A Mozgó Világ internetes változata
Hajdu Tibor
Fenséges jelentéktelenség
Az ismert angol történész, Gordon Brook-Shepherd legnagyobb sikerét az utolsó Habsburg uralkodó özvegyéről, Zita császárnéról írott könyvével aratta, már vagy 35 évvel ezelőtt. A szerző élete összefonódott a Habsburg-családdal és Ausztriával - mint az ausztriai Szövetséges Ellenőrző Bizottság tisztje a második világháború után bécsi leányt vett feleségül, majd még évekig élt ott, a Daily Telegraph tudósítójaként. Könyvei legtöbbje a 20. századi Ausztria, illetve a Habsburg-ház történetével foglalkozik.
Már átlépve a nyolcadik X-et szánta rá magát, hogy megírja 18. könyvét: Habsburg Ottó életrajzát. Nem ő tehet róla, ha ezzel nem lesz akkora sikere, mint Zita császárnéval (akit mi, magyarok királynéként emlegetünk). Pedig világos, szép stílusát, korfestő képességét még a döcögő fordítás sem tudja elrontani, tárgyát jól ismeri, számos találó kontrasztot alkalmaz, például mikor az öreg Ferenc Józsefet, „akinek nem volt szabad meghalnia", szembeállítja a kor bécsi művészetének megérzéses halálhangulatával; vagy mikor egymás mellé állítja a Monarchia két, nem éppen hasonló népét: a horvátokat és a zsidókat, melyek reménytelenül kapaszkodnak a császár kabátjába, mert a Monarchia összeomlása semmi jót sem hozhat rájuk; vagy mikor leírja Ferenc József trónra lépése grandiózusnak szánt megünneplését, melyet Bosznia annektálásának végzetes ötletével koronáztak meg.
A szerző Zita és Ottó életrajzához is nagy segítséget kapott a címszereplőktől. Csakhogy míg a királyné könyvének lapjain egy érvényesülni nem tudó nagy egyéniség tragikus alakjának fénye ragyog, addig az örökös trónörökös életrajzát beárnyékolja inspirálójának tragikomikus fontoskodása.
Ezért a könyv legjobb részei azok, amelyek nem Ottóról szólnak, hanem IV. Károly és Zita házasságáról, a Monarchia összeomlásáról vagy az 1938-as anschlussról és előzményeiről, Schuschnigg egyenlőtlen küzdelméről Hitlerrel.
Zita jól átláthatta helyzetét, hiszen voltaképpen emigránsként született, és ezt az életformát csak néhány évre szakította meg férje rövid uralkodása. Alsó-Ausztria kastélyaiban egymás közelében éltek a bukott katolikus dinasztiák és előkelő házak ott menedékre lelt leszármazottai, így az egységes Olaszországba beolvasztott pármai hercegség uralkodói sarjainak egy része is. Zita sorsa az előkelő vendégé, amíg a tartalék trónörökös felesége nem lesz. Életét ettől kezdve az töltötte ki, hogy nagy energiájából átadjon valamit jellemes, de gyenge akaratú és tehetségtelen férjének, majd elsőszülött fiának. Szépségének és akaraterejének mit sem ártott a tízéves házassága alatt szült nyolc gyermek, s a tízévesen félárva Ottót attól fogva császár-királynak kezelte, szuggesztív hatással - egész életében méltatlanul száműzött uralkodóként viselkedett. Megtette, amit anya csak megtehet: Ottóból művelt, hét nyelvet jól beszélő, tájékozott, kötelességtudó, vallásos és erkölcsös, megnyerő modorú fiatalembert nevelt, aki körül nem támadtak a Habsburg-házra oly jellemző botrányok. Csak az a szikra hiányzott.
Brook-Shepherd Ottó-képét sajátos kettősség jellemzi. A hősével folytatott számos beszélgetés, a tőle kapott feljegyzések alapján a trónjáért és népeiért félelem és gáncs nélküli lovagként harcoló elűzött királyfinak igyekszik bemutatni, de miután tiszteli a tényeket, az olvasó nem tévesztheti szem elől mítosz és valóság sorok mögül akaratlan előtörő kontrasztját.
A kötelességtudás egyik eredménye a kezdetektől erős emlékezet, melyet mégis átsző a szándék, hogy a sárkányok barlangjaiban küzdő vitézként láttassa magát. Ez igaz, ami az elvhűséget, elvi bátorságot illeti, viszont a valóságos, fizikai veszélyt mindig kerülte. Ottó és anyja emlékeit az 1918-as összeomlás utáni időkből a sértődöttség hatja át; ami jogos, ha régi híveikről vagy a Habsburg főhercegekről van szó, akik szinte kivétel nélkül cserben hagyták a koronás családfőt. A könyv nyilván Zita emlékezetéből idézi a hűségesen kitartó szárnysegédet, Hunyady József grófot, aki mikor az összeomlás után elhagyták Schönbrunnt, vigyázzállásba vágta magát ura előtt, hogy jelentsen: „A legalázatosabban jelentem: szar családja van Felségednek." (77. o.)
Már kevésbé jogos ez a sértődöttség, mikor hatalmaktól, politikusoktól, pártoktól várná el, hogy egy bukott uralkodó kedvéért megváltoztassák az adott lehetőségeken alapuló politikájukat. Ezért emlékezetüket a véletlenek sorozatával díszítik fel: a francia kormány tulajdonképpen támogatta volna az 1921-es hazatérési kísérleteket, Schuschnigg osztrák kancellár az anschluss előtt átadta volna hivatalát Ottónak, de nem tehette Miklas elnök beleegyezése nélkül, V. György király meghívta volna Angliába, de gonosz külügyminisztériuma ezt megakadályozta, Churchill a Vörös Hadsereg előtt megszállta volna Ausztriát, hogy elősegítse egy dunai konföderáció létrehozását, de mindig közbejött valami fatális véletlen; másképp alakul Ottó helyzete a második világháború után, ha az őt támogató Roosevelt nem hal meg. Pedig ennyi véletlen nem lehet véletlen.
A határeset Horthy, akire nagyon haragudtak a királypuccs megakadályozásáért: lehet, hogy szebben is viselkedhetett volna, de nem állt hatalmában Károlyt visszaültetni magyar trónjára, amit a szerző voltaképpen el is ismer. Ezért mégis szigorúbban ítélik meg más magyar politikusoknál: „katonai kalandor, akinek... mindenkor csak saját érdeke számított" (98. o.); „szélkakas" (102. o.). Túlságosan komolyan vették Eckhardt Tibort vagy Kállay Miklós 1943-as különbéke-kísérleteit, de itt is Horthy a gonosz: „Horthy természetesen nagyjából és egészében tudott Kállay törekvéseiről, bár a pontos részleteket gyakorta elhallgatták előtte. Tanácsos is volt őt távol tartani", mert mint Ottó maga közli, „azok szerint az üzenetek szerint, melyek a kormányzó nevében érkeztek, ő kevésbé aggódott országa sorsa miatt, mint inkább személyes kilátásaiért arra az esetre, ha Magyarországot befogadnák a szövetségesek. Tudni akarta például, milyen nyugdíj vagy milyen jövedelem illetné meg, és hogy mely hivatalait, címeit vagy kitüntetéseit tarthatná meg. Mindez annyira kínos volt, hogy elhatároztuk, a továbbítás helyett egyszerűen ignoráljuk a kívánságait." (262. o.)
Viszont hálásan emlékezik meg azokról az uralkodókról, államfőkről, akik érdek nélkül vagy éppen kínos helyzetet vállalva a száműzöttek mellé álltak. Így az angol királyról, aki 1919 februárjában egy németül tudó, arisztokrata családból származó alezredest küldött a bukott császár és családja védelmére. A spanyol királyról, aki vállalva a győztes hatalmak rosszallását, befogadta IV. Károly halála után özvegyét és gyermekeit, akik hat éven át élvezték vendégszeretetét, III. Lipót belga királyról, aki lehetővé tette, hogy egy Brüsszel melletti kastélyba költözzenek, ahonnan Ottó a leuveni katolikus egyetemet látogathatta.
Különös viszont, hogy milyen kevés szó esik a magyar „legitimistákról", akik, elsősorban az arisztokrácia és a katolikus papság jelentős része, Ottót királyuknak tekintették, és az 1920-as években igen jelentős anyagi támogatást is nyújtottak családjának, nem szólva az antifasiszta ellenállásban betöltött szerepükről. Hogy utóbbiról itthon hallgattak a rendszerváltás előtt, az érthető - de nem emlékszem, hogy Ottó számtalan nyilatkozatában mikor méltányolta odaadásukat. Brook-Shepherd tájékozatlan e téren, mint ahogy általában kevéssé járatos magyar ügyekben, sőt valami Altwien magyarellenesség is ragadt rá. A kiadó és fordító legalább a nyilvánvaló elírásokat, hibás dátumokat és hiányzó magyar keresztneveket pótolhatta volna. (Itt említem meg, hogy a névmutató könyvkiadásunk mai nívójához képest is vacak - sok szereplő név hiányzik, s hogy magyar nyomdában egy szem sem akad fenn más hibák mellett „gróf Horthy Miklóson", igazán elképesztő.)
Ottó aktív politikai szerepe Hitler uralomra jutásakor kezdődött, 1932 végén Berlinbe utazott, hogy tájékozódjon a várható események felől. Megdöbbentette a Hohenzollern-hercegek nácibarátsága; találkozóra akarták rávenni Hitlerrel, aki ezt maga szorgalmazta. Ottóban már akkor volt annyi elvi szilárdság, hogy minden ilyen próbálkozást elutasítson (nem úgy, mint sok tapasztalt politikus), nemsokára fel is került a Gestapo feketelistájára. A következő években mindent elkövetett az anschluss megakadályozása érdekében, erre irányuló tevékenységének leírása a könyv legérdekesebb részei közé tartozik, de már itt megmutatkozott Ottó és családja nagy tévedése: az Ausztriában a mai napig erős Habsburg-nosztalgiát, a császári ház iránti tiszteletet, sőt szeretetet összetévesztették a Monarchia visszaállítása szándékával, pedig ilyen szándék, ha volt, nagyon szűk körre szorítkozott. Ez a félreértés sokáig sok csalódást okozott nekik.
Az anschluss előestéjén került sor, Ottó emlékezése szerint, az „egyetlen, valóban heves vitára, amelyet anyámmal valaha is folytattam". Azt hajtogatta: Ottónak egyszerűen fel kellene szállnia „Belgiumban egy magánrepülőgépre, a Bécs melletti Aspern repülőterén a császári múlt élő kísérteteként leszállnia és arra bíznia magát, hogy csupán nevével és bravúrjával maga mellé állítsa a nemzetet". Ottó nem tehetett mást, anyját „1921 októberére emlékeztette: éppen ő volt az, aki férjét felbátorította, hogy egy királyi mini-hadsereggel Horthy-Magyarországot meghódítsa. Ez a kaland mindannyiuk számára tragédiával végződött és hozzájárult apja korai halálához. Most a fiát akarja megölni?" (208. o.)
