyon sokszor megadatott nekem, hogy amikor egy ilyen teljesen borzas fejből egy egészen rendes, normális, igazi állampolgárfejet csinálhattam, akkor visszatükröződött nekem egy ember arcából, hogy Jézus is ezt láthatja, ezt a lehetőséget, a szebb folytatást. Aztán akik az Oltalomban feküdtek, és onnan visszakerültek az utcára vagy bárhova, és újra megnőtt a hajuk, mert a haj az nő, nem lehet megállítani, azok megkerestek. A kórházban munkaidő alatt nem fodrászolgathatok, de nem volt szívem elküldeni őket. Megkerestem az igazgató urat, mert egyre többen jöttek, és kértem, hogy hadd legyen egy olyan nap, amikor azoknak az embereknek is rendbe tenném a haját, akik nem itt fekszenek. Én is belejöttem a két év alatt, és most már rendes frizurákat is tudok csinálni. Van az a kis fodrászműhely. Nagyon komolyan veszik a kedves vendégeink is, mert nem csak fodrászolás, hanem beszélgetés is folyik. Egy-egy délelőtt összejövünk öten-hatan-heten, és az emberek elmondják a problémáikat, megvitatnak ezt-azt, a minap például arról folyt a szó, hogy milyen borzalmasak a nők... én kivétel voltam, de az összes többi nő, az szörnyű, és miért. Szóval nagyon jó. Nagy ajándék számomra, hogy vághatom a hajukat.

(1999/12, 5-21. o.)

 

 

Két történelmi személyiség, Lukács György (1885-1971) és Kádár János (1912-1989) indulatos levélváltása elégséges oknak tűnik ahhoz, hogy csaknem három évtizeddel a történtek után visszatérjek életem egyik legdrámaibb eseményére, a Haraszti Miklóssal 1971 februárjában és márciusában folytatott huszonöt napos éhségsztrájkra. Lukács, aki akkor már tudta, hogy halálosan beteg, többször interveniált érdekünkben. Tudunk erről, és utólag valószínűnek tartottuk, hogy közbenjárásának is köszönhettük akciónk sikerét: a rendőri felügyelet feloldását. Ez is volt a célunk: vele és a többi megszólítottal a nem létező nyilvánosságot akartuk pótolni, a titkos ügymenet felfedésével igyekeztünk nyomást gyakorolni. (...)

 

Hétfő hajnalban rám segítették felöltőmet (az éhezés negyedik napjára határozottan legyöngültem), és kivezettek a kapitányság épülete elé, ahol már várt rám a rendőrautó és benne Haraszti. „Ugye, nem eszel?" - kérdezte feltételezett puhaságomnak szóló gyanakvással. „Nem", feleltem rosszkedvűen, és azt hiszem, sikerült őt maradéktalanul boldoggá tennem. Egy padon ültünk a hátsó traktusban, amelyet rács választott el a vezetőfülkétől. Másfél óra múlva Baracskán voltunk, és rémisztő hidegben vártunk sorunkra az egészségügyi szoba előtt. Mint kiderült, a vizsgálódás tárgyát kizárólag a lapostetű képezte, amelyet a delikvensek nemi szerve környékén kerestek. Az egészségügyisnek azonnal bejelentettük, hogy szabadon bocsátásunkig tartó éhségsztrájkra szántuk el magunkat, amelyet csütörtök este óta folytatunk.

Az meg átszólt az őrparancsnokhoz, aki nem egészen értette, mi bajunk az ő egyébként simán működő intézményével - a refet mint viszonylag humánus politikai eszközt utoljára 1957/58 táján alkalmazták. A konszolidált kádári Magyarországon a ref a köztörvényesek „utókezelésének" része volt. Az őrparancsnok először rám nézett, majd Harasztira, és nyomban megállapította a köztünk tátongó vizuális különbséget. Én már egy hónapja vártam az őrizetbe vételre, és időben megszabadultam az 1968-as per után növesztett és személyi igazolványomba is felvett bakunyini szakállamtól, mert kérészéletű katonáskodásomból tudtam, hogy a fegyveres testületek - Kossuth ide, sőt Lenin oda - a szakállat rosszul viselik, míg a bajuszt a magyar férfi természetes ékességeként szinte elvárják. Ily módon Haraszti a szépnem által igencsak értékelt koromfekete körszakállával súlyos kihívást képezett. Mellesleg a négy és félnapi éhezés dacára olyan fizikai ereje volt, hogy a bemutatkozást követő kényszerborotváláshoz két smasszernak kellett őt székhez kötözni. Pár perc múlva ő is úgy nézett ki, mint egy köztörvényessé züllött BKV-ellenőr.

Baracskának azonban nem kizárólag szőrviseleti problémája volt velünk. Miután felismerték bennünk az egzotikus „népellenséget" (az őrparancsnok használta ezt a szót hitetlen vigyorral), rájöttek, hogy a tábor alkalmatlan a mesterséges táplálásra - még orvosuk sem volt, csak egy botcsinálta szanitécük, sikkasztás miatt elítélt ötvenes férfi, amúgy volt szociáldemokrata. Ő felügyelt a betegszobában, amelybe kettőnket elkülönítettek, nehogy az általuk csak „zsiványoknak" becézett köztörvényeseket politikailag megfertőzzük. Ezzel a szanitéccel, egy epileptikus cigánnyal és egy rendkívül megnyerő gyilkossal osztoztunk a betegszobán. (...)

Esetleges önkéntes éhhalálunk ódiumát Baracska nem akarta magára vállalni. A tábor az Igazságügyi Minisztériumhoz tartozott, és a parancsnokság nem örült annak, hogy az állambiztonság - a jelek szerint előzetes figyelmeztetés nélkül - rásózott két hülye értelmiségit. Ráadásul a köztörvényesek megsejtették, hogy valami balhé van kilátásban, és elszigetelt délutáni sétánk közben valósággal elárasztottak bennünket a lábunk elé hajigált Fecske és Szimfónia cigarettákkal. Szóval lépniük kellett.

Míg ők - felteszem - a stogyelatyot mérlegelték, addig mi újabb sort vacogtunk végig, ezúttal a fogolyfelvevő iroda előtt, ahol civil ruhánkat kellett becserélni a csíkosra, valamint itt kellett leadnunk a kerületi kapitányságon átvett személyi igazolványunkat is. E procedúra közben kiderült, hogy Haraszti és én mégiscsak különböző néposztályhoz tartozunk, amely körülmény a büntetés-végrehajtás alsóbb köreiben igencsak számított. Személyim szerint én budapesti születésű író voltam, amit az őrszemélyzet fejcsóválva, de bizonyos tisztelettel vett tudomásul. Haraszti igazolványában viszont az állt, hogy Jeruzsálemben született, és foglalkozására nézve marós. E furcsa kettősség konyhakész antiszemita viccként hathatott rájuk, és miközben meztelenül vártunk a rabruhára, ők térdüket csapkodva mulattak fogolytársam különös nacionáléján. (...)

Késő délután rabszállítóval Székesfehérvárra, a Megyei Kórház zárt elmeosztályára vittek bennünket. Itt mindkettőnknek erőszakkal lenyomták a gumicsövet a torkán. Azt hiszem, én viseltem rosszabbul, pedig gyerekkoromban, a tüdőszanatóriumban majd mindennap játszi könnyedséggel éltem meg ezt a procedúrát. Most azonban fulladásos halálfélelem fogott el. Némi vigaszt jelentett, hogy hallhattuk, amikor a főorvos kategorikusan közölte a smasszerral: ez az utolsó eset, hogy Baracskának kényszertáplálást végez, mert erre mint civil kórházvezető nem kötelezhető. Visszafelé, a rabszállító kocsiban némi kézügyességgel kihánytam a tejből, tojásból és cukorból mixelt tápot. Néhány perccel később Haraszti követte példámat, és a döbbent kísérőknek még fel is ajánlotta, hogy feltörli a hányadékot.

A székesfehérvári intermezzóból a táborparancsnokság megértette, hogy vagy rávesz bennünket az evésre, vagy meg kell tőlünk szabadulnia. Először mindenféle béemes felülvizsgálatot ígértek, majd fenyegetőzni kezdtek, nem valami csiszolt formában. A táborparancsnok behívatta Harasztit, és kilátásba helyezte, hogy ha nem hagyjuk abba az éhezést, akkor magánzárkába kerülünk. „De vannak más eszközeink is." Amire Haraszti - a kiélezett helyzetek virtuózaként - csak ennyit kérdezett: „Hogy hívják magát?" „Mars ki!" - ordított a parancsnok.

(2000/3, 21-42. o.)

 (2000/7)

 

(2000/10)

 

 

Szégyellem, de bevallom azért karakánul: a múzsa

ritkán jó szeretőm - nem sok jambust, anapesztust

hullajtottam a hószín lapra a homloki csóktól.

Ez van. Verseimet hosszan faragom, kalapálom,

szüntelen arra törekszem, hogy ne botoljon a versláb,

s fusson a sor, mint iszkol az ürge, ha májusi égbolt

fürge zuhéja elől menekül szaporázva a lyukba!

S ó, de igyekszem, hogy hihetően pengjen a lantom

ultramodernet, mely igazából ódivatúság,

s álcázott okosat, nyakon öntve talányos izével!

 

Látni való: bonyolult ez a fránya poétai munka,

s én már úgy eldobnám végre az unt regulákat!

Sárga irigységgel figyelem, hogy sok mai költőnk

cseppet sem kínlódik a számos formai nyűggel,

sőt - ez a céhbeli virtus - a formát meg se tanulják,

rögvest azt hajtják hevesen, hogy elvetik ők azt,

mert a poéta szilaj lelkének kell a szabadság!

S értelmes szöveget nem hagynak a versben, azonnal

összezavarják, mondván, minden mái igazság

lényegileg kutyulék: ekként hű tükre korunknak...

 

Most, hogy az évtizedek már elnehezítik a tollam,

jobb, ha beállok mindjárt ebbe a brancsba! A vizsgán,

melynek a tesztjét sejtem, tán-tán megfelelek majd...

Persze, ha hallgatok ott e huszonnégy hexameterről!

(2000/10)

 

 

Babrásabb lett a placcon; a rendszerek

az isten tudja, nem üzemelnek úgy,

csapom hörög, a víz - talán vér -

megbüdösödve szivárog éjjel,

akasztott macskabőr zizegése kinn,

benéz a pisla kései nyárutó,

egy gólyatöcs viháncol, izzik

százemeletnyi szemétviharban.

A por tetvekké lőn, hamarost a dög-

halál fekélye csüng le a barmokon;

fölsírnak - ha! - az újszülöttek,

rég ide ojtva a dudva ember,

pár századéve itt acsarog a pór...

egy kántorböjtre van betevőnk elég,

a gríz! - jövök a tömkelegből,

elpucoválok a déli gyorssal.

Vagy még bámuljam heccoperánkat, eh,

a hét csatornán, töltve hütyüt, ihaj?

 

Pendül még újra hárfa-halkan

csöppnyi pacsirta ezer pipacsban?

(2000/11)

 

 

Kiürített város. Mondjuk, Athén

a szalamiszi csata előtt. Még a perzsák

nem vonultak be. Szinte egyszerűbb

lenne, ha már felgyújtották volna, és égne

reménytelenül és drámaian.

De csak a néma város. Itt-ott

törött cserépedények maradványai.

Esetleg egy gazdátlan kutya futkos.

De nem. Az sem. Elvégre tervszerűen

történt a kiürítés, mért ne vitték

volna magukkal a jószágot is.

Talán egy félig nyitva maradt ajtót

lóbál meg a huzat időnként.

Értelmetlen utcák, terek, falak.

Na és a szemét. Azt hordja a szél.

Ki tudja, visszatér-e valaki

azok közül, kik elmentek, s a roskadt

falakra húz-e új tetőt, ha már

bekövetkezett ama pusztulás?

De most csak falak, cserepek, szemét.

Meg a szél.

(2000/11)

 

Én könnyű kézzel írtam ezt,

de dob szól, hív a trombita -

hadrendbe hívja fiait

az utolsó csata.

 

Ma nehéz szívvel harcolok,

de tollam gyors és könnyű még,

megírom ezt a búcsúzót,

mert elég volt, elég.

 

Majd sírba dobnak meztelen,

és száll a mész, a szürke por,

vagy tűz emészt, mit bánom én!

A könnyű semmi elsodor.

 

A világnak nincs vége még,

és számotokra most se lesz -

aludjatok, míg csónakom

az éji réven átevez.

 

(2000/12)

 

 

 

A vitaminfrusztrált titkárnő, az öreg pénzügyes,

a műszakiak kinyúlt pulóverben, vizes zsemlével a kezükben,

a „helyettes asszony", aki szép és jó, mint egy idea visszfénye,

a lassan lépkedő, gondoktól áttetsző szerkesztők

ilyenkor már nincsenek. Marad a könnyű spejzszag,

a szivárgó tiltott illat, a faliújságon lebegő meghívók,

a cédula a folyosón a Sorsfordító Klubról

(karizmatikusok?, világenergiával gyógyítók?)

 

Ilyenkor gyógyítják magukat a gépek.

És leveskavarás közben már a falon át érzik

az összetéveszthetetlen vidámságot a ház családanyái.

