A Mozgó Világ internetes változata

Rendszerváltás a gazdaságban

Hazudnék, ha azt állítanám, hogy minden úgy történt, ahogy tizenöt éve gondoltuk. Akkor még tele voltunk illúziókkal. Azt hittük, hogy ha zömében magántulajdonba kerül a gazdaság, és működését az állam politikavezérelt beavatkozásai helyett piacgazdasági szabályok bástyázzák körül, akkor hamar jobbra fordulhat az életünk. Azt hittük, hogy ha a gazdaságpolitikát a demokratikusan megválasztott parlamentnek felelős kormányok formálják majd az (egy)pártközpontnak felelős kormány helyett, akkor megszabadulhatunk a felelőtlen döntések következményeitől. Azt hittük, hogy ha mindezek a nagy horderejű változások végbemennek, akkor előbb-utóbb a mi gazdaságunk is éppoly hatékonnyá válhat, mint az irigyelt nyugat-európaiak. Hittünk abban, hogy a társadalom többsége belátható időn belül élvezni fogja a gazdasági rendszerváltás gyümölcsét. Nem gondoltuk, hogy a - nevezzük nevén: - kapitalizmus újjáépítése a szocialistának mondott gazdaság romjain akkora áldozatokkal jár, mint amekkorát a társadalom jelentős része megszenvedett.

Teljesen naivak persze már akkor sem voltunk: tudtuk, hogy az átalakulásnak vesztesei is lesznek. „A gazdaság radikális átalakítása, a piaci keretekhez igazodó intézmények és magatartásformák kialakítása még a konszolidált többség teherbíró képességét is erősen próbára fogja tenni. Ha nem kap külön támogatást, mindez megoldhatatlan feladatot jelent majd a leszakadt kisebbségnek" - fogalmazta meg a piacgazdasági átalakulást a legegyértelműbben a zászlajára tűző párt, az SZDSZ „rendszerváltó programja" már 1989 elején.

Arra azonban még az örök pesszimista gazdaságelemzők sem gondoltak, hogy a nagyszabású átalakulást olyan súlyos válság kíséri, mint ami a kilencvenes évek első felét jellemezte. Senki sem számított arra, hogy egy ideológiai, politikai, katonai világrendszer összeomlása az érintett gazdaságokat is elementáris erővel roppantja össze; hogy a régi vállalati és termelési struktúrák, kereskedelmi és pénzügyi kapcsolatok lebontása nem szűzföldet teremt, amelyet tetszés szerint lehet termővé tenni, hanem olyan lápot, amelyet előbb fel kell töltenünk, hogy az új építésébe kezdhessünk.

A késő kádári politikának súlyos mulasztása volt, hogy eltitkolta a rendszerváltáshoz örökségül adott adóssághalmaz méretét. Emlékezzünk rá, micsoda drámai pillanat volt, amikor Németh Miklós kormányfő 1989 végén a parlamentben kinyögte végre, mekkora is valójában az ország adósságállománya! Azt is csak kapiskáltuk, micsoda időzített bombák rejlenek a már csak a vasárnapi zárva tartásból vegetáló állami vállalatokban, amelyek agóniáját a körbetartozások láncolatával teremtett műpénz hosszabbította meg. Mint ahogy azt is csak sejthettük, hogy a felbomló KGST helyett milyen nehéz lesz új értékesítési piacokat szerezni a kiválónak mondott magyar termékek számára.

A magyar gazdaság állapota és külpiaci kapcsolatrendszere korántsem nyújtott kedvező terepet a gyökeres újrarendezésre. A szocialista tábor gazdaságainak egyidejű összeomlása egy nagy előnyt azért kétségtelenül hozott: senki előtt nem lehetett kérdéses, hogy a régi módi nemcsak a politikában, de a gazdaságban sem folytatható. Nem véletlen, hogy a kádárizmus iránti nosztalgiák nem akkor éledtek föl, amikor valóban a mélyponton volt a magyar gazdaság, hanem jóval később, amikor a többségnek már sikerült úgy-ahogy belerázódnia az új rendbe. Nem a kilencvenes évek legelején támadt föl a vágyakozás az államközpontú gazdaság iránt, pedig akkor tömegével szűntek meg az öröknek hitt munkahelyek, és az emberek életszínvonala is akkor zuhant legnagyobbat (1990-91-ben 11 százalékkal csökkent a lakossági fogyasztás, a Bokros-éra két évében pedig 9,6 százalékkal).

