A Mozgó Világ internetes változata

„Aztán nem tudom, mi minden néma és

messze gondolkodást űztem s mi után:

csak a fejem leengedődött,

és ott a fasor kevés porában

 

nyitott szemem alatt lépett lépések

nyomai voltak, így szembe jöttek mind,

s előttem haladtak a nyomok,

s emlékszem, volt sápadt lépés, melyet

 

egy másik sápadt lépés elnyomott és

elrontott. És ezek a hágott nyomok

oly simák is voltak s élesek,

maiak, némelyik meg fáradtan

 

látszott, az tegnapi s tegnapelőtti

volt, s nem tudom, mennyi ideig élnek

az emberek cipőtalpának

nyomatai a poros utakon?

 

A ló patkója nyoma tovább él, mint

az ember lépése? A tavasz puhult

gyalogösvényein sötéten

s frissen ott maradt egy szeges patkó

 

bélyegzője, csizmáé: bizonyítja,

hogy itt járt egy élő férfi. A fasort

kurtább s keskenyebb és csinosabb

nyomok is futtatták, ezek nőknek

 

és gyerekeknek emlékeiként. Mind

hallgattak, vissza, rézsút és előre,

keresztbe a napvilág alatt,

föl-le, és nem tudhattam, kicsodák,

 

s mi mindent gondoltak, és hogy e nyomok

mit gondolnak itt felejtve, hol vannak,

akik elmentek, mit csinálnak,

mely színű érzéseket éreznek!

 

 

Nem volt okosabb dolgom, megfordultam

a magam lépésének nyomait így

néztem, és összeadtam négy-öt

ilyet, mit a magam két cipője

 

hagyott a hátam mögött. Azokon túl

már nem ismertem meg a nyomaimat,

csak talpnyomokat néztem, sorra

haloványakat; egyformák lettek,

 

és arra visszább és távolabb már csak

a port s kavicskákat néztem, s az esett

szattyán sárga leveleket, kik

az útra estek. És azután más

 

szándékkal néztem, s néztem, hogy nyomaim

nem kapnak magokra kék színt, és nem is

ugranak fel, nem csusszannak más

valami formába, és nem tesznek

 

semmi figurát, nem moccannak, csak ott

maradnak, oly halvány vasaló formák

a poron, akár az idegen

nyomok, s elzavarodnak, elvesznek

 

a többi sok más nyom közé. S mint szónok

emelkedett bennem valami, mint a

levegő, olyan tiszta hanggal,

és oly fényes hanggal, mint a nap, úgy

 

szónokolt nekem: ki az az én? hol az

az én? Kit, mit, mennyit, micsodát akarsz

avval? mennyi időt - - - ? De ekkor

sietőre kellett fogni léptem."

(1984/6)

 

 

 

1

Hatvan napig bennem lakoztál.

Énbennem lépdelt könnyű lábad.

Voltam Galileád és Jeruzsálemed.

Amivel ostoroztak, belém vágott az ostor.

Kereszted szögei két tenyerembe szúrtak

S egymásra helyezett két lábfejemen át.

Már hűlő oldalamba döfött az otromba dárda.

Sebembe dugta ujját a hitetlen Tamás.

Azután te az égbe szálltál a te Atyádhoz.

Én kitettem a pontot a történet után

S a rostirónt letettem.

 

2

Eli, Eli, lama sabaktani?

Mért hagytál azóta üresen?

Nyomaidat hiába keresem:

A pusztában sem tudom megtalálni.

Hol vannak a dombok, hol a kertek?

Elszáradtak mind a fügefák?

Nélküled a világ nem világ.

Azt sem látom, hol állt a kereszted.

Húsz napja sincs, hogy bennem beszéltél.

Szívemre sütöttek szavaid.

Uram, mért hagytál magamra itt?

Miért van azóta bennem éjfél?

 

3

Feltámadás szele mindig újra

Fúj a földön - fújj hát rajtam át,

Pusztaságom odvaiba fújva

Oszlasd szét a kétely zavarát,

S új Kezdet lesz, ami már kiszáradt:

Hajtasd ki megint a pálmafákat!

Te, aki nem űzted el Tamást sem,

Bár boldog, aki hisz, ha nem is lát,

Ugye megadod, hogy újra lássam

Szép arcod hitető sugarát?

Virraszt velem a türelem,

S könyörög a kétely és a hűség:

Támadj föl már bennem, örök Húsvét!

(1984/9)

 

 

Iszonyú könnyelműség volt abbahagynunk,

rágondolni is rossz, mi történnék velem,

ha egy késői reggelen, míg Letenyéről vagy

Szabadbattyánból közvetítik a húzást,

s a kádban elnyúlva számainkat visszahallom,

hiába keresem a szelvényt.

 

Játszani kell kedvesem, játszani, nem élhetünk

esélytelenül, és ne emlegesd nekem ingerülten

szerény ketteseinket, s hogy minduntalan

mellé találunk, hisz éppen fordítva: a mi

tippjeinkre, reményeinkre nem talál rá az esztergályos,

a takarítónő, a téesz-nyugdíjas közszerepléstől

tétován remegő verejtékes keze -

 

Gál bácsi mondta - még gyerekkoromban - lottó-

kulcsok fölé hajolva, míg orrán bizonytalanul

táncolt a drótos okuláré: „fiam, úgy ki van ez

csinálva, még csalniuk se kell, bonyolult, érthetetlen,

de mindenki annyira vágyakozik, így megy hétről

hétre magától."

 

És ne feledd, kedves, a kettes

találat is találat, szinte testközelben érezheted

a szerencsét, mint öngyilkosjelölt, ha ugrani

rest még, s a töltésen tétovázik, megcsapja az el-

suhanó gyorsvonat szele, s ahogy a számokat

összehoztuk egy kölcsön lakásban - Uram bocsá -

meztelenül, de éppen ez volt az új, a furcsa-jó,

hogy végre nem csak azt csináljuk, hisz akkor még

minden ölelés, mintha az első - s talán utolsó;

közös és mégis megnyugtatóan hétköznapi ügyek,

mint biztos-kedvesen-behemót kályha, pirosan

duruzsolva őrizték valószínűtlen tüzünk!

Vegyünk neked egy bőr miniszoknyát, vagy lottózzunk

együtt ezután, gyere, a számokat most mindjárt

kitaláljuk - mennyi tétova varázslat a városban otthontalanul.

 

Tíz év után, a tizediken, fülledt radiátorok

mellett a lottót gondolhatnám sovány

vigasznak mindenért, ami elmúlt, s már

aligha kisorsolható nekünk, de elandalodni jobban

kedvelem a Kőbányai Világost, s persze két

doboz cigit vagy mozijegyet vehetünk amúgy is,

de nem élhetünk mi mégsem kettes

találatok nélkül, úgy kell ez a magunkfajtának,

mint falura kopasz koponyájú hidroglóbuszok,

fegyvergyári munkásnak a munka és megfáradt

házastársaknak sivár, hétköznapi ölelések.

Valamennyi kettes találatunkban sunyi

szükségszerűség ünnepli magát, hogy fokhagymás

tőle az orrunk, de azért csak loholjunk

csütörtökön bedobni a lottót, és bontsunk

olcsó pezsgőt minden kettes találat örömére -

a régi háztartási füzetek megsárgult lapjai

közt úgy őrizzük meg lejárt szelvényeinket, mint

nagyanyáink egy imakönyvben szerelmük hervadt virágait.

 

(1984/3)

 

 

Azt akarom, hogy ne legyél.

Hogy így vagy is, kevés.

Ha szólt is hozzád egy levél,

vedd úgy, hogy tévedés.

Azt akarom, hogy ne legyen.

Hogy ne legyen ilyen.

Úgyis csak a képzeletem

hagyhatta ennyiben.

 

Belátom, rosszul láttalak.

Ilyen a képzelet.

Hogy is lett volna kapcsolat,

aminek vége lett.

 

Nem maradt semmiféle seb,

hiánya nem sajog.

És én sem lettem kevesebb,

nélküle sem vagyok.

Én minden ismerőseim közül

legjobban ---t szeretem.

Akkor örülök, ha ő is örül,

és szeretem, hogy olyan, amilyen.

Amikor zenélünk, s mellettem ül,

s méltatlankodik egy rossz hangjegyen -

ha kérhetnék valamit, egyedül

azt kérném csak: ez mindig így legyen.

Az ősszel egy este véletlenül

találkoztunk, s úgy láttam, szívesen

állt ott meg; lehet, hogy még kiderül,

nem is akarunk továbbmenni sem.

Meg-megállva, juthat mindenre sor,

bár most nem láthatom majd annyiszor.

(1984/12)

 

 

 

Amikor megáll a Föld, mint az óra,

a többi bolygó csodálkozva nézi:

elejti Holdját jég-bordázatára

s az Egyenlítő fekete ívére.

 

A Mars, a Venus szinte belereszket,

viola, zöld, kék lángok kavarognak;

csak a Nap nem néz sokszoros hevéből

a szolgái közt dúló lázadásra.

 

Emelkedik egy legvégső tekintet,

aztán nincs honnan, bár volna hová még.

Nem érez és nem tud a megmaradt lét,

nincs magva, nincs spórája, közönyös kő.

(1985/1)

 

 

 

(mindazoknak, akik Bálint Endrét kultúrmelaszba pakolt vádakkal illették, viszont kívánom, azzal a kamattal bővítve, mely leginkább egy nagy zooerogenetikai szimbólum, a nyerítősebb fajtából)

A patafizika: gutavágó dialektika, téboly és túlzás valamely pozitívum szolgálatában.

A patafizikában nem véletlen a valóságos eseményekkel és személyekkel való egyezés, véletlenek viszont a kufárkergetésből eredő tévedések és bokázások. A patafizika, mint iskolakerülő tudományág: a háromszöglohasztó és háromszögpuffasztó geometria tárgykörében létező összefüggések halmaza; így csekély a valószínűsége, hogy népszerűvé váljon a három T La Tène-ízlésű szemaforkezelői, e honi Prométheuszok körében, kik élesre töltött haboltóval lesik, hogy lángra kapjon a jég.