De a sutyorgás, pusmogás, sugdosás, széktologatás,

szoknyasuhogás, csikorgás, kuncogás, kergetőzés,

sóhajtozás, lihegés csak ezután kezdődik. Ki szabadítja fel a fájlokat?

És mért dobják minden reggel a Sorsfordító Klub

céduláját és a meghívókat a szemétkosárba?

 

Délelőtt a levegő még a felszabadult sürgés-forgásra

emlékeztet. A „helyettes asszony" szerint a szomszéd nő

részeges, magányos és (de) kicsapongó,

igazi álkulcs-machinátor, sebeket ejt

a kéziratokon, regényrészeket hasít ki

a gépek gyomrából, összekeveri a neveket és parancsokat,

bejön a szerkesztőségbe, és egymagában mulat.

 

(2001/4)

 

 

 

 

A János-hegyi kilátónál egy ötvenes éveiben járó amerikai házaspár egy-egy hot doggal legyezte a friss, májusi levegőt, áhítattal bámulták a lábuk elé terülő Budapestet, egymás szavába vágva rikoltoztak, „Fantastic!", „Amazing!" Varjúszegi Balázs, a francia tulajdonú könyvelőcég újdonsült vezérigazgatója, aki a két hete történt előléptetés óta három és fél kilót hízott, ugyanezen szavak magyar megfelelőit mormolta magában, de nem a tájra összpontosítva, hanem a mustárban lubickoló hot dogokra.

- Menjünk kajálni az olaszba! - mondta a feleségéhez, Nikoletthez fordulva, aki a tájra szegezett látcsőn a képélesség-szabályzó tárcsát csavargatta.

- Jó, menjünk! - helyeselt a nő.

Hogy melyik olaszba, az egy percig sem volt kérdéses. Mintha összesen egy létezne a városban.

Valamiféle taktikát sejtett felesége szokatlanul készséges beleegyezése mögött, de jobbnak látta nem puhatolózni, a kérdezősködésből rendszerint baj származik. Balázsnak, megítélése szerint, mintegy tíz perc hiányzott ahhoz, hogy az éhségtől megfájduljon a feje, ami ha bekövetkezik, akkor hiába nem akar, agresszív lesz - kiabálni nem kiabál, viszont valamelyik gyerek biztosan kap egyet; ha éhes, könynyedén talál indokot az erélyes fellépésre; ha úgy jön kézre, közepes erősségű tockosokat oszt, vagy egy-egy maflást, neki mindegy, a Varjúszegi gyerekeknek persze nem. A szülők sokkal jobban kimerültek a kirándulásban, mint a két gyerek, akik ez alkalommal - talán először, másodszor? - nem nyavalyogtak zsömléért, Fantáért; a kilátóhoz érve Gergő, miután kibújt a hátizsákjából, amelyből félméteres csillagharcos ágaskodott, szótlanul, fegyelmezetten karatézni kezdett egy fenyőfával, míg nővére, Laura, anyjába csimpaszkodva faggatózott: lehet-e valaki egyszerre balett-táncosnő és állatorvos.

Fölszálltak a libegőre. Anya, lánya, a mögöttük lévő széken apa, fia.

A drótkötélpálya alatt, azzal párhuzamosan, ötfős turistacsoport gyalogolt fölfelé, férfiak mind, kezükben sétabot, szőke nős viccekkel szórakoztatták egymást, „Miért ideges a szőke nő, amikor tükörbe néz?", tette fel a kérdést a vicc csattanóján már előre vinnyogó férfi, Balázs hiába fülelt, lemaradt a válaszról: ellibegtek a poén felett. Gergő elővett egy maroknyit az erdőben összegyűjtött és hátizsákja oldalsó zsebében őrzött tujafenyő-termésekből, a nővérét vette célba. Balázs is kért néhány szemet, ő Nikolettet kezdte hajigálni, az egyik nyakon is találta, a sikeres dobást azonban, Gergő határozott véleménye szerint, nem az apa, hanem ő hajtotta végre, mert, mint mondotta, az utolsó három lövedékkel már ő is a mamát célozta. Nikolett észlelte a találatot, de nem nézett hátra, csak megvakarta a talált felületet, valami nagyobb testű bogárra gyanakodhatott. Miután elfogyott a muníció, Balázs barkochbázni kezdett a fiával, az előttük libegő széken pedig Nikolett a pályaválasztás főbb szempontjait magyarázta.

- A pénz nem számít - fejtegette Nikolett, folytatva az előadást az autóban; leeresztette az elektromos ablakot, és berakott egy Julio Iglesias-lemezt a CD-lejátszóba -, az a lényeg, kislányom, hogy szeresd, amit csinálsz. Ha balett-táncosnő akarsz lenni, akkor szeresd a...

- Meg állatorvos is.

- Akkor mind a kettő leszel! - Balázs határozott belépője véget vetett a beszélgetésnek. - Különben meg miért is kell ezt most eldönteni?

- Nem kell. Ki mondta, hogy kell? Csak beszélgetünk. Azt talán szabad, nem? - mondta Nikolett.

Épp te mondod, hogy nem számít a pénz, dohogott magában Balázs, lám, milyen otthonosan berendezkedtél a tízmilliós autómba (a Ford terepjáró az új munkahelyi pozíciójához járt).

A ristorantéban, mindjárt a bejárati ajtóval szemközt, külön az őszámára fenntartott asztalnál ült a tulaj, egy magas, sportos, hatvanas olasz úr, helyéről ragyogóan beláthatta az egész éttermet. Dekoratív barátnője faarccal szívta sóspálcika vékonyságú cigarettáját, néha a hamutálba helyezve azt, hogy felszabadult kezével francia lakkozású körmét birizgálhassa. Balázs lelkesen üdvözölte a főnököt, „Csao, maestro", kicsit meg is hajolt, majd büszkén körbenézett: ellenőrizte, felfogták-e a jelenlévő vendégek, micsoda bensőséges viszony van közte s az olasz között, ez az üdvözölési forma Balázsnak már szokásává vált, annyit gyakorolta, kollégáival csaknem mindennap ebben az olasz étteremben töltik egyórás ebédszünetüket, a tulajt a társaságból mindenki így köszönti (Misit kivéve, aki e köszönési módtól a nyelvhelyességre vonatkozó fenntartásai miatt tartózkodik, az olasz nyelvtanfolyamon, amelyre már több mint két hónapja járt, mindjárt az első órán azt tanították, hogy Csaót csak búcsúzáskor mond az olasz). A tulajdonos barátnője abbahagyta önnön simogatását, mélyen Balázs szemébe nézett, biccentett. Hú, de meghívnálak vendégségbe!, jegyezte meg magában Balázs, egyik beosztottja, Zsolt szavajárását kölcsönvéve.

Idegenekkel persze mindig kedves tudsz lenni, még a viták kellős közepén is, mérgelődött Balázs neje, uralkodnia kellett magán, ki ne mondja hangosan. Miközben egy csokornyakkendőt viselő, lófarkas férfi az egyik hátsó asztalhoz kísérte őket, Nikolett szeme előtt az előző hétvégi házibuli képei peregtek - már az oda vezető úton összevesztek Balázzsal, amiért férjének csak a kocsiban jutott eszébe, hogy Anna, Balázs első felesége is hivatalos a vendégségbe, akinek második férje Balázs féltestvére lett - az egyszerűség kedvéért a bátyjának nevezi -, azonnal forduljon vissza, és vigye haza, parancsolt rá, nem hajlandó „gombnyomásra bazsalyogni", de nem fordultak vissza, Nikolett rikoltozott, káromkodott, kinyitja a kocsiajtót és kiugrik, fenyegetőzött, vagy berántja a kéziféket, és akkor mind a ketten meghalnak, a gyerekeket meg majd felneveli a félőrült nagymama, Balázs egy szót se szólt, zavartalanul hajtott tovább. A vitatkozással szemben Balázs ma már a cselekvést pártfogolja - kapcsolatuk elején rájött, a nő nála sokkalta jobban bánik a hangos szóval, mint ő, valahányszor kiabálni próbált Nikolettel, azon kapta magát, hogy zavarosan fogalmaz, akadozva beszél, míg végül nevetségessé válik. Elégedetlenségét mindig más, úgymond kreatívabb módon igyekszik Nikolett tudomására hozni: a szavakat elhagyva tetteire bízza a közlést, mert a szavakba, kénytelen volt belátni, Nikolett belekapaszkodik, és mint a védekező gyanúsítottak ellen a rendőrség, később felhasználja Balázs ellen. Balázs váratlanul a gázpedálra taposott, majd hirtelen fölengedte, tövig nyomta, fölengedte, tudván, hogy e hintaeffektussal az őrületbe lehet kergetni a feleségét. Nikolett, amint az várható volt, még idegesebb lett, de a kocsiban maradt, és a kéziféket sem rántotta be. A házibuliban csakugyan ott volt Anna - Balázs bátyjába karolva sétált föl-alá, erotikusan bele-beletúrt emeletes fekete hajába, állát a magasba szegezte, ez volt nála a nyugalmi fejtartás, amit Nikolett über alles-póznak nevezett; Balázs bevonszolta a feleségét a koncertzongora mögötti sarokba, „Gyere csak egy pillanatra!", és átlagos társasági mosolya mögül egyszerre csak előtört a harag, felszólította, hagyja abba a gyűlölködést, és „viselkedjen rendesen", ne nézzen úgy a párra, ahogy, mert különben, de nem folytatja, rettenetesen unja már, hogy „erről a témáról havonta legalább egyszer kiselőadást kell tartani", ám jó, rendben, még egyszer, utoljára kifejti a véleményét: hogy a bátyja elvette az exfeleségét, még nem jelenti azt, hogy erkölcstelen disznók, ha valaki utálkozhatna, akkor az legfeljebb ő maga, de semmi esetre sem Nikolett, az ő rokonáról és exnejéről van szó, és lám, mégsem undorodik tőlük, elfogadja, így hozta az élet, ez van, egymásba szerettek, nem lehet megtiltani nekik, mindenki keresi a maga boldogságát, hadd keressék ők is. Nikolett megnyugtatása végett hozzátette: úgyse találják meg, mert senki sem találja meg, „és akkor meg, ha úgy vesszük, tök mindegy, ki hogyan rontja el életét". Nikolett leblokkolt, talán az idegen környezet hatása, nem jutott eszébe, mit szokott erre válaszolni, így kénytelen volt rögtönözni, megszólalni hiába akart, nem bírt, mindössze annyira futotta, hogy amíg Balázs beszélt, nem a szemébe nézett, hanem a vendégeket vizslatta. Balázs már a mondandója végéhez közeledett, amikor az egyhangú, aláfestő tánczenéből kibontakozott egy Hungária-sláger, a házigazda felcsavarta a hangerőt, és Balázst karon ragadta az exneje, „emlékszel?", rikkantott, és a táncparkettre rángatta a férfit tvisztelni.

Már majdnem a gyerekek is megették a fél-fél adag spagettijüket, amikor Gergő se szó, se beszéd, látványosan a tányérjára ejtette a kést, villát.

- Mi a baj, fiam? - kérdezte Balázs.

- Kakálni kell - mondta Gergő bűnbánó ábrázattal.

Nem tudsz várni, még egy percet? Mert ha nem látnád, most kajálunk, akarta mondani Balázs, de végül nem mondta, mert lebénította a hirtelen felfedezés, hogy az anyagcsere e két ellentétes fázisa között a magyar nyelvben csupán egyetlen betű a differencia, kajál vagy kakál, j vagy k, egymást követik az ábécében, az írógép egymás melletti billentyűin foglalnak helyet, nyilván előfordult már, hogy félreütve a billentyűzeten valaki a nem kívánt szót írta le. E rádöbbenés arcára csalta jellegzetes, féloldalas mosolyát - mintha dupla adag Lidocaint szúrtak volna az ínyébe, bal oldalra -, melyet egy-két másodperces késéssel bugyborékos torokhang követett, majd egy hangos szusszanással egy szem kukorica röppent ki a szájából, egyenest a tányérja szélére. Balázs kiemelte a kukoricaszemet, két ujja közé tartva az orrára helyezte, és fia figyelmét kérte:

- Nézzél csak! - mondta vigyorogva, és ujjával összenyomta a kukoricaszemet: kibuggyant a befőttlészínű közepe. - Mitesszer, látod? Kinyomtam.

- Gusztustalan! - szólt megvetően Nikolett, ide-oda ingatta a fejét.

- Nem neked mutatom - mondta Balázs.

- Mi az, hogy miteszel? - érdeklődött Gergő, időközben már fölkelt az asztaltól.

- Mitesszer. Olyan pattanás, aminek fekete a közepe. Mindegy, pattanás. Kinyomtam... és most hamm, bekapom - mondta Balázs vidáman, azzal a szájába dobta a szétmállott szem kukoricát.

- Undorító a papa - mondta a mama.

- Unalmas a mama - legyintett a papa.

Felbukkant a pincérnő, az étterem egyedüli női alkalmazottja - amazontestéhez képest finoman rajzolt, szelíd arca volt. Kezében hosszú barna csővel Varjúszegiék asztalához lépett.

- Megborsozhatom? - kérdezte derűsen, csaknem kacagva.