A legnagyobb megrázkódtatással járó időszak a kilencvenes évek legeleje volt, amikor nemcsak azzal a csődtömeggel kellett szembesülnünk, amit egykor szocialista gazdaságnak neveztünk, hanem törlesztenünk is kellett azt az adósságot, amit a fogyasztói „jólétet" már csak külső eladósodásból fenntartani képes kádári politika maga után hagyott. 1989-ben az ország nettó külső adóssága 15 milliárd dollárra, az éves hazai termék bő felére rúgott, és csak 2001-re sikerült 10 százalék alá lenyomni.

A kilencvenes évek legelején kellett nagyon sok embernek ráébrednie arra a szomorú tényre is, hogy hiába gürizett többet, mint nyugati társai, munkája fabatkát sem ért attól a pillanattól kezdve, hogy felbomlott a minden munkát értékelő KGST. Akkor ébredtünk rá, milyen beszédes is az elnevezés: Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa. A benne összegyűlt országok abban segítették egymást, hogy kölcsönösen elhitessék: minden munka értéktermelő, aminek gyümölcsét befogadják a közös kosárba. Amiért épp ezért nem is valódi pénzzel, hanem a transzferábilis rubel elnevezésű zsetonnal fizetnek, ami kizárólag KGST-árura váltható be (így kerülhettek a felbonthatatlan, de ha mégis, akkor ehetetlen „szovjet" cseresznyekonzervek közértjeink pultjaira, miként a mi ihatatlan almavodkáink a szófiai pultokra).

A bajokat már az sem tudta orvosolni, hogy a nyolcvanas évek utolsó harmadában gőzerővel beindult a gazdasági szereplőket gúzsba kötő, részben ideológiai ihletésű szabályok leépítése és a piaci mozgásformák térnyerése. Feloldották az árak, a bérek, a külkereskedelem és a pénzforgalom sok kötöttségét, átszervezték a nagyvállalatokat, elismerték a kisvállalkozói létformát (benne a magántulajdont), elfogadták az átalakulási törvényt, beindították a privatizációt, átszabták a bankrendszert, felélesztették a tőkepiacot, sőt még külföldi cégeket is beengedtek az országba. Bár a gazdaság liberalizálásának politikai célja a szocialista lét agóniájának meghosszabbítása volt, a történelem fintora miatt végül a kapitalizmus felépítéséhez is jó induló bázist jelentett a rendszerváltást követően.

A nyolcvanas évek végén már mindenki tudta: nincs olyan felvilágosult és kellő szakértelemmel felruházott kormány, amely művi eszközökkel pótolni tudná a termelési tényezők mindegyikére kiterjedő piacot és a magántulajdont. Azt azonban senki nem gondolta volna, hogy a rendszerváltást kísérő gazdasági visszaesés olyan mély, kiterjedt és időben elhúzódó lesz, mint amit később megtapasztaltunk. Az életszínvonal csökkenése és a munkanélküliség megugrása nem az Antall-kormány „ügyetlenségének" volt a következménye, amint azt akkor sok kritikus gondolta, hanem a korábbi léggömbök kipukkadásának kísérő jelensége. Az, hogy a bruttó hazai termék (a GDP) 1988 és 1993 között négyötödére zsugorodott, és 1991-ben egyetlen év alatt 12 százalékkal csökkent, nem azért következett be, mert a gazdasági rendszerváltást „elrontották", hanem éppen azért, mert viszonylag következetesen véghezvitték.

A GDP drámai csökkenésében jórészt a tervgazdaság mesterségesen felpumpált, csak papíron létező jövedelmeinek kiesése tükröződött vissza, ami abban a pillanatban köddé vált, amint a piac értékítélete vette át a bíró szerepét. Ugyanígy vált köddé egy sor nagyvállalat papíron tekintélyes vagyona, a nemzeti vagyon jelentős része. Biztosan okozott veszteséget a vállalatok „széthordása" is, de a vagyonvesztés zöme már jóval korábban bekövetkezett: akkor, amikor még KGST-zsetonnal és állami támogatásokkal tartották fenn a rentabilitás látszatát.

