A Mozgó Világ internetes változata

A Szent Korona
halasi csipkéből

FIDESZ-MAGYARORSZÁG

„Gyakran jártam Budapesten azokban a viharos napokban, éppen találkoztam Tiszával 1905. január 26-án este, amikor a választási eredmények befutottak. Ahogy az este lassan előre haladt, világossá vált, hogy ő a magyar politikai életben addig példa nélkül álló vereséget szenvedett. Mégis semmiféle érzelmet nem mutatott, egyetlen bíráló szó sem hagyta el ajkait a koalíciót vagy a választókat illetően. Azt tette korábban, amit helyesnek tartott, és felkészült arra, hogy vállalja ennek következményét, bármi legyen is az" - emlékszik vissza Steed.

1994-ben, amikor pártja mélypontra jutott, Orbán Viktor a finn-kanadai hokimérkőzést nézte. Négy éve volt rá, hogy a völgyből csapatát kivezesse, győzelemre vigye. Gondolhatunk róla akármit - megcsinálta.

Nem sokan lehettek 1994-ben éjszaka a Fidesz-székházban, s általában a Fidesz háza táján. Annál többen vannak most. „Az arcok és fülek pirosak voltak az izgalomtól, a mozdulatok óvatosak és visszatartottak, mint kritikus pillanatokban. A tömeg, melynek inkább csak teste volt, mint feje, egy láthatatlan középpont körül hullámzott, mint valami húsosfazék körül, melyről senki se tudja bizonyosan, hogy mi fő benne, de a jelenlévők jó része mindenáron enni kíván belőle. Mondják, voltak ott: akiknek elveik voltak és bátorságuk, de még többen voltak, akiknek szimatjuk volt. Voltak elhatározottak, akik rohamozni akartak; náluk sokkal számosabban voltak szolgálatkészek, akik csatlakozni akartak. Ott voltak a palotaforradalmárok, akiket jóindulatúan támogattak a palotaurak, s ott voltak a minden lében elvegyülők. Azok, akiknek mindig két hazájuk van. Az egyik, ahol éppen vannak, a másik, ahol úgy látszik, hogy hasznos lesz holnap lenniök." Szabó Zoltán írja le az 1938-as választások utáni vacsorát a Gellért hűs márványfalai és mozaikos pompája közt.

(1998/6, 100-103. o.)

 

1. Magyarországon - e zsengélkedő demokráciában - egyelőre még nem lehet választásokat nyerni, csak elveszíteni. 2. Ezért az MSZP-SZDSZ-koalíciónak az lett volna a megfelelő politikai játszmája, hogy ne veszítse el a négy éven át meglepően toleráns és megértő közvélemény rokonszenvét. Erre nagy esélye volt. Az utolsó hónapokig jogosnak tűnt az a helyzetértékelés, miszerint - sakknyelven szólva - „ez a meccs meg van nyerve, csak nem szabad elveszíteni". Amikor azonban ezt nyíltan hirdetni kezdték - ezt nevezték később gőgnek, elbizakodottságnak -, megtették az első lépést a vereség felé.

3. A hatalom megtartásának számos pszichológiai feltétele van. A legfontosabbak:

3.1. Rendíthetetlen hit önmagunkban.

3.2. Bizalom és korrekt együttműködés a kormányzó társakkal.

3.3. Működőképes kormányzati infrastruktúra megteremtése.

3.4. Kiváló türelem a nem életbevágóan fontos, de a közhangulat szempontjából érzékeny kérdésekben. Annak a belátása, hogy nem szükséges mindent egy ciklus alatt elintézni.

3.5. Mindig a legrosszabb feltételezés alapján kidolgozott taktika az ellenfelekkel.

...ma már a „Horn-korszak" történelmi tény. Hibái - nagy távlatokban - efemer jellegűek, csak a napi politika szempontjából volt jelentőségük. Ami maradandó, hogy ebben az időszakban vergődött ki Magyarország katasztrofálisnak értékelhető gazdasági mélypontjáról, nyíltak meg a fejlődés lehetőségei, és szűnt meg a nemzetközi-politikai izoláció veszélye, amely az országot - mint történelmében annyiszor - újra meg újra kiszolgáltatta volna különböző nagyhatalmak becsvágyainak.

4.2. A Fidesz-MPP-kisgazda-kereszténydemokrata érdekszövetség jó időpontban diadalmaskodott. A tömeges életszínvonal-csökkentés értelmében „piszkos munkát" a koalíció elvégezte. Megteremtette a gazdasági felemelkedés alapjait. Már a NATO-ba és az Európai Unióba vezető ajtó lábtörlőjén toporgunk. A szocialista és liberális koalíció vetését ők fogják learatni.

(1998/9, 3-12. o.)

 

 

...vegyük a szociálliberális koalíciónak az ellenzékkel szemben tanúsított magatartását. Mintha valami szégyenérzet töltötte volna el a kormánypártokat a 72 százalékos többség miatt, nyomban olyan szabályokat hoztak és olyan parlamenti pozíciókat nyújtottak az ellenzéknek, amelyek azt messze képviseleti aránya fölötti lehetőségekhez juttatták. Volt ebben a demokratikus példamutatás szándékán túl ésszerű megfontolás, egyfajta békejobbnyújtás a két tábor közötti „hadiállapot" megváltoztatására. A viszonzatlan gesztusok azonban akadályozták a programban kitűzött célok megvalósítását. Az önkorlátozás a cselekvőképesség gátja lett, vagy örökös magyarázkodás forrása. A legfontosabb kérdésekben a konszenzusos döntéshozatal feltámasztásának csakis a konstruktivitás viszontgaranciáival együtt lett volna értelme. (...)

A Fidesz kivételesen szerencsés helyzetben - Orbán Viktor megfogalmazásában: „kegyelmi állapotban" - jutott a kormányzás lehetőségéhez. A szociálliberális kormány gazdaságpolitikájának éveken át tartó pocskondiázása után rezzenéstelen arccal sajátítják ki annak eredményeit, s feledkeznek meg a gyökeres fordulat ígéretéről, nyugtatják meg a legfontosabb partnereket a zökkenőmentes folytatással. A helyzet ugyan nem ígér gondtalan kormányzást, de nem is igényel a korábbiakhoz hasonló társadalmi megrázkódtatást.

(1998/9, 13-26. o.)

...Orbánnak Simicskája és Ganspergere is van.

A képlet világos: ha az eddigi adócsaló, korrupt, MSZP-támogató nagytőkésekből nem lesznek adócsaló, korrupt, Fidesz-MPP-MDF-támogató nagytőkések, akkor az adóhivatallal, az alkotmány- és törvényellenes adórendőrséggel, vám- és pénzügyőrséggel, a hiteleket kézben tartó félállami bankokkal gyűlik meg a bajuk. Az adócsaló, korrupt nagytőkések tömegesen fognak rádöbbenni a nemzeti konzervativizmus szépségeire. Meg fognak nyílni a szívek és a pénztárcák.

Simicska mint korbács, Gansperger és Auth mint mézeskalács: a cél tiszta, az irány szilárd, a miheztartás félreérthetetlen. A közbeszélő értelmiségiek is meg fogják érezni az állami ösztöndíjakon végigfüttyentő hűvös szellőt.

Ezt nevezem széles politikai tömegbázisnak. Itt a tömegbázis („politológusokkal" szólván) annyira „az érdekek mentén artikulálódik", hogy a fal adja a másikat.

A balliberális publicisztikának abba kéne hagynia az élcelődést a „polgár" szó csuklásszerű ismételgetésével. A „polgár" szót a fideszmagyar polgári párt szó szerint érti, ahogy megtanulta a foxi-maxiban és a KISZ-táborban: „polgáron" burzsoát ért. Tandíjat szüntet meg annak, aki egyetemre szokta járatni a gyerekeit, autópálya-díjat enyhít annak, aki gépkocsin közlekedik (és így frissíti a környezetet), családi pótlékot-segélyt ad vissza annak, aki megvolna nélküle.

Tudja, hogy a polgár szokott szavazni. A szegények nem szoktak szavazni, s ha igen, akkor összevissza. Ameddig a rend-, test-, polgár-, nemzet-, határ-, vad- és pénzügyőrök, valamint a maffiózók rendet tartanak az országban, addig a szegényektől nem kell félni.

A szegények televíziót, kannás „bort" és csavarlazítót fogyasztanak: ez nem teszi őket fogékonnyá az árnyalt reformprogramokra és emberi jogi utópiákra. Az állástalanság nagy fegyelmező erő. A munkanélküliség és a sztrájk egymást üti.

Orbán Viktor mint magánember és tévécsevegő bizonyára a legjobbakat kívánja a nélkülözőknek, méghozzá őszintén. De nem ér rá. Addig nem nyugodhat, ameddig létre nem hozza a gyakorlatilag leválthatatlan jobboldali egységpártot.

(1999/1, 15-33. o.)

 

 

- Alig két éve, hogy ugyanezeken a lapokon ön mint a Horn-kormány kultuszminisztere azt mondta: „Meggyőződésem, hogy meg kell teremteni azokat a kényszerpályákat, amelyekről aztán már nem lehet letérni." Nem bizonyult jó jövendőmondónak, ezekről a kényszerpályákról Orbán Viktor könnyedén letért, bizony ez a filozófia csődöt mondott. Nagyon meglepte ez a fejlemény?

- Bizonyos mértékig váratlanul ért, ezt töredelmesen meg kell vallanom. Persze én abból a pozitív feltételezésből indultam ki, hogy legyen az új kormány bármilyen színezetű is, a harmadik szabad választás után a józan ész fogja uralni a terepet. Ez a jelenlegi helyzetről nem mondható el. De váratlanul ért az is, hogy a Fidesz ilyen kemény, valójában egyszemélyes döntési mechanizmust, kontroll nélküli hatalomkoncentrációt alakít ki, amilyennel Kádár János hanyatlása óta nem találkoztunk Magyarországon. Lehet sorolni az ország érdekeinek és a józan észnek is ellentmondó döntéseket, a Nemzeti Színház építésének leállításától a Sulinet program felfüggesztéséig és a 4-es metró megfúrásáig, de hozhatok vidéki példát is bőségesen, mondjuk, a Székesfehérvárt elkerülő út ügyét, ami azóta nem olyan fontos a Fidesznek, hogy a város lakói „rosszul" választottak maguknak polgármestert, ami után úgy látszik, le kell mondaniuk arról a címről is, amivel Orbán Viktor az önkormányzati választások előtt illette Fehérvárt, nevezetesen hogy ez a város „az ország szellemi fővárosa"... A számtalan példa mind azt bizonyítja, hogy a Fidesz programja, valamint a Fidesz jelöltjei a parlamenti választási kampányban éppúgy, mint az önkormányzatiban, épp az ellenkezőjét ígérték annak, mint amit a Fidesz-kormány most tesz.

 

- Nemrég arról írt egy napilapban, hogy az Orbán-kormány ténykedése Rákosi és a kommunisták hatalomra jutására emlékezteti. Még mindig így gondolja?

- Engem ez azóta is nagyon sok mindenre emlékeztet folyton-folyvást, de úgy látszik, mást is, itt már a hasonlításosdinak egész irodalma van. Van, aki azt mondja, hogy ez Gömbös Gyulára emlékezteti, egy külfölditől azt hallottam, hogy ez szerinte Salazar hatalomátvételére hasonlít, de hallottuk már Mussolini, Meciar, Milosevics, Iliescu nevét is. Nincs ebben semmi különös. Amikor egy jól szervezett csoport arra törekszik, hogy minél többet kézbe kerítsen a hatalomból, és azt eléggé koncentráltan és összehangoltan teszi, akkor ennek a folyamatnak a szabályai azonosak azóta, amióta Arisztotelész leírta, hogyan lesz egy demokráciából tirannia. Arisztotelész ugyanis három rendszert ismert: a demokráciát, a királyságot és a tiranniát, amelyik a demokráciából nő ki, és ugyancsak autoriter rendszer, mint a királyság, csak az élén nem a király áll, hanem a zsarnok.

- Aki ezek szerint „demokratikus módon", a demokrácia logikájával, de azzal visszaélve kerül hatalomra... Azt gondolja, hogy ez az arisztotelészi kategorizáció a 20. században is érvényes?

- Ezek örök kategóriák ilyen értelemben. A királyság Arisztotelész szerint olyan rendszer, amelyben a társadalom egy hagyományosan szűk rétege - amelyik a hatalom gyakorlására van kiképezve, és ehhez megfelelő műveltséggel és vagyonnal rendelkezik - gyakorolja hagyományos módon a hatalmat. A demokrácia ezzel szemben olyan rendszer, amelyben egy szélesebb rétegnek van valamilyen beleszólása az irányításba, és ennek különböző formái ismeretesek. Végül - mondja Arisztotelész - ebből jön létre a tirannia, amelyben valaki a népre hivatkozva, annak segítségével, a demokrácia lehetőségeit kihasználva legalább annyi vagy még több központi hatalmat ragad magához, mint amennyi azelőtt a királyé volt. Ez az egész 18., 19. és 20. századot végigkísérte, e logika alapján törtek ki a bolsevik típusú forradalmak is, meg a jobboldali forradalmak is, de a gaulle-izmusnak is ez volt a természete.

...A kormányfő dicséretes nyíltsággal hirdette meg a telefonregiszterek átíratását célzó hatalomátvételi akciósorozatot, s ez a nyíltság nem véletlen, nem egy pillanatnyi elmezavarból fakadó őszinteségi roham következménye. Elegendő volna a konfrontációt vállalni és a klientúrateremtést (polgáriasan szólva a befolyáskiegyensúlyozást) különösebb csinnadratta nélkül csinálni, tehát nem lett volna szükség nyomatékos meghirdetésére, ha nem akarnák egyúttal a politikai szakadást is tartóssá, visszavonhatatlanná tenni. Márpedig csakis a kifejezetten pártpolitikai jellegű választóvonal meghúzásával és rögzítésével lehet elérni, hogy ne legyen erőviszonyok változását követő ingadozás, szabad átjárás a különböző pártokhoz kötődés között. S főleg ne legyen út egy más jellegű polgári alternatívához - vagyis viszszaút a szabad demokratákhoz.

A Fidesz ma messze a legérdekesebb, elemzésre hívó jelenség a magyar politikai életben, ennek megfelelően számolatlanul születnek róla írások. Bírálóak és apologetikusak egyaránt. Ez is a Fidesznek mint egyetlen igazi médiapártnak a kezére játszik, hiszen nincs valódi vetélytársa a közélet tematizálásában. A politikai táborok szerint kettészakított társadalom logikáját követve a politikáról szóló közbeszéd is kétféle, nincs közöttük átjárás. Ahol a széles közvélemény előtt megütközhetnének a nézetek, az a tömegmédia, a televízió. A tévé azonban - mint mindenütt a világon - a politikát is szórakoztató műsorrá avató kommercializálódás logikáját követi, s e „fejlődési" irányának megfelelően önmagát is egyre kevésbé teszi alkalmassá rá, hogy valóságos eligazodási lehetőséget adjon a szinte kizárólag ebből a forrásból informálódó többségnek.

