A Mozgó Világ internetes változata

A VÁLTOTT RENDSZER ELSŐ ÉVEIBŐL

„Ennek a rendszerváltó elitnek bizony gyenge a szellemi teljesítménye. Összehasonlítva a korábbi rendszerváltó elitek teljesítményeivel, az 1848-49-es, az 1867-es, az 1918-as, majd 1919-es, illetve az 1919-23-as teljesítményekkel, bizony nem korszakalkotóak. A nemzet nevű mű építése rosszul áll. A legpozitívabb, amit erről a rendszerváltó elitről elmondhatunk, hogy nem sikerült - sokszor akaratán kívül ugyan - csődbe vinnie az országot. De ez a legtöbb, ami itt ma elmondható." (Lengyel László)

 

Szerkesztette Bozóki András és Sükösd Miklós (1990/8)

Miért bukott meg a kommunizmus? Meg kell értenünk a választ - személyes és intellektuális okok egyaránt erre köteleznek bennünket. A kommunizmus alatt nőttünk fel, évtizedeken át hallgattuk unalmas ortodoxiáját. Az óvodában Lenin apóról tanultunk, kisdobosok lettünk, majd úttörők, aztán az építőtáborokban a Bunkócskát énekeltük. Életünket elkerülhetetlenül átitatta a szovjet kultúra, munkahelyünkön áporodott szelleme uralkodott, írásainkat cenzúrázták. Meg kellett értenünk, miért. Ezek röviden a személyes okok.

Intellektuális szempontból a kérdés hasonlóképpen izgalmas. Miért bukott meg a társadalmi rendszer, amely ígérete szerint az emberi lények közötti elidegenedés felszámolását tűzte ki célul? Milyen intézményi sajátosságok vezettek arra, hogy ez a rendszer előbb megkövült, aztán lassan szétrohadt? Lehetséges-e ezután bármilyen politikai utópiáról álmodozni, vagy azok már mind megzápultak, és már csak a piacgazdaság és a parlamenti demokrácia triviális hétköznapjai következnek?

Az e kérdések fölötti merengés adhat keretet a magyar átmenet megértésének is. Magyarország mint a szovjet gyarmatvilág része osztozott a kommunista világbirodalom sorsában. A birodalom szélein a szétesés folyamata előbb indult meg és előbb ért végpontjához, mint a központhoz közel. A rothadás azonban már a központi területeken is előrehaladt: vagyis a kelet-közép-európai kommunizmus bukásának elemzésekor korántsem elég a kommunizmus idegen voltára hivatkoznunk. Ez a rendszer úgy tűnik, mindenhol életképtelen: Kelet-Közép-Európa országai csupán megelőzték a Szovjetuniót, Kínát és más országokat a posztkommunista átmenetben.

(3-8. o.)

 

 

Tanulhatnak-e a nyugati társadalomkritikusok a Keleten történő drámai eseményekből? S van-e valami, amit a keleti radikális demokraták tanulhatnak legalább azoktól a nyugatiaktól, akik tanultak ezekből?

A civil társadalomról folytatott vita, mely a hetvenes években Lengyelországban éledt újjá, úgy összehozott bennünket, ahogy arra a szovjet típusú társadalmakkal szemben értetlenül álló nyugati marxizmus sohasem volt képes. A vita három téma köré sűrűsödött: a szovjet típusú államszocializmus radikális megreformálásáért folytatott küzdelmek, a déli bürokratikus önkényuralmakból való átmenet és a nyugati létező demokráciák demokratizálásáért küzdő új típusú mozgalmak létrehozását célzó erőfeszítések köré. A vitában igazán kiváló koponyák vettek részt: Keleten Kolakowski, Michnik, Kuron, Havel, Vajda, Kis és Bence, Délen Cardoso, Weffort, O'Donnell, Stepan, Schmitter, Nyugaton pedig Lefort, Touraine, Habermas, Offe és Bobbio.

A konzervatívok bizonyos képviselői persze képmutatással vádolták azokat, akik az önkorlátozás égisze alatt kívánták átalakítani a civil társadalmat: igyekeztek bebizonyítani, hogy az önkorlátozás meghirdetett elve gyengeség szülte kényszer, hogy a polgári jogokért, a szabad egyesületekért és az alternatív nyilvánosságért folytatott harc, ahogyan a társadalmi mozgalmak is, csupán álca, mely elfedi a valódi szándékot, a hatalom megragadását. Azt állították, hogy a posztrevolucionizmus elve nem más, mint forradalmat előkészítő misztifikáció. Ezekre a vádakra nem volt könnyű válaszolni, hacsak az ember, erényt faragva gyengeségéből, nem hitt sem a civil társadalom és az állam, sem pedig a szabadság birodalmának és a szükségszerűség birodalmának mereven dualista átalakításában, egy olyan távoli megoldásban, melynek életképességében sohasem hittek igazán Nyugaton. De mivel a nyugati képviseleti demokrácia széles társadalmi konszenzuson nyugszik, a civil társadalom demokratizálásának eszméje, mely a nyilvánosság és a folyamatos parlamentarizmus kereteiben zajló politikai részvétel új szerkezeteinek megteremtéséhez kapcsolódik, igencsak alkalmas volt arra, hogy az új baloldal illuzórikus forradalmainak helyére lépjen. Itt tehát a civil társadalomra irányuló perspektíva végleg szakított mind az etatizmussal, mind a forradalmiság aurájával.

Más volt a helyzet a diktatúrákban. Keleten és Délen nemigen volt kérdéses, hogy csak a parlamenti demokrácia - mely összeegyeztethetetlen volt az adott rezsimek természetével - integrálhatja a modern civil társadalmat, és hosszú távú célként ilyen rendszert tűztek maguk elé azok is, akik újra felfedezték a civil társadalom toposzát. A cél megvalósítását késleltető geopolitikai kényszerítő körülmények még hasznosnak is bizonyulhattak. A civil társadalom újjáépítése, a maga sok színű kulturális és politikai formájában hosszan tartó tanulási folyamattal járt, melyre mindenképp szükség volt, ha a jövőbeni parlamenti rendszer nem akart ugyanolyan lenni - tehát pluralisztikusabb, nyitottabb és stabilabb akart lenni -, mint amelyek a múltban léteztek. (Nyugaton titkon abban bíztunk, hogy ez majd más és demokratikusabb is lesz, mint a miénk.)

Az 1989-es év kelet-európai fejleményei megkérdőjelezik a civil társadalommal és az önkorlátozó radikális demokráciával kapcsolatos egész gondolatmenetet. Több országban is újra felbukkant a „forradalom" eszméje. Ez a forradalom nem volt más, mint a tömegek rendkívül gyors, intézményeken kívüli mobilizálása, a korhadó régi rezsimek megdöntése és teljesen új rezsimek létrehozása. A forradalmi mozgósításhoz nem volt szükség a civil társadalom átalakítására, amire egyébként idő sem volt, és az új politikai pártoknak és kormányoknak kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, minthogy erősödő törekvés jellemezte az 1989-es változásokat: egyrészt hogy létrehozzák az egymással versengő pártok elit-pluralista rendszerét, másrészt hogy megteremtsék a liberális piacgazdaságot.

(11-22. o.)

 

 

Az elmúlt három évben szemünk előtt zajlott le a politikai rendszerváltás folyamata Magyarországon. A kommunista diktatúra megdőlt, létrejöttek a demokratikus politikai rendszer intézményi feltételei. Ez a fordulat természetesen nem előzmények nélkül való: utalhatunk a Kádár-rendszerben megindult kispolgárosodásra, amely egy új, a hagyományos kommunista kultúrától gyökeresen különböző mentalitás elterjedését hozta, átformálta a társadalom érdekviszonyait és gazdasági szerkezetét; vagy politikai téren a demokratikus ellenzék évtizedes illegális küzdelmére a reformkommunistáknak a pártállami ideológiát belülről gyengítő tevékenységére, valamint a népi-nemzeti értékrendet követő írócsoport lassú, de fokozatos térnyerésére.

Ez a folyamat - nem függetlenül a külső határoktól - 1987-ben gyorsult fel, amikor egyes ellenzéki társadalmi csoportok egyre nyíltabban láttak hozzá politikai akaratuk kifejezéséhez, önmaguk politikai megszervezéséhez.

Nem könnyű az elmúlt évek változásait fordulópontokhoz kötni és egymástól élesen elkülönülő szakaszokra bontani, hiszen a különböző szintű és típusú változások többé-kevésbé párhuzamosan, egymást fölerősítve, egymással kölcsönhatásban zajlottak. Mégis úgy vélem, hogy megragadhatók azok a csomópontok, amelyek dominánsan eltérő jegyekkel rendelkező szakaszokat különítenek el, s ezek kiemelése megkönynyítheti a rendszerváltás egész folyamatának megértését és elemzését. Megközelítésemben a politikai átmenet három periódusra osztható.

l.) 1987. szeptember - 1989. február. Ezt az időszakot az állampárton belüli független kezdeményezések megjelenése, a rendszer belső bomlása és a párton kívüli társadalmi mozgalmak egyre erősebb politizálódása jellemzi. A belső bomlást ekkor még csak a politizáló közvélemény viszonylag szűkebb köre érzékeli, a különböző politikai szerveződések pedig csak a periódus végén kezdenek a pártszerű működés felé fordulni, s a többpártrendszer tabuja csak 1988 novembere és 1989 februárja között dől meg. A folyamat főbb állomásai: az MDF megalakulása (1987. szeptember); a bős-nagymarosi vízlépcsőellenes tiltakozások felerősödése (1987-88); az első független szakszervezet, a TDDSZ megszerveződése (1988. március); a Fidesz megalakulása (1988. március); Kádár és régi gárdájának megbuktatása az MSZMP pártértekezletén (1988. május); a Szabad Kezdeményezések Hálózata létrejötte (1988. május); majd belőle az SZDSZ megalakulása (1988. november); az új egyesületi törvény elfogadása (1988. október); a történelmi pártok feléledése (1988. november - 1989. február); fordulat az 1956-os forradalom hivatalos értékelésében (1989. január); valamint a többpártrendszer elvi elismerése az uralkodó párt részéről (1989. február).

1.1 1989. március - október. A tárgyalásos típusú átmenet periódusa. Az ellenzéki erők pártszerű működése dominánssá válik, s az MSZMP nem tud kitérni a velük való tárgyalás elől. Politikailag ex lex állapot alakul ki, amelyben az egyik fél (az állampárt) már nem, a másik fél (az ellenzék) még nem legitim. A régi rend visszavonulása és az új rend kiépítése elsősorban a színfalak mögött folyik, amelyet ellenzéki ünnepi alkalmakkor szimbolikus jellegű, ám a társadalmi tudatot mélyen befolyásoló tömegdemonstrációk kísérnek.

A folyamat főbb állomásai: a március 15-i tüntetés; az ellenzéki kerekasztal megalakulása (1989. március); az állampárton belüli reformirányzat, a reformkörök megerősödése, egyes keményvonalas vezetők háttérbe szorítása (1989. április - június); a háromoldalú tárgyalások megkezdése (1989. június); 1956 rehabilitálása (1989. június 16.); ellenzéki győzelmek az időközi választásokon (1989. július - augusztus); a keletnémet menekültek átengedése Magyarországon (1989. szeptember); a háromoldalú tárgyalások érdemi szakaszának lezárulása (1989. szeptember 18.); az MSZMP kettészakadása (1989. október); a sarkalatos törvények parlamenti elfogadása és a köztársaság kikiáltása (1989. október 21-23.).

(23-37. o.)

 

 

Az 1990. márciusi-áprilisi választások végképp lezártak egy korszakot: az egypártrendszer több mint négy évtizede ezzel, reméljük, végérvényesen elmúlt. A választásokkal a pártok - legalábbis a sikeresek - megszerezték a hőn áhított társadalmi felhatalmazást, míg a sikertelenek a politikai paletta szélére kerültek. A pártok eddig egy légüres térben mozogtak, s most először kaptak visszaigazolást a választóktól. Az egypárturalom utáni első szabad választások a politológus számára szakmai örömet is jelentenek: hiszen eddig legfeljebb hipotéziseket fogalmazhatott meg a pártok, politikai irányzatok támogatottságáról, azaz a társadalom politikai tagoltságáról, most már kemény adatokkal - a leadott szavazatok számával és megoszlásával - rendelkezik. Ezek elemzésére vállalkozik az alábbi írás.

 

Az 1990. márciusi-áprilisi általános választások megtisztították a politikai palettát, és markánsabbá tették több már korábban is kitapintható jellegzetességét a kialakuló magyar pártrendszernek. A választásokon elinduló több mint félszáz párt közül 12-en voltak képesek országos párttá válni, s szervezettségük révén országos listát állítani. E 12 párt közül azonban csak 6 tudott a 4 százalékos küszöb fölé kerülni és parlamenti párttá válni. (A 4 százalékos lécet leverő pártok közül egyedül az Agrárszövetségnek sikerült egyéni kerületben - kettőben - mandátumhoz jutnia.)

(39-51. o.)

 

 

Magyarországon a pártállam szétesett. A hiedelmekkel ellentétben a szétesés nem egy-két év alatt zajlott le. A folyamat 1978-79-ben kezdődött, és több szakaszra osztható. A szétesés kezdeti szakaszai rejtve maradtak, mivel a folyamat a politikailag monopolizált szerkezet zárt csatornáiban zajlott. Csupán az utolsó egy-két év volt látványos, amikor az állami és a párthierarchiát összekötő függőségi szálak szétszakadtak, a párthierarchián belüli függőségek egyik pillanatról a másikra hatástalanná váltak, s így minden addig rejtve tartott feszültség és torzulás a felszínre robbant.

A földcsuszamlásszerű szétesés egy év alatt elsöpörte a pártapparátus 90 százalékát, magával ragadta a párttagság csaknem 70 százalékát, s a megmaradottakat számos politikai pártba szórta szét. Az egész társadalmat átfogó hajdani teljhatalom eltűnt. Az új törvényhozó hatalomban az MSZMP konzervatív szárnyából alakult párt egyetlen mandátumhoz sem jutott. A korábbi hatalom reformszárnyát tömörítő új pártot egy kis parlamenti ellenzéki csoport képviseli.

(52-60. o.)

 

 

A kádári korszak államszocializmusa igen bonyolult társadalmi közeget alakított ki. Ennek a legfőbb jellemzője nem önmagában az állami újraelosztás, hanem az újraelosztás és az ezzel szemben kialakuló alternatív stratégiák formalizmusa. A pártállami intézményrendszer összeomlása természetesen megsokszorozza ezen puha közeg jelentőségét. A beindult folyamatok arra látszanak utalni, hogy mindebből a normatív elem (köznyelven a tisztesség) hiánya, illetve torzulása következik az átalakulásban. Ha mindennek tudatában vesszük számba például a belső tőkehiány feltételei között létrejövő „spontán" privatizáció folyamatait és a gazdaságszerkezet átalakulásának eddigi vontatottságát, valószínűsíthető, hogy a közeljövő magyar kapitalizmusa társadalmi hálózatok útján kialakuló monopóliumokkal és oligarchikus összefonódásokkal terhes rendszer lesz, amelyben nemigen lesz helye egy a kádárizmus informális hálózataitól független magyar kis-, közép- és nagypolgári osztálynak. Az informalisztikus államszocializmusból úgy tűnik, nem vezet rövid út a kapitalizmus normatív piaci folyamatokkal leírható változatába. Nem világos, ebből miként jöhet létre az a fejlett és hatékony gazdaság, amely lehetővé tehetné a magyar társadalom világrendszer pozíciójának javítását.

A tükörmetafora érvényességének felszámolása folytán Kelet-Közép-Európa „kültelki" kapitalizmusának megértése intellektuális szempontból jóval „unalmasabbnak" ígérkezik a kádárizmusénál. Ugyanakkor valószínűsíthető, hogy mindez alaposan újradefiniálja a kritikai értelmiségi szerepet csakúgy, mint a mai politikai intézmények ideológiai önképét és osztályaffinitását. A tükörből való teljes kilépés után minden bizonnyal ismét kialakul a politikai tér egésze, s ezáltal értelmezhetővé válik mind a baloldal-jobboldal tipológia ma még jórészt alkalmazhatatlan metaforarendszere, mind pedig a „globális gondolkodás, helyi cselekvés" zöld, bázisdemokratikus, közvetlen részvételen alapuló politikai alternatívája.

(61-65. o.)

 

 

Az 1989-ben Kelet-Európában lezajlott forradalom politikai és szellemi vezetőinek célja a visszatérés Európába. Lesújtó véleményünk szerint Európának az elmúlt 45 évben érvényes felosztását a Szovjetunió mesterségesen kényszerítette ki, óriási emberi és anyagi áldozatok árán. Az eddigi felosztás mesterséges voltát azzal is hangsúlyozzák, hogy Európának ezt a térségét Kelet-Európa helyett inkább Kelet-Közép-Európának (vagy Közép-Európának) nevezik. Kiemelve ezzel országaink középponti elhelyezkedését az európai történelemben, politikában, művészetekben és gazdaságban.

