A Mozgó Világ internetes változata

Gajdos

1965-ben születtem, május másodikán, a Bika jegyében. A Mező Imre úton laktunk egy bérházban. Egészen pici lakásunk volt. Az első emlékképem, hogy egy kórházi szobában fekszem, talán bárányhimlősen vagy valami más fertőző betegségben, egyedül voltam, és anyám bejött látogatóba, hozott játékot, valami kis dobozt. Ötéves lehettem, amikor elköltöztünk egy lakótelepre, Zuglóba. Az ötödik emeletre kerültünk, a környéke fa nélküli, végtelenül sivár hely volt. Megtörtént az óvodaváltás, majd iskolás lettem. Régi, kicsi iskolába kerültem. A szüleim sokat dolgoztak, nem értek rá velem foglalkozni, fáradtan jártak haza. Anyám árfelelős volt, osztályvezető, apám meg tervező. Ami nagyon jó volt, hogy sok-sok gyerek élt a lakótelepen. Lettek játszótársaim, barátaim. Elég korán sportolni kezdtem, hat-hét éves koromtól. Elég tehetséges voltam, kiválasztottak, és bekerültem a Központi Sportiskolába. Tornáztam négy évig, utána kosarazni kezdtem, ugyancsak a KSI-ben, az is egészen jól ment. Nyolcadik után szerettem volna elmenni vendéglátó-ipari szakközépbe, mert volt egypár barátom, aki oda ment, de a szüleim nem engedték. Helyette a közlekedés-gépészetire irányítottak. Oda már protekcióval kerültem be, ezt az anyám intézte, és amit tanítottak, nagyon távol állt tőlem, idegen volt. Az én drogozásom ott kezdődött, a szakközépiskola első osztályában. Lett ott egy barátom, aki már bukott tanuló volt, tehát osztályt ismételt, hosszú hajú meg vagány volt, link srác, és tőle kaptam az első kábítószert is, egy Parkán nevű gyógyszert. Borzasztó rossz hatása volt, három napig alig láttam tőle, ki voltam száradva. De akkor már nagyon vonzott ez a dolog, és tudtam, hogy van másmilyen kábítószer is, és onnantól kezdve legfőképpen ez foglalkoztatott. Hozzáteszem, hogy ez még a szocializmus idején volt, és amit otthon láttam, meg a szűkebb környezetemben, a panelben, azt nem akartam csinálni, nekem az túl kevésnek látszott. Éreztem azt is, hogy roppant nagy hazugságban élünk. Már otthon is folytak a viták, mert anyám eléggé hitt abban a rendszerben, apám viszont nem.

Az iskolában mindig voltak barátaim, és szerettek az osztálytársaim is. Az osztály bohóca voltam. Feszült helyzetben, és ez mostanra is érvényes, szokatlanul feszült helyzetben előtör belőlem a hülyéskedhetnék, meg ilyenkor könnyebb is megnevettetni másokat. Ezt teljesen fapofával csináltam. Akik mellettem voltak, sorba kapták az intőket, hiába mutogattak rám, hogy én kezdeményeztem, én csak fapofával néztem a tanárra, és eszébe se jutott, hogy engem gyanúsítson.

A lányokkal nagyon könnyen ment. Volt önbizalmam is, jól is néztem ki. Nekem az soha nem volt gond, hogy becsajozni vagy fölszedni egy lányt, sőt inkább az volt a baj, hogy mindig több szál volt a kezemben, egyszerre mindig több barátnőm volt. Ezt nem lehetett ügyeskedés, hazudozás nélkül csinálni.

Ekkor kezdtem el hazudozni a kapcsolataimban, aztán folytatódott is elég sokáig. De nem akarom erre fogni, hogy drogos lettem. Mert millió ember csinálja, hogy van neki felesége, titokban szeretője is, de ettől nem lesz alkoholista. Mondhatom azt, hogy nagyon sok lány volt az életemben. Anyagozás előtt is, tehát a tizennégy és fél éves kor előtt, amikor elkezdtem, de utána még több. Talán ha akkor, az elején néhányszor igazán pofára esek, és zúzott arccal fel kellett volna állnom, nyilván máshogy viszonyultam volna a nőkhöz, mint ahogy enélkül történt. Mert nem kellett megdolgoznom érte, ajándékként kaptam az ölembe őket. Nemcsak a lányokkal volt ilyen könnyű, hanem az iskolával is. Amit órán a tanár elmondott, nekem elég volt. Láttam a suliban, hogy a többiek szenvednek, akarnak, törtetnek, én meg fél gőzzel csináltam. Az edzéseken ugyanúgy. Keményen, rendszeresen edzettünk, futottunk, és ezt is linkre vettem. Kocogtam, kocogtam, a többiek meg szenvedtek eszméletlenül, izzadtak, és én mindig utolsónak futottam be a célba egy olyan sráccal, aki nagyon gyenge futó volt, de barátkoztunk, és rokonszenvből vele trappoltam. Egyszer volt egy felmérés, hogy tizenkét perc alatt ki mennyit fut. Akkor csak megráztam magam, hogy na, most pedig beleadok mindent, és az első lettem, de hihetetlen nagy fölénnyel. Az edző is csak nézett. Jöttek a versenyek, megráztam magam, és jó voltam.