...A Fidesz letámadásának logikája itt is töretlen: minél inkább sikerül hegemón szerephez jutnia a médiában, annál kilátástalanabb, hogy fogást találjanak rajta vetélytársai. Bibó István még úgy vélte, hazudni a politikában tartósan nem lehet, vagyis nem lehet hazugságra politikát építeni. Orbán Viktor és csapata ennél korszerűbb nézeteket vall: gondosan ügyel arra, hogy a kormányfőnek ne legyen egyetlen őszinte pillanata, keresetlen gesztusa, előre meg nem konstruált közszereplése sem. Ha végeérhetetlen szappanoperává magasztosul a magyar politikai élet, akkor tényleg csak az válik fontossá, ki szerzi meg Bobbi szerepét, s kinek jut Dzsokié.

Közben a magyar demokrácia átépítése immár konszolidáció címszó alatt folytatódik.

(1999/4, 3-16. o.)

 

 

Hol van hát az a falu? Ott, ahol májusonként a mézillatú akácerdőkben fehér ruhás tündérek táncolnak, a kikeletet, a virágzás tavaszát ünnepelvén, ezernyi méhcsalád dongva zenél, ám a pimasz szél szeméthalmokat kerget a fák között megbújó allékon, műanyag flakonokat, hullámpapírból tűzött dobozokat, pálinkásüvegeket, naposcsibét szállító papundekli-kalickát, használt vécépapírt, intimbetétet, óvszert, pelenkát és tömérdek ragasztószalagot.

Hogy hol? Ott, ahol a FÁK-ba menő és a FÁK-ból jövő kamioncsorda kilométereken elnyúló árkokat préselt a nemrég felújított 4. számú főútvonal aszfaltjába, amely árkokban záporok után félarasznyi mély a víz, s az aquaplanning kivédését rajtuk csúszkálva a legkönnyebb megtanulni. Ott, ahol a szemétlerakóhely megtűrt, de nem engedélyezett, csakhogy aki mégis idehordja a háziszemetet, az elismerést érdemel, nem bírságot, mert kiönthetné a legközelebbi gyümölcsösben is vagy egy kukoricásban. Ott, ahol egy hektár föld felszántása előtt alaposan körül kell nézni, rászánva egy napot, mert lyukas lábos, kerekefogyott gyerekkocsi, néhány méternyi rozsdás szögesdrót, belapult műanyag hordó, pár reves ácskapocs, kiürült vörösboros kanna és egy bálára való, foszlott jutazsák hever szerteszét, és mindez nem éppen szántás alá való trágya. És ott, ahol minden egyes hétköznapon - mert az ünnepeket mégiscsak kihagyják - járja az utcákat legalább egy szippantós, nyomában gyakorta az egész falut beteríti a pöceböffentések penetráns szagával az itt örökösen fúvó szél.

Ott található Székely, néhány bakugrással innen a világvégén, félúton Nyíregyháza és Kisvárda között. (...)

Keresztülhalad Székelyen naponta több száz kamion, olykor az ezres becslés sem indokolatlan. Húsz kilométerrel odébb, Nyíregyházán kétfelé válik az útjuk. Némelyikük Debrecen irányába halad tovább a négyesen, más részük Polgár felé, hogy elérje a hármas főutat. És a távoli országokból érkező folyamok is Nyíregyházán egyesülnek. Négy település - Nyírtura, Nyírbogdány, Székely és Berkesz - lakói hasonló cipőben járnak, hiszen ugyanazt szenvedik. E falvak utcáin át csörtetnek mindannyian a záhonyi átkelőig. És persze a megyeszékhelyen, annyi különbséggel, hogy ott kiépült a belváros elkerülését lehetővé tevő körút. Aki az autópályák építésének lassítását követeli, vagy pusztán a fizetésnek egy ésszerű módját ellenzi, az a legjobban tenné, ha eltöltene itt egy hetet a Kapitány utcán. Csak egyetlen hetet! Amikor éjjel tízpercenként remeg az ablak, a falak, cincognak a kredencben a poharak, rázkódik a csillár, zúgnak az ember fejére szorított párnák.

(1999/4, 35-41. o.)

 

 

...Miután - elődjéhez hasonlóan - igazolatlan és indokolhatatlan hiányzásaival kifejezte mély megvetését az Országgyűlés iránt (Orbán úrnak kötelessége személyesen válaszolni az interpellációkra, minden evvel ellentétes ad hoc szabály az alkotmány szellemét és a magyar közjogi hagyományt sérti), a házszabályi reformmal de facto jégre tette a honi parlamentarizmust. Nemrég föltettem itt a kérdést amerikai és nyugat-európai politikai elemzők és alkotmányjogi szakértők egy csoportjának, szerintük vajon melyik országban ülésezik háromhetenként pár napig a parlament; a legtöbben Észak-Koreára tippeltek, néhányan Irakra; Türkmenisztán egy szavazatot kapott. ...népünk úgyszólván pisszenés nélkül tűri, hogy elorozzák szabadságát, amelyre állítólag a zsarnokság évtizedei alatt valamennyien vágytunk...

Az újkori (azaz: liberális, képviseleti) demokrácia természete deliberatív és diszkurzív, azaz szövegekkel kapcsolatos nyilvános érvek nyilvános és racionális megvitatását előfeltételezi. Ahhoz, hogy az ésszerű közbeszéd mint kormányzási módszer érvényesülhessen, és ne legyen puszta fecsegés, amely mögött az informális (elsősorban gazdasági) hatalommal rendelkező csoportok durva osztályuralma rejlik - ahhoz bonyolult szabályrendszerre van szükség, amely biztosítja, hogy a vita nem végtelen (erre szolgál a többségi elv), nem látszólagos (erre szolgálnak az ellenzék előjogai) és nem irracionális (ezt szolgálja az a konvenció, hogy a viták - kivételektől eltekintve - jogszabályokról folynak, és be kell tartaniuk a jogi formalizmust). (...)

A jobboldali kormányzat eddigi mérlege: a szabadelvű-demokratikus alkotmányosság és jogállami rend elleni sikeres támadás.

(1999/3, 3-26. o.)

 

 

...Csak az az igaz, ami annak látszik, s hogy mi látszik, az csak tőlünk függ. A mai világban semmi sem eredeti, minden csak másolat, sőt már igazság sincs, csak elismertség van. A valóság vagy annak égi mása pedig tetszőlegesen alakítható, csak fel kell ismerni, hogy ez a modern világ lényege, s hogy ez a látszatvilág - előkelőbben szólva, virtuális valóság - hogyan működik. Így a Fideszbeszéd logikája szerint - előkelő, orwelli tájszólásban - minden majdnem az ellenkezőjét jelenti, azaz meggyőzés helyett rádumálás van, bizonyítás helyett elsimítás, siker helyett pedig sikerpropaganda. A Fideszvilág alapvetően nem is a valóságos valóságban gyökerezett meg, hanem felette, a médiavilágban. Még nem a társadalmat hódította meg, csak a társadalom feletti kontroll eszközét, a médiát. (...)

A Fidesz mint médiapárt kétségtelenül nagyon sikeres évet zárt, mégpedig annak ellenére, hogy magának a médiának egyre növekvő ellenállásával találkozott. Egy évvel a választások előtt az MSZP növekvő szenilitása feléjük fordította a médiát, de kormányra kerülve a Fideszvilág erőszakos gründolásának megkezdésével gyorsan eltaszították maguktól. Csodálatos módon mégis folytatódott a médiasikerük, mert nem kívülről, hanem belülről, annak saját eszközeivel hódították meg a médiát, vagyis a maguk érdekei szerint tematizálták a nyilvános vitákat, és a tisztán érthető „papagájkórussal" elérték az embereket. A média külső, „extenzív" meghódítása kudarcot vallott ugyan, mert nem sikerült lapokat felvásárolni és kormányzati szócsővé változtatni, de ezzel még csak jobban jártak, hiszen a versengő médiavilágban az MTV lenyúlása és „magyar királyi televízióvá" átalakítása is több kárt okoz a kormányzatnak, mint hasznot. Paradox módon azonban a Fidesz mint médiapárt politikai marketingje remekül működött az egyre barátságtalanabb média közegében is, mert tart még a varázslat, s csak az a kérdés, hogy meddig. Végül is rájuk dől majd a virtuális valóság, mert már kezdik a saját propagandájukat elhinni, hogy „vagyunk a győztes élcsapat", s ennél nagyobb hibát egy médiapárt nem követhet el. Addig is, a politika átalakult Magyarországon egy nagyon szórakoztató, sokfolytatásos szappanoperává, ami időnként átcsúszik a politikai kabaré műfajába is. A tisztelt közönség egyelőre még élvezi a produkciót, időnként tapsol is neki, de most még megoszlik a drukkerek és ellendrukkerek egyenlő nagyságú tábora között, és ráhagyja a közvélemény-kutató intézetekre, hogy azon vitatkozzanak, melyik tábor a nagyobb.

...A Fidesz latin nevének jelentéséből egy év után semmi se maradt, se hit, se hűség, csak a hatalom puszta akarása.

(1999/7, 3-14. o.)

 

 

...Az a legnagyobb tévedés, ahogyan a Fidesz-vezérkar önmagát interpretálja. Úgy tekintenek magukra, mint akik már „a kommunizmus utáni generáció" képviselői. Az új hatalmi konstelláció magját, a legszűkebb kört az a csoportosulás jelenti, amelynek tagjai 1957 és 1963 között születtek, vagyis manapság 35-40 évesek. Személyiségfejlődésük és csoportszocializációjuk a Kádár-korszak hosszadalmas válságperiódusában zajlott, s akkoriban még egyiküknek sem volt - nem is lehetett - semmiféle fogalma a posztkommunista idő kihívásairól. Kétségtelen, hogy a Fidesz-vezérkar két reprezentatív csoportja, a rajkos és bibós szakkollégista elitek a korabeli Magyarország egészen különleges szocializációs terepein sajátíthatták el az akkoriban még ritkaságszámba menő mintákat. Az is igaz, hogy a nyolcvanas évek elejének, közepének autonómiái jegyében minden korábbi korosztályhoz képest kevésbé éreztek hajlandóságot arra, hogy a bomló rendszerrel kiegyezzenek. Fiatalkori szocializációjukban a kritikai alapállás és a konfrontáció jelentősen háttérbe szorították más korosztályokhoz képest az együttműködésre törekvést és a konszenzus keresését. Ez az aránytalanság az átmenet korai időszakában és ellenzéki szerepkörben kifejezetten erénynek tűnt. Konszolidáltabb körülmények között azonban a konfrontatív magatartásmód számtalan problémát vet föl.

A későbbi politikai sikereket azonban nem értelmes visszavetíteni a tizenöt-húsz évvel ezelőtti időkbe, és azt állítani, hogy ők már a rendszer bukása utáni idők generációjaként nevelődtek volna egykoron. (...) Éppen az a legproblematikusabb, amiben sajnos nemigen különbözik a többi korosztálytól. (...) Sőt éppenséggel azt hiányolhatjuk, hogy az 1989-93 között fölmutatott ironikus, de tárgyszerű politizálásnak mára alig maradtak követői. Vagyis saját - legjobb - tradícióikat sem őrzik, s az elmúlt hoszszú évtizedek leghasznavehetetlenebb öröksége ütközik ki abban, ahogy a konfliktusokat kezelik.

...Valószínűleg Orbán Ottó járt közel az igazsághoz, amikor az év elején publikált versében ezt írta az új csapatról: „rendőrállamban nőttek föl / szabadságnak azt gondolták, hogy mától fogva a rendőr nekik tiszteleg".

(1999/7, 33-43. o.)

 

 

...Orbán Viktornak meg kell tanulnia, hogy a hatalom csúcsain is van néhány játékszabály, amit be kell tartani. Ilyen a „leben und leben lassen" elve, a csapatban való gondolkodás és a fair play betartása az ellenfelekkel szemben. Nos, úgy látom, hogy nemhogy tanult volna, inkább a rossz vonásai erősödtek fel...

- S az ellenzék? Mi a véleménye a szocialisták parlamenti szerepléséről?

- Lesújtó. Rosszabbul muzsikálnak, mint az első ellenzéki időszakban. A töméntelen frakcióvezető-helyettes csak kritizálja a kormányt, de alternatív megoldást nem ad. Ülnek a babérjaikon, s várják, hogy a szájukba repüljön a sült galamb, majd 2002-ben. Az SZDSZ pedig - fájdalom - sehol sincs. Ezt Horn tökéletesen elintézte...

„Nemigen vezettek az érzelmeim" címmel közli lapjuk novemberi száma Bocskay Zsolt interjúját Csúcs Lászlóval. Engem sem az érzelmeim vezetnek, a legkevésbé sem szeretnék vitába bonyolódni sem Csúcs Lászlóval, sem az emlékeivel. Csupán néhány megjegyzést szeretnék tenni a beszélgetés margójára.

* A Picasso kalandjai című svéd filmvígjátékban szerepel egy finn dizőz, aki egyetlen dalt ismer csupán, az is egy megzenésített halrecept. A nőt mindenki rémesen unja, mert folyvást ezt az egy dalt énekli. Ugyanezt teszi Csúcs is, mindazonáltal az összevetés nem teljesen helytálló, mert a nő kinéz valahogy, Csúcs László pedig időközben megtanult néhányat az új idők új dalaiból, de azt a régit - a repertoárbővítés ellenére - még mindig műsoron tartja.

* Csúcs rádiós működését követően egy sor bírósági ítélet született, amely kimondja, hogy a létszámcsökkentésnek Csúcs által végrehajtott módja több törvényt is megsértett. Nem felel meg a valóságnak az az állítás, hogy az „átalakulás" a 94-es választások következtében maradt abba. A munkajogi perek mindegyike, és a Csúcs László ellen indított eljárások is azt bizonyítják, hogy ami a Bródy Sándor utcában történt, teljességgel jogszerűtlen volt.

* Csúcs maga is bevallotta számos sajtónyilatkozatában, hogy amit tett, politikai okból tette. Flörtje a MIÉP-pel és a jobboldal pártjaival nem 1994-ben kezdődött, már korábban is haknizott pártrendezvényeken és emlékezetes lakossági fórumokon, ahol nemzetárulással vádolta azokat, akik nem értettek egyet vele. Most pártatlanságra hivatkoznia legalábbis feledékenységre vall. (...)

* Csúcs László sanzonjának refrénje a közfunkciókban lévő emberek kommunista múltjának fölemlegetése. „A hiteles tájékoztatás csak hiteles személyekkel képzelhető el, a hallgató nagyon jól tudja, ki az, aki totálisan kiszolgálta a múlt rendszert, és most a fordítottját próbálja képviselni" - mondja Csúcs doktor, amiben történetesen igaza is van. Ezért aztán nem is értettük sokan, mi örömét leli Csúcs László azokban az egykori elkötelezett MSZMP-tagokban, akikkel körülvette magát, és akiket vezető posztokra ültetett. (Valószínűleg egyébként elcsodálkozna, ha újraolvasná azokat a publikációkat, amelyekben ő maga MSZMP kongresszusi határozatok sikeres végrehajtásáról ír.) Mint ahogy alighanem az is meglepné, ha egy napon értesülne arról, hogy kisgazda harcostársai közül némelyik, például a Csúcshoz közel álló Szabadi Béla vagy Boros Imre a Munkásőrség szürke állományát és az MSZMP-t erősítette. (...)

(1999/12, 46. o.)