Az Európába való visszatérés megvalósítása nyugat-európai típusú politikai és gazdasági intézmények létrehozását jelenti. Ennek értelmében ezek az országok többpártrendszerű parlamenti demokráciára és kiterjedt magánszektorra épülő piacgazdaság megteremtését célozzák meg. Lengyelország, Csehszlovákia és Magyarország posztkommunista politikusai meglepő gyorsasággal hagytak fel a harmadik utas gazdasági elképzelések - vagyis valamiféle piaci szocializmus - támogatásával, és inkább a magántulajdonon alapuló valódi piacgazdaságot kívánják megvalósítani. 1990 eddig eltelt időszakában a többségbe került politikai pártok az NDK-ban és Magyarországon határozottan elutasítottak minden olyan politikai törekvést, amely a szocializmus bármiféle folytatását tűzi ki célul.

(93-113. o.)

 

 

Az embernek különös déjà vu érzése van, amikor olyan emberek kerülnek hatalomra, akik nem kommunisták, vagy éppen antikommunisták, és úgy vélik, hogy megfelelő módon tudják kezelni az állami szektort. Úgy vélik, mivel nem kommunisták, képesek lesznek hatékonyan irányítani az ő központi bankjukat, az ő pénzügyminisztériumukat és az ő állami vállalataikat. Biztos, hogy kudarcot vallanak. Ebben a vonatkozásban a jelenlegi lengyel tapasztalat nem perdöntő, mert az állami vállalatokat egyfajta szükségállapotnak megfelelően irányítják, kikényszerítik a kemény költségvetési korlátot a rendkívül szűkös hitelkínálat révén. Az igazi próba, a fizetésképtelen állami vállalatok megszüntetése és felszámolása még nem következett be. Lehet, hogy Jeffrey Sachs és David Lipton már tudnak olyan esetekről, amikor állami tulajdonú üzleti szervezetet végleg bezártak, de nyilvánvaló, hogy ez a jelenség még nem tömeges. Úgy hallottam, hogy az Egyesült Államokban sohasem szabad azt mondani, hogy valamely problémára nincs megoldás. Mégis vannak olyan problémák, amelyeket nem lehet megoldani, s ezek közül az egyik a nagy állami szektor hatékony működésének a problémája. Az állami cégek természetesen lehetnek hatékonyak is, ha a gazdaság nagyon kis részét alkotják, és nagy magánszektor veszi körül őket. Lehet, hogy a svájci vasutak jól működnek, de erről is inkább a svájciakat kellene megkérdeznünk. A hatékonyan működő állami cég mindazonáltal kivétel, nem pedig szabály.

A második megoldhatatlan probléma az, hogy lehetetlen egy csapásra privatizálni. Milyen következtetést kell ebből levonnunk? Azt, hogy a gazdaság nagy része, különösen a fokozatosan zsugorodó, de még mindig nagy állami szektor hosszú ideig óhatatlanul gyenge hatékonysággal fog dolgozni. Ha mindenki értelmes és együttműködő magatartást tanúsít, akkor ez az időszak viszonylag rövid lehet. De ha ezek az országok kevésbé szerencsések, és politikailag jobban megosztottak, akkor a gyenge hatékonyság időszaka nagyon hosszúra nyúlhat. Olyan fájdalmas időszak lesz ez, amelyet a fokozatos privatizálás és az állami szektorral szemben folytatott politika szigorításának és lazításának váltogatása jellemez majd. És bár a passzív szemlélődés nyilvánvalóan helytelen, úgy tűnik, bármilyen energetikusan cselekedjünk is, nem várhatjuk, hogy problémáink gyorsan, egyik napról a másikra megoldódjanak.

(115-117. o.)

 

 

- Ezen a beszélgetésen a magyar demokratikus átmenetet próbáljuk történeti és nemzetközi összefüggéseibe helyezni. Ezért az első kérdésem az: hogyan értékeled az 1989. év téli forradalmi hullámát, amely végigsöpört Kelet-Európán, és milyen történelmi párhuzamokat vonnál?

- A történelmi hátteret szeretném röviden beilleszteni a modern európai történelembe, ami a reneszánsszal kezdődött, s a reformációval és az ész korával, a felvilágosodással folytatódott, hogy aztán a modern liberális civilizációban, a demokráciában teljesüljön be Nyugat-Európában és Észak-Amerikában. Ha erre a történelmi folyamatra gondolunk, akkor az angol 1689-es „dicsőséges forradalommal" kell kezdenünk. 1689 ezért fontos, mert itt kezdődik tulajdonképpen a parlamenti demokrácia korszaka a világtörténelemben. A Bill of Rights, amit 1689-ben szavazott meg az angol parlament (s ami megismételt egy előző deklarációt, az úgynevezett Declaration of Rightsot), a modern parlamenti demokrácia kútforrása.

A következő fontos dátum, a második „89" pontosan egy századdal későbbi: 1789, a francia forradalom kitörése, ami szintén a demokrácia nagy eseménye - más, kevésbé kívánatos következményei mellett, mint például a jakobinus hagyomány.

A történelmi lényeg, hogy ez a második „89" a polgári demokrácia felé vitte nagy lendülettel a nyugati civilizációt, akárcsak korábbi párja, a mérsékelt konzervatív színezetű amerikai függetlenségi forradalom. A polgárság történelmi szerepéről, kommunista propagandától félrevezetett korunkban hangsúlyozni szükséges, hogy ez az „osztály" a történelem legkonstruktívabb és legaktívabb „rendje": nélküle a modern társadalom megteremtése elképzelhetetlen. Ez a kommunisták részéről ócsárolt „burzsoá" demokrácia a liberális nacionalista 19. század folyamán szédületes társadalmi haladást valósított meg a liberális kapitalista gazdasági rendszer keretében. Ezzel szemben a bolsevik orosz forradalom 1917-ben a 20. századi legsötétebb önkény és zsarnokság iskolapéldája volt, több ezer éves visszaesés. Civilizációnk 20. századi kisiklása 1914-ben, az első világháborúval kezdődött, és századunkat a történelem leggyalázatosabb eseménysorozatával, Hitler és Sztálin kegyetlenségeivel tette nevezetessé a nacionalista és a marxista eszmék eltorzulása jegyében.

A kisiklott modern liberális civilizáció most látszik visszatérni korábbi történelmi vonulatához. Így illeszthető 1689 és 1789 mellé a harmadik „89": vagyis 1989, ami a demokratikus internacionalista politikai átalakulás, valamint a kapitalizmus és a szocializmus liberális szintézise jegyében látszik kibontakozni, és amit egyre többen „európai társadalomnak" neveznek.

Mi a jelentősége ennek a harmadik 89-nek a mi szempontunkból? Kollektív nemzetközi fogalmakban kell gondolkoznunk. Az átalakulás, amiben a magyar társadalom is részt vesz, természetesen sokkal tágabb, nagyobb, regionális átalakulás. És nemcsak a kelet-európai és közép-európai népek szabadulnak fel a kommunista uralom alól, Európához nemcsak mi térünk vissza, hanem úgy tűnik, Oroszország is. Fontos ebben a tekintetben Gorbacsovnak a strasburgi parlamentben 1989 júniusában mondott beszéde. Ez összefoglalta korábbi gondolatait, amelyek arról tanúskodnak, hogy az oroszok visszatérőben vannak oda, ahol a század elején voltak, amikor Oroszország europaizálódása nagymértékben előrehaladt.

Ebbe a keretbe ágyaznám a mostani magyar történelmi átmenetet - mert tagjai vagyunk a nagy európai átalakulásnak. 1989-ben lezárul egy rossz korszak, amelyben az európai történelem rossz irányba ment. Komplikált kérdés, hogy mi vitte civilizációnkat erre az útra. Első helyen a nacionalizmus romboló szerepe áll. Ezt a felfogást persze főleg azzal lehetne bírálni, hogy nem minden nacionalizmus rossz. Kétségtelen, hogy van jó és rossz nacionalizmus. Például Mazzini nacionalizmusa nem azonos Hitler nacionalizmusával. De mégis azt hiszem, hogy a modern nacionalizmusban van valami, ami civilizációellenes. Különösen az 1914-től 1989-ig terjedő korszakban érezhetjük feljogosítva magunkat, hogy az általam hangsúlyozott nacionalizmust kórokozónak tekintsük. S azt is meg kell említeni, hogy a nacionalizmus szélsőséges formáját nemcsak Hitler, hanem Sztálin is képviselte. A sztálini „forradalmat" nem lehet teljesen a marxi doktrína rovására írni, hanem ott is erős volt a helyi nacionalista tényező. Sztálin határozottan egy lokális, parókiális nacionalista érzelmet képviselt, ami nem egyezett meg azzal a forradalmi ideológiával, amiben az európai, szocialista emlőkön felnőtt oroszok gondolkodtak. Sztálin nem vett részt az európai szocializmusban: ő nem volt európai, oroszként egyszer járt Bécsben - ez volt 1917 előtt az egyetlen kiruccanása Oroszországból.

Ezek a nagy történelmi vonalak, amelyek ma, a gyakorlati politika szempontjából is időszerűek. De attól tartok, hogy a mai magyar történelmi politikai gondolkodás inkább parókiális jellegű. Még a nemzetközi kérdésekről írók esetében sem érezhető, hogy átélik és átérzik a mai „utópiai forradalom" lényegét. Túlságosan befelé fordult gondolkozást tükröz a magyar publicisztika, aminek az lenne a szerepe, hogy a kibontakozó új világ megértésre nevelje a társadalmat.

- Új vonása ez a magyar publicisztikának, vagy inkább egy megmaradt, itt maradt mintája?

- Magyarország nem minden tekintetben volt szűk látókörű. Az irodalomban internacionalisták, globálisok voltunk. Aki a két világháború között Budapesten élt, és olvasta a fordításokat franciából, angolból, németből vagy oroszból, az teljesen naprakész lehetett korunk irodalmából. Budapest persze nem képviselte az egész magyar népet, a magyar társadalmat - annak szerkezete elmaradott volt. Ugyanakkor a századfordulótól kezdve újra megjelent Magyarországon a nagyon európai, művelt, világnyelveket beszélő, a világot ismerő elit, és ennek a befolyása érvényesült az irodalomban. Ha viszont az egész országra gondolunk, látnunk kell egész társadalmi szerkezetünk elmaradottságát. Alapvető bajunk volt, hogy nem tartottunk lépést az európai demokratizálódással, lemaradtunk Európa mögött. Ez a lemaradás alapvetően a múlt század közepén kezdődött. A reformkor és az 1848-49-es forradalmunk és szabadságharcunk még bekapcsolódott a nagy világeszmék áramlatába. De a későbbi korszakban sajnos lassúbb a felzárkózás Európához. Az 1867-es kiegyezés túlságosan befelé forduló nacionalistává tette a magyar gondolkodást - a kiegyezési korszak dicséretes oldalai mellett. Szekfű Gyula ezt „hanyatló kornak" nevezte. A háború alatt a Magyar Nemzetben megjelent, Valahol utat tévesztettünk című cikksorozatában elemezte, hogy két dologban vesztettünk utat. Egyrészt lemaradtunk a demokratikus fejlődésben: másrészt nem rendeztük közös dolgainkat a történelmi magyar állam határain belül élő nem magyar nemzetiségekkel. Mind a kettő katasztrofális következményekkel járt. Az első, a demokratizálás fogyatékossága volt a nagyobb hibánk, mert a nemzetiségi kérdést ebben az időszakban sehol sem tudták megnyugtató módon rendezni Európában.

(119-128. o.)

 

 

 

A kommunizmus Utópiában van, azaz sehol. Ez az összes vallási eszkatológiánk újabb változata: a Messiás eljövetele, Krisztus visszatérése a földre, vagy a Nirvána. Ez nem történelmi terv, hanem élő mitológia. A szocializmus azonban történelmileg megvalósítható rendszer, amely egy napon valahol a földön meg is valósulhatna. Az a szocializmus, amely az Utópia felé tartó átmenetnek lenne közbeeső szakasza, semmilyen érdeklődésre nem tarthat számot. Csakis a történelmi szocializmus számíthat érdeklődésünkre, egy olyan szocializmus, amely magában foglalja egy történelmi rendszer minimális jellemzőit, és maximálisan megvalósítaná a rendszer egyenlőségét és méltányosságát, amely nagyobb ellenőrzést biztosítana az emberiség számára a saját sorsa felett (ez a demokrácia), és amely felszabadítaná az emberi képzelőerőt.

(1990/9, 30-36. o.)

 

 

...azok a jelenleg kormánypárti képviselők, akik velem szemben állnak, egybemossák a régebbi és mostani szerepléseimet. Tehát hogy én a kommunistákkal szemben kemény voltam, az szépen belemosódik abba, hogy én az MDF-fel szemben kemény vagyok. Éppen úgy fölróják nekem, aki keményen beszéltem hat évvel ezelőtt is, egy évvel ezelőtt is és most is. Egyébként én kifejezetten udvarias ember vagyok, aki ismer közelebbről, tudhatja, de mindenesetre azt hiszem, senki nem kapott engem soha életemben rágalmazáson. Senki nem kapott hitelrontáson, senki nem kapott lejáratáson. Miket kifogásolnak? Azt mondtam például Kéri Kálmánnak az ismeretes kijelentéseire az „igazságos háborúról", amelyet a Szovjetunió, az Amerikai Egyesült Államok és az Egyesült Királyság ellen vívtunk, hogy szenilis őrjöngések. Ezen sokan megsértődtek. Hogyha belegondolnak, ez a legjobb indulatú föltételezés, amit én valóban megengedhetek. Hogyha valaki azt mondja, hogy a második világháborúban részt venni a hitleri Németország oldalán, az igazságos háború, akkor kétségkívül egyetlen mentséget találhatok, nevezetesen: az illető nem beszámítható. Ugyanis mi ennek az alternatívája? Mondjam azt, hogy fasiszta? Ezt nem gondolom természetesen, hiszen ismerem Kéri Kálmán pályáját, ami igen tiszteletreméltó életút. Mondhattam volna, hogy az idős szónok nem volt egészen önmaga. Ez kétségtelen. De én világossá akartam tenni, hogy én nem tekintem ezt politikai kérdésnek. Tehát tulajdonképpen ez egy fölmentés. Hogy a fölmentés és a baráti gesztus egy gorombaságba volt csomagolva, ez kétségtelen. Különben senki nem vette volna észre.

(...) És akkor tényleg egy szót a magyarországi szélsőjobboldalról. Ha demokráciát akarunk, akkor bármennyire nem szeretjük is őket, tudomásul kell vennünk, hogy léteznek, s ameddig nem lépik át az alkotmányos határokat, addig olyan szabályok szerint kell kezelni őket, amelyek más politikai csoportosulásokra is érvényesek. Ha pedig átlépik ezeket a határokat, akkor az érvényes törvények szerint, a jogrendszer keretein belül kell velük szemben fellépni. Amúgy azt hiszem, a magyarországi szélsőjobboldal befolyása csekély, és az is marad. Nem tartok a hagyományos szélsőjobboldal előretörésétől. Másfajta, modernebb populista demagógia az, ami itt igazán veszélyes lehet. A tradicionális nacionalizmus iránt nincs nagy fogékonyság, de a gazdasági populizmus - ha a szociális feszültségeket nem sikerül kezelni - sikeres lehet. (...)

...az ország a tavalyi választásokon nem a liberalizmus és a hagyományos, térségünkre jellemző konzervativizmus, hanem a fájdalommal is járó radikális fordulat és a fájdalommentesnek képzelt fokozatos átmenet között választott. És az utóbbi mellett döntött.

- Amiben a választás egyértelmű volt: az ország megtagadta a múltat!