 

Csak gyenge szándék sarkall Bálint Endre festői géniuszát illetően a dicsmérlő sallangok hosszát növelve smuncológiai fejtegetésekbe merülni, sokkal inkább annak a szembeszökő tévedésnek az okait kémlelném, melynek fájó és hosszanható következményeként a pedagógus Bálint kívül rekedt a hivatalos felsőoktatáson.

Teszem ezt mint főiskola-viselt önkéntes tanítványa, akinek még hallgató korában (1970), a manír-realista témák és beállítások monoton szegélyétől övezett kötelező trappolás idején adatott meg, hogy - további pályája felől immár visszatekintve - a vele való találkozást éles és értelmes választóvonalnak jelölhesse.

Ekkor ébredtem rá, micsoda szavatossági időn túli múzeumőri dölyföt takargat az a tanmenet és -testület, amely Vajdával, Kassákkal nem számol, s Bálint Endrét is szívesebben tudná pufajkasteppelőként egy garnizonban, mint előadóként saját, féltve őrzött katedráin. Gyanítom, ez összefügg azzal a vezír-gyakornoki mulatsággal, mely egyidejűleg kivakarta a kulturális összképből a szürnaturalista iskolát, s helyébe kéretlenül felszentelt, elnagyolt protézist pumpált.

Nem kétséges az sem, hogy a progresszió piramisát leküszöbölni vágyó csökkentlátók pirrhuszi igyekezete összegződik abban a kültelki akusztikájú demagógiában, mely Bálint iskolateremtő készsége mögött irracionális, misztikus csempészárut, gesztusaiban botrányt és hadüzenetet vél felfedezni, s a művészeti közélet demokratizmusára vonatkozó jogos kritikai észrevételeit akarnoki törtetésként definiálja.

Nagy paradoxona ez a tudathasogató magyar valóságnak, s - apróbb egységet véve - az értékorientációt fennen hirdető művelődéspolitikának: míg ugyanis sok tekintetben racionálisan, marxi objektivitással elemzi a helyzetet, látja a körülményeket, fogja fel a változásokat, addig ebben az „ügy"-ben talpig metafizikus módon elégül ki, elzárkózik a tényszerű értékeléstől, feltárástól, sőt buzgó tenyérfenéssel nyugtázza, milyen remekbe sikerített torzó maradt Bálintnak, a par excellence pedagógusnak a tevékenysége.

A célzatos felületesség, amellyel személyében a művészeti oktatás a Kassákkal egyenrangú újító elméről, frissítő katalizátorról lemond, azzal a szűkértelmű általánosítással magyarázható, ami őt egysíkúan - csak festőként - vette figyelembe, s mint ilyet, bizonyos (nem is távoli) időszakokban egy nemkívánatos, tiltott mezsgyére vetett irányzat statisztájává fokozta le; ugyancsak a lelkiismeret-biztos babéradagolók görbült szemléletéről árulkodik az a gyötrelmesen akadozó, fokról-centire-eljárás, amit hivatalos elismerésében alkalmaztak/alkalmaznak.

S habár a digitális idő túláradt e megkövült békadalárdán, meggondolandók a viszontterápia módozatai:

a függőón boldogabbik végével hatályos fejbe-kuruzslás,

3 (breve) 1 gyógynaszád étkezés után stb.

, ám ánusz-arcú ellenlábasai számára (kik fütyülve a józan belátásra, kivetették ballonjuk kosarából a hasznos holmit, s máig ölelgetik helyette az értéktelen ballasztot, a debil-axonometrikus stíl bárgyú faragmányait) mérettartóbb jutalmat nem is képzelhetek, mint hogy kiragadván tövestül a patafizika ős-szüleinek (Alfred Jarrynak és a brémai muzsikusoknak) emlékoszlopát, eljárassam velük a Hattyúk Tavát.

 

Világos, hogy Bálint rosszakarói önsarcolást végeztek azzal, hogy flepnitulajdonosi eleganciával a háttérbe gyömöszölték, s helyette a városi gyökérszobrászatot támogatták, mert minden távlat-torlaszoló ügyeskedésük ellenére - ezt okkal és nyomatékosan emelem ki - létezik a Bálint-Iskola, gondolati középpontjában a festői gyakorlatból fakadó, azonos ható- és vonzáskörű didaktikával; szellemi felépítettségét, szerkezetét tekintve ez az iskola tudatosan fejleszti tovább és tetőzi be lényeges előfutárai, Vajda Lajos és Kassák tanítását, így szervesen kapcsolódik azokhoz az előőrs-áramlatokhoz, melyek égtájra való tekintet nélkül alkotnak frontot a mindenkori konzervativizmus és matt akadémizmus világával szemben.

Bálint tanításának főtengelye a tekintélyelvet és hamis díjlétrázatot megkontrázó dadaista kétely (aktív polgárgúvasztó korában tett szert az ocsúüldözés képességére). Korrektúrája mentes a hagyományos, tételes kromatikától, célja a lényeglátás plántálása: sajátos dekollázs-elv szerint, többrendbeli mozgatással, gondolati átrendezéssel hántja le a látszat és bizonytalanság rétegeit, s hozza szinkronba tárgyait azok „elvont, titkos lényegével". Szabadiskolája tagjai szemében csak emeli próteuszi alkatának nagyságát, hogy vállalta ez eszme érdekében az egyenlőtlen közelharcot azokkal a (számára a sors visszakezét megtestesítő) gázhuszárokkal, akiket véd a mozgalmi kitin, s birtokolják az elodázás ártó szellemének bénító elasztikumát.

Kérdés - nem vulgárdramaturgiai patent! -, vajon meddig leplezheti e gazdátlan inglakók minden progresszióellenes virtusát a megszokott és általános hazai nagy F? (Félgőz.)

(1985/4)

 

 

Paradicsom szagát érzem,

a konyhában zsír is rotyog,

mint függöny résein a lámpa,

szemembe tűznek a csillagok.

 

Mert valóban egy ablaknál állunk,

bent az Isten tesz-vesz, dolgozik,

s mint fáradt őr, az asztalra dőlve,

gyanútlan alszik hajnalig.

 

(1985/8)

 

 

FOGALMAZÁS

(Házi feladat: a) Rákosi a legjobb apa, b) Rákosi pajtás mint ember.)

 

Bevezetés: Én azzal szeretném kezdeni a házi feladatot, hogy először is szerintem Rákosi pajtás ember. Másodszor meg olyan ember szerintem, aki nagyon hasonlít Stark Zoli bácsira, akit én már többször is megfürösztöttem. Vagyis segítettem neki a fürdésnél. Zoli bácsi bizony már elég nehezen mozog, és ezért segítek neki abban, hogy jól meg tudjon fürödni. (Pl.: hátát beszappanozom, lemosom, befűtök a kályhába stb.)

Zoli bácsinak fürdőszobája van csempével és fürdőkályhája, amiből meleg víz folyik. Ebből kiindulva biztos, hogy Rákosi pajtásnak is van fürdőszobája, de feltétlenül szebb kell hogy legyen, mint a Zoli bácsié, mert a Zoli bácsi csak egy nyugdíjas városi főkertész. Vagyis én emiatt el tudom képzelni Rákosi pajtást mint embert, hiszen Zoli bácsi is ember, és mind a ketten fürödnek. Emiatt én a dolgozati emberábrázolásban a fürdésből szeretnék kiindulni. Zoli bácsi hetenként egyszer fürdik, de Rákosi pajtás énszerintem megérdemli, hogy mindennap fürödjön, ha akar, mert a dolgozó nép neki annyi melegvizet ad, amennyi csak kell.

Tárgyalás: Én úgy képzelem, hogy Rákosi pajtás bejön a fürdőszobába, ahol a kádban várja már őt a jó meleg víz. Mert ha a melegvíz-engedéssel Zoli bácsi se bajlódik, akkor pláne ne bajlódjon vele Rákosi pajtás, hiszen őneki minden perc drága. Neki szerintem teleengedhetnék a kádat az úttörők, ahogy én is teleengedem Zoli bácsinak. Ezek az úttörők ugyanúgy szolgálatban lennének, mint az úttörő vasutasok, csakhogy ez sokkal nagyobb dicsőség lenne.

Rákosi pajtás leveti a fürdőköpenyét, felakasztja a fali fogasra, aztán a kezével megnézi, hogy nem túl meleg-e a víz. Ha nem túl meleg, akkor ledobja a papucsát és bemászik a kádba. Hogy a bemászásnál segítenek-e az úttörők, azt nem tudom, mert Zoli bácsinak én szoktam segíteni. De ha Rákosi pajtás jobban bírja magát, akkor biztos neki is van ott a kádnál az a nikkelezett cső a falba erősítve. Abba tessék szíves lenni belekapaszkodni, és akkor egész kényelmesen bele lehet kecmeregni. (Ezt Zoli bácsi szokta így mondani.) Ha óvatosan tetszik kapaszkodni a kapaszkodó rúdban, akkor szépen fog sikerülni a leülés. (Zoli bácsi eregetni is szokott, ami szerintem Rákosi pajtásnál nem fordulhat elő, őneki más gondjai vannak.) Rákosi pajtásnak most egy jó ideig áztatni kell magát a meleg vízben, mert nincs annál jobb az egészségre.

Na és akkor most jön a szappanozás. Az biztos, hogy egyedül meg tudja szappanozni mind a két karját, a két vállát meg elöl az egészet, de talán a térdéig már nem tud lenyúlni. Ehhez vagy egy úttörő kell, vagy egy sámli bele a kádba, mert a kád szélére ülni nem elég biztonságos.