A kábítószerrel pedig nem megkínáltak, hanem addig-addig nyaggattam a hoszszú hajú szakközépes osztálytársamat, hogy én is szeretném kipróbálni, hogy végül megtört a jég, és akkor kaptam a Parkánt. De bennem már elindult valami. Hiába volt nagyon rossz élmény az első, hiába hallucináltam meg rosszul láttam néhány napig, tudtam, hogy már keresni fogok tovább. Utána különféle gyógyszerekkel kísérleteztem, sőt alkohollal is, azt talán még előbb, de közben cudarul éreztem, hogy nem az én szerem. Az se tetszett, hogy láttam: mások az ivás után milyen állapotba kerülnek, az íze se volt jó, se a bornak, se a sörnek, én még nem is voltam ez idáig részeg. Ezek voltak az első próbálkozások, meg a cigi. Ezt úgy tizenhárom éves koromtól szívom. Ami igazán meghatározó volt, amikor először szúrtam, illetve amikor nekem szúrtak. Onnantól kezdve, lehet azt mondani, már az első szúrás után engem komolyan semmi más nem érdekelt, csak az, hogy még egyszer. Morfiumot szúrtam, és az nagyon jó volt. Tiszta szer volt, és ilyet iszonyú nehéz volt szerezni akkor. De elkezdtem kutatni, és a hozzá hasonló szerek közül több mindent kipróbáltam. Utánaolvastam orvosi munkákban, gyógyszerrendelési könyvekben, hogy mi az, aminek hasonló a hatóanyaga, mint a morfiumé. Akkor kezdődött el egy recepthamisításos korszak. Codeint, Hidrocodint sokáig szúrtam. A Codein tablettában volt. Meg a Noxyront is használtam. Plusz nyáron, amikor még sikerült mákot metszeni, az lett nekem az ingyen kábítószer. Az tényleg az volt, ami, nem volt felütve, magam csináltam, tudtam, hogy mit várhatok tőle. Először itt a város környékén metszegettünk, aztán kirajzottunk vidékre is. Nagyon klassz volt. Akkor még egyszerűen szereztünk kábítószert. Bár voltak veszélyei, hogy megkergetnek, meg néha be kellett mászni érte a kertbe. De egyszer találtunk akkora mákföldet, hogy napokon keresztül csak metszettem. Nem ettem semmit, nem volt rá szükségem, csak nyomtam, és szinte egész nap tudtam gyűjteni. Akkor azt hittem, hogy nekem a következő szezonig nem lesz semmi gondom, mert annyi kábítószerem van, hogy alig hihető. De rettentő gyorsan elfogyott, úgy szeptember-októberre. Akkor már abból állt a napom, hogy reggeltől estig óránként-kétóránként szúrtam. Ha el kellett mennem valahová, öt vagy tíz fecskendőt raktam a zsebembe, úgy indultam el, betöltve mindegyiket, úgyhogy nem kellett semmit közben elkészíteni, csak bemenni egy vécébe, és nyomni. A metszett mák gyantáját egyébként kiégettem, és ezt por alakban otthon tároltam. Akkor még a szüleimnél laktam, és voltak nekem otthon nagyon jó kis rejtekhelyeim. A kád aljában volt egy kihúzható rész, ahová elrejthettem, vagy a garázsba, meg a villanybojler teteje volt egy remek kis rejtekhely.

Óhatatlanul megváltozott köröttem a világ. A hasonszőrűek társaságát kerestem. Oda jártam, ahol hozzám hasonlókra találtam, a mostani Ferenciek terére, akkor Felszabadulás térnek nevezték. Meg koncertekre eljárogattunk, sokat házibuliztunk. Azt tudtam, hogyha én kimegyek, akár vasárnap is a Felszabra, ott biztos, hogy találkozok olyan emberekkel, akik anyagoznak, és ha rosszul vagyok is, tudok annyit szerezni, hogy a rosszullétem elmúljon. Annyiban számított másnak az anyagozás akkor, hogy nem volt annyira pénzfüggésű, mint most. Inkább leleményesség kellett hozzá, hogy a mákmetszés után anyagot csináljunk vagy receptet hamisítsunk. És megismerkedni olyan emberekkel, akik az egészségügyben dolgoznak, tőlük receptet szerezni vagy vényt lopni, bejárni patikákba, kórházakba, és onnan lopni kábítószert. Igaz, nem is voltunk még olyan sokan, mint manapság, és nagyon szabadon éltünk. Azok az emberek, akik így éltek, általában nem dolgoztak. Nem volt semmi más gondunk, mint hogy csináljunk egy kevés pénzt, ellopjuk azt, amire éppen szükségünk van, legyen egy kis pénzünk, koncertjegyekre, vagy kiszimatolni a lehetőségét, hogyan lógjunk be a bulikra. Egy kevés pénz csak a gyógyszerek váltására meg a fecskendőkre kellett, de hát akkor ezek fillérek voltak. Arra emlékszem, hogy lopni meglehetősen korán kezdtem, és ez eléggé meghatározó volt. Olykor szövetkeztünk többen, és azt loptunk, ami éppen kelendő volt akkor. Például a könyvek, azok mindig biztosak voltak, hogy megveszik őket, és ebből gyorsan pénzt lehetett csinálni. Ilyen volt még a cipő, a kávé, az alkohol, cigi. Ezekre voltak helyek, ahol megvették, akár éjszaka is, vendéglátóhelyek, ők örültek is nekünk, mert olcsón kapták. Voltak bizományik, ahol nagyon jól tudták, hogy loptuk, de átvették a cuccot. Hamisítottunk személyit, azzal váltottunk ki kábítószer-tartalmú gyógyszereket, meg arra is adtuk be az árut a bizományiba. Lopással nem buktam le, csak egyszer, Ausztriában. Ott egy hétig voltam börtönben, de onnan is kijöttem, akkora szerencse folytán, ami csak a sors kegyeltjeinek jár. Egy társammal úgy gondoltuk, hogy átruccanunk a szomszédba szerencsét próbálni, lopni és pénzt csinálni. Nem gondoltam ezt végig, hogy drogfüggőként külföldön, pénz nélkül mi lesz velem. Leosztottuk a feladatokat, hogy az egyik nap én lopok, a másik nap meg a társam. Bécsben derült ki, hogy ez neki nemigen megy, és borzasztóan fél. És erre borzasztóan ideges lettem. Mert általában húzta az időt, nagyon későn indultunk el, és egyszer egy drogériában loptam elég sokfélét. Nem ismertük a figyelőrendszert, hogy a tükör mögött ember ül, aki rálát a vevőkre. Bentről a biztonsági őr kifigyelte, hogy lopok, lebuktam, kijöttek a rendőrök, fogdába, majd börtönbe vittek. A részletekre már nem is nagyon emlékszem, mert elvonásom lett. Állandó szállításban voltam. Az első éjszaka fogdába raktak, ahol egy arab volt a társam, akit meg is ütöttem. Rosszul voltam, kínomban a fapriccset markolásztam, és akkor befeküdt mellém, hozzám nyomult, büdös is volt, meg valamit sugdosott is talán, odavágtam. A legbiztosabb védekezés a támadás. Utána magánzárkába kerültem. Majd átszállítottak egy börtönbe, ahol a cella falán magyar felirat volt, jó tanács, hogy hány napig kell éhezned ahhoz, hogy kiengedjenek. Közben fényképet csináltak rólam, ujjlenyomatot vettek. S akkor beraktak egy nemzetközi cellába, ahol lengyelek, arabok is voltak, és ki tudja, még miféle náció, ott már hánytam, hasmenésem is volt az elvonástól, a lengyelek üvöltöztek velem, hogy éjszaka is a küblin ülök, fosok, öklődök, nyöszörgök. Tárgyalásra vittek. Magyar tolmácsom is lett. Felolvasták a vádiratot. S elkezdtem mondogatni, hogy én iszonyúan beteg ember vagyok. Nagyon rossz a gyomrom, gyomorbajom van, és szükségem lenne magyar gyógyszerekre, és hogy ez a szállásomon van. És csak rágondoltam a cigire elvonásosan, és ott a tárgyaláson tudtam hányni. Akkor kiengedtek, de úgy, hogy tíz napon belül el kell hagynom az országot. Erre kaptam egy papírt is, hogy ki vagyok tiltva. A lakás, amire hivatkoztam, valóban létezett, egy lánynál laktunk, és féltem, hogy követnek majd, ellenőriznek, mert ez a lány meg profi kurva volt. Neki persze nem lehetett munkavállalási engedélye, hiszen kurváskodásból élt. Még kint lődörögtünk egypár napot, és autóstoppal visszajöttünk. Egy magyar operaénekesnő vett föl, aki Bécsben szerepelt akkor, és elhozott bennünket egész a Ferenc körúti metróállomásig. Nekem a határon le kellett volna adnom a papírt, hogy elhagytam az országot, de nem mertem elővenni, mert féltem, hogy akkor teljesen szétszedik a kocsit, meg nem is szerettem volna, ha kiderül, hogy engem Ausztriából kitiltottak. Lehet, hogy az operaénekesnő akkor megijed, és nem hozott volna tovább. Szóval hazahoztam magammal a papírt, lementem a Ferenc körúti aluljáróba, és ott rögtön találkoztam egy anyagos ismerősömmel, aki mondta, hogy van nála mák, és tud is nekem adni. És aki velem volt srác, próbált lebeszélni, hogy legalább húsz napja tiszta vagy, legalábbis mákot nem nyomtál, ne csináld! Bár ő is anyagozott, sőt mindmáig rajta van.