- Az ország a negációban egységes volt, ez teljesen világos. Olyannyira az, hogy a választásokon az utódpártok színeiben csak egy-két különlegesen népszerű politikus tudott a parlamentbe jutni. Aki egyéni választókerületekben az MSZP színeiben indult, biztos bukásra volt ítélve. A vita, a választási alternatíva abban volt, hogy mit akarjanak az emberek. A többség olyan kormányt kívánt, amelyik a nyugati típusú demokráciával együtt a nyugati típusú prosperitást is el tudja hozni, méghozzá fájdalommentesen. És az MDF el tudta hitetni a választókkal, hogy ilyen kormányt fog alakítani. Mi nagyon becsületesen megmondtuk: nem lesz sima leszállás, nagyokat fog rázkódni a repülőgép, amikor földet ér. Nem bánom, hogy ezt tettük. Az amúgy is bizonytalan választói bázissal rendelkező pártok helyzetét még rosszabbá teszi, ha hazudnak, hamis ígéretekkel szereznek maguknak szavazatokat. Hiszen ezeket a szavazatokat nagyon hamar el lehet veszíteni. A másik, ennél vélhetően fontosabb ok, hogy a Szabad Demokraták Szövetsége a demokratikus ellenzék hagyományait folytatta, ebből merítette az erkölcsi és politikai tőkéjét, de egyben ebben voltak sikerének a korlátai is. Hiszen a demokratikus ellenzék nem volt úgy beágyazva a magyar társadalomba, mint például Lengyelországban a Szolidaritás, amely jelentős tömegmozgalomra támaszkodott. De a Charta 77-étől is különbözött a helyzetünk. A chartások is kevesen voltak ugyan, de nem volt alternatívájuk. Az ellenállással csak a behódolás állt szemben. Nálunk viszont a hatvanas években elindult valamilyen viszonylag szerves fejlődés. Az emberek hozzászoktak ahhoz, hogy lehet kis kockázattal, apró lépésekben haladni. A többség a „fontolva haladók"-ban ismert magára. A demokratikus ellenzék, mítosza ellenére - vagy éppen mítosza révén? - „más" volt. Ezzel a mítosszal a választásokon sokat lehetett nyerni, de csak egy bizonyos határig.

- Elnök Úr! Szeretnék felolvasni Önnek egy idézetet: „Ebben a külsőre feudálisnak tetsző világban jó és rossz is vele születik a szereplőkkel, ott rejlik a szívük mélyén: a könyv személytelen főszereplője a morál, az pedig kiben-kiben belső parancs."

- Ezt én írtam?

- Igen. A Gyűrűk Ura utószavában, az első, 1985-ös megjelenésekor. Nekem úgy tűnt: ez a belső parancs jellemzi ma is Göncz Árpádot. A könyv magáról is szólt...

- Zavarba hoz. Nem gondoltam, hogy önértékeléssel kezdjük ezt a beszélgetést. De jó: vágjunk bele. Én azt hiszem, hogy akkor is - a korábbi, nehéz időszakokban is -, no meg ma is a legfontosabb számomra az, hogy azonos tudok maradni önmagammal. (...)

- Ezt a beszélgetést A Gyűrűk Urából vett idézettel kezdtük, hadd fejezzük be ugyanazzal. Ön azt írja az utószóban, hogy „...A JÓ kisebbségbe szorult erői szövetségre léptek, hogy a ROSSZ erőit legyőzzék... s a nagy mágus Gandalf vezetésével végül győzelmet arassanak, de épp e győzelem következtében elenyészszen az ő idejük, s az árnyak birodalmába áthajózva átadják a földet új urának, az emberfajnak." Tekintsük ezt szimbólumnak, s fordítsuk át arra: az Ön megbízatása öt évre szól, hosszabb, mint a kormányé. Önnek előre kell tekintenie. Milyen Magyarországot lát, szeretne látni maga előtt 1995 után?

- Emelkedő országot, amelyben talán már jobban hatnak a civil társadalom önformáló erői. De azzal is számolok, hogy ez az ország még mindig nem lesz elégedett ország, hiszen a gazdasági-szociális feszültségek - ha enyhülnek is - nem oldódnak föl. Ám éppen a piacosodás előrehaladtával egyre több lesz a független egzisztencia: független szellemi és morális értelemben, s éppen ezért alkalmas rá, hogy befolyásolja a maga sorsa alakulását... Egyébként - bármennyire is kedves nekem az idézett mű szimbolikája, nem tekintem magamat Gandalfnak. Sokkal inkább illik hozzám a négy Hobbit magatartása. Tudja, ők testesítik meg Tolkien szerint az „átlagpolgárt". Azt, akinek megvannak a maga gyöngéi, korántsem vitéz, ám - legyen bármilyen földhözragadt - civil kurázsival ugyancsak győzi a profi hősöket. És született demokrata: annyira nem állja a zsarnokságot, hogy szabadságjogainak, élete háboríthatatlanságának védelmében még forradalomra is képes. Ezt a forradalmat mi a magunk csendes, vértelen módján kell hogy végigvigyük. Ha ebben a köztársasági elnök magatartása adhat némi támpontot és eligazodást, akkor már ezért is érdemes vállalni azt a sokirányú nyomást, amiben élek. Nem, ne halljon ki ebből panaszt, nem erről van szó. Inkább arról, hogy számomra talán a legfontosabb érték a szolidaritás, s hogy az embernek minden szituációban pontos legyen az önértékelése. Éppen ezért - bár elnöki rezidencián lakom - soha nem felejtkezem meg arról a Göncz Árpádról, aki nem is olyan rég a Bécsi út 88.-ban lakott, s nem felejtem el a filléres gondokat sem. Ha mindezt elfelejteném, talán könnyebben viselném a hivatalomat, de emberileg szétesnék.

(...) Nekünk - mint nemzetnek, mint országnak, nekünk mint egyéneknek - az az érdekünk, hogy legyünk úrrá saját indulatainkon.

- Sokan erről azt tartják, hogy az indulatokon akkor könnyebb úrrá lenni, ha bírósági tárgyalásokon derül ki, ki miért felelős.

- Kérem, én azt el tudom képzelni, hogy alapos vizsgálatok indulnak, feltárják, ki felelős. Ha egy sortűzről van szó, akkor - ha van rá jogi eszköz - próbálják megállapítani utólag a felelősséget. Úgy, ahogy ez az európai jogi normák mellett megoldható. Mindössze annyit szeretnék ezzel kapcsolatban mondani, hogy ha elkezdjük az indulatokat elengedni, sőt biztatni, azok nem fognak megállni. Az indulatoknak nem az a tulajdonsága, hogy ha két centit engedünk, akkor az elég. Az indulat nem viselkedik racionálisan. Azzal nem lehet kiegyezni. Az indulat olyan ördög, amit nagyon könnyű életre kelteni, és nagyon nehéz megfékezni.

- Hadd hozzak fel erre egyetlen példát az ön korábbi pályafutásáról. Ön 1941-ben a Teleki-intézetben dolgozott, az intézet elnöke Hóman Bálint volt. Ha jól tudom, ön tanúskodott is Hóman Bálint perében. De most nem ez a lényeg, hanem az, hogy erről az időszakról ön egyszer már nyilatkozott, mégpedig a következőképpen: 1938-ban ön megkérdezte Teleki Pált, nem lesz-e baj a magyar területek visszaszerzéséből. Erre Teleki Pál azt válaszolta önnek: remélhetőleg nem. Majd hozzátette: ha nem vonult volna be, akkor a magyar közvélemény huszonnégy órán belül elsodorta volna.

- Ez a müncheni, illetve az első bécsi döntés után történt. Azt tudni kell, hogy harmincnyolcban a szélsőjobboldali mozgalom nagyon erős volt. Erre a beszélgetésre úgy került sor, hogy Teleki összehívott fiatalembereket, cserkésztiszteket - ő volt, ugye, a cserkészet vezetője -, engem az Eötvös-kollégiumból ismert, ő volt a kollégium kurátora, én pedig ott voltam fiatal tanár. Azért hívott össze minket, hogy megkérjen: segítsünk az iskolákban - és másutt is - a nyilasok ellen fellépni. Így került sor erre a beszélgetésre. Számomra teljesen nyilvánvaló volt, hogy Hitler előbb-utóbb világháborút fog kirobbantani, és ebbe Németország mindenestül bele fog bukni.

- Ezt most azért hoztam fel, mert a magyar politikusokat elég sokat sodorták erre-arra mindenféle külső erők. Mert akárhogy vesszük is, mégiscsak megszállási övezetben éltünk a nyolcvanas évek végéig. De sodorták a politikusokat a belső indulatok, és sodorta őket a közvélemény is.

- No, mielőtt folytatja, rögtön le szeretnék valamit szögezni. Magyarországnak a két világháború között, pontosabban a második világháború körüli években minimális mozgástere volt. Ez világosan kiderült a legújabb kori történeti kutatásokból. Nemcsak a magyar közvéleménnyel kellett számolni, hanem - főleg - egy olyan külső, hatalmi befolyással, manipulációval is, ami messzemenően hatott a magyar közvéleményre. Most a hitlerizmusra és a német hatalomra gondolok, aminek olyan presztízse volt Magyarországon, hogy harminckilencben kitűnő, értelmes, civilizált, jó szellemű mérnökökkel kellett vitáznom arról, hogy nem igaz, hogy a németek le tudják győzni a világot. 1949 után pedig ismét egy külső hatalom diktált a magyar közvéleménynek, és a magyar demokrácia nem a magyar közvélemény miatt, hanem az indirekt és direkt külső beavatkozás miatt bukott el. Kérem, hol van most ez a külső hatalom? Hol van? Tehát nekünk ma a saját közvéleményünkkel kell számolni! Mutassa meg Magyarország és a magyar politika - ha önálló, ha független, ha nem diktál neki sem Hitler, sem Sztálin -, hogy mit tud produkálni! Úgyhogy a párhuzam téves.

...milyen esélyei vannak ma egy szélsőjobboldali hatalomátvételnek, egy jobboldali diktatúrának? Történelmi, gazdasági, szociálpszichológiai ismeretek szerint milyen külső környezeti, illetve belső, a hatalom és a társadalom oldalán meglévő feltételek kellenek ehhez?

A régi és mai jobboldaliság összekapcsolhatóságának egyik legszembetűnőbb rétegét maga a „hivatal", a mai jobboldali kormányzat, az új uralkodó elit egyik domináns szárnya, a keresztény-nemzeti ideológiát hirdető három koalíciós párt teszi közszemlére. Az öszszefüggés kimutatása ebben a vonatkozásban szinte csak idézeteken múlik: pártpolitikusok és miniszterek, kormányfői beszédek és kormányhű publicisták textusai elevenítik fel pozitív példaként a húszas-harmincas évek horthysta „liberalizmusát", keresztény-nemzeti ideológiáját, „rehabilitálják", antibolsevizmusára hivatkozva, az egykori magyar állam és számos vezetőjének második világháborús szerepét, vagy éppen „szakszerűsége" és „úri megbízhatósága" miatt a két világháború közötti Belügyminisztériumot. Hogy olykor milyen alacsony ismereti, szellemi, indulati és verbális színvonalon, az külön elemzést érdemelne.

Szándékosan csak a legfinomabb, legszalonképesebb megfogalmazásokra emlékeztettem. A politikusi vezető garnitúra mögötti második és harmadik vonalból, a koalíciós kormányzatot közvetlenül vagy közvetve támogató mozgalmak és sajtóorgánumok mezei hadainak őrmestereitől bőven idézhetnék durvább és alpáribb összekapcsolásokat is.

Korszakváltást élünk, az új hatalom pedig - bármennyire tagadja is - „marxista" emlőkön nevelkedvén, nagyon is ismeri az alap és felépítmény kölcsönhatásának, valamint az „uralkodó ideológiá"-nak a tanát. Méghozzá Orwell morbid interpretációjában: „akié a jelen, azé a múlt"; pontosabban szólva ama szállóigévé lett rendszerváltási poén szellemében, amely szerint: „mostantól kezdve minden másképp volt". (...)

Vajon önmagukat beteljesítő próféciák-e térségünk kasszandrai jóslatai, a kelet-közép-európai negatív utópiák? Netalán napi politikai célú hisztériákról, a farkas kényszerképzetéről, értelmiségi fantomgyártásról, öngerjesztésről lenne szó csupán? Aligha, jóllehet remélhetőleg valóban nem fognak beteljesülni e jóslatok. Az „elodázás" eredményessége - tömeglélektani és politikai összetevőivel együtt - nem kis mértékben éppen az írástudók, a kimondás felelősségén múlik. Egyébként pedig, miként Merton írja: „Az önmagát beteljesítő prófécia, amely félelmeket változtat valósággá, csak az átgondolt intézményi kontroll hiánya esetén működik; csak a megváltoztathatatlan emberi természet fogalmában rejlő társadalmi fatalizmus elutasításával lehet megszakítani a jogossá vált félelem tragikus sorozatát."*

 

 

*Nagyon is reális értelmiségi rémlátomásként, negatív utópiaként lásd erről: Spiró György: Jönnek. Mozgó Világ 1987/4; Csepeli György-György Péter: Ne várjuk Kalibánt! Népszabadság, 1991. augusztus 24.; Gadó János: 1994. Mozgó Világ 1992/6; Jan Urban: A süketek vaksága. Népszabadság, 1992. augusztus 1.; A saját állam álma. Konrád Györggyel beszélget Tanács István. Népszabadság, 1992. szeptember 12.; „Meg kell testesíteni a gonoszt..." A társadalom terrorizálásának szándéka. Adam Michnikkel beszélget Ritecz Miklós. Népszabadság, 1992. szeptember 19.; Bodor Pál: A fasizmus álnevei. Népszabadság, 1992. október 6.

(1993/2, 97-106. o.)

 

került elő egy elveszettnek hitt komputerlemezemről: Boguslaw Jeznachhal és Konstantin Geberttel még varsói tudósító koromban beszélgettem a zsidókérdésről - kevésbé finoman fogalmazva az antiszemitizmusról. Mindketten szakértőnek számítanak. Jeznach a lengyel Nemzeti Párt szóvivője és egyúttal a PAP lengyel hírügynökség munkatársa. Pártja, amely a két háború közötti erős Nemzeti Párt nacionalista hagyományait próbálja feléleszteni, még nem is a legszélsőségesebb antiszemita csoportosulás - vannak nála sokkal radikálisabbak is. A Nemzeti Párt a választásokon nem ért el különösebb sikert, a parlamentbe sem jutott be, viszont élesen és sarkítottan képvisel olyan véleményeket, amelyek több komolyabb pártban vagy társadalmi szervezetben inkább csak búvópatakként vannak jelen.

 

- Jeznach úr, az ön egyik tévéfellépése - még a választási kampány során - nagy botrányt kavart. Mit mondott konkrétan?

- Mi a tévében azt a kifejezést használtuk, hogy zsidó-kommuna és zsidó-Szolidaritás. Szerintünk a kelet-európai változások, amelyeket a Szolidaritás kezdett, részei egy olyan hatalmi harcnak, amely nem lengyel érdekekért folyik. (...) 1968-ban a párton belüli harcok következtében kiűzték a zsidók egy részét. Ez volt a zsidó-kommuna korszaka, és a változások, amelyek azóta végbementek, alapjában véve ugyanannak a csoportnak az érdekeit szolgálják. A csoport a saját embereit egyszerűen megbízta azzal, hogy szervezzék meg az ellenzéket.

- Tehát valahol volt egy központ, amelyik mindent kigondolt és irányított?

- Könnyen belátható, hogy kellett egy ilyen központnak lenni, hiszen végül is ugyanannak a zsidó csoportnak a kezében volt a politikai szervezés mindenütt. Vagyis akár kormányhű, akár ellenzéki voltál, ezeknek a csoportoknak az ellenőrzése alatt álltál. Ragyogó példa erre 1968, amikor Adam Michnik apja, Schlechter volt a cenzúra főnöke, ő vetette le a Nemzeti Színház játékrendjéről Mickiewicz „Ősök" című drámáját, amelynek szovjetellenes éle volt, és a fia, Michnik, ugyanebből az alkalomból nagy balhét csinált az egyetemen.

- De Michnik ezért sokáig ült. Ön ült valaha is valamiért?

- Nem, soha.

- Michnik azonban később is jó néhány évet töltött börtönben. Ez mind álcázás volt?

- Ezt nem lehet kizárni. Michnik a börtönben könyveket írt...

- Nézze, lehet, hogy tájékozatlan vagyok, de nem tudom pontosan, hogy a lengyel politikában ki zsidó, ki nem. A KOR-ban (Bizottság a Munkások Védelmére) csak zsidók voltak?

- Nem. De a vezető csoport zsidókból állt... Michnik, Geremek, Litynski, Modzelewski, Sztajnbergowa, Blumsztejn - ezek voltak a vezetők. Blumsztejn aztán 1984-től összekötőként működött, ő továbbította az amerikai kongresszus segélypénzeit a lengyel ellenzéknek. Mi ezt lelepleztük, és mindezek fényében kihirdettük a jelszót: se zsidó-kommunát, se zsidó-Szolidaritást!

- Akiket ön itt felsorol, azok a rendszerváltás után is gyakrabban voltak ellenzékiek, mint kormánypártiak.

- Ez csak látszatellenzék volt, amelyik minden kérdésben kiválóan meg tudott állapodni a mindenkori kormánnyal. Ugyanez áll Michnikre is, aki a legnagyobb lengyel újságot tartja a kezében. Most visszahúzódik - de ez csak a politikusoknál teljesen megszokott átcsoportosítási hadművelet. (...)

- Ön antiszemitának tartja magát?

- Nem, dehogy. (...)

