A Mozgó Világ internetes változata

Tisztelt...

 

 

A Mozgó Világ 1989. januári számában azzal szeretnénk foglalkozni,

milyen kilátásai vannak az országnak a század utolsó évtizedében.

 

Ezért tisztelettel felkérjük Önt, hogy szakterületének kiemelkedő

művelőjeként ossza meg olvasóinkkal személyes véleményét...

 

Legfeljebb 250 soros kéziratát a következő formában szeretnénk közölni:

Tényekre, számokra támaszkodó, személyes véleményt kérünk Öntől, amely három „forgatókönyv-változatot" tartalmaz:

 

Mit vár, mire számít a megjelölt témában Magyarországon 2000-ig, ha

 

1. minden úgy történik, ahogy szeretné;

2. semmi sem történik úgy, ahogy szeretné;

3. az történik, amire számít.

Tehát e három képzeletbeli forgatókönyv együttes terjedelme lehet 250 sor.

 

Kéziratának nyomdai levonatát közlés előtt természetesen rendelkezésére bocsátjuk.

 

Együttműködését előre is megköszönve, kérjük, hogy írását legkésőbb 1988. október 31-ig juttassa el a következő címre:

 

Mozgó Világ szerkesztősége

Budapest V., Münnich Ferenc u. 26. V. em.

Egyharmadország

Amikor megtudtam, hogy a Mozgó Világ újévi dupla száma az 1989-es januári „Merre megyünk?"-öt készül felidézni, gyorsan előszedtem a számot. Elcsodálkoztam, hogy a világ mennyire nem változott. Itt van például a saját cikkem, amelyben a jövő optimális és a pesszimális változata megrajzolása után a valószínű kimenetelt próbáltam megfogalmazni. Tíz év múlva - mondom - „a Mozgó Világ szerkesztősége kérdéssel fordul több értelmiséghez, hogy mondaná el, mit vár a következő évtizedektől... Azonnal félreteszem tehát a majdani kultuszminisztérium felkérésére készítendő soron következő előterjesztésemet, melyben a kulturális intézményrendszer nevetségesen nyomorúságos helyzetére hozok fel példákat, és nekiállok, hogy válaszoljak. A válasz - néhány bevezető mondat után - így kezdődik: »A jelenlegi helyzet többrétűen válságos: gazdaságilag, társadalmilag, politikailag, tudatilag, erkölcsileg, kulturálisan egyaránt.« DA CAPO AL FINE."

Hát ez bejött. Olyannyira, hogy valóban éppen most fejeztem be soros cikkemet a közművelődési intézményrendszer nyomorúságáról (december 11-én meg is jelent a Népszavában). Arról pedig egyre többet kell beszélnünk, hogy a világ ma, az ezredforduló után egyre nyilvánvalóbb válságban van, de legalábbis holtponton vesztegel. Pontosan úgy, ahogy tizenöt éve írtam: gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális téren egyaránt.

Tanulságos tehát újraolvasni a Mozgó 1989. januári számát, mert az ember ismét szembesül a történelemmel. Akkor ott álltunk a feltartóztathatatlan történelmi változások előtt, és ki-ki a maga tudása, sejtései és reményei szerint elmondta, hogy mi következik. Most pedig tizenöt év tapasztalatainak birtokában nézhetünk vissza a történtekre.

Nem emlékeztem már az akkor megjelent írásomra, úgy olvastam el, mint valami vadonatújat. Amint mondtam, felrajzolván egy optimista és egy pesszimista változatot, abban maradtam önmagammal, hogy most is a középút a legvalószínűbb. De nem ez volt az érdekes, hanem a lehetséges változatok okai, jellegzetességei, dimenziói.

Sokakban élt akkor egy nagyon is megalapozatlan „hurráoptimizmus", méghozzá rögtön két változatban. Mindkettő abból indult ki, hogy itt a magyar történelemben csak egy, azaz egy baj van, az úgynevezett kommunista (vagy finomabban: szocialista) uralom. Azt el kell takarítani, és minden gyorsan rendbe jön. Az egyik változat szerint akkor aztán a magyar nép a maga magyar eszével és magyar kezével és főleg színmagyar hatalmával megteremti a magyar nemzeti paradicsomot. A másik szerint pedig egy csapásra megvalósul a liberális demokrácia, és a „hozzáértők okos gyülekezete" nemcsak meghányja, de rögtön meg is oldja száz bajunkat. Mindkét változatnak az a baja, hogy nem igazán érti azt a fő bajt, amit a zsákutcás magyar történelem okozott. Az első azért, mert nagyon is benne gyökerezik, a másik pedig, mert azt hiszi, kívül maradt és kívül maradhat tőle.