Ilyen volt az első külföldi utam, mert tizenhét éves koromban elvették az útlevelemet, és utána vagy tíz évig nem is kaptam. Amikor elvették az útlevelemet, az is megerősített abban, hogy ott nincs igazság, ahol így korlátozzák a külföldre jutás lehetőségét. Tizenhét körüli lehettem, amikor az egyik ismerősöm lebukott, azt hiszem, orvosi rendelőbe törtek be, elkapták őket, és ő feldobott engem. Ez volt az első rendőrségi ügyem. Ez az osztrák út csak huszonhét éves korom körül jöhetett létre. Amikor bevonták az útlevelemet, be kellett rögtön mennem vizsgálatra a Lipótra, hogy egyáltalán megállapítsák: függő vagyok-e vagy nem, büntethető vagyok-e vagy nem, és onnantól kezdve nekem elég sok rendőrségi ügyem volt. És nagyon nagy harag is volt bennem, hogy ha nem engedtek ki az országból, belőlem itt nem lesz sok köszönet, és jogosnak éreztem, hogy ha nekem pénz kell, lopással fogom megszerezni. Az elején még volt olyan félelmem, hogy közveszélyes munkakerülésért rám csaphatnak, ezért próbálkoztam különféle látszatmunkákkal, napi egy-két órás takarítással, mondjuk, de egy idő után már az se érdekelt. Nem féltem. Miközben haltak meg mellettem az emberek, én csak emeltem, emeltem az adagot, és nem riasztott a halál sem.

A rendőrségi ügy után került sor az első komolyabb beszélgetésre a szüleimmel, mert azután már nem lehetett az anyagozást teljesen elhazudni. Bár előtte is találtak fecskendőket, gyógyszereket, recepteket, de ezeket mindig kimagyaráztam, hogy nem az enyémek. Volt nekem otthon sok bukásom, de valahogy mindig kimosakodtam, győztem szóval, viszont már nem lehetett, miután a rendőrautó megállt a kertes házunk előtt, és a szomszédot hívják hatósági tanúnak és lefoglalnak dolgokat, meg be kell mennem kórházba. És ekkortól elkezdődött egy alaposabb, hosszan elnyúló hazudozási folyamat a külvilág számára is meg saját magamnak is. A szüleimet állandóan azzal nyugtattam, hogy igen, most kórházba megyek, leszokok, és anyag nélkül milyen szép lesz az élet. Mikor meg kijöttem a kórházból, elmondtam, jól vagyok, nem használok, és ez a hitetés tartott mindaddig, míg be nem kerültem megint túladagolással vagy össze nem estem anyáméknál. És akkor húszéves koromban kaptam egy kis lakást a szüleimtől, szerintem azért, hogy ne legyek velük, mert nem akarták tovább nézni a vergődésemet. De azért úgy csinálták, és igazuk volt, hogy a haszonélvezeti jog az övék maradt, tehát nem tudtam eladni a lakást, hála Istennek, mert így amikor leálltam, megvolt az újraindulási hely. Ha csak rajtam múlik, biztos, hogy pénzzé, anyaggá tettem volna.