 

 

KONZERVATIVIZMUS ÉS JOBBOLDALISÁG

 

A rendszerváltozás első és a 20. század utolsó évtizedében valószínűleg több minden történt a társadalomban, a politikai intézményrendszerben és a gazdaságban, mint mondjuk a megelőző három évtizedben. A majdani gazdaságtörténész körülbelül fél évszázad múlva (nagyjából ennyi idő kell az elfogulatlan, a pillanatnyi szempontokon felülemelkedő értékeléshez) valószínűleg egyedülálló teljesítményként fogja minősíteni azt, hogy ha nem teljes egészében is, de jelentős részben sikerült kiépíteni azt a rendszert, ahová a ma fejlett piacgazdasággal rendelkező országok a maguk organikus útján mintegy másfél száz év alatt jutottak el. (Ezt fogalmazza meg az a ma már szlogennek számító és egy kis nagyképűségtől sem mentes propagandisztikus állítás, hogy Magyarország már túljutott az átmenet periódusán, ez már „igazi" kapitalizmus.) A jövő gazdaságtörténészének bizonyára igaza lesz. (Így van ez még akkor is, ha tudjuk, hogy Magyarország fejlettsége ma mintegy 40 százaléka az uniós országok átlagának, de kb. kétharmada az unió fejletlen tagjainak számító mediterrán országoknak, vagyis szegény, felzárkózni igyekvő rokonnak számít.) A változások viharos gyorsasággal mentek végbe: az ország gyakorlatilag beintegrálódott a fejlett nyugati világba. Velük bonyolódik külkereskedelmi forgalmunk négyötöde, és amiről tíz évvel ezelőtt álmodni sem mertem volna, a magyar export 55 százaléka gépexport (valaha hasonló szerepet töltött be az élelmiszerexport, amely ma mindössze 7,5 százalékkal képviselteti magát kivitelünkben). Nagyjából ilyen és hasonló információkat, tényeket tartalmaznak a gazdaságtörténeti elemzések, ha például a két világháború közötti kapitalizmusról szóló tanulmányokat vagy a kiegyezés utáni kapitalizálódás sikertörténetét olvassuk.

Ami azonban történelmi távlatból kimagasló teljesítmény (nemcsak annak tűnik, valóban az!), jelen időben keserves folyamat egy vesztes generációval, a munkaerőpiacról végérvényesen kiszorult százezrekkel, növekvő regionális jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségekkel, elvesztett - a szociális piacgazdaság azonnali megteremtéséhez és a gulyáskommunizmusból a jóléti kapitalizmusba való átmenethez fűzött - illúziókkal.

(2000/2, 3-17. o.)

 

 

Ha a politikusainknak nem támadt volna az elmúlt évtizedben mániákus küldetéstudata, akkor ma a paraszt optimista lenne. De nem az. Az ezredvég magyar mezőgazdasága politikai katasztrófa sújtotta övezetnek tekintendő. (...)

A feje tetején álló termelési viszonyok következtében mezőgazdaságunk 350 milliárd forint árveszteséget szenved el - de minden egyes évben! (...) Eközben Orbán Viktor miniszterelnök hetente veri a mellét, hogy hijnye, milyen felkészültek vagyunk az uniós tagságra! Teheti. Ő sorban a negyedik magyar kormányfő, akinek olyannyira gőze sincs a gazdasághoz, hogy egy dinynyés standot is kockázat lenne rábízni.

A felsorolást kedvetlenül hagyom abba, mert korántsem teljes. Mindenhonnan jajkiáltásokat hallani. A politika, a politikai elit, a hatalom azonban süket, mint az ágyú. (...)

E sorok írója nem kárvallott, nem zöldbáró és nem tudós, s közíróként nem tanulmányt írt, hanem publicisztikát, vázlatos szintézist a kormányaink és az agrárium esendőségéről. Testközelből figyelhette az elmúlt évtizedek falusi eseményeit, az egykor oly virágzó táj hervadását... A vétkesek azonban úgy hiszik, hogy tetteikre a feledés jótékony fátylát boríthatják, s még a politikai felelősség alól is mentesülnek. A múló idő azonban bizonyára kikoptatja őket a hatalomból, és ránk köszöntenek azon évek, amikor ismét fölsejlik egy megélni érdemes paraszti jövendő, s a ma nyomorúságát, a kilátástalanságot legyőzi a falvak népének ősi reménykedése és legendákba illő boldogulni akarása.

(2000/2, 18-30. o.)

 

 

 

A Mozgó Világ januári száma egy témára épült: a konzervativizmus és a jobboldaliság eszmekörének kritikus hangvételű bemutatására vállalkozott. A szadeszes és az MSZP-s destrukció minden nagyágyúját sikerült szerzőként megnyerniük - a frankfurti könyvvásár színe-java képviseltette magát -, így aztán 14 egyenértékű (mert kivétel nélkül mind alulmúlhatatlanul link, felszínes, felkészületlen, a valóságot teljesen ignoráló, pökhendi szellemiség terméke) tanulmány lett az eredmény. (...)

A bőség zavara lebénít, hogy mit emeljek ki Dalos György, Popper Péter, Sükösd Mihály, Révész Sándor, Lengyel László vagy például Vitányi Iván briliáns meglátásai közül. A véletlen segítségemre siet, a lap a 72-73. oldalon nyílik ki, és én nem tudok ellenállni a haladó gondolatok sodródó árjának: „A jobboldali osztályharc offenzívája" (ez volna az alcím). „A jóléti állammal szemben ellenérdekelt klasszikus jobboldal nagy offenzívával akarja véglegesen felszámolni a jóléti állam fennmaradásáért folyó szociáldemokrata utóvédharcot. A jóléti állam táborának teljes politikai felszámolásához, a jóléti állam törekvését hordozó politikai vezető réteg teljes felszámolása szükséges." Ehhez a címeres ökörséghez képest Arisztotelész nyolclábú legyei szűzi ártatlanságú, kedves, klasszikus, védett elírások. Márai Sándor szerint a kultúra reflex, ha ez igaz, akkor Szabó Miklósnak, az SZDSZ házitörténészének, a fenti idézetek alkotójának műveltsége kizárólagosan bolsevista reflexeken és beidegződéseken alapozódott.

Nem tudok elszakadni alapmesterségemtől, a látvány kritikai megközelítésétől. De amikor újra kezembe került Brenner György 1992-ben rajzolt karikatúrája, melynek címe A turul háza, ezt a „nem tudást" egyszeriben előnyként éltem át. Ezt a rajzot választottam tehát népdalküszöbnek, vagy témánkhoz inkább illeszkedő kifejezéssel a szimbólumhasználat szimbólumának.

A képmezőt kettévágva, a horizontot mintegy teljesen eltorlaszolva a kompozíción a Parlament korrektül megrajzolt tömbje uralkodik. A szuronyosan csipkézett kupolájáról Karel Èapeknak talán nem véletlenül jutott eszébe a csendőrsisak, és Hans Magnus Enzensbergernek egy olyan nemzeti és aránytévesztésben szenvedő „digest", amely képtelen eldönteni, hogy mire hasonlítson inkább, a windsori kastélyra vagy a római Szent Péter-bazilikára. Az eget népvándorláskori ornamentikából ismerős jelvénymadarak borítják. Röpülő szimbólumok. Modelljei, azt hiszem, a rakamazi hajfonatkorongról származnak. A főcselekmény az előtérben játszódik, mégpedig egy aszimmetrikus erőviszonyokon alapuló konfliktus formájában. Fürge, egyenforma lovasok nyilaznak hátrafelé. Stílusuk a nagyszentmiklósi kincsre, beállításuk Beck Ö. Fülöp szittya harcosára emlékeztet. Akikre céloznak, azok nem hasonlítanak senkire, alakzatba se tömörülnek, csak rendetlenül menekülnek kifelé a képmezőből, ahogy már ez a fegyelmezetlen civil lakosságra mindig is jellemző. Az aszimmetriában az a legföltűnőbb, hogy az egyik térfélen jelképek, a másikon defenzív helyzetbe hozott hús-vér emberek szoronganak. A fölborult egyensúlyt annak a pár bajuszos alaknak lenne dolga helyreállítani, akik kifelé igyekeznek a cifraságok palotájából, igaz, mindezt a szimbólumos szitytya térfelen teszik. Nyilván az egyensúlyteremtésnek lenne az eszköze a trikolór, e furcsa szendvicsemberek ruhája, de szándékukkal magukra maradnak. Nincs kinek ajánlani a Tisztelt Ház termékét. A lakosság egyre csak menekül. A mű szándékosan hagyja homályban a kérdést, hogy kiktől is menekül inkább a tömeg. A szimbólumoknak álcázott militáns seregtől, esetleg a milíciává stilizált szimbólumoktól, vagy azoktól, akik a nyílzápor védőernyőjében bízva megkísérlik a „tömegekkel felvenni a kapcsolatot". A lényeg szempontjából mindegy is. Menekülnek.

Ami ebben a műben torokszorítóan aktuális, az a szimbólumok és „nem szimbólumok" együttes jelenléte, a militáns légkör és a parlamenti háttér.

Ami ebben a műben viszont még torokszorítóbb, hogy a veszélyes anakronizmusoknak e humoros interpretációja mintha ma nem lenne anyagszerű. Mert ma már nem erről van szó, ma már nem így néz ki a pálya, és nem ilyen a tét. Nemcsak Brenner György halt meg, e szakma talán legkiválóbb hazai művelője. Meghalt az a szellem is, amely a föltámasztott és fegyverként használt szimbólumokkal szemben a józan ész tükrét úgy tárhatta a dolgok elébe, hogy attól a dolgok minéműsége megszégyenülve lelepleződjék. Akkor le is lepleződött. Az 1990 és 1994 közötti kormányzati stratégia kimúlása nem utolsósorban az anakronisztikus szimbólumhasználaton, a nyomába lépő kommunikációképtelenségen és a kínálat vételére nem fogékony civil társadalmon is múlt. A kultusz és a realitás diszkrepanciája végül is látványos bukáshoz vezetett. (...)

Első hallásra úgy hangzott, mintha Orbán Viktor a millenniumi köszöntőben - és a transzportáció alkalmából - a koronát csupán a nemzet számára kedves és különösen figyelmes gesztusajándékként üdvözölte volna. Szoros olvasatban is legföljebb a pátosz emelt szintje érdemelt figyelmet. Az esemény lényege azonban nem a koronában keresendő. A szakralizáció rítusában a korona legföljebb ürügy. A szakralizáció lényege a liturgiának és a celebrációs folyamatnak az a beindítása, amely a „pogánynak" tekintett és szimbólumszempontból alultáplált lakosságot végre szentséghez juttatja, illetve a szentséggel kapcsolatos tekintélyelvű helyes viselkedésre szocializálja. (...) Ha prediszpozícióink rútabb készletét keltik fel - az előítéletet, az etnocentrizmust, a rasszizmust, az ellenségességet a gyengékkel, a hátrányos helyzetűekkel szemben -, az eredmény negatív. Ha a szimbólumok jobbik énünkhöz folyamodnak - közösségi szellemünkhöz, önzetlenségünkhöz, idealizmusunkhoz -, az eredmény természetesen pozitív lesz. Az összefoglalóból talán kiderül, hogy kitől mit várhatunk. A nyílt beszédű szélsőjobbnál semmit, az világos. De hogy a centrum a maga kódolt nyelvével sem vigasztalóbb, ez már valódi nemzeti ügy, és ennek közbeszéd tárgyává kell vagy kellene válnia.

Brenner Gyuri pedig ha élne, megrajzolná a Parlamentet, a korona házát, ezt az óriási pszeudokatedrálist - vagy várkastélyt? -, amelynek lépcsőin, éppúgy mint az igaziakon, koldusok ülnének, előtte álközépkori tűznyelők szórakoztatnák a bámészkodókat, a vízköpők között föltűnne egy púpos toronyőr, a Kossuth téren pedig raknák már a máglyát az engedetlenebb fajtájúaknak. Lennének azért előnyei is az újmódi, keresztényiesített liturgiának: a szitytyák például elkerülnék a Lipótvárost. A kín kétségtelenül finomult.

(2000/4, 13-21. o.)

 

 

...A Fidesz képes volt némi módszertani újításra. Annak analógiájára, hogy az erőt sem mutatni kell, hanem alkalmazni, a hazugságot sem egyszerűen leplezni akarják, hanem az abszurditásig fokozni. A dolog lényegét egy állítólag Simicska Lajostól származó mondás világítja meg, amely így szól: „Mindenkinek alkotmányos joga, hogy hülye legyen." Ha igaz, a derék pénzszerző szakember ezzel arra utalt, hogy elegendő egy gyanús ügyletet kivonni a büntetőjog hatálya vagy az eljárás alól, semmi szükség arra, hogy égbe kiáltó irracionalitása miatt magyarázkodjanak. A Fidesz távoli cégek kayaibrahimosítása pontosan ezt az elvet követte, de a hülyeség szabadságának szindrómája úgyszólván minden botrányos ügyben felismerhető. Szinte teljes példatára fellelhető a miniszterelnöki hazugság elfedésére létrehozott úgynevezett megfigyelési bizottság kormányzati oldalának kirívóan abszurd, elmegyógyászért kiáltó tevékenységében. A hazudozásból és a hülyeséghez való jog elegyéből állnak elő a kezelhetetlenségig abszurd ügyek, amelyek aztán a fideszes „papagájkommandó" előadásában kerülnek a nagyérdemű médiaközönség elé.

Könnyen belátható, hogy ez a metódus kivételesen szigorú összetartást követel. Korábban csak az örök renitens Tölgyessy Péter lógott ki a sorból. A médiaügyben azonban - ha csak csekély mértékben is - megbomlott a falanxszerű egység. Nem véletlen, hogy a Fidesz-vezérkar a belső fegyelem érdekében azonnal goromba lépéseket tett, hiszen ha erkölcsi megfontolások alapján folytatódik az elbizonytalanodás, összeomolhat az egész konstrukció. A hazugságra mint fő szabályra építő Fidesz-módszertan előfeltételezi a politika morális tartalmának kiüresítését. Fidesz-Magyarország nem immorális, hanem amorális világ.

Szép új világ.

(2000/5, 3-9. o.)

 

 

...Orbán Viktor odakint (az országház kupolacsarnokában, tíz méterre az ülésteremtől) iskolásokat kalauzolt, és a parlamentet illető, tőle megszokottan bizonytalan történelmi „ismereteivel" traktálta a tanulókat... A miniszterelnök nem létezőnek tekinti a parlamentet. A nép pedig nem védi meg szabadságának egyik fő zálogát (és egyben kezesét), mert talán úgy véli, hogy a parlament amúgy se tölti be funkcióját, vagy pedig már beletörődött, hogy a parlament hatalom nélküli, sűrűn megalázott gyülekezet.

(2000/5, 10-17. o.)

 

 

...Épül-szépül a Nagy Magyar Kárpátaljai Potemkin-falu. A jelmondatokkal ékesített díszlethomlokzatok ablakaiból ott integetnek a hivatásos magyarok, a szemlére érkező magyarországi protokoll-látogatók visszaintegetnek, csak így tovább, csak tartsatok ki itt a végeken! És ők kitartanak, és bár lábuk a semmiben kalimpál, egyre erősebben fogják a díszletpárkányokat.