- Hány zsidó van Lengyelországban?

- Ennek nincs jelentősége. A zsidóproblematika Lengyelországban nem olyan, mint a háború előtt, amikor hatmillióan voltak. Akkor ez konkurenciát jelentett a szabadfoglalkozások terén - és gazdasági konkurenciát is. Ma már nincs ilyen. Ma a zsidóprobléma azt jelenti, hogy világnézeti, politikai téren és a tömegkommunikációban a zsidó érdekek túlreprezentáltak.

- Hogyan lehet túlreprezentált, ha egyszer azt sem tudja, hogy mennyien vannak, tehát hogy mennyi lenne a méltányos?

- Nem, nem a zsidók vannak túlreprezentálva, hanem a zsidó érdekek. Túl sok a zsidó tematika például.

- Tehát valakinek nem kell zsidónak lennie ahhoz, hogy...

- Természetesen nem. Éppen ebben van a lényeg. Ezt nem is lehet tudni.

- Korábban mégis konkrét nevekre, személyekre hivatkozott mint zsidókra. Most meg azt mondja, hogy nem is kell valakinek zsidónak lenni ahhoz, hogy zsidó érdeket képviseljen. És ha valaki zsidó, akkor biztos, hogy zsidó érdeket képvisel?

- Az sem biztos.

- Mégis honnan tudja valakiről, hogy zsidó-e vagy sem?

- Hát abból, amit magukról mondanak-írnak. Urban bevallja magáról, Michnik is, Geremek is.

- Soha sem hallottam, hogy Geremek zsidónak vallotta volna magát.

- Geremek maga nem mondja, de ezek az urak nem tiltakoznak, amikor nyilvánosan zsidóknak nevezik őket.

- Tehát ha én önt holnap zsidónak nevezem, és ön nem tiltakozik, akkor ezzel automatikusan zsidóvá válik?

- Igen, egy bizonyos idő után igen. De én nyilvánosan kijelentem, hogy nem vagyok az. (...)

- Mit lehet tenni a zsidókkal, vagy azokkal, akiket ön annak tart? Ki kell utasítani őket Lengyelországból?

- Nem. Egyáltalán nem. Számomra roppant pozitív személyiség például dr. Marek Edelman.

- Miért? Ő Geremekkel egy pártban van, képviselőként is indult, azonos politikai irányzatot képvisel - miért kedveli őt?

- Ó, jelentős a különbség. Ő nyíltan bevallja, hogy azért maradt Lengyelországban, hogy ápolja a zsidó hagyományokat, és úgy lép fel, mint a zsidók képviselője. Ez tiszta ügy. Az ő érdekeit értékelhetem abból a szempontból, hogy egy kisebbséget képvisel. Ez egyértelmű.

- Geremek pedig, ön szerint, nem vallja be, de szintén a zsidó érdekeket képviseli...

- Így van. Pontosan így.

(1993/3, 35-41. o.)

 

 

...Meg kell győzni a polgárokat, hogy ez a valósággal azonos tagolódása a magyar politikai életnek. Ezért kellett szembefordulni a Chartával. Az elmúlt fél év története szerintem engem igazol - visszamenőleg is úgy látom, hogy a Charta funkciója ez volt.

- Miből látod?

- Abból, hogy a Charta e pillanatban nem létezik.

- Holnap - szeptember 3-án - temeti el a Horthy-rendszert.

- Ami azt jelenti, megint szimbolikus ügyben mozdult meg - vagyis olyan kérdésben, amely alkalmas rá, hogy a politikai életet két pólusra ossza. Szerintem ez nagyon erős gondolat volt a Chartán belül - maximális jóindulatom bizonyítékaként azt is hozzáteszem, hogy kimondva-kimondatlanul, tudva-tudatlanul akár -, és határozottan ebbe az irányba nyomták a magyar politikai életet. Erre az időszakra esik az is, hogy az MSZP vezetői a legkülönbözőbb tárgyalásokon rendre előálltak ilyen-olyan hárompárti alapon szervezendő akció ötletével: hárompárti sajtótájékoztató, hárompárti nagygyűlés a sportcsarnokban stb. Nem a Chartával, de ezzel a politikai koncepcióval mindenképp szembe kellett fordulni.

- Ha jól értem, az MSZP-SZDSZ közti együttműködési szándékra vonatkozó állításaid nagyrészt a Chartára alapozódnak.

- Nagyrészt.

- Miért nem érv számodra az, hogy a Charta olyan események kapcsán jött létre és lépett föl a későbbiekben is, amelyek valóban dichotóm módon értelmezhetők? Nincs középút és hárompólusú válasz sem Csurkára, sem a sajtószabadságra. Miért nem képzelhető el az, hogy egyébként egymástól politikailag és mentalitásukban is távol álló emberek, mint például Konrád György és Vitányi Iván összetalálkozzanak egy olyan ügy kapcsán, mint mondjuk a Magyar Rádió és a Magyar Televízió ügye?

- Elképzelhető. Csak nem hiszem, hogy így történt. Egyébként is a Charta akciói közül egy olyan volt, amely erre az igen-nem logikára felfűzhető. A magyar demokrácia óriási sikere volt, mikor a Csurka-dolgozatra válaszképpen a Charta azt az óriási tömegtüntetést összehozta a Parlament előtt. Anélkül ma, azt hiszem, hátrább lennénk. De a március 15-e is meg most a Horthy-rendszer elleni akció is szerintem sokkal inkább az ellenzéki egység összekovácsolására alkalmas. Nem gondolom, hogy a Horthy-rendszerhez a politikusoknak és a pártoknak egy temetés kapcsán viszonyulniuk kellene.

- Nem hiszem, hogy ahhoz viszonyulnának; sokkal inkább az életünk átideologizálási kísérlete ellen irányul a történet.

- Az fontos. Azt nem szabad engedni. Csak szerintem ez az átideologizálás nem folyik, legalábbis nem ezen a fronton folyik.

- Hogyne folyna. Te is mondtad, hogy egy kultúrharctól félsz.

- De itt másról van szó. És a kultúrharc nem az ország ellen folyik, hanem az ország egyik része folytatja a másik része ellen.

- Ez szerintem nem így van, már csak azért sem, mert az egyik része a hatalom pozíciójából folytatja, a másik része meg védekező helyzetből.

- De attól még mindkettő része az országnak. Ezzel nem akartam összemosni a támadó és a támadott szerepét, csak azt akartam mondani: jó, ha megbarátkozunk azzal a gondolattal, hogy az országnak van egy olyan tekintélyes része, amelyik nem hadjáratként, hanem kiteljesedésként éli meg a dolgot, és úgy gondolja, hogy saját kiteljesedését másokra is rá kell kényszerítenie. Ha a ma kormányzó pártok szimpátiaszavazatait összeadjuk, ez körülbelül 25-30 százalékra jön ki, ami azt jelenti, hogy körülbelül ennyi politikai állásfoglalásra képes választópolgár ért egyet azzal, ami kultúrharc néven az országban folyik - ugyanis semmi más oka nincs rá, hogy szimpatizáljon a koalícióval, melynek teljesítménye igen gyenge. Ez olyan, a társadalmat komolyan megosztó konfliktus, amely eszkalálódhat, tehát lekerülhet az értelmiségi viták szintjéről, egészen a napi összeütközésekig, ahogy ez most újra megtörtént a dabas-sári iskola esetében.

- De, ugye, ezzel most nem azt mondtad, hogy az ország valóban meglévő kulturális megosztottsága ne lenne normálisan kezelhető egy normális kormány által?

- Persze, kezelhető, csak tudnunk kell, hogy ha a kormányváltás után ennek a konfliktusnak a kezelésére kísérletet teszünk, rendkívül sok olyan militáns ember lesz, aki nem ért majd egyet ezzel, mert a probléma jelenlegi kezelését látja jónak, minket meg majd legszívesebben kardélre hányna és máglyán égetne el.

- Valóban van egy militáns réteg, de van egy másik is, amelyik eddig csak szélsőséges megoldásokat látott - az egyházi iskola tiltását, majd most gátlástalan önérvényesítését -, de hajlamos lesz elfogadni a normális, alternatív megoldást is, amely mindkét felet élni hagyja - ha lesz egy kormány, amely ebben a megoldásban gondolkozik.

- Én hiszek ebben, tehát hogy okos, türelmes, higgadt és kiegyensúlyozott politikával csökkenthető a konfliktusok száma. De azt ne akarjuk hinni, hogy a mennyei béke állapotába jutunk, ha egy másik kormány lesz.

- Vissza a Chartához: természetesen gondolhatod azt, hogy a Chartában politikai célzatú párbeszédkísérlet történt az SZDSZ és az MSZP között...

- Nem egészen ezt akartam mondani, csak azt, hogy nem becsülném le azt a hatást, amelyet a közvélemény befolyásolására képes és ehhez eszközökkel is rendelkező értelmiségiek gyakorolni tudnak a politikusokra. Lehet úgy befolyásolni a politikai közhangulatot, hogy a politikai erők szinte kész helyzet előtt találják magukat, mert olyanfajta kézenfekvő, szükségszerű és elementáris igényként fogalmazódik meg az ellenzéki egység, hogy az azzal való szembefordulás az egységbontó szerep elvállalását jelenti. Ez politikai rizikót jelent a politikai pártok számára, amit inkább nem vállalnak, s így, kerülendő a konfliktusokat, szép lassan engednek a nyomásnak. Én azt éreztem, hogy számomra itt politikai kényszerpályák teremtődnek: aki nem abba az irányba beszél, amelyben már a tizedik glossza jelenik meg, a nyolcadik értékelés, a tizenötödik tanulmány, annak olyan konfrontációt kell vállalnia, amelyben biztos, hogy nem nyerhet. Mi sem nyertünk, sőt jelentős mértékben vesztettünk ezen a konfrontáción.

- Nem véletlen. Abban látom a hibátokat, hogy azokban a kérdésekben, amelyekben a Charta teljes súlyával megnyilatkozott és amelyek valóban egyértelműek voltak, nem lett volna szabad elhatárolódnotok vagy elvonulnotok. Ettől még folyamatosan felhívhattad volna az általad látott politikai veszélyekre a figyelmet, és kikérhetted volna magadnak, hogy ezzel az ürüggyel netán más kérdésekben is belekényszerítsenek ellenzéki együttműködésbe és arctalanságba.

- Én a Chartát soha nem ítéltem el. Párhuzamosan mondtam dicsérő, elismerő, annak szükségességét elfogadó és az abban rejlő veszélyeket is hangsúlyozó értékeléseket. Az egyoldalúságot próbáltam kerülni - nem biztos, hogy mindig sikerült. De most már jól láthatóan a megítélésbeli különbség abban van köztünk, hogy én csak egy olyan kérdést láttam, amelyre azt mondtam, itt nincs mese - ez a Csurka-dolgozat volt. A tavaly szeptemberi tüntetés tömegmérete is azt mutatta, hogy ez valóban vagy-vagy kérdés volt. De több ilyen nem volt. A Charta március 15-i összejövetele meg végképp nem, hanem alkalom arra, hogy a szocialista párt végre március 15-i hagyományokat gründoljon maga alá, mert korábban neki nem volt ilyenje.

- Március 15-e a Rádióról és a Televízióról szólt.

- Vöröslöttek a szegfűk. Arra volt jó az egész, hogy Horn Gyula vezetésével a Szocialista Párt derékhada március 15-én föl tudjon vonulni azokkal együtt, akik a nyolcvanas években velük szemben szoktak volt felvonulni. Magyarországon három pártnak volt március 15-i hagyománya: irányultságából fakadóan, nemzeti liberális szárnya miatt az MDF-nek volt ide kapcsolódó történészi-szellemi kötődése, volt a demokratikus ellenzék egy részének és a Fidesz diákkör-elődjeinek. Az MSZP minden március 15-én csak a hatalom oldalán jelent meg. Ez az alkalom tehát nem a médiáról szólt.

Négy évvel ezelőtt ugyanezeken a hasábokon megjelent egy hasoncímű írásom. Az írás apropóját egy (akkor még Nyugat-) Németországból kapott játékszer szolgáltatta. A játékszer, a Phrasen-Dreschmaschine lényege három forgatható papírkorong volt. A korongokat kartontasak fogta közre, és mindkét oldalukra tíz-tíz szót nyomtattak. Ezeket a szavakat a kartontasak kukucskálóin egyesével lehetett megjeleníteni, szám szerint kétszer ezer (vagy a két oldal kombinálásával összesen akár nyolcezer) háromtagú „konzervatív", illetve „progresszív" kifejezést hozva ily módon létre. A szokatlan variációk - MÉLY SZELLEMI MEGINDULTSÁG, AMBIVALENS AKCIÓPROBLEMATIKA - némi túlzással természetesen azt szemléltették, hogy a locsogásra hivatott emberek, konzervatívok és progresszívek egyaránt, a normális beszédhelyzetekben is marhaságokat szoktak összehordani. A „némi túlzás" pedig - nyugatnémet körökben, persze - pontosan elegendő lehetett némi decens vihogáshoz.

Régi barátom, Dalos György - a konzervatívoknak KÜLFÖLDRE SZAKADT HAZÁNKFIA vagy másként GYÖKÉRTELEN KOZMOPOLITA TERMESZ, a szociálliberális progresszív urbánusoknak GYURI, sőt FRÉDI - felvetette akkor, négy éve, hogy esetleg meg kéne csinálni nálunk is ezt a szócséplőt.

Megpróbálkoztunk vele, nem ment.

A „konzervatív-progresszív" ellentétpárnak itt eredetileg - mármint 88/89 fordulóján - az emeszempé-, illetve az ellenzéki duma ellentéte kellett volna hogy megfeleljen. Csakhogy felgyorsultak az események, minden öszszezavarodott, és mire valahogy megcsinálhattuk volna a magyar szócséplőt, addigra már mégsem csinálhattuk meg. A reformkommunista frazeológia nemzeti színeket öltött, és szinte rákopírozódott az ellenzéki szócséplés népnemzeti változatára (vagy fordítva), hogy azután reformkomcsik és népnemzeti szocialisták egyesült fráziskészlettel jobboldalizhassák le az önmagát csak azért is progresszív kifejezésekkel meghatározó demokratikus ellenzéket.

Azóta újabb korszakok teltek el. Ha emide számoljunk, akkor négy év, ha viszont amoda, vagyis vissza az időben (mert egyesek szerint úgy is lehet), akkor ötven-ötvenkettő. Kimentek az oroszok, bejött Pongrácz Gergely. OMO-botrány, Horthy-temetés, Dalos-születésnap a Merlinben. Új szavak avultak el, régiek támadtak fel percek alatt. Kimúlt a SZOCIALISTA ÉRTÉKŐRZÉS és a REFORMELTÖKÉLTSÉG, de megannyi virgonc szózombiként újra él, és csattogtatja protézisét a HIVATÁSGONDOLAT, a NEMZETPROPAGANDA, a MAGYARSÁGTELJESÍTMÉNY.

Ha úgy vesszük, minden rendben. Antoniewicz Rolandot elfelejtettük, Pozsgay átült, a jobb jobb lett, a bal bal. Kinek jutna ma már olyan hajmeresztő őrültség az eszébe, hogy a kormányzati centrumot inkább a balközépen, a LIBERÁLBOLSEVIK ellenzéket viszont a legszélsőbb jobboldalon keresse?

Vagyis nosza, fogjunk neki, lássuk azt a magyar szócséplőt. A konzervatív és a progresszív frázisokat. MÉLTÓSÁGTELJES INDÍTTATÁSÚ EGYÜTTGONDOLKODÁS. MÉRSÉKELT EURÓPAISÁGÚ IGENLÉS. TOLERÁNS EMBERKÖZPONTÚ JOGÁLLAMISÁG. JÖVŐORIENTÁLT BIBÓI ALTERNATÍVA. A „konzervatív" az legyen konzervatív, a „progresszív" meg szoclib vagy még inkább (szoc)lib. Tudva, amit tudunk: hogy a bal persze még és már ma nem úgy bal, ahogy a Phrasen-Dreschmaschine hazájában. A mi új magyar szócséplőnk „progresszív" oldalán természetesen semmi keresnivalója, mondjuk, a SZÉLES NÉPI TÖMEGEK-nek. Ilyesmit ma talán már Nagy Sándor sem mond. Legfeljebb Torgyán, de ő ezenkívül még mindenféle mást is mond (lásd: PATAKVÉR, ANYAKÖNYVI PAPÍRMAGYAROK stb.), ami arra enged következtetni, hogy saját, egyelőre titkos elv szerint működő szócséplővel dolgozik. Hasonló okok zárják ki az olyan - napjainkat amúgy kétségkívül markánsan jellemző - szószülemények felvételét, mint a már említett MAGYARSÁGTELJESÍTMÉNY, a NEMZETPROPAGANDA vagy a SAJTÓTISZTESSÉG. Nehéz kérdés maradt azért bőven.