A magyar társadalmat érő súlyos veszteségek nem akkor keletkeztek, amikor azt megtapasztalta, hanem jóval korábban, amikor még csak sejthető volt, hogy valami nincs rendben a szocialistának nevezett gazdasággal. Amikor, bár megszenvedtük a hiánygazdaság sok kellemetlenségét, természetesnek vettük a kapun belüli munkanélküliséget, a teljesítmény-visszatartást, a pazarlást, az össznépi játékként megélt kis lopásokat, a második gazdaság virágzását a nagyipar és a téeszek rothadó humuszán.

Az élet mindig tartogat meglepetéseket. Ide sorolható, hogy a „szociális piacgazdaság" szlogenjét zászlajára tűző Antall-kormány nemcsak a Németh-kormány import- és árliberalizáló és támogatásleépítő politikáját folytatta töretlenül, hanem a piacgazdaság kiépítésének legkeményebb fájába, a pénzügyi fegyelem megteremtésébe is belevágott. Amivel éppen a „szocialista vívmányokat" rombolta le rövid idő alatt: a puszta jelenlétért járó bér nyújtotta létbiztonságot, a bármi áron megvalósítandó teljes foglalkoztatást, a fizetésképtelen cégeket életben tartó vállalati körbetartozások idilli állapotát, valamint a kormányzati költekezésnek szabad teret adó bankóprést. És az a kormány, amelynek vezető pártja, az MDF a nagytőkések meg a külföldi „karvalytőke" nélküli népi kapitalizmus és a „nemzeti középosztály" megteremtésének ideáját kergette, mégiscsak zöld jelzést adott a minden jelző nélküli kapitalizmusnak.

Meglehet, maga sem volt tisztában a lépéssorozat következményével, az Antall-kormány első másfél évében négy olyan törvényt is elfogadtatott a parlamenttel, amelyek gyökeresen átalakították a gazdálkodás rendjét. Az új számviteli és a pénzintézeti törvény, majd a szigorú csődtörvény megszüntette annak lehetőségét, hogy a vállalatok és bankok fiktív jövedelmekkel töltsék föl kiürült pénztárcájukat, és véget vetett a kényszerhitelezések kiterjedt gyakorlatának, amellyel a nem rentábilis vállalatok fiktív keresletet teremthettek termékeiknek. E három törvény a vállalatokat és a bankokat a fiktív pénz és piac álgazdaságából a valóságos pénz és piac világába helyezte. A negyedik, a jegybanktörvény a pénzügyi fegyelmet a kormányra is kiterjesztette: azzal, hogy függetlenítette a Magyar Nemzeti Bankot a kormány befolyásától és korlátozta a költségvetés jegybanki hitelezését, gátat szabott annak, hogy a kormányok bankópréssel finanszírozzák politikai céljaikat.

A pénzügyi törvényekkel a kormány valóságos sokkterápiát zúdított a magyar gazdaságra: vállalatok ezreit számolták fel, jó félmillió munkahely szűnt meg, és korábbi alkalmazottak százezrei váltak kényszervállalkozókká. Bár a csődtörvény túlzott szigora (kötelező öncsőd) bizonyára fölösleges áldozatot is megkövetelt, a gyorsan ledózerolt régi gazdaság helyébe viszonylag akadálytalanul épülhetett a piaci környezetben is életképes új. Felgyorsult a külföldi működő tőke beáramlása, részben zöldmezős beruházások formájában, részben a privatizációhoz kapcsolódva. Az újrarendeződő tulajdonosi és termelési-értékesítési struktúráknak köszönhetően nemcsak a termelés indulhatott növekedésnek 1993-tól, hanem az addigra 12 százalékra felszökő munkanélküliség is csökkenő trendbe válthatott.