Praktikusan igaza volt Ottónak: semmin se tudott volna változtatni. Aminthogy az sem változtatott volna Ausztria vagy a Habsburg-ház sorsán, ha sikerül felállítani azt az amerikai osztrák légiót, aminek összehozásán évekig munkálkodott. De hát aki nem próbálkozik a csodával, mint De Gaulle vagy Tito, az ne is várjon a csodára. Miután a hányatott sorsú családnak az utolsó percben sikerült a lerohant Franciaországból az USA-ba jutni, Ottó elnyerte Roosevelt elnök és a State Department támogatását, de szívós munkálkodása az osztrák emigráció megszervezésén nem járt sikerrel.
A háború végétől egy évig Ausztriában élhetett, de miután nem volt hajlandó az osztrák kormány kívánságának megfelelően lemondani dinasztikus igényeiről, újból emigrációba kényszerült; csak 1966-ban szánta el magát a nyilatkozat megtételére, mely lehetővé tette, hogy bármikor Ausztriába látogasson mint érdekes vendég - de nem mint politikai tényező. Pedig öregen még elérte egyetlen nagy politikai sikerét - évtizedeken át volt a strasbourgi Európa-parlament tekintélyes tagja. A szerző méltatja érdemét a soproni Európa-piknik rendezésében és ezután Magyarország európai elismertetéséért tett erőfeszítéseit, ennek fejében hallgat a korona hazahozatala körüli szerepéről.
Mint ismeretes, a könyveknek van sorsuk. Szinte Brook-Shepherd művével egyidejűleg jelent meg két német szerző Habsburg Ottó-életrajza, előbb németül, majd magyarul is. A két könyv sokban hasonlít egymásra - hiszen az instrukciókat, az alapot adó emlékezéseket és memorandumokat ugyanonnan kapták. A német könyvhöz Ottó leánya írt előszót, tehát támogatta megjelenését, miért? Talán hatásos ugyanazt kétszer elmondani, vagy a másik könyvből hiányzik Brook-Shepherd minden tisztelet és empátia mellett finoman kritikus szemlélete? Ki tudja.
Gordon Brook-Shepherd: Habsburg Ottó. Életrajz. Budapest, 2003, Z-Press Kiadó Kft. 366 oldal, 3580 forint. Molnár Gál Péter Kállai ül a harmadikon, hallgat s szeret Kállai Ferenc - remélem eltekint az olvasó kitüntetései és társadalmi tisztségei fölsorolásától -, tehát: Kállai Ferenc színész ül a volt Nemzeti Színház (még régebben: Magyar Színház, egy egészen kis ideig Új Magyar Színház, majd megint Magyar Színház, ezt követően Magyar Színház, a Nemzeti kamaraszínháza), most megint Magyar Színház harmadik emeletén, a régi próbateremben összetákolt Sinkovits Imre Színpadnak elkeresztelt stúdió Szlávik István kiképezte terében balra a színen, kockás pléddel leterített karosszékben. Kállai ül és hallgat. (Cordelia hallgat s szeret.) Nem a rendes esti időben ül és hallgat, mivel el kell különíteni a földszintre és az első emeletre érkező nézőktől a harmadik emeleti premier nézőit, a lehető legnagyobb csendben, a lehető legmegszervezettebben kell félrevezetni egymástól a rendes esti és a különleges időben különleges élményért befizetőket egymástól. Kállai Ferenc ott ül a kockás pléddel leterített karszékben, és hallgat este fél nyolctól majdnem háromnegyed tízig. Nem egyedül hallgat. Moór Marianna, Végh Péter, Csomor Csilla, Rancsó Dezső, Nagyváradi Erzsébet, Tóth Éva, Szabó Máté vagy Dankó István akadémiai növendék társaságában hallgat Kállai Ferenc. Ami az utóbbi nevet, sőt két nevet illeti, azon a véleményen vagyok, hogy Kállai Dankó István akadémiai növendékkel hallgat, nem pedig Szabó Mátéval, aki nem tudom, kicsoda, azért nem tudom megkülönböztetni Dankó István akadémiai növendéktől, akinek hátul hosszú szőke haja van, de ez nem elég tetemes különbség a két fiatalember között, mert miért ne lehetne hosszú szőke haja Szabó Máténak, aki nem akadémiai növendék, amivel persze nem arra utal a színlap, hogy a Magyar Tudományos Akadémia növendéke, hanem arra, hogy Szabó Máté a Magyar Színház színiakadémiájának növendéke. Az a színészipari tanuló, akivel együtt hallgatott Kállai Ferenc a Magyar Színház épületének harmadik emeletén, egészen biztos, hogy akadémiai növendék, egyszerűbben: színiiskolás, színinövény, vagyis tanul még, mert ha nem így volna, és már írással bocsátották volna színre lépni, akkor jogtalanul kapott volna végbizonyítványt, mert Dankó István (vagy az, akit én Szabó Máténak hiszek) még nem sajátította el a tananyagot, még természetes hangon beszél, úgy, ahogyan ember szól emberhez; különösen, ha közel áll hozzá, tehát jól hallja, amit mond neki, szükségtelen megemelnie hangját az itt a piros, hol a piros vásári kikiáltóinak hangerejével, akiknek erős torok nélkül nem megy az üzlet, mert nem hallják elegendően az utcai zajban a csábító játékajánlatokat. Itt azonban, a Magyar Színház (1077, Hevesi Sándor tér 4. III. emelet) Sinkovits Imre Színpadán közel ülnek egymáshoz, elegendő volna egy halk hang, egy rebbenő taglejtés, értene mindenki mindent. Arról nem beszélve, hogy Kállai Ferenc Simon Gray (67 éves) brit drámaíró színpadi műve alkalmából lett felültetve a Magyar Színház harmadik emeletére esti fél nyolcas kezdéssel. Kállai A játék vége - eredeti címén: Close of Play - színdarab központi szerepében üli végig az estét fél nyolctól háromnegyed tízig (egy megszakítással), szünet előtt ugyan félreérthetetlenül úgy fest: megütötte a guta, és elsötétedik a játéktér, de kivilágosodván Kállai Ferenc iparkodik eltűnni a nézők szeme elől, és a második részre visszaül ugyanoda a kockás pléddel letakart fotelbe. Simon Gray sok premiert megért angolszász író családi darabjának családfőjeként üli végig az előadást mint Jasper Spencer professzor. Hogy az ülő Kállai miben professzor, az elkerülte a figyelmemet, mert Simon Gray darabja - közbevetőleg elmondom, két műve már jelölve volt a hetvenes évek elején a Broadwayon Tony-díjra, de más kapta meg, következésképp Gray keresett és viszonylag jól kereső színpadi szerző - ez alkalommal a brit impérium széthullását egy család széthullásával illusztrálja a helyzethez illő lehető legjobb neveltséggel, alig mondanak benne négybetűs szavakat, bizonyos múltbéli homoszexuális híresztelésekről is homályos felvilágosításokat kapunk csak, ahhoz keveset, hogy tudnánk, miről van szó, ahhoz azonban eleget, hogy tudjuk: modern drámát nézünk. A játék vége erős megszorításokkal mondható modern drámának. Ugyanis Dublinban, az Olimpia Színházban a Sinkovits Imre Színpad bemutatója előtt pontosan 24 év és 1 (egy) nappal korábban vitték közönség elé. Persze a londoni Temze-parti Nemzeti Színház Lyttleton Termében - meg se próbálják összehasonlítani a Sinkovits Imre Színpaddal felszerelés és kényelem szempontjából; egészen más a kettő - már májusban megesett a premier azonos szereposztásban. Kállai Ferenc helyett szótlan családfőként Sir Michael Redgrave ült a drámaíró Harold Pinter rendezésében (Annie Leon, Michael Gambon, Anna Massey, John Standing, Lynn Farleigh, Zena Walker, Adam Godley/Matthew Ryan végszavazó asszisztenciájával). Redgrave, a híres Shakespeare-színész, az elegáns Wilde-interpretátor addigra előrehaladott Parkinson-kórja következtében bizonyos nehézségeket mutatott rendes színészi igénybevételt követelő szerepben felléptetni, ugyanis egészségi állapota ezt nem engedte meg. Mivel a közönség nemcsak kedvelte Sir Michaelt, de még szűkített kiadásban is szívesen nézte: kitalálták számára ezt a kényelmes szerepet, amelyben nem feszíti félelme az emlékezetzavartól. Kérem az olvasót: bal kézzel, alulról háromszor kopogja le az asztal lapja alatt: Kállainak nincs Parkinson-kórja. Nem beteg. Majd kicsattan az egészségtől (azért ennyire nem kellene kicsattannia), ahogyan ott ül és hallgat és meghall majd minden kimondott szót, a szeme kitéve a néző figyelmének, ellenőrizhető volna, ha elaludna az unalomtól, senki nem venné észre, mert nincs neki szövege az előadásban, úgy értve: leírt, elmondandó szövege, csak színészi szövege van, mimikai szövege. Ül a kockás pléddel letakart karszékben, és attól kell félni, izomlázat kapnak a rágóizmai (de biztos a próbák során kapott izomlázat, a bemutatóra már megedződött), mert szakadatlanul megfeszíti és elernyeszti rágóizmait, jól látni az arcán: hol gödör támad, hol betemetődik. Folytonos a feszültség. Nem a nézőé, Kállaié, amint ott ül a színpadon, ül és hallgat és megfeszül, már alig bírja, azután mégis összeszedi magát és tovább ül és hallgat. Halkan hallgat. Ebből érzékelhető, ha szólna, halkan tenné, belülről, lélekből, emberből, nem rekeszizomból, nem drámai rutinból. (Az egyszeri Nemzeti Színházi anekdota szerint látogató kérdi a színház portását: megkezdődött-e odabenn a próba? A portás válasza: nem, a hölgyek és urak még természetes hangon beszélnek! A történet azon időkben keletkezett, amikor Jászai és Bakó László hevenyen szavaltak odabenn. Hová tűnt a tavalyelőtti hó, amikor még itt verset tudtak mondani, egyáltalán, amikor beszélni tudtak?) A Nemzeti harmadik emeletén - ahol Kállai Ferenc ül és hallgat - szalonilag ordibálnak. A kezük is ordít, a tekintetük is hangos, és az arcjátékuk is zajos, nemcsak a hangjuk. Prekop Gabriella fordítása nem serkenti erre a színészeket. Gondolom, a Brit Királyságból vendég Bruck János sem biztatta őket ebbe az irányba, és Szakács Györgyi ruhái igen diszkréten segítenek jellemezni viselőiket. Kállai csak ül halkan csíkos nadrágjában, szürke kardigánban, narancs mellényben, ül és hallgat. Ritkán szólni szeretne. Gyötrődve igyekszik megformálni a hangzókat, de csak artikulálatlan hangok törnek elő belőle. Nem sokszor, nem nyomorúságrevüként. Köhög. A hurutos köhentés is erőteljesebb, messzebb vivő és jelentőségteljesebb, mint