De hát a tizenhat éves anyagozás ezzel nincs kimerítve. Közben bevonultam katonának, az első helyen egyből leszereltek. Utána megint behívtak. Bevonultam Zalaegerszegre, ahol az első nap rosszul lettem a reggeli torna alatt, el is küldtek gyengélkedőre, ott elmondtam, hogy mi van velem, fölhoztak a katonai kórházba, leszereltek. A katonai kórház orvosa azt mondta az anyáméknak, hogy talán még fél évem van hátra.

Sokszor voltam kórházban, elvonón. Amikor egyszer a rokkant nyugdíjazásomat kértem, vagy huszonöt elvonót számoltam össze, de hát sokkal több volt a próba, amikor otthon, egyedül akartam leállni. A leállásaim talán csak egy-két napig tartottak. Volt, amikor a szüleim elvittek magukkal vidékre, aztán visszaszöktem, mert nem bírtam. Csak hat évig tudtam szúrni, utána tönkrementek az ereim, ezért áttértem mákteára, noha korábban nagyon ellene voltam, mondogattam, hogy az az igazi drogos, aki szúr. Egyszer egy házibulin, amikor már elég rosszul voltam, és nem volt anyagom, megkóstoltam a mákteát, bejött rendesen, aztán onnantól kezdve még tíz évig ez ment. Ebben is voltak kiépített vonalak, a virágpiacra jártam ki hajnalonként, aztán amikor ez kezdett befulladni, lejárogattunk vidékre, és ott vettünk nagyobb mennyiséget, majd otthon a lakásban tároltam. Ott is főztem. Nem érdekelt, mit szólnak mások. Egész nap rotyogott a tea. A lakás is elég lepattant állapotban volt. Benne egy matrac meg pár rossz bútor, és nem az volt a lényeg, hol vagyok, csak anyag legyen. Közben azért Noxyront kellett mindig váltani, hogy a tea bejöjjön. A drogambulanciára is jártam nagyon sokáig, és vagy hat évig kaptam Metadont is. Az elsők között voltam, akik megkapták a metadonos fenntartó kezelést. Szóval Depridol fenntartót megkaptam, és mondták, hogy az életem végéig kijár nekem. De az már nagyon rossz időszak volt. Oda be kellett menni naponta, a hétvége kivételével. Már kórházban is kaptam előtte elég sokáig rendszeresen Metadont, és rászoktam arra is. Az tényleg olyan szer, hogy nem lehet pótolni semmivel. Ha nem kapod meg, érzed, hogy valami nincs rendben, hiába pótolnád más anyaggal. Tehát akkor bejártam szorgalmasan mindennap. Metadon-hajtású gép lettem. Nagyon rossz állapotba kerültem. Sokat is szedtem, rá egész nap anyagoztam, nem érdekelt semmi. A hétvége, amikor nem kellett bemennem, nagyon megviselt. Kaptam, ugye, egy időkeretet, amin belül be kellett érni, azt hiszem, tíz és dél között. Ha csak tíz perccel később ért oda az anyagos, már nem kapta meg a fenntartót. A délelőtti megjelenés, mintha most hajnali háromkor kellene mennem valahová, nagyon rossz volt. Borzasztó nehéz volt tartanom, hogy időn belül érjek oda. A gyomrom is kikészült. Nem tudtam enni. Savanyú cukorkát szopogattam, hogy ne hányjam el magam a buszban. Ha ott éppen késett az osztó csapat, már idegbeteg lettem. Soha nem üzleteltem Metadonnal. Nekem kellett. Nekem kellett az anyag, mert nélküle nem tudtam élni. Más volt az elején, amikor még nem alakult ki olyan erős függőség, de amikor átfordul, amikor már nem azért használom az anyagot, hogy jó legyen, hanem hogy ne legyek rosszul, ez már egy másfajta hatás. Mindent az anyaghoz mérni. Hogy elmehetek-e még én ide vagy oda? Nem leszek-e közben rosszul, mert elmúlik az anyag hatása? Volt olyan barátnőm, aki ha javasolta, hogy menjünk le valahová több napra, nekem az iszonyatos gond volt. Egy idő után az anyag pótolja a szerelmet is, nincs is rá igénye a kábítószeresnek, de bennem megvolt a bizonyítási vágy, hogy azért férfi vagyok, és próbálkoztam, de hát öröm, érzelmek nélkül.