A transzformációs visszaesés elkerülhetetlen intermezzójának lerövidítését segítette az Antall-kormány a privatizáció felgyorsításával is. Pedig ez - ideológiai töltete miatt - kényesebb politikai kérdésnek számított, mint a liberalizálás vagy a pénzügyi fegyelem megteremtése. A véres politikai csatározások a privatizáció körül csúcsosodtak ki. A hangos ideológiai viták hátterében azonban az első években szép csendben folyt a vállalatok eladása, méghozzá annak, aki készpénzt tudott adni értük. Ekkor került külföldi kézbe a magyar ipar szeme fénye, a Tungsram, ekkor adták el az élelmiszeripari és jövedéki cégek (cukor-, malom-, dohányipar) jelentős részét, a biztosítókat - méghozzá zömmel külföldieknek.

1993-tól - már a közelgő választásokra is kacsintgatva - jelentek meg a privatizációs megoldásokban az ideológia töltetű technikák. Bár a reprivatizációt szorgalmazó kisgazdák végül alulmaradtak, és be kellett érniük a kárpótlási jegyes szemfényvesztéssel, a nagyobbik kormánypárt sem szűkölködött az életképes tulajdonosi struktúrák kialakulását elodázó privatizációs álmegoldásokban. A munkavállalói résztulajdonosi program (amely nevével ellentétben főként a vezetőket juttatta tulajdonhoz) és a különféle „készpénzkímélő" elosztások és kedvezményes hitelkonstrukciók (kisbefektetői részvényvásárlási program, egzisztencia-hitel) az MDF ideológiájába illő „nemzeti középosztály" megteremtését voltak hivatottak elősegíteni, miközben elhalványult az a szempont, hogy ki tudná hatékonyan működtetni az alapos átprofilírozásra, tőkeinjekcióra és új piacokra szoruló cégeket.

Az átideologizált megoldásokra végül a pénzügyi kényszer tett pontot: a kormánynak devizára volt szüksége ahhoz, hogy az ország 1993-tól gyorsan felpörgő eladósodását megfékezze. Emiatt került sor a Matáv kisebbségi részvénypakettje eladására és a bankprivatizáció beindítására még az első ciklusban, miként a Horn-kormányt is a devizaínség vette rá arra, hogy külföldi szakmai befektetőknek kínálja föl az energiaszolgáltatók és a bankok zömét 1995 és 1997 között. Így aztán a mind a jobb-, mind a baloldalon felbukkanó ideológiai félelmek ellenére meglehetősen gyorsan lezajlott a magyar gazdaság privatizálása - gyorsabban, mint ahogy a háború után részben újraállamosított nyugat-európai gazdaságokban történt a nyolcvanas években, és gyorsabban, mint a többi kelet-európai átalakuló gazdaságban.

Alig egy évtized leforgása alatt túlnyomó többségbe került a magánszektor: mind a jövedelem létrehozásában, mind a foglalkoztatottak számában elérte a 80 százalékos arányt. Ráadásul azzal, hogy az ideológiai megfontolásokat végül legyőzte a gazdasági kényszer, és a különböző színezetű kormányok a külföldi szakmai befektetőknek is osztottak lapot, olyan tulajdonosok kezébe került a vállalati szektor bő harmada, amelyek tőkével és értékesítési piacokkal javították a magyar gazdaság életképességét. Az ország stabilitása szempontjából az sem mellékes, hogy a privatizációból és a zöldmezős beruházásokból (kb. fele-fele arányban) beáramlott húszmilliárd dollárnyi működő tőke segített kihúzni az országot az adósságcsapda kádári örökségéből.

A sikeres gazdasági rendszerváltásért végül 1996 márciusában vehettük át az oklevelet: ekkor kapott Magyarország belépőt a fejlett piacgazdaságok klubjába, az OECD-be. A világ élcsapata az „érettségi bizonyítvány" kiállításával nagyvonalúan megelőlegezte a bizalmat, hiszen nemcsak jóval szegényebbek voltunk a többi klubtagnál, de (a piacgazdasági etikett szerint) késsel-villával enni is éppen csak tanulgattunk. Elhitték, hogy országunk akkor is talpon marad, ha leomlanak a tőkemozgások korlátai, és teljes súlyával ránk zúdul a globalizált világ. És lám, igazuk lett. A kilencvenes évek közepétől gyors ütemben szűntek meg a devizakötöttségek, az ezredfordulóra konvertibilis lett a forint, a tőke szabadon áramolhat ki és be - és ezt is kibírta a magyar gazdaság. Amit viszont nehezen visel, amibe időnként még ma is belerokkan, az a rövid távú hatalmi érdekek rángatta, tinglitangli költségvetési politika.