a többi résztvevő körülményes karattyolása. A játék vége azt a bizonyos jól temperált angol családot mutatja, amelyiknek idővel kiderül minden tagjáról ez meg az. Lényegtelen, mi derül ki, teljesen lényegtelenek a drámai személyek. Simon Gray előadása közben arra kell gondolni, hogy John Boynton Priestley - aki 90 esztendősen 19 éve meghalt - mennyivel modernebb és még ma is mennyivel elevenebb színpadi szerző a háború előtti angol család leleplezésével. Semmiképp nem azt jelenti mindez, hogy Simon Gray helyett Priestleyt kell játszani. A színházaknak Simon Grayt kell játszani. Londonban. A szigetországban. Mindenhol, ahol színdarabjai jelentéssel bírnak. A Hevesi Sándor tér 4. számú transzformátorház harmadik emeletén szemmel láthatóan és füllel hallhatóan semmi közük nincsen az angol felső középosztály életviteléhez, beszédmódjához, viselkedéséhez és problémáihoz. Hogy a nézőknek van-e közük, arról hallgassunk, nem tudjuk. A színészeket azonban hallottuk és láttuk. Az egyetlen Csomor Csilla kivételével semmi művészi közük az estéhez. Csomor másállapotosra kitömött műhassal játssza Marianne-t, Jasper professzor menyét. Valóságos műfordítást végez. Beleviszi a szerepbe az általa ismert hazai valóságot. Nyersesége hazai. Humora hazai. Taglejtései hazaiak. Csomor Csilla nem angol színdarabban játszik, hanem magyar előadásban. Annyira magyar előadás az angol darab félangol rendezővel, hogy a szűkszavú tér takarékos kellékei között felszólító jelleggel szerepel egy dróthálós szódavizes szifon a hetvenes évekből. Áhított fényűzési tárgy volt egykoron. Körülményesen lehetett csempészeti úton hozzájutni a cseh (akkor még csehszlovák) gyártmányú palackhoz. Ez a szódásszifon a legangolabb a színen. Meg Kállai hallgatása. A játék végén legvégén kitör belőle négy szó. Azt hörgi: „Az ajtó nyitva van." És akkor tényleg kinyitják az ajtót, és haza lehet menni. Kállai fél nyolctól háromnegyed tízig csak ült és hallgatott, mint Cordelia, aki szereti a színházat, s mást nem tehet. Cordelia: Boldogtalan én! ki számhoz nem birom Emelni szívemet. Szeretem fölségedet Tisztem szerint, sem többé, sem kevésbé. (Shakespeare: Lear király. Vörösmarty Mihály fordítása) Simon Gray: A játék vége. Magyar Színház, Sinkovits Imre Színpad. Fordította: Prekop Gabriella. Rendező: Bruck János. Díszlet: Szlávik István. Jelmez: Szakács Györgyi. Szereplők: Kállai Ferenc (Jasper), Moór Marianna (Daisy), Végh Péter (Henry), Csomor Csilla (Marianne), Rancsó Dezső (Benedict), Nagyváradi Erzsébet (Margaret), Tóth Éva (Jenny), Szabó Máté/Dankó István (Matthew). Fáy Miklós
Elnöki lakosztály
Mai megválaszolatlan kérdésünk így hangzik: mi nehezebb? Valamit a semmiből kitalálni, vagy a bejáratott módszer ellenében valami gyökeresen újat kitalálni és meghonosítani? Louis Armstrongnak volt könnyebb a dolga, amikor kitalálta, hogy hogyan is kell szólnia a dzsessztrombitának, vagy Miles Davisnek, aki tökéletesen más hangzást, zenészi alapállást fogadtatott el, és tett mára már unalmasan megkerülhetetlenné? Illetve, szaxofonra fordítva a kérdést: Coleman Hawkins vagy Lester Young? Hawkins volt a szaxofon esetében Armstrong, egyrészt az ősatya, másrészt a nyílt, nagy személyiség, a vaskos, súlyos, tömbszerű hangzás, és vele szemben jelent meg a színen Lester Young könnyen, elegánsan, légiesen és levegősen, szortyogtatva, szivornyáztatva a tenorszaxofont. A két szaxofonos egyébként valóban meg is mérkőzött egymással, aki látta Robert Altman Kansas City című filmjét, az bizonyosan emlékszik a jelenetre, ahogy a két őrült elfújja egymást a pódiumon, a közönség pedig őrjöng.
Megtörtént eset. Coleman Hawkins volt a kihívó, aki Kansas Citybe érkezve elterjesztette a virágkorát élő bűnös város muzsikusai között: aki mer, menjen oda, este a Cherry Blossoms klubban fúj. Fél órán belül ott voltak a fellelhető nagyok: Ben Webster, Herschel Evans és Lester Young. És ez a három nagy szaxofonos együtt, nem egyszerre, de egymás után azért lepofozta a mestert.
Ettől kezdve Lester Young a pályát már a nyilvánosság előtt futotta. Ami eddig történt, az sem érdektelen: nagy családban volt ő a legidősebb testvér. Az apja autodidakta muzsikus volt, aki az utazó családi bandával kereste a kenyeret. Lester Young ötévesen már a showbusiness világában élt, igaz, eleinte csak kissé távolabbról csodálta a csillogást: a röplapokat osztogatta az utcán. Aztán ő lett a zenekarban a dobos, de kamaszként átállt a szaxofonra, mert úgy érezte, hogy társadalmi életét nagyban megnehezíti a ráosztott hangszer: mire összepakolta a dobfelszerelést, a csinosabb lányok már mind megtalálták a párjukat.
A szaxofont fújva hamar világos lett, hogy a Lester gyerek zenei tehetség. Tudniillik nem tanult meg kottát olvasni, úgyis minek, amit egyszer hallott, azt le tudta játszani. Úgyhogy nem vacakolt a leírt zenével, megkérte a húgát, hogy játssza el a dallamot a zongorán, és ennyi elég volt. Amíg ki nem derült. Mert Young papa eltiltotta a gyereket a szerepléstől, amíg nem pótolja a hiányosságát.
Látszólag egyszerű, mindennapi eset, de mégis mesél valamit Lester Young személyiségéről. Young rettenetes érzékeny művész volt, nagyon fontos volt neki, hogy mások mit gondolnak róla. Kétségbe ejtette, ha észrevette, hogy nem szeretik, viszont baráti társaságban, biztonságban, jó zenekarban, rokonszenvező közönség előtt szárnyakat kapott. „Kedves ember volt, harmonikus személyiség, csupa ártatlan tréfa, soha nem bántott volna meg senkit." Ehhez képest sikerült elég rövid és elég nehéz életet élnie.
De egyelőre még a boldog időknél tartunk. Illetve a viszonylag boldogoknál. Mert tizennyolc évesen Lester nem volt hajlandó továbbra is kitenni magát az amerikai Dél kellemetlenségeinek, és elhagyta a családi zenekart. Kansasba utazott, és az altszaxofont tenorra cserélte. Amint belefújt, tudta, hogy ez az ő hangszere. Aki a fényképeket nézi, ezt aligha hinné, mert Lester Young nagyon furcsán tartja a tenorszaxofont, úgy, mintha túl nagy lenne neki a hangszer. Így aztán megdönti kezében a szaxit, hogy az egy nagy Z betűt formáljon, elcsavarja síkban a fúvókát, és a fejét is félrebillenti hozzá.
Néhány év egyre jobb kansasi zenekarokkal, aztán a nagy csata Hawkinsszal. 1934-ben Lester Young megtalálja a zenekari otthonát egy bizonyos Bill Basie (aki akkor még nem avatta magát Count néven arisztokratává) zenekarában. Hazaérkezett.
Csak éppen ő nem jött erre rá. Amikor Hawkins elhagyja Fletcher Henderson bandáját, Henderson a megüresedett helyet először annak a gyereknek ajánlja, aki annyira jól fújt Hawkins ellenében. Nem lehet ellenállni az ajánlatnak, főleg azért, mert még Basie is biztatja Youngot. Nem kell félni, nem tekinti árulásnak, hiszen az ország egyik legjobb zenekarában kínálnak állást. Most kell megmutatni, hogy ki a legnagyobb szaxofonos.
Az eredmény csúfos bukás. Henderson fúvósrészlegében ugyanis volt két alt-, egy tenorszaxofon és egy klarinét. Hogy el ne szálljon az egész, ahhoz nagyon kellett Hawkins súlyos hangja, személyiségének irányító ereje. Helyette kaptak egy karcsún, vékonyan szóló szaxofonhangot, egy szerény, udvarias kis lángészt. Teljes volt az összeomlás. Hendersonék régi lemezeket játszottak le Youngnak, hogy látod, öreg, erről lenne szó. Tragédia. Lester Youngnak ezen felül megaláztatás, a zenekarnak pedig összeomlás. Távozása előtt Young írásbeli igazolást kért Hendersontól, hogy nem rúgták ki a zenekarból, hanem önként ment el.
Basie már várta Kansas Cityben, és kezdetét vette Lester Young életének és pályájának legszebb öt éve. Ez ellen persze a szakírók állandóan tiltakoznak, és előhúznak a gyűjteményből késői Young-felvételeket, amelyeken nagyszerűen fúj, és hát van bőven a háború alatti, sőt a háborút követő időkből is ilyen, de mégis: a szaxofonos tékozló fiúként hazatalált, és végre örülni is tudott annak, hogy otthon van. 1936-ban elkészítették vele az első lemezt, ami többé-kevésbé forradalmasította a közvélemény felfogását a dzsessz-szaxofon megítélésének kérdésében. Nem kell az embernek a lelkét is belefújni abba a nyavalyás hangszerbe. Vagy még pontosabban: nem csak sérült, megvadult, tépett lelkeket lehet belefújni a nikkelpipába. És Lester Young, akit Billie Holiday nyomán egyre többen kezdtek „Pres"-nek, elnöknek nevezni, egyszerűen csak jó volt. Gyors, biztos, dallamos.
Mintha, mondjuk, Horowitz és Richter zongorázását hasonlítanánk össze. Richter egyetlen akkordba beletesz mindent, testsúlyt, lelket, életet, sorsot, Horowitz mellette valóban csak játszik a zongorán, és aki nem figyel, azt hiszi, hogy az ő tehetsége csak arra való, hogy ne kelljen igazán mélyre hatolni a dolgok felszíne mögé. Pedig, ugye, most, hogy mindketten halottak, tudjuk, hogy mindkét út egyformán érvényes volt, és egyiket sem volt könnyű következetesen végigjárni. Vagy egy másik példát hozva: Nurejev azt mondta, nem az a jó táncos, aki egy nehéz lépésről azt a benyomást kelti, hogy az nem is annyira nehéz, hanem aki a könnyű lépést is érdekessé tudja tenni. És ebben Lester Young mester volt.
Félreértés ne essék: ő nem szélhámoskodott, mint a heavy metal gitárosok, akik a legelemibb fogásokat is fogvicsorgatva, őrjöngve, hangszert nyúzva vezetik elő. Lester Young könnyedsége mögött sok-sok óra gyakorlás és kísérletezés volt. Ha egyetlen hangot ismételgetett, abba is annyi feszültség, változatosság, szín került, hogy a zenének iránya lett tőle, dinamikája, vonala, története és értelme.