Számukra ez jelenti a kitörést. A súlyos gazdasági krízis körülményei közt vegetáló magyarság nívója fölé ők magyarságuk demonstrálásával és a látszatok folyamatos fenntartásával emelkednek. A magyarságukban semmivel sem kevésbé meggyőződött, ám visszafogottabb magatartásúak belevesznek a szürkeségbe, teljesítményük - hacsak eredményeiket nem áldozzák be valamely szervezet közös kalapjába - elbagatellizálódik.

(2000/7, 3-7. o.)

 

 

- Keresztényi dolog-e az emberi nyomorúságot vagy a kirekesztettséget, rasszizmust elfogadni? És nem kárhoztatni azt, aki felebarátait nem veszi emberszámba?

- A dolog csak ironikusan közelíthető meg, mert ha komolyan veszem, amit mond, akkor bizony kétségbe kell esnem, és esetleg gyűlölködni kezdek. Pedig gyűlölködni nem szabad, és nem is érdemes. 1981-ben, amikor egy Popieluszko nevű lengyel papot megöltek, akkor én a prédikációmban erre többször visszatértem. És emlékszem, falfehéren könyörgött az akkori főnököm, hogy ha Istent ismerek, ilyet többet ne tegyek. Mert a hívek nem fognak merni eljönni a templomba. Hiszen már az is bűnös, aki ilyesmit meghallgat, nem csak aki mondja. Az illető azóta nagyon sokra vitte, ma rangban magasan fölöttem áll. De nem akarom kikerülni a választ a kérdésére. Amikor egy lelkész, vagy mondjuk úgy, egy Istentől elhívott ember nem nevezi nevén a másik ember bűnét, hanem - mert fel is oldja őt - megerősíti benne, akkor maga is segítséget nyújt a vétek elkövetéséhez. (...) A legtöbb kollégám tisztességes és jó szándékú, és van bennük szociális érzékenység, sőt részvétteljes tenni vágyás is, azonban ezek az emberek többnyire lényegük szerint apolitikusak. Nem azért nem antiszemiták, mert emögött valami koncepció húzódik meg, hanem egész egyszerűen nem antiszemiták. És nem utálják a cigányokat sem. Vagy ha valakivel kapcsolatba kerülnek, akkor azt konkrétan nem szeretik vagy konkrétan szeretik. Egyszerűen normálisan élik a maguk életét. Ugyanakkor idegenkednek attól, hogy ezt a gyülekezeti szinten normálisan megélt életet nagyobb térbe vigyék ki. Nem kívánnak a politika színpadára lépni még ilyen módon sem. Ellentétben azokkal, akiket egyszerűen fasisztáknak tartok. Szélsőjobboldali beállítottságú emberek ezek, akik egy percig nem titkolják, hogy úgy gondolják, ha nem is Szálasit, mert az katolikus volt, de néhány hozzá hasonló evangélikus főnyilast rehabilitálni kellene. És ugyanolyan módon nyilatkoznak meg, mint az ifjabb Hegedűs. És a cigányokról az a véleményük, hogy kiirtani ugyan nem kell őket, de kiszorítani a perifériára vagy még inkább az országból - Romániába, Szlovákiába, Szerbiába - igenis kell. És nem idegen tőlük a gettósítás gondolata sem. Mert „rendet kell teremteni". Mert „tiszta országot kell teremteni". És ezek a figurák nem egy esetben maguk is kisebbségi származásúak, vagy szlovák vagy német vagy szlovák-német eredetűek. És el akarják feledtetni, hogy ők nem színmagyarok, ezért talán nem is igaz, nem is jó magyarok. De ez egy másik beszélgetés témája lehetne, hogy hányfajta paranoia, elmebaj, súlyos deviancia, pszichés betegség lelhető fel abban a világban, amit egyháznak nevezünk. És vannak, nem is elenyésző számban, bár kisebbségben, akik úgy gondolják, hogy a szocializmusnak nevezett negyven év miatt megilleti őket a revans. És minden iránt gyanakszanak, ami emberi jogokkal, egyáltalán az emberi méltósággal kapcsolatos. És ezen lepel alatt munkásőrök próbálnak viszszaosonni az egyházba és az egyházi közgondolkodásba. Néha azt gondolom, hogy ezen tényleg csak kacagni lehet....

- Azt akarja mondani, hogy voltak lelkészek, akik munkásőrök voltak?

- Nem. Ennél sokkal rosszabb: voltak lelkészek, akik III/III-as ügynökök voltak.

- Ez nem újdonság.

- Nem. Néha az az érzésem, azok, akik azelőtt III/III-as ügynökök voltak, most szélsőjobboldaliak. De nemcsak ők. Ne tévesszük meg magunkat. Van olyan egykori baloldali mentalitású parasztfiú, aki nagyon sok siker és nagyon sok kudarc után a rendszerváltást követően egyszer csak elhatározta, hogy karriert csinál, és akkor rájött, hogy a karrier fönntartásához, megőrzéséhez hozzátartozik ez a fajta gondolkodás. És az egykori baloldali népfiból félfasiszta lelkész lett. Szóval ön ugyanazt tapasztalhatja az egyházban, mint bárhol másutt a társadalomban. Csak itt minden egy kicsit fájdalmasabb, vérlázítóbb, szomorúbb.

- A történettudós számára milyen tanulságokkal szolgálhat egy olyan nagy állami megemlékezéssorozat, mint amilyent 2000-ben átéltünk? Gondolom, az államalapításról semmi újat, saját koráról azonban sok mindent megtudhat... Például azt, hogyan és mire használja a politika a történelmet...

- Egy ilyen nagy nemzeti megemlékezés rendkívül nehéz próbatétel, nem könnyű megfelelni neki. Azt örömmel láttam, hogy most nem próbálkoztak olyasmivel, mint 1896-ban, amikor a derék pesti polgárok - a nemesi, főnemesi ízlést utánozva - lóháton vonultak ki díszmenetben a Hősök terére. Ilyesmi most szerencsére nem történt.

- Most viszont a miniszterelnök szülőfaluja, Alcsútdoboz keveredett valahogy a történetbe. Szerinte az is lehet, hogy ott ajánlotta fel Szent István Szűz Máriának az országot...

- Azt hiszem, ez egy olyan kissé játékos felvetés volt, amelynek adatszerű bizonyossága nincs, de különösebben veszélyes hatása sem.

 

...Azt reméltük, akármennyire széttagolt, frusztrált és megnyomorított is a cigányság, különböző csoportjaink, etnikai és kulturális közösségeink mégis összeérnek és egymásra találnak, és így létrejön, megszületik az a belső integráció, amely egy másik integrációnak az alapfeltétele, annak, amely révén a cigányság egyenrangú és integráns része lesz a magyar politikai nemzetnek. Idealisták voltunk, mint a forradalmárok. És azt is reméltük, hogy arról fog szólni az új magyar demokrácia, hogy mi, tízmillió-néhányszázezer ember, magyar állampolgárok, építünk valami demokratikus, emberséges országot, és abban romaként majd bárki szabadon eldöntheti, hogy meg akar-e maradni romának, megőrizve nyelvét, kultúráját, lelki, szellemi kötődéseit, vagy asszimilálódni akar, felszívódni és eltűnni a többségi társadalomban.

- Szóval ha valaki úgy dönt, hogy elhagyja a cigányságot, magyar akar lenni, akkor legyen magyar?

- Igen, azt gondoltuk, ha lesz állampolgári jogegyenlőség, és lesznek törvényes feltételek, akkor ezt mindenki eldöntheti szabadon. Hiszen az asszimiláció és az integráció nem ellentéte egymásnak, hanem ugyanannak a szabadságnak két oldala. Ennek az egész tíz évnek az a legnagyobb drámája számunkra, hogy a szocialista rendszer erőszakos asszimilációs politikája és egy rövid reményteljes időszak után az új demokrácia a társadalomból való kirekesztésünk, faji-szociális elkülönítésünk mellett döntött.

 

- Mit gondol, amikor egy Fidesz-politikus polgárt mond, milyen embert lát maga előtt? Szóval mit ért a „Fidesz magyar polgár" azon, hogy polgár?

- Hogy ők mit értenek ezen, azt nem tudom, nem magyarázzák meg, csak sokszor ismétlik. Hamar kiderült azonban, hogy ügyes húzás volt ezt a szót bevetni, mert erre fölfigyeltek az emberek. Jó döntésnek bizonyult számukra, mert ez a szó sok mindenkihez szól.

- Azt gondolja, nem is a szó tartalmával törődtek, csak a céllal. hogy sok választó nyelvén beszéljenek?

- Hogy mit akartak, azt nem tudom vagy firtatom, de a polgár szó sikerét, ismétlem, azzal magyarázom, hogy sok jelentése volt. (...)

A szó fogalmi holdudvarában az igyekvő szorgalmat jutalmazó tehetősség is jelen van, erények és remények is kapcsolódnak hozzá. Amennyiben tehát engem polgárnak tekintenek - gondolhatták annyian a hívószót hallva -, akkor előttem is nyitva áll a polgárrá válás lehetősége, hiszen akkor előttem is nyílik a jövő, én is úgy élhetek, mint az osztrákok vagy a hollandok. Az emberek előtt többnyire így merülnek fel az alternatívák, jobb lesz-e ettől nekik vagy sem. (...)

A polgár, a polgári kezdetektől fogva valami olyasmit is jelent, hogy csiszolt modorú, viselkedésében állandóan növekszenek azok a bizonyos gátlásküszöbök. Ha ütközünk, akkor legyen egy szabályrendszer, hogy hogyan nézünk egymás szemébe, bocsánatot kérünk-e, vagy csak biccentünk, hogyan mozgunk. Ez a köznapjainkban is fontos, köznapi ütközéseink kezelésére. De még inkább fontos lenne, hogy mintaadó politikusaink politikailag jól neveltek legyenek, érzékeljék a gátlásküszöböket. Ezeknek a küszöböknek az állandó emelkedése maga a civilizációs folyamat, és ez most sajátosan, planetáris méretekben nyilvánul meg. Az ország vezető politikai elitjétől elváratik, hogy valamilyen formában harmóniába kerüljön a világszerte ható értékekkel, magatartási normákkal, szabályokkal.

Hogy jellemző-e a polgári jó modor „polgári" politikusainkra? Attól tartok, nem igazán. Gyakran tapasztalok meglepő érzéketlenséget generációs, etnikai, vallási kérdésekben, a szegénység, a munkaképtelenség kezelésében. Gyakran van olyan érzésem, hogy mintaadás helyett rossz minták követésére rendezkedtek be; talán szavazatszerzési célból, de éppen a maradék egzisztenciáját féltő kispolgároknak tulajdonított legrosszabb hajlandóságokra építenek. Sajnálatos, hogy a politikai korrektség mint követelmény jelenlétére a kormány és a parlament tevékenységében semmi sem utal, mintha politikusaink - és ez már nem csak a „polgári" politikusainkra áll fenn - e számukra távoli és érthetetlen követelmény teljesítését letudnák az ombudsman intézményének fönntartásával. Amikor hírét hallottam, hogy a miniszterelnök listát készíttetett a külföldi sajtónak nyilatkozó közszereplőkről, társadalomkutatókról, alig akartam elhinni. Ő és tanácsadói ennyire ne lennének tisztában a nemzetközi illemszabályokkal? Vagy másról van szó? Nemrég egy beszélgetésen fölmerült, hogy a közismerten Fidesz felé hajló köztársasági elnök a következő választásokon akkor is a Fidesznek adna kormányalakítási megbízatást, ha nem ez a párt győzne. Erre a jogi lehetőség megvan, a kérdés tehát a politikai jó modor körébe tartozik. Én azért nem hiszem, hogy ilyen előfordulhat. Remélem, nálunk ez nem történhet meg.

A politikusokra osztott állandó szerepek közül a botrányhősé a leghálásabb és egyszersmind a leghálátlanabb szerep. A botrányhőst minden szava, minden gesztusa berepíti a nyilvánosságba, de ezért állandó készenlétben kell lennie, sosem lazíthat. Szeretheti őt a nép, ha érte vállalja a csatákat, de megvetheti is, ha hőse semmibe veszi normáit. (...) Ha azonban valaki átolvassa Kövér László 2000. végi megjegyzéseit, akkor nem egy „oktalan botrányhőst" ismerhet meg, hanem egy (a szélsőjobb érvrendszeréből is merítő) jobboldali radikális politikust, aki többek között a mindenféle (bal- és jobboldali) radikalizmusra jellemző polgárellenesség képviselője is.(...)

A Fidesz elnöke radikális politikai hitvallásának leírását megkönnyíti a „lista- ügy", Kövér László és Orbán Viktor 2000. novemberi-decemberi performansza.*

 

 

*A Fidesz elnöke azt állította, hogy az ellenzéki képviselők az Európai Unióval való tárgyalások lassítását akarták elérni, illetve az országjelentés tartalmát kívánták befolyásolni. Az EU bővítési biztosának szóvivője és Schröder német kancellár azonnal cáfolta ezt. Orbán Viktor miniszterelnök erre válaszul - „igazolandó" Kövér László kijelentését - a parlament ülésén ismertette azok listáját, akik szerinte „lejáratják" Magyarországot és a kormányt (vagy külföldi lapokban, vagy külföldi lapok idézték az ő belföldön tett nyilatkozataikat). A listán szereplő Haraszti Miklós, Herczog Edit, Vásárhelyi Mária, Kovács László, Magyar Bálint, Gusztos Péter és Ónódi Tamás (az SZDSZ Új Generáció két vezetője), Vásárhelyi Miklós, Sárközy Tamás, Eörsi Mátyás, Szalai Erzsébet, Zoltai Gusztáv, Vásárhelyi Júlia (újságíró). Kéri László azért került e társaságba, mert azt nyilatkozta az International Herald Tribune 2000. október 3-i számában: „a mai kormány nem tudja elviselni a kritikát, s amennyiben valaki nem ért vele egyet, azt ellenségnek tekinti".

„Igazából - mondta Kövér a listán szereplő Herczog Edit szocialista képviselő kapcsán - nem is veszek tudomást erről az emberfajtáról [!], aki hazugságokat írogat, ezeket exportáruként körözi a világban, tudva azt, hogy ezzel árt az országnak és árt az ország kormányának."

Seszták Ágnes ekkor megkérdezte: „Ön szerint mi vezérli azt, aki folyamatosan rossz hírét kelti az országnak?" „Tudomásul kell venni - így Kövér, a pártelnök -, hogy Magyarországon sokan élnek olyanok, akiknek igazából teljesen mindegy, hogy itt élnek, vagy mondjuk New Yorkban. Magyarország számukra nem az otthon, nem a haza, hanem egy viszonylag lakható hely. Nem kötődnek a magyar kultúrához, nem azonosítják magukat a nemzettel. A demokráciában ez megengedett dolog. A hazudozás és az ország rágalmazása is az - legalábbis jogilag." (Ezt nevezte korábban Elek István, jelenleg miniszterelnöki főtanácsadó „kirekesztő nemzetfelfogásnak" - igaz, Csurka Istvánra utalva.)

Kövér László ezzel a négy mondattal megteremtette az idegeneket, meghatározta azokat a nem magyarokat, akik ellenségei a nemzetnek. (...)