Pedig a világ fejlett kormányai 1996-ban azt is elhitték, hogy ha muszáj, a józan ész a magyar kormányokban is képes legyőzni a politika rövidlátását és a demagógiára való hajlamát. Bíztak abban, hogy ha fölbillen az egyensúly, akkor a mi kormányaink is mindent megtesznek azért, hogy megóvják az országot a nagyobb bajoktól, és persze a külföldi befektetőket vagyonuk elvesztésétől. Bizalmat szavaztak kormányainknak az EU tagországai is, amikor 1994 tavaszán aláírták az Európai megállapodást. Bár a teljes jogú tagságig tíz évet kellett várnunk, a magyar törvényhozás szeme előtt szinte minden kérdésben az uniós cél lebegett, ami a piacgazdaság intézményeinek kiépítését is megolajozta.

A gazdasági stabilitás megteremtése már sokkal nehezebben ment. A politikai félelmek megsokszorozódtak minden olyan ügyben, amelynek tétje közvetlenül a jövedelmek újraelosztása volt. Nem magyar sajátosság persze ez, csakhogy nálunk az elmúlt másfél évtizedben valódi sorskérdés volt, hogyan balanszíroznak kormányaink a szavazatszerzés és a gazdasági stabilitás konfliktusában. A negyedik választási ciklusba érve már kellő empíria alapján állapíthatjuk meg: többnyire rosszul. Három kormány nagyjából az „egy lépést előre, egyet hátra" táncrendet követte: hatalomra kerülve húzott egyet, majd a választások közeledtével lazított a gyeplőn. A mostani kormány módosított kicsit ezen a táncrenden: előbb tovább lazított, majd gyengéden, hogy ne nagyon fájjon, húzott egy picit, és (kevéssé hitelt érdemlően) ígéretet tett arra, hogy addig húzogat még, amíg elérjük az euró bevezetéséhez szükséges stabilitást.

Olyan átfogó államháztartási reformba azonban egyikük sem vágott bele, amely állandó huzavonák nélkül és hosszabb távon is biztosíthatná a stabilitást. A kormányok csak erőteljes kényszerek hatására merték a hatalmukat biztosító pártok rövid távú politikai érdekeit megsérteni, márpedig a politikusok ódzkodtak minden olyan változástól, ami nem magyarázható meg a demagógia szókincsével. Hiába építette be programjába már 1991-ben az államháztartás reformját Kupa Mihály pénzügyminiszter, az MDF-kormány végül elszabotálta, és a Horn-kormány is csak súlyos kényszer hatására vágott bele, akkor, amikor újra a csőd szélén táncolt az ország.

A gazdaságpolitikák „húzd meg, ereszd el" tinglitanglija megszokott táncrend a parlamentáris demokráciákban, az viszont már az etikett felrúgása, ha a választók lekenyerezésével rendre válságos állapotba sodorják az országot. Az Antall-kormány súlyos válságban vette át az országot, annak ellenére, hogy elődje restriktív gazdaságpolitikával próbálta jóvátenni a kádári politika utolsó népboldogító kísérlete okozta károkat. A gazdaság régi modelljében ez persze nem sikerülhetett, mivel a pénzügyi megszorításra a vállalatok a pénz kiiktatásával válaszoltak. A pénzgazdálkodás helyreállítása, az új piaci struktúrák működése és az állami támogatások megnyirbálása nyomán beinduló konszolidáció azonban 1992-ben újra életre hívta az állam vezérelte gazdaság kísértetét, csak éppen az MDF-kormány képében. A kamatok művi leszorítása, a forintleértékelés halogatása, majd a gazdaság teljesítményétől elszakadó közalkalmazotti béremelés a folyó fizetési mérleg drámai romlásához és a külső és belső államadósság vészes felduzzadásához vezetett.