A szép időknek azonban az a szokásuk, hogy egyszer véget érnek, különben senki nem venné észre, hogy szépek voltak. 1940-ben Pres elhagyta Count Basie zenekarát. Az ok nem teljesen világos, akkoriban az terjedt el, hogy csupán babonából, ugyanis nem volt hajlandó pénteken, 13-án játszani, és Basie annyira megdühödött, hogy kitette az elkényeztetett szaxofonos szűrét. A pletykát a közönség vélekedésére továbbra is betegesen érzékeny Lester Young egyébként nyílt levélben cáfolta. Talán ezért is maradt fönn. A saját kárán sem tanuló Young pedig megalapította a zenekarát, de az néhány hónap elteltével vezető személyiség híján a társaság elemeire esett, Lester pedig öccsének, a dobos Lee Youngnak a zenekarába szállt be.
Az ekkor készített felvételei már meghallgathatóak a Verve Jazz Masters sorozatának 30. kötetében, a Lester Youngnak szentelt lemezen. Pres nem zenekari játékosként hallható, hanem trióban, a társai Nat King Cole és Buddy Rich. A dobos Rich nagyon visszafogott, bújtatottan zseniális, vagy talán csak az akkori technika miatt szorítják túlságosan háttérbe, Cole viszont ugyanaz az alkat, mint Pres, az egyszerű futamok is megcsillannak a keze alatt, az ember szeretne ott lenni a stúdióban, ahol ilyesmi zajlik.
1943 végétől Lester Young újból Basie zenekarában fújt, de már nem sokáig. Katonai behívót kapott, és a hadsereg lényegében tönkretette. Megtört alkoholistaként szerelt le. Az ember és hajlott hátú, sovány külseje gyakran félrevezető, sokan az utolsó évek lemezeit egyértelmű hanyatlásként értékelik, de mint a Verve-lemez is mutatja, ebből a hanyatlásból is olyan parázs órát lehet még összeállítani, hogy nehéz elképzelni, honnét hanyatlott ez a muzsikus. Az ötvenes évek közepéig Pres még újra és újra össze tudta magát szedni, különösen, ha olyan partnereket kapott, akik miatt érdemes volt. Aztán a mérhetetlen mennyiségű ital megtette hatását. Egyre többször csak a panasz áradt belőle, hogy azok keresik a nagy pénzeket, akik őt utánozzák, és az emberek nem kíváncsiak már az eredetire. 1958-ban kitalálták, hogy közös lemezt készíthetne Gil Evansszel. De erre már nem tudta összekaparni magát. Ahogy Evans mondja: akarta a lemezt, de meghalni még jobban akart. Párizsban turnézva rosszul lett. Még hazarepült, kivette a régi New York-i hotelszobáját, és másnap meghalt. Valaha azt jósolta, hogy az ötvenedik születésnapját nem fogja megérni. Keményen dolgozott érte, de sikerült valóra váltania a jóslatot. Negyvenkilenc éves volt.
Lester Young - Verve, Jazz Masters, 1994 . Almási Miklós
Kép mint életesemény
Tizenhatmillió dollárért kelt el legutóbb egy Picasso, de volt már drágább is aukción - így a legenda. Talán nincs olyan írni-olvasni tudó, akinek e név hallatán ne ugrana be valami. Persze tananyag az iskolában, felsőfok az említések során, egy-két képcím magától jön a nyelvedre. Ugyanakkor a műveket szinte alig lehet látni, úgy értem: eltakarja őket a mítosz, az alkotót átíró világhír, a pletyka (nőügyek!), na és a képpiaci helyzet. Ezért is érdekes, hogy vajon milyen lehetett ez az életmű, mikor még nem volt kötelező olvasmány, békegalamb pártemblémaként, Picasso-naptár a konyha falán. Hogyan látszott kortársként sok más nagyság között? Annyit persze lehet tudni, hogy korán lett híres, hogy kimagaslott a párizsi művészcirkuszból, még azt is, hogy jó viszonyban volt a gyűjtőkkel-képkereskedőkkel. Szóval: korán jött a hírnév. Mégis Kállai Ernő (1948-as) tanulmányát olvasva látszik, mennyire más kortársként látni valakit, mint a média- és múzeumipar átszínezésében. Más, mert Kállai Ernő meg akarja fejteni a zsenit, lelkesedés helyett elemez, egyáltalán emberként kezeli a művészt, aki képeket fest.
Úgy látja, hogy egyfelől az ősi, mediterrán lerakású ösztönvilágból, másfelől az ezzel ellentétes, szigorúan racionális konstrukcióból építkezik, akármelyik korszakát is tekintjük. Ez a formára koncentráló, konstruktivista megközelítés nekem - Picassóval kapcsolatban - új, de a „váz", amire Kállai elemzései kifutnak, kétségtelenül segít a legjobb képek megfejtésében, e nélkül csak összevisszaság lenne. Kállai a végső formákat keresi, a kvalitást és a fókuszpontot elemzi, és nemigen szereti a pszichologizáló (pláne pszichoanalitikus) megközelítéseket. Mert a mű önjáró formastruktúráján kívül a kvalitás érdekli, amihez itt Picassónál a kulcs: a formáltság és temperamentum kettőssége, persze elrejtve összedolgozásának forrasztási varrataiba.
Kállai talált valamit, amit rajta kívül kevesen, hogy ti. mitől állnak meg nagy művei, s bírják ki a későbbi, mindent letörlő-megsemmisítő képzőművészeti hullámok dekonstrukcióját. És aztán leír egy olyan mondatot, ami ma már elképzelhetetlen: „Picasso sok olyan munkáját veti oda az őt szüntelenül megkörnyékező nagyvilági műkereskedelem mohó szája elé, amely vagy csak új képzetek felé tapogatódzó műhelypróbának, esetleg elvetélt ötletnek vagy sietve öszszefércelt műtermi selejtnek számít." Selejt - hát, nem tudom. Ehhez már 48-ban is bátorság kellett, jóllehet a föstő nagyságának igazi dimenzióit rajta kívül - akkor - kevesen fogalmazzák meg olyan igényes precizitással. Amiből nemcsak a Picasso habitusára vetül teljesebb fény, de Kállai Ernő képzőművészeti írásmódjára is: értékelő analízisei pontosak, nem kertel, hümmög - ráadásul olyan csodás magyar nyelven ír, amit máig irigyelhetünk.
És aztán itt van a Cézanne-tanulmány, aminek témája (megint) a konstruktivizmus útjai, ahogyan belőle, tőle, oeuvre-jének egy-egy (általa tán nem is tudott) mozzanatából kiterebélyesednek. Cézanne az ős, és a festői tudatosság csúcsa. A szétdúlt világban és irányzatokban a súlyosat, a stabil alapokat kereste, formai szigora ezt a (tán utolsó) kísérletet hozta - és mit tesz isten, számos követővel. Megint csak csodálkozom, igaz, máson. Ezt az óriást is megfejti (röviden, magvasan), mintául mutatja fel a formai rögzítés és lebegtetés egyensúlyát: nem az almát festi egy-egy csendéletébe, hanem az alma súlyát, mondta róla valaki - kései szintézis. Amin csodálkozom, hogy egykori mesteremnek, Lukácsnak miért kellett (1947-ben) ezt a jeles teoretikust keresztre vonnia, hisz együtt lelkesedtek Cézanne-ért meg azokért a művészekért, akik Kállainál névsorba szedődnek a magyar vidékről, és ama komoly, cézanne-i ars poetica nyomába indultak - ki-ki másképp (Egry, Kmetty, Uitz, Derkovits). A szűkkeblű realizmus-fogalom jegyében? - de hát... Mindegy: nem kellett volna - az összkiadás (amelynek 8. kötete ez a mostani, amiről írok) késői jóvátétel.
Az elemzés narratívája könnyen szóba áll az olvasóval, nincsenek nagyképű lábjegyzetek, hivatkozási futamok, a tudományos nyelv is emberbarát, csak szigorú: kvalitásérzéke nem enged mindenkit maga köré, ha valaki tolakszik, kap a fejére. (Amit pl. a kurzus egyházi festészetében részt vevő Aba Novák vagy Molnár C. Pál kap egy lábjegyzetben, azt nehéz lehetett hazavinni...)
A pályakép főbb állomásait vizsgálva Kállai csak a Guernica esetében ragadtatja magát szubjektív hangú elemzésre, aminek persze elemzéstechnikai oka van. A vázlatokat lapozza: „E rajzokat nézegetve mindig magam előtt látom azt a szakaszombeli káplárt, aki az első világháborúban, a téli Kárpátokban mellettem esett el egy támadás alkalmával. Magam előtt látom robbanó golyótól fölszakított fejét a cafatokra tépett agyvelővel és a patakzó vérrel, látom görcsösen szétmeredő, táguló szemeiben a haláltusát és hallom ziháló hörgését. Ez a szörnyű emlék huszonkét évig elkerült, noha közben sok háborús képet láttam, de nyomban megrohant, amikor Picasso Guernica-tanulmányait először megpillantottam." A személyes életesemény - itt a hermeneutika próbája: a rajzok evokatív ereje szól hozzád - az emlék magának a képnek explikációja, jóllehet egészen másról beszél. Aztán persze előjön a mítoszfejtő is - a bika, mint a legfőbb Gonosz, „magasodik sértetlenül, dölyfösen a gyilkos katasztrófa fölé". Amihez csak kiegészítésül említi a festő 1940-es Szörnyeteg c. képét, az elborzasztó női-Minotauroszt (és ennek „a józan valóságlátástól elrugaszkodott" mitológiáját), amit Kállai megértéskeresésben a holokausztélményhez köt. Joggal.
Igen, ma már nem így beszélünk a művekről, sem a leíró, sem az elemző ágon. A szótárt kicserélték, a heideggeri-derridai fogalmi háló állítólag pontosabb, megtörténtté teszi a műben lévő létstruktúrát. (Bocs...) Nem tudom. Olykor a „gyalogos", azaz revelatív élmény többet mond, azaz közelebb van a kép eidoszához. Amit pl. az 1917-es, Az olasz nő c. képből kihoz, alig több mint befogadói élmény, mégis az impresszionizmusra visszatekintő, értelmező/segítő láttatásmód. Egyszerűen. Nem tagadom persze, hogy Panofsky vagy Svetlana Alpers után sűrűbbé vált az elemzési beszédmód, és ez rendkívüli eredményeket is hozott. Kállait olvasva viszont elfog a honvágy...