Jobb a sámlira ülni. A hátát azt már egészen biztos nem tudja beszappanozni. Erre való a fürdőkefe vagy az úttörő. A fürdőkefét bizony nagyon nehéz használni. Sokkal könnyebb úttörővel szappanozni. Na most, ha az egész szappanozással megvagyunk, akkor nyakig be a vízbe, hogy kicsit leázzon a szappan. Aztán jön a zuhanyozás. Rákosi pajtás ott áll a kádban, és a jó langyos víz zuhog a fejére meg mindenhová. Utána ki kell szállni a kádból, és hát ez se túl könnyű, mert a jó meleg vízben az ember bizony ellustul. Úgyhogy a kiszálláskor is nagyon jót tenne legalább egy úttörő. Ha ez megvan, jöhet a törülközés. (E célra legjobb a jó nagy fürdőlepedő.) Amikor ez is megvan, akkor jön a tiszta alsógatya, tiszta trikó, tiszta zokni, vissza a papucsba meg a köpenybe, jöhet a kaja. Én, aki Zoli bácsi után meg szoktam fürödni jutalomból, nagyon jól tudom, hogy fürdés után esik legjobban a kaja.

(1986/1)

 

 

„Egyáltalán nem érzem jól magam. Amikor volt a második tárgyalásom, akkor mondta nekem a bírónő, hogy nincs ember, akihez én ragaszkodni tudhatnék. Én megírom Gyuri bácsinak az őszintét, hogy úgy érzem, senki sem kedvel engem. Ugyanígy a szüleim és a testvéreim sem, pedig nekik igazán szeretniük kéne a gyermekét és testvérét. De ők erre nem képesek. Hány levelet megírtam nekik, és nem írnak vissza! Ráadásul nem is érdeklődnek utánam. Senkihez sem tartozom az életben. Csalódtam mindenkiben, még magamban is, amikor megcsináltam azt a hülyeséget. Megbántam nagyon. Soha nem voltam és nem is leszek szabadéletű. Amire pedig mindig vágytam..."

(...)

N. Erzsike egy intézeti társával két pár cipőt lopott a Corvin áruházból. A Pesti Központi Kerületi Bíróság - mint fiatalkorúak bírósága - egy év próbára bocsátotta. A próba ideje alatt is (ekkor kezdődött a pártfogása) többször megszökött a nevelőotthonból, és újra kisebb lopást követett el. Ezután rendelte el a bíróság N. Erzsike javítóintézeti nevelését. (...)

Volt hivatásos pártfogója rendszeresen levelezett vele, és negyedévenként meglátogatta. Meglátogatta társadalmi pártfogója is, akihez sok szállal kötődött. (...)

N. Erzsike hatodik általános iskolába járt, amikor első ízben megszökött a gyermekvárosból, és rövid ideig a környező falvakban bujkált. Ezután rendszeresen megszökött minden nevelőotthonból, sőt a javítóintézetből is háromszor. Összesen tizenhatszor!

N. Erzsike többször volt kórházban. Először nyolc hónapos korában, később vakbélműtétje volt, még később májgyulladása. Utoljára 1983 közepén. A diagnózisát rögzítő röntgenlelet szerint: „A varrótű a crista felett jobb oldalon öt centiméterrel ferdén futó helyzetben, kb. két centiméterrel a bőr alatt található."

A nevelőotthoni pszichológus véleménye: „Sodródó, kisgyerek kora óta problémás, motoros nyugtalanság, adaptációs nehézség, mentális képességei gyengék, fejlődésben lemaradt. Komoly tanulási nehézségei vannak, tanulásra nem motiválható, közösségben passzív. Barátja nincs az intézetben. Kapcsolatfelvételre kész, nyitott állapotban van, de alkalmazkodási nehézségei gátolják, így csak a feltétel nélküli elfogadókkal, alkalmi és változó partnerekkel tud kooperálni. Morálisan fejletlen, antiszociális irányba sodorható, kriminens cselekedetekbe bevonható. Munkához való viszonya nem kielégítő, nem megbízható. Érzelmi élete kiegyensúlyozatlan, érzelmi reakciói kiszámíthatatlanok, megnyilvánulásai szélsőséges skálán mozognak. Sebezhető érzékenység, zárt magábafordulás. Hízelgő kezdeményezés, izgatható indulati feszültség, mely előfordul, hogy agressziós tendenciákban manifesztálódik. Érvényesülési törekvéseit teljesítmény-hangsúlyos akarati irányítás jellemzi (élménykényszer). Stresszhelyzetekben visszalép. Könnyen lemond, bezárul, gyakran depressziós. Rendszeresen él szexuális életet, jelenleg a nyolcadik osztályt végzi. Többször szökik. Racionálisan nem befolyásolható..."

„Tetszik tudni, ha nagyon mozog a fiú, hát lerúgom magamról!"

Nem egészen! Azt írja: „Ne tessék haragudni, hogy eddig nem írtam, de a fogdán voltam azért, mert megszöktem a műtét elől. [Tűt szúrt magába - T. Gy.] De még aznap visszahoztak. Tudom, hogy Gyuri bácsinak ez nagy csalódást okozott megint, de nem bírom ki, és soha nem is fogom. Ezért nemcsak innen, de mindenhonnan el szerettem volna kerülni, de nem más intézetbe, hanem a szabad életbe. Tudom, hogy fiatal életemet itt kell a rácsok mögött letöltenem. Ha kimegyek már, senkinek sem kellek. És azt is ki tudhatja, hogy mikor halok meg. És ezt tiszta szívemből írom. Mert úgy érzem, rám nem lesz már senkinek sem szüksége soha az életben. A nővéremnek sem, és senki sem törődik velem. Pedig csak azt tudom mondani, hogy egyedül Gyuri bácsi az, aki próbál engem talpra állítani, hogy tényleg szabad leszek, megálljam a helyem kint az életben..." (...)

A pártfogó asztalán negyvennél is több levél van N. Erzsikétől: „Nagyon rossz vagyok. Egyik lány sincs olyan rossz ebben az intézetben, mint én. Nem fogadok szót a nevelőimnek, tépdesem a ruháimat stb. Szeretném, ha ezen a héten szombaton be tetszene jönni. Már nagyon várom Gyuri bácsit. A nővéremről és a bátyámról még mindig nem tudok semmit. De azt tudom, hogy a nővérem nem lakik a férjével, mert elváltak... Utóirat: Nem tudok semmiféleképpen megjavulni itt!!!"

(...)

„...én mindig várom Gyuri bácsit vagy a levelét. De énnekem nagy ritka, amikor levelet találnak a kezemben. Ők többször írnak, mert van kinek és többször is kapnak. Igaz, hogy nekem is van kinek írnom, a Gyuri bácsinak, de azért mégsem írhatok mindennap. A nővéremet is hányszor próbáltam megkeresni levélen keresztül, de nem találtam sehol, és úgy érzem, hogy nem is fogom megtalálni. Azért nem lenne jó abból a szempontból, ha találkoznék vele, mert úgysem foglalkozna velem, mint édes húgával, és én csak jobban vágyódnék utána. Tudom, hogy így lenne! Mert volt már erre példa. Gyuri bácsi, ne tessék haragudni a foltokért a levelemen, de összekönnyeztem, és már takarodó van, nem tudom átmásolni. Ha tetszik jönni, tessék hozni olajos halat meg nápolyit!!! És még valamit szeretnék kérni, tessék szíves lenni megírni, tulajdonképpen mi lesz velem, három hónap múlva tizenkilenc éves leszek. Tessék megírni feltétlenül!!!"

(1986/1, 79-81. o.)

 

 

Mi lett a szőke férfiból,

Kit láttak nyájas antikok?

Mint mésznek égetett idol,

Trágya lett, szétboncolt titok.

A combján vándorolt kezem,

És szembejött a fájdalom.

De nem tanulta meg sosem,

Hogy kell sírni a színpadon.

És a másik, ki józanul

Sóhajtott, míg szeme dalolt,

Mint egy bánatos trubadúr,

S orrsövényferdülése volt.

Csak hallgatott türelmesen,

És nem volt már mit mondanom,

De nem tanultam meg sosem,

Hogy kell sírni a színpadon.

 

Most úgy vagy bennem valahol,

Mint kőszénben levélnyomat -

Ha rám néhány szót áldozol,

Elfordítom az arcomat.

Mert testeden ha jár szemem,

Fölfut a láz a combomon...

De nem tanultam meg sosem,

Hogy kell sírni a színpadon.