- Mit, hölgyem? Mit szeretne megborsozni? - szólt vissza Balázs nyeglén; Nikolett fészkelődött a székében, rendszerint zavarba jön, amikor a férje fölényeskedik, főként ha olyanokkal szemben, akik pozíciójuknál fogva amúgy is kiszolgáltatottak, például a pincérek, és ezúttal nyilvánvaló volt, hogy a szemtelen magatartás a gyerekeknek szólt, a kedvükbe akart járni, amit Nikolett különösképpen visszataszítónak talált; a hatás ez alkalommal elmaradt: Laura nem látta át, hogy „pincéralázás" folyik, Gergő pedig már távozófélben volt, és oda se bagózott, mit csinál az apja.

- Hát, nem tudom, esetleg a pizzát vagy a spagettit, ha gondolják... - vörösödött el a pincérnő.

- Nem kérünk borsot a pizzánkra. - Balázs hatalmas falattal tömte ki a száját, és mintegy elbocsátásképpen, hozzátette: - Köszönjük szépen.

- Gergőkém, hazáig nem ér rá? - szólt Nikolett a leszegezett fejjel a vécé irányába csoszogó fiú után, aki nem fordult vissza, haladt tovább, szorosan a fal mellett, szemlátomást megsértődött valamin. - Nem igaz ez a gyerek, mindig van vele valami! Miért délután jár szarni, nem is értem. A Laura reggel megy. Én is. Mindenki reggel megy. Szerintem egyébként nem kell neki, csak műsorozik.

- Hadd kakáljon, ha jólesik neki. - A kakáljon szót külön megnyomta Balázs, figyelmeztetve a kedves mamát a szavak gondos megválogatására; nem kettesben ülnek az asztalnál, Laura velük maradt.

- Ki tudja, mifélék ülnek rá ezekre az undorító deszkákra, mindenfajta gombafertőzéseket lehet így összeszedni - folytatta Nikolett.

- Leterít egy kis vécépapírt, és arra fog ráülni. Tudja, hogy így kell.

- Mondom, szerintem nem is fog ráülni, nem kell kakálnia, csak csinálja a fesztivált, tudnám, mire fel.

Gergő ugyanolyan búsan ült vissza a helyére, ahogyan távozott. Csüggedten tekergetett a villájára néhány szál kihűlt spagettit, tágra nyílt orrlikán erővel préselte ki a levegőt. Végül, engedve Nikolett erőszakos unszolásának, elárulta: igen, bántja valami, ami nem más, mint Kacsa Kázmér halála. Igazán nem tehet róla, hogy eszébe jutott a dal, higgyék el, nem akart ő rá gondolni. Kacsa Kázmér ráült egy bombára a háborúban, ami bumm, felrobbant, Kázmér meghalt - röviden enynyi történt, de ez a tömörség Nikolettet nem elégítette ki: elénekeltette az utolsó, halálos versszakot. Gergő, arra hivatkozva, hogy nem tud énekelni, elszavalta a strófát, kár, hogy nincs hangja, mondta, mert nem rossz a dallama: „Kacsa Kázmér háborúban / felmászott egy nagy bombára / de a bomba nagyot robbant / Kacsa Kázmér seggre huppant / Becsavarták lepedőbe / Úgy vitték a temetőbe / Ráírták a sírkövére: / »Itt nyugszik a világ ökre«". Kövér könnylabdák gurultak ki a kisfiú szeméből. Anyja magához húzta Gergő székét, és a kebléhez szorította a fiút, aki így, szerencséjére, nem láthatta, hogy anyja röhögőgörccsel küszködik. Laura a fejét csóválta, és pofákat vágott: ismerte öccse hatásvadász jeleneteit, és nagyon elege volt belőlük. Biztos tiramisut akar a hülyéje, gondolta.

- Kérsz még valamit, kicsim? - kérdezte Gergőt Nikolett.

- Egy tiramisut - hüppögte Gergő.

- Jól van, kapsz. Nagyon finom - mondta Nikolett.

- Itt a legjobb - mondta Balázs.

- Én is kérek! - vágott közbe Laura.

- Előbb edd meg a spagettit - mondta az anya.

- A Gergő sem ette meg... Pisilni kell!

- Akkor menjél pisilni - mondta Balázs. - Majd elfelezitek a tiramisut, úgyis nagy adagot csinál a Maurizio bácsi.

- Kicsoda? - kérdezte Laura.

- A Maurizio bácsi, a szakács. A tulajdonos bácsi öccse.

- Apátok mindent tud - mondta gúnyosan Nikolett.

Gergő túltette magát Kacsa Kázmér tragikus halálán, noha a témával kapcsolatban annyit még megjegyzett: nem ám ő az egyedüli, aki elpityeregte magát, a Kocsis Zsolt is ugyanúgy megsiratta Kázmért, sőt jobban, amikor továbbadta a dalt, márpedig a Kocsis Zsolt köztudottan kemény pali, ő az, aki saját meséjével indult és nyert a vers- és mesemondóversenyen, meg is kapta a különdíjat, amit aztán még aznap elvettek tőle, mert épp amikor Zsolt a sporttáskájába helyezte a nyereményt, az egyik óvónő észrevette, hogy a táskában lőfegyver lapul; hamarosan kiderült: aznapra elcsente apja szolgálati pisztolyát.

Gergő váratlanul felállt, és a szomszéd asztalnál ülő házaspár babakocsijában fekvő csecsemővel kezdett foglalkozni. Balázs kettesben maradt a feleségével. A bejárati ajtón belépő harmincas párt a tulaj hangos szóval üdvözölte. Ilyen lelkes, zajos köszönés még Balázsnak, a törzsvendégnek sem járt, amit igencsak zokon vett. Tüstént el is határozta: mostantól majd a kínaiba járnak át ebédelni. Az érkező párból a nő Anna volt, Balázs exfelesége, a férfi azonban nem Balázs bátyja, hanem egy nálánál sokkalta elegánsabb úriember. Alighanem a szeretője, gondolta Balázs, miért ne? Elvégre ő is így kezdte, először a szeretője volt, s Anna csak egy évre rá hagyta ott érte a vőlegényét. Balázs bátyja is mint szerető jelent meg a nő életében. Szólni Nikolettnek - „Nini, itt van Anna!" - vétek volna. Kapva kapna az alkalmon, és előadná, mi a véleménye Balázs „vérfertőző" bátyjáról és „ribanc" feleségéről. Ugyanakkor Balázsban lángolt a vágy, hogy Anna tudomására hozza: íme, saját szemével tapasztalja, hogy férfiügyeit illetően a nő, minden fogadkozása ellenére, nem változott meg. A következő tervet dolgozta ki: kimegy vécére, megáll egy másodpercre a dohányzó és nem dohányzó tereket elválasztó világoszöld falánál, bekukkant a dohányzókhoz. És ha ez kevés ahhoz, hogy Anna észrevegye őt, az elválasztó fal melletti üveges hűtőpultot nézegeti majd, fél szemmel, és persze előredőlve, ugyanis így, ha Nikolett valami miatt hátrafordulna, nem láthatná. Pontos terv, a lebukás esélye minimális. Mihelyt létrejön Annával a szemkontaktus, a tökéletes takarás érdekében még egyet előrelép.

- Hol a Laura? - kérdezte Balázs.

- Hol lenne? Vécén. Tőled kéredzkedett el, nem emlékszel? - válaszolta unottan Nikolett.

- Megnézem, hol van.

- Szerintem nem fog elveszni. De azért csak nézd meg.

- Úgyis oda mennék, nekem is kell.

Megkezdődött az akció. Először Gergő hollétéről kellett megbizonyosodnia - megkönnyebbülve vette tudomásul, hogy a fiú még mindig a csecsemővel foglalkozik, a kisbaba szüleinek örömére, akik így teljes figyelmüket egy bizonyos Balogh Elemér fogorvos szakmai felkészületlenségéről folyó eszmecserének szentelhették. Az első óvatos lépések után határozottan, gyorsan szedte a lábát. A világoszöld falnál lelassított, hátrapillantott: Nikolett az asztalra könyökölve támasztotta a fejét - ebben a pozícióban szokta latolgatni, idegei előreláthatóan hány évig tolerálják még az általa „kispolgárinak" nevezett életüket.

- Mit csinálsz, apa? - A mosdóból kilépett Laura, és megbökdöste Balázs hátát, aki előrehajolva bámult Annáék asztala felé.

- Nézelődöm... Választok édességet, innen, ni, a pultról - hebegte Balázs; a pulton kizárólag tiramisuk sorakoztak. - Mindjárt jövök, csak előbb még megyek én is vécére.

Laura elballagott. Balázs egészen az asztalig követte szemmel. Nem, mégsem várom ki, míg Anna idenéz, hanem odamegyek azzal, hogy „Szia, jó napot, mi újság? Hogyhogy itt?"

- Szia! Jó napot, mi újság?

- Szia, Balázs! - köszönt Anna, parányit sem tűnt olyannak, mint aki zavarban van. - Hadd mutassam be a belsőépítészünket, Szamosi Jánost.

- Szamosi János - mondta az idegen ünnepélyesen.

- Varjúszegi Balázs.

- Varjúszegi? - kérdezett vissza mosolyogva a fitneszedző-külsejű belsőépítész; Balázs keze még sokáig bizsergett a kézszorításától.

- Az, Varjúszegi. Poénos név, nem? - szólt vissza Balázs, nem éppen ildomos stílusban.

- Nem, nem, csak olyan furcsa - mentegetőzött János.

Anna ekkor sietve közbeavatkozott - ismerte Balázs effajta provokációit, tudta, már csak kevésen múlik, hogy elkezdje sértegetni.

- János készíti a terveket a házunkhoz, nagyon klassz lesz, majd ha elkészül, eljöttök, és megnézitek! - mosolygott.

Hihetetlen, milyen jól tartja magát, mennyivel jobban néz ki, mennyivel kívánatosabb, nőiesebb, mint Nikolett, mintha huszonéves lenne, az arca kicsit teltebb lett ugyan az évek során, de neki kimondottan jól állt, a nevetőgödör, ott van, megvan, nyugtázta, csodálatos, most is ugyanúgy örömét leli benne a szem, mint régen, talán ebbe szeretett bele - tűnődött Balázs, amint végignézett Annán, majd a belsőépítészre pillantva megborzongott. Belsőépítészre bízni a ház berendezését, ekkora sznob őrültség sose jutna a bátyja eszébe, sőt önszántából talán a belvárosi lakásból sem költözött volna el.

- És te - érdeklődött Anna -, családdal vagy?

- Családdal, igen. Kirándultunk, ettünk, most meg szépen hazamegyünk.

- Nikolett?

- Ő is itt van.

- Jól van?

- Jól.

- Gyerekek?

- Ők is.

- És már mentek?

- Ja, megyünk.

- Kár, mert... nemsoká jön a bátyád, megnézi ő is a terveket.

A belsőépítész búcsúzáskor szemléltette, hogy a bemutatkozó kézszorítás nála csak amolyan picsipacsinak számít.

Mire visszaért az asztalukhoz, a lófarkas pincér nagyban tekerte a borsot Nikolett frissen rendelt paradicsomlevébe.

- Kávé után paradicsomlé? Elegáns - szólt nejéhez. Nikolett válasz helyett Gergőre ripakodott, aki a Balázs kávéjához kihozott kockacukrot készült bevenni a szájába.

- Nem kapod be a kockacukrot! Azt akarod, hogy olyan kivehető fogaid legyenek, mint a nagyinak?

Felcsillant Gergő szeme: titkon régóta kivehető fogsorra vágyott, amivel bármikor játszhat, nem csak akkor, amikor a nagyi kiveszi a délutáni alváshoz.

- Na, fizessünk, menjünk - mondta Balázs egy nagy sóhajtás közepette, és intett a lófarkas pincérnek.

Ahogy a kijárat felé terelte a családját maga mellett, ügyelt rá, nehogy bármelyikük egyetlen pillantást is vethessen a dohányzókra. Ő maga azonban, miután előreengedte Nikolettet és a gyerekeket, lopva Annáék asztalára tekintett - Anna a belsőépítész arcát cirógatta, a belsőépítész pedig a cirógató kezet kapirgálta, szeme a teljes gyönyörtől félárbocra engedve.

Hazafelé az úton Nikolett folytatta a fecsegést, mintha kitűzött volna maga elé egy célt, hány szót akar kimondani aznap, és az étteremben rádöbbent, igyekeznie kell, mert le van maradva. Balázs felhangosította a zenét, Nikolett meg kikapcsolta, és szövegelt tovább. Balázs azt az egyik műveltebb kollégája szájából hallott idézetet készült elmondani, amelyet, ha jól emlékszik, Zénón, a sztoikus iskola megalapítója, a föníciai származású antik filozófus jegyez: „Azért van két fülünk és csak egy szánk, hogy többet hallgassunk, mint beszéljünk." Aztán mégsem mondta. Elkalandoztak a gondolatai. Először Annára gondolt: külsejét tekintve utcahosszal veri Nikolettet, jegyezte meg újra, de ami a személyiségjegyeket illeti, mindent mérlegre téve, szoros a verseny. Az első szellentés a közös ágyban - hirtelen ez a gondolat kezdte foglalkoztatni -, onnantól kezdődtek a bajok Annával is, Nikolettel is, amiből általános érvényű megállapításra jutott: minden kapcsolatban az első ágyban szellentéssel kezdődnek a bajok, hiszen utat engedni a kikéredzkedő gáznak azzal a beismeréssel egyenértékű, hogy a szerelemből szeretet vált, elfogadás, beletörődés.