És akkor most a magyar festészet Miskin hercegéről: a kötet első (1943-as) tanulmánya Mednyánszky Lászlóról szól, hihetetlen alapossággal az emberről és a művészről. Ami e portréból először megfogott, az a festő fura, vagabund életmódja, illetve ennek sajátos változata, az elesettekkel való sorsvállalása. Mindig volt körülötte valaki, akit támogatott, akinek javára lemondott a honoráriumról, aki nála aludt, jóllehet neki sem volt fényűző otthona, ámulnál, ha olvasnád barátai döbbent leírásait az egyszobás lyukakról, ahol tengődött. Igaz, a műterem fontosabb volt számára, de - mit mondjak - annak lakályosságát se vitte túlzásba. Pedig díjakat nyert, komoly neve volt, de csak távolról érintkezett a társasági élettel, ha egyáltalán. Szóval a szegények (akik - Kállai szerint - alaposan ki is használták, becsapták). Mindegy, velük volt. Úgy értem, festészetében is: a Csavargó (meg Csavargó-fej) nem esetleges tanulmányok - késői korszakának lényegi elemei. Csak hát ami Kállait megragadja, az nem is annyira a filantrópia, hanem az elesettség, a kíméletlen sors és a belőle táplálkozó gyilkos indulat, ami ezeket a képein felsejlő szerencsétleneket vezeti. Mondanám, az osztályharcos gyűlölet, amint privátim kést ragad... Festőileg pedig újít: a tárgyakat (embereket) átölelő és „sejtelmes jelenséggé összefoglaló és légiesítő sziluett problémája" vezeti, azzal hökkent. Ami tájképeit is olyan sejtelmessé és olykor démonikus jóslatokká tette. A felületen túlnyúló, misztikus („hipnotikus" - mondja Kállai) többlet, a látomásszerűség emeli el alakjait a pusztán társadalmitól (ami persze bennük marad), s lebegteti valami kozmikus és baljós narratívába. Ami jóval bonyodalmasabb - mondja Kállai -, mint a rokonszenv vagy szociális érzékenység. „Az Ágrólszakadt [c. kép] kapcsán vessük figyelmünkbe, hogy Mednyánszky az embert nem társadalmi viszonylatban, hanem a természettel való egybehangzás ősi, állati gyökereiből sarjadt lénynek festette... a társadalom aljára merült le, amelynek bennszülöttei ugyancsak a civilizáció szabványain kívül, inkább állati, semmint emberi sorsban - igaz: elvadult állatok módjára élnek." Ezt a flórát kereste és szerette, szemben az „unalmas népséggel", a pénzes megrendelőkkel. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy van ebben a látásmódban valami elementárisan vad, kiradírozhatatlanul lázadó - olyan támpontról tiltakozó, aminek nincs neve, ami besorolhatatlan. Kállai Rouault-ot hozza értelmező példaképp, de annak vallásossága nélkül. Naplójából idézi „a vándorok örök idegenségét, a Démoniumot" - a Csavargók az éjszakában c. kép kapcsán. De ez az állandó bizonytalanság emeli a „csavargó"-mitológiát igazán magasba: sohasem lehet tudni, mikor lobban, támad, öl az a latens fájdalom, a megalázottság és kirekesztettség. Ahogy Kállai mondja, a nietzschei „Untermensch homályos vadonából" mikor lesz világégés.
Hát ez tényleg nem humanista (pláne baloldali) együttérzés a szegényekkel: bár életformája, adakozó nagylelkűsége (ami tönkre is teszi) ezt mutatná. De nem, amikor fest, valami mást lát, a nyomor, a társadalom „alja" számára másképp nyílik meg: rejtvény, amihez Kállai talált kulcsot. De még így is marad talány: a lebegő festőiségbe oldott sejtelmes lázadáspotenciál, a vadrealizmus és leheletnyi rezdülésekbe csomagolt képfelület vitája máig megfejthetetlen. Kállai is csak a naplóbejegyzéseket követve értelmez (kép és a keletkezés közelében odavetett sorok együttes sugallatán haladva). Mégis voltaképp ő fedezi fel a másik, az ismeretlen Mednyánszkyt, az ember sötét, robbanásveszélyes rétegeiben kutató filozófust, az emberábrázolás elmélyítésének már-már rembrandti mesterét. Háborús vázlatai és képei (naplóbejegyzéseivel egyetemben) a borzalom élvezőinek tanulmányozásáról szólnak, a kegyetlenség eufóriáját (is) kutatják - miközben neki fáj a legjobban a tapasztalt élmény, azaz a nyers látvány. E feszítő dialektika - a pusztító-önpusztító nyomorúság fenyegető sejtelme és a révületszerű ábrázolásmód, azaz a robbanásveszély lebegtetésének és elrejtésének felfedése/bemutatása - teszi izgalmassá e tanulmányt.
A nyomorultakból indultunk el Kállait követve, most azt kell mondanom, nem véletlenül nem lett haladó hagyomány, szocreál ős - hál' istennek, tenném hozzá. A maga nyerseségében bemutatva, ahogy Kállai végigkísér e sejtelmes poklon - a ma nyeresége. Miénk lett - hála a Művészettörténeti Kutatóintézet, valamint Tímár Árpád áldozatos, gondos munkájának.
Kállai Ernő: Összegyűjtött írások, 8. Argumentum kiadó-MTA Művészettörténeti Kutatóintézet kiadása. Szöveget gondozta, jegyzeteket, névmutatót összeállította Tímár Árpád. 200 oldal, 1800 forint. Takács Ferenc
Uliks
Háborús regényt olvasunk, újabb példáját annak a műfajnak, amelyhez annak idején az első világháború szolgáltatott élményt és ihletést (ezeket a szavakat persze ez esetben illik idézőjelbe tenni, így: „élményt" és „ihletést", hiszen mindenki remekül ellett volna nélkülük, vagyis a háború nélkül): Remarque Nyugaton a helyzet változatlan-ja, Hemingway Búcsú a fegyverektől-je vagy akár Richard Aldingtontól Az egy hős halála, mind emlékezetes és fontos regények voltak. Majoros Sándor regénye egy újabb háborúról szól, a délszláv háborúk első nagy etapjáról, horvátok és szerbek gyilkos harcáról, amelynek területi tétje is volt, Szlavónia és benne mindenekelőtt Vukovár, mely aztán az esztelen öldöklésnek és rombolásnak mint az etnikai-nemzeti földrajz újrarajzolásának szörnyű szimbóluma lett.
Ebbe a háborúba kényszerül bele a regény főhőse. Falusi gyerek a Bácskából, valahonnan Szabadka környékéről, szakmájára nézve villanyszerelő, vágyait illetően írópalánta, vagy már több is ennél, publikáló fiatal novellista. (Láthatóan vallomásszerű önéletrajzi elemekből épült a figura, bár két elejtett és elrejtett utalásból az derül ki, hogy Mohácsi Andrásnak - pontosabban Andras Mohacsinak - hívják, azaz regényalak, tehát meg is különböztetendő a szerzőtől.) Kisebbségi magyar, azaz nemigen tud azonosulni a nemzeti esztelenséggel, ami a háború motorja, de mit tehetne, egy nap érte jönnek, és bevágják a Jugoszláv Népfelszabadító Hadsereg (ha még így hívják egyáltalán) egyik egységébe. Tulajdonképpen véletlen, melyik oldalra kényszerül: barátja, Joci, aki megjárta az idegenlégiót, a horvátokhoz állt be kiképzőtisztnek. Igazából egyetlen gondja van: hogyan is ejtse meg a maga búcsúját a fegyverektől, azaz hogyan keveredjen ki ebből a háborúból, s hogyan jusson el az egyetlen helyre, ahol talán menedéket találhat: Magyarországra.
A jelek szerint sikerül is megmenekülnie. A regény jelenében, a tényleges történet síkján a főhős, akit folyvást rettenetes háborús emlékképei gyötörnek, megérkezik Budapestre, zsebében egy cédulával, amelyre édesanyja írta fel távoli rokonai címét, mondván, keresse fel őket, náluk remélhetőleg ellehet. Még a vonaton megismerkedett egy fiatal lánnyal, egykettőre az ágyában találja magát, majd bemegy az Írószövetségbe, ahol bácskai menekült íróként mutatkozik be; segítséget kap, IBUSZ-lakást bérelnek neki, ahol egy időre nyugodtan ellehet. Az élményei gyötrelmesek voltak, de a tapasztalat értékes, habár keserű. A menekültsors, a száműzetés az emberiség egyetemes és igazi létállapota, otthon, biztonság, jövő mind illúzió csupán: rájövünk, hogy Tamási Áron szépet mondott, de nem igazat. Az igazságot a szétlőtt városokban kell keresgélnünk, s ha mindenáron ragaszkodni akarunk Tamási életértelmezéséhez, akkor azt kell mondanunk: azért vagyunk a világon, hogy valahol meneküljünk benne. (140-141. o.)
A figyelmes olvasó azonban már nagyon korán észreveszi, hogy ebben a regényben tulajdonképpen nem erről van szó. Pontosabban erről is szó van, háborús regényt olvasunk, csakhogy közben különös dolgok történnek a regényben magában a (háborús) regénnyel. A lányt, aki a Keleti pályaudvaron felkarolta hősünket, Vínának hívják, s ez gyanús: a „bor" jelentésű szerb vino szót idézi, elkábítás és megmérgezés jut eszébe a menekült fiatalembernek. S gyanús az öregember is, akihez Vína elviszi. A lány azt állítja, valahol a Városligetben ismerkedett meg vele, de a főhős határozottan úgy emlékszik, hogy ott volt a vonaton, amellyel Budapestre érkezett. Először a szerb titkosszolgálat ügynökeinek véli őket, s nem alaptalanul, mert nagyon sokat, sőt mindent tudnak róla, életéről, gondolatairól és emlékképeiről. Mint ahogy Vína barátja, Bónis is tudja, miket gondol és mire emlékezik: mintha olvasnának a gondolataiban.
De a titok hamarosan fizikai, sőt metafizikai rejtéllyé mélyül. A főhős hátizsákjából egy könyv kerül elő, s ennek lapjai közül kiesik egy képeslap. Budapesten adták fel, a hős még Jugoszláviában vette kézhez, csakhogy október tizenötödikei a postabélyegzés rajta, miközben „valójában" még csak szeptember huszonhetedike van: a lapot tizennyolc nap múlva fogják feladni, de hát akkor hogyan kaphatta meg hősünk hetekkel - vagy mennyivel is? - korábban?