 

(1986/1)

 

A legtöbb fiatal költő először verset ír. Aztán, esetleg, megtanulja a mesterséget is. Imre Flóra rendhagyó eset: a mesterséggel kezdte. A már hibátlanul kezelt formába azt tette bele, amije volt: az érzéseit, az elandalodásait. És persze az utánérzéseit: hihetetlen beleérzőkészséggel írt kedves költői modorában. De mint az igazán tehetségesek, ezt a képességét később hasznára tudta fordítani. Akit szeret, akit olvas, attól eltanulja a neki valót. Úgy, hogy közben a maga már összetéveszthetetlen hangja erősödik. Mikor első versei megjelentek, még húszéves se volt. Egy húszéves lány könnyen meghatódik magától, túlságosan is komolyan veszi az érzelmeit. Civilben nyugodtan teheti. De a vers nemigen bírja az elandalodást. Imre Flóra erre hamar ráeszmélt. Először azt találta ki, hogy a szerelmes verset (ráadásul szonettkoszorú volt: már a forma is csábított az emelt hangra) telerakta oda nem illő szavakkal. Orvosi, vegytani, matematikai, fizikai szakkifejezésekkel. Lehetőleg latinnal, göröggel, Ha valaki az ajzott áhítat pillanatában azt mondja, hogy az árnyak „n-tereket" járnak be, hogy a szerelmes szándék „intencionalitás", ha a kapcsolat csődjét úgy tudatja, hogy „káliumkromáttal az oldat nem reagál: ezüsttelen", már el is kerülte a veszélyt. Persze, a trükk újabb veszedelmet jelenthet: könnyen beidegzett mozdulattá, modorrá válhat. Imre Flóra hamarosan már mással kísérletezett. Nyersen prózai elemekkel, köznapias vagy éppen zsargonízű mondatokkal gáncsolja el a lírát. Aztán kipróbálta a közvetett kifejezést. Például a tárgyiasságot. A versei egyszer csak elkezdtek hasonlítani a hagyományos leíró vershez. Évszakok, növények, állatok, tárgyak vették át a közlés szerepét. A tárgyi réteg, különösen újabb, a görögség vonzásában született darabjaiban, megejtően anyagszerű. A világgal amúgy is érzékies viszonyban van, valami állandó testi hevület érzik nemcsak a szerelmes verseiben. Legjobb képei súlyosak, testesek, masszívan állnak a vers előterében. S köztük, mögöttük mindig nagy a tér. Sokszor halljuk szakaszaiban azt a sokszólamú háttérzenét, ami nélkül nemigen van igazi költészet. Vannak aztán másképpen tárgyias versei: eljátszik valamilyen szerepet. Verset ír Villon, Ronsard vagy Horatius modorában, vagyis egy-egy költőhöz idomul. Eljátssza a műfajokat, a formákat is. Édes, divatjamúlt sanzont ír vagy trubadúralbát, kipróbálja egy-egy szokatlan forma lehetőségeit. Stilizál, bohóckodik. Mindez csak akkor ér valamit, ha az imitáció mégsem csak stilizálás, csak utánzat. Ha a szerepet, mondjuk, utcai ruhában játssza. Néha elég egy szemvillanás, egy félmozdulat, egy szándékosan oda nem illő szó, vagy éppen egy-egy túlságosan is rikítóra festett érzelmes fintor. És hiába a smink, a kosztüm, az eltávolító, semlegesítő tárgyiasság: azért a költőnek ott van a helye a versben. Eljátssza a szerelmet, a fájdalmat, a kétségbeesést, akármit. Érezteti, hogy játszik, de azért ő is benne van egy kicsit. Előfordul, hogy nagyon benne van, előfordul, hogy kimarad belőle. De legjobb verseiben meg tudja találni azt a kényes egyensúlyt, amely megtartja, fenntartja a verset. A kritikus találhat a verseiben kifogásolnivalót: néha túlságosan is szépek a versei, itt-ott ki-kihallik belőlük az idegen hang, bele-belefeledkezik a modorosságaiba. De nem lehet nem észrevenni mindig változásra, tökéletesedésre törő mozgékonyságát, ösztönös érzékét, amellyel hagyja a verset olykor homályos törvényei szerint alakulni, s a tudatosságot, az ízlést, amely mégsem engedi szabadjára az anyagot. Ritka tehetségnek érzem.

(1986/1)

 

 

 

 

 

„Valóságos kis baroness. Van valami

szokatlan abban, ahogy visszategez,

valami nekem már megtanulhatatlan,

ő tizenkilenc, én jövőre hatvan."

 

Aki így áradozott, szép őszülő asszony

most kiszalad a konyhába, hogy kávét hozzon

és két percig ott lesz - most kellene pontos

mondatokkal eljutni a szívedhez

 

és megmagyarázni, hogy nincs semmi célzás

abban amit mondott - de már hozza a tálcát

és Te ülsz és sorra gyűlölni kezded

őt, majd azt is, aki neki annyira tetszett

és engem is, mert odafigyeltem; Látogatásunk

tehát fordulatos és kegyetlen. És ekkor

szép jellemedet finom példa magyarázza:

virágostul könnyebben billen le a váza.

(1986/4)

 

 

 

Nem a két tenyerem, amidőn kiszögezték,

(a főbb ereket s az inak horgát kitapintva

- el ne folyjon a vér,

s tartása azért legyen ott is a vasnak! -)

 

nem a súlyom az ín meg a kampó

metszése helyén, nem a szégyen,

a csúf megalázás (függőben a domb tetején már)

a hiszékeny, a bámész vagy a

kárörvendő sokaság szeme láttán,

(vagy - a még nehezebb: - Magdolna előtt és

János előtt és - szörnyű! - szegény

elalélt Mama arca fölött a magosban)

 

nem, nem, a kínok kínja nem ez volt még, hisz

tudjuk: számol a gondos elme ezekkel -

 

de a vér! de a vér mégis csak kiszivárog

és csorog és csorog lassan alá a tenyérből,

a csuklóról le az alkar peremén a könyékig -

és jobb karomat rántom, hogy a balról,

és rántom a balt, hogy a jobbról a vért letöröljem,

és megfog a szög! - le se fújhatom onnan:

lenn, a kar alsó peremén folyik és... odaszárad...!!

 

(1986/6)

Tudja, én nem akartam az egészet. Én ezt nem akartam. Mindenért az a kurva tanácselnök a felelős. Mert ha ő nem adja ki a Haraszti Lacinak a kocsmaengedélyt, nem történik semmi. De kiadta. Nem tudom, mennyiért, de kiadta. Az a szemétláda meg ki is nyitott. Főzni kezdett. Mindenféle ennivalót, a bugrisok meg csak jöttek, csak jöttek, ittak, zabáltak, a Haraszti meg csak tollasodott, a vége az lett, hogy már lassan saját magát is leszarta.

Tulajdonképpen eddig rendben is lett volna a dolog, a baj ott kezdődött, hogy a bugris, az bugris, az nem zabál föl mindent, amit kifizet, hanem otthagyja a felét, mert azt hiszi, hogy ettől ő már úr. Kutya fasza ő, nem úr, de azért csak tényleg nem eszi meg az egészet. Hagy belőle. Namármost, a Haraszti nem hülye, összeszedi az összes maradékot, beönti egy lopott műanyag hordóba, átnézi, a nagyját eladja még egyszer, de ugyebár nem lehet mindent még egyszer eladni, van, ami ottmarad. Ebből lett a baj. A maradékból.

Tudja, tetszett nekem az a maradék, gondolkodni kezdtem. Van pár malackám. Ha megszerzem a maradékot, akkor még be tudok állítani egyet-kettőt. Nem vagyok én pénzéhes, tudja, nekem mindenem megvan, nem pénzre megy már ez a buli régen.

Mert mi kell nekem? Reggel két deci pálinka, délben egy rendes adag pörkölt, napközben nyolc-tíz üveg sör. Ennyi jár egy munkásembernek, ezért még nem kellene itt disznókkal variálni, de tudja, más a gyakorlat és más az elv. Kinéztem magamnak azt a moslékot. Macerálta a lelkem. Kellett.

Könnyű azt mondani, hogy az ujjunk sem egyforma, dehogynem egyforma, más is kinézte magának. Így aztán már ketten lettünk. A Haraszti persze azt mondta, hogy aki többet ad, azé. Sokat adni egyikünk sem akart, leültünk tárgyalni. Mondtam annak a szerencsétlennek, kopjon le, mit ugrál itt nekem, de nem értette a jó szót. Egymásra ígérni tényleg nem akartunk, szívóskodott, megegyeztünk, hogy kisnóblizzuk.

Nekiálltunk. Dugtam kettőt, mondtam hármat. Csalni nem lehetett, volt bíró is. Mondtam tehát, hogy három. Az a marha meg csak lesápadt, elkezdte egyszerre nézni a szoba négy sarkát, dadogott, izzadt, hüppögött, és a végén azt mondta, hogy leesett a pénz. Ugye, hát ilyen aztán tényleg nincsen, mi az, hogy leesett a pénz? Snóbliban?! De hát ha leesett, hát leesett, mit lehet itt tovább csinálni. Aki ilyen hülyén akar csalni, az, ugye, nem ember. Pár vödör moslékért csalni snóbliban, nem ember.

Kivágtuk a kocsmából, enyém lett a moslék. Mentem a Harasztihoz, hogy rendben van. Megegyeztünk az árban is, nem is lett drága, minden este vihettem. Vittem is.

Vagy egy hét múlva jött a feleségem. Rendes feleségem van. Száztíz kilós ugyan, de én meg százhuszonegy vagyok. Szült nekem három fiút. Tényleg rendes. Még a házasságunk legelején egyszer megpróbált velem valamin vitázni, akkor elmagyaráztam neki, hogy idefigyelj, ebben a házban egyetlen dolog nem lesz, vita. Nem azért vettelek el, hogy elváljak tőled, ha meg te ezt nem érted, és még tovább is pofázol itt nekem, akkor kettéhasítalak, és föletetlek a disznókkal. Megértette. Ritka okos asszony. Azóta csak akkor beszél, ha kérdezem, akkor se sokat. Tudja, milyen nagy kincs ez mostanában? Mert én aztán tudom. Becsülöm is érte. Jól élünk.

De hát ott hagytam abba, hogy jött az asszony. Sírt. Nem szokott sírni. Kérdeztem, mi van. Mondta, hogy nem tudja. Ő nem tudja, nekem kell tudnom. Mi a lófaszt kellene nekem tudnom? Hát csak azt, hogy a téeszbe, mert ott is dolgozik, az öltözőszekrényébe betettek egy kiontott belű patkányt, döglötten, véresen, büdösen, be a szekrényébe, a lezárt szekrényébe, a kajája mellé. Nem tudja, ki volt, de ő nem szolgált rá erre senkinek. Gondolkozzak, velem van valakinek valamije.

Azonnal tudtam, honnan fúj a szél, de akkor még nem szóltam semmit. Mondtam, hogy a patkányt vigye ki a disznóknak, nem tudom, mi van.