Az alapkérdés ma is ugyanaz. Egy ilyen kelet-közép-európai országnak, mint amilyen mi vagyunk, mindig két dimenzióban kell gondolkoznia, két konfliktussal kell szembenéznie. Az első: szeretnénk kikerülni abból a krecniből, amelybe évszázados elmaradottságunk, „zsákutcás fejlődésünk", „félperifériás" helyzetünk zárt bele. A második: ha és amikor ez sikerül, akkor sem jön el azonnal a Kánaán, hanem - habár magasabb szinten - új bajok szorításába kerülünk. Egy másik világállapot dimenziórendszerébe, aminek szintén megvannak a maga ellentmondásai. Különösen akkor, ha a befogadó világ, a nálunk (eddig) szerencsésebb nyugat-európai - észak-amerikai, atlanti - országok is súlyos nehézségekkel küszködnek, a múlt évszázad nagy jóléti fellendülésének hossza után szükségképpen bekövetkező besszel.

Ismét abból a gondolatból kell kiindulni, mint tizenöt éve, és mint a Mozgó tavaly januári „Mi lett volna, ha" összeállításában. Vannak ugyanis alaptételek, amelyeket nem lehet elégszer megismételni, ha meg akarjuk érteni az öszszefüggéseket.

A tizenöt évvel ezelőtti világtörténelmi változások élményzuhatagában túlságosan egyszerűen használtuk a „rendszer" kifejezését. (Mintha még mindig az obligát marxista-leninista tanfolyamra járnánk, amelyben a „társadalmi formák fejlődése" jól megszabott királyi úton járt: amely nép elvégezte az x osztályt, rögtön beiratkozott - és be kellett iratkoznia - az x+1-be.) Sokan úgy képzelték, azt várták, hogy a rosszul sikerült szocializmus után most csak be kell sétálnunk az aktuális világdemokrácia és piaci gazdaság megfelelő osztályába, aztán minden magától megoldódik.

Azt kell egyszer tudomásul vennünk, hogy az eleven emberi közeg, az egyes emberek és az egymással összefogó, egymással küzdő csoportok nem a szilárd matéria, hanem a hálózatiság elve szerint alkotnak magasabb egységeket: népet, nemzetet, társadalmat. A legkisebb és legnagyobb közösséget egyaránt igen különböző fajta kapcsolatok sokasága fogja össze. Az ismeretek, az érzelmek, az érdekek, a vágyak, a szükségletek, tapasztalatok, az élmények, az együttműködés, a versengés és az ellenségesség különböző hálózatai, amelyek - különösen így együtt - tekervényesek és alig áttekinthetőek. Némelyek jól láthatóak, mások szinte felismerhetetlenek. És meglehet, hogy a jól láthatóak már rosszul vagy alig működnek, mint ahogy az is, hogy éppen az elrejtettek a meghatározók. Az utóbbi évtizedek szociológiájának - Parsonstól Bourdieu-n át Putnamig - egyik legfőbb igyekezete ennek feltérképezése. Most azonban nem a szociológiaelmélet belső vonulatait akarjuk taglalni, hanem a magyar élet alakulásának elemzéséhez keresünk kulcsot.

A mi esetünkben többféle rendszerről, hálózatról kell beszélnünk, amelyek dimenzióját a szervezet és a szerkezet skáláján adhatjuk meg. Legalább négyet kell megkülönböztetnünk és figyelembe vennünk. (1) A legszélesebb értelemben vett kultúrát (amely az ember életmódját, magatartását is magában foglalja). (2) A társadalom egyedeinek és közösségeinek együttélését. (3) A politika, a hatalom szerkezetét. (4) A gazdaság szervezetét és működését.

Különbségük valóban a szervezeté és a szerkezeté. A felosztás alapvető dimenziója a laza, ösztönös, szerves létformáktól (Veres Péter nevezte „tenyészetnek") vezet a rögzített formában való intézményesülés építményeiig: a gazdasági és politikai hatalom explicit struktúráiig. Ezért a mindennapi élet és a mindennapi társadalmi-politikai gondolkodás nyelvén csak az utóbbit szokás „rendszernek" nevezni. Pedig logikailag rendszer a tenyészet is, csak másképpen. De a legszorosabban függenek össze, akkor is, ha alig lehet észrevenni.