A mintának, a Phrasen-Dreschmaschinének például mindkét oldalán egyformán mulatságos frázisokat lehetett gyártani. A konszolidált (nyugat-) német háttér semmi különösebb okot nem adott rá, hogy a NAPNYUGATI KULTÚRFELELŐSSÉG-en nagyobbat vagy keserűbbet kacagjon az ember; mint azon, hogy VALÓDI INNOVÁCIÓS AKCELERÁCIÓ. Tegye azonban frissen vásárolt új magyar szócséplőjét a szívére a nyájas (szoc)lib olvasó, és mondja meg, vajon ugyanúgy és ugyanazért találja-e viccesnek az EZERÉVES TÖBBSÉGI TRAGÉDIÁ-t, ahogy és amiért a KEZELHETŐ PIACKONFORM TOLERANCIÁ-t. Viccesnek vicces, persze, ez utóbbi is. Az EZERÉVES TÖBBSÉGI TRAGÉDIA vagy a MÉLTÓSÁGTELJES SZENTISTVÁNI NAGYTAKARÍTÁS azonban nemcsak vicces, hanem hátborzongató is. Ha ehhez még azt is hozzávesszük, hogy elfogult meggyőződésünk szerint nincs az a megátalkodott IDEGEN SZÍVŰ PÚPOS LELKŰ NEMZETGYALÁZÓ LIBERÁLBOLSEVISTA VERBÁLIS MIKIEGÉR, aki a szócséplőnkből a már említett okok miatt kihagyott MAGYARSÁGTELJESÍTMÉNY-hez, HIVATÁSGONDOLAT-hoz vagy a szabályt erősítő kivételként mégsem kihagyott ÖNÉPÍTÉS-hez hasonló baromság kiagyalására valaha is képes lenne (tömjék bár ki júdásdollárokkal Soros György minden New York-i, párizsi és Tel Aviv-i ügynökei), akkor meg kell állapítanunk, hogy a mai magyar szócséplés - akárcsak a kormányzás - többségi elven működik; hogy tehát a kisebbségnek, az ELTAKNYOLÓDOTT TÖRPE MINORITÁS-nak csak ritka (kétharmados) esetekben van esélye egy-egy nagyobb dobásra.

Apropó LIBERÁLBOLSEVIK, ELTAKNYOLÓDOTT és a többi. Mi legyen a szitokszavakkal, a másik minősítésével?

Szerkesztőink véleménye az volt, hogy ezek a kifejezések ugyanolyan fontos nyelvi jellemzői ennek a kornak, mint a kétféle magatartás önmagát, illetve önnön világképét kifejező szavai. Javaslatuk ezért úgy szólt, hogy vegyük fel bátran ezeket a negatív kifejezéseket is, el egészen a KUTYAHÁZI GÖRÉNY-ig, és emeljük ki őket, mondjuk, piros nyomással a többi közül, figyelmeztetve a szócséplő használóit, hogy ezeket a piros szavakat csakis saját felelősségükre párosíthatják a feketékkel. Ellenvetésünkre, hogy - színezés ide, színezés oda - az EGYETEMES LAKITELKI MIKIEGÉR vagy a JÓ ÉRTELEMBEN VETT KÖZSZOLGÁLATI GÖRÉNY durva röhögésbe fullasztaná a nemes kacajt, némi joggal mutattak rá, hogy érveinket kissé gyengíti saját legyűrhetetlen röhécselésünk. Mi azonban kötöttük az ALULRÓL JÖVŐ ebet az EURÓPAI karóhoz, és végül is győztünk. Már csak azért is, mert a nép-nemzeti gyalázkodást a fentebb már érintett okok miatt különösen nehéz lett volna akár csak megközelítően is bájos (szoc)lib gyalázkodással ellensúlyoznunk a szócséplő másik oldalán.

Nem biztos, persze, hogy nekünk van igazunk. Sőt biztos, hogy nincs igazunk. Sok beszédnek sok az alja. Tessék tehát jobb szócséplőt csinálni. Korongokat forgatni, ádázan kacarászni, és aztán hallgatni kicsit, szusszanni egyet.

És idáig akkor most megvolnánk.

(1994/1)

Kinek jutott volna eszébe a mai kormánypárti vagy radikális jobboldalon, hogy koronás címerre, Horthy-rehabilitációra, Trianon-revízióra áhítozzon? Nemcsak mi: ők is úgy gondolták, hogy ez a világ s ez a szemlélet soha nem térhet vissza. De a tudatváltás tudatvesztéssel is jár. Úgy látszik, el lehet - mert bizonyos helyzetekben el kell - felejteni, amit korábban már tudtunk.

Így jártunk mi a háború után a moszkvai perekről s egyebekről már megszerzett ismereteinkkel, amikor feladtuk a demokratikus alapelveket. Nem árt felidézni, pár év múltán milyen helyzetbe hozott s mennyi szégyenkezést okozott nekünk ez a tudatvesztéses tudatváltás!

A túloldalon biztosan nem felejtették el, gyakran és szívesen szoktak rá bennünket emlékeztetni. Most ők járhatnak így, ha tovább haladnak a megkezdett úton, kiszámíthatatlan politikai szükségletek nyomása alatt.

(1994/1, 50-54. o.)

 

 

...a Valóság helyzete sokértelműen bonyolult és bizonytalan. Sorsa a jövőben ugyanúgy beláthatatlan, kiszámíthatatlan, mint körötte az országé, valamint jelen történet írójáé. Ezúttal csupán arról lesz szó, ami befejezésül e krónikára tartozik.

A Valóság mai tulajdonjoga a kívülállónak nehezen áttekinthető. A folyóirat 49 százaléka a Hírlapkiadó Vállalat, 51 százaléka a Tudományos Ismeretterjesztő Társaság tulajdona. Jelképes harmadik gazdaként a háttérben ott létezik a Valóság Alapítvány is.

Folyóiratunk példányszáma a hetvenes évek elejétől a nyolcvanas évek közepéig húszezer fölé emelkedett, némely kivételes hónapokban elérte a huszonnégyezret. Miként többször említettem, a Valóság a maga műfajában akkor úgyszólván egyedüliként jelent meg az adott magyarországi porondon. A helyzet azóta alapvetően megváltozott: havonta rangos vetélytársaink - csupán a társadalomtudományi műfajban - a Kritika, a Társadalmi Szemle, a Mozgó Világ, a 2000. Valamennyiünk példányszáma nagyjából egyenlő: hat-hétezer körüli. Előfizetőink tisztes százaléka még hűségesen megmaradt, ám hogy mekkora a folyóirat mai remittendája (havonta eladatlan példányszáma): a jelenlegi piaci-postai viszonyok közepette képtelenség felderíteni. Tényleges olvasótáborunkról is csupán feltételezéseink lehetnek.

Eközben persze folyamatosan teszszük a dolgunkat, mi mást tehetnénk. Lázár István meg én, tökéletes tüneményes szerkesztőségi titkárunk, Hollósi Judit, valamint egy ifjú kézbesítő. Alulfizetett alkalmazottként ennyien maradtunk mára.

A folyóirat harmincadik évfordulójához közeledve, egyben hatvanadik születésnapomat fanyarul tudomásul véve: elmerengek a folyó történelem hullámmozgásán. A hátam mögötti három évtized kialakította életvitelemet. A szerzeteséhez nem hasonlítanám, a hivatalnokéhoz sokkalta inkább. Miként minden fegyelmezett magán- és közhivatalnok, pontos időbeosztással kívántam élni. Napjaim egyharmadát tehát szerkesztői munkával a Valóságban töltöttem, másik harmadát az otthoni íróasztalom mellett, az úgynevezett életművem megírásával, a harmadikat családi és baráti körben meg különféle uszodákban. Kedveltem ezt a magam kiszabta életformát, harminc év alatt megírtam húszvalahány könyvet. Olyanok-amilyenek, a jelenkor már megítélte valamelyest, a végleges véleményt az utókor mondja ki, ha lesz kedve és ideje ilyesmire. Halk zárójelben jegyzem meg, hogy könyveimről egyetlen írásos kritikát sem engedtem a Valóságban megjelenni.

Tanulmányaim jelentékeny része viszont kedvelt folyóiratunkban látott először napvilágot. Faulknerről, Joyce-ról, Musilról, Babelről, Bakunyinról, Orwellről, Koestlerről, Németh Lászlóról, Horthy Miklósról, Jancsó Miklósról, Krassó Miklósról, Hankiss Ágnesről. Elegyes, de meglehetősen tisztes névsor, nem látok okot az elégedetlenségre.

Szerkesztőként havonta megolvastam mintegy nyolcszáz oldalnyi kéziratot. Évente tízezer oldal, tíz év alatt százezer oldal, harminc év alatt... Hagyjuk abba az összeadást. Testközelből megismertem mondhatni mindenkit, akit az elmúlt évtizedekben magyar értelmiségiként megismerni kívántam, vagy megismernem kellett. A pártállami időszakban, a hetvenes évek elejétől mérvadó főtisztviselők olykor felkínáltak ezt-azt: könyvtárigazgatói tisztséget, könyvkiadó irányítását, külföldi képviseletet. Némi tűnődés után mindig elhárítottam, mondván leginkább, hogy későn fekszem, későn kelek, s nemigen van kedvem reggelente fehér inghez nyakkendőt kötni. A rendszerváltozás küszöbén két párt keresett meg, lekötelező ajánlattal. Köszöntem a megtiszteltetést, de szabódtam, mint Arany János önéletrajzi hőse: késő van, instálom, inkább maradnék szabad pártonkívüliként a Valóság szerkesztőségében.

Mit akar ez az ürge? - kérdezzük gyakran Ottlik Gézával. Esetemben többnyire írni és olvasni akart, meg lankadatlanul kíváncsinak maradni. Mostanáig nagyjából sikerült.

A többi néma csönd, mondhatjuk ideiglenes záradékul Hamlet királyfival. A Valóság létezése az új magyar demokrácia időszakában, a szabadon választott magyar kormány és parlament négy éve során: nem lezárt fejezet, tehát részleteiben megírásra még alkalmatlan. Talán majd, ezután, nemsokára. Valamikor.

 

Utóirat

Tíz nappal hatvanadik születésnapom után, 1993. október 14-i keltezéssel munkaviszonyomat a Valóság szerkesztőségében - nyugdíjazás miatt - a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat javaslatára (aláírás: Piróth Eszter igazgató) a Hírlapkiadó Vállalat (aláírás: Horti József vezérigazgató) felmondta. „Eddigi munkáját megköszönve, további jó egészséget kívánok!" Ennyi.

A Valóság további sorsa, s benne személyes szerepem kétségesnek mondható.

1993. december 5.

(1994/1, 55-68. o.)

 

 

...kell-e ennek a Szocialista Pártnak a Békesi? Abban az értelemben kell-e, hogy nemcsak egy tag, aki időnként előrángatható, mert bizonyos konstellációkban erősíti a párt szalonképességét, és azt lehet mondani, hogy de kérem, mi egy nagyon modernizációs meg pragmatikus meg mit tudom én, milyen realista párt vagyunk... Vagy pedig a Szocialista Párt egy jelentős részének vagy a többségének - mert olyan soha nincs, hogy mindenki mindennel egyetért -, szóval a többségének ugyanaz a meggyőződése. Csakugyan modernizációs utakat, ugyanilyen pragmatikus politikát kíván, akar, és akkor ebben az esetben mi egymásra találtunk. Valójában ez a kérdés. Ebben a helyzetben van létjogosultsága az Ön 90-re szóló kérdésének, hogy akkor miért nem mentem az SZDSZ-be.

- Ön mint példaképre hivatkozott Helmut Schmidtre. És mit szoktak mondani Helmut Schmidtre? A jó ember a rossz pártban. Állandóan azt mondták, hogy ez a Helmut Schmidt ha a CDU-ban lett volna, ötven évig kancellár lehetett volna, vagy lehetne Németországban.

- Ezt Helmut Schmidt is tudta, mégis megmaradt a Német Szocialista Pártban.

- Abszolút visszavonult minden párttevékenységtől, a nagypolitikától...

- ...miután sikeres kancellár volt.

- Miután sikeres kancellár volt, és miután liberális szövetségesei cserbenhagyták.

- Erről szól a történet.

- No comment.

- Engem nem hagyott cserben senki. Nem volt alkalma senkinek cserbenhagyni, én nem voltam olyan fontos ember, hogy cserben lehetett volna hagyni.

- Kell-e Békesi Lászlónak az MSZP?

- Igen, méghozzá két okból. Az egyik: én változatlanul makacsul hiszek abban, hogy nem lehet megoldani az ország gondjait egy igazán modern baloldali politikai erő aktív részvétele nélkül, és én nem látok a palettán mást, csak az MSZP-t. Lehet, hogy nem a jelenlegi MSZP-t, és nem feltétlenül ilyen összetételben. Ezt elismerem. Bár rögtön hozzáteszem, hogy nincs mércénk. Abban az értelemben nincs mércénk, hogy az MSZP-ben még soha nem került sor olyan konkrét döntésre, ahol az MSZP-n belüli különböző politikai irányzatok közül kellett volna választania a tagságnak vagy a kongresszusnak. Ellenkezőleg. Eddig még csak olyan döntések születtek, amelyek belső viták után - most mondhatnám, hogy legnagyobb örömömre - végül is engem erősítettek. A tegnapelőtti kongresszus egyhangúlag szavazta meg azt a programot, aminek a gerince azért mégiscsak az a gazdaságpolitika, ami az én nevemhez kötődik.

- Valóban: hányan jöttek?

- Történelmietlen a kérdés, hiszen ebben a térségben keresztül-kasul minden nép erősen keveredett, asszimilálódott. Az Árpád-kori vagy a Mátyás-kori magyar etnikum bizonyára nem azonos a 19. század elejének magyar népességével. De mondanék egy elgondolkoztató adatsort. Az 1910-es, utolsó békebeli népszámlálás szerint 911 ezer izraelitát tartottak nyilván, közülük 700 ezer magyarnak vallotta magát, a többi meg németnek. De csak azért, mert nem lehetett jiddis nyelvet, zsidó nemzetiséget a statisztikába felvenni. Ráadásul a 700 ezer magát magyarnak valló zsidóból 300 ezer kizárólag magyarul tudott.

- Miért a zsidóság lett a fő „bűnbak" a neokonzervatívok és a népiesek szemében is?

- Akármennyire is asszimilánsak voltak a zsidók, az itt élő társadalomból ellenszenvet váltottak ki. Ha ugyanis egy nem mobil, a változások iránt nem fogékony - lelkileg és tradicionálisan nem elég felkészült - agrártársadalomba betelepül bármilyen mozgékony, például kereskedéssel foglalkozó népcsoport, akkor az mindig súrlódásokba, tompább-élesebb konfliktusokba keveredik a közvetlen környezetével. Ne csak az európai példákra gondoljunk, hanem nézzük Indonéziában a kínaiak, Dél-Afrikában a hinduk vagy Törökországban az örmények helyzetét. De visszatérve a zsidóságra: azok a foglalkozási ágak és értelmiségi szerepek, amelyeket, úgymond, elfoglaltak, megtestesítői a polgárosodásnak. Ráadásul van itt egy másfajta előítélet is, amely a zsidókkal szembeni ellenszenvet megkülönbözteti például a németekkel, a görögökkel szemben táplált előítéletektől. Ugyanis a németek és a görögök keresztények, még ha a kereszténység két ágát is képviselik. Ámde a zsidók nem csupán más vallásúak, hanem az „Isten fiának a gyilkosai": ez az alapja a mitikus-biblikus gyűlöletnek: ez a xenofóbia minősített esete. Ez a középkori antijudaizmus maradványa, amelyet más - fejlettebb - életkeretek közé helyezett a polgárosodás. Ehhez tartozik az is, hogy a zsidóságnak más volt az élettapasztalata, mint a keresztényeknek. Hiszen a Galíciából bevándorlóknak alapélményük volt a menekülés: állandó készenlétben álltak. Ez a félelem motiválta a nyitottságukat, a kíváncsiságukat, a tanulni vágyást és az alkalmazkodókészséget is. Minderről nagyon alaposan ír Bibó, s arra is felhívja a figyelmet, hogy 1945 után is más életélménye - vagy inkább: halálélménye - volt a megmaradt zsidóságnak, mint a háborút átélő, de mégiscsak másként szenvedő magyaroknak.

Epilógus, 1996

Még csak tíz óra van, de az augusztusi nap máris hétágra süt a zászlódíszbe öltöztetett Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékparkban. Amerre a szem ellát, ezer és ezer ünneplőbe öltözött ember várja a Feszty-körkép felavatásának pillanatát. A rég várt alkalomra sokfelől érkeztek látogatók. Vannak, akik a Magyarok Világszövetségének vendégeként a tengeren túlról, mások a Felvidékről és Erdélyből jöttek. A mellettem állók Debrecenből, a mögöttem levők Győrből érkeztek.