Megmérgeztem a haver kutyáját, reméltem, elég lesz. Nem lett az. Pár nap múlva már megint sírt az asszony. Kérdeztem, mi van, azt mondta, nem meri elmondani. Kicsit ideges lettem, mi az, hogy nem meri elmondani, hát mi vagyok én, nekem akar itten sumákolni, vagy mi az isten? Na hát elmondta. Akkor már aztán tényleg bepörögtem. Képzelje el a következőket.

A gyerek, ugye, iskolába jár. Kisegítőbe ugyan, de jár. Hatéves korában tanult meg beszélni, írni ma sem tud, de mondtam az asszonynak, hogy az nem is lényeges, számolni tanuljon meg, meg legyen meg a nyolc osztályról a papírja, aztán már majd csak elüdülőzik valahogy, elvégre ma már nem vagyunk a reakcióba, ma már minden embernek jár, ami jár.

Szóval, vannak az iskolában, a gyerek meg a többiek. Nahát, ahogy így tanulgatnak, egyszer csak a haver fiai gondoltak egyet, megfogták az én gyerekemet, leteperették, leszedték róla az inget, széttépték, a gyerek hátára meg piros olajfestékkel odapingáltak egy hatalmas nagy pinát. Végighajtották a falun. Ugye, mindenki csak állt a kapuban és röhögött. Érthető. Ha nem az én gyerekemről lett volna szó, én is röhögtem volna, mint a fakutya. Végül is a jó műsor az jó műsor, azt el kell ismerni.

De hát, ugye, az én gyerekemről volt szó, márpedig ami sok, az sok. Végül is rajtam röhögtek, rajtam pedig ne röhögjön senki. Rakok én le annyit ennek a társadalomnak az asztalára, hogy ennyi járjon nekem, tudja, a röhögésmentesség. Végül is az egy nagy dolog.

De hát a gyereket mégiscsak végighajtották, meg ki is röhögték. Begerjedtem. Ugye, az asszony is csak bőgött meg bőgött, kellett valamit csinálni.

Mentem a kocsmába, megkerestem azt a mocskot. Mondtam neki, hogy idáig rendben vagyunk, de most már aztán tényleg abba kellene hagyni, mert baj lesz. Az a barom meg csak állt, itta a fröccsét, vigyorgott, hogy a kutyája ugyan kifingott itt valamelyik nap, de ő nem is érti, mit is mondok. Meghívott még egy korsóra is, azt hittem, vége van.

Hát nem lett vége.

Aznap éjjel valaki kiborította az összes moslékot. Szanaszéjjel. Különösebb baj nem lett, mert elmentünk az építkezésre, ott a munkahelyem, hoztunk egy akkumulátoros fényszórót, jött az éjjeliőr is, bevilágítottuk az egész terepet, fölszedtük takarosan. Nem akartam vitát. Három kék műanyag hordó volt az egész, fúrtunk bele lyukakat és egy acélcsövet végigvittünk rajtuk, bontsák le, ha bírják. Hát lebontották. Nem a hordókat baszták széjjel, mert az a Harasztié volt, hanem az acélcsövet. Nem tudom, mivel, nem tudom, hogyan, de precízen szétbaszták. Moslék persze kiborogatva. Iszonyatosan zabos lettem. Mert a patkány, az hagyján, a gyerek, az hagyján, de ez aztán már tényleg cégéres egy szemétség, ilyet már tényleg nem illik csinálni.

Mentem a kocsmába. Nem szóltam én egy szót sem, megfogtam a Varga Imrét a nyakánál, kivittem, és belefojtottam a hordóba. Kis cingár ember volt, alig vergődött.

(1987/5)

A poros fűben feküdtek, és az eget bámulták. Nyomott volt a levegő. Vastag, szürke felhők lógtak fölöttük. Nem messze halk zene szólt.

- Esni fog - jegyezte meg a Kölyök csendesen, miközben hasra fordult. - Jó kis tavaszi zápor. Lehet, hogy elmossa az egészet.

- Aligha - mondta a Doki. - Kezdhetnénk már. - Kicsit vibrált a hangja.

- Meg kell várni a Főnököt.

- Ne mondd! - Mindketten hallgattak. Ezt a rendezőt az egész stáb magától értetődően így nevezte.

- Te érted ezt a jelenetet, Kölyök? Hogy mi lesz benne a pláne? - A Doki feltornászta magát. Felült a Kölyök is, elnézett a legelőn túlra, ahol kanyarodott a rossz, kátyús út, és mellette, egy kis lapos részen ott magasodott a körhinta.

Néhányan szöszmötöltek körülötte.

- Nem, nem értem - felelte. - De nem mindegy?

- Nem. Nekem nem.

- Az se fogja érteni, aki nézi. Ezt hívják úgy, hogy tuti, dögös művészet. - De a másik nem nevetett, és erre elhallgatott a Kölyök is.

- Gondolj a csajokra, Doki! - mondta aztán. - Egész buszra való esztelen csaj fog ficánkolni körülötted. Ez se dob föl?

- Hát nem. Egyáltalán nem dob föl, a fene enné meg! Mert csak utána fognak körülugrálni.

Sovány, koszos kutya szaladt át előttük, a Kölyök azt nézte, ahogy üget felfelé a dombon, a fehér falú pincék felé.

- Úgy csinálsz - szólalt meg később -, mintha még nem ugrottál volna ilyen magasról.

- De ugrottam. Csak nem forogtam közben.

- Hát most majd forogsz. Egyszer ezt is el kell kezdeni. - Elnevette magát.

- Azért ez disznóság - mondta a Doki. - Szar munka, nem is fizetik túl jól... persze mi csináljuk.

- Igen, mi. Mi vagyunk a legtaknyosabbak. Mit képzelsz, majd a Király csinálja?

Vagy a Frézer? Te is tudod, hogy itt miről van szó! Vagy nem? - Hirtelen tört rá a düh, neki is akkora volt már a gyomra, mint egy kockacukor, de legalább megpróbált uralkodni magán. Szerette a Dokit, együtt kerültek be a csapatba, jó cimbora volt. De most idegesítette, jobb lett volna, ha elhallgat. A Doki folytatta:

- Olyan rossz érzésem van... a fene tudja. Ne haragudj! - Elkínzottan hátradőlt, és csöndben maradt jó ideig.

„Hát nem - gondolta a Kölyök. - A nyavalya törjön ki, nem érdekel a lelked.

Ki kell ugrani a körhintából, menet közben, és kész. És te is kiugrasz, különben...

Nem fogsz itt nyavalyogni és égetni minket. Minek jöttél ide, ha ennyire félsz?"

Elnézett balra, és porfelhőt pillantott meg a vetés fölött. Nemsokára megismerte az ütött-kopott autót, nyaktörő sebességgel közeledett az úton.

- Jön a Frézer, Doki - szólalt meg halkan.

- Mi van? - A Doki újból felült, hunyorogva nézett az út felé. Észrevette a kocsit, amely épp akkor állt meg a letaposott füvön a busz mellett. A motorház fölött remegett a forró levegő.

- Hát ez, hogy kerül ide? - A hangjában aggodalom és csodálkozás volt. - Ma nem forgatják a Radetzkyt?

- Biztos nincs képben. Újból végignyúltak a fűben, a Kölyök hallotta Frézer torokhangját, magabiztos nevetését, ahogy heccelődött valakivel, és furcsa biztonságérzet öntötte el. „Azért jó, hogy itt van. Még akkor is, ha leissza magát, és a Dokinak kell hazavinni a kocsiját" - gondolta.

- Te, Kölyök! - szólalt meg a Doki, és félig felé fordult.

- Mondjad.

- Mit keres itt a Frézer?

- Gondolom kíváncsi, hogy mihez kezdünk nélkülük.

- Aha.

Hallgattak egy darabig, aztán a Doki folytatta. - Jó ember azért.

- Mit azért?

- Hát hogy iszákos.

- Na és?

- Sose bízzál iszákos emberben.

- Hülye vagy. Attól még... A Király is iszik. Te is, én is. Mindenki a csapatból.

- Láttad a Királyt napközben inni? - intett a Doki arrafelé, ahonnét a nevetés hallatszott.

- Nem - ismerte be kelletlenül a Kölyök.

- Na látod. És részegen se nagyon láthattad.

- Téged annál többször. Mondd, Doki, mindenki ilyen hülyéket kérdez, akit kirúgnak egy szar egyetemről? És mindenki ennyit vedel, mint te?

- Az most nem számít. Napközben soha. Mi nem vagyunk iszákosak.

- Nem jelent semmit.

- De jelent. Sose bízz egy iszákosban, aki képes délben vagy bármikor leinni magát.

- Majd én eldöntöm, hogy kiben bízom és kiben nem - válaszolta kicsit élesebben.

- Helyes.

A Kölyök azon tűnődött, hogy mikor kezdenek már, mikor valaki megrúgta a talpát, és Frézer rájuk kiáltott:

- Szundikálunk, uracskák, szundikálunk?

Mindketten feltápászkodtak. Frézer lekezelt velük, és a büfé felé kormányozta őket.

- Gyertek, beveszünk valamit, a biztonság kedvéért. Gizi! - kiáltott be a lakókocsiba. A nő kelletlenül felemelkedett a pult alól, valami dobozzal a kezében.

- Frézer, tudod, hogy utálom, ha nem a nevemen szólítasz - mondta.

- Tudom. Gizi, háromszor egy deci vodkát!

A Kölyök erre meglökte Frézer karját, és mikor az lenézett rá, megrázta a fejét.

- Mit nem? Nem isztok?

- Majd utána - mondta a Doki.

- Hm. Igaz, jobb is. Ha valami beüt, nem fizet a biztosító. Na - fordult a nő felé. - Adj két lónyálat a nap hőseinek!

Alacsony, köpcös férfi bukkant elő a buszból. Ahogy Frézert meglátta, szélesen elmosolyodott, és kacsázó léptekkel odament hozzájuk.

- Hát te hogy kerülsz ide, jó Frézerem? Nem a Radetzkyt csináljátok?