1994-ben tehát kezdődhetett minden újra. A válságba száguldó ország kormányrúdját átvevő Horn-kabinet azonban hosszú hónapokig képtelen volt kellő erőt kicsiholni magából. A bénultságból végül a mexikói krízis mozdította ki a kormányfőt, aki a válságkezelést a Bokros-Surányi párosra bízta. Az 1995 márciusában megszületett stabilizációs program a „tűzoltás" mellett a tartós konszolidáció elemeit is tartalmazta. A költségvetési kiadások lefaragása, a rászorultság elvének érvényesítése a szociális rendszerben és a megszorító jövedelempolitika jelentős adómérsékléssel párosult, így a pénzügyi egyensúly az állami újraelosztás csökkenése és a versenyképesség erősödése mellett javult. Napirendre került az államháztartás reformja, még ha a megvalósítás gépezetébe hamar porszemek kerültek is. Az új árfolyamrendszer kiszámíthatóvá tette a monetáris politikát, miközben az infláció mérséklésére is lehetőséget nyújtott.

Bár a lakosságot érintő megszorítások valóban súlyos áldozatokkal jártak, 1997-től érzékelhetően felgyorsult a gazdaság növekedése, megkezdődött a jövedelmek és a fogyasztás bővülése. A javuló külső és belső egyensúly lehetőséget teremtett rá, hogy a gazdaság növekedése tartóssá váljon. Erre a kedvező helyzetre építhette gazdaságpolitikáját az 1998-ban színre lépő Orbán-kormány, amely - a populista retorikát tökélyre fejlesztve - ügyesen leplezte, hogy az osztogatást színlelő szövegei ellenére keményen őrzi a nehezen kiizzadt pénzügyi egyensúlyt. A stabilizációs politikának köszönhetően 1996 és 2001 között negyedével nőtt a GDP, jó ötödével bővült a lakossági fogyasztás, hat százalék alá csökkent a munkanélküliségi ráta, miközben harmadára apadt az ország adóssága és az infláció üteme. Az ezredfordulón a magyar gazdaság minden téren jobb állapotot mutatott, mint valaha.

Az ezredváltás azonban olyan fordulatot hozott, amelynek hatásait máig sem sikerült kiheverni. Az Orbán-kormány „magyar modell" elnevezéssel felélesztette azt a rendszerváltással már meghaladottnak vélt ideát, amely a piac helyett az állami aktivitást teszi a gazdaság motorjává. A magát polgárinak nevező kormány anakronisztikus módon az osztogatás-fosztogatás és az állampolgári felelőtlenség kádári modelljét húzta elő a kamrából, klientúraépítéssel megspékelte és nemzeti retorikával megfűszerezte. A 2002-es választási propagandaverseny hevében az MSZP is ráérzett e modell ízére, majd kormányra kerülve gazdaságpolitikája részévé tette. Az elmúlt években megint nyomasztóan rátelepedett a gazdaságra az állam: a megtermelt jövedelemnek felét központosítja és osztja el, holott az ezredfordulóra már szépen alábbszálltak ezek az arányok. Az állami gyámkodás a „mindenkinek adni valamit" elv jegyében történik, így éppen azokon nem segít, akik valóban rászorulnának arra. A jelen „polgárainak" megnyerése érdekében gőzerővel folyik a - mindkét kormányfő által sokat emlegetett - gyerekeink jövőjének felélése.

A régi-új modell „eredményei" kísértetiesen hasonlítanak a régiére: növekvő államadósság, romló külső egyensúly, gyengülő versenyképesség, csökkenő megtakarítások, rendre megingó befektetői bizalom a forinttal szemben. Egyetlen örömünket, az alacsony inflációt sem a fegyelmezett gazdaságpolitikának, hanem a deflációs világgazdaságnak és a lelassult növekedésnek köszönhetjük. Talán még abban bízhatunk, hogy a szavahihetőségére adó Medgyessy-kormány komolyan veszi az euró gyors bevezetésére tett ígéretét, amire remény sincs akkor, ha nem szakít a populista gazdaságpolitikával.