Sokan vagyunk, akik az ünnepi eseményeket már kora reggel óta figyelemmel kísérhettük. Láttuk, amint az ópusztaszeri apát délelőtt kilenckor misét celebrált, majd felszentelte a körképet. Láttuk, amint az ungváriak a Kárpátok határláncairól összegyűjtött köveiket lassú, szertartásos mozdulatokkal a körkép plasztikai előteréhez helyezték. Az épületből most kilépő gimnazisták nevetgélve emlegetik a körkép különös tevéit. De csendre intik őket, mert máris megjelentek a dísztribün vendégei. Ők azok, akik elévülhetetlen érdemeket szereztek maguknak a Feszty-körkép felállításában. Ott látom többek között László Gyula és Györffy György akadémikusokat, Losonczi Pált, a kabáthajtókáján a Magyar Köztársaság Érdemrend Tisztikeresztjét (polgári tagozat) viselő Trogmayer Ottót, valamint Für Lajost és Békesi Lászlót, Fekete Györgyöt és Szűrös Mátyást, az 1989. évi Ópusztaszeri Emlékbizottság tagjai közül Rátkay Ferencet, Rakonczai Zoltánt, dr. Vastagh Pált, Varga Csabát (Magyar Néppárt), Marosi Izidor püspököt, Huszár Istvánt, Beck Tamást, Pallavicini Károlyt, Randé Jenőt, Szokolay Sándort, Váncsa Jenőt.

Most, hogy a vendégek az emelvényre értek, a dísztribün mintha recsegni, ropogni, sőt imbolyogni kezdene, a mellettem álló debreceniek viszont levett kalapjukkal a kezükben, előbb halkan, aztán mind bátrabban kezdik énekelni a Himnuszt, melynek hangjai először magasan felszárnyalnak, ott keringenek felettünk az égben, majd lassan szétáradnak az ópusztaszeri rónaságon...

(1995/7, 19-93. o.)

 

 

- A hajléktalanok elleni gyűlölet Ön szerint hasonló vagy inkább más okokra vezethető vissza, mint, mondjuk, a cigánygyűlölet vagy az antiszemitizmus? - Hát én erről azt gondolom, ilyen az ember. Ha Ábelt agyon lehet ütni, akkor Káin agyon fogja őt ütni. Ha valahogy megsejti, hogy a másik gyöngébb, kiszolgáltatottabb és védekezésre képtelen... Valahol ott van ez az emberben mélyen, azt hiszem, ez ösztönös dolog. Megvan ez a cigánygyűlöletnél, hisz az egy olyan kisebbség, amelynek sokféle hátránya van, amely - ha most a kirekesztők fejével gondolkozunk - megfogalmazható úgy, hogy terhet jelent a társadalomnak. És megvolt ez a zsidóság esetében is, annak kiszolgáltatott, vagonba zárt vagy úton hajtott állapotában. Ahogy a passiótörténetben is: Jézust, aki nem védi magát, meg lehet ütni, le lehet köpni, gúnyolni lehet. Akiről megérezhető, hogy nem akarja, vagy nem tudja magát igazán védeni, az mindig ingerel. Némelyeket agresszivitásra, másokat másféle indulatokra, esetleg arra, hogy mellé álljanak. Aztán egy kicsit a félelem is munkál mindenkiben. Tart némiképp attól az ember, hogy egyszer ő maga is ilyen helyzetbe kerül. Tehát azt a lehetőséget gyűlöli hajléktalan embertársában, hogy ő is egyszer hajléktalan lehet. Iszonyúan fél ettől a dologtól, és reménytelennek látja azok helyzetét, akik már belekerültek. Talán éppen a kishitűsége miatt választja inkább az agresszivitást, mert úgy érzi, meg kell szabadulnia legalább a látványtól, el kell kergetni, hogy legalább ne lássa. Én inkább olvasom Ézsaiás könyvét. Abban van az a szakasz, hogy „ha megosztod utolsó falatodat az éhezővel, akkor felhasad, mint hajnal, a te világosságod". Szóval a Biblia a társadalmi szolidaritásról úgy beszél, hogy az a pillanatnyilag nem hátrányos helyzetben lévő ember kockázata. Vagyis csak akkor lehet a rossz helyzetből kitörni, ha a pillanatnyilag még jobb helyzetben lévő is - hogy úgy mondjam - ugyanabba a helyzetbe hozza magát, mint a kilátástalanban lévő, azáltal, hogy mellé áll. Mert ha nem lökjük ki a csónakból azt, aki miatt az állandóan a fölborulás veszélyével fenyeget, ha a pereméig megmerült csónakba is megpróbáljuk a fuldoklót beemelni, akkor nagyobb esélyünk van rá, hogy a partot elérjük, mint ha mindenkit felfalva, megszabadulva a veszélyes tehertől, olyan könnyűvé válik, hogy felborul. A háborút követő időszakban - azt mesélik pedig sokkal rosszabb körülmények között voltak, mint ma, az emberek megosztották egymással azt a keveset, amijük volt, még a lakásukat is, ami rengeteg problémával járt, de mintha hamarabb lábaltak volna ki a nyomorúságból így együtt, egymást segítve, egymásra támaszkodva.

(...) A második baj a szellemi bukás. Ennek a rendszerváltó elitnek bizony gyenge a szellemi teljesítménye. Összehasonlítva a korábbi rendszerváltó elitek teljesítményeivel, az 1848-49-es, az 1867-es, az 1918-as, majd 1919-es, illetve az 1919-23-as teljesítményekkel, bizony nem korszakalkotóak. A nemzet nevű mű építése rosszul áll. A legpozitívabb, amit erről a rendszerváltó elitről elmondhatunk, hogy nem sikerült - sokszor akaratán kívül ugyan - csődbe vinnie az országot. De ez a legtöbb, ami itt ma elmondható. S amikor ezzel vigasztalják egymást, hogy nem vagyok olyan rossz, mint a másik, jobban csináljuk, mint elődeink 1945 után, vagy jobban, mint azok, akik 1990 és 1994 között csinálták, vagy hogy a mi embereink nem követtek el annyi hibát, mint a másiké, ez az értékrend tragikus.

A nyolcvanas években a politikai és a szakmai értékrend az volt, hogy ki az első tíz, akivel versenyezni akarok, mert az első tíz közé akarok bekerülni. Ma ehhez képest az a kérdés, hogy csak kerüljem el az első tízet, véletlenül se kelljen versengenem, és nem baj, ha az utolsó ötszázban vagyok benne, csak én legyek a képviselő, a főosztályvezető, a miniszter, a kft.-király, a bankár, a politikai politikus. A szakmai értékrendje a versengésnek hihetetlenül leesett. Nincs szakmai párbeszéd ezen elit és az értelmiség csoportjai között. Lassacskán föl se merül, hogy érdemben párbeszédet folytathatnának.

A harmadik, és ezt mondom legszomorúbban, az erkölcsi bukás. Itt két dolgot említenék. Az egyik, amit a hatalom megszállottságaként próbálnék megfogalmazni. Ez a rendszerváltó elit sajnos hatalomban és részben ellenzékben nem nagyon viselkedett másként, mint elődei. Erkölcsi értelemben nem sokat vethet az elődei szemére. A pártok története kizárások, bezárások, könyörtelenkedések, lefejezések története. És ez az értelmiségi beltörténet. Miközben kifelé mindenki toleranciát adott elő, belül véres események zajlottak, szellemi értelemben is. Még a legokosabb emberek is ha olyan helyzetbe jutnak, hogy politikai lehetőségük nyílik rá, hogy szellemi ellenfeleiket eltávolítsák a porondról, ennek az eltávolításnak az érdekében minden eszközt megragadnak. Ez egy hatalmas erkölcsi tragédia.

A másik erkölcsi tragédia, hogy ezt az értelmiséget is hihetetlenül megfertőzte a pénznek, illetve az anyagi jólétnek a vágya. Ott álldogálnak a pénzesfazekak mellett, és maradjunk abban, hogy elnézték azt, hogy a magyar társadalom olyan mértékű elkorrumpálódásba, elolaszosodásba menjen át, amelyet ugyanennek a rendszerváltó értelmiségnek kellett volna példamutatóan lelepleznie. Amikor a közönséges polgár az értelmiségi elitről gondolkozva arra a megállapításra jut, hogy mégiscsak válasszuk meg őt újra, mert ő már eleget lopott és talán nem fog többet lopni, és amikor azzal kell védekezniük a politikus értelmiségieknek, hogy ők személy szerint nem, csak a pártjuk rabol, csak a pártjuk foglal el vállalatokat és bankokat, az erkölcsileg nagyon lejáratja a rendszerváltó elitet. Elképzelhetetlen lett volna, hogy ugyanez az értelmiség leüljön olyan emberekkel egy asztalhoz, akikről kifejezetten tudja, hogy maffiózók, hogy kétes úton szerezték vagyonukat. A rendszerváltó elit ebben a váltásban érdemben sajnos nem emelte fel a szavát a társadalmi korrumpálódás ellen.

Nagyon nehéz lesz kitalálni a hatalomból. Ennek az értelmiségnek nagyon nehéz lesz kijönnie a hatalom és a pénz labirintusából. Egy elszegényedő társadalomban ez a rendszerváltó értelmiség nem szegényedett el. A társadalom nagy része nem tudja elfogadni ezt a gazdagodást, s különösen nem tudja elfogadni az együttérzés hiányát. A rendszerváltó elit sem anyagilag, sem hatalmilag nem hajolt le a kicsinyekhez, a nyomorultakhoz. Nem adakozott a sajátjából, nem mutatott semmi személyes önfeláldozást, lemondást. Miközben a társadalomtól állandóan lemondást követelt, önmagának nem diktált önvisszatartást, önfeláldozást. Felélték az erkölcsi tőkéjüket.

(1995/9, 21-31. o.)

- Igaz-e, hogy az Ön szerteágazó kapcsolatainak köszönhetően 92-93-ban már nagyon sok vállalkozó támogatta a pártot?

- Az ténykérdés, hogy 93-ban már az MSZP-nek volt a legtöbb pénze. De ebből a legkevesebb az adományokból jött be.

- Hát akkor miből?

- Üzleteltünk: adtunk-vettünk, csereberéltünk. És a nyereséget befolyattuk a pártkasszába. Pontosabban: voltak, vannak technikák, amelyek - hangsúlyozom: teljesen szabályosan - lehetővé teszik, hogy a pénz a párt közeli vállalkozásba kerüljön, majd ott újra forgassák, s megint újra, majd azt, ami ebből a pártnak jár, befizessék.

- Azért ez se nagyon megy barátok, rokonszenvezők, segítőtársak nélkül...

- Emlékeztetni szeretném arra, hogy nekünk az üzleti világban 1990-ben nagyon kevés barátunk volt. (Még aki volt, a nyilvánosság előtt az is letagadta.) Az üzletemberek egy része eleve távol tartotta magát a politikától, a többség meg vagy elment a kormánypártokhoz, vagy az SZDSZ-hez, Fideszhez. Ezzel csak azt akarom érzékeltetni, hogy nem csöngött naphosszat a telefon, mint ma...

- Ja, ez a kormánypártiság „átka"...

- De 92-től fokozatosan - hála az Antall-kormány teljesen elhibázott politizálásának - kezdtek elfordulni a MDF-től. Mert csalódtak bennük, s már látszott, hogy az MSZP egyfajta alternatívát tud felmutatni.

- De hogy lett ebből forintokban mérhető vagyona az MSZP-nek?

- Én rájöttem arra, hogy akkor is - meg ma is - Magyarországon a legfontosabb tőke a kapcsolati tőke. Ezért tudatosan építettem a kapcsolatokat a bankárokkal, az igazán nagy vállalkozókkal, azokkal a körökkel, amelyek már akkor is milliárdokat mozgattak meg. És igyekeztem hozni nekik olyan üzleteket, amelyekből azután csurrant-cseppent mozgalmi célokra is.

- Milyen feltételekkel közvetített üzleteket? Például jutalékért?

- Nem volt ez így rögzítve. A pénz a párthoz közeli alapítványokba folyt be.

- De hogy csinálta? Hiszen nem volt benne a privatizáció irányításában, az egész klientúragyártó hatalmi gépezetben...

- Nagy volt a kiábrándultság. És akadtak prominens üzleti körök, akik úgy érezték: érdemes támogatni nemcsak az MDF-et, hanem az MSZP-t és az SZDSZ-t is.

- Ennek vannak a párttörvény által pontosan meghatározott, tehát szabályos módjai. S vannak kevésbé szabályosak, olyanok, amelyekkel mindegyik párt él - nálunk is, külföldön is. Ezek közül a legismertebb az alapítványi támogatás.

- Mi is leginkább ezzel a lehetőséggel éltünk. Párt közeli alapítványainkba folyattuk be a pénzt, és onnan helyeztük ki. (...)

- Én értem, hogy kínosan ügyel az üzleteinek tisztaságára. De akkor hogyan keveredett bele ebbe a Kordax-ügybe? Tudja, hogy itt két szálon is „forgalomban van" a neve. Az egyik a Kordax médiavállalkozásai, a másik az olajpanama. Állítólag Kelemen úr, a Kordax tulajdonosa arra hivatkozott az APEH-nél, hogy úgysem fognak rábizonyítani semmit, hiszen Ön „kimossa".

- Tudja, hogy a mi beszélgetésünk engem mire kezd emlékeztetni? Egy régi viccre. Úgy hangzik: Kohn azt mondja Grünnek: hallottad, hogy az egész város azt beszéli, a húgod egy kurva? Mire Grün: nincs is húgom. Mire Kohn: ezt terjeszd te. Szóval ez így nem lesz jó. Mert én válaszolok a maga nagyon tendenciózus kérdéseire, de azután az olvasóban csak az marad meg, hogy a Máté körül mégsincs valami rendben.

- Vagyis az egész Kordax-ügy csupán az újságírók fantáziájában létezik, akik azért találták ki, hogy Önt lejárassák?

- Nem tudom, hogy van-e Kordax-ügy. Amit én erről hallottam, az inkább arra enged következtetni, hogy a cég kihasznált egy joghézagot, ezen sokat keresett, s most az APEH és a VPOP próbál valamit visszaszedni ebből. De ehhez nekem az égvilágon semmi közöm. A nevem egy sajátos „félreértés" révén került bele ebbe az egész rémtörténetbe. Kelemennek van egy 40 százalékos társtulajdonosa, akit Máthénénak hívnak. De én „h" nélkül írom a nevem, s ez a hölgy nem az én feleségem, soha nem is láttam. Így keletkeznek a legendák. Meg a rágalmak.

- De ezek szerint Önnek is érdeke, hogy ez a nagyon kellemetlen ügy tisztázódjék.

- Ha tiszta a Kordax, az is jó, ha nem, akkor ezt döntse el a bíróság. Értse meg: semmi közöm hozzá! Én kizárólag azzal foglalkozom, hogy amit az üzleti életben teszek, az megfeleljen az én normáimnak. Viszont az egész ügy kapcsán megemlíteném, hogy azért látszik, hogy Magyarországon még nagyon nem tudnak mit kezdeni a hirtelen meggazdagodott emberekkel. Pedig a közeg olyan, hogy most - ha valaki ügyes - gyorsan és sokat lehet nyerni. Én azt tartanám fontosnak, hogy arra törekedjünk: aki többet keres, az vegyen nagyobb arányban részt a közteherviselésben. Fizessen tisztességesen adót, ne meneküljön a fekete gazdaságba. Ezzel kellene foglalkozni a mainál sokkal erőteljesebben a kormánynak.

- Ezzel tökéletesen egyetértek. De ha már szóba került a fekete gazdaság, engedje meg, hogy még megemlítsem: igen gyakran hallani az Ön - áttételes - privatizációs tevékenységéről. Ennek az lenne a lényege, hogy Ön strómanok révén beszáll különböző ügyletekbe - leginkább az élelmiszeripar, a textil- és cipőkereskedelem, az alkatrész-kereskedelem, a dohányipar területein. A trükk lényege: egy-egy pályázatra létrejön egy kft., természetesen nem az Ön nevével, majd nyer, a tevékenységet továbbadja egy másik kft.-nek, amely már az Ön valamelyik érdekeltségéhez kapcsolódik. Állítólag egész vállalkozásgyűrű alakult ki így Ön körül.

- Ezek mocskos rágalmak.

- Most, tőlem hallja először?

- Nem.

- Akkor miért nem cáfolja?