- Á! A gyártásvezetők gyöngye? Mit iszol?

- Amit te. Mi az ábra?

- Gondoltam, kinézek, mit művel a fiatalság.

- Tényleg, urak, nem kéne nektek beöltözni? - nézett rájuk a köpcös.

- Lassan ideje - mondta Frézer. - A művész urak még a kocsmában ülnek - intett a falu irányába -, de már majdnem megváltották a világot, mikor otthagytam őket.

Elballagtak a mikrobusz felé. A távolban halkan dörgött az ég.

- Hallod? - kérdezte a Doki. Nagyon sápadt volt.

Átöltöztek, és a kényelmetlen, merev K. u. K. bakaruhában visszasétáltak a büféhez. Frézernek már kezdett vörösödni a szeme, a bajusza is borzasan meredezett, ami csalhatatlan jele volt, hogy legalább öt dupla vodka van benne.

- Na, kis vitézek! - harsogta. - Ideje megnézni a terepet. Már a művész úr is megjött.

A sötétkék filmgyári autóból most szállt ki a rendező és a két operatőr.

- Menjünk - mondta a Kölyök, és elindultak a körhinta felé.

Pocsék helyen volt. A kemény, hepehupás talajon száraz, tavalyi fűcsomók ágaskodtak mindenfelé.

- Akár egy tankút - morogta a Doki.

A rikítóra mázolt szerkezet mozdulatlanul állt, csak a hinták lengtek egy kicsit az enyhe szélben. Középen, a motor mellett idősebb, kövér cigányember falatozott zacskóból. Rájuk se nézett.

- Na, uracskák! - ütötte össze a tenyerét Frézer. - Nem rossz hely ez. Azért, gondolom, próba nem lesz, igaz?

- Igaz - mondta a Kölyök.

- Akkor semmi vész. Egyszer kiugrotok, és kész. A lényeg, hogy guruljatok, értitek? Ez a lényeg! Rögtön elgurulni! Hé, Gazsi! - kiáltott oda a cigánynak. - Milyen magasan vannak a székek, amikor beindul ez a szar?

Az ember közömbösen rágott egy darabig, aztán lassan azt mondta:

- Három és négy méter között. - A nyomaték kedvéért bólintott. - Valahogy úgy.

- Az nem vészes - jelentette ki Frézer. - Csináltam már rosszabbat is.

Közben felállították a két kamerát, emberek nyüzsögtek mindenfelé, bordó overallos műszakiak, rendezőasszisztensek. Előbukkantak a lányok is a buszból, elözönlötték a körhinta környékét. A Doki szótlanul bámulta a földet, Frézer eltűnt valahol, de aztán felbukkant a rendezővel, aki kezet fogott velük, miközben alaposan megnézte őket.

- Tudjátok, mit kell csinálni? - kérdezte.

- Kiugrani - felelte a Kölyök.

- Igen. Elmondom, miről van szó pontosan. Nagytotál, körhinta, mögötte a vetés, üresség. Két katona ül a hintában egymás mögött, a kamera közelít, a hinta elindul. Svenk, a hinta forog, látszik mögötte a hegy a szőlősorokkal és a pincékkel. A katonák ülnek a hintában, aztán amikor szólok, hogy most!, amelyik elöl ül, kiugrik, és alighogy leért, ugrik a másik. Meztelen lányok be a képbe, a kamera rávariózik, a lányok visongva ugrálnak a földön fekvők körül, ez kábé fél perc, addig nem mozdultok, utána nagytotál, a körhinta forog tovább üresen. - A vékony, éles arcú férfi halk, fátyolos hangon magyarázott. Frézer egy kicsit hátrébb állt, és gúnyosan vigyorgott.

Ők ketten csöndben nézték a földet.

- Minden rendben? A Kölyök rábólintott, hogy igen. De a Doki felemelte a fejét és azt mondta: - Nem! - Határozott, erős volt a hangja, szembenézett a rendezővel, aki csodálkozva nézett rá. Frézer összehúzott szemmel közelebb lépett.

- Hogyhogy nem? - kérdezte a Főnök.

- Úgy, hogy nem. Én erre a talajra nem fogok ugrani. Hozzanak homokot vagy gyeptéglát vagy bármit... De így nem! - A Doki segélykérően ránézett, de a Kölyök lesütötte a szemét.

„Te jó ég! - gondolta. - Ha ezt a Király megtudja!"

- Na de ebben az esetben teljesen mindegy, hogy van-e gyeptégla vagy...

Frézer félretolta a rendezőt.

- Ide figyelj, kis vitézem! Vállaltál valamit, lét adnak érte, mozi lesz. Ha a Kölyöknek nem derogál ugrani, ajánlom, szedd össze magad, mert... ismersz! Ismerték. Könnyen eljárt a keze, bár ha ivott, ritkábban. De félelmetesen nagyot tudott ütni, tudták mind a ketten.

És ekkor a Doki kitört.

- Nem! A kurva életbe, ide nem! Semmi kedvem kitörni a nyakam! Hát nem! - Eltorzult az arca a dühtől és a félelemtől.

A Kölyök csöndben állt mellette, és szánakozva nézte, kicsit idegenkedve attól, ami következik. Látta, ahogy Frézer lecsatolja az órát a jobb kezéről, és ekkor rájött, hogy nem az lesz, amire számított. Frézer a kezébe nyomta az órát, és szokatlanul halkan megszólalt. - Hát nézz ide, kis vitézem! - Keresztültörte magát a köréjük gyűlt embereken, és hosszú léptekkel odament a hintához. Beleült az egyikbe és rákiáltott a cigányra.

- Gyerünk, Gazsi! - A cigány tétován nézegetett körül, de Frézer megint rászólt, és nemsokára már odafent forgott egyedül. Kétszer ugrott ki egymásután, mindkétszer baj nélkül, nagyot gurulva és tompítva a hepehupás földön. Utána odament hozzájuk, közben egypáran megtapsolták, de az arca sötét és merev volt a dühtől. - Na, kis vitézem! Nekem nem is fizettek érte.

A Doki lehajtotta a fejét.

Frézer vele szemben állt, az arcáról lassan eltűnt a düh. Közelebb lépett, és megemelte az ujjával a Doki állát, hogy az kénytelen volt a szemébe nézni.

- Megcsinálhatnám helyetted - mondta Frézer. - De vállaltad. És jól jegyezz meg valamit. - Egész halkan beszélt, lassan a zsebébe nyúlt. A Doki üres szemmel bámulta, ahogy Frézer elővesz egy szál cigarettát, és egy mozdulattal bedobja a szájába. Pont a fogai közé. Rágyújtott, és kifújta a füstöt. - Jól jegyezd meg: amíg a saját pofádba nem találsz bele a bagóval, addig ne szólj egy szót se! - Azzal hátat fordított nekik, és elment.

A Doki vörös lett, a Kölyök oldalba vágta egy kicsit.

- Túléled - mondta. Valahol a távolban felmorajlott az ég, mire mindenki nyüzsögni kezdett, csak ők álltak tovább szótlanul. Frézer eltűnt valamerre, az operatőr kiabált, de nem értették, hogy mit. A körhinta székei lassan mozogtak az élénkülő szélben.

- Nos? - nézett a Dokira a Kölyök.

- Majd én elsőnek, jó?

A Kölyök bólintott. Reszketett a gyomra, de amikor a rendező intett, hogy induljanak, határozott, kemény léptekkel ment a hintához. Nehéznek érezte mindenét, de tudta, hogy ez elmúlik, éppúgy, mint a hirtelen jött kínzó fejfájás. Látta a Dokit az előtte lévő székben, rövid, széles nyakát, az izzadtság foltjait a vastag posztón a hóna alatt, és hirtelen megsajnálta.

A hinta lassan elindult. Gurulni, gurulni, ez a lényeg.

Az emberek alul furcsamód összementek, és a Kölyök egészen messzire ellátott. Már szédítő iramban forogtak alatta az autók, a lányok meztelen csoportja, a busz, a kamerák állásai, minden. A föld egyetlen szürkés sávvá folyt össze alatta, és minden erejét össze kellett szednie, hogy el ne hányja magát.

Most! - hallotta az éles hangot, és hirtelen elmúlt a rosszulléte. Látta, ahogy a Doki merev, ügyetlen mozdulatokkal a hinta szélére tornázza magát, és levetődik. Volt valami suta, hibás a mozdulatban, de nem ért rá ezzel foglalkozni. Felnyomta magát a dereka körül lévő vason, és kilökte maga alól a hintát. Enyhe, behajlított térddel zuhant lefelé, vigyázva, hogy ne dőljön nagyon előre. Nagyobbat ütött a föld, mint várta, de rögtön összehúzta magát, gurult az egyenetlen talajon, ameddig vitte a lendület. Fel akart állni, sajgott a válla, megnyomta valami kő. De eszébe jutott, hogy mit kell tennie, és mozdulatlan maradt. A meztelen lányok sikongatva, kiabálva körülvették. Megpróbált odanézni, ahol a Doki feküdt, de nem látott semmit, csak a meztelen combok, mellek simán kavargó fehérségét. Aztán az egyik lány velőtrázóan felsikoltott, és rögtön utána fémesen reccsent a hang a szócsőben:

- Ennyi!

Feltápászkodott, és arrafelé botorkált, ahol a lány még mindig sikított a Doki mellett. Rögtön tudta mindenki, hogy miért; emberek rohantak, egy másik lány hangosan zokogott, a melle rengett közben, és ő letérdelt a Doki mellé a kemény földre.

Furcsán félrebicsaklott nyakkal feküdt, nyitva volt a szeme, az álla szinte belefúródott egy kiszáradt fűcsomóba, de sérülés nem látszott rajta.