Hol vagyunk, milyen időben, s vajon mindaz, ami a hős emlékeiben vagy tapasztalataiban megjelenik, hol van, milyen időben, sőt létezik-e, létezett-e egyáltalán? Szaporodnak a zavaró jelek, a sokat mondó rejtélyek és csodák. Egy talált pénzdarab, amelyet a főhős a Dunába dobott, felfoghatatlan módon viszszatér zsebébe. A Budapesten bolyongó menekült észreveszi, hogy a városnak azokat a helyeit, ahol megfordult, nem tudja újra felkeresni, mert vagy semmivé lettek, vagy valamiféle áthatolhatatlan fal választja el tőle őket. A cédulán „István bácsiék" címe helyett - amely címre sohasem megy el - megfejthetetlen számsort talál. Szaporodnak a képtelenségek: a főhős egy ponton rádöbben, hogy legszörnyűbb háborús emlékéről, a Vukovár főterén egy levágott fejű nőt erőszakoló szerb önkéntesek látványáról nem tudja, honnan származik. Olyasmiről beszélek, amiről nincsenek, vagyis nem lehetnek emlékeim. Vukovár ostromát mesélem, pedig eljöttem még a behívó elől. (79. o.) Általában is áll ez a regényre: a realisztikus részletek otthonossága fokozatosan dermedt idegenségbe tűnik át, valamiféle lidérces álomszerűség bevonatát kapja meg a könyvben minden. Idővel ráeszmélünk: a másvilágon vagyunk, a képzelet és a halál másvilágában, a regény - mintegy menet közben - maga is menekül, maga is száműzetésbe vonul, mégpedig a reáliák, a történeti és tárgyi igazságok világából a fantasztikum birodalmába. (Ezt erősíti a regény nyelvének gondosan adagolt idegenszerűsége, a fordításelem szokatlan mértékű jelenléte: a Jugoszláviában magyarul is használatos szerb szavakat lábjegyzetekben kapjuk lefordítva, a szereplők maguk is reflektálnak az „ottani" és az „itteni" magyar nyelv közötti különbségekre - nálunk úgy mondják magyarul, hogy „drogos", nálatok úgy, hogy „drógás" -, s a szövegbe szőtt horvát nyelvű irodalmi idézeteket a lábjegyzetek magyar műfordításban teszik érthetővé a horvát nyelvben idegen olvasónak.) Itt már minden másként van, s így már minden világos: Maga csak egyszerűen meghalt Vukovárnál, kedves fiatal barátom - világosítja fel hősünket Vína öreg barátja.
Ez a fantasztikum egyébként jellegzetesen és határozottan a szépirodalmi képzelet világához tartozik, annak mindkét formájában, magasirodalmilag (Kafka és Borges) és népszerűbb formában (science fiction és fantasy) egyaránt. Hősünk az Ivo Andrics expresszvonaton érkezik Budapestre; korábban Travnikban töltötte „rendes" katonaidejét, abban a városban, amelyről a Nobel-díjas jugoszláv (közelebbről: bosnyák) író annak idején regényt írt (Vihar a völgy felett - Travniki krónika). Később Borges neve bukkan fel - a literátus főhős irodalmi és bölcseleti töprengéseinek egyikében, amelyek egyébként szervesen esszéisztikus betétek formáját öltik. A regény vége felé pedig, Vína és a főhős beszélgetésében megjelenik két sci-fi. Mindkettő az időutazással, s ennek paradoxonjaival, halálnak és halhatatlanságnak képtelen azonosságával foglalkozik. Az egyik Asimov híres időparadoxon-regénye, A halhatatlanság halála, a másik a téma klasszikusa, H. G. Wells kisregénye, Az időgép.
S itt - egy merész önreflexív csavar révén - fény derül rá, hogy mindvégig science-fictiont is olvastunk. Vína neve valójában Weena. A Wells-kisregény hősnőjét hívják így, s ezúttal teljes az azonosság, őt és az öregembert küldték hősünkért. Aki ezek szerint időutazó, a nagyon is reális borzalmak között a teljes valószínűtlenség expresszvonatán közlekedik, halott volt elejétől és halhatatlan most már örökkön-örökké.
De egy újabb merész csavarral egy első látásra bizarrul valószínűtlen szépirodalmi elem téríti vissza a történetet a halálból/halhatatlanságból a mi világunkba, Vukovár világába. A könyv, amelynek lapjai közül a képeslap előkerül, James Joyce Ulyssese, pontosabban nem az Ulysses, hanem az Uliks, a regény horvát fordítása. A főhős emlékei szerint egy Vukovár előtti faluban találta, egy ház romjai között. A regény kabalájává válik, szerencsét hozó talizmánná: Esténként, vagy ha szélcsendesebb volt az idő, elővettem és bele-bele olvasgattam. Biztos vagyok benne, hogy nem halhatok meg, amíg teljesen ki nem olvasom. (88. o.) Emlékezésfolyamata három horvát nyelvű idézetet reprodukál a fordítás szövegéből, egyet még viszonylag az elejéről, egyet a közepéről, majd még egyet, története legvégén: a magyar nyelvű regény horvát nyelven fejeződik be az ír regényírótól vett idézettel.
Hát igen. Az önkéntes száműzött író regénye Leopold Bloomról, akinek apja Magyarországról menekült Írországba, s aki száműzöttnek érzi magát nehezen viselhető szülőhazájában, és Stephen Dedalusról, az írópalántáról, aki éppen menekülni igyekszik elviselhetetlennek érzett szülőhazájából - titkos és áttételes módon nagyon is lényegi köze van mindennek ahhoz, amiről Majoros Sándor regénye szól. S még egy összefüggés, mind közt a legnyomósabb üzenettel: az Ulyssesről - vagy Uliksról -, a számkivetve bolyongó görög hős modern örököseiről szóló regény Küklopsz-figurája, a „Polgártárs" a kocsmai epizódban, az eszelős nacionalizmus gyilkos szörnyalakja, a nemzeti vakság rémképe. Nem tanulságok nélkül való alak, már csak azért sem, mert hiszen egy ideje kísértet járja be Kelet-Közép-Európát, a „Polgártárs" kísértete, mégpedig gyakran hatalommal és erővel a kezében. (Lásd Tudjman polgártársat, Milosevics polgártársat, Lukasenko polgártársat és a többit, a velük egyívású itthoniakat is beleértve...)
Azaz ideje észrevenni, hogy Joyce regénye különös és váratlan aktualitással bír mostanában mifelénk, s ez az a véresen reális és nagyon is élő aktualitás, amelyhez Majoros Sándor kitűnő regénye egy fantasztikus kanyarral visszavezet bennünket a halálból és a halhatatlanságból. Neve is van, mégpedig három városnév. Így sorolja fel őket a főhős a regény 96. oldalán: Vukovár, Dublin, Budapest.
Majoros Sándor: Meghalni Vukovárnál. Budapest, 2003, Timp Kiadó. 160 oldal, árazatlan.
Szerzők
Az uralkodói státus még a megragadott vágyak között sem szerepel (egy modell szeretne köztársasági elnök lenni), de nem ez az egyetlen különbség a műtörténeti előzmények meg a mostani kiállítás között. Ha a históriai analógiák tudnák is tompítólag szemléltetni a vállalkozás szervességét egy tradíciókhoz jobban kötődő, jelen vállalkozáson megütköző kiállításlátogató számára, kötelességünk rámutatni a párhuzamot nem tűrő eltérésekre. A legfundamentálisabb az, hogy nem a megrendelő kereste meg megörökítendő vágyaival a megörökítőt, s bírta rá gazdasági vagy gazdaságon kívüli kényszerrel a munkára. Megrendelő a szó klasszikus művészetszociológiai értelmében nem is volt. Bakos Gábor és Weber Imre (valamint a vállalkozás kezdetén Lakner Antal) maguk kerestek fel magnetofonnal ismerősöket és kevésbé ismerősöket (mindenesetre: a legkevésbé sem reprezentatív társadalmi mintát), hogy elmondassák velük vágyaikat, amelyeket megjeleníthetnek. A kinyilvánított vágyak ennek megfelelően gyerekesek és infantilisek, pátoszosan szárnyalóak és földhözragadtak, magánérvényűek és nemzetben gondolkodók, kispolgárian reálisak és kispolgárian giccsesek. Olykor szívszorítóan tragikusak. Minden a kiállítóktól függött, mondhatni, minden a kérdezők felelőssége, de ezt a felelősséget egyébként sem oszthatták volna meg, lévén a megjelenítés mindenképpen az ő kezükben.
A színes, hatalmas számítógépes montázsokon - nevezzük egyelőre így a műveket - egy gyermekleány pompás földig érő ruháról, rét közepén álló palotáról (a kép inkább várkastélyt alkalmaz) és lovakról nyilatkozik, egy grafikusnő (legalábbis megjelenítésében: túladagolt, giccses) erdei életformáról, körötte mókusokról, nyulakról, egyéb rágcsálókról és nagy mohaszőnyegen piroskalapos gombákról. Az ismert ügyvéd-médiaszereplő ezzel szemben úgy véli, talán ha köztársasági elnök lehetne, akkor tehetne valamit a rossz dolgok jobbá tételéért, s nemzeti felelősséggel gondolkodik az a műgyűjtő is, aki művelt országot vizionál, jó iskolákkal, sok tanulással és esélyegyenlőséggel. Mindebből látható, hogy a vágyaikról kérdezettek valamennyien komolyan vették a szerepüket, nyilván azért, mert érezték, hogy a magnetofont elébük tartó kérdezők is komolyan számítottak a válaszokra. A mosolyognivalóan naiv, provokálóan intellektuális és szívet melengetően józan vágyábrázolások között a legelgondolkodtatóbb annak a kozmetikusnőnek a boldogságvíziója (képileg talán ez a legkevésbé megoldott), aki azt szeretné, ha a belső szerveit a halála után felhasználnák, a legdrámaibb pedig annak a szülőnek a reménytelen vágya, akinek a felnőtt gyermeke gyógyíthatatlan.
A Bakos-Weber kettős vállalkozása korántsem játék. Aki azzal a mondattal állít oda emberekhez, hogy (idézet a leírásból) „ha egy kívánsága teljesülhetne - legyen az bármi - mit kívánna? Válasza alapján szeretnénk a teljesült vágyképében megjeleníteni Önt", annak a következményeket vállalnia kell. Hogy az eredmény mégsem fullad hétköznapi banalitásba, hátbizonyjánosok arcképcsarnokába, az természetesen a megjelenítésen múlik. A megjelenítés pedig feltétlenül érdekes, finoman ironikus. Nem a vizuális beavatkozás ironizál az őszinte megnyilatkozásokon, ez embertelennél is több, ízléstelen volna, hanem a műfaj. A magát filmsztár-szerepbe vetítő művészettörténész, a számítógépes operátor, aki az életét elölről kezdené, a pszichológus, aki tanainak mind nagyobb emberiséget térítene, olyan kétszer háromméteres óriásplakátokon jelenik meg, amelyeknek nemcsak a mérete emlékeztet a hirdetésiparra. A meghökkentő fotóperspektíva, a változatosan önfeledt tipográfia, a rámenős színesség és az általános reklámboldogság a tévesztett életű számítógépes operátort bemutató, de lényegében egy nemzetközi sikerű társasjátékot népszerűsítő kompozíción a legnyilvánvalóbb, ám többé-kevésbé valamennyi poszteren tetten érhető. Ami ugye - a legintimebb vágyak a legharsányabb műformában - önmagában groteszk. Ezt a műfaji iróniát aztán a kiállítók meg tudják teremteni a nem plakát formákban is. A köztársasági elnöki aspirációkat fiktív, de a valóságost bicskanyitogató pontossággal imitáló protokolltudósítás illusztrálja, a csupa hófehér leányálomról szóló nyilatkozat mellett családi ház, kert, kutya, gyerek és autó olyan hófehér ábrázoláson jelenik meg, amelyen a nyelvkönyv-illusztrációkból ismert vázlatos körvonal-rajz szavatolja a kívánt hófehérséget.