- Mit cáfoljak? A semmit?! Egyetlen olyan vállalkozásom sincs, amiben ne lenne ott a nevem. Ugyanis ebben az országban semmi sem marad titokban. S ha nem most derülne ki, akkor kiderülne holnap. Mindez nem csak rám hullana vissza, hanem a pártra is. De a politikai háttértől függetlenül, egyszerűen nincs rá okom, hogy ne a saját nevemen jelenjek meg az üzleti életben. Én ugyanis büszke vagyok arra, amit elértem. Ha másért nem, hát ezért is nagyon vigyázok arra, hogy még érintőlegesen se lehessen összehozni üzleteimet valamiféle törvénytelen akcióval, vagy a fekete gazdasággal. Szeretném jelezni: azok a kérdések, amelyeket maga feltesz nekem, a becsületemet kérdőjelezik meg. Tendenciózus és rosszindulatú vádaskodások halmazát hordja össze. Én nem hiszem, hogy ennek a beszélgetésnek így van értelme, s hogy ez korrekt lenne.

- Azt reméltem, hogy amikor az ország egyik legismertebb üzletembere, aki ráadásul a vezető kormánypárt alelnöke, vállalkozik egy átfogó beszélgetésre, akkor tisztában van azzal, hogy az újságíró rá fog kérdezni a személye körül forgó különböző szóbeszédekre. Ez nem tendenciózusság: ez az én szakmai-morális kötelességem. De természetesen most akkor megkérdezem: folytathatjuk-e a beszélgetést?

- Folytassuk.

- Vigyázat: újabb tendenciózus kérdés következik. Ön igen előkelő helyen, az országos listán harmadikként jutott be tavaly a parlamentbe. Ezzel „fizettek" Önnek a szocialisták az előző évek áldozatos és egyben eredményes pártpénztárnoki munkájáért?

- A huszonhatodik helyen indítottak az országos listán, de akik előttem álltak, azok egyéni, illetve megyei listákon befutottak. Így kerültem én a harmadik helyre. Ezt nem tekintem fizetségnek. Én is szerettem volna aktívabban politizálni, a párt is szerette volna, ha aktívabban politizálok. Ennyi. ...komolyan gondolkozom azon, hogy a következő választásokon - azaz a tavaszi kongresszuson - nem indulok el az alelnöki posztért.

- Miért?

- Részint mert a pártmunka nagyon sok időt vesz el az üzlet elől. Másrészt mert úgy látom, hogy nálunk még teljesen szokatlan, és ezért állandó vádaskodásnak van kitéve az az üzletember, aki egy pártban tisztséget vállal. Holott ez a világon mindenütt megoldott.

- Talán nálunk is megoldaná, ha végre meghoznák az összeférhetetlenségi törvényt.

- Nem tudom. Azt viszont igen, hogy én személy szerint iszonyatos anyagi veszteségeket könyvelek el azért, mert miközben a versenytársaim mind privatizálnak, én nem indulok a privatizációs piacon.

- Mert Ön is érzi ennek az etikai súlyát?

- Én etikai kérdésekben pontosan eligazodom. De úgy látom, se a társadalom, se a sajtó nem tud megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy üzlet és politika között van kapcsolat. Persze el lehet képzelni steril viszonyokat, laboratóriumban kitenyésztett profi politikusokat. Csak akkor azokat nagyon meg kellene fizetni. Egyrészt, hogy legyen miből megélniük. Másrészt, hogy ne legyenek megvesztegethetők.

(...)

- Tudja, hogy Önt hogyan nevezik a háta mögött a pártjában?

- Nem.

- Don Corleone.

- Én lennék a keresztapa?

 

„Szeretném hangsúlyozni: lehet, hogy többször megsértett a kérdéseivel, de maga volt az első újságíró, aki szemtől szembe feltette ezeket a kérdéseket, s nem kontrollálatlan információk alapján írt és vádaskodott. Ezért is álltam rá erre a beszélgetésre."

Máté László kiegészítése, amelyet a kézirat jóváhagyása (változtatások, rövidítések) alkalmával tett, lapzárta után.

(1995/12, 3-23. o.)

 

- Filoména, mit lát egy látnok?

- A látnok tisztánlátó. A tisztánlátás pedig sejtinformációt jelent, vagyis azt, hogy az egyik sejtcsoport, jelen esetben az enyém, képes kommunikációs kapcsolatot felvenni egy másik ember sejtcsoportjával. Az én sejtjeimben lévő DNS-molekula annyiban tér el másokétól, hogy érzékenyebb, és fölfogja a jelzéseket, a sejtvibrációt.

- Ez azt jelenti, hogy elég csak ránéznie valakire, máris tud róla mindent?

- Többnyire látom az egészségi állapotát. Fölfogom az érzéshalmazok energiáját is, amit ő sugároz. Mindazt, amit a sejtjei a múltból, a jelenből és a jövőből üzennek.

- Látja a jövőt is?

- Annyira látom a jövőt, amennyire a jelen információit kivetülni látom. De ha látom is, hogy valakit tragikus baleset fog érni, csak annyit mondhatok, legyen óvatos. Vannak dolgok, amiket nem mondhatok el, mert az emberek kíváncsiak ugyan a jövendőjükre, de azt nem szeretik, ha beléjük is látnak.

- Elképzelhető, hogy azt is látja, mi vár ránk 1996-ban?

- Nehéz év következik. Nem lesz könynyű dolga a politikusoknak, mert közöttük kiéleződnek a konfliktusok, nem bíznak egymásban. Horn Gyula tele van feszültséggel, agyongondolkodja magát. Pető Iván más karakter, neki már nagyon elege lesz, de mégis azt látom, a két párt együtt marad. Megint lesz politikusbaleset, amit fölfújnak gyilkosságnak. A dolgok elfajulhatnak odáig, hogy az emberek hontalannak érzik magukat a világban, mert kiveszőben van az egymás iránti szeretettel együtt a hazaszeretet is. Katasztrofális áremelések lesznek, a fillér eltörlődik, de sok új épületet látok, több külföldi kerül nálunk állásba, katonai téren is. Föllendül a hadiipar. Katasztrófákat nem látok, kisebb árvizek, kigyulladások lehetségesek, ezek pénzt húznak ki a zsebekből. Háborút nem érzékelek, Magyarország Isten által védve van.

(1996/1)

 

- Bokros Lajos - hivatalba lépése után - közzétett egy hivatalos, szűkszavú életrajzot, amely szikáran a szakmai életút eddigi állomásait rögzíti. Ebből a családi háttérre nemigen lehet következtetni. Ugyanakkor a stabilizációs csomag kapcsán magasra csaptak Ön körül az indulatok, s különböző szélsőséges körök a legkülönbözőbb módon próbálták életrajzát értelmezni: besározni, degradálni. A demagóg, kirekesztő megnyilvánulások közé tartozott - sok egyéb mellett -, hogy „lezsidózták". Tudjuk, hogy ez ma - meghatározott társadalmi kontextusban - szitokszónak számít, s ebben az értelmezésben az a zsidó, akit annak tartanak. Nos, én úgy tudom, hogy ezt Ön sohasem cáfolta, holott a „vád" teljesen megalapozatlan. Sőt úgy tudom, hogy ha akart volna, éppenséggel felmutathatott volna olyan családi múltat, amely a mai ellenzék körében válthatott volna ki rokonszenvet. De Ön erről is hallgatott. Miért? S voltaképpen honnan jött, mi a szellemi-érzelmi-tradicionális családi hátországa Bokros Lajosnak?

- Először is rögzítsük: a „zsidózás" ellen azért nem tiltakoztam, mert úgy gondolom, hogy ha olyan helyzetet teremtenek, amikor a zsidózás megbélyegzést jelent, akkor - függetlenül attól, hogy ez igaz, vagy nem - erkölcsileg megengedhetetlen azzal érvelni, hogy én nem vagyok az. Mert ezzel akarva-akaratlanul azt sugallom, hogy lehet szidni a zsidókat, de engem nem. Én azt mondom: ha a cigányokat szidják ebben az országban, akkor én cigány vagyok. Ha a zsidókat szidják, akkor én zsidó vagyok. Ha a románokat, akkor én román vagyok. Ez azért fontos, mert a „zsidóságom" nem új keletű híresztelés. Az Antall-kormány idején próbáltak azzal „bekeríteni", hogy én erdélyi zsidó vagyok. (...)

Én úgy gondolom, hogy az Alkotmánybíróság kifejezetten negatív szerepet játszott, és antimodernizációs döntéseket hozott. Jogászok sora állítja, hogy nemcsak túllépték azokat a kereteket, amelyekre jogosítványaik szóltak - jelesül: nem minősíthettek volna gazdaságpolitikai, s pláne nem költségvetési, illetve adótechnikai lépéseket -, hanem jogilag is vitatható az állásfoglalásuk. Az alkotmányból ettől eltérő döntést is levezethettek volna, az a „láthatatlan alkotmány" - amire pedig mindig hivatkoznak - személyes és politikai hatalmi és manipulációs technikák sorához nyitja meg a kapukat. Ráadásul nagyon megnehezít minden további reformlépést. Politikai szempontból teljesen elbizonytalanította a kormányzatot, s részben ez köszönt vissza az SZDSZ tavaly nyári magatartásában is. Amit persze az is motivált, hogy általában akarják az államháztartási reformot, ám azokon a pontokon, ahol személyes elköteleződéseik vannak - így például önkormányzati ügyek, vagy az oktatás- és a kultúrafinanszírozás részletkérdései -, ott ők is védik a megszerzett privilégiumokat. Ez számomra nagyon nagy csalódás volt.

- Úgy véli, hogy az Alkotmánybíróság béna kacsa állapotba hozta a kormányt?

- Igen. S ezen a bázison erősödtek fel azután a szakmai lobbik, a szakszervezeti erőcsoportok támadásai, s a politikai-ideológiai természetű viták is.

- De ez természetes, vagy nem?

- Szerintem az ideológiai vitákat a kormányprogram elfogadása előtt kellett volna lefolytatni, s tisztázni: mit vállalnak, mit nem. De menet közben „kiszállni" - ez politikailag is gyáva és ostoba magatartás. Hiszen a stabilizáció érdekében - s látható eredménnyel - a kemény intézkedéseket így is, úgy is meg kellett hozni. A kiadásokat vissza kellett fogni, a keresletet korlátozni, a reáljövedelmeket csökkenteni. Ezeket a lépéseket a társadalom akkor fogadta volna el könnyebben, ha egyben érdemi reformlépések is társulnak hozzájuk. Ha pontosan lehet tudni: ki nyer és ki veszít. De megszavazni a stabilizációs csomagot - ez történt a pótköltségvetés során -, majd „elgyöngülni" a 96-os költségvetés összeállításánál és sokkal kevesebb reformot indítani, mint amire éppen a stabilizáció végigvitele szempontjából szükség lenne, az bizony félmegoldás. Ráadásul könnyen vissza is üthet. Mert így az emberek valóban csak a negatívumokkal találkozhatnak, s nem látják az egész folyamat célját és értelmét. S ez elkeseredéshez, népszerűségvesztéshez vezet. Míg a következetesség mindig meghozza a maga - akár választási - gyümölcsét is. (...)

- Azért ez az idei adórendszer szakmailag is fiaskó!

- Pénzügyminiszteri ténykedésem leggyengébb pontjának azt tartom, hogy nem sikerült ebben áttörnöm, s érdemi adóreformokat elindítanom. Ráadásul itt tényleg visszarendeződés történt, hiszen azzal szemben, amit akartam, hogy csökkenjen a centralizáció mértéke, még tovább is nőtt. De ez a költségvetési kényszer következménye, hiszen nem vagyok varázsló: csak anynyit tudok kiadni, amennyi bejön. Ez ilyen egyszerű. Ha a kormány valóban rászánta volna magát már tavaly az államháztartási reformokra, akkor most ebben is előbbre tartanánk. De az volt az érzésem, hogy mindenki csak szavakban bátor. Amikor dönteni kell, a miniszterek - a szabad demokrata miniszterek is - keményen védik a saját lobbijaikat. Ez a tavaly nyári kétnapos kormányülésen is így történt, s ennek a következménye lett ez a szerencsétlen adó. (...)

- Végül is Ön szerint mi motiválta Horn Gyulát abban, hogy továbbra is kiálljon a stabilizációs program és a koalíció mellett?

- Részint erre kapott felhatalmazást pártja vezető testületeitől. Szerintem a pártelnökség meg a Vitányi vezette választmány egyértelművé tette a számára: ha másként dönt - leváltják. Részint úgy érezte, hogy le kell szerelnie a túl hangossá és erőszakossá váló belső erőcsoportot. Ugyanakkor éppen azért, mert már látszott, hogy a stabilizációnak rövid távon is lesznek kézzelfogható eredményei, bízhatott a szakszervezetekkel való megállapodásban. Kongresszus előtt állt az MSZP, ezért többféle „menekülési irányt" is nyitva hagyott maga előtt.

- Horn az az ember, aki elviseli, hogy korlátozzák?!

- Arca rándulása nélkül tudomásul veszi, ha falnak ütközik. Neki csak az erő számít, semmi más.

- Úgy tudni, hogy arra az időre már maga is kezdett politikailag kikupálódni. Állítólag becserkészte az MSZP különböző erőcsoportjait, különalkukat kötött a vállalkozói csoporttal, a hajdani reformkörösökkel. Igaz ez a nagy konspiráció?

- Nem. Addigra már kikristályosodott a frakcióban egy olyan jelentős csoport, amely nem csak engem fogadott el, hanem hajlandó volt kiállni a stabilizáció és az államháztartási reform megvalósítása mellett.

- Majd eljött a semmit meg nem oldó miskolci kongresszus, ahol kapott egy I love Lajos trikót.

- Ez volt a show része. (...)

- Mi a szakmai indoka a lemondásnak?

- A kormány a szokásos módon megint halogató, felemás határozatot hozott. Nem oldotta meg a tébé-alapok hiányának kérdését, s a finanszírozás módjára sem tett értelmes és beváltható javaslatot. A reformot előkészítő egészségügyi adó kérdéséről pedig érdemben nem foglalt állást, ugyanakkor konstruktív ellenjavaslata sem volt. Számomra ezzel világossá vált: a társadalombiztosítási reform megkezdéséhez nincs politikai bátorság, ugyanakkor a tébé-alapok idei hiányáról egy olyan előterjesztést fognak beterjeszteni, ami tarthatatlan. Mindehhez én nem kívántam asszisztálni. (...)

- De akkor nem kellett volna mégis egy darabig még kitartania?

- Amíg úgy láttam, hogy személyemmel nagyobb az esélye a reformoknak, addig erőlködtem. De most éppen a fordítottját tapasztaltam. Miután a kormányfő már nem bízott bennem, úgy gondoltam, a távozásommal megkönnyítem a dolgát. Ha tényleg akarja a reformokat, s ehhez talál egy szakmailag felkészült, de politikailag még nem annyira elkoptatott személyt, mint amilyenné az ő felfogása szerint én váltam, akkor ám legyen szabad az útja. Hiszen nekem szakemberként és állampolgárként egyaránt az a fontosabb, hogy legyenek reformok. S nem az, hogy mindenáron én vezényeljem ezt a folyamatot.

...A jelenből visszanézve könnyű rosszul emlékezni rá, hogy miért kellett az (eredeti) Mozgó Világnak megszűnnie. A rendszerváltás idején az egykori szerkesztők jelentős része, mindhárom akkori párttag, Alexa, Kulin, Gergely és rajtuk kívül Czakó Gábor az MDF-hez csatlakozott, egyedül Kocsis Zoltán neve tűnt fel olykor a liberálisok által támogatott politikai akciókban. 1983-ban azonban a Mozgót nem „nép-nemzeti irányultsága", „nacionalista" vétkei miatt marasztalták el. Voltak ilyen jellegű kifogások is például Czakó és Alexa egy-két hátlapi jegyzetével, Alexa Illyés-összeállításával, Köteles Teleki-cikkével, Vígh Károly amerikai jegyzeteivel kapcsolatban, de a kifogásolt írások és szerzők túlnyomó többsége sokkal inkább a demokratikus ellenzékhez, mint a nép-nemzeti szárnyhoz állt közel. Csoóri Sándornak az 1982. januári számban megjelent interjúja valóban a legsúlyosabban kifogásolt, fegyelmivel jutalmazott írások egyike volt, de az is azért, mert a politikai pluralizmus gondolatát pedzette, az ellenzékiség elfogadását implikálta és - miként korábban Eörsi és később Radnóti - kikezdte Aczél egyik legszentebb tehenét, az Új Írás főszerkesztőjét. Ahogy az egykori szerkesztők nagy többsége a nép-nemzeti oldalon vagy annak közelében, a kifogásolt szerzők nagy többsége a liberális oldalon vagy annak közelében helyezkedett el a rendszerváltás után: Mészöly Miklós, Orosz István, Szilágyi Ákos, Mátyás Győző, Esterházy Péter, Könczöl Csaba, Diósi Ágnes, Pető Katalin, Bauer Tamás, Radnóti Sándor, Tamás Gáspár Miklós, Csalog Zsolt, Andor Mihály stb. A Mozgót és műkritikus törzsszerzőit (például Beke Lászlót, Hegyi Lorándot) a nyugati hóbortok, az öncélú modernizmus propagátoraiként, mi több, a nép-nemzeti elkötelezettség ellenségeiként marasztalták el: „A műkritikai írásokban legtöbbször puszta negatívummá, a konzervativizmus tanúbizonyságává válik a népi-nemzeti-társadalmi elkötelezettség... a nihilisztikus áramlatok kapnak lelkes méltatást" - olvasható a Mozgóról szóló állásfoglalás májusi változatában.