Tágult a gyűrű, a lányokat visszaterelték a buszba, valaki bátortalanul azt mondta, hogy el kéne menni orvosért. A Kölyök közben csak térdelt a Doki mellett a földön. Megfogta a halott csuklóját. Visszaejtette, és nehézkesen feltápászkodott. Szembetalálta magát Frézerrel, aki éppen keresztültörte magát az embereken. Sokáig nézték egymást, és a körülöttük állók lassan hátrébb húzódtak a közelükből.

- Meghalt - mondta a Kölyök.

- Gondoltam. - Frézer előregörnyedt, a bal lábát lassan előrecsúsztatta a porban. A Kölyök észrevette a mozdulatot, és azt is, hogy ökölbe szorul a keze.

Lehajtotta a fejét. Látta, ahogy Frézer lába visszahúzódik, erre ránézett és azt mondta:

- Bravó. - Hátat fordított, és elindult a büfé felé.

A távolban felmorajlott az ég, de még mindig nem esett az eső.

(1987/1)

Egy barátja adta oda a novelláját, 1984 decemberében. Címe: A hullámtörés vonala. Mozgó-lexikon 1985/3: „BÉLÁDI ISTVÁN 1960-ban született Budapesten. A Dobi István Szakmunkásképző Intézetet és a Vörösmarty Gimnáziumot végezte el. Belovaglóként dolgozott. Ez az első publikációja."

1985/4, Befutó, elbeszélés; a Mozgó-lexikon adataiban nincs változás.

1985/9, Félszemű kutya, elbeszélés, a Mozgó-lexikon adataiban nincs változás.

1986/1, Mutatvány, elbeszélés; a Mozgó-lexikon új adata: „Jelenleg agrotechnikus."

(Előtte néhány hónapig közterületi lámpaellenőrként dolgozott, nyáron úszómesterként.)

1986 januárjában „igazolást" kér a Mozgó Világtól: „Béládi István rendszeresen publikál folyóiratunkban..." Bejegyzés a személyi igazolványában: szellemi szabadfoglalkozású.

Márciusra megír egy kötetre való elbeszélést. Körhinta, Vacsora, Hó alatt, Sólymok nyomai, A szökevény, Csontgolyó.

A Magyar Zsebkönyv Kiadó vállalja, hogy megjelenteti a kötetet. Aztán mégse: a terjesztőknek nem kell.

Elviszi egy-egy novelláját az Élet és Irodalomnak és a Kortársnak. Két-három hetente érdeklődik. Biztatják. Nem közlik.

Elküldi egy-egy novelláját három vidéki folyóiratnak. Nem kap választ. Nem közlik. Megkeresik fiatal filmrendezők, tévérendezők, -szerkesztők. Lesz film, lesz tévéjáték, csak idő kérdése.

Órák hosszat üldögélt a szerkesztőségben. Megropogtatta az ujjait, a tarkója mögé feszítette a karját, feltette a lábát az asztalra. „Hahó, nagyfőnök! Mi a rajz?" Rekedtes, mély hang, figyelmes, rebbenetlen világoskék szem. A Kölyök, aki úgy viselkedik, mintha nehézfiú volna. Az Idegen, aki úgy viselkedik, mintha otthon volna.

Egy ideig amerikai cigarettát szívott, ír whiskyt ivott. „Összekombináltam egy kis suskát, nagyfőnök." Vett egy tizenvalahány éves Ford Taunust. Nagy tervei voltak. Hogy egy haverjával Amerikába megy, bejárják az Államokat Land Roveren. Jövőre részt vesz a Párizs-Dakar-ralin. Ausztriában lovasversenyeken fog indulni. A Balatonnál vitorlást épít, gazdag nyugatiakat lovagoltat. „Lesz suska." Elhitte neki az ember. A fantázia gyönyörködtet. A kedvesség néha meggyőzőbb, mint a logika. Kisebb-nagyobb kölcsönöket kért. „Két nap múlva megadom."

Aztán eltűnt. Május végén kaptam hírt felőle: bajban van. Állítólag sötét ügyekbe keveredett, bent tartották a rendőrségen, vidéken volt, ellopták az autóját, nincs lakása.

Találkoztunk a Mechwart téren. Elege van az egészből. Nem ír, soha többé, egy sort se. Vegyük ki a lapból a Körhintát. Minden írását eladja egy tehetségtelen, de hírnevet akaró gazdag embernek, közölje a saját nevén őket, nem érdekli. Enni akar, élni akar, aludni akar. Elege van az egészből.

Szeptemberben felhívott. Másnap találkoztunk. Nem tudja, mi volt vele, olyan, mintha valaki mással történt volna, nem is akar beszélni róla. „Nagy gödör volt, elnéztem a rajzot." Most egy kőművesnél dolgozik svarcban, huszonnégy forintos órabérért, napi tíz órát. Hét végén egy autószerelőnél. Törleszti az adósságait. Nem lehetne-e mégis, hogy a Mozgó Világ közölje a Körhintát. Meg esetleg a Vacsorát. Különben talán lesz valami a kötetből. „Sz., az egy nagyon jó ember, próbálkozik vele a Magvetőnél." Majd jelentkezik... Igen, persze, hivatásos jogsija van. Jó volna valami olyan munka, amiben több pénz van.

A következő vasárnap telefonált. Aztán egy hét múlva megint. Hogy majd jelentkezik, igen, mindent elintéz.

Október első vasárnapján elmentem hozzá. Egy nagyon kedves lánynál lakott.

Hanyatt fekszik az ágyon, a plafont nézi. Fölül. Egy darabig ül az ágy szélén. „Helló." Nehezen áll fel.

Meggörnyedve ül a fotelban, keze a térde közt. Felnéz, elkapja a tekintetét. Véreres a szeme. „Hm!" - mondja, és megbiccen a feje. „Hm!" Később: nem, nem telefonált se Újpestre, se Óbudára. Hát persze, jó lett volna a havi tíz rongy, de hát, de hát az a helyzet, hogy a jard elvette a jogsiját. Még tavasszal. Van ugyan egy másik, de ha valami zűr lenne... Nem meri megkockáztatni. Jó lenne, ha előre felvehetné a Vacsora meg a Körhinta honoráriumát, abból kifizethetné a legnagyobb adósságot. Egy közértesrekeszre mutat. „Abban van minden holmim. Ennyi maradt." Nem, egyelőre nem ír. Majd, talán. Most nagyon fáradt. Oké, jövő vasárnap eljön.

Egy hét múlva telefon: beteg lett. Majd jelentkezik.

Nem jelentkezik, telefonálok, még mindig beteg. Egy hét múlva is.

 

November 7-e táján a lány, akinél B. I. lakott, külföldre utazott néhány napra. Amikor megjött, csak egy búcsúlevelet talált. Hogy nincs értelme az egésznek. „Ne haragudj rám, és hidd el, így lesz a legjobb mindenkinek. Légy nagyon boldog, és köszönök mindent, amit értem tettél."

Bejelentés a rendőrségen.

Január végére a nyomozás kideríti: Béládi István 1986. november 14-én öngyilkos lett.

Az ismeretlen holttestet november 15-én találták meg egy budai erdőben. November 18-án boncolták, a születésnapján.

Hemingway volt a legkedvesebb írója. És a példaképe is.

Hat elbeszélése jelent meg a Mozgó Világban. Egyet-egyet átvett a Látóhatár és a Rakéta Regényújság.

Élet és Irodalom, 1987. február 27.: „Béládi István nagyon fiatalon, huszonhat évesen távozott közülünk, tragikus hirtelenséggel. Megjelenés előtt álló novelláskötetének néhány darabját már olvashattuk folyóiratokban. Egyszerűen és pontosan írt; hőseinek küszködéseit s bukásait bizonyára közvetlen tapasztalatokból, személyes élményeiből idézte papírra. Elbeszélésének közlésével búcsúzunk Béládi Istvántól, szomorúan."

Lesz tehát posztumusz kötete, talán legendája is. Hiszen felfedezésre vár a közértesrekesz, B. I. hagyatéka.

(1987/5)

 

 

A Piazzán magas színpad állt, erősen hasonlított a lefejezések alá tákolt deszka vesztőhelyekre, ezen fogják eljátszani a hamvazószerdai misztériumjátékot. És most? ezen a színpadon helyezkedtek el a klarissza apácák. Zsámolyuk nem volt, Pilátus-zsöllyébe mégse telepedtek Jézus Klára-madarai, hanem guggoltak, törökülésben „x"-elték novícia vagy veterán combjaikat, hevertek is, magánosan vagy egymás ölében, Krisztus-jegyese virgo rodaliszkok, sőt (kacagva) egymás nyakába is ültek, rák-ollósan, harapófogósan („az Én igám könnyű"), már kezdetben is előítélettel és a végén igaz ítélettel IV. Orbán Manfréd-Jellen félkukorék, félorgona, félaszkór prelegált prédikációjával szemben.