Mi legyen a bátyjával? Kényes téma, mégis cselekednie kell. Nem nézheti tétlenül, hogy Anna vele is a bolondját járatja. Simogatták egymást, tisztán látta, mégpedig úgy, hogy Balázs bátyja bármelyik pillanatban betoppanhatott volna. Egyszer, még gimnáziumban kellett hasonló dilemmával megküzdenie, amikor Zabosi Panni barátját látta csókolózni egy elsős lánnyal. Szólni Panninak, vagy nem szólni? Napokig rágódott a dolgon, míg végül szólt neki. Csakhogy a lány félreértelmezte a jóindulatú figyelmeztetést: úgy gondolta, Balázs ezt a módját választja a közeledésnek: alaptalanul hazudozni, bugyuta történeteket kitalálni.

Mire hazaértek, Nikolett végleg lefárasztotta a gyerekeket a szövegelésével. Gergő és Laura bágyadtan dőltek ki a terepjáróból, miután a családi ház alatt halk morgással kinyílt a távirányítású garázsajtó.

- Fáradtak vagytok - állapította meg Nikolett, megsimogatta mindkét gyerek feje búbját, és bekapcsolta a tévét.

- A sületlen fecsegésedtől, attól fáradtak el - morogta Balázs, miközben a szombati újsággal a hóna alatt a vécébe vonult.

- Mi van, már megint kell? - kiáltott utána Nikolett.

A nyugalom, az kell, felelte Balázs magában.

Amíg Nikolett zuhanyozott, Balázs feltárcsázta bátyja mobilszámát. Lehet, hogy nem a legjobb ötlet, futott végig rajta a gondolat két kicsörgés után, hiszen minden bizonnyal már ő is ott ül az olasz étteremben a belsőépítésszel meg Annával, vagyis nem tudnak zavartalanul beszélni.

A harmadik kicsörgést megelőzve, mielőtt Balázs letette volna, bátyja fölvette a telefonját.

- Szevasz, Károly!

- Szia, Balázs, mondjad!

Balázs utcazajt hallott a háttérben - talán még nem érkezett meg az étterembe.

- Mész megnézni a terveket?

- Milyen terveket?

- Hát a ház terveit, az Annával meg a belsőépítésszel.

- Mit, milyen építésszel?

- Belsőépítésszel.

- Bocs, de fogalmam sincs, miről beszélsz.

- Mindegy, semmi... Na, azért hívlak, hogy... össze kéne jönni valamikor. Te meg én, nők nélkül.

- Miért? Mi történt?

- Mondom, semmi. Csak úgy.

- Jól van. Majd megbeszéljük. Most rohannom kell, bocs, találkozom valakivel, meg mindjárt lemerülök... Egyébként abba az olaszba megyünk, amit ajánlottál, tudod.

- És kivel találkozol?

- Nem ismered, egy üzletfelem. Figyelj, mindjárt lemerülök. Majd...

Szaggatott, búgó hang.

(2001/7)

 

 

...Identitáskeresésnek és Én-megalkotásnak egyébként legplasztikusabb lenyomata az 1920-24-es napló [Szerb Antal: Naplójegyzetek 1914-1943]. Miközben igen őszintén és már-már kényszeresen komplex analitikusi elmélyüléssel követi nyomon szerelmi viszonyának érzelmi és erotikus hullámzásait Lakner Lilivel (későbbi - első - feleségével), itt viaskodik a legtöbbet az otthonosnak, ám bénítónak érzett kollektív identitáslehetőségekkel, a „katolikussal", a „zsidóval", a „magyarral", a „polgárral" és a többivel. Viszonya ezekhez gyakran felemás és hasadt: ekkor ürül ki, legalábbis hitbeli tartalmait illetően, Szerb katolicizmusa (gondosan kikeresztelkedett szülei gyermekük keresztapjának magát Prohászka Ottokárt nyerték meg, fiukat katolikusnak nevelték, és a piarista gimnázium pap-tanárainak, közöttük Sík Sándornak a gondjaira bízták); ekkor fogalmazza meg a maga számára, hogy az igazi szabadulás alighanem abban áll, ha az ember képes a lényegi realitásnak, egyben a legerősebb kollektívumnak tartott „fajból" való kilépésre: „aki a faját le tudja vetni, anélkül, hogy másikat venne fel, és anélkül, hogy kevesebbé válna, az tökéletes" (közben meg azon füstölög, hogy szerelme családjáról kiderül, hogy „nem 25%-os, hanem 75%-os zsidók"); s ekkoriban képes - mondhatnánk, boldog felelőtlenséggel - ilyesmiket leírni „mindkét fajunk veszendő sorsáról": „a magyar elpusztul, mert a kultúrát nem tudja elviselni, mint az indiánus, a zsidó, mert megérett az elpusztulásra, és éppen ez adja meg a pesti élet furcsa szépségét, a veszendőség mindenfelől; s ekkor tervez - talán a „kapitalizmus elleni iszonyában" - moszkvai utat.

Ennek a belső drámának, az önmegalkotás projet-ének megvolt persze a külső, drámai és tragikus vetülete is, amely ennek a könyvnek a mélységes és akaratlan szomorúságát adja. Szerb Antal olyan Magyarországon élte le felnőtt életét és lelte halálát, ahol a „katolikus", „magyar", „zsidó", „polgár" szavakkal jelzett önmeghatározási lehetőségek egyben hatalmi-politikai kényszerek is voltak, s a szavak jelentéséhez idővel gyilkos intézményi keretek és gépezetek társultak. Ezektől az identitáslehetőségektől belsőleg meg lehetett szabadulni, vagy lehetséges volt válogatni közöttük, s egyéni és szabad módon bensővé tenni őket (lásd például Radnóti magyarságát és katolicizmusát); „külsőleg", intézményesen viszont nem volt szabadulás tőlük és menekvés előlük, mert itt nem az Én válogatott, hanem az Ént válogatták ki, mégpedig az elpusztításra.

„De nem abba halunk bele" - idézi többször is Balázs Béla Regős prológusát az egyetemista naplóban Szerb Antal. A sors tragikus fintorának neveznénk, ha evvel nem profanizálnánk a történteket, hogy Szerb Antal végül abba halt bele, amit a versezet előző sora konstatál: „A világ kint haddal tele..." 1942. XI. 20-i keltezéssel írja be az utolsó naplóba: „Megtaláltam a definíciómat: magyar anyanyelvű zsidó vagyok." Kiküzdött, bensővé tett, paradox voltában is elfogadott szabad önmeghatározás ez; ugyanakkor - felfoghatatlanul szörnyű következményekkel - pontosan rímel arra a hivatalos meghatározásra és hatósági kényszerre, amely Szerb Antalból munkaszolgálatost csinált, és 1945. január 27-én Balf-fürdőn végzett vele és bensőleg szabadon megalkotott Énjével és Életével: avval a regénnyel, amelynek Szerb Antal a címe.

(2001/8, 108-110. o.)

 

 

2001 pünkösdjére felszentelték Kő Pál Szent István-szobrát a Gellért-hegyi sziklakápolna előtt. Minthogy a szomszédos budai Várhegyen, a Halászbástyán éppen kilencvenöt éve áll már egy másik Szent István-lovasszobor, a Stróbl Alajosé, a címben összefoglalt állítást bizonyítottnak és ezzel az ügyet lezártnak tekinthetnénk. Csakhogy egy fölösleges szobrot nem lehet úgy félrerakni a polc hátulsó sorába, mint egy fölösleges könyvet, a kőszobor szem előtt marad. Továbbá mészkő emlékművet nem lehet állítani hirtelen felindulásból, szeszélyből és véletlenül - már csak financiális okok miatt sem. A jelenség tehát több figyelmet kíván.

Kő Pál Szent Istvánja a lova mellett áll, összekulcsolt kezében templommodellt tart. A modell természetesen román kori egyhajós templom kerek apszissal, ámbár ablakai nagyobbak a korhűnél, ekkora íves ablakokat inkább csak a barokkban mertek vágni Magyarországon. A makettet tartó figura a ló tömegéhez képest kicsi, a kompozíciót közeli és különböző távoli nézetekből egyaránt az állat uralja. Ezt a tömeghatást a szobrász azzal éri el, hogy a lófigura nincsen áttörve, egyetlen, földtől földig érő lepel borítja, amelyből csupán elöl az állat nyaka és feje, hátul a tompora és a farka marad szabadon. A relatíve kicsi, modelltartó királyalak, amely belesimul a ló véknyába, fiatal férfi a kamaszévek és az ifjúkor határán. Tekintete jámbor, révedező és bűntudatos, esendőségét felerősíti a hosszú orrú lovagi lábbeli, amely kétségtelenül historikus, de a talapzatról lelógó, üres csúcsaival kétségkívül bohócos groteszkséget kelt. A kompozíció historizáló utalásai egyértelműek: a modelltartó alak a középkori miniatúrafestészetből ismert templomalapító, a lólepel plasztikus mintázata stílustörténeti stúdiumokat bizonyít, a korona egyszerűbb és bizánciasabb, mint a mai.

Kő Pál a jelek szerint nem kísérletezett azzal, hogy hősének felettébb összetett, felettébb ellentmondásos és felettébb monumentális életművét és személyiségét plasztikai műbe sűrítse. Szobra egyértelműen és kizárólag egy meglehetősen egyszerűsített, hitbuzgalmi Szent István-képet reprodukál, a megkeresztelt, éjszakai ájtatosságokon gyakran részt vevő, egyházalapító szentét. Ez a lovához képest jelentéktelen, jámboran együgyű tekintetű, komikus lábú fiú nemcsak a laikus történettudat nagy uralkodójának államalapító, államszervező, külső és belső ellenséget megsemmisítő, pogányságot üldöző, kereszténységet erőszakoló szerepére volna alkalmatlan, hanem a differenciáltabb római katolikus Szent István-felfogást sem kívánja felmutatni. Radó Polikárp hatvan éve kiadott Az egyház szentjei című népkönyve - például - (Imprimi permittitur. In S. Monte Pannoniae, die 17. Februarii 1940. Chrysostomus Kelemen archiabbas) a következő vonásokat szedi fejezetekbe István jellemzésére: nagy király; nagy hadvezér; nagy térítő; nagy szent; alamizsnaosztó; vendégszerető; alázatos. A kőfiúcska, aki feltétlenül sírva fakadna vagy rosszul lenne Koppány felnégyelt testének láttán, a Benedek-rendi író hét erényéből kettőt vagy hármat tudna teljesíteni. (...)

A Gellért-hegynek egyébként sincsen szerencséje az utóbbi két évszázadban. Túlságosan látványos, és kihívóan a városközpontban van ahhoz, hogy a mindenkori erőszakoskodás megtartóztatná magát vele szemben. Haynau 1851-ben ráépíttette a Citadellát, az objektumnak nem volt már sem stratégiai, sem állambiztonsági feladata, használni soha nem használták, de kiválóan alkalmas volt fenyegetésre, erőfitogtatásra. A Szent Gellért-emlékművet hagyjuk, az legalább pompás turisztikai attrakció 1904 óta, és lokális hivatkozási alapjai vannak. Hanem a sziklakápolnát már helyrajzi indokokkal nem, csupán kurzusbuzgalommal magyarázhatjuk. A Gellért-hegyi mészkőbarlangot, amely száz éve még szegény emberek lakhelye volt, alakíthatták volna ugyan a húszas években Szent Iván-barlanggá is egy helyi legenda alapján, de ehelyett Lourdes kópiájaként Mária-kegyhellyé formálták önkényesen. 1926-tól 1934-ig faragták, robbantották és falazták az üreget, hogy a város szívében, a legjelesebb hegyen működjön egy szertartáshely, amelynek a belső hangulata elkerülhetetlenül emlékeztet a városligeti barlangvasútéra - procul esse profani. De minthogy ezt az istentiszteleti helyet Haynau centenáriumán, 1951-ben ostobán és galádul befalazták, nehéz az elhelyezését most már tárgyilagos kritika alá vonni. Időközben fölötte az újabb erőfitogtató felállíttatta Kisfaludi Strobl monumentumát 1947-ben, s úgy tetszett, ennek minapi racionalizálásával érnek véget a Gellért-hegyi önmegörökítések. Méltó folytatásuk az új szobor. Amely kilátóteraszt kapott, így kikerülhetetlenül kiugrik a hegylejtőre, (a ló) a Gellért tér minden pontjáról látszik, a kőtömeg a pesti oldalról is, a sziklás hegyoldalt tolakodóan megzavarva. Hirdetve nem István király nagyságát és jelentőségét - ezt, mint látnivaló, több okból sem teheti -, hanem annak a csak azért is erőszakosságnak, erőfitogtató önteltségnek a jelenlétét, amely semmiben nem különbözik attól a szent elhivatottságtól, amely a megtérni nem akarót a pásztorbottal a saját érdekében fejbe veri.