 

Itt tartunk most, másfél évtizeddel a rendszerváltás után és pár hónappal az uniós tagság előtt. Ha nem túl rózsás is éppen a helyzet, azért jóval reménykeltőbb, mint tizenöt éve volt. Lehet, hogy a kormányok ma sem sokkal különbek, mint akkoriban, de egy nagy előnyük mégis van letűnt elődeikhez képest: a magyar gazdaságot már alapvetően nem ők irányítják. Rossz gazdaságpolitikával sokat ronthatnak ugyan a működési feltételeken (túlzó elvonásokkal megnyomorgatják a vállalatokat és a háztartásokat, túlzó költekezéssel megdrágítják a hiteleket, és a kettővel együtt elijesztik a munkahelyteremtő működő tőkét), de a döntések szabadságából ma már alig tudnak elvenni. A vállalatok maguk döntik el, mit és mennyit termelnek, itthon teszik-e vagy külföldön, kinek értékesítenek, mibe fektetik fölös pénzüket és így tovább. A háztartások „röghöz kötöttebbek" ugyan, de az ő szabadságuk is jóval nagyobb, mint valaha - még gazdasági értelemben is.

Gondok persze ma is jócskán vannak, de már nem abból fakadnak, amiből tizenöt-húsz évvel ezelőtt, amikor egy rossz hatékonyságú, pazarló gazdaságban éltünk. Sokkal inkább abból, hogy még kevés ideje élünk normálisan működő gazdaságban, amely ráadásul jóval elmaradottabb, mint a viszonyítási alapot jelentő nyugati gazdaságok. Meg abból, hogy nem hoztuk létre az öngondoskodás és a társadalmi szolidaritás államon kívüli intézményeit, miközben politikusainktól nem azt várjuk el, hogy az állam az elesetteket segítse, hanem azt, hogy szinte mindenkit, holott a kettő együtt nyilván nem megy.

A csalódások és sokak súlyos veszteségei ellenére sem gondolhatjuk azt, hogy a rendszerváltás nem „érte meg". A közbeszédben mára közhellyé vált, hogy a magyar társadalom kétharmada a „rendszerváltás vesztese". Mintha bárki is felelősen meg tudná mondani, mi történt volna ezzel az állítólagos kétharmadnyi vesztessel akkor, ha nincs rendszerváltás, hanem szépen folytatódik a gorbacsovi-kádári világ. Mintha az egész kelet-közép-európai régióra kiterjedő rendszerváltásnak semmi köze nem lett volna ahhoz, hogy a szocialistának nevezett gazdasági rendszer befuccsolt.

Még ha (minden alap nélkül) hinnénk is abban, hogy további hosszú évekig és súlyosbodó gazdasági válságok nélkül fenntartható lett volna a régi rendszer, akkor is sántít ez a kétharmad-egyharmados felosztás. Ki vette számba az élet minden aspektusára kiterjedően, hogy miként él ma a társadalom a tizenöt-húsz évvel korábbi állapotához képest? Ha csupán a szűken vett gazdasági jólétet nézzük is, ki hasonlította össze reális anyagi javakban a mai és az egykori családokat? Hiszen mindnyájan tudjuk, hogy a papíron kimutatott jövedelmek a nagyarányú adóelkerülés miatt még annyit sem tükröznek, mint a nyolcvanas évek második gazdasága idején.

Nehéz elhinni, hogy egy tízmilliós országban, ahol több mint hétmillió mobiltelefont használnak, hat-hét millióan rosszabbul élnének ma, mint tizenöt évvel ezelőtt. Nehéz elhinni, hogy egy olyan országban, ahol a várható élettartam átlagosan három évvel nőtt, ahol az érettségizettek száma másfélszeresére emelkedett és a felsőfokú nappali oktatásban részt vevőké megháromszorozódott, ahol minden negyedik emberre jut egy személyautó és minden harmadikra egy vezetékes telefon - mindez a társadalom többségének romló életszínvonala mellett valósulhatott volna meg. Nehéz elhinni, hogy ne javult volna a többség életminősége, amikor 1,6-ról 2,3 millióra nőtt a csatornázott és 3,3-ról 3,8 millióra a közüzemi vízhálózatba bekapcsolt lakások száma, amikor 1,6 millióról 3 millióra nőtt a vezetékes gázt használó háztartások száma, amikor 23-ról 13 százalékra csökkent a komfort nélküli és 10-ről 7 százalékra az egyszobás lakások aránya.