Kövér László más megjegyzéseiből is ismert lehet, hogy az ellenzék, az „ellenség", az „idegenek" csoportja mennyire kártékony (mint az árvíz, az aszály stb.) - azaz számtalan baj okozója.*

 

*Például Hódmezővásárhelyen, 2000. november 15-én: „Az ellenzék kártékonyabb, mint a természeti katasztrófák." Népszabadság, 2000. november 17.

 

...Felfogása Haiderével és fokozatosan a jobboldali szélsőség „legszéléig" haladó Csurka Istvánéval rokon. Az osztrák Szabadság Párt vezére öreg SS-harcosokat nevezett „karakterüket a nehéz helyzetben is őrizni tudó, becsületes embereknek", Kövér pedig a MIÉP-et nevezte „a talpig becsületes emberek pártjának". (...) Kövér László azzal, hogy elhatárolódik a MIÉP-től, de ugyanolyan a világképe, ugyanolyan politikai-kulturális kódrendszert használ, szalonképessé teszi azt a pártot. Zavarodottsága, az önelemzésre és a differenciált kifejezésmódra való képtelensége találkozik Csurka azon törekvésével, hogy elfogadhatóvá tegye saját pártját. Kövér László nézetei találkoznak Csurka nézeteivel...

(2001/2, 11-19. o.)

 

 

 

Tisztelt Uram!

„Egy forint a forró lángos, le van ... Kádár János!" Bár én nem hallottam, elhiszem Önnek, hogy 1956 novemberében ezt skandálták az emberek a pesti utcán. Így indult egy karrier, így gúnyolódtak az új helytartón az emberek, és Istenem, hová jutott, mi lett belőle! A közvélemény-kutatások eredményei szerint a 20. század legnépszerűbb és az elmúlt ezer év harmadik legtöbbre tartott magyar politikusa ma: Kádár János.

Kádár sikerének legfőbb okát Kemény Istvánhoz, Kende Péterhez és Lengyel Lászlóhoz hasonlóan én is az alkalmazkodásban látom. Ez a többszörösen frusztrált és kezdetben hithű kommunista forradalmár 1956 nagy megrázkódtatása után mindenkihez alkalmazkodott, akihez csak kellett: az oroszokhoz, a magyar néphez, pártjának katonáihoz s végül már a világhoz is. És ezzel államférfi, a század Bethlen István után második nagy konszolidátora lett. (...)

Az 1970-es és 1980-as években a magyar társadalom jobban élt, mint a legtöbb szocialista ország lakossága. Ezért a magasabb életszínvonalért azonban olyan árat fizetett, amelynek társadalompszichológiai következményei - az ipari struktúra ötvenes évekből örökölt ésszerűtlenségeivel és a nyolcvanas években kialakult adósságcsapdával együtt - nemcsak jelenünkre, hanem jövőnkre is árnyékot vetnek. A durva és tömeges méretű politikai represszió hiánya, az anyagi gyarapodás és a kádárizmusra ugyancsak oly jellemző „kis szabadságok rendszere" (utazás, kulturális nyitottság, a vallásgyakorlás lehetősége stb.) okozták, hogy a rendszerbe vetett össztársadalmi bizalom érezhetően és kimutathatóan csak az 1980-as évek második felében rendült meg, vagyis akkor, amikor a nemzeti jövedelem növekedése - 4-6 százalékos évtizedekig tartó éves emelkedés után - megállt, illetve a zéró szinthez közelítve viszszazuhant, melynek következtében előbb a reálbérek, majd később a reáljövedelmek is csökkenni kezdtek, az ingyenes szociális juttatások rendszere pedig megingott. De tömeges méretű sztrájkokra vagy tüntetésekre még ekkor sem - sőt a rendszerváltásig tulajdonképpen egyáltalán nem - került sor. A rendszerellenes aktív ellenzékiek száma 1988-ig néhány százra, 1988-ban néhány ezerre, 1989-ben néhány tízezerre volt tehető. A homo kádáricus a tévét nézve és a rádiót hallgatva követte az eseményeket, ha követte egyáltalán, s nem a kertjével (háztájijával, házával, autójával, gebinjével, gmk-jával, vgmk-jával stb.) volt továbbra is elfoglalva. A rendszer összeomlására 1989-ben tehát aligha került volna sor a Szovjetunió végzetes meggyengülése és kezdődő szétesése, valamint az Egyesült Államok óvatos, de következetesen fellazító politikája nélkül. Öntől eltérően én ezt - a külpolitikai faktort - a rendszerváltás legfontosabb okának tartom.

Az emberek mindazonáltal nem ellenezték azt, ami történt, sőt még örültek is neki, mert elhitték, hogy a Szovjetunió és a kommunisták nélkül jobb lesz. Persze, persze, szabad sajtó is kell, meg a többpárti demokrácia sem árt - vélték -, kivált azonban akkor, ha úgy élhetünk, ahogy az osztrákok. A homo kádáricus elsősorban az új rendszerben is fogyasztani akart. S amikor kiderült, hogy nem tud, vagy legalábbis nem anynyit és úgy, ahogy remélte, és ahogy az új politikai pártok 1990-ben egymással versengve - tudatlanul vagy felelőtlenül - ígérték neki, akkor a lehető legdemokratikusabb módon visszahívta a volt kommunistákat. Vajon kiket fog visszahívni 2002-ben?

(2001/2, 27-46. o.)

 

 

...Politikai analíziseiben Bibó tévedések sorozatát követte el 1945 és 1956 között. Gondolkodását megkísértette a 20. század néhány katasztrofális hatású eszméje. Bibó azonban, ellentétben a magyar értelmiség jelentős részével, egyetlen esetben sem volt képes arra, hogy saját belső, politikai áramlatoktól és irányzatoktól függetlenül létező erkölcsét feláldozza e kísértések oltárán. Bár egy ideig nem állt távol tőle bizonyos antiszemitizmus, életét tette kockára üldözött embertársaiért. Bár helyeselte a szocialista termelési modellt, semmilyen gyakorlati együttműködésre sem volt hajlandó a létező szocializmus érdekében. Bár helyeselte a svábok erőszakos asszimilációját, elfogadhatatlannak tartotta az ennek során tapasztalt embertelenséget. Türelmet és toleranciát hirdetett akkor is, amikor ezért megtorlás járt. Meggyőződését 1956 után az akasztófa árnyékában is többre tartotta, mint életét. Barátait és eszméit soha sem árulta el.

Fenti tulajdonságai miatt egy ismerőse „erkölcsi zseninek" nevezte Bibót. Életműve azért hihetetlenül aktuális ma és a későbbiekben is, mert példázza, hogy erkölcsös ember nem születik, hanem lesz: tévedések, megkísértések és keserű önvizsgálatok nyomán. Bibó István és az átlagember közti különbség nem elsősorban a szellemi képesség eltérő voltában, hanem az erkölcsi önreflexióra való képesség mértékében található. Magyarországon mind a mai napig természetesnek számít, hogy a különféle politikai áramlatok vélt és valós sérelmük állandó felhánytorgatását fontosabbnak tartsák, mint saját önvizsgálatukat. Bibó életműve gyökeres szakítást jelentett azzal az attitűddel, hogy alapvetően mindig mások a hibásak. Arra tanít, hogy ha igazán Európához akarunk tartozni, akkor a kritikának mindig az önkritikával kell kezdődnie. Ha elhallgatjuk azt, hogy milyen úton, milyen kísértéseknek kitéve vált Bibó István azzá, ami lett, éppen az veszik el, amiért tiszteljük őt.

(2001/2, 78-82. o.)

 

 

 

...Ami a botránypolitizálást illeti, pontosabban fogalmazva az egészpályás letámadásnak nevezett agresszív stílust, az örökös konfliktuskeresést, én nem hiszem, hogy ezen ők változtatni fognak, legfeljebb a változtatás látszatát igyekszenek kelteni. Lehet, hogy a Fidesz-politikusok ezentúl nem fognak bennünket hazaárulónak nevezni a parlamentben, de bizonyos vagyok benne, hogy megmarad a törekvésük a demokratikus intézmények - beleértve a parlamentet és az önkormányzatokat - működésének saját érdekeik szerinti korlátozására. Bizonyosan nem fog változni elutasító viszonyuk az érdekegyeztetéshez, a szociális párbeszédhez. És eszük ágában sem lesz a közszolgálati médiumokban a pártatlanságot biztosítani, mert nekik nagyon is megfelel ez a jelenlegi helyzet, amikor több mint 80 százalékos arányban szerepelnek a politikai és hírműsorokban. A miniszterelnök úrnak nyilván tetszik, hogy kedd este ő szerepel a televízióban meg szerda reggel is a rádióban, és nyilván tetszik neki az is, hogy egy gondosan megválogatott közönség vastapsától kísérve tarthat országértékelő beszédet, amit háromszor-négyszer-ötször megismételnek a televízióban. Mi marad akkor? Talán a stílus: hogy nem fognak vagy kevesebbszer fognak nyüvekről, férgekről beszélni a parlamentben...

- Nekem feltűnt, hogy Kövér László nemcsak arra volt hajlandó, hogy önnel televíziós vitát folytasson, hanem még maga elé is engedte az ajtónál...

- Nekem is feltűnt, hogy maga elé engedett, de ezt valószínűleg véletlenül tette. Ezt azért gondolom, mert a miniszterelnök egyszer egy nyilatkozatában azt mondta, hogy neki nagy nehézséget okoz, amikor ki kell mennie egy idősebb nő előtt az ajtón. Magamban azt gondoltam, ugyan miért kellene előtte kimennie. Egy miniszterelnök bárkit maga elé engedhet! Én nem voltam ugyan még miniszterelnök, csak külügyminiszter, de külügyminiszterként azt a szabályt alkalmaztam, hogy aki előtt korábban nem mentem ki az ajtón, azelőtt miniszterként sem megyek ki, akinek korábban előre köszöntem, annak miniszterként is előre köszönök. De visszatérve a tévévitára, mi is történt ott? Mind a ketten képviseltük a saját pártunk álláspontját, értékrendjét, ez rendjén van, és valóban ebben a televíziós vitában Kövér László sem engem, sem a szocialista pártot nem nevezte hazaárulónak. Viszont azt mondta, hogy azért nem lehet szorosabb együttműködést kialakítani a szocialista párttal, mert az nem ennek az országnak az érdekeit szolgálja. De ha egy párt nem a saját hazája érdekeit szolgálja, akkor vajon kiét? Mely országnak, mely hatalomnak az érdekében lép fel? És ha más ország, más hatalom érdekét szolgálja, akkor ezt hogy nevezik? Tehát talán a szóhasználat változott, a gondolkodásban azonban nem történt változás. Én ezért nem hiszek abban, hogy a Fidesz alapvető változtatást fog végrehajtani a stílusában, a megnyilatkozásaiban.

...Az igazi kérdés: a Fidesz viszonya a MIÉP-hez. Orbánék világra nyitott, néha a cinikusságig pragmatikus politikai nemzedéke számára nem lehet sem vonzó, sem reális cél a Csurka-féle nemzeti bezárkózás, az „önépítő nemzet". Nem stratégiai, hanem taktikai szövetségesként kezelik a MIÉP-et, amelyet - például a parlamenti pozíciók elosztásában, médiaügyekben vagy éppen a „megfigyelési bizottságban" - fel lehet használni a közös ellenség, az MSZP és az SZDSZ ellen. A MIÉP-frakció mesterséges és jogilag kétes fenntartásával, az időnként nyilvánvaló politikai összjátékkal azonban lényegében egyszer s mindenkorra legitimálták Csurka pártját. Emellett azonban kétségtelenül létezik a Fideszben (és persze a Kisgazdapártban) olyan szellemi-politikai irányzat, amely számára rokonszenves a MIÉP, léteznek politikai és érzelmi érintkezési pontok a MIÉP-pel, de tisztában vannak azzal, hogy egy ilyen szövetség ma nemzetközileg vállalhatatlan. Mint már sokan megfogalmazták: a Fidesznek 2002-ben nem a MIÉP-re, hanem a miépes szavazókra lesz szüksége. Ez az értelme például a Grespik-szindrómának: a „liberális" média minden botránynál emlékeztet arra, hogy a Fővárosi Közigazgatási Hivatal nyilvánvalóan MIÉP-szellemiségű vezetőjét Stumpf István javaslatára Orbán Viktor nevezte ki, vagyis ő tartja hivatalában, dacolva még a „külföldi nyomással" is.

(2001/3, 17-29. o.)

 

 

...a jog és a politika mint a társadalom két alrendszere nagyon különböző szabályosságok szerint működik. Majdnem természetes törekvése a politikának, hogy a maga eszközeivel megpróbálja saját szereplőinek érdekei szerint értelmezni, magyarázni és bizonyos fokig kihasználni a jog egyértelmű döntéseit is (hát még a többértelműeket!). Az 1998-ban hatalomra került - zömmel jogvégzett - politikusok természetesen pontosan tudják, hogy mit jelent a jog uralma. Azt is tudják, hogy a bíróságok és - hogy a magyar alkotmányos forradalom két újonnan létrehozott, fontos intézményét említsem - az Alkotmánybíróság, valamint az ombudsmanok a hatalomgyakorlás jogi, alkotmányos keretek között tartására szolgálnak. A jogszabályok és jogszokások mellett mégis rendszeresen figyelmen kívül hagyják a rájuk nézve kedvezőtlen bírósági ítéleteket, alkotmánybírósági határozatokat vagy ombudsmani ajánlásokat. Márpedig ez megrendíti az egyszerű polgároknak a jog uralmába vetett bizalmát, s ez egyet jelent a mindenkori hatalom iránti bizalom elvesztésével.

(2001/4, 3-12. o.)

 

 

 

- A kisegyházak tiltakoznak a vallásszabadságról és az egyházakról szóló törvény módosítása ellen; a szocialisták és a szabad demokraták már kijelentették, hogy nem szavazzák meg, márpedig kétharmados törvényről van szó. A kormány a jelek szerint minden egyházat egyenlőnek tekint, csak némelyeket egyenlőbbeknek.

- Ez a szerint a tíz úgynevezett kisegyház szerint is így van, amelyek nevében az Alkotmánybírósághoz fordultam. A jogszabály, amely szerintünk sérti a lelkiismereti és vallásszabadságot, csak egy apró rendelkezés. Ennél sokkal fontosabb az, hogy e jogszabály egy folyamat eleme, amelynek célja, hogy a Fidesz mindenfajta tiltakozás ellenére újabb és újabb módszerekkel megnyirbálja bizonyos egyházak jogait. Jogalkotási technikákkal kísérletezik: ha az egyik jogszabállyal kudarcot vallott, másikkal áll elő. Az egyenlők és az egyenlőbbek megkülönböztetésére az Antall-kormány óta már többen tettek kísérletet, de mindaddig, amíg a Fidesz hatalomra nem került, ennek nem voltak „eredményei". A Fidesznek az okoz gondot, hogy az Antall-kormány 90-ben hozott egy olyan, az egyházak jogi státusát szabályozó törvényt, amely rendkívül liberális, és igen fejlett jogalkotási termék.