Ezért mondja a „Cultural Studies" modern (vagy posztmodern, sőt poszt-posztmodern) irányzata - Gramsci, Raymond Williams, Foucault és mások nyomán -, hogy a szervezet és a szerkezet, a kultúra és a hatalom ugyanannak a dolognak két oldala. A hatalom működésének és lehetőségeinek határait, a kultúra legmindennapibb formáit állítják fel: ahogy a jóról és rosszról, a szükségesről és a szükségtelenről gondolkozunk, sőt ahogyan a nyelvi elemeket használjuk. De nem kell ehhez Foucault-hoz sem fordulnunk, már Kung mester (Konfucius) megmondta, hogy „a kormányzás lényege a szavak helyes használata".

A modern euroatlanti demokráciákban mindkettőnek (viszonylag) közös normarendszere alakult ki. A hatalom szerkezete először is magában foglalja a politikai intézményeket (többpártrendszer; szabad, titkos, mindenkire kiterjedő választások; választott kormány; köztársasági elnök; bírói függetlenség; legfelsőbb vagy alkotmánybíróság; önkormányzatok stb.). Másodszor - az előzőtől függetlenül, illetve vele kölcsönös függésben - a most érvényes gazdasági rendszer intézményeit és működési szabályait. Nevezhetjük kapitalizmusnak, újkapitalizmusnak, piaci, „market-money-machine" gazdaságnak vagy akárminek, meghatározott tulajdonviszonyokkal, vállalkozási szabadsággal és szabályokkal, bank- és adórendszerrel és így tovább.

Megvan a maga normatív rendszere a társadalmi életnek és a kultúrának. Meghatározott társadalmi szerkezet szükséges hozzá, amely gyökeresen különbözik az előző évszázadok és évezredek struktúrájától. Azokban (a korábbiakban) a társadalom piramis formába rendeződött: minél feljebb haladtunk a jólét és a hatalom lépcsőin, annál kevesebb embert találtunk. Ez az idom csak most változott meg, voltaképpen csak a múlt század második felében, az úgynevezett jóléti állam keretében. A piramis meghasasodott, hagyma- vagy kupolaformát öltött. Vagyis a társadalomnak nagyobb része, legalább mintegy kétharmada jutott el olyan viszonylagosan stabil és élhető helyzetbe, amit középosztálybeli létnek neveznek. Maradt ugyan egy körülbelül 20 százaléknyi alsó réteg, szegényember, „pauper", hátrányos helyzetű. Ők változatlanul nagy társadalmi problémát jelentenek, de - mint arra többek között Galbraith mutatott rá - a probléma kezelése, vagyis „féken tartásuk" már nem igényli ugyanazokat az eszközöket, mint amiket az előző évezredek uralmi formái használtak. Mindezt kiegészíti a középosztályi létet meghatározó kulturális és életmódformák rendszere, ami az egész komplexum működését biztosítja, ha nem teszi is zavartalanná.

A szocialistának nevezett országok, a szovjet befolyási övezet rendszere nem ilyen volt. Sem politikai, sem gazdasági, sem társadalmi, sem kulturális vonatkozásban. Ezért vált elkerülhetetlenné a „rendszerváltás".

1990 előtti rendszerünket egyaránt jellemzi mind a négyféle struktúra elmaradottsága, instabilitása és áporodottsága. Tehát (1) gazdasági elmaradottságunk, a piaci intézményrendszer gyengesége. (Noha természetesen az állami tulajdonon alapuló szovjet típusú gazdaság is kapitalizmus. Sokféle kapitalizmus van ugyanis, ez annak az egyik rosszabb formája.) (2) A politikai rendszer autoritarizmusa: demokrácia hiánya, a társadalom egy szűk felső rétegének egypárti uralma a rendies-feudális vonások és gondolkodás makacs tovább élésével. (3) A társadalmi szerkezet elmaradottsága: a nyugati kétharmados társadalommal szemben az „egyharmadország" valósága. Ami egyébként szintén maga a rendiség tovább élése. (4) És ugyanez a kultúrában: egy európai és világszínvonalú magaskultúrával szemben a társadalom többségének (a nyugatinál nagyobb részének) kulturális kiszolgáltatottsága.