Még a családi csoportképeknek is van valami finom műfaji persziflázsa az álhatatlanul sokféle ábrázolássorban. Amely hogyne volna sokféle, amikor a kiállítást jegyző Bakos és Weber alig győzi a képcédulákon a közreműködőket felsorolni. Éppen úgy, mint a reklámiparban: fotósok, grafikusok, festők, sőt képügynökségek neve olvasható a kiállítóké előtt, az utóbbiak hozott anyagból dolgoznak. És mielőtt ez a sokkezűség akadályozna bárkit is a produkció aggálytalan befogadásában, segítségére siethetünk a bottegák és egyéb műhelyek reneszánsztól napjainkig tartó példasorával: a nagy művek fél évezrede mesterek és mesterek keze alá dolgozó segédek együttműködése révén jöttek létre, márpedig a Vágy képek, méretre legalábbis, elvitathatatlanul nagy művek. A beszállító fotósok is csak első látásra lehetnek furcsák a bizonyára teljesen fiktív, kitalált konzervatív látogatónknak. Ha felötlik, hogy a műfaj 20. századi géniusza, John Heartfield montázsai számára egy nagy fotográfus, Reismann János szállította a fényképeket részletes megrendelésre, eljárásbeli különbséget már csak akkorát lát (hatalmasat!), amekkora az ollóval és ragasztóval harcoló német mester meg a mai számítógépesek technikai lehetősége között van.
Bakosék kiállítása első látásra meglepő, egyébként - a közönség reakciója bizonyítja - szórakoztatóan kielégítő. Szociografikus, mint az életkép-festészet, lélektani érzékenységekkel telt, mint a pszichológiai portré, rendkívül változatos, mint egy jó csoportkiállítás, és látványosan szemet gyönyörködtető. Nem bizonyos, hogy népszerűsége a legjobb bizonyítéka annak, hogy a kortárs művészetet közel lehet hozni a kortárs közönséghez, miként korábbi méltatói tudni vélik, de feltétlenül bizonyítéka annak, hogy ezt a kortárs művészetet a kortárs közönséghez valóban közel lehet hozni. Külön-külön minden olyan faktorral rendelkezik, mint bármely hagyományos kiállítás. Legfeljebb egy rekvizitummal nem. A képcédulákon, a szerzői jogot védő jel mögött a beszállítók felsorolása után az a szó szerepel: „és a szerzők". Bakos és Weber a lexikon szerint festő, illetve festő és szobrász, itteni igen pontos önmeghatározásuk szerint azonban szerzők. Nem festők, nem grafikusok, nem fotó- és nem iparművészek, még kevésbé mesterek, alkotók - szerzők. Ennyi változást az őszinte kortárs művészettől tessék elviselni.
Vágy képek 1999-2003. Bakos Gábor és Weber Imre. Ludwig / Kortárs Művészeti Múzeum, Budapest, 2003. október 9. - december 7.
A fiúk öltönybe bújtak, a lányok kiskosztümbe. Maskarába, farsangi ráadásnak, hogy röhöghessünk egymáson. Nem azért, mert hol van az még. Harminc az harminc, ki ne tudná. M. őszül, Zs. hízik, I.-ék már válnak. Hanem mert hogy így mi ugyan soha. Államosított társadalomban az csomóz nyakkendőt - pórázt, béklyót, kötelet - a nyakába, az ölt szürke öltöny- vagy kosztümpáncélt, az lóbál nevetséges ridikült, aki azt mondja vele: na, te állam, itt vagyok, rendelkezzél velem. A többiek. Elv-, kar- és útitársak, osztvezhák és tömbbizalmik, szövetkezetilakás- és autónyereménybetétkönyv-tulajdonosok, eszemká-anyukák és -apukák, szemek a láncban. Mi nem, mi csak azon a születésnapi estén, egyetlenegyszer, viccből.
Tényleg jókat röhögtünk. Tíz évvel később összeomlott a rendszer. Azóta mindegy, lóbálunk-e ridikült, kötünk-e nyakkendőt. Másrészt mi lettünk a többiek. Mi is. Itt a vége, fuss el véle.
Illetve talán mégse, sőt. Ha ma volnánk harminc, talán még nehezebb dolgunk lenne. Aki nem azért nem nő fel, mert akadályoztatva van, az felmentést sem remélhet a divattól vagy a korszellemtől. Ha nem savanyú a szőlő, és mégsem érem el, akkor csak a nyálcsorgás marad. Vagy a képzelgés. Mi lenne, ha.
A legutóbbi szemlén sok díjjal jutalmazott Fazekas Csaba első játékfilmjének hőse, Osváth András (Kocsis Gergely) is arra ébred a harmincadik születésnapján, hogy még nem vitte semmire. Se karrier, se feleség, se lakás, se kocsi; sőt egyszerre két nővel sem volt még soha. Ének- és zenetanár, az anyjával él, pipogya alak, bár - egy főcím előtti bevezető filmszkeccs állítása szerint - a nagy Einstein harmincvalahányadik reinkarnációja, ha fehéregér-közvetítéssel is... Hirtelen elhatározza hát, hogy kirúg a hámból: egyetlen napra, ha törik, ha szakad, mindent bepótol. Az egyszerre két nőn (egyes számú verzió: gumival, nyolcezerért) hamar túl van, és egy másik régi álom (lefelé menő mozgólépcsőn vissza föl) is egykettőre teljesül. A többi már nehezebb. András azonban, az „őrült éjszaka" típusú belepottyanós filmhősök ellentéteként fényes nappal és szántszándékkal, saját magát hozva egyre zűrösebb helyzetekbe, végül is mindent megold. Autót lop magának; „vidéki feleséget" Gyöngyi, a rózsadombi pénzes pasasokat álterhességgel zsaroló, szélhámos konzumnő (Ónodi Eszter) személyében szerez, és vele fogyasztja el a pezsgős, gyertyafényes, jacuzzis ünnepi vacsorát egy feltört villában. Aztán éjfélt üt az óra, vége a görbe napnak. Vagyis hát nem ezzel van vége, hanem egy rendőri igazoltatással, az igazoltatásból pedig futás lesz, a futásból baleset... És mi marad? András kórházi ágyon nyitogatja a szemét a fölébe hajló mamára. Harmincéves és egynapos.
Muszáj leszögezni, hogy a Boldog születésnapot! először is remek vígjáték. Rendezője a mai harmincévesek közül már többedikként bizonyítja, hogy közönségfilm mai anyagból, mai nézőknek, gügyögés és grimaszolás nélkül is készíthető. Fazekas Csaba forgatókönyvírónak is kiváló. Az operatőr, Sas Tamás magas színvonalon műveli azt, amihez a legjobban ért. A szereplők tobzódnak saját lehetőségeikben. Kocsis Gergely szupermenes trikót húz, és úgy válik anyámasszony katonájából vagány, de állandó önreflexióra is képes életművésszé, Ónodi Eszter meg riherongy kurvából szomorú (és persze szintén harmincéves) nővé, hogy ocsúdni sincs idő; azért a jelenetért pedig, amelyben a rendező öt perc alatt parádésan szétvereti velük Hernádi Judit és Máté Gábor polgárivá keseredett párosának zöldövezeti idilljét, külön is érdemes beülni a moziba.
Ugyanakkor egy percig sem kétséges, hogy szándékait tekintve nemzedéki film is az, amit látunk. Olyasféle, amilyenből egy néhány képkocka erejéig felsejlő moziplakát egyszerre kettőt is hirdet az álomszerűen sötét Rákóczi úton: olyan, bizony, amilyen az egy emberöltővel korábban harmincéves Simó Sándor Szemüvegesekje vagy még egy kicsivel előbb Szabó István generációs remeke, az Álmodozások kora volt. Fazekas is Simó-tanítvány persze; mesterének megidézése önmagában nem kéne hogy több legyen, mint egyszerű főhajtás az előtt a mester előtt, akinek nemcsak ő, hanem vele és társaival - Hajdú Szabolccsal, Török Ferenccel, Pálfi Györggyel, Miklauziè Bencével - együtt az egész mai magyar film sokat köszönhet. Az Álmodozások kora azonban, melynek főszereplője, Bálint András maga is feltűnik egy pompás epizódszerepben (gazdag öreg faszit játszik, aki sármos mosollyal, boldogan hajtja fejét a megszeppent Ónodi Eszter hóhérbárdja alá), nem lehet, hogy ne juttassa eszünkbe a mindenkori harmincévesek alapdilemmáját: muszáj-e, lehet-e, érdemes-e egyáltalán felnőtté válni.
„Tessék felébredni! Tessék felébredni!" - ismételgették a legendás Szabó-film végén a telefonébresztő szolgálat névtelen kisasszonyai. Mondókájuk akkor, a hatvanas évek derekán egyszerre hatott szomorkás ifjúságsiratónak, határozott buzdításnak és züllött parancsnak.
Mára talán éppen ez lett a lényeg, az ambivalencia. Ki emlékszik már a filmbeli generációs konfliktus polgazdos és tudszocos ízű részleteire? Nem azok számítottak már akkor sem, hanem az ellentét puszta tényének nyilvánvalósága, a mégis kedvesen önironikus hang, a szerelmes gesztusok, a nézések, a fiatal Bálint András sármos mosolya. Mindaz, ami valahogy mégiscsak az álmodozás mellett és a felébredés ellen szólt. Aztán szűkült ez a sokértelműség. Mire a mai harmincévesek megszülettek (mint a Boldog születésnapot! hőse a bevezető szkeccsben), a konstruktív álmodozásból afféle versunkenes Kulturgut, fekete-fehérből lassan kiszínesedő Kovács Kati-sláger lett.
És őbelőlük, harminc további év múltán? Belőlük mi lett?
Fazekas Csaba kívül vidám, belül szomorú filmjében mintha erre a kérdésre is válasz volna az - persze nem tökéletes és kissé elnagyolt, de vígjátékban éppen megfelelő, bár viccesnek korántsem vicces -, hogy például vígjátékhős. Balfácán, akinek pont az tetszik, ami a többség szerint jó, és készséggel hibáztatja önmagát a saját sikertelenségéért; élhetetlen ének- és zenetanár, aki fényes jövő helyett vidéki feleségről, lakásról és kocsiról álmodik. Akit álmából nem a kor, hanem csak az anyukája ébresztget tejeskávéval, puhatolózó keresztkérdésekkel: „Háromszor hat?" „Kedvenc ételed?" „Milyen nap van ma?"
Ha felébred, ellopja, elcsalja, elhazudja majd egy napra, hogy felnőtt. Aztán folytatódnak az álmodozások.
Boldog születésnapot! Színes magyar játékfilm, 99 perc, 2003. Rendező, forgatókönyvíró Fazekas Csaba. Operatőr Sas Tamás. Díszlettervező Estan Mónika, Merétey Tamás. Jelmeztervező Breckl János. Zene Emil.RuleZ! Producer Sipos Kornél, Kende Zsófia. Vágó Barsi Béla. Szereplők Kocsis Gergely, Ónodi Eszter, Hernádi Judit, Máté Gábor, Almási Éva, Bálint András, Kovács Kati, Koltai Judit, Ruszina Szabolcs, Kiss Jenő.