A barlangból ideiglenesen rögtönzött szentélyt 1926 pünkösdjén, a sziklarobbantással kialakított alsó templomot 1931 pünkösdjén, a pálos templomot és kolostort 1934 pünkösdjén szentelték fel. 2001. pünkösd ünnepére Kő Pál műve megjelent a város felett. Nincsenek fölösleges szobrok.

(2001/8, 111-114. o.)

Teljesen besötétedett. Csillagok, hold,

romantikus szavak, jobb nem előszedni

őket: az ég tudja ezt, és teljesen sötét van.

A hölgy, aki csillagok és hold nélkül főz teát,

három kanál mézet rak mind a két csuporba.

„Édesem", suttogja, miközben kockás abroszt

terít az asztallapra, rá. De hiába ez.

(2001/9)

 

 

 

„Emma, Emma, szívem, Emma,

mindenestül megeszem ma!"

„Habostortára? Számban

összefutott a nyál!

Kezemben készen áll a

kis... Vagyis: nagykanál!"

 

(2001/12)

 

A napló szerint Szabival kellett volna hetes legyek, de amikor vasárnap fogóztunk az építkezésen, Szabi rosszul ugrott, és beleesett egy árokba, és eltörött a bokája, és meg kellett operálni, úgyhogy kórházba került, és mindennap más kellett neki bevigye a leckét, és ezért Izával lettünk hetesek, mert Szabi után ő következett a névsorban.

Azelőtt egyszer se beszéltem Izával, csak negyedikes korunkban került a mi osztályunkba, és egyből ő lett a legjobb tanuló, de játszani sose lehetett vele, úgyhogy senki se szerette, még barátnője se nagyon volt, főleg azért, mert a tanárok mindig azt mondták, hogy róla vegyünk példát, hogy árva létére milyen szorgalmas, mindig ő nyeri a tanulmányi versenyeket, mert amikor még kicsi volt, a szülei meghaltak egy autóbalesetben, és a nagybátyja nevelte, akiről az egész városban mindenki tudta, hogy egy vadállat, a tűzoltóságról is azért tették ki, mert mérgében egyszer félig agyonvert valakit, de Izát hiába kérdeztük, sose mesélt semmit a mostohaszüleiről vagy a kínzásokról, amiket a mostohaapja csinált vele, pedig a lányok mondták, hogy mindig tele volt a háta kék foltokkal meg véraláfutásokkal, de Iza soha semmit se mondott erről, úgyhogy mostanában nem is nagyon kérdeztük, és én eléggé búsultam, hogy vele kell heteskedjek, mert Szabival fogózni szoktunk, meg krétával dobálózni, de tudtam, hogy Izával még örülhetek, ha nem mondja meg az osztályfőnöknek, hogy nem takarítok.

A heteseknek minden óra elején ki kell állni előre, a katedra elé, és úgy kell várni a tanárt, hogy jelentést tegyenek, hogy ki hiányzik, és amikor második órára becsengettek, és mi ott álltunk, és vártuk, hogy bejöjjön a matektanár, egyszer csak valami édes szagot éreztem, olyan volt, mint valami virágszag, de nem egészen, és először nem is tudtam, hogy mi az, de aztán Izára néztem, és Iza épp megigazította a szoknyáját, és ahogy a kilazult fehér pioníringet begyűrte az öv alá, egy csíkban pont látszott a dereka, és akkor én mintha egy kék foltot láttam volna, de lehet, hogy csak azt, ahol megszorította a harisnya gumija, és közben még mindig éreztem a szagot, és akkor az jutott eszembe, hogy az biztos a nagylányszag lehet, mert Feri mesélte, hogy a lányok ilyenkor hatodikban szoktak megnőni, nagyobb lesz a mellük, és megváltozik a szaguk, azért, mert nagylányok lesznek, és Izának tényleg elég nagy volt már a melle, majdnem akkora, mint egy kisebb őszibarack, és akkor arra gondoltam, hogy Iza nagylány lett, és én annak a szagát éreztem, a nagylányságnak, és pont amikor erre rájöttem, akkor jött be Klidész bá, a matektanár, és az osztály felállt, és Klidész bá odament a katedrához, és tiszta erejéből lecsapta a naplót, ahogy szokta, és aztán ránk nézett, és várta a jelentést, és persze nekem kellett volna jelenteni, de valahogy semmi se jutott eszembe, csak álltam ott, mint aki meg van némulva, de akkor Iza szerencsére előrelépett, és szalutált, és ahogy kell, úgy mondta, hogy tanár elvtársnak jelentem, az osztály létszáma, és így tovább, de én valahogy oda se figyeltem, hanem Iza nyakát néztem onnan hátulról, és hosszú, kibontott fekete haja volt, csak a hajpánt fogta össze, és azelőtt még azt se vettem észre sose, hogy fülbevalója van, de most láttam, hogy egy ilyen kicsi kék kő van betéve a fülcimpájába, és akkor Iza elmondta a hiányzókat, és befejezte a jelentést, és Klidész bá elfogadta, és mondta, hogy leülhetünk.

Ahogy mentünk a helyünkre, megint megéreztem azt a nagylányszagot, de most már nem olyan erősen, és amikor leültem, és kinyitottam a füzetemet, egy kicsit még mindig éreztem, és akkor megint Izára gondoltam, oda is néztem előre, ahol ült, az éltanulók padjában, és az jutott eszembe, hogy amióta apát elvitték, igazából én is félárva vagyok, és akkor egyszerre az jutott eszembe, hogy vajon Iza hogy nézhet ki ruha nélkül, hogy tényleg vannak-e rajta véraláfutások, és hogy milyen a combja, mert Feri a múltkor azt mondta, hogy a pucér lányok nagyon érdekesek, de én mondtam, hogy nem, mert én pont úgy láttam, hogy mind egyformák, és akkor Feri kiröhögött, és mondta, hogy én nem tudok semmit, és hülye vagyok, és látszik, hogy nem volt még szeretőm, de ő már háromszor is látott pucér lányokat, és hogy az egyik unokatestvére hagyta, hogy jól megnézze neki a lába közét, és annak az unokatestvérének már egész szőrös volt ott lent, és még mindig Izát néztem, azt, ahogy egy kicsit oldalt tartja a fejét, amikor ír, de nem tudtam elképzelni a lába közét, hogy mi lehet neki a bugyija alatt, pedig amikor Ferivel beszélgettünk, azt is kérdezte, hogy én láttam-e már pinát, és én meg mondtam, hogy persze, hogy láttam, hogyne láttam volna, pedig igazából nem is láttam egyáltalán, csak azt a szemléltető ábrát, ami benne volt a hetedikesek embertankönyvében, amit pénzért szoktak mutogatni nekünk, kisebbeknek, és amikor Feri kérdezte, hogy kiét, akkor azt mondtam neki, hogy egyszer nyolcéves koromban elmentünk apával az uszodába, és akkor én észrevettem, hogy az öltözőkabin fala alatt át lehet mászni a női részbe, és egy rendes felnőtt férfi nem fért volna át, de én még pont átfértem, és akkor elbújtam egy függöny mögé a női tusolóba, és ott legalább ötven nőt meglestem, és aztán, amikor visszamásztam, majdnem elkaptak, de szerencsére be voltam jól szappanozva, és így pont kicsúsztam a kezükből, és akkor Feri kérdezte, hogy szőke nőket meg vörös hajúakat láttam-e, és én meg mondtam, hogy igen hát, és akkor kérdezte, hogy azoknak a pinaszőre is olyan színű-e, mint a hajuk, és én mondtam, hogy persze, pont olyan, de Feri ezt nem hitte el.

És amíg ezen gondolkoztam, végig Izát néztem, és közben Klidész bá elkezdett magyarázni valamit, valami példát, fel is rajzolt a táblára egy háromszöget, egy ilyen egyenlő szárú háromszöget, azt akarta bebizonyítani, hogy a szögfelező az oldalakat is egyenlő részekre osztja, na és akkor arról az egyenlő szárú háromszögről nekem megint csak a pina jutott eszembe, mert tudtam, hogy a pina az háromszög alakú, és hogy pont úgy kell pinát rajzolni, mint amikor egyenlő szárú háromszöget rajzol az ember, és akkor óvatosan megfordítottam a füzetemet, mert a háromszög rossz irányba nézett, és így, hogy megfordítottam, pont kifért fölé az a két félkör, amiket csöcsnek rajzoltam, mert Feri mondta, hogy aki pinát tud rajzolni, az már egész pucér nőt is tud, és akkor én is megpróbáltam megrajzolni a test oldalsó vonalait, ahogy a derék ott középen elvékonyodik, de a rajz nem nagyon jól sikerült, mert egyáltalán nem lett szép, na, akkor elkezdtem besatírozni egy kicsit a háromszöget, és közben még mindig Izát néztem, ahogy másolja le a tábláról, amit Klidész bá felírt, a padsor közepéről, ahol ültem, egyáltalán nem látszott a melle, csak a háta, meg a karja, meg oldalról az arca, és ahogy néztem, egyszer majdnem hátrafordult, biztos megérezte, hogy nézem, és akkor azt hittem, hogy hátra fog fordulni, és rám fog nézni, és akkor éreztem, hogy elvörösödök, és gyorsan félrefordítottam a fejem, és észrevettem, hogy hátulról jön Klidész bá, mert az volt a szokása, hogy hátulról felsapkázza azokat, akiken látta, hogy nem figyelnek, úgyhogy gyorsan ellapoztam a rajzomról, és elkezdtem lemásolni az utolsó sort a tábláról, úgy, mintha új lapot kezdtem volna, és amikor Klidész bá odaért, épp csak meglegyintette a tarkómat, nem volt igazi ütés, úgyhogy már azt hittem, hogy ennyivel megúsztam, mert Klidész bá már elment a padom mellett, de akkor Klidész bá hátranyúlt, úgy fogta meg a fülemet, hogy oda se nézett, és olyan erősen megrántotta, hogy úgy éreztem, majdnem leszakad, és fel is kiáltottam a fájdalomtól, és közben hallottam, hogy Klidész bá a foga között hátraszisszent, hogy vigyem a füzetemet, úgyhogy vittem, ő meg a fülemnél fogva húzott egyenesen a katedra felé, és közben mondta, hogy lehet, hogy én nem vettem észre, hogy ez nem rajzóra, hanem matekóra, de majd ő észrevéteti velem, ne féljek, és kikapta a kezemből a füzetet, és kinyitotta, és az osztály felé mutatta a rajzomat, úgy, hogy mindenki lássa, és közben mondta, hogy szégyelljem magam, és ahogy elment a katedra mellett, rántott egyet a fülemen, úgyhogy majdnem nekiestem a katedrának, és akkor hallottam, hogy a többiek röhögnek rajtam, és Klidész bá még mindig nem engedte el a fülemet, hanem odavitt egyenesen a szemetes vederhez, és akkor elengedett, és felrúgta a vedret, a sok papír, almacsutka és ceruzahegyzék mind kiömlött a padlóra, és akkor már tudtam, hogy mi lesz a büntetésem, de aztán Klidész bá is mondta, hogy mostantól óra végéig oszlopos szent vagyok, és a kettő hatványai, és ez azt jelentette, hogy fel kellett állnom a felfordított szemetes vederre, és óra végéig úgy kellett állnom felfele nyújtott kézzel, fél lábon, és közben fejben kellett számolnom, úgy, hogy a kettőt megduplázom, és az eredményt megint megduplázom, és az eredményt megint, és megint, és megint, és óra végére legalább egy tízjegyű számot kellett kapjak, mert ha nem, akkor Klidész bá automatikusan bevág nekem annyi bukó jegyet, ahányra leszek a tíz számjegytől, és ez nagyon nehéz volt, nem is sikerült soha senkinek megcsinálni, mert négyezerkilencvenhatig még mindenkinek egész jól ment, de utána már nem volt könnyű fejben tartani a számokat.