Hiba volna azt képzelni, hogy mindez a szovjet típusú diktatúra következménye. Lényege szerint ugyanez volt a jellemző Ferenc József és a Tiszák (Kálmán meg István) korára csakúgy, mint Horthyéra és Bethlenére - valamint Kádáréra. Ez ugyanis a kelet-közép-európai térfél, régió (Szűcs Jenő) zsákutcás fejlődésének (Bibó István), a félperifériás helyzet (Wallerstein) egyenes következménye. Ha így tekintjük, csaknem másfél évszázad óta ugyanabban a zsákutcás rendszerben éltünk, időnként háborúkkal, kemény diktatúrákkal, akasztófákkal tarkítva, időnként kicsit lágyítva.

 

Az átalakulás (nevezzük rendszerváltásnak, modernizációnak vagy akárminek) komplex folyamat. A társadalmi össz-szervezet és -szerkezet mind a négy részrendszerére ki kell hogy terjedjen. De nem egyszerre, nem egyforma ütemben, nem egyazon algoritmus szerint.

Sőt éppen ez a kérdés, amelyben a szerencsésebb főutcás régiók, a centrumországok fejlődése a mi szerencsétlenebb zsákutcás, félperifériás vidékünk fejlődésétől eltér. Ott náluk az új gazdasági formák kibontakozása volt a primum movens - ez törte végül össze a politikai hatalmat, és vezetett a demokrácia győzelméhez. Együtt járt vele a társadalmi szerkezet átalakulása (piramisból kupola) és a kultúra kiszélesedése. A változások alulról indultak, a társadalom mélyéből, hogy elérkezzenek a csúcsra. A zsákutcában viszont a politikai hatalomnak elég ereje maradt ahhoz, hogy a gazdasági fejlődést korlátozza. Majd pedig, sajátosan, a hatalom oldaláról vagy legalábbis a vele osztozó vékony középtől indultak a „reformok" a zsákutcából való kitörésre.

A 20. század második felében a fejlődés meggyorsult. A centrum - amely azelőtt csak Észak-Amerikát (abból is inkább csak a két partot: a nyugatit és a keletit) meg a legnyugatibb Európát foglalta magában - folyamatosan kiterjedt. Előbb a világ 20 százalékára (amely pedig rendelkezik a gazdasági források és javak 80 százalékával), majd most arra készül, hogy folyamatosan és lassan ennél is tovább. (E folyamat keretében jutunk be most mi is az Európai Unióba.)

A „felzárkózás" algoritmusa homlokegyenest más, mint a szerves nyugati fejlődésé. A részrendszerek átalakulása más időtartamot igényel. Dahrendorfot kell idéznünk, aki azt mondta, hogy a politikai átalakuláshoz elég hat hónap, a gazdaságihoz hat év, a társadalmi és kulturális felzárkózáshoz azonban hatvan év kell. A jóslat Magyarországon is sokban bevált. A politikai rendszer (többpártiság, szabad választások, elnöki intézmény stb.) nálunk is villámgyorsan kialakult, hiszen másfél évszázad óta készültünk rá. A gazdasági rendszerhez azonban nem volt elég a hat év; még mindig van bőven kívánnivaló. Éspedig azért, mert a társadalmi szerkezet és a kultúra még makacsul őrzi a régi vonásokat. Ez mai helyzetünk legnagyobb ellentmondása.

Tizenöt évvel ezelőtti cikkemben egy „új kiegyezésben" véltem megjelölni a pozitív kibontakozás útját. Ez most - a Deák-évforduló kapcsán - különösen aktuális. Kérdés azonban, hogy kiknek kell vagy kellene kiegyeznie. A különböző irányzatú politikai eliteknek, vagy magának a társadalomnak - egyrészt az elittel, másrészt és főleg önmagával?

Konkrétan: miközben az atlanti térfelen kialakult egy viszonylag erős, a társadalom mintegy kétharmadát magában foglaló középosztály, és a lemaradt, veszélyeztetett, deprivált rétegek aránya 20 százalék alatt van, nálunk gyenge a középosztály, és az elmaradt és kimaradt, veszélyeztetett és vesztes rétegek aránya elviselhetetlenül nagy. Mindez pedig együtt jár a feudális-rendies vonások, az autoriter hatalomgyakorlás hagyományainak makacs tovább élésével és a kiéletlen (de éppen ezért nem talajtalan) naciokratizmussal való összefonódással és a mediokrata etatizmussal.