Visszakanyarodva az anyagozás előzményeihez, a szakközép második osztályától már nem óvatoskodtam, mert el akartam menni az iskolából. Akkor már szúrtam, igaz, nem nyilvánosan, de nagyon sokszor az anyag hatása alatt voltam. Néha a szünetben szúrtam, s amit akkor használtam, a Hidrocodin, meg mellé a nyugtatók, nagyon meglátszott az emberen. A szúrástól megöregedtem, a fejem kétszeresére dagadt, teli lettem ránccal, meg be is bólintottam nagyon sokszor a tanítás alatt. Másodikban, már nem emlékszem, hogy mindjárt az első félévben vagy a másodikban, teljesen abbahagytam az iskolát. Aztán egy másikban meglett a szakvizsgám. Nagyon laza vizsgák voltak. Utána munkába is álltam. Dolgoztam egy Vasért boltban. Ezt is anyám intézte, beajánlott egy ismerőséhez. Egy kis üzletben dolgozgattam, nagy pénzeket kerestem ott. Talán háromezer forint volt a havi fizetésem, de volt olyan nap, hogy borravalóból húszezret is kaptam. Ez persze nem történt naponta. Iszonyatosan sok pénzem lett. Akkor még sok hiánycikk volt, mint a cirkó vagy konvektorok, amiket csak nagy kenőpénzért szereztünk be. Ott dolgozva lett a rendőrségi ügyem, a házkutatás. Ugye, volt egy ismerősöm, aki kérdezgetett, hogy mit hogyan használjon, és javasoltam neki különféle gyógyszereket, hogyan hamisítson vényt, hogyan jó kiváltani. Ő betört egy orvosi rendelőbe papírt szerezni, üres erpét, és lebukott, illetve a váltásnál bukott le, mert éjszaka próbált meg váltani, és olyan helyen, ahol ötven méterre volt a rendőrség. Ráhívták a zsarukat, és ő beköpött engem. Bevittek a XVI. kerületi rendőrségre, onnan átvittek a Tolnai utcába, ami elég ijesztő hely volt. Ott az egyik kemény rendőr fickó, a pisztoly ki az asztalra, leültetett, hogy mondjak neveket. Nekem ez volt az első ügyem, de azzal tisztában voltam, ha neveket mondok, nem segítek magamon, nem kerülök tőle jobb helyzetbe. A fenyegetéseitől sem ijedtem meg, hiába fenyegetett, ha nem vallok, letartóztat és fogdába vitet, azt feleltem, hogy akkor se tudok neveket, bár nagyon szívesen közreműködnék, de tényleg nem tudom az anyagosok neveit, a becenevüket legföljebb, és pár ismert becenevet kiböktem, és amikor azt mondtam, hogy én tényleg segíteni akarok, mutasson nekem fényképeket, rámutatok arra, akit ismerek, utána talán elhitte a segítő szándékot, és így elengedett, nem kellett fényképek alapján senkire rávallanom. Amikor ez az ügy történt, be kellett mennem kórházba, hogy megvizsgálják, egyáltalán kábítószerfüggő vagyok-e, amikor én még arra hajtottam, hogy a válasz nemleges legyen. Azt hiszem, ez sikerült is. De végül személyiségzavarokat állapítottak meg, mert a pszichiáter mindig talál valami rendellenest. Úgy találták, hogy nem vagyok függő, a rosszullétemre nem panaszkodtam. Ez egy marha nagy osztály volt, és nem igazán velem foglalkoztak, szerencsére. Utána viszont a rendőrség munkahelyi jellemzést kért a Vasért bolttól. Küldtek egy papírt a főnökömnek, hogy nekem van egy ilyen és ilyen ügyem, írjon rólam munkahelyi jellemzést. Ez olyan üzlet volt, ahol dolgoztunk hatan. Akkor behívott a főnök, elmondta, hogy mit kapott a rendőrségtől, és megígérte, hogy nem árul el a többiek előtt, ez kettőnk között marad. Őszerinte elég jól dolgozom, tanulhatok is mellette. Erre néhány nap múlva a munkatársaim gyanús megjegyzéseket tettek a közelemben. Például: most olvastam az újságban, hogy a határon lefoglaltak több kiló kábítószert. Két-három ilyen jelzést kaptam, és bementem a főnökhöz, hogy inkább otthagyom a munkahelyem. Számomra egyértelmű volt, hogy nem tartotta meg a közös titkot.

A katonai kórházba kerülve megismerkedtem egy lánnyal, aki ápolónő volt, de ebben a közeledésben nagy szerepe volt annak, hogy rákészültem, később őt föl fogom használni kábítószert szerezni. Ő tiszta lány volt, csak nagyon ritkán fogyasztott kábítószert, talán félévente egyszer, és mindig kiharcoltam, hogy szerezzen nekem. Eléggé ráhajtós, erőszakos voltam, nem úgy, hogy megvertem volna érte, hanem eljátszottam, hogy fene rosszul vagyok, a szerre nekem szükségem van, az életem függ tőle, rimánkodtam, ordibáltam vele az utcán és mindig sikerült az akaratomat ráerőltetni. Noxyront kaptam tőle, Codein-származékokat meg lepecsételt vényt, amit már elég jól fel tudtam használni. Ez a kapcsolat tartott vagy egy évig, de nem találkoztunk naponta, csak amikor nekem szükségem volt rá. Volt egy barátnőm, a Kriszta, ekkor már a Felszabadulás téren mozogtam, és emlékszem, hogy egyszer behúzódva egy lépcsőházba épp szúrtam, a lány akkor tűnt fel, már beszúrtam volna, benne volt a vénámban a tű, visszaszívtam egy kicsit, a vér megjelent, akkor a lány fölbukkant, hogy na most válassz, vagy én, vagy az a szar!, mert valaki elárulta neki, hogy merre keressen, én pedig ránéztem a tűre, hogy akkor inkább ezt választom. A sors eléggé filmszerűen megrendezte ezt a találkozást, amiből szakítás lett rögtön. A Kriszta úgy tudta, hogy alkalmanként használom a szert, nem vagyok rajta, és ő is használta időnként, de nem szokott rá. Elég sok olyan kapcsolatom volt, ahol már az elején tudták rólam, hogy függő vagyok, bár ezt nem kötöttem mindjárt az orrukra, de a szűkebb környezetemben ha valaki kérdezett rólam, mondták, hogy a Gajdos, persze, az egy drogos! És volt elég sok olyan lány, aki a megmentők, őrangyalok közé tartozott, meg aki úgy gondolta, hogy neki majd sikerülni fog engem leszoktatni. Vannak ilyen alkatú nők, akik keresik az életükben a nehézséget, feladatot, vagy nekik van valami súlyos problémájuk, és a megmentősdivel el tudják időlegesen fedni. Ilyen lány nagyon sok volt, és hát ők belebuktak a próbálkozásba mindig.