 

...A magyarországi választásoknak Amerikából nézve azért sincs jelentőségük, mert nemcsak a negatív, hanem a pozitív társadalmi folyamatoknak is nagyobb az időtávlata, mint négy év. A modern demokráciának csak egyik s talán nem is a legfontosabb ismérve a periódusonként megismétlődő választás. Elek István és társai szempontjából persze nem mindegy, hogy mi lesz a választások eredménye. A jelenlegi kormányerők választási győzelme számukra újabb dús éveket jelent, míg a vereség, ha tönkre nem is teszi, a homályba száműzi vissza őket. A választások voltaképpen arról szólnak, hogy helyén maradjon-e vagy sem a sok kurátor, felügyelőbizottsági tag, ilyen-olyan titkár és elnök. Túl kevesen vannak ahhoz, hogy akár pró, akár kontra beleszólhassanak az eredmény alakulásába. Bár a terv az volt, hogy belőlük lesz az új kulturális elit, nem lett belőlük az.

Akármilyen politikai erők is adják a kormányt, a miniszterek nem szólhatnak bele abba, hogy ki mit ér a világ szemében. Nem lehet olyan kormány, amely eldöntheti, hogy kapjon-e irodalmi Nobel-díjat Esterházy Péter vagy Nádas Péter, s Marozsán Erika Oscar-jelölése sem fog a szabadon választott magyar kormányon múlni.

(2001/5, 21-25. o.)

 

 

„Nem elég erősnek lennünk, erősnek is kell mutatkoznunk" - mondta a Fidesz egyik vezetője 2000-ben, és ezzel pontosan a tekintélyelvű személyiség alapvető igényét - az erő, a hatalom utáni vágyakozást - adta meg. Az ilyen karakterrel rendelkező egyén „legfontosabb ismertetőjegye a hatalomhoz fűződő viszonya" - írta Erich Fromm. A világban számára csak két faj létezik: a hatalmasok és a hatalmon kívüliek. A hatalmasok önkéntelen szeretetet, csodálatot váltanak ki belőle - de csak addig, amíg hatalommal bírnak. Ha meggyengülnek, akkor csalódottsága miatt szembefordul velük. (Talán ezzel is magyarázható néhány látványos pálfordulás - az SZDSZ-től a Fideszhez.)

A vezér követőit nézve könnyen elhihető, hogy nekik is van hatalmuk, hogy képesek megoldani a magyar politikai közösség azon tagjainak problémáit, akik erre igényt tartanak, akik maguk helyett tőlük várják a megoldást problémáikra.

Véleményem szerint azonban nem a Kádár-rendszerben óriásira nőtt kispolgári réteg a leginkább megfelelő alanya ennek a játszmának, hanem e kispolgárok Fidesz-korú vagy kissé fiatalabb gyermekei. Ők ugyanis szüleiket sikertelennek látják, részben mert 1989 előtti fogyasztási szokásaikat, lehetőségeiket elégtelennek vélik, részben pedig azért, mert anyáik és apáik kevéssé tudtak alkalmazkodni a rendszerváltozáshoz. A fiatalabb generáció tagjai emiatt különbnek érzik magukat szüleiknél, és sem őket, sem útmutatásaikat, értékeiket nem veszik komolyan. Ha az előttük járók kudarcait a hatalom hiányával magyarázzák, akkor logikus döntés részükről a másik „faj", a hatalmasok csoportjának választása.

A Fidesz stratégái más módon is a szabadságra való képtelenségre építik a párt és a kormány kommunikációját. Az általuk művelt politikai marketing másik alapelve az, hogy a választók nem értik, nem érthetik és nem kell érteniük a politika bonyolult világát. Nincs igényük a döntésekhez szükséges információkra, s ezért „primitivizálni" („primitematizálni") kell a politikai beszédet, le kell számukra egyszerűsíteni a világot, mindöszsze a lényeget kell elébük tárni. (...)

A Fidesz és kormánya, valamint a magyar szélsőjobboldal propagandistái tevékenységük során ugyanazt az ellenséget konstruálják meg, és időnként vízióik is hasonlatosak. A magyar jobboldalon mérsékeltnek és radikálisnak nevezett két szervezet/csoport kommunikációja egymást erősíti. (...)

Mivel a világ globálissá válását a felsorolt kommunikátorok úgy tekintik, mint a magyarellenes nemzetközi összeesküvés keretét, nem meglepő, hogy a zámolyi romák menedékkérését értelmezik leginkább hasonló módon. Már említettem, hogy Kövér László szerint ez szintén egy Magyarország lejáratását célzó, előre megszervezett akció volt, amelynek egyik „központja" Izrael. E „romaügyet" természetesen balliberális értelmiségiek „kreálták", amihez az ő „gonoszságukra" is szükség volt. (...) A Fidesz ügyvezető alelnöke szerint a romák nem dolgozni szeretnek, hanem segélyeket kapni, amelyeket a többségi társadalom fizet. Harrach Péter szociális és családügyi miniszter Kövér Lászlóhoz hasonlóan azt mondta: „Maguk [a romák] kevesebbet tettek önmagukért, mint amennyit az ország tett értük", és most mégis „a nemzet lejáratása céljából... igaztalan vádakat fogalmaznak meg az országgal és a kormánnyal szemben". Orbán Viktor mindezzel egyetért: szerinte ugyanis „a miniszter úrnak a véleménye és álláspontja a tényekből indult ki". Továbbá „Azt tudom ajánlani a Magyarországon élő roma honfitársainknak, próbáljanak minél többet tanulni és dolgozni." (...)

Különbség a jobboldal egyes politikusainak és kommunikátorainak véleménye között tehát nem abban van, hogy a romák szeretnek-e dolgozni, hogy a „többség" többet tett-e értük, mint ők saját magukért, hanem abban, hogy szeretnék-e, ha a romák kivándorolnának. A „mérsékeltek" ezt nem szeretnék - ám nem tartóztatják őket (Orbán Viktor) -, a „radikálisok" igen. „Talán most meg lehetne tőlük szabadulni... - írta Bencsik András a Magyar Demokratában. - Mi meg maradhatnánk itthon. Békében, nyugalomban... Nyugat-Európa... felfedezné Magyarországot. Valahogy így hirdetnék a prospektusok: egy ország, ahol csend van. Nincs bűnözés, kisebbségi mivoltukra hivatkozva nem ágálhatnak büntetlenül gyilkosok. Ide járna pihenni Európa. Itt pihenné ki a romákat, akiket... befogadott."

(2001/7, 22-34. o.)

 

Ami a kormányzat zsebszerződésekkel szembeni hirtelen felbuzdulását illeti, az egyszerre szánandó és kétségbeejtő. Azért szánandó, mert a jogvégzettek kabinetje kevésbé veszi figyelembe a polgári jogi tényeket, amikor harcot indít az „osztrák vircsaft" ellen. És azért kétségbeejtő, mert igen kevés köze van a magyar mezőgazdaság nyavalyáinak orvoslásához.

Ha egymás mellé sorakoztatjuk azokat a tényeket, amelyek majdhogynem lehetetlenné teszik a kormány számára a zsebszerződésekkel kapcsolatos adminisztratív beavatkozásokat, még jobban látható, hogy Orbán Viktor kálócfai „dekrétuma" mennyire hamvába holt ötlet. Valószínű, hogy szimpla kampánycélokat szolgál, s nem több egy megszokott píár salto mortalénál. (...)

A „hatástalanított" Torgyán József Nagyboldogasszony napjára a magyar földért tartandó országos, össznemzeti imádkozást helyezett kilátásba, Orbán ebből rájöhetett, hogy T. J. - aki mellesleg részese volt a mezőgazdaságot kárpótlással lezüllesztő politikusoknak, a kormánykoalíció tagjaként, agrárminiszterként pedig felelnie kellene az 1998 és 2001 közötti nyilvánvaló törvénytelenségekért - még mindig akar valamit. Orbán elhatározta, hogy a mezőgazdaságot, ezt a törékeny játékszert kiveszi a Torgyán-
Szabadi-féle klikk kezéből, és ha törik, ha szakad, rendet tesz. Orbán ugyanis szeret rendet tenni, ez igen jól áll a Fidesz-nómenklatúrának is. Így jutunk el a kormánynak a Zala megyei Kálócfán tartott kihelyezett üléséhez, ahol is Orbán Viktor azt találta mondani: örüljenek az osztrák gazdák, hogy ép bőrrel megúszszák. Már azt, hogy idetolták a képüket a rendszerváltás zűrzavarában, földet vettek meg béreltek, és úgy általában: kihasználták a magyar paraszt kiszolgáltatott - precízebb megfogalmazásban: tőkehiányos - helyzetét.

Ezzel aztán kezdetét vette a zsebszerződések elleni átfogó, pártunk és kormányunk által vezérelt, hallatlanul összefogott küzdelem. Mindez június végén történt, a küzdelem azóta egyfolytában tart, csak éppen hús-vér zsebszerződéses gazdákkal nem lehetett eddig találkozni. Az Igazságügyi Minisztérium által sebtiben fölállított helyi tanácsadó hivatalokat sem rohanták meg (aratás idején, hm) a gazdák, Győrben például jó egy hónap alatt - bizalmas közlés - ketten jelentkeztek. Az egyik kuncsaftnak elmondták, nincs mit tenni, a szerződése teljesen szabályos, a másik pedig „csupán érdeklődött".

(2001/9, 3-11. o.)

 

 

 

Érzelmileg túlfűtötté vált a magyar politikai publicisztika. Ahogy a jövő évi választások közelednek, úgy keményednek az álláspontok, és mind szélsőségesebb vélemények fogalmazódnak meg. Baloldalról sokak szemében úgy látszik, hogy a Fidesz súlyosan megsértette a demokráciát, a balkanizáció irányába lökte az országot, és ha megnyeri a következő választásokat, akkor itt lesz a valódi világvége. Az új keletű vicc szerint nem lesz ugyan kötelező, de ajánlatos lesz minden lakásban kitenni Orbán Viktor arcképét. Az óvatosabbaknak persze érdemes Csurka István portréját is beszerezni. A világvége prófétái szerint eljött a teljes bűnbeesés állapota, és a Fidesz maga testesíti meg a Gonoszt, ha úgy tetszik, az Apokalipszis lovasait. Jobboldalon viszont a kilencvenes évek elejének naiv, zavart bája helyett már tudományos szervezettséggel folyik a primitív komcsizás. A politikai marketing legújabb módszereivel tökélyre vitték a viktimizálást, azaz a politikai felelősséget az összes bajokért ügyesen áthárították az ellenfélre. Meglehetősen sikeresen megvádolták a baloldalt, a közelmúltat, sőt az egész világot - a globalizációt - mindazokkal a „bűnökkel", amelyeket az immár több mint hároméves kormányzásuk alatt maguk követtek el.

(2001/9, 23-35. o.)

 

(2001/10)

 

 

 

Az egyházak átvilágítása körüli évtizedes kutyakomédia legújabb felvonása rikító színfoltja volt a politikai izgalmaktól nem éppen mentes nyári szezonnak. Előzményei közé tartozik, hogy a Duna-melléki Református Egyházkerület nemzetapokaliptikus vátesze és az újnáci politika példátlan szakrális tekintélyű mamelukja, Hegedűs Lóránt püspök, valamint háttérben lapuló cimborái valamikor az év elején olyan kerületi törvényjavaslatot terjesztettek be országos egyházi jóváhagyásra, amelynek értelmében bizonyos felsőbb egyházi tisztségekre való választhatóságnak előfeltétele lenne, hogy a jelölt ment legyen a volt rendszer nemzetbiztonsági szolgálataival való együttműködéstől. A Magyarországi Református Egyház Zsinata a javaslatot döntő többséggel elvetette. (...)

Az átvilágítási ötlet... kivitelezéséhez belátható időn belül nem lesz megfelelő politikai támogatás. E felismeréshez elég meghallgatni Orbán miniszterelnök úr álságos nyilatkozatait vagy a kincstári klerikalizmus protestáns ideológusának, Balog Zoltán vallásügyi miniszterelnöki tanácsos úrnak fouchéi ötletét az egyház és állam szavazócédulákban termékenykedő stratégiai szövetségéről vagy éppen komolyan venni az Antall-kormány felismerését arról, hogy a klérus lusztrációja az adott pillanatban a politikai öngyilkosság határát súrolta volna. (...)

Hogy is írt a rendszer érdemeiről a felszabadulás huszonötödik évfordulója alkalmával, 1970-ben Hegedűs Lóránt, akkor még egy kis gyülekezet lelkésze, egyszersmind narcisztikus hódolója is önmaga méltatlanul mellőzött zsenijének? Érdemes kissé hosszabban idézni őt a korabeli presbitériumi ülésre készített előterjesztése alapján:

„a) Ez az ünnep a megmaradást és életet jelenti számunkra. A második világháború 55 millió halottjára gondolva minden egyes élet megmenekülésének csodájáért, s a háború szörnyű és véres pusztításának hazánk földjén való megszűnéséért mindig megújul bennünk a hála. (...)

b) Ez az ünnep a szociális forradalmat s annak hívő igenlését jelenti nekünk. Ez előtt 25 évvel a hárommillió koldus országa voltunk, s ennek oka egy megítélt társadalmi renden túl az egyház bűne is volt. Munkanélküliek megalázott serege, több gyerekes ipari és agrárproletárok családjaiban a betevő falat hiánya, a széles körű analfabétizmus szellemi nyomora kiáltottak mindenekelőtt és minden világosan látó emberrel együtt új társadalmi rend és igazság után. És most mint fejlett mezőgazdasággal rendelkező ipari ország építjük a szocialista társadalmat...

Kifejezzük a gyülekezet készségét arra, hogy a hívő református keresztyének teljes hűséggel részt kívánnak venni továbbra is abban a nemzeti összefogásban, amelynek célja a szocialista építés folytatása hazánkban, és a társadalmi igazságosságért, valamint a béke megőrzéséért folytatott világméretű küzdelem támogatása." (Forrás: Hidasi Református Egyházközség presbitériumi üléseinek jegyzőkönyvei.)

...nézzük meg, hol is találjuk Hegedűs Lórántot e panegirisz után néhány év elteltével! Nem titok. A budapesti Szabadság téri egyházközség vezető lelkészi állásában. Állítása szerint nem volt ügynök. Hogy azonban lelkesedett a kommunista-szocialista eszmékért, más szóval, hogy érzelmeiben, gondolkodásában a rendszerrel szembeni jellegzetes kritikai beszűküléseket felmutató nacionális-plebejus kommunisták táborához húzott, hogy az ismerhető adatok alapján kellően gyáva és/vagy törtető volt (függetlenül az 1956-os forradalomban való szerepvállalásától), hogy szellemisége, hivatali tevékenysége rendszerstabilizációs jellegű volt (talán jobban, mint egy-egy okos vagy kevéssé lucidus III/III-asé), ahhoz - akár csak az előbbiek alapján is - nem sok kétség férhet. Nincs is ebben rendkívüli. Joga volt tévedni. Joga volt a rendelkezésére álló információs, fogalmi és percepciós eszköztár birtokában szocialista-kommunista elkötelezettségben élni. Joga volt az akkor még általa is érzékenyen diagnosztizált múlt gyalázatával szembenézve baloldalivá válni. És persze joga volt arra is, hogy a rendszerváltás idején végre előbújjon az ágy alól (copyright Petri). De van-e erkölcsi, intellektuális integritása annak, amidőn ma, immár alkotmányos védelem szélárnyékában egyazon logika és nyelvezet bevetésével hinti a kommunizmust fumigáló delejes szóvirágait, amellyel a minap még laudálta azt...