 

Jó harminc éve prédikálok arról, hogy egyharmadország vagyunk. 1979-ben írtam le először, 1985-ben jelent meg könyvem ezzel a címmel. Azt mondtam el benne, hogy mindazok a mutatók (a termelés volumenétől a kultúra fogyasztásáig, a középosztályi léttől a stabil életmódig), amelyek a nyugati társadalmakban a lakosság kétharmadát érintik, nálunk csak egyharmadot. Mindenünk megvan - de csak egyharmad részben működik.

Nem akarták elfogadni. Olyan szociológusok, akik pár év múlva a legbőszebb antiszocialistaként kritizálták a pártállami múltat, akkor azt vetették szememre például a Tervhivatal kultúrával foglalkozó ülésén, hogy túlságosan pesszimista vagyok, a mobilitás nagyon jól halad. Én pedig gyűjtöttem az adatokat. Volt egy összehasonlítható kutatásunk amerikai kollégákkal a kulturális és szabad idős magatartásról. Ebből egyértelműen derült ki, hogy az amerikai és a magyar lakosság életmódja és kulturális orientációja közötti különbség nem a felső rétegekben, nem a csúcson van. Nálunk nem kevesebben felelnek meg a nemzetközi szellemi standardnak, fizikusaink, matematikusaink, íróink és zenészeink nem roszszabbak, mint bárhol máshol, és nem kevesebb híve van a költészetnek vagy a komolyzenének, mint Németországban vagy az USA-ban. De ott jóval nagyobb és jóval stabilabb az a középosztály (a „middle brow" kultúra hordozói), akik nem teljesen otthonosak ugyan a művelődés legmagasabb régióiban, de nem is zárkóznak el tőle, vagy pontosabban nincsenek belőle funkcionálisan kizárva. Nálunk viszont sokkal nagyobb a létszáma annak a rétegnek, amely már elvesztette hagyományait, de újat még nem szerzett, amely csak hiányosan alkalmazkodott a modern élethez, és ilyen vagy olyan módon a társadalom peremére került. Akkor az ingázók, munkásszálláson élők, a segédmunkások, az alsó szintű irodai dolgozók, a városi proletárok alsó rétege tartozott ide. Még nem voltak munkanélküliek.

Történelmi kérdés, hogy ez mennyire változott meg. Történelmi a felelet: egyelőre semmit sem, csupán az elnevezések és keretek változtak meg.

Kutatásainkban négy társadalmi típust, réteget különböztettünk meg: a felső, az alsó és két középréteget. Most az egyszerűség kedvéért csak a legalsó és a legfelső adatait ismertetem. A hátrányos helyzetű, deprivált, társadalmilag és kulturálisan passzív rétegek aránya 1972 és 1995 között 35 százalékról 43 százalékra nőtt. A stabil, autonóm polgári életforma követői, egyben a magaskultúra aktív fogyasztói, olykor kreatív részesei mindkét időpontban 15 százalékot tettek ki.

Adataink egybevágnak más kutatásokéval. Például Kolosi Tamáséval. Mi 72-ben a lakosság 35 százalékát neveztük passzívnak, ő 1984-ben 33,1 százalékát szegénynek és inaktívnak. Mi 15 százalékot soroltunk a felső csoportba - ő 14 százalékot.

A rendszerváltás utáni változásokról az Andorka Rudolf-Kolosi Tamás-Vukovich György szerkesztette Társadalmi riport ad képet. A kutatás 1992-es jelentése szerint a szerkezet lényege nem változott meg, csak módosult. Megnőtt az önálló, vállalkozói réteg és a szellemi dolgozók aránya, ám ugrásszerűen emelkedett a munkanélküliség is. A népesség több mint felének romlottak a jövedelmi viszonyai, egyharmadának kicsit és csak mintegy 5-10 százalékának javultak tetemesen. A szerkezet tehát alapvető vonásaiban ugyanaz, de a felső és az alsó rétegek közötti távolság növekedett. Az „egyharmadország" maradt.

Nem hozott változást az a kép sem, amelyet Kolosi Tamás 2000-ben rajzolt fel Terhes babapiskóta című könyvében. Az elit és a felső középosztály átformálódott ugyan, de semmivel sem szélesbedett. A legalsóra rétegre (depriváltaknak nevezi őket) ezúttal kevesebbet számol (33,1 helyett 28,8-at), de az általa megkülönböztetett 10 csoportból a „lecsúszók és visszakapaszkodók" (10,3 százalék), valamint az „alsó középosztály" (12,3 százalék) nagyobb része is idesorolható. Így a társadalom közel fele e kutatás szerint is veszélyeztetett helyzetben van.