Valószínű, hogy nagyon féltem is a magánytól, és ezért volt mellettem mindig egy nő. Biztos, hogy tudat alatt szerettem volna leállni, mert azért sokszor nekirugaszkodtam, és azt bizton tudtam, ha a barátnőm is anyagozik, a leállásra semmi esélyem nincsen. A mostani élettársam, a Gulyás Ildikó volt az egyetlen lány, akivel hosszú ideig együtt voltam, miközben anyagoztunk mind a ketten. Elég jól kiegészítettük egymást, mert én szereztem a pénzt, ő meg a kábítószert. De azért őt is kihasználtam. Reggelente sokszor rájátszottam a rosszullétemre, bár mind a ketten elvonásosak voltunk, azért ő ment el anyagért. Azt hiszem, a drogambulancián találkoztunk. Akkor lett köztünk egy felszínes ismeretség, ő is az a régi típusú anyagos, akiben még volt valami emberség és szív, mert kevés olyan drogos kapcsolatom volt, akire számíthattam volna. Mi egymást eléggé segítettük. Ha nekem gondom volt, kaptam tőle anyagot, és ez elég ritka ebben a körben. Amikor úgy adódott, fordítva is megtörtént, kisegítettem. Akkoriban ő Coderitet meg Hidrocodint szedett, és metszett mákot használt, és egy koncertről, ahol ő is ott volt nagyon beállva, hazacipeltem, ezt tényleg lehet így mondani, mert nem volt magánál. De a taxiban nagyon kellemetlen volt, mert bár kicsi lány, nagyon be volt állva, és nem tudott magáról, támogatni kellett, meg-megrogyott, és alig bírtam betuszkolni a taxiba. A vezető kérdi, mi van a kislánnyal, berúgott? Á, nem, beteg, kimerült. Elvittem hozzám. Amikor másnap elment volna gyógyszert szerezni, azt mondtam, hogy van nekem mákom, próbáld ki, utána ott is maradt, és így elindult a kapcsolatunk. Előtte a szüleinél lakott, azért néha-néha hazalátogatott, és a szülei, mivel akkor már jártak a szenvedélybetegek hozzátartozói csoportjára, jól ismertek engem, és gondolom, borzasztóan el voltak keseredve, amikor megtudták, hogy együtt vagyunk. Aztán ő oda is költözött hozzám, még az is megtörtént, hogy együtt mentünk elvonóra, persze nem kézen fogva, hanem Ildikó kezdte, majd követtem pár nap múlva. De bent a kórházban is anyagoztunk tovább mindvégig. Valaki kijárt szerezni a többieknek is. Megtörtént, hogy elloptam a nővérszobából az összes valamit is érő szert, és ebből iszonyatos nagy botrány kavarodott. Ez olyan osztály volt, ahol zömmel öngyilkosokat tároltak. Az egyik nagycsoporton mondták, hogy eltűnt töméntelen Metadon meg altató. Mi hárman drogosok rögtön tiltakoztunk, á, nem mi voltunk. A többi húsz-harminc, öngyilkosság utáni emberke nézett sápadtan maga elé, és én hangosan méltatlankodtam, fújtam a tüzet, hogy mit képzelnek, mi azért jöttünk ide, hogy leálljunk, csak nem fogunk itt gyógyszert lopkodni, mért mocskolódnak velünk, amikor itt van a sok ember, aki meg akart halni, őket kérdezgessék, köztük keressék a bűnöst. Bár nem tudták ránk bizonyítani rögtön, nyilván sejtették, hogy mi voltunk. A vizeletvizsgálatnál kiderült, hogy nem vagyunk tiszták, és ki is ebrudaltak. Ezzel a lánnyal, az Ildikóval, az anyagozás közös volt, korban is összeillettünk, és a hobbink is közös volt, a pénzszerzés, koncertekre járás, laza élet. Bár neki volt szakmája, vésnöknek tanult, és nagyon szépen rajzolt. Az elején még segítségére volt a narkó, amikor még nem merült bele annyira, jó meglátásai voltak, aztán viszont teljesen elborult, amikor már nem bírt rajzolni, meg nem volt hozzá türelme, meg nem volt témája, ötlete sem, üressé vált. Ez a kapcsolatom fél évnél tovább tartott, de talán egy évig már nem jutottunk el együtt, mert akkor összejöttem nagyon csúnyán, embertelenül egy lánnyal, nos, elmentem valahová, megismerkedtem egy lánnyal, majd hazavittem, hát Ildi éppen otthon volt nálam. Ez elég egyértelmű volt, amikor benyitottunk, és nagyon szemét viselkedés volt részemről. De akkor igazán nem érdekelt, hogy bárki ezen a világon mit is érez vagy mit gondol, nem foglalkoztam vele. És az Ildikó el is ment szomorúan, a másik lány meg velem maradt rövid ideig. A következő hír az volt Ildikóról, hogy leállt, és született egy kisfia, jól van. Nagyon nehéz volt a leállása, vagy fél évig nem mozdult ki a lakásból, és fokozatosan csökkentette a gyógyszereit. Amikor megtudta, hogy terhes, abbahagyta a kábítószerezést. Utána hallottam róla, ő lett a pozitív példa, hogy lám, abba lehet hagyni, és ő még arra is hajlandó volt, hogy találkozzunk néha. Nem tudom már, mennyi tisztaság után fölhívott, megkeresett, és mondta, hogy neki kéne kábítószer. Akkor már talán egy vagy két éve is tiszta volt. Mondom neki, hogy ez tök hülyeség! De nem, mert ha én nem adok neki, szerez máshonnan! Akkor főztem egy nagyon gyenge mákteát, elvittem neki, megitta, és azt hiszem, onnantól le is zárult az ő bódulata. Még egyszer megnézte, mit hagyott ott. De attól függetlenül, hogy ő leállt, azért beszélek róla annyit, mert jelenleg is együtt élünk, lett egy egészséges fia, mégsem lett boldog, nem volt rendben. Az a srác, akitől terhes lett, és alkalmi szerhasználó volt, nem vállalta, nem akart gyereket nevelni. Volt egy-két találkozásunk, amikor Ildikó már tiszta volt. Ezeket is főleg anyámék szorgalmazták, de hát nem igazán tudtunk egymással mit kezdeni, mert az ő példájával zsaroltak folyton, ezzel megkeseredett még a maradék édesség is bennem. Találkozásainkkor a közös témát nem nagyon érintettük, semleges dolgokról beszélgettünk, nem arról, hogy miért kell leállni vagy meggyógyulni. És a következő találkozás később adódott, amikor már kitisztultam, Komlón voltam három hónapja, ott meglátogatott, és rögtön szerelmesek lettünk egymásba. És ez tart öt éve. Van egy közös gyermekünk, tíz hónapos, egészséges kislány, Luca, és az is kész csoda, mert az Ildikó anyagozott majdnem tíz évig, én meg tizenhatig, elég sok sérülésem van, tömérdek nyavalyám lett, fertőző májgyulladást is beszereztem, szóval hepatitisz cés vagyok, ennek ellenére egészséges gyermekünk született. Ezt csodának élem meg, naponta megújuló csodának.