Akácia nővér éppen lábait lógatta kalimpálva a színpad széléről: a Sátán dobta így szét a Tudás Fájának huncut ága it, hogy a bűn gyümölcse hívogatóbban piruljon? Arméria: barátnője térdeit, bokáit lökdöste, „rendezte", hogy kényelmesebben párnázhassa szentfejét az éneklő kanonika újhold-völgyes ölébe: Illés próféta nem turkált fejével, késével theo-tolakvóbban Kármel hegyén az áldozati bika csülkei és belei közt, hogy Jahvé szagát mielőbb magába szívhassa (1 Királyok 18, 33). Asphodélát még IV. Orbán büdös-huzat „enciklikájánál", csuklásainál és bicsaklásainál is jobban idegesítette, hogy cipője sarka beleakadt a színpad két redves deszkája közé. De szomszédja, az olvasó kanonika, ájtatosok legájtatosabbika, Asphodélát arra emlékeztette: óriási harapófogókkal hogyan húzták ki a szögeket Krisztus tenyeréből a Keresztfán. Mire Asphodéla, könynyezve, szégyellve, vezekelve véges-végig helyén hagyta a bennszorult cipősarkot, ezt a szinte tűrhetetlen kényelmetlenséget penitenciaképpen ajánlva fel az Úrnak. Benincasa véresre markolta ujjaival ujjait, oly mérhetetlen méreggel töltötte el IV. Orbán keresztkáromló hadjárata: csontjai ropogtak, mint az a parázna alakú szűk-ovál tükör, melyben kamaszlány korában nézegette magát, és aszkéta édesanyja a tükröt arcába vágta, orra vérzett, foga földön, az üvegszilánkok az inkvizítorok csillagszórója. Castilleia egészen különvált testvéreitől, hátat fordított pápának, színpadnak, clarissa claritasnak. Ahol ő járt vagy ült vagy imádkozott, valami áthatolhatatlan kék éjszaka, a Teremtés párnás-bolyhos köde gomolygott, minden pénteken a kolostorban arcát befedte bárányvérbe áztatott Veronika-kendővel. Most is olyan volt, mint Szűz Mária nősziromkék halálalkony szemehéja, mikor Fia holttestét csókolgatja, két-ajka is a keserűség, minden-elveszettség sarlója, vád-karéja. Delphinia? Sereg kottát, imakönyvet, nagypénteknél hamvazóbb szerdai kereplőt rendezgetett maga körül (javát barátnőire potyogtatva és madár-édes „pizzicato" pardon! pardon! pardon!-okat csicseregve), tekintete olyan volt, mint IX. Szent Lajos francia király lecsurranó arany hajfürtje, ezüst koszorú-koronája alól. Elatine: a klarissza kolostor öreg ruhatárosnője, mosónők főfelügyelője, vendégpapok miseruháinak sekrestyés kulcsárnője volt. Most is a mosodából visszakapott és mosodába elküldendő ruhák céduláit studírozta (okuláréja le-lecsusszant, vén kanca kopott zablája), a legnagyobb aggályossággal, annál is inkább, mert egy bizánci legendában valami olyasfélét olvasott, hogy mikor a halott Szűz Mária lelkét az Úr Jézus (miniatűr marionett alakban) az Egekbe viszi magával, a halott Szűz halkan odaszól az ágya mellett zsoltározó egyik apostolnak (az is okulárés!): jaj! jaj! az ő lelke (a Madonnáé) nem elég tiszta, ebben a szent pillanatban nem is fürdetheti meg, mint újszülött csecsemőt, de legalább patyolat-fehéringecskébe öltöztessék.

(1987/10)

 

Szeretnéd kidadogni már?

Nem bírsz magaddal,

égnél mint Jánosbogár,

nyeldeklőd bogba kötve?

A kimondhatatlan visszalökve.

 

Menj látogatóba. Kopogj!

Csengess esetleg. Amíg kijönnek

a háziak, elvégezheted

a láb- és orrtörlést, táskád

átteszed a másik válladra.

És most köszönsz,

belépsz, csókolsz, kezet fogsz,

indulsz befelé. Némán.

S a háziak mögötted.

Kérdezik, mi van. Hogy.

És akkor mondod: semmi

új. (De közben elkapja

gerinced az emlék, rémület.

Most mindent elfecsegnél.

Boldogan!) - Szünet. Várnak,

mit mondasz még. De csak

kérdezel: ...S ekkor

valaki részletesen felel. Föl-

sorol régi és új dolgokat.

 

Helyek, nevek, tulajdonságok;

két ajak gyűrűzik egy fogsor

körül. Jó, ha legalább bólogatsz,

mondod: igen - na, nem - talán,

egy Házi ilyennek örül, s tovább

beszél. Tebenned

csattog, mint lécajtón

angol versben a kerti szél: magány,

megüti füled, hogy valakire

ily szó terem: trehány. Kezed

ekkor mint fényjelet fölemeled,

közbelépteted a válaszod: „sőt!"

S innen akár

szólnod sem kell. Persze nem árt,

ha van néhány fintorod. Ne ülj

úgy, mint egy utas!

Ha kínálnak, vegyél, válogass,

lássék, hogy figyelsz, akkor is, ha nem

tudsz semmit lenyelni. Örülnek

így is (jobban), csak légy résen,

búcsúzz röviden, hamar, különben

kisvártatva elmondod azt,

amit úgy várnak.

Ugrásra készen.

(1987/10)

...Amikor 1527. november 3-án I. Ferdinánd királlyá koronázásáról volt szó, állítólag Ugocsa vármegye nemesi küldöttei az Ugocsa non coronat tömör és hetyke válaszával fejezték ki nemtetszésüket. És bár a 17. században használatos volt már a szólásmondás, más forrás szerint a Pragmatica sanctio 1722-es tárgyalásakor csakis az ugocsai rendi küldött vetette oda szemtelenül, hogy nem koronáz vármegyéje. Közkeletűbb változata napjainkban a kisegér pimaszsága, mikor fölkiált: hol az a macska!

Mostanában Ugocsa koronáz. Rendre királlyá üt boltossegédeket, és reginává nevez ki manikűrlányokat. A sok lúd disznót győz közmondása alapján addig kiabál a sokaság, amíg ki nem nevezik naggyá a kicsinyt.

A Nemzeti Bánk-előadásán Ugocsa koronáz. Minden nagyság földszintesre méreteztetik. A méltóság durcás randalírozássá lesz, és a nagy kérdések családi pörpatvarrá fésülődnek.

Az 1987-es Wesselényi utcai Bánk bán a királyné trónszékére úgy tehénkedik rá, mint rosszul kiképzett pincér nyegléskedik asztalunk mellett, ha fölveszi a rendelést. És amikor Ottó herceg kifut a színről a fölgerjedt bántól megriadtan, a fiatal színész megoldja azt a régóta piszkált kérdést: miért nem fut utána, és mészárolja le a valódi bűnöst, ahelyett, hogy dolgavégezetlen visszafordul, és legyilkolja a királynét. Bubik István tesz néhány lépést az elszaladó Ottó nyomába, majd pukkadós dühében utánaköp az eltávozottnak.

Rózsahegyi Kálmán köpött először a Nemzeti színpadán, persze, még az igazin (1901-ben Gárdonyi A bor népszínművében). Az a köpés a valósághűség diadala volt. A mostani köpés a tehetetlen mérgelődésé. Rózsahegyi azért köpött, mert az általa játszott paraszt a valóságban így viselkedett. Most nem Bánk köp, csak a színész.

Amikor a Német-római Birodalom császára úgy viselkedik a Vígszínházban, mint egy tömbházfelügyelő, Erzsébet királyné a szövőnők szakszervezeti bizalmija lehetne, a trónörökös pedig az üzemi KISZ-titkár, Eboli hercegnő viszont lipótvárosi óvónő, amikor a szolnoki Bánk Gertrudisa trafikengedélyes hadiözvegy, jóllehet hasonlít a színházi káderlap, mégsem egyazon jelenséggel találkozunk, mint amikor a kaposvári Hamlet királyi párja titkárnőtől veszi el repikávéját a trónteremben, és özvegy Hamletné műszőrme stólát visel fejedelmi hermelin helyett.

Csupán annyicska a két jelenség hasonlósága, amennyi egy I like New York és egy I like Balmazújváros feliratú T-shirt között van.

A kaposváriak időszerűsítő fölfedezése volt: ugyanolyan kispolgári érdekek mozgatják a királyi drámát, akár napjaink trónutódlási pörpatvarait. Ugyanezt alkalmazta Jancsó Miklós is a Hernádi írta historikus blődlijeiben. Viktória királynő és pofozkodó-köpdösődő trónörökösei vagy vitéz nagybányai Horthy Miklós és környezete valójában kispolgárokból állt.

A kispolgárok mozgatta királydrámák nem azonosak azzal a jelenséggel, amikor kispolgárok telepednek királyi szék bársonyára.

Csupán az Ugocsa koronázta, magukat előkelőbbnek mutató anyagok kiárusítása ez. Az olcsó hamisítvány nemes antikvitást mímelő bóvliterítése. Akár a fröcscsentett brüsszeli csipke az ólomkristályt utánzó préselt műanyag váza alatt. Maseratinak dukkózott Trabantok száguldanak tengelytörő bekötőutakon kereskedősegéd Fittipaldik hajszolásában. Trombitarézből esztergált násfák függenek napkeleti királykisasszonyként mélázó csemegebolti kiszolgáló-kisasszonyok fülében. Medvecukorból hajlítják a neokoloniált. Dizajncenterszökevények patinásítják hortobágyi betyárcsárdák kármentőjévé a hamburgerárusító deszkafalat.

Ugocsa koronáz ugocsaiakat.

(1988/2, 116-126. o.)

 

A rím: váladék,

A ritmus: vatta.

 

Nem vígasz ez, -

csak a hajnal adta

Hisz tér - ez - iázhatok

hisztériázhatok.

 

Súlyos súrlódások,

révedező pillantások.

Költöző

öltöző

árnyak vagytok.

 

Nekem: sültgesztenye-fák,

asztali lámpák,

 

a léti tökéletlenségen ejtett csorbák

(1988/5)

 

 

 

A habzó sárban vascölöp. A tüzek füstje

fönnmaradt az emeletes tölgyfa-romokon.

 

De szabadon lépsz!

 

Az ismétlődő óvatlan pillanat veszélye

elkerül már. Hasonlít minden öröm egy

másik örömre, s ha szélzúgásban is

- várva a hibátlan Jelenést! -

benépesül megint az elhagyott part.

 

A hosszú csöndet hang morzsolja szét

s már újra állnak törpe-váraid.

A még gyermeki test összerándul

ha hozzáér parázna búzaszál. S a készülődés!

Ha rejtve is, de érződik már a formák aránya!

 

A vízfenéki csillagok átragyognak

nyálkán, tőzegen s a partszegélyes

régi hajnalon fölbukkan s alámerül

a változatlan, messzefényű nap -

(1988/5)