A szocio-kulturális struktúra tehát ma is az ország félperiferiális helyzetéről árulkodik. Rendszerek mentek, rendszerek jöttek, és mi „stabilan" egyharmadország maradtunk. Ezzel kell szembenéznie a következő évtized(ek) magyarjának.

 

Magyarul: társadalmunk erősen megosztott. Erősebben, mint a nyugat-európai és észak-amerikai országoké. Hasonlóképpen a Horthy- vagy Kádár-rendszer társadalmához. Sőt ha szerkezetének arányaiban talán nem, de a felső és az alsó dekád, sőt felső-alsó 20 százalék egymástól való távolságában még inkább.

Tudnunk kell, hogy ez nem csupán valami bágyatag szociológiai tény, hanem közvetlenül és áttételesen az egész társadalmi-gazdasági-kulturális életünket meghatározza. Ebből következik, hogy a demokrácia intézményrendszerének kialakulása után tíz évvel a politikai életben élesebb és súlyosabb a politikai-hatalmi kettéosztottság, mint bármikor volt. Ebből következik, hogy nemcsak a politikai, de a társadalmi, sőt mindennapi életben ma is erősek a rendies vonások, erős a zsigeri autokratizmus, erős az idejétmúlt kivagyi kismagyar nacionalizmus, és erős az álmagyar hevületet kihasználó új jobboldaliság. Olyannyira, hogy amit 1988-ban a kiegyezésről gondoltam, mára naiv álomnak látszik. Most már kettős kiegyezés kellene: az egymással nem csupán versengő, de szinte a diktatúrák klikkharcaira jellemző módon harcban álló politikai elitek önmérséklete csak a bevezetés lenne a hatalom és a nép kiegyezéséhez. Az alapvető ok azonban nem magában a politikai hatalomban keresendő, hanem az egyharmadországban, a felső és alsó társadalom kettéosztottságában.

De ebből következik az is, hogy bár 90 előtti gazdasági intézményrendszerünket nagyrészt lecseréltük, az ökonómiai átalakulás sem fejeződött be. Saját gazdasági elitünk - bár a magyar viszonyok között gazdagnak számít - történelmileg még mindig „gyenge és erőtlen". Természetes, hogy talpra állásunkhoz szükség volt külföldi tőkére, homogén módon belterjes modern gazdaság ma nem létezik. De a centrumországokban a multinacionális tőke mellett erősebb a szervesen az otthoni földbe gyökerező hazai tőke szerepe. Ahhoz képest nálunk béna. Világszínvonalú mezőgazdaságunkat pedig Antall József kormánya Torgyán József követelésére szétverte. Összefoglalva: a társadalom „deprivált" fele ma is zárva tartja előttünk azokat a kapukat, amelyeken át véglegesen kitörhetünk a zsákutcából.

A helyzet kulturális következményeiről nem is beszélek most, mert túlságosan hosszúra nyúlna. Csak annyit, hogy pár évvel ezelőtt egy vizsgálat keretében angliai és magyarországi óvodások viselkedését figyelték meg. Megállapították, hogy egy magyar gyerek már négyéves korában idegesebb, „hisztisebb", mint szigetországi társa. Nem az ősmagyar gének teszik ezt, hanem az, hogy odahaza idegesebb a légkör. Így a zsákutcás tulajdonságokat át is tudjuk örökíteni utódainkra. A hazai felmérések szerint a deprivált rétegek gyerekeinek ma igen kevés lehetőségük van arra, hogy kitörjenek az örökölt életmenetből. Az élet persze eddig is, másutt is (lásd Bourdieu) hajlamos volt arra, hogy az új nemzedékeket szülei ketrecébe zárja. De hogy ez most ennyire érvényesül, arról nem beszélünk eleget.

Fel kell ismernünk helyünket a dahrendorfi algoritmus menetében. Szinte teljesen megteremtettük a demokrácia és jó kétharmadában a modern gazdaság intézményrendszerét - de még nem töltöttük meg elegendő tartalommal, és a társadalom még nem tette meg az igazi lépést előre a ma már lehetséges és szükséges kétharmados társadalom felé, ami még mindig nem a végcél.