Mimikri
A médiatörvény 23. paragrafusa előírja, hogy a közszolgálati műsorszolgáltatók kötelesek gondoskodni a gyerekek és fiatalok színvonalas kiszolgálásáról, „a kiskorúak testi, lelki és erkölcsi fejlődését, érdeklődését szolgáló, ismereteit gazdagító műsorszámok bemutatásáról". Ezzel névlegesen nincs is semmi baj, más kérdés, hogy a közszolgálati adók, amelyek elvileg különös felelősséggel viseltetnek a passzus megtartása és valamennyi társadalmi réteg, csoport, életkori kohorsz informálása, kulturális és közéleti igényeinek ellátása iránt, kórosan figyelmetlenek a gyerekekkel szemben. A Magyar Rádió tessék-lássék kapar elő néhány - sokszor több évtizedes - hangjátékot, mesefelvételt az archívumából, frissen készült műsorai pedig többnyire a gyerekekről és nem a gyerekekkel készülnek. A Magyar Televízió is csak újabban igyekszik eltérő korosztályok, érdeklődési területek szerint felbontani ifjúsági adásait. A szombat délelőtti sáv fontos, több mint tíz éve hiába várt kezdeményezés, nem feledteti azonban a hétköznap délutánok és esték barátságtalan mentalitását: az esti meséket hetente többször beáldozzák a sportprogramoknak, a gyakori műsorváltozásoknak, évek óta ugyanazokat a szériákat játsszák, s azokat is kelletlenül, igénytelenül. Többször előfordult például, hogy a nyugdíjból érdemei elismerésével visszahívott tévémaci a mese kellős közepén bújt ágyba, majd a keverőpult mesterei észbe kaptak, és folytatták a megszakított mesét. Legújabban pedig bevezették, hogy két mese között önreklámmal hívják fel a figyelmet egyéb, gyerekes műsoraikra - ez a dramaturgiai fogás teljesen felesleges, a kiskorú nézőkben csalódással vegyes türelmetlenséget kelt. Bőven ráérne a blokk és a maci után (vagy közvetlenül azok előtt) szétspriccelni a tömjénfüstöt. A Duna Televízió nagyjából egyenletes teljesítményt nyújt, de maga is távolságtartó és érdektelen; különösebben nem izgatja, a határon túli és inneni gyermekek megtalálják-e a kedvükre valót műsorában.
A kisebb (magyar nyelvű) kereskedelmi és kábeltévék sem nagyon vetekednek a gyerekek kegyeiért, tucatjával megvásárolható, sokszor gyenge minőségű rajzfilmekkel tudják le szimbolikus kötelezettségüket. Egyedül a hírműsoroknál figyelhető meg az a jelenség, amelyik a gyerekadások szembetűnő jellegzetessége is: itt semmi sem az, aminek látszik. Ha azt hisszük, egy gyerekekkel teletömött stúdió gyerekproblémákat boncolgat, gyerekek számára is érthető és élvezhető kérdésekkel foglalkozik, nagyon tévedünk. Ha úgy gondoljuk, a kirakatba kitett választék, a cím és a tematikus besorolás önmagában szavatolja a beltartalom ízlésességét, megint csak zsákutcába térünk. S ha arra a következtetésre jutunk, a gyerekek bármiféle lényegi szerepet játszanak saját programjuk kialakításában, már a házszámot sem olvastuk helyesen. A Magyar ATV szombat kora délutáni produkciója, az erőltetetten „gyerekeskedő" Tök jó óra könnyedén bebizonyítja, hogy - saját érdekünkben - máskor nem szabadna ilyen teljesíthetetlen elvárásokat támasztanunk.
A Tök jó óra (vagy a fiatalkorú műsorvezetők akcentusával: tök-jóra) ugyanis a Magyar ATV inkonzisztens szellemiségének egyik tovább nem gondolt ötlete, amelynek alapja, hogy a sokféleség önmagában értékteremtő, és koncepcióra, szerkesztői munkára nincs is semmi szükség. Már a bevezető képek (bennük a gyerekekkel békésen kvaterkázó politikusokkal) jelzik, sok jóra nem számíthatunk. És bizony, válogatás és érdemi átvezetés nélkül kerül egymás mellé könynyűzenei klip és háziállat-tanácsadás, politikai hír és divatbemutató, koncertajánló és vagyonjogi bájcsevej. Nem mindegyik kifogásolható súlyosan, ám egybevagdalásuk már komoly emésztési zavarokat okoz. A legkínosabb - és ez ismét általános jellemzője az ATV-nek - a hírszerkesztés: egy Down-kóros kislány olvassa fel a leggyengébb ifjúsági és sport-propagandát szajkózó álhíreket, amelyeket a körben ülő gyerek-műsorvezetők még hüledezve dicsérgetnek is, így ez a meghökkentően jó és sajnos ma még egyedi idea - a sérült gyermek egyenrangúsítása, tapintatos bevonása - visszájára fordul, és kifejezetten megalázóvá válik. Vajon senkinek sem volt bátorsága korábban áttekinteni a felnőtt szerkesztő által eléje rakott papirost, vagy éppen ezért bízták felolvasását a legvédtelenebb szereplőre?
Rossz nézni azt is, ahogy a gátlásos serdülők és kamaszok mesterkélten mozognak a kamera előtt. Ez semmiképp sem írható kizárólag az ő számlájukra; bizonyára nem érzik otthonosan magukat a rikító papírmasé paravánok előtt, nem tekintik magukénak az úgy-ahogy összefércelt műsort. Iratrendezőről felmondott, vontatott kérdések váltják egymást semmitmondó válaszokkal. S mert a stúdiónak nincsen semmilyen hangulata, a légtérben csupán a megfelelni vágyás érzékelhető, a vendégszékben ülő felnőttek (mert a meghívottak kizárólag azok!) úgyszintén feszengenek. A kérdés-feleletek mindig öt perccel hosszabbra nyúlnak annál, ameddig még szükség lenne rájuk, ameddig elviselhetőek. A blokkok túl statikusak. A gyerekek, akiknek normális esetben izegniük-mozogniuk kéne, az egyórás adásidő alatt egyszer sem állnak föl a székekből, ülnek mereven, mint feleltetéskor az iskolapadban, egymás közötti párbeszédük bemagolt szövegnek hallatszik, arcuk alig fejez ki érzelmeket. Az izgatottság mímelése és - az egyik műsorvezető, Adrienn részéről - a negédes selypegés korántsem nevezhető őszinte érdeklődésnek. Ezek a gyerekek egytől egyig eszközök: tárgyak a producer, szerkesztő, tulajdonos kezében, akik a műsoridő kitöltését követelik (mindegy, milyen áron), tárgyak a szponzorcégek (az elején gátlások nélkül felkonferált bank és a ruhapróbának álcázott kis bejátszásban népszerűsített divatüzlet) kezében, tárgyak a felnőttek, de önmaguk számára is: azt játsszák, hogy gyerekműsorban szerepelő díszletek. A Tök jó óra egy alig leplezett álca - a gyerekek (felnőtt szemmel elképzelt) világának mimikrije.
Miközben Gáspár András az MTV 1-es sávján a 10-14 éveseknek szóló Sasszem első adásában erősen didaktikusan próbálja a gyerekekre erőltetni nézőpontját, s kissé hiteltelenül igyekszik néhány évtizedet visszafiatalodni, de érdekes, főként pedig dinamikus műsort vezet Ranschburg Jenővel karöltve, a Magyar ATV párhuzamos gyerekműsora egy érdektelen popegyüttes klipjét veszi elő, és jó tíz percen keresztül kutakodik a behívott tagok szakmai és magánéletében. Sem a komolykodó kérdések, sem a kellemetlen viccelődés nem váltja be a hozzá fűzött reményeket - színtelen, szagtalan válaszokat kapunk, amelyekkel valódi kíváncsiság és a tárgyra vonatkozó ismeretek hiányában a műsorvezetők semmit sem tudnak kezdeni. A hoszszú kitérő után helyben vagyunk: hírek ürügyén rátelepszik a gyerekekre a politika, akik (felelősségteljes állampolgárokként) meg sem próbálnak szabadulni csábító szorításából. Válaszolnak egy-két nézői levélre, üzenetre is, majd promóciós képsorok következnek: a lányok vontatottan felpróbálják a stúdióban is rajtuk feszülő ruhákat, és sűrűn hálát adnak a lehetőségért. (A törvény tiltja a gyerekeket - akár szüleiken vagy más felnőtteken keresztül - közvetlenül vásárlásra buzdító reklámokat; a bújtatott, cégnévvel, enteriőrrel, árcédulákkal nyomatékosított árukínálásról azonban nem rendelkezik.) Ezután állatos percek jönnek, tagbaszakadt fiatalember (díszállat-kereskedő? tenyésztő? környezetismeret-tanár? lelkes hobbi-gondozó?) magyaráz az ékszerteknős tartásának feltételeiről, de a gyerekek lélekben annyira messze szállnak, hogy többször teszik fel ugyanazt a kérdést, ám sokszor még így sem kapnak értékelhető feleletet. Egy afroamerikai klip után a vagyonjogász beszél a kiskorúak jövedelmének, örökségének, vagyonának felhasználhatóságáról; a gondolatok (a műsorból kiderül: már hónapok óta) körben forognak, a gyerekek lázasan kutatnak papírjaik között, hogy megnyújtsák a pillanatot. Végül egy zenei bejátszás után az ötletadó muzsikus csinál reklámot a kicsiknek és nagyoknak szóló komolyzenei ismeretterjesztő/szórakoztató koncerteknek; bár a téma a műsorban először lépi át az ingerküszöböt, és végre izgalmasnak tetszik, a popsztároknál már bevált riportstílus és az adás egészének tagolatlansága közös nevezőre hozza a beszélgetést a korábbiakkal. Annál is inkább, mivel ezt és a szerepükre alkalmatlan műsorvezetők elköszönését követően újabb könnyűzenei klip következik, amelyik erősen erotikus képei miatt (vetkőztetés, előjáték, és ami belefér) bátran helyet foglalhatna a késő esti műsorsávban is.
Régi, mindig visszatérő problémát tesz közszemlére a Tök jó óra, a legtöbb közszolgálati és kereskedelmi gyerekműsorral egyetemben: a csatorna döntéshozói nem bíznak annyira a fiatalokban, hogy - az ötletszegény és gyakran infantilis forgatókönyvön túl - a kezükbe adják a műsort, ám kezdő botladozásukhoz sem nyújtanak semmiféle szakmai segítséget. Így a Tök jó óra a legrosszabb kétfilléres talk-show-kkal válik egyneművé. Újratermeli, nem pedig megoldja a televíziók utánpótlás-gondjait, s nem csupán a sérült, de a hátrányok nélkül induló gyerekeket is méltatlanul megalázó helyzetbe hozza.
Tök jó óra, 2003. október 11., szombat Magyar ATV 13.05, Készítették Karóczkai Adrienn, Vancsik Veronika, Bereczky Zoltán, Gulyás Mihály Balázs, Baksay Nóra; szerkesztő-producer Koncz Dezső; operatőr Lakics László, Hegyi Zoltán; rendező Kaszás József; berendező Juhász Andrea; gyártásvezető Molnár László; Golden Songs Produkció.