Az egyházaknak a megelőző harminc évben megcélzott konzervatív előjelű rehabilitálása, érdekeiknek, értékeiknek, szenzibilitásuknak ezzel összefüggően bekövetkező szinte teljes hozzáigazítása a meritokratikus politikai elithez a dolgok természetéből adódóan nem lehetett több, mint a pillanatnyi túlélés biztosítása. Ennek látványos manifesztuma, hogy a rendszerváltás folyamataihoz és előzményeihez elenyésző mértékben tudtak csak kapcsolódni. Mivel az átmenet időszakában megalapozható intézményi tőkefelhalmozás lehetőségétől éppen ezért alapvetően elesni kényszerültek, meghatározó életfeltételként maradt számukra az, amire ma is építenek, a költségvetési és politikai hűbéradományok kényelmes, de megalázó rendszere. Az egyházak számára az utóbbi fél évszázadban immár harmadik alkalommal bekövetkező katasztrófa (előbb a világháborús összeomlás és 1956, majd az 1989-es rendszerváltás), illetve az ebben gyökerező fejleményekre adott inadekvát reakció markáns jelei tükröződnek most legújabban abban az átvilágítási hercehurcában is, amelynek fő mozgatórugója az identitását és spirituális-erkölcsi tartását vesztett magyarországi kereszténység.

(2001/11, 22-38. o.)

 

 

A második világháború előtti nyelvi megnyilvánulások közül a békekötés utáni területvesztéshez kapcsolódó két leggyakoribb vagy leghangsúlyosabb szerepű szóképcsoport egyrészt a „Csonka-Magyarország" és általában a csonkítás-csonkolás-csonkaság képzetkörében mozgó kifejezések, amelyek a két világháború közötti revíziós retorikának igen gyakori, de mindenképp leghatásosabbnak szánt eszközei voltak, már a gyakran ismételgetett, rigmusokba foglalt, szinte hivatalos használatba vett „Csonka-Magyarország" kifejezés révén is, másrészt az „elcsatolt és visszacsatolásra váró területek/országrészek"-szerű, folyvást ismételgetett zsurnalisztikai szólamok, amelyek a csat és csatolás képzeteiben rejlő metaforikus lehetőségekkel élnek. (...)

Ha most ennek a retorikai rendszernek a másodvirágzására, mai működésére vagyunk kíváncsiak, ajánlatos a legilletékesebb helyről venni példáinkat: a Magyar Fórum 2000. június 4-i különszámából, amely a trianoni békediktátum nyolcvanadik évfordulójának szenteli anyagát. A csonkítás-csonkulás képe és a benne foglalt szerves-vitális azonosítás egyetlenegyszer fordul elő a különszámban, igaz, ott fontos helyen: Csurka (Èurka) István pártelnök vezércikkében, aki „a trianoni úgynevezett békeművet" „kiszámított, aljas és szándékos csonkolás"-nak nevezi. Használja - igaz, szőrmentén - a test metafora retorikailag még a csonkítás-csonkulás képzeténél is hatásosabb változatát, a „csonkolásba kis híján belehaló ember" sugallatával operáló képet is: Trianon következtében mi, magyarok „a nemzethalál közvetlen közelébe kerültünk". (...)

A test metaforát eredetileg rendszeresen kísérő, egyben kontrakarírozó szervetlen-mechanikus kép, az elcsatolás-visszacsatolás viszont egyetlenegyszer sem jelenik meg az emlékszámban. Csak találgathatunk: a mai Trianon-rétorok talán megorrontották benne a rejtett bagatellizáló felhangot, vagy a szó újabb keletű, kibernetikából átvitt jelentése („negatív/pozitív visszacsatolás") parancsolta ki a revízió nyelvezetéből?

Mindenesetre az évfordulós különszám szerzői inkább vele rokon, bár retorikailag valamelyest nagyobb intenzitású szóképeket alkalmaznak.

Ilyen elsősorban a törés képzete, pl. ebben a kifejezésben, ahol egyébként a szerves-vitális test metaforával keveredik képzavarrá: „Magyarország testéről erőszakosan letört országrészek" (4. o.), vagy a „nemzettöredék" szóban (uo.). Ilyesmi helyrehozása, a visszaragasztás vagy a visszaforrasztás nyilván nehezebben kivitelezhető, mint az egyszerű visszacsatolás, ennélfogva a szólam affektív ereje is nagyobb. De kisebb intenzitású változatok is előfordulnak. Kedvelt például a szakadás/szakítás szóképe: „a négy elszakított terület", „elszakított nemzetrészek" (3. o.) stb. vagy az eltávozás/visszatérés, amely Szentmihályi Szabó Péternek a trianoni évfordulóra írott alkalmi versében az előbbi szakadás/szakítás metaforához társul:

„visszatér, mi szerteszakadt, / s nem választ el semmi határ" (címlap). (...)

Összegezve: a (fenti) jelek szerint a Trianon-retorika önellentmondásai, a beszédmód affektív és kognitív feladatainak önhatástalanító hatáskörzavarai nem sokat változtak az elmúlt évtizedekben. A levágott végtagot nyolcvan év múltán valaki visszaragasztja csonkjára, a holttest több darabra tört vagy szerteszakadt kétharmada egyszer csak felkel, járni kezd, és egy darabban visszatér, mégpedig a Koronához: ma is ez a gigászi képzavarban megfogalmazódó szörnylátomás szabályozza a mélyből ezt a nyelvezetet.

S ugyanez a képzavar árulkodik használóinak őszintétlen önáltatásáról s e fölött az önáltatás fölött érzett, bár bevallatlan és tudatosítatlan, rossz lelkiismeretükről is. Hiszen amit mondanak, abból az derül ki, hogy igazi tudásuk a dologról éppen az ellenkezője annak, amit retorikájuk sugall: maguk sem bíznak vágyaik teljesülésében, s maguk is tudják, hogy vágyaik teljesülése, ha bekövetkeznék, abszurd képtelenség lenne, a fenti képzavarban megidézett fantom és szörnyszülött. Vagy ha ők nem tudják, a nyelvük nagyon is tudja.

(2002/1, 5-9. o.)

 

 

A Fidesz-világ egyik legfeltűnőbb - egyúttal a berendezkedő Orbán-kurzus egyik legkártékonyabb - jelenségéről szól az itt következő írás: a rendíthetetlen fegyelmű és hűségű pretoriánus gárdáról, a Fidesz-vezérkar akaratának végrehajtásában nélkülözhetetlen szerepet betöltő „második vonalról". Kuncze Gábor nyelvi leleménye nyomán terjedt el a „papagájkommandó" elnevezés, amely e csoport legjellegzetesebb vonását, nevezetesen hazugságsulykoló gépezetként való működését emeli ki. Az érvek és ellenérvek összecsapásán alapuló politikai viták megszüntetése, helyettesítése a „píárosított" üzenetek agymosás jellegű közvetítésével valóban egyik jellegzetes vonása a Fidesz működésmódjának. A végrehajtás legfőbb eszköze a mindenre beprogramozható másodvonalbeli csoport. Korábban magam is próbálkoztam a névadással, hol Fidesz-cyborgoknak, hol Steinmann-kommandónak titulálva az automataként működő, szolgalelkű stréberek kitenyésztett csapatát, s ezek a megnevezések talán segítenek is leírni az inkriminált működésmódot. Csakhogy rögtön be is zárják az értelmezést a politizálástechnikai jelenségek világába. Ha ugyanis csupán ennyi mondható el a jelenségről, akkor a mégoly alapos és vitriolos bírálata sem sokat számít.

(...)Az emberek többsége a pártok érdektelen magánügyének tekinti belső viszonyaikat, politikai tagoltságukat, működésüket, szervezetüket és döntési rendjüket, pedig elsősorban ezek ismerete alapján lehetne előre jelezni, miként fognak kormányozni, ha megszerzik a hatalmat. Az Orbán-kormány csak azoknak okozott meglepetést, akik közömbösséget tanúsítottak a Fideszben történtek iránt, akik a „fiúk" médiaprofizmusát a gyönyörtől félig aléltan ünnepelve nem voltak hajlandók észrevenni, miként lényegült át már a felkészülés időszakában a hajdanvolt fiatal demokraták pártja könyörtelen hatalom- és zsákmányszerző gépezetté. (...)

A „derék had" tagjait elsősorban a piszkosszolgálati munka ellátására tartják. A kellemetlen feladatok elvégzését egyre gyakrabban hagyta rájuk a felső vezetés, ők alkalmazzák legsűrűbben a politikai harc alantas módszereit. Nagyban hozzájárultak a Fidesz alapvető stratégiai céljának teljesítéséhez: a fő törésvonal elmélyítéséhez, a társadalom mereven szemben álló politikai táborokra osztásához. (...) Magatartásuk karriertényezőként jelenik meg, viselkedési modellként szolgál, a „korszellemnek" megfelelve igazolja az eszközökben nem válogató törtetést. Szolgalelkűségük és egyéniségük feladása ugyanakkor politikai karrierjük korlátja is. Gyakori szereplésük ellenére nem veszélyeztetik a vezetői mag pozícióját, még akkor sem, ha formálisan feljebb juthatnak a ranglétrán, és néhányan közülük esélyt látnak a szűkebb vezetői körön belül kerülésre. Pusztán jutalomból azonban a leghűségesebb kiszolgálóknak is kevés esélyük van ilyen pozíció megszerzésére.

(2002/1, 11-23. o.)

 

 

Ma Magyarországon szinte semmi sem nyújt védelmet a (párt)kormányzati manipulációval szemben. A kormányzati politikusok erkölcsi tisztaságáról, önmérsékletéről (Brian McNair szerint csak ebben lehet bízni) felesleges beszélni. A társadalmi kontroll (amely Hans Magnus Enzenberger szerint az egyetlen megoldás) se működik - a civil társadalom gyengesége, a demokratikus hagyományok hiánya és a demokratikus újságírás problémái miatt. A média pedig - miként Philippe Breton írja - „sokszor a manipuláció elsőrendű hordozója, ahelyett, hogy dekódolásának lenne aktív résztvevője".

(2002/1, 27-39. o.)

 

 

...Az MSZP-nek tehát először is akcióképes politikai párttá kellene válnia. Olyan párttá, amely közös célokért, egymással szolidaritást vállalva - s a tőrt nem egymás hátában forgatva -, összehangoltan képes küzdeni politikai céljaiért, azok társadalmi elfogadtatásáért, azaz a győzelemért. Az MSZP eddig azt bizonyította, hogy akkor tud győzni, ha a sült galamb a szájába hull: ha nem kell tennie semmit sem, csak kádárista zümmögéssel kivárnia, amíg ellenfele felszámolja önmagát. Mint történt ez 1994-ben. Most azonban elszánt, központilag vezérelt és kézben tartott politikai ellentáborral van dolga, amely - mint a számítógépes játékban - felzabálja és lenyeli szövetségeseit. Ez „a fiúk" játéka, a game boy. Itt már nem lehet megelégedni azzal, hogy az MSZP nehézsúlyú lobbistái beülnek a parlamenti bizottságokba, és jó keresztapaként vigyáznak gazdasági érdekeltségeikre. Itt már nem mindegy, hogy kormányra jutnak vagy ellenzékben maradnak. Nekik sem, az országnak sem.

Az ellenzék kevéssé van jelen a közszolgálati rádióban és televízióban. Jobban hat nála egy szórakoztató műsor, a Heti hetes. Kicsit úgy vagyunk, mint a Kádár-korszakban: megint a kabaré jelenti az ellenzékiséget. Lehet, hogy méltánytalan ez az ellenzéki pártokkal szemben - elvégre „fejétől bűzlik a hal" -, de talán itt is van összefüggés. Olyan demokráciában, ahol a kabaré az ellenzék - ott az ellenzék kabaré. Abszurditás, amelyben nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos. Pedig a verseny még nincs lefutva.

(2002/1, 81-85. o.)

 

 

...én az igazságszolgáltatásnak az egyik oldalán állok (nevezetesen immár harmincegy év óta ügyvéd vagyok). Ezért nem tudom azonosítani magam az ügyben eljáró bíróságokkal... nekik kellene hogy égjen az arcuk, amiért ilyen ítéleteket, illetve határozatokat hoznak. A Schlecht-ügyben egyébként az ügyészségről kellene beszélnünk, a bíróságnak még nem volt módja ugyanis bármit is elkövetnie. Mert itt a nyomozó hatóság vélte, illetve állította, hogy nem történt bűncselekmény, s ezért szüntették meg a nyomozást.

- Várhegyi Attila egykori szolnoki polgármester, majd államtitkár esetében pedig - szokatlan módon - a vád képviselője enyhített a minősítésen, hiszen kezdetben klasszikus politikai korrupcióról, vesztegetésről és hűtlen kezelésről volt szó...

- Igen, a Várhegyi-ügyben az ügyészség valóban úgy járt el, mintha nem a vádat képviselné, mintha Várhegyi védője lenne, jelzem, ugyanígy járt el a bíróság is, amikor furcsa módon fölhívta az ügyészség figyelmét arra, hogy enyhébb minősítést is kaphat az ügy, mint ahogyan indult. Ezt a tanácsot az ügyészség meg is fogadta, s enyhébb megítélésű bűncselekményben kérte a bíróság ítéletét. A bíróság végül pedig azt találta megállapítani, hogy a cselekmény noha formailag megvalósult, annak társadalomra való veszélyessége csekély fokú. Ezt a megoldást a védők szokták felvetni a perbeszédeikben a bíróságok teljes közönye mellett.

...Vajon a jog fogalmával van-e baj, vagy az utóbbi években megszületett szabályok egy részével? A nemzeti jelképekről szóló szabályok önmagukban, a szabályozás tárgya miatt nem válnak a jogállamiság szempontjából vitathatókká. Bár lehet, hogy a társadalmi megegyezés hiányzik megszületésükhöz, de kötelező magatartási szabályokat tartalmaznak. Ugyanakkor az utóbbi években egyre szaporodnak a formailag törvényben, rendeletben megjelenő szabályok és az állami irányítás egyéb jogi eszközei, amelyek felületesen rögzített magatartási szabályokat vagy azt is alig, és inkább deklarációkat, jelmondatokat tartalmaznak, továbbá nem tesznek eleget a jogalkotás általános követelményeinek. A semleges joguralom fogalmával nem egyeztethetők össze a leplezetlenül ideologikus, másrészt az új, a demokratikus ellenőrzés és valóságosan számonkérhető hatáskör nélkül létrehozott szervezeteket létesítő, de hatalmas költségvetési pénzeket felélő „szimbolikus jog" aktusai. Ha igaz, hogy nem a társadalmat megosztó kormányzati politikai szimbolizmus, hanem „az objektiválódás magas foka az, amely a jogjellemző logikai feszültségét megadja", akkor „valószínűleg itt találjuk magyarázatát annak, hogy a jog az egyetlen társadalmi szabály- és magatartásrendszer, amelynek sajátos, kifejlett logikája van" - írja Moór Gyulára hivatkozva Bibó. Ne tévesszük persze szem elől, hogy a hatalomnak is van logikája, s mintha ez hatolna be a mai jogba, némi píárfogással, rombolva annak saját rendszerét. Így új értelmet nyer Bibó 1935-ben kelt tanulmányának záró mondata. „Valószínűleg a magas fokú objektiválódás absztrakt jellege tette lehetővé annak a gondolatnak a felmerülését, hogy a jogot a társadalmi valóságtól és az erkölcsi értéktől függetlenül lehet értelmezni."