Ahogy felálltam a vederre, és felnyújtottam a két karomat a fejem fölé, széttárt ujjakkal, ahogy kell, mert Klidész bá mindig azt mondta, hogy az oszlopos szentnek úgy kell tartani a kezét, hogy ha akarnak, akkor belefészkelhessenek a madarak, megláttam, hogy Iza engem néz, mert a veder pont ott volt, az éltanulók padja előtt, és közben Klidész bá nekitámaszkodott a katedrának, és tovább magyarázta, hogy mikor nevezzük hasonlónak a háromszögeket, és hogy a hasonlóság az nem azonosság, én meg próbáltam számolni, meg is szoroztam kettővel a négyezerkilencvenhatot, de közben végig Izát néztem, vastag barna harisnyája és fekete, pántos cipője volt, és ahogy néztem, úgy éreztem, minthogyha melegem lett volna, még a hátam is viszketni kezdett, meg az iskolásingem is szorította a nyakamat, pedig egyáltalán nem volt megszorítva rajta a piros nyakkendő, próbáltam megszorozni kettővel a harminckétezer-hétszázhatvannyolcat, Iza nagyon szépen írt, láttam, hogy milyen szép szabályosak a betűi, egyedül ült ott, az éltanulók padjában, és akkor láttam, hogy betelt neki a lap, és amikor fordított, a másik oldalon még nem volt meghúzva a margó, úgyhogy elővette szépen a vonalzót, és rátette a lapra, úgy, ahogy kell, négy kockára a szélétől, és mielőtt meghúzta volna a margót, felnézett, egyenesen rám, és ahogy rám mosolygott, elrontottam a számolást, nem tudtam, hogy kétszázhatvankétezer-mennyi, és éreztem, hogy elvörösödök, és akkor, ahogy Iza húzta a margót, félrecsúszott a vonalzó, de úgy, hogy a ceruza hegye egészen lement a lapról, és akkor láttam, hogy Iza is elpirult, és lehajtotta a fejét, és ahogy ott álltam feltartott kézzel a vedren, egyszer csak eszembe jutott, hogy lehet, hogy szerelmes vagyok, és akkor majdnem leestem a vederről, és gyorsan visszamentem hatvanötezer-ötszázharminchatra, és próbáltam megint onnan kezdeni, de a karom is fájt, nehéz volt már tartani, és nem tudtam, hogy mennyi idő lehet még hátra az órából, próbáltam nem Izára nézni, hanem inkább a többiekre, úgy, hogy közben a szorzáson is tudjak gondolkozni, de valahogy megint csak Izára néztem, és szerettem volna tudni, hogy tényleg szerelmes vagyok-e, mert azelőtt még egyszer se voltam igazából szerelmes, és Iza előrenyújtotta az egyik lábát, és akkor én láttam, hogy a kék iskolásszoknya egy kicsit felcsúszott, és kilátszott Izának a térde, meg még egy tenyérnyi a combjából is, és akkor megint az jutott eszembe, amit Feri mesélt a pinákról, az, hogy egyszer látott egy néger nőt pucéron, és annak tiszta fehér volt a pinaszőre, olyan, mint amikor meg van őszülve az ember, mondjuk, ezt nem hittem el, na és akkor Iza megint rám nézett, most nem mosolygott, csak úgy egyszerűen felnézett, és én ettől elszégyelltem magam, hogy milyen dolgokon gondolkozok, és próbáltam inkább számolni, de akkor már tényleg kezdett fájni a karom meg a vállam, meg éhes is lettem, eszembe jutott az uzsonnám, a baracklekváros kenyér, Klidész bá meg csak magyarázott tovább a háromszögekről, és én megint elrontottam a szorzást, az utolsó szám, amire még biztosan emlékeztem, a százharmincegyezer-hetvenkettő volt, nagyon szerettem volna már leengedni a karom, láttam, hogy a fiúk már eléggé mozgolódnak, abból tudtam, hogy most már nemsokára ki fognak csengetni, tudtam, hogy már nem kell sokáig tartani, azt már azért is kibírom, úgy, mint Filimon Szürbú, aki az egész sztrájk alatt végig a szirénát húzta, és a végén, amikor az imperialisták sortüze eltalálta, még utolsó erejével felkötötte magát a zsebkendőjével a szirénára, hogy még élettelen testével is tovább buzdíthassa szeretett elvtársait a sztrájkra, de nálam sajnos nem volt zsebkendő, meg felkötni se lett volna mire a csuklómat, úgyhogy tartottam tovább, és próbáltam számolni, de az már nem ment egyáltalán, és akkor Klidész bá egyszer csak rám nézett, és mondta, hogy most már mindjárt kicsengetnek, úgyhogy ideje megnézni, hogy mit eredményezett a házi szentünknél az isteni sugallat, mert az látja, hogy a gólyák nem fészkeltek be a kezembe, de attól még bent a fejemben történhettek csodák, és ne nézzek olyan bambán, mert kirúgja alólam a vedret, hanem mondjam szépen a számot, ameddig eljutottam, de nekem akkor már úgy fájt a karom, hogy még a hatvanötezer-valamennyinek a végére se emlékeztem, úgyhogy nem is mondtam semmit, de akkor a szemem sarkából láttam, hogy Iza megint rám néz, és láttam, hogy hangtalanul súg valamit, le is tudtam olvasni a szájáról, hogy mit súg, egymilliárd-hetvenhárommillió-hétszáznegyvenegyezer-nyolcszázhuszonnégy, de attól, hogy nekem súgott, úgy elvörösödtem, hogy nem tudtam kimondani, pedig tényleg az egészet leolvastam Iza szájáról, de csak álltam ott feltartott karokkal a felfordított veder tetején, és éreztem, hogy tiszta forró az arcomon mindenhol a bőr, és semmit se szóltam, és akkor Klidész bá mondta, hogy így is jó, ő adott nekem egy lehetőséget, de ha nem, hát nem, és ahogy ezt mondta, rám mosolygott, és kirúgta alólam a vedret, és akkor kicsengettek.

Elég nagyot estem, oldalt és hátrafele, főleg a seggem ütöttem meg, és a könyökömet, és tiszta szemét lett az iskolás ruhám, és ott a földön a csengőszó is sokkal hangosabban hallatszott. Klidész bá rám nézett, mondta, hogy szép kis hetes vagyok, aztán a hóna alá csapta a naplót, és kiment az osztályból, de előtte még azt is mondta, hogy úgy készüljek, hogy következő órán felelek, de engem ez akkor nem érdekelt, mert láttam, hogy Iza megint engem néz, és mosolyog.

Nagyszünet volt, úgyhogy mindenki elég gyorsan kiment az osztályból, Feri odajött, és mondta, hogy ha akarom, akkor bent marad, és pénzezhetünk, de mondtam, hogy nincs pénzem, és ő mondta, hogy nem baj, mert ha akarom, egy-huszonötért eladhatom neki az uzsonnámat, és akkor abból a pénzből játszhatunk, de mondtam, hogy nem adom, mert éhes vagyok, úgyhogy ő is elment, és akkor már csak mi maradtunk ott az osztályban Izával.

Iza kinyitotta az ablakokat, közben én a helyére raktam a szemetesvedret, de még mindig tiszta ceruzahegyzék volt a nadrágom, próbáltam leporolni, Iza akkor odajött, és mondta, hogy vigyázzak, mert még hátul is sok van rajtam, és forduljak meg, és akkor elkezdte ő is porolgatni a hátamat, és ettől én éreztem, hogy megint elpirulok, és mondtam, hogy jól van az úgy, hagyjon, és arrébb mentem, de még az iskoláskabátomon keresztül is éreztem, hogy milyen meleg a keze, és azt gondoltam, hogy hiába vagyok szerelmes, mert úgyse merném kézen fogni se, akkor mondtam neki, hogy köszönöm, hogy súgott nekem, de ő úgy nézett rám, mint aki nem érti, hogy mit beszélek, és mondta, hogy ő aztán nem, mert ő sose szokott súgni, de én mondtam, hogy én pedig láttam, hogy megsúgta nekem az egymilliárd-hetvenhárommillió-hétszáznegyvenegyezer-nyolcszázhuszonnégyet, Iza arra megint csak megrázta a fejét, és mondta, hogy nem igaz, én meg mondtam, hogy de, és ő megint mondta, hogy nem, aztán elfordult, és odament a fogashoz a seprűért meg a lapátért, és ahogy elfordult, láttam, hogy az egyik füle elvörösödik, és akkor mondtam, hogy még ne takarítsunk, hanem először együnk, de Iza erre azt mondta, hogy ő nem éhes, és én egyek, ha akarok, úgyhogy a helyemre mentem és elővettem a baracklekváros kenyeremet, és kicsomagoltam a szalvétából, de mielőtt beleharaptam volna, eszembe jutott, hogy tényleg, sose láttam Izát uzsonnázni, és akkor arra gondoltam, hogy biztos éhezteti a mostohaapja, és a kenyeremre néztem, elég nagy volt, úgyhogy a felét neki adhatnám. Iza közben elkezdte összeseperni a tábla elől a szétszóródott szemetet, én meg felálltam és odamentem a katedrához, és meg akartam kérdezni, hogy szereti-e a barackízes kenyeret. Iza leguggolt, úgy szedte fel a kis seprűvel a lapátra a szemetet, és egész felcsúszott a térdére a szoknyája, egy pillanatra mintha még a bugyiját is láttam volna, és akkor éreztem, hogy kiszárad a szám, és azt gondoltam, hogy lehet, hogy az egész kenyeret neki kéne adjam, aztán mindjárt eszembe jutott, hogy ez hülyeség, de mégis léptem egyet Iza felé, és oda is nyújtottam a kenyeret, közben mondtam, hogy baracklekváros, de Iza csak annyit mondott, hogy vigyázzak, mert fél lábbal véletlenül pont beleléptem az egyik kis szemétkupacba, amit összesepert, én meg csak álltam ott, mert még mindig nem tudtam eldönteni, hogy tényleg láttam-e Iza bugyiját, vagy sem, és Iza előrehajolt, úgy próbálta elhúzni a lábam elől a szemétkupacot, mielőtt még teljesen szétjárom, és közben megint mondta, hogy vigyázzak, és ahogy kinyúlt a seprűvel, egyszerre megint megéreztem azt a nagylányszagot, és akkor tudtam, hogy meg kéne mondjam neki, hogy tetszik nekem, nem, nem is, hanem azt, hogy szeretem, és megint éreztem, hogy elvörösödök, és nem mondtam semmit, és akkor, ahogy Iza maga felé húzta a seprűt, az egyik cipője megcsúszott, és majdnem elesett, és ahogy egyensúlyozni próbált, a felsőteste hátrahajlott, és a két térde felemelkedett, és egészen felcsúszott a szoknyája, és akkor én tényleg beláttam a lába közé, és belül az egyik combján végig fel volt futva a harisnyája, és tisztán láttam, hogy a bőrén cikcakkban hosszúkás, kék véraláfutások vannak, meg a bugyiját is megláttam, trapéz alakú fehér folt volt a két lába között, és akkor hallottam, hogy azt mondja nekem, hogy te disznó, és akkor tudtam, hogy látja, hogy mit nézek, és abból is tudtam, hogy megpróbálta összezárni a lábát, de a mozdulattól tényleg elvesztette az egyensúlyát, és hátraesett, én meg előreléptem, mert el akartam kapni, de ahogy Iza hadonászott, pont kiverte a kezemből a lekváros kenyeret, és az egyik lábával a bokámba rúgott, úgyhogy éreztem, hogy rá fogok esni, és esés közben még mindig csak a bugyiját láttam magam előtt, és ahogy előrenyújtott kézzel Izára estem, éreztem, hogy a kezem elindul, és aztán már csak a bugyiját éreztem, ott, a tenyerem alatt, és a pináját, azt, hogy milyen puha, és milyen forró, és akkor Iza nagyon-nagyon hangosan elvisította magát, belevisított egyenesen a fülembe, és nekem megtelt a testem azzal az éles visítással, és mindennél erősebben éreztem megint azt a nagylányszagot, és láttam, hogy az ízes kenyerem két szeletre esett, és az ízes felével lefele ott van a porban, de nem érdekelt, mert még mindig az Iza pináját fogtam, és tudtam, hogy többet nem is fogom elengedni soha.

(2002/5)

 

 

Gimnáziumba akartam volna járni - szakközépbe írattak. Cipőfelsőrész-készítést tanultam - nem nyelveket. Tízszeres árat fizettem mindenért. Még az életemért is. Én egy kiló hússzal születtem, ti legalább a duplájával. Én két diplomával is prolilány maradtam - ti már az anyátok hasában is értelmiségiek voltatok.

Ilyesmiket mondogatott. Sok barátjának és sokszor mondogatta a magáét. Szavainak nem volt más sorsúakat támadó éle. Sem a hiányból formált erény osztálygőgje. Sem nyafogás. Egyszerű jelmagyarázatnak szánta, amiért „nem olyan", amilyen szeretett volna lenni. Kati lenézte Bossányit. Bossányi nem fért Kati bőrébe. Súrolódtak, zötyögtek együtt ötvenegy évet, aztán egymást kioltva aláhullottak, hogy a teljesítményt átadják az emlékezetnek.

Emlékszünk madárhangjára, erre a közéleti szereplésre egészen alkalmatlan orgánumra. Gyönge volt, magas és fulladó. Az első ködtől, a legapróbb indulattól is suttogóra váltott. Szuflája főként akkor hagyta cserben, amikor mindent tudó hatalmas hímek csörtettek körülötte és kényszerítették fisztulázó veszekedésre, még gyakrabban dühös hallgatásra. Legalábbis Katit.

Mert arra is emlékszünk, hogy Bossányi iszonyatosan ki tudta nyitni a száját, ha kellett. Rendszerváltás előtt újságíróéknál. Rendszerváltás alatt a Nyilvánosság Klubban. Rendszerváltás után mint ellenzéki szocialista képviselő. A külügyminiszternek szóló interpelláció meg az arra adott válasz úgy hatott, mint amikor a függönyön meghúznak egy szálat, és leomlik a plafon. Ki figyelt akkor a hang akusztikai minőségére? Három frakció érezte úgy, hogy a helyzet tűrhetetlen, hogy föl kell állni, kivonulni, sajtót tájékoztatni, és ettől a pillanattól kezdve legalábbis két frakció holdudvara sejtette. hogy ennél is többet kell tenni. Például Chartát csinálni.