 

Már az elején ráéreztem, hogy nekem az ópiátok váltak be, meg a morfin, de azt nagyon nehéz volt szerezni, és amikor már kialakult a függőségem, viaskodtam a leállással, visszaesésekkel. Igazából nem akartam leállni, de borzasztóan zavart a függőség, ami viszont a kábítószerhez kötődött. A szerrel nemigen volt bajom, inkább a testemmel. Sokan tanácsolták, hogy az alkohol az elvonásnál segít, ez is butaság volt, mert az italtól sokkal rosszabbul éreztem magam, és rögtön szerezni akartam valami jobbat, valami hatásosabb, nekem valóbb anyagot. Egyszer amfetaminnal próbálkoztam. Egy időben lakott nálam egy srác, aki amfetamint árult, és tömérdek volt belőle a hűtőszekrényben. Reggel ittam egy gyengécske mákteát, háborogtam, mert összekaptam az akkori barátnőmmel, és benyeltem egy nagy adag amfetamint, ettől borzasztó rosszul lettem, hányni kezdtem, utána begörcsöltem. A szomszédban lakott egy bácsi, áthívták, hogy segítsen, őt átöleltem és annyira begörcsöltem, hogy nem tudtam elengedni, erre áthívtak valaki mást, aki segített róla lefejteni. Aztán szájzárom lett, mire betettek egy könyvet a számba, és akkor ki is tört egy-két fogam. Kijött a mentő, bevittek a Korányiba, és gyorsan el is szöktem. Ez is nagyon rossz élmény volt, a szerváltás egyik próbája. Megtörtént, hogy minden külön értesítés nélkül elszöktem a kórházból. Kiszedtem az infúziót, és eljöttem. Az egyik kórházból pizsamában lógtam el. A pesthidegkúti pszichiátrián is voltam egyszer kezelésben, és olyan doktornő volt a pszichiáterem, aki az akkori barátnőmnek volt barátnője, tehát eléggé nyitott könyv lettem előtte. És előrelátóan kiépítették a terápiámat, tehát egyből elvették az utcai ruhámat, leadták a fényképemet a portán, hogy ne engedjenek ki, hozzám nem jöhetett senki, én nem mehettem ki, és ott vacogtam egy szál pizsamában, azon tűnődve, hogyan szökjek el. Mihelyt beérkeztem a kórházba, a reggeli megbeszélt időpont helyett késő délután, és kérdezte a doktornő, hogy van-e bennem kábítószer, mire én, hogy nincs, jó, rögtön adott egy injekciót. Másnap reggel rosszul lettem, és úgy mentem ki, hogy remegett kezem-lábam, valószínű, hogy az esti injekciótól, és utána kaptam egy olyan koktélt, amitől begörcsölt a testem. Onnan is megszöktem, minden óvintézkedés ellenére. Mégpedig pizsamában. Nem a portán keresztül mentem, hanem a kerítésen másztam át. Akkora volt bennem a kábítószeréhség és a megszerzés vágya, hogy nem is gondolkodtam, maradjak-e inkább. Pénz, igazolvány nélkül, egy szál pizsamában fölszálltam a buszra, addig mentem vele, amíg el nem jutottam az egyik anyagos ismerősömhöz, és meg nem kaptam, amire vágytam, és onnantól kezdve engem nem érdekelt semmi.

A kórházi elvonóim nagyon rosszul sültek el, mert soha nem tartottam be az utasításokat, mindig mellészedtem, és mindig gyorsan le is buktam. Megvizsgálták a vizeletem, és az kimutatta, hogy nem a gyógyulás útján járok. Vagy ötször voltam a Lipóton, de ezek nagyon vicces kezelések voltak, mert tíz nap vagy két hét volt a kúra, és onnantól kezdve már nem tudtam komolyan venni. Még a drogozásom elején nagyon éreztem, hogy az orvosok félnek tőlem, pedig nem voltam félelmet keltő valaki, hiszen csont-bőr, támolygó fiatalembert láttak maguk előtt. De a drogtól féltek bennem. Sokszor zárt osztályra raktak. Emlékszem egy hosszabb kezelésre, ezt is az egyik barátnőm intézte, hogy menjek be vele a Lipótra. Először teljesen zárt szobába raktak egypár napig, megfigyeltek volna, ha van emberük, aztán kikerültem egy nyitottabb részre, majd úgy nézett ki a kórházi kezelésem, hogy csütörtökön hazaengedtek, és kedden kellett visszamennem, és ez hónapokig ment így. Csütörtökön elhagyva a kórházat drogozni kezdtem, és keddig ki voltam ütve, akkor visszamentem, aznap még vettem be anyagot, a másnapot, a szerdát szinte végigaludtam, és csütörtökön megint mehettem haza. Ez így ment hónapokon keresztül, közben papíron kórházi állományban voltam. Kellett volna szednem egy gyógyszert, a Litiumot, és nem szedtem. Ez olyan gyógyszer, amit ellenőrizni kell, hogy milyen a lítiumszintem, és egy idő után azt mondták: na most jó. Ez marhaság volt, mert be se vettem.