A rendszerváltást kísérő jövedelmi-vagyoni polarizálódás valóban súlyos társadalmi probléma (és ezt egyetlen kormány szociális és foglalkoztatási politikája sem hagyhatná figyelmen kívül), a rendszerváltás értékelésekor azonban nem mindegy, hogy a leszakadók pozíciója önmaguk egykori helyzetéhez képest is romlott-e vagy sem. Persze bármilyen sokoldalú vizsgálat mutatná is ki, hogy a társadalom nagyobbik része ma jobban él, mint tizenöt-húsz évvel ezelőtt, akkor sem szűnne meg az élethelyzet rosszabbodásáról kialakult szubjektív kép az emberek többségében. Természetes dolog, hogy életminőségünk megítélése során nem saját múltunk, hanem a nálunk jobban élők mai helyzete a viszonyítási pont. Nem sokan vannak például, akik - Kornai Jánoson kívül - komoly vívmányként értékelnék a hiánygazdaság felszámolását, holott ez nagyon is fontos hozadéka volt a rendszerváltásnak. Hiába volt sok minden olcsó, ha éppen hozzájutni nem lehetett, vagy csak hosszadalmas sorban állással és korrupcióval. Olyan alapvető termékek is hiánycikknek számítottak időnként, mint a vécépapír, a mosópor vagy a krumpli. Milyen életszínvonal-mutató méri a hiány megszűnését?

A múlt (a fiatalság?) iránt feléledő nosztalgiák elburjánzása mellett már azon se lepődhetnénk meg, ha a közbeszédben sokáig használt „átkos" lassan „áldásossá" szelídülne. De azért ne dőljünk be saját nosztalgiánknak! És még kevésbé azoknak, akik a tudományosság jelszavát lobogtatva igazolatlan állításokat terjesztenek.

Az olvasás megkönnyítése érdekében mellőztem a jegyzeteket, ezért itt sorolom fel, mely szerzők művei segítettek gondolataim elrendezésében (a cikk gondolatmenetéért és következtetéseiért természetesen egyedül az enyém a felelősség). Antal László: Túl az első évtizeden. Mozgó Világ, 2000. február; Csaba László: A második reformtól a rendszerváltozáson át a szociális piacgazdaságba. In: Szamuely László-Csaba László: Rendszerváltozás a közgazdaságtanban - közgazdaságtan a rendszerváltozásban. Budapest, 1998, Közgazdasági Szemle Alapítvány; Kolosi Tamás: A terhes babapiskóta. A rendszerváltás társadalomszerkezete. Budapest, 2000, Osiris; Kornai János: A pénzügyi fegyelem evolúciója a posztszocialista rendszerben. Közgazdasági Szemle, 1993. 5. sz.; Uő: Transzformációs visszaesés. Közgazdasági Szemle, 1993. 7-8. sz.; Uő: A hiánygazdaság felszámolása. Közgazdasági Szemle, 1994. 7-8. sz.; Laki Mihály: Kisvállalkozás a szocializmus után. Budapest, 1998, Közgazdasági Szemle Alapítvány; Lányi Kamilla: Alkalmazkodás és gazdasági visszaesés Magyarországon és más országokban. Társadalmi Szemle, 1995. 1. sz.; Lengyel László: Pártházból palotába. Budapest, 1998, Helikon; Matolcsy György: Gazdaság és társadalmi sokkterápiák 1990 és 1995 között Magyarországon. Társadalmi Szemle, 1996. 5. sz.; MDF: A Magyar Demokrata Fórum programja (1989. október); Petschnig Mária Zita: Örökségtől örökségig Budapest, 1994, Századvég Kiadó; SZDSZ: A rendszerváltás programja (1989. március); Tóth István György: Jövedelemegyenlőtlenségek - tényleg növekszenek, vagy csak úgy látjuk? Közgazdasági Szemle, 2003. 3. sz.; Voszka Éva: A dinoszauruszok esélyei. Budapest, 1997, Pénzügykutató Rt.-Perfekt Rt.; Uő: Versenyteremtés - alkuval. Budapest, 2003, Akadémiai. A felhasznált adatok forrása: Magyar statisztikai évkönyv 2002. Budapest, 2003, KSH; Népszámlálás 2001. Budapest, 2003, KSH; valamint a KSH és az MNB weboldalai.