Emlékszünk negyvennyolc kilójára, kialvatlan szemére, terepszínű ruháira, még annak kiegészítőire is. Egy összegubancolt cérnavékony aranyláncot hordott majdnem mindig a nyaka körül, egy ékszernek semmi, „bocs, hogy élek" üzenetet. Finomnak, haloványnak, egy rossz mozdulattól összetörő, bepiszkolódó, elszakadó személyiségnek maszkolta magát Kati.

De mi, a Mozgó Világban nagyon emlékszünk, hogy Bossányi mire volt képes. Hatórás interjúból két nap alatt olyan harmadára rövidített nyomdakész kéziratot szállított, amelynek díjaként ott csillogott a Pulitzernál is fényesebb közfigyelem. Napi gyakorlat mellett fölhalmozott tudásából olyan államelméleti dolgozatot írt két hét alatt, amelytől napilapidegen akadémikus elméknek is illett csettinteniök. Azt ültetett mikrofonja elé, akit akart, Princz Gábortól Krassó Györgyig, Demény Páltól Kis Jánosig, Széles Gábortól Palotás Jánosig, Nagy Sándortól Bokros Lajosig, Szekeres Imrétől Bauer Tamásig. És Göncz Árpádtól Göncz Árpádig: belőle összejött egy karcsú kötetre való. A felkértek közül ketten, ha visszamondták... Ketten, ha letiltották... Félszázan vallottak, és legalább százan föliratkoztak, hogy szeretnének... „Várom, hogy megkeressen" - gyűlésről és fogadásról, kongresszusról és tüntetésről, konferenciáról és partiról, a szárszói buliról és a Merlinből, a Villányi útról és a Parlamentből jelezték az óhajokat. Bossányira gondoltak...

... Persze Katit mondtak tévedésből. Mert Kati amúgy kényes volt, sértődékeny és iszonyúan sebezhető. Bajtársai elaléltak teljesítményétől, és ő nem hitt ebből egy szót sem. A dicséretből is csak annyit hallott, hogy „húzni kellene valamenynyit", vagy hogy „ez már csak a következő számban jön". Környezete rimánkodott, hogy aludjon, menjen orvoshoz, hagyja a dagadt ruhát másra... Jó, mondta.

Még nem is olyan régen mesélte Kati: egyszer nagyon megbántotta a macskája. Büntetésből Leányfalun hagyta: boldoguljon egyedül! Kivitte, pedig vérzett a szíve. A kocsiban a macska még nyivákolt, mint aki vesztét érzi. Aztán, amikor elengedték, csak úgy nekiindult - képzeljem -, vissza se nézett.

Aztán Kati és Bossányi, kart karba öltve, kimentek Leányfalura meghalni. Vissza se néztek: boldoguljunk most már mi egyedül! Jól föladták. Nekünk is. Nekem is.

(1999/12)

 

 

Élt szeptember 22-ig Budapesten egy történész, akinek egyetlen monográfiája sem jelent meg, aki csak a legutóbbi néhány évben tanított egyetemen, főiskolán, s mégsem túlzás kijelenteni: aligha volt szakmájának olyan művelője, akinek hatása mások gondolkodására az övénél nagyobb lett volna. Még nem volt olyan tanár Magyarországon, akinek annyi korábbi hallgatója tevékenykedett egy időben elit értelmiségiként vagy vezető politikusként, mint neki az elmúlt tizenkét évben.

Pedig előadóként nem segítette hallgatóságát, mondjuk ki: többnyire motyogott. Csak ha képes volt az ember az akadályokat leküzdve mondanivalójára figyelni, akkor élvezte okosságát, mindig eredeti látásmódját, iróniáját. A hetvenes-nyolcvanas években magánlakásokon, egyetemi kollégiumokban tartott szisztematikus és alkalmi előadásain sok százan hallgatták a szovjet és a magyar kommunista pártok, a Szovjetunió, a két háború közötti magyar szellemi mozgalmak történetéről. Ki tudja, hány magánlakáson tartott szemináriumot, s még inkább felbecsülhetetlen, ki mindenki tanult tőle, az Országgyűlési Könyvtár örökös olvasójától, kávézás, kikapcsolódó beszélgetés ürügyén.

Sokak számára elsősorban a történelmi tények, események voltak izgalmasak, amelyekről tőle hallottak először, hiszen ezek nagyobb része a nyolcvanas évek közepéig tabu volt, nem kapott helyet a hazai oktatásban, publikációkban. Előadásaiban, az írásait összegyűjtő két kötetéből és publicisztikájából azonban igazán maradandó az, ahogyan a történéseket, jelenségeket értelmezte. Lenyűgöző képzelőerővel kapcsolt össze egymástól látszólag távol álló tényezőket, kereste a történések ésszerű magyarázatát.

Élete meghatározó élménye az 56-os forradalom volt. Persze mindig tudta, hogy az akkori követelésekből mi vált már időszerűtlenné, mégis kicsit szégyenkező öniróniával emlegette: ő már csak megmarad nagyimristának.

Nincs külön politikus, történész és tanár Szabó Miki. Tevékenységének különböző szféráit harmonikus egységbe fogja, amire azt szokás mondani: homo politicus. Ő azon kevesek egyike, akiknek politikai gondolkodása hatalmas szaktudásra épült.

Harmónia a tevékenységekben, s közben micsoda diszharmónia! Kérlelhetetlen ellenzéki az előző rezsimben, és félszeg, majdnem gyámoltalan civil. Fegyelmezett, precíz kutató, és önpusztító életet élő, olykor lézengő ritter. Legendásan zárkózott, magánbeszélgetésre szinte képtelen ember, és az őt ismerőkben mégis gyengéd szeretetet ébreszt. Történészként és kíváncsi emberként a múlt és a jelen apró, rejtett titkainak, a történések mozgató rugóinak vizslatója, miközben a politikai praxisban a sarkalatos kérdések mellett minden egyebet elhanyagolhatónak tekint.

Arról, amellyel kutatóként foglalkozott, az elmúlt száz év magyar konzervativizmusáról és jobboldali radikalizmusáról, a két háború közötti szellemi mozgalmakról aligha tudott más nála többet. De politizáló emberként is érdekelte a Múmiák öröksége (ez politikai, történeti írásait közzétevő kötetének címe), újjászületése.

A nemzetközi és a hazai kommunista rendszer iránti érdeklődését viszont éppen a politika motiválta. E témának nem lett profi kutatója, de olvasmányaival és nem utolsósorban ismereteinek rendszerezésével, a látható történések mögöttes okainak keresésével e téren is olyan tudásra tett szert, amivel elkábíthatta az Országgyűlési Könyvtár Szabó Miklós Fan Klubját s számtalan kurzusának hallgatóságát.

Úgy látta: az 1989-90-es rendszerváltás után két politikai örökséggel kell megküzdeni: természetesen a Kádár-korszakéval és a Horthy-rendszer halottaiból feltámadt keresztény-nemzeti eszméjével, melynek - ahogy nevezte - nemzetfelfogását kizárólag giccsben képes kifejezni.

Miután a világhoz való viszonyát nem az emóciók, hanem intellektusa határozta meg, abból indult ki: amit a kommunista rendszer hagyott ránk, az nem különösebben izgalmas, struktúrák, beidegződések, rutin, amelyeket idővel majd meghaladunk. Eszméi pedig azért érdektelenek, mert a marxizmus erodált, lepusztult törmelékei. A Kádár-korszak öröksége tehát alig foglalkoztatta, holott nemcsak nem illeszkedett bele az egykori rendszerbe, mert megvetette azt, de vállaltan szemben is állt vele.

Izgatta viszont, hogy milyen politikai szükségletet elégít ki a Horthy-rendszer egzotikumnak ható egykori politikai kultúrájának újjászületése. Érteni kívánta, ami e körül történik, hiszen mindenkinél jobban ismerte ennek a világnak az ideológiáját, a múlt századba visszanyúló gyökereit. Politizáló állampolgárként, történészként és országgyűlési képviselőként is nem érzelmektől, sérelmektől vezérelve, hanem eszével, ismeretei alapján gyűlölte e kurzus felidézésének minden elemét: mitológiáját, nacionalizmusát, antiszemitizmusát, a 90 után többnyire csak sejtetett területi revíziós vágyait, persze az egyházak világi hatalmának újraélesztését s talán mindennél jobban az új motívumként megjelent elemet, a szeretett 56-os forradalom szélsőjobbos átértelmezését, kisajátítását.

Nem egyszerűen alapítója volt a Szabad Demokraták Szövetségének, hanem a laza szerveződésű Hálózat párttá alakulásának egyik legelkötelezettebb képviselője, az alapító nyilatkozat fogalmazója, a rendszerváltás programjának kidolgozásakor a forgatókönyvként működő, a békés átmenetről szóló rész egyik fő ötletadója. Az akkori MDF, a reformkommunisták és mások illúzióival szemben ő, bár 56 neveltje, tudta, programként képviselte, hogy nincs harmadik út: a piacgazdaság az kapitalizmus, a többpártrendszer az nyugati típusú liberális demokrácia. Magyarul: az induló SZDSZ politikai arculatának meghatározó formálója lett.

Akik ott bábáskodtak az alakuló párt körül, azok számára evidens volt, hogy ennek így kell lennie, hiszen többen részben Miki köpenyéből bújtak ki, ideig-óráig látogatták óráit, szemináriumait, és tudták, hogy nála jobban kevesen igazodnak el a magyar közelmúltban és jelenben. Pártalapító szerepe ellenére is maradhatott volna talán főfoglalkozású történész, de a politizáló ember kíváncsisága, a történelemformálás csábító lehetősége őt is beszippantotta.

Évekig ügyvivője és két ciklusban parlamenti képviselője lett az SZDSZ-nek, de mindeközben a szó mai értelmében soha nem lett politikus. Nem csak azért, mert a házi szemináriumok, az úgynevezett repülő egyetem és persze a hivatalos és félhivatalos történészkonferenciák isten tudja, hány szereplése ellenére is megmaradt lámpalázas, orra alatt beszélő előadónak, s esélye sem volt, hogy parlamenti vagy netalántán népgyűlési szónokká váljék. De azért sem lehetett belőle politikus, mert őt a dolog tartalma és nem az eladhatósága foglalkoztatta.

A kommunizmus számára halott volt, a keresztény-nemzeti reinkarnáció viszont nem egyszerűen taszította, de hitte, hogy még a szimbolikus restauráció is ártalmas, hiszen ezek az eszmék a maguk idejében is elválasztották az országot a Nyugattól. Számára az innen eredő veszély lett a kor fő kérdése, így már igen hamar ebben az összefüggésben nézte a napi politikát, az MSZP-vel alakuló viszonyt - szemben az SZDSZ vezetőinek többségével - s a koalíciót is.

Szabó Mikinél szerényebb képviselő nemigen akadt az SZDSZ soraiban. Véleménye az alapkérdésekben természetesen határozott és sarkos volt, de a belső vitákban ritkán szólalt meg. Hát jó - kezdte ilyenkor többnyire mondókáját, akaratlanul is jelezve: sok csacsiságot hallott, nem tud tovább hallgatni.

Szemben az SZDSZ szellemi környezetében meghonosodott szokással, a párt politikájával szembeni fenntartásait, kritikáját soha nem írta meg cikkeiben. Itt is a fő kérdés érdekelte: számára a modern Magyarország az SZDSZ nélkül nem volt elképzelhető. Lehet, hogy nem egészen azt és úgy képviseli, mint ahogyan helyesnek gondolom, lehet, hogy nem egészen olyan, mint szeretném, de gyöngítése bűn. Pártszerűen viselkedem - mondaná, fanyar mosolyával utalva a kifejezés eredetére.

Ilyen magatartásra csak olyan ember képes, mint ő, aki nemhogy túl-, inkább alulértékelte, s öniróniával kezelte saját személyes szerepét, fontosságát. „Nem igényes történészi feladat a »keresztény-nemzeti« történetmitológiát a valódi történelemmel ütköztetni, de talán nem is haszontalan" - írta a történeti és politikai esszéit közlő kötete előszavában. Nem sok hasznomat veszitek, de én legalább nem ártok, mondta 94 elején kérdésemre, miszerint képviselő kíván-e maradni a következő ciklusban. Mert ő pontosan tudta, hiszen ebben is okosabb volt sok mindenki másnál, hogy egy párt működésének milyen immanens törvényszerűségei vannak. Tudta, hogy az intellektuális kvalitás, a szellemi tudományokban való jártasság nem feltétlen konvertálható politikusi erénnyé, s tudta azt is, hogy azok a politikusok, akiknek egy részét tanította, de akik mindannyian járhattak volna hozzá iskolába, egy párt vezetésében, egyáltalán a többpárti, parlamenti politikában olyan erényeket kell hogy felmutassanak, amilyenekkel ő nem rendelkezik, s amilyenekre nem is vágyik.

Sokan vagyunk, akik életének meghatározó része volt Szabó Miklós, léte, munkássága, szelleme, sokszor védtelennek tűnő figurája. Élhetett volna még, de „benne volt" a keserves, fájdalommal terhelt, tehetetlen öregedés veszélye. Neki biztos jobb, hogy hirtelen ment el. Talán más is úgy van vele, mint én: amióta ismerem, olykor hónapokig nem láttam, nem hallottam róla, megvallom, eszembe sem jutott, s magánéletének alakulásáról is elvétve vagy csak utólag értesültem. De amióta tudom, hogy nincs, üresebb a világ, érzem hiányát, és ez most már így is marad.