A jelen helyzet azonban pokoli dilemma, sőt (bár sokszor rejtett) konfliktus elé állít, amelyben igen nehéz megoldást találni. Csak akkor mehetünk előre, ha gazdaságunk megerősödik, és elegendő alapot nyújt a társadalmi ellentmondások leküzdésére. De a gazdaság csak akkor tud igazán és tartósan megerősödni, ha a szociális ellentmondások csökkennek, ezáltal a társadalmi háttér kedvezőbbé válik. E folyamatnak azonban a dilemma mindkét oldala ellenáll. A gazdaság úgy viselkedik, mint a nyomtató ló, amelynek nem lehet bekötni a száját. Ha túl sokat vonnak el tőle akár a legnemesebb humán célra, azonnal köhögni kezd, majd a földre fekszik. Ha viszont keveset, akkor az emberek jelentős része mai kétséges állapotában marad. A társadalom pedig úgy viselkedik, mint az eladó lány: magától nem tesz egy lépést sem.

A politika ezt a dilemmát nem tudja feldolgozni - legalábbis eddig nem tudta. Nagy a kísértés, hogy a konfliktus súlya képmutatóvá tegye a politikai erőket. Hogy - mivel teljes körű választásokon kell győzniük - akkor is ígérjenek, amikor belül tudják, hogy nem tudják beváltani. El vannak kötelezve a gazdasági fejlődésnek, de közben antikapitalista szólamokat hangoztatnak.

Pedig a megoldás - legalább így papíron - egyszerű. Először: tisztában kell lenni a gazdaság lehetőségeivel. Másodszor: az így megadott és mindig változó határokon belül minden forintot (minden eurót) a társadalom felemelkedésére kell fordítani. Hogy az egyharmadországból kétharmadország, hogy a kétharmadországból négyötödország legyen. Harmadszor: erről nyíltan kell beszélni. Negyedszer: ez lehet az alapja a társadalom bevonásának, egy valódi civil társadalom kialakításának. Mert a dilemma megoldása olyan súlyos, hogy a politikai és gazdasági kormányzatok erre sohasem lesznek képesek. És ha lesz civil társadalom, az teheti lehetővé magának a dolgok jelenlegi rendszerének megváltozását. Az igazi rendszerváltást, amelyben a társadalom többsége vesz részt. Az igazi demokráciának az ugyanis - ismét Dahrendorf szavai szerint - az a még meg nem valósult ismérve, hogy a gazdaság, a társadalom és a politika egyenrangú szektora a nagy terjedelművé növekedett emberi közösség szervezett működésének. Ez a minimális megfogalmazása a szocializmus eszméjének.

Utópia? Ki tudja. Én azt hiszem, hogy aki a reményt feladja, az ember lényegét tagadja meg.

És itt jutunk el mai helyzetünk második dimenziójához. Most válunk integrált részévé Európának. Szembe kell tehát néznünk a „világállapot" ellentmondásaival is.

 

 

Az Európai Unióba való belépésünkkel az eddiginél szervesebb részévé válunk egy másik dimenziórendszernek. Ez jót is, rosszat jelent is számunkra.

Kezdjük a rosszal. A mai világállapot nem kedvez dilemmáink megoldásához, hiszen a leggazdagabb országok, Németország, Anglia, Franciaország ugyanazzal küzdenek. És - bár másképpen - Amerika is. A gazdasági fejlődés lelassult, sőt stagnál. A globalizálódó világ regionális erőcsoportjainak konfliktusa nő. A politikai erők különbözőképpen viszonyulnak ehhez a helyzethez, de sem a szociáldemokráciának, sem a konzervativizmusnak, sem a liberalizmusnak nincsen egységes, érvényes megoldása.

Hogyan nevezzük ezt a helyzetet? Kevés azt mondani, hogy „nehézségek" vannak, de talán még nem tartunk ott, hogy válságról kelljen beszélnünk. Ezért gondolom, hogy a HOLTPONT rá a legmegfelelőbb kifejezés. A múlt század második felének óriási fejlődése után (amelyben gazdaságtörténészek szerint a gazdasági növekedés harminc év alatt nagyobb volt, mint az előző ötszázban) a jóléti állam tartalékai kimerültek, előrevezető út nem látszik világosan; a válság még nem bontakozott ki, de kicsiny eseményekben fenyeget; a világ globalizálódott, de a belső konfliktusok mind élesebbek; háborús megoldások fenyegetnek, de a háború nem megoldás.

Új Keynes vagy Keynesek, új bad-godesbergi programok kellenének tehát a kivezető út megtalálására. Nem volna érdemes megvárni, amíg a holtpont válsággá vagy csőddé érik.