(2002/3, 3-12. o.)

 

 

...Erkölcsi tekintéllyel nem bírók léptek be gyorsan valamelyik lovagrendbe, vagy halászták elő nagyapjuk vitézi címét. 56-os érdemekkel e körből senki sem dicsekedhetett, maradt hát a ködös sóvárgás a hősök után. Két egyház meg is lelte a maga héroszát, a katolikus Mindszenty bíboros, az evangélikus Ordass püspök személyében. E kései személyi kultusznak eddig csak az elfogulatlan történelmi vizsgálódás esett áldozatul. Az érdemteleneket azonban az önvigasztalásnál praktikusabb célok is vezették: kevesebb a gond a hívekkel, ha bálványimádók, mint ha azon tűnődnek, milyen egyházat akarnak maguknak.

(2002/3, 21-25. o.)

 

 

 

- És ha nyernek, lecsukják a Simicskát?

- Nem.

A párbeszéd egy választópolgár és a szocialista párt egyik prominense között zajlott most a kampányidőszakban. A választópolgárban nem dőlt össze a világ - nagyjából erre a feleletre számított -, megvonta a vállát, de ekkor döntötte el véglegesen, nem él alkotmányos jogával áprilisban.

Miért is?

 

Mert 1993, az ominózus MDF-Fidesz-székházbotrány kipattanása, a Mahir- privatizációt követő 1994-es reklámpaktum s a Fidesz közeli vállalatbirodalom kiépülésének és burjánzásának ismertetése óta senki a közügyek iránt érdeklődő ember nem hivatkozhat arra, hogy nem ismerte az 1998-2002 közötti időszak főszereplőit, s nem tudta, milyen típusú „családtámogatásokra" számíthat e személyek kormányzása esetén. Hitelt érdemlő információk szólnak arról, hogy a hatalom 1994-1998 közötti szocialista-liberális urainak a sajtóhíreknél alaposabb, részletesebb és kimerítően bizonyított információi voltak a Lendvay utcai pártpénzügyekről s azok mozgatóiról. Mégsem léptek. A magyarázkodás szerint úri szeméremből. Ismerve a politikai lövészárok túlpartján dúló zavaros ügyeket, mégis nehéz eltüntetniük a kéz kezet mos bélyegét.

(2002/3, 43-54. o.)

 

 

...Az elmúlt négy év gyakorlatát áttekintve azt mondhatnánk, hogy... nyilvánvaló hazugságokra tulajdonképpen nagyon ritkán került sor, ehhez képest jó néhány döntésről, állításról csak jóval később derült ki, hogy eredetileg sem volt túl sok igazságtartalmuk. Tévedés és blöff viszont akadt bőséggel, s ezekben elsősorban a kisgazdatárcák jeleskedtek. Amíg a pártelnök úr volt a miniszter, addig szinte hetente élvezhettük a legkülönfélébb blöfföket; igaz, ezt tőle már egy évtizede megszokta a közvélemény.

Az igazi kormányzati újdonság azonban a megtévesztéssel való operálás kiterjedt, folyamatossá tett alkalmazása volt. A hatalmat gyakorlók politikai ellenfelei és a média tétovasága együttesen is hozzájárult ahhoz, hogy mindezt a közvélemény évekig nem volt képes tisztán átlátni, sőt a mai napig sem látja. 1998 nyara után egészen hosszú ideig konszenzus volt arról, hogy „a fiúk azért nagyon ügyesek, és a kommunikációs trükkjeik páratlanok..." Pedig egyszerűen csak arról volt szó, hogy a hazai politikai életben elsőként intézményesítették azt a szokást minden elképzelhető kormányzati területen, hogy következetesen mást állítottak, mint amit valójában cselekedtek. Korábban a közgondolkodás csak a nyilvánvaló hazugságokhoz tudott egyértelműen viszonyulni; a megtévesztés intézményesítésével szemben meglepően felkészületlennek bizonyult.

Zárszóként: a politikai hazugságnak csak a demokratikus politikai berendezkedés körülményei közt lehetséges olyan értelmezése, amelyhez egyértelműen fűződnek negatív következmények. Ha viszont maga a rendszer egésze hazug, akkor valamennyi hazugság- és tévedéstípus közötti különbség pusztán stilisztikai jelentőségű. Sőt még az igaz kijelentéseknek és gesztusoknak sincs különösebb súlyuk. Ha viszont a rendszer egésze demokratikus konszenzuson nyugszik, akkor feltétlenül következménye kell hogy legyen valamennyi típusnak. Nem egyformán, de kell hogy legyen felelősségvonzata a tévedésnek éppúgy, mint a nyilvánvaló hazugságnak. A megtévesztéssel való folyamatos operálás a hamis látszatok meghonosításával igen nagy veszélyt jelent a demokratikus berendezkedésre. Ha semmi sem az, mint aminek látszik, ha minden az, aminek éppen nevezem, akkor a kontroll nélküli politikai akaratomtól teszem függővé a világot. Akkor a jövő akkor kezdődik el, amikor azt én elrendelem. Vagy ahogyan az ifjú miniszterelnök múlt év augusztusi ünnepi beszédének a címe üzente: „A jövő nem ismer határokat". (Akkor még nem tudtam, hogy ez fenyegetés vagy biztatás. Ma már tudom.)

(2002/3, 55-59. o.)

 

 

...Ritkák az olyan korok, amelyek szenvedélyes ihletből született, maradandó művészi értékekké emelkedett „alkalmi" politikai versekben is megörökítik önmagukat. A rendszerváltás időszakának egyik legnagyobb formátumú - egyéni sorsában is pokoljáró - lírikusa, Orbán Ottó számos költeményében tudta művészi élménnyé sűríteni ezt a „korszellemet". Nemzeti-irodalmi stilizációja (Élet és Irodalom, 2001. július 20.) - az esztétikum erejével - minden politológiai elemzésnél találóbb helyzetképet villant föl:

 

 

(2002/3, 90-96. o.)

 

 

- Hogy jutott a rádió idáig?

- Azt hiszem, mindez nem történhetett volna meg, ha 94 után, a Horn-kormány idején nem tesznek meg mindent, hogy „pacifikálják" a médiát. Emlékszünk, az MSZP elébe sietett az akkori ellenzéknek, és alkut kötött vele. Nem véletlen, hogy Hajdu István elnöksége (aki az utolsó rendszerváltás előtti rádióelnök volt, azelőtt MSZMP-munkatárs) Lovas István ötlete volt, majd őt az SZDSZ kivételével mindegyik párt küldötte megszavazta. Hajdu és Juhász Judit gyávasága, óvatossága fontos szerepet játszott abban, hogy idáig jutott a rádió. ...mire Kondor elnök lett, már nem maradt más dolga, mint hogy sóval hintse be, amit talált, a romokat. (...)

- Sértett vagy, hogy ennyi év után neked kellett felállnod?

- Dehogy! Megkönnyebbült vagyok. Egyébként sem kellett: magamtól álltam föl. Mert ma már azt gondolom, ha maradok, legitimálom, ami ma ott zajlik. És már semmi sem köt oda, kivéve néhány embert, velük ezután majd máshol találkozom. Ráadásul azt a munkastílust sem szeretem, amit ma a rádióban meghonosítani igyekeznek. Én ott már a nyolcvanas években úgy éreztem, hogy értelmiségi munkát végezhetek, és még ennél is fontosabb volt nekem az ott élvezett és egyre inkább kiteljesedő függetlenség, személyes szabadság. Lehet, hogy ezzel nem illene dicsekednem, de 1971-ben csak azért lettem közgazdász létemre rádiós, mert kötetlen volt a munkaidő, magam oszthattam be, mikor dolgozom és mikor nem. Ma mindenkit egyre inkább korlátok közé kívánnak szorítani, ráadásul ostoba korlátok közé. És azt szeretnék, ha felpezsdülne a közösségi élet (ezzel utoljára gimnazista koromban üldöztek, a hatvanas években), hogy „érezzük jól magunkat együtt ebben a nagy boldog közösségben", ami a Kondor Kati vezette Magyar Rádió, Vasárnapi újságostul és miniszterelnöki interjústól... Ezért aztán főzőversenyeket rendeznek, ahová meghívják a politikusokat, és a MIÉP szóvivője, Győri Béla főzi a babgulyást, más meg a pörköltet, és a zsűri eldönti, hogy kié volt a legjobb, a Stifner Gáboré biztos nagyon finom, úgyhogy erről még rádióműsor is készül. Ilyen a hangulat. És ha nincs főzőverseny, akkor is nagyon jól kell éreznünk magunkat, mert akkor másért van okunk a vidámságra. De az is igaz, hogy van ok nevetésre, mert hallatlanul vicces lett ez a rádió. Itt van például ez az őrületes macskakultusz... fekete macskákat látni mindenfelé. Egyes titkárnők kis lábaskákkal és különféle macskaeledelekkel közlekednek a folyosókon és az udvaron, és munkaszüneti napokon is bejárnak, hogy megetethessék a macskákat. És vannak, akik tüntetően simogatják őket, tudniillik Kondor Katalin macskamániás, maga is szakadatlanul eteti a macskákat. Ha bementél volna a Kossuth, az úgynevezett nemzeti főadó főszerkesztőjének a szobájába (elnök korában nem jártam nála), akkor mindenütt macskaképeket láttál volna, és a saját fényképét macskák társaságában. Ez ma a Magyar Rádió. Tálkák és kis zacskók. A Magyar Rádióban mostanság macskákat etetnek.

Hírek szerint a miniszterelnök egy washingtoni látogatással (és lehetőleg az ottani pompázatos fogadtatással) szerette volna megkoronázni a választások előtti külföldi kampánykörútját. Amiben nincs semmi kivetnivaló, hiszen korántsem Orbán az egyetlen újraválasztásáért küzdő kormányfő, aki igyekszik kihasználni a neki - vetélytársával ellentétben - biztos képernyős helyet kínáló nemzetközi szereplést. (...)

Joggal vált azonban politikai szenzációvá Brinker asszony ama fejtegetése, amely okkal kavarta fel a szélsőjobboldali - és gyanú szerint kormányzati - kedélyeket. ...az inget az érdekeltek siettek is magukra venni, s háborogva elutasítani, alaptalan rágalmazásnak beállítani. Ágálásuk szóhasználata a washingtoni és más nyugati elemzőknek persze rögvest igazolta is Brinker állításait. Ellenben feltűnően elmaradt az, amit pedig - a szólásszabadságot magától értetődőnek tekintő - amerikai diplomata elemi követelményként állított a magyar elit s elsősorban a kormánypártok elé: a gyűlöletbeszéd kormányzati megbélyegzését.

...őszintén szólva meglepő lenne, ha Orbánnak a választások előttre csak sikerülne kieszközölnie azt a vizitet a Fehér Házban s akként mintegy az elnöki áldást az áldatlan belpolitikai állapotokra. A jelek szerint Washingtonban úgy vélik: nagyobb itt a tét, mintsem azt csupán a szokásos jobboldali kormányok közti szolidaritásnak lehetne alárendelni. Ha tehát lapzártánk után Orbán valahogyan mégis bejutna a Fehér Házba, az nemcsak meglepő, hanem riasztó is lenne.

(2002/3, 101-106. o.)

 

 

- A napokban nyílt meg a Terror Háza. Mit szól hozzá?

- Utálom!

- Miért?

- Emlékezni kell, de semmi értelme gyűlöletet és bosszúvágyat szítani, amikor már nincs kin bosszút állni.

- Azzal sem ért egyet, hogy be kell mutatni őszintén az újkori magyar történelem e legsötétebb periódusát?

- Be kell mutatni, de nem így. Nem Terror Házának kell hívni, mert az senkinek nem segít. Az áldozatok házának hívhatják. Azok megérdemlik az emlékezést. Ha ebből egy egyszerű, tiszta múzeumot csináltak volna, akkor meg volnék elégedve. Amiről szól, azt személyes tapasztalatból ismerem. Sajnos a megelőzőt, a holokauszt idejét is. (...)

- Ha valamilyen ismeretlen oknál fogva újra megkínálnák az államelnöki pozícióval, és mondjuk nyolcvan éve ellenére úgy érezné, hogy fizikailag meg tudná oldani a feladatot, ismerve a mai magyar körülményeket, elvállalná?

- Egy: nem kínálnának meg, hiszen az alkotmány nem teszi lehetővé. Kettő: a rendszerváltás idején az értelmiség olyan helyzetbe került, hogy kénytelen volt megfogalmazni a közérdekű problémákat, s ezáltal tekintélyt is szerzett magának. De azok az idők elmúltak. A magunkfajtára már nincs szükség, most politikus kell, aki ügyesen keveri a kártyákat.

Azt szoktam mondani, az életem nagy részét kétszázalékos hatásfokkal éltem, ami egy gőzmozdony esetében is kevés. De amikor elnök lettem, rájöttem, hogy mindaz, amit addig csináltam, iskola volt. Most úgy érzem, hogy kihoztam, amit ki lehetett hozni a tíz évből, és az a tíz év tökéletesen kimerített. Még néhány hónap, és nem leszek más, mint az elhalványuló szeretet tárgya, fakuló emlék.

...Nem az alkotmányos intézményekkel van a probléma, hanem a kormánynak az alkotmány szellemét leértékelő gyakorlatával, a demokrácia belső korróziójával. Ez a probléma túlmutat azon, amit egyszerű kormányváltással orvosolni lehet. Ha egy kormány az alkotmány szellemével ellentétes gyakorlatot folytat, a következő kormány is kísértést érezhet arra, hogy „kényelmi szempontból" kövesse a rossz precedenseket.

A demokrácia végső garanciája nem a mindenkori kormány, hanem a demokratikus politikai kultúrájú társadalom, amely azonosul saját politikai alapelveivel annyira, hogy ne engedje meg azok sorozatos megsértését. Számos ok miatt a liberális demokráciára való szocializáció súlyos kívánnivalókat hagy maga után egy még mindig tekintélyelvű társadalomban. Ha arra gondolok, hogy milyen legyen az én Magyarországom, akkor egy radikálisan megváltozott mentalitású, egyszerre sokszínű és szabadelvű kultúrájú, toleráns társadalmat képzelek el, ahol az emberek nem félnek fellépni az állampolgári jogegyenlőséget és emberi méltóságot sértő gyakorlattal szemben - fakadjon az akár hatalmi, politikai csoportosulások, akár különböző társadalmi csoportok magatartásából. Nem elég, ha szabadok vagyunk, ha nem kötelezzük el magunkat az egyenlőség eszméje mellett. A szabadság nem privilégium, hanem kultúra. Annak belátása, hogy a szabadság elve mindenkire egyformán érvényes. De sajnos addig szabadok sem vagyunk, amíg eszünkbe se jut kiállni mások szabadságáért.

(2002/4, 52-57. o.)

Mikor kiléptem a kapun, tíz óra volt,

fénylő keréken pék suhant és énekelt,

gép dongott fenn, a nap sütött, tíz óra volt, halott néném jutott eszembe s már repült

felettem mind, akit szerettem és nem él,

sötéten szállt egész seregnyi néma holt

s egy árnyék dőlt el hirtelen a házfalon.

Csend lett, a délelőtt megállt, tíz óra volt,

az utcán béke lengett s valami borzalom.

 

(1938)