A Mozgóról szóló állásfoglalás minden változatából kiderül, hogy a lappal alapvetően az a baj, hogy rendszeresen megsérti és tudatosan fellazítja a rendszerellenes ellenzék, a rendszerellenes személyek, írások és nézetek publikációs tilalmát. (...)

Az új szerkesztőség által jegyzett első számban megjelent egy politikai szenzációszámba menő interjú Nyers Rezsővel. Radnóti Sándor Demszky Gábor szamizdat folyóiratának, a Hírmondónak a hasábjain a következőképpen méltatja az interjút: „Talán minden eddigi állásfoglalásnál határozottabb kritikai hangnemben beszél itt a politikus a gazdasági reform politikai feltételéről, a politikai reformról. S meg is mondja, mire gondol, a párt- és állami funkciók radikális különválasztására, valódi választott szervekre, s - noha szó szerint nem így mondja - a párton belüli frakciók kialakulására. Először esik szó a magyar sajtóban a legfelső vezetés szintjén való súlyos nézeteltérésekről. 1974-es távozását (...) példátlan módon bukásként írja le, mely a reform 1972-es »visszarendeződésének« következménye volt. (...) A Mozgó Világ kis háziszenzációjaként védelmébe veszi Bauer Tamás cikkét, a régi Mozgó Világ egyik legnagyobb botránykövét."

Nyers Rezső meggyőződése szerint Aczél eszelte ki, hogy ezzel az interjúval induljon az új Mozgó, hogy ez legitimálja a lapot.

Az interjú üzenete világos: a rendszer, a hatalom keretei között a legbátrabb reformgondolat is legitim; aki a rendszer, a hatalom oldalán áll, annak biztosítjuk a bátorság lehetőségét, a reformgondolkodás és a szólás széles körű szabadságát. A rendszerhez való hűségért szólásszabadsággal fizetünk (a hűtlenkedésért pedig szólásszabadsággal kell fizetni). Ezt kellett a Mozgónak demonstrálnia, és ezt a demonstrációs funkciót, ezt a lap előtörténetéből örökölt extra szabadságkeretet kihasználva tudta az új szerkesztőség, a szerzők széles körének távolmaradása ellenére is, az egyik legjobb magyar folyóirattá tenni az új Mozgó Világot (is). Természetesen nem küzdelmek és veszélyek nélkül, hiszen ennek az aczéli koncepciónak jelentős ellenzéke volt. A júliusi PB-ülés jegyzőkönyve elég szemléletesen mutatja, hogy Aczél milyen közegben képviselte ezt a koncepciót. Már a Nyers-interjút tartalmazó első szám miatt is letolták a TKKO-t, tehát nyilván Aczélt is. A Trockij-összeállítást tartalmazó augusztusi számot aztán be is tiltották...

(1997/1, 23-37. o.)

 

 

...az MSZP egyre jobban belehajszolja magát abba, hogy a stabilitást emlegeti mint fő politikai előnyt és erényt a pártban és a társadalomban egyaránt. Egyszerűen nem veszi észre, hogy amit a méla, narcisztikus politikus stabilitásnak vél, azt az emberek többsége már régen káosznak érzékeli. Ezért a lakosság már nem retten vissza a káosz emlegetésétől sem, hiszen lényegében benne él. Sem a politikában, sem a társadalomban nincs persze káosz, súlyos válság sincs, ellenkezőleg, lassú és keserves felfelé kapaszkodás van, amit az emberek nagy része még nem érzékel. Az egymást fölerősítő negatív folyamatok időszaka véget ért, vagyis az ördögi kört az egymást mindinkább támogató gazdasági és társadalmi folyamatok időszaka, az „angyali kör" váltotta fel. A lakosság többsége mindezt azért nem érzékeli, mert a fellendülés első hulláma még nem változtatta meg az életét és közvetlen környezetét. De már a közeljövőben nyilvánvaló lesz ez a lassú felfelé kapaszkodás, ahogy például Lengyelországban - ahol az egész mély válság is elsőként kezdődött - már érzékelhető a válságból való kilábolás a lakosság számára. A perspektívátlanság és a rossz közérzet jelentős mértékben a kormány rossz kommunikációs teljesítményének az eredménye is. Nem szabadna az embereket ráadásul a stabilitás fétisével is riogatni, hiszen ennek olyan üzenete van, hogy rossz volt és rossz lesz a helyzet, s ennyiben van állandóság.

(1997/5, 3-11. o.)

 

 

...Aczél hitt a kommunizmusban, merthogy nem hinni benne egyenlő lett volna egész életének megkérdőjelezésével. S ezt az életet ő egy diadalmas életnek tekintette.

Aczélnak a kommunizmusba vetett hite 1956-tól nagyon szorosan összefonódott Kádár Jánosba vetett hitével. Minden Révész által felkutatott mozzanat arra utal, hogy olyan ember volt, aki nem a főhős, hanem a második szereplő, a hűséges, de nagyszerű második ember szerepére vágyott a történelmi világszínpadon. Neki szüksége volt valakire maga fölött, egy férfira, akit tisztel, sőt akit imád, de akit ugyanakkor saját legbensőbb barátjának tekint, akinek napfényében és bizalmában sütkérezik, s akiért áldozatra is kész.

De az úr, évtizedes hosszú szolgálat után, egyszerűen kidobta. S mit csinál ekkor Aczél? Utolsó beszédében Kádár dicsőségét zengi. Aczél György parvenü volt. Hannah Arendt - mások nyomában megkülönböztette az asszimiláció korszakának két jellegzetes zsidó típusát: a parvenüt és a páriát. Ma már ez a két típus meglehetősen általánossá vált, és korántsem korlátozódik a zsidóságra. A parvenü asszimilálódik, és abban az értelemben sikeresen is, hogy elfogadtatja magát, hogy hatalmat és elismerést szerez - mindenek fölött azoknak az elismerését, akikhez asszimilálódott.

A Kádár-korszak a parvenük paradicsoma volt, különösen az intellektuális parvenük paradicsoma, a falusiaké éppúgy, mint a városiaké. (Csak jó ízlés okából nem sorolok fel néhány tipikus nevet.) Ezek voltak azok, akiket Aczél nagyon jól megértett. Tudta, hogy valamivel mindegyik megvásárolható, s türelmesen találgatta, hogy vajon mivel. Furcsa viszonya volt hozzájuk. A parvenü ugyanis nem becsüli sokra a másik parvenüt. Különösen Aczél nem. Azt becsülte igazán, akit nem tudott megvásárolni.

[Aczél és korunk c. könyvében] Révész hangsúlyozza, hogy Aczél maga nem volt megvásárolható.

Aczél nem az úgynevezett világproletariátushoz (tehát a többi pártfunkcionáriushoz), hanem Lukácshoz, Németh Lászlóhoz, Illyéshez, Déryhez akart asszimilálódni. Azok társaságába vágyott, akik sem parvenük, sem páriák nem voltak.

A kulturális hatalomnak nem volt arca, személytelen gépezetként működött. Óvári vagy Knopp később is megőrizték a bürokratikus személytelenség e szellemét. Aczél ezt a gépezetet perszonifikálta. Őt el lehetett érni, ő nemcsak a hivatalban fogadott - és ott is néha egyedül -, ő elment magántársaságba, ő nemcsak funkcionáriusokkal, hanem a művészekkel, elsősorban az irodalmi elittel is barátilag érintkezett. Ebben volt sok színészkedés, de nem csak színészkedés. Mert szerette ezt a társaságot. Ennél csak az ELSŐ EMBER, választott főhőse, Kádár János társaságát becsülte többre.

Aczél csábító volt a szó szoros értelmében. Ahogy egy csábító házasságot ígér egy leánynak, de valójában mást akar tőle, úgy ígért sok mindent Aczél számtalan magyar írónak, művésznek anélkül, hogy pontosan megmondta volna, hogy voltaképpen mit akar tőlük.

...Ez a tényregény történetek sorozata. Az egyes részek hosszúsága nem az évek, hanem a történetek számától függ. Nem Aczél, hanem Aczél és korunk egymásba átjátszó, egymásra válaszoló vagy egymással ütköző reprezentatív történeteinek számától. Ismétlem, ez a történet a 30 és 80 év közötti egész magyar értelmiség története, azoké is, akik szerepelnek a könyvben, azoké is, akik nem, azoké is, akiket Aczél teljesen elcsábított, azoké is, akiket csak kissé vagy látszólag. Az ember ráismer szüleire, barátaira vagy volt barátaira, szomszédaira, saját múltjára.

(1997/5, 13-17. o.)

 

 

...Az antiszemitizmus ebben a „mozgalmi" formában a választási győzelem után nem folytatódott, de az Antall-kormány alatt meghonosodott az „első nyilvánosságban" az „áthallásos" zsidózás. Ez sok mindent jelentő tabuszegés volt. 1945-
1990 között a célzatos antiszemitizmus is megszűnt szobatiszta magatartás lenni a nyomtatott nyilvánosságban. A hallgatólagos norma karikírozva körülbelül ez volt: „kutyát, macskát tartunk a lakásban, tehenet, antiszemitát nem tartunk a lakásban". Az Antall-kormány alatt azonban megjelentek a zsidó antiszemita kódnevei. Patinások, mint a „gyökértelen", régi újak, mint a kozmopolita és a belőle modernizált „globalista", valamint újak, mint a „magyarellenes" - merthogy magyar nem lehet magyarellenes, ki tehát az a magyar, aki „voltaképp" nem magyar? Amerikából hazaszalasztott „nyugatosok" (nácik és kollaboránsaik, akiket 1944 végén a németek csapataikkal együtt kivontak Magyarországról, és mivel 1945-ben nem térhettek haza, „kitántorogtak" Amerikába) meghonosították a Nyugaton „republikánus" divatjelenségként burjánzó „revizionista" történetfelfogást, amely szerint a veszedelmes totalitarizmus a bolsevizmus, amellyel a balliberális renegát Roosevelt árulása következtében szövetkezett a Nyugat, jóllehet a hitlerizmussal kellett volna együtt megvívnia a második világháborút a Szovjetunió ellen. A hitlerizmusnak csupán az a „szükség törvényt bont" turpissága volt, hogy a népi nacionalizmussal, az antiszemitizmussal tömegbázist kapart az úri jobboldaliság alá. A „revizionista" felfogás szerint a „jaltai világrend" vége arra kötelez „bennünket", hogy számoljunk le az antifasiszta örökséggel, és utólag kössük meg azt a történelmi antikommunista paktumot a fasizmussal, amit Roosevelt árulása miatt 1941-ben elmulasztottunk. (...)

A magyar társadalom neutralizálja, politikai kezelhetőségüktől megfosztja az előítéleteket, köztük a rasszista előítéleteket is, amikor nem demokráciaproblémaként, hanem politikailag semleges érdekproblémaként kezeli. E szerint a felfogás szerint a cigányok baja, hogy a „magyarok" meg akarják lincselni őket, és a cigányokkal érintkező „magyarok" baja az, ha a cigányok tőlük veszik el azt, ami nélkül éhen halnának. Akit egyik dolog sem érinti, annak semmi köze az egészhez. A megoldáshoz csak akkor juthatunk el, ha a rasszizmus mindnyájunk számára a demokrácia mindenkit veszélyeztető fenyegetéseként jelenik meg.

(1998/1, 5-12. o.)

 

 

...A nyolcvanas évek közepének válságában, a kilencvenes évek demokráciájában a „homo kadaricus" megszerezte a „gyűlölethez való szabadságot és jogot". Immár nincs az az állam, amely visszatartana a szegények, a cigányok nyílt megvetésétől. Sőt az állam ugyancsak kifejti a szolgáltatás-ellenszolgáltatás, a piaci teljesítmény ideológiája alapján a maga nem különösebben szegénybarát ideológiáját. A stigmatizáció joga immár általánossá válik.

De ennél is fontosabb a közöny joga. Nem kell gondolnunk az éhezővel és fázóval. A Cigány Földrészt éppúgy elfeledhetjük, mint a távoli Afrikát. Érdektelen és használhatatlan kontinens. Nem kell őket nézni. Nem kell hozzájuk odamenni. S nem kell őket üldözni se. Minek? Körülveszi őket a hallgatás, a számkivetés, a jövőbe szóló útlevél-nélküliség schengeni határa. A gettófalak nem közöttünk, hanem bennünk vannak.

(1998/1, 13-20. o.)

 

- Gyakori panasz, hogy a gyanúsított akár vétkes, akár nem, a nyomozati szakaszban a rendőrség brutálisan jár el, prekoncepciója van, s ezt etnikai előítélet motiválja. Van-e ebben áttörés?

- Az ilyen atrocitások nem csupán a cigányokat érik, persze leginkább velük szemben alkalmazza a rendőrség ezt az automatizmust. Sok esetben értünk el eredményeket. De nem tartom jónak a társadalom egészsége-közérzete, a demokratikus alapintézmények működése s általában a végrehajtó hatalom iránti állampolgári viszony megítélése szempontjából sem, hogy nekem állandóan perelnem kell a rendőrséget. A feljebbviteli hatóságok általában korrektül járnak el, s elítélik a tisztességtelen rendőri eljárást. De mit ér az elmarasztalás, ha az illető rendőr továbbra is rendőr marad? Vagy elítélik, de a bírósági eljárás alatt a falu lakossága (ez volt a fajszi ügy) - élén a polgármesterrel - rokonszenvtüntetést rendez a rendőr mellett. Azt tapasztalom, hogy a magyar rendőrség - nem a „polgárbarát" legfelső vezetéséről van szó, bár sokszor ők is inkább csak hangzatos kijelentéseket tesznek konkrét intézkedések helyett - nem tanul ezekből az esetekből. Nemrég mutatta be a televízió a „Szolgálunk és vétünk" című dokumentumfilmet. Ebben szerepeltek vádlottként a BRFK munkatársai, akik tanúnak megidézett embereket bántalmaztak. Méghozzá oly módon, hogy sapkát húztak a fejükre, hogy ne lássák, ki üti őket. Ebben az ügyben a rendőrség végül busás kártérítést fizetett. Ennek nagy volt a nyilvánossága. S utána megkerestek bennünket más sértettek, akikkel lényegében ugyanez történt. Korábban is történtek hasonló esetek, azzal a különbséggel, hogy a kommandósok álcázták úgy magukat, hogy utóbb ne lehessen azonosítani őket. Ez volt a györgyteleki ügyünk, ahol annak ürügyén, hogy tolvajokat keresnek, végigvertek egy cigánytelepet, gyerekeket, asszonyokat. Feljelentésünk alapján az ügyészségi nyomozóhivatal feljelentette a rendőröket, de megszüntették a nyomozást, mondván, hogy a tettes ismeretlen. Annyit azonban elértünk, hogy utána szabályozták: a bevetési akcióknál azonosítási számot kell a kommandósoknak viselniük. Ilyen kis lépéseket tudunk elérni. Ugyanakkor ezeknek a történeteknek van egy másik - számomra ellentmondásosnak tetsző - következménye. Hatásukra a polgárok öntudatosabbá válnak, jobban mernek élni jogaikkal. De van egy olyan reakció is, hogy a rendőrség úgyse véd meg, célszerűbb, ha magunk gondoskodunk magunk nyugalmáról. (...) Az igazságszolgáltatás is tévedhet. Ezt be kell kalkulálni. De ha tévedett, akkor a hibát kompenzálni kell. S még egy: a tévedést ne lehessen felelőtlenül elkendőzni. Én még olyan üggyel nem találkoztam, amiben, miután kiderült, hogy a bíró tévedett, utána elhagyta volna a pályát.

A mai magyar társadalom és a jövendő magyar élet egyik legsúlyosabb kulcsproblémája a romakérdés. Olyannyira, hogy a felhalmozódó feszültséget nem lehet csupán tűzoltással, egyes részletkérdések időleges rendezésével megoldani. Az egészre kell figyelni, annak teljes összefüggésrendszerében. És az egészre kell megoldást találni. És ha nem lehet egyszerre - mert nem lehet -, akkor szerves, sokoldalú programot kell készíteni és végrehajtani.

(1998/1, 73-76. o.)