Nagy baj, hogy minderről nem beszélnek és nem beszélünk nyíltan. A politikai gondolkodás képmutató volta nemcsak magyar sajátosság: az utolsó két-három évtizedben világjelenséggé vált. (Vagy tán mindig az volt?) Pedig jobb lenne, ha nyíltabban és őszintébben néznénk szembe a világállapot változásaival, legalább annyira, ahogy a társadalmi tudományok mégiscsak megteszik. Segítené a kiút megtalálását. Az őszinte beszédet a társadalom mindkét fele is jobban megértené, mint a jelenlegi szisztematikus fölébeszélést.

Az unióba való belépés mindazonáltal jót jelent, a most tárgyalt gondolatkörben is reményre ad okot. Az unió ugyanis eleve a válság ellen és a kiegyenlítés érdekében született. Amikor a welfare state első hősi korszaka után már látni lehetett, hogy hol vannak a jóléti koncepció határai. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy tartalékai végesek (például abban, ahogy éppen a welfare következtében megváltoznak a kereső/eltartott népesség arányai). A megoldás egyik útja az erők összefogása. Így lett a centrumországok nyugat-európai ligájából mind szélesebb szövetség. Elég ránézni arra a térképre, amely az uniós államok sorát belépésük ideje szerint mutatja, mind szélesedő koncentrikus körökben. És a politikai csinnadratták árnyékában - vagy hátszelével - valóban nemcsak a közös gondolkodás, de a közös gondoskodás is erősödik.

Ehhez azonban először is mindannyiunknak az ügy súlyosságának mértékében nyíltan és bátran kell gondolkoznunk.

 

1. Optimális változat (minden úgy történik, ahogy szeretném)

A jelenlegi helyzet többrétegűen válságos: gazdaságilag, társadalmilag, politikailag, tudatilag-erkölcsileg-kulturálisan egyaránt. Hogyan lehet ebből kijutni? Lehet-e? Vagy meg kell várnunk, amíg nálunk nagyobb hatalmak, mint valami orvosprofesszorok, ismét a fejünk felett egyeznek meg, hogy milyen operációval tartsanak életben? (...)

A politikai helyzet ma feszült és ingatag. A valóságos hatalmat egyetlen politikai erő tartja kezében, amely az elmúlt évtizedek uralkodó hatalmi csoportjának örököse (illetve nagy részben vele azonos). Az örökség azonban ellentmondásos. Benne van egyrészt a szocializmus világalakító eszméje - amelynek még ma is van bizonyos vonzása, még azokra is, akik nem vállalják mindenestől -, másrészt benne van az elmúlt évtizedek hibás gyakorlatának minden maradványa. A hatalom nem képes radikálisan szembenézni a jelenlegi helyzethez vezető okokkal, mivel úgy gondolja, nem is jogtalanul, hogy ebben az esetben saját hatalmát is fel kellene adni. (...)

Ha minden úgy történik, ahogy én szeretném, akkor most megvalósul a magyar történelem második, de jelentőségében talán az elsőnél is nagyobb Kiegyezése. (...) A Kiegyezés tartalma a magyar demokrácia megteremtése. Ami tartósan csak egy módon történhet: tisztességes, valódi pluralizmussal, azaz többpártrendszerrel, ennek megfelelő nyílt választásokkal. (...)

2. Pesszimális változat ( ha semmi sem történik úgy, ahogy szeretném)

A kiindulópont ugyanaz. A Kiegyezés azonban elmarad. (...)

3. Köztes változat (ha az történik, amire számítok)

1999 őszén a Mozgó Világ akkori szerkesztősége kérdéssel fordul több értelmiségihez, hogy mondaná el, mit vár a következő évtizedektől.

Én is megkapom ezt a felkérést. (Nem tudom bízhatok-e benne, de nem lehetetlen, 75 éves lennék az ezredfordulón.) Azonnal félreteszem tehát a majdani kultuszminisztérium felkérésére készítendő soron következő előterjesztésemet, melyben a kulturális intézményrendszer nevetségesen nyomorúságos helyzetére hozok fel példákat, és nekiállok, hogy válaszoljak a kérdésekre.

A válasz - néhány bevezető mondat után - így kezdődik:

„A jelenlegi helyzet többrétegűen válságos: gazdaságilag, társadalmilag, politikailag, tudatilag, erkölcsileg, kulturálisan egyaránt..." DA CAPO AL FINE.

(1989/1)