(2000/11)

 

A legendás Valóság szerkesztőségében (vagy lent a New York kávéházban?) ült, vágni lehetett a füstöt, de a levegő izzott körülötte, olyan gyorsan pattogtak a példák, érvek, riposztok, hogy csak kapkodtam a fejem: a lap esszé-, kritikarovatát csinálta, de nemcsak hozott anyagból, hanem kicsiholta vitapartnereiből, barátaiból, ellenfeleiből a briliáns ötleteket. Mindig volt egy olyan nézőpontja, ahonnan más nem látta a dolgokat, és ezzel nemcsak a vitákban nyert, hanem adott is: nézd tágasabban a világot. A lap csapatmunkában készült, Sükösd Mihály e csapat mindenese volt: tudta, hol születik valami új, ráérzett, kiből lesz nemsokára valaki, akivel érdemes szóba állni. Ugyanakkor kíméletlen szerkesztő is volt, egy gyengébb passzusért visszaadta az írást: „Édes apám, ezen az izén kalapálj még egy kicsit...!" Vajon ki fogja megérteni - akár egy évtized múltán is -, hogy közben hosszú időn át a Budapesti Műszaki Egyetem könyvtárosaként, majd tudományos munkatársaként dolgozott... Aztán: végsőkig küzdött a lap profiljáért, 93-ban vesztett... Nehezen heverte ki, tán soha.

Esszéi, dolgozatai is ilyen sziporkázó teljesítmények voltak: több perspektívából láttatta tárgyát, színéről és fonákjáról, csak lassan tért a lényegre, de akkor már ott volt az egész kultúrtörténet az asztalodon. Emlékszem, mit kínlódtam Joyce Ulyssesével, aztán az ő tanulmánya megmozgatta a fantáziám, miközben éreztem-értettem a mű dinamikáját, életét. Igazán nagyot a világra való rácsodálkozásaival hozott: a Hippivilág (1979) - Amerika anno - felfedezett egy kultúrát (és szubkultúrát), úgy nézett erre az életmódra, civilizációra, ahogy akkor senki - nem illett, nem volt rá mód, vagy nem is tudtuk, hogyan kell vele bánni. Amivel azt akarom mondani, hogy ő tudta, mi az esszé: a személyesnek, az in statu nascendi témaboncolásnak a formája - ami azonban mint eredmény mégis végleges. Ügy tűnik, mintha mindenféle véletlenül jutna eszébe, valójában mindennek helye van, és közben mély összefüggésekre derül fény. A hatvanas-hetvenes években eseménynek számított egy-egy tanulmánya: feketekávé, vodka vagy szódavíz mellett - még a politikai viccek előtt - ezeken rágódtunk. Akkor még volt beszélgetés. És hadd tegyem hozzá: ő tudott beszélgetni - munkatársaival, a lapbéli ismerőseivel, barátaival, mindenkivel: szellemes volt, felvillanyozott, figyelt rád is, aztán egy áramütés ért: egy gondolat fele, egy poén, egy ironikus mosoly. Irodalmi (vagy film-) kritikái is ebben a stílusban íródtak: beszélgetett olvasójával, provokálta, aztán fantasztikus műveltségére épített érveivel megbékítette.

Ezért voltak fontosak a regény műfaját körüljáró dolgozatai (Kafka, 1965, Hemingway világa, 1969, Változatok a regényre, 1971, Küzdelem az epikával 1972). A Kafka-könyv máig hordja az áttörés nyomát: ott robbant be egy másfajta próza- írás-kép, nagyképűen azt mondhatnám, hogy vele kezdődött a regényforma felszabadítása, ami aztán azóta is tart. De akkor - a szocreál kánonja idején - ez tényleg kapudöntés volt, generációk számára nyitott horizontot. Igaz, akkor Kafka-, meg Hemingway-mánia volt, de csak olyan szlogenszerűen - hogy mit jelent irodalmi-esztétikai programként, azt ő mutatta meg. Végigvezette olvasóját az új regényforma lehetséges variánsain, az időjátéktól, a belső monológtól a pszichoanalízis beépülésén át a szövegek ütköztetéséig. Talán itt hagyta abba: regényformában a külső és belső világ feltárulásának eszközét írta le, s amint az írás helyett a „szöveg" kezdett divatba jönni, lekapcsolt. Mit mondjak, joggal. Későbbi tanulmányaiban is megmaradt vibráló, trendteremtő értelmiséginek (Utópia lovagjai, 1990, Hajnalcsillag és sötétség 1993, Merengő, 1994), mégis az életben többnyire kisebbítette magát, játszott, ironizált, s csak később értetted meg, hogy valami nagyon fontosat kaptál.

A regényírást kísérleti terepként kezelte, túl azon a ritka képleten, hogy az epikáról való gondolkozást szépírói gyakorlat is kísérte. Novellái nagyszerűek, meg is maradnak az időben, regényei közül viszont A halottak napja: feltámadás (1986) az igazi, nagy teljesítmény: minden benne van az értelmiségi létről, 56-ról, meg ami vele járt - egy generáció élete. És jött a csak feltartóztatható, de nem megállítható, ő pedig átlépett oda, abba a másik létbe, ahol csak a róla szóló emlékek, no meg az életmű áll és marad.

(2000/11)

 

„Legjobb a felejtés" - mondta keserűen, a rendszerváltó 56-os emléktörvényből Nagy Imre nevét fondorlatosan kihagyó, „kétpólusú" egyetértésre utalva, és elhallgatott. Talán megszólalt a falióra is, és akkor már tényleg nem lehetett mit mondani; vége volt, ezzel volt vége a megint sok órás, utolsó beszélgetésnek, pedig surrogott a magnó, maradt még hely a szalagon. Muszáj lett bevágni aztán jobb végszónak egypár előző nap, jobb kedvűen mondott mondatot, és úgy tenni pontot az interjú végére. Rábólintott ő is, hát persze.

Persze hogy nem a felejtés a legjobb. Az emlékek pedig igenis a helyükre kerülnek. Igenis eljön az igazság ideje.

„A nagy ábránd a jövő megsejtése, a végső igazság" - írta két éve, a júniusi emléknapon, és ez lett aztán a zárszó.

Valaha, fiatalon, egy mítoszban hitt. A tények makacs dolgok - idézte 1987-es kötetét bevezetve a hasonló indíttatás után más utat bejáró kortárs, Fejtő Ferenc -, de „a mítoszok még makacsabbak, a beléjük vetett hitet pedig, ha egyszer gyökeret vertek az ember lelkében, csak a személyes tapasztalat tépheti ki onnan". Neki sikerült. Igaz, volt hozzá nemcsak fatális szerencséje, hanem önzetlen akarata, tehetsége és éles szeme is, hogy személyes tapasztalatot ne akárhonnan merítsen. Hogy „a történelmet" tapasztalja meg, a tapasztalataiból pedig segítsen újra történelmet formálni. A század mítoszaival leszámolt magában, és megindító példát mutatva buzdított erre másokat is. De felejteni épp az nem engedte, ami mégiscsak megmaradt. A nagy ábránd, igen: a megsejthető jövőbe és a végső igazságba vetett hit. Hogy van igazság, a múltból pedig tanulni kell és lehet.

Keserűen, de józanul vette tudomásul, ha épp olyanok hányták szemére a múltat, akik néhány évtizedet zárójelbe tennének. Ő nem tett zárójelbe semmit. Megszenvedett múlt és szenvedélyesen fürkészett jövő közt egyébként is a jelenben élt mindig. Belakta korát, a barátságtalan huszadik századot Fiumétól Debrecenig, Rómától Budapestig, a Szabad Nép-háztól az Orsó utcai Nagy Imre-házig, a Rózsadombtól Snagovig, júniustól júniusig, a Fő utcától a Hősök teréig.

Bizalmat sugárzó és bizalmat ébresztő, barátságos ember volt. Apafigura, családfő-típus. Nemcsak tanácsos, hanem jó is volt hallgatni rá. Sok minden másként, kisszerűbben, rosszabbul alakul, ha nincs az ő bölcsessége, elkötelezett értéktudatossága és minőségi embersége. Ha nem közvetít barátok és ellenfelek, harcos- és útitársak, a „tisztító vihar", az ellenzéki évtizedek, majd - alapító szabad demokrataként is - a rendszerváltó átmenet kulcsszereplői között; ha nem ő segít már ebben az átmenetben megkerülhetetlen intézménnyé tenni a magyarországi Soros Alapítványt.

Intézmény volt maga is. Múltban és jövőben igazságot sejtő, történelemben politizáló, századát megszenvedve formáló európai értelmiségi. Igazi nagy ember.

(2001/9)

 

„S még ha lappang is egy szemernyi vigasz abban a gyönyörű mondásban, hogy a halál az érett gyümölcs hullása, mégiscsak halál az, nemlét, elmúlás... Egyöntetű, örökké tartó sötétség és szomorú állapot e megváltozott, de tarkaságában mégiscsak szórakoztató élethez képest... Azonban nincs mit tenni ellene, nincs..." - írta Bálint Tibor Régi gyönyörű havak című novellájában. S most, nem sokkal hetvenedik születésnapja előtt, meghalt.

A tarkaságában szórakoztató élet kifejezésből olvasói, ismerősei kiérezhetik az oly jellegzetesen szomorú Bálint Tibor-i iróniát. Ő mindig az életről írt, az élet izgatta. Helyzeteket, helyszíneket, figurákat megjelenítő mondatai élnek. Színük, illatuk, ízük van. De ez a szín sötét árnyalatú, de ez az illat az európai periféria szegényszaga, de ez az íz legfeljebb ha keserédes. Bálint a mai, sekélyes értelemben nem szórakoztató író. Hősei a megnyomorítottak és megszomorítottak. A felmagasztosuló sánta kurva; a lakásából a szekus szomszéd által kiüldözött tanár; az elhurcolt fiát a pártfőtitkáron számon kérő s persze meggyilkolt öregasszony; a főnökétől rettegő balek; a kétségbeesett gyógyíthatatlan beteg és foglya, zsarnoka: a betegét szeretve-gyűlölve ápoló rokon; a megvert feleség, a megcsalt férj. Meg a hatalom felfuvalkodott barmai, meg a vélt biztonságért mindent fel- és eladó s így elbukó megátalkodottak vagy csak szerencsétlenek. S végül az életbe belerokkantak, az idegosztályok lakói, akiknek egész ciklust szentelt Látomás mise után című novelláskötetében.

Bálint Tibor írásai rendszeresen megjelentek a Mozgóban. Első novellájának közlése után felhívott telefonon, mondta, hogy Pestre utazott Kolozsvárról, kórházban fekszik, és fel szeretné venni a honoráriumát. Kivillamosoztam hozzá egy külvárosi gyógyintézménybe, de ott a portás ilyen nevű erdélyi író betegről nem tudott. Végül felirányított a nővérszobába. A kedves ápolónők faggatták a kartotékokat, a még csak kezdetleges számítógépes rendszert, eredménytelenül. Végül az egyikük egy nagy levegőt véve megkérdezte: lehetséges, hogy az író úr a pszichiátriai osztályon fekszik? Az irodalmi életben minden lehetséges, válaszoltam. A pszichiátrián köpcös kis ember fogadott, valami szörnyű kórházi frottírköpenyben. Angyalian félszeg méltósággal vette át a pénzt, mesélte el nyomorúságos gyerekkorát, intett a túlzott alkoholfogyasztás ártalmaira, hogy lám ő is így járt, s aztán a nagy oroszokról, Tolsztojról, Dosztojevszkijről, Csehovról beszélt. Nagyon bölcsen és lelkesen beszélt róluk, és nagyon sokáig, és én közben nagyon megszerettem Bálint Tibort, aki életének és műveinek egybehangzó tanúsága szerint alaposan megmerítkezett a szenvedések bugyraiban.

Ő a nagy oroszok hagyományait a kicsi, elnyomott erdélyi s azon belül is kolozsvári magyar világra rávetítve hagyott hátra megkerülhetetlen életművet. Úgy lett egy kisebbség hiteles szószólója, hogy sohasem vált magyarkodó megélhetési magyarrá. A minden alkotó számára áhított sikert nagyregénye, a Zokogó majom hozta el számára. A könyvből tévésorozatot is forgattak. Igaz, akkoriban még a szappanoperák jelentős része valódi irodalmi művekből készült. Hol van ez már? Bábel toronyháza című, 1996-ban megjelent kiváló regényét, amelynek négy fejezetét a Mozgó közölte, egyszerűen nem lehetett megvásárolni Budapesten. A legjobb boltokban, a könyvkiállítás erdélyi standjainál sem. A dedikált kötetet végül az író lánya hozta el a szerkesztőségbe. Halála előtt azért még kapott egy Márai-díjat. Nekem már fáj az utazás című keserű novellájában írta: „Lehet, hogy nem leszel divatos, mert a hegyek és a folyók sosem jönnek divatba, sem a kenyér, sem az ivóvíz, de ha ideig-óráig megfeledkeznek is rólad, ne félj attól, hogy nem élsz..."

(2002/3)