Nem kellett utazási bérlet. Volt egy papírom, hogy a Lipóton vagyok, ez jó volt a rendőrségnek is. Az, hogy én már hetek óta a Lipóton vagyok állományban, a rendőrnek azt jelentette, hogy: na, látom te már a gyógyulás útján jársz. Sok szerencsét hozzá, beteg bajtárs! Meg azért volt benne egy-két olyan latin kifejezés, hogy a rendőrök inkább nem ártották bele magukat, hátha az én anyagozásom fertőző. Szerencsém volt a rendőrökkel. Pedig megtörtént, hogy felfüggesztett börtönt kaptam. Vidéken váltottam, Gárdonyban, a tárban, és ott rám hívták a zsarukat. Ez ügyeletes gyógyszertár, be kellett csengetni, kinyílt a kisablak, és a táros hölgy elvette az erpét, hogy mindjárt, csak meg kell keresni a gyógyszert, és öt perc alatt ott voltak a rendőrök, bevittek, ebből bírósági ügyem lett - okirat-hamisítás és kábítószerrel való visszaélés. Erre felfüggesztett börtönbüntetést szabtak ki rám Székesfehérváron, és úgy jöttem el a tárgyalásról, hogy rettentő harag volt bennem a város, a bíróság meg a rendőrök ellen, el is kezdtem törlesztésképp lopni, meg rongáltam, amihez értem, bementem közértbe, könyveket széttéptem, eltörtem a csokitáblákat. Ezután jött az eset, ami változást hozott. Az egyik reggel úgy döntöttem, hogy most valami jó anyagot fogok használni, és mentőautókból kezdtem el Dolargant lopkodni, ez a morfinnál hat-nyolcszor gyengébb szer. A lopkodás még elég egyszerű volt, becserkésztem a mentőkocsikat, mert akkoriban még nyitva voltak, tudtam, hol a nagy fémtáska, és tudtam, hogy abban van egy műanyag doboz, amiben vannak a Dolargan-ampullák és a fecskendők. Ezt a dobozt elloptam. Emlékszem egy ilyen őrült napra: először a Markó utcában kezdtem, volt ott egy nagy mentőállomás. Bementem egy mentőkocsiba, kivettem ezt a dobozt, fölmentem egy lépcsőházba, rögtön belőttem. Aztán lementem, még egyet loptam. És így megcsináltam egypár fordulót, még egy haveromat is felhívtam, hogy gyere, van nálam Dolargan, ezt ki kell próbálnod, mert nagyon jó! Még erre is volt időm, hogy találkozzunk, szúrtam neki, azt mondta: ó, ez tényleg fantasztikus! Elváltunk, és én folytattam tovább a begyűjtést, mert azt a napot arra szántam, megálltam a Péterfy Sándor utcai kórháznál is meg még valahol. Az Orczy téri mentőállomás lett volna az utolsó, de ott már annyira be voltam állva, hogy nem érdekelt semmi, nem voltam elővigyázatos, egy kis udvaron volt ez a mentőállomás, és kint levegőzött egy ápoló, mire strucc módra elfordítottam a fejemet, kinyitottam a mentőt, kinyitottam a fémdobozt, megfogtam a kis műanyag dobozt, és azzal elindultam. Az ápoló annyira megdöbbent, hogy nem is szólt rám. Már talán egy kilométerre is lehettem, mikor futó lépteket hallottam magam mögött, és egyszerre elkapott két mentőápoló, kicsavarták a kezemet, visszavonszoltak. Közben a visszafelé vezető úton végig vertek-ütöttek. Beértünk a mentőállomásra, megnyugodtam, hogy legalább vége lesz a püfölésnek, szadizásnak, ám a mentőorvos, egy nagy darab férfi megint csak verni kezdett. Kézzel-lábbal gyapált. Akkor már a földre vertek, és kihívták a rendőröket. Elég brutális volt, mert a rendőröknek kellett közbelépni, hogy a mentőorvos fejezze be már a kiosztást. Megbilincseltek, elvittek vérvételre, majd a Tolnaiba szállítottak. Emlékszem, kertésznadrágban voltam, ennek az oldalzsebében maradt még fecskendő és Dolargan ampulla, miután beraktak előzetes letartóztatásba, még ott bent a cellában is szúrtam, mint aki végre célba ért. Akkor is szerencsém volt, mert kezelés alatt álltam, volt erről egy igazolásom, és akkor elmondtam, hogy a Lipóton vagyok, ott gyógyítanak, megmutattam ezt a papírt, mire rögtön éjszaka ki is engedtek. Előtte a rendőrök kérdezték, hogy volt-e már ügyem, hogy voltam-e már büntetve. Mondtam, hogy nincs semmi. És megint mekkora szerencsém volt! Valahogy a székesfehérvári ügyem nem került elébük, talán akkor még a számítógépes rendszer is nagyon kezdetleges volt, így megúsztam, mert ha kiderül az előzetesem, nyilván éveket kellett volna ülnöm. Akkor nagyon féltem. Mert két nap múlva vissza kellett mennem a vizsgálat eredményéért, hogy volt-e bennem kábítószer. Addig rettegtem, féltem. Az volt a szerencsém, hogy vért vettek tőlem és abban nem mutatták ki a kábítószert, mert ezt vizeletből lehetett volna csak kimutatni. Ilyen zöldfülűek voltak.

Amikor anyagoztam, a mába zárva éltem. A holnap, az csak annyira volt fontos, hogy honnan lesz kábítószerem, azonkívül abszolút nem foglalkoztam vele. Egy ideig sikerült megtartani, hogy a szüleimtől nem lopok pénzt. Nagyon sokáig tartottam magam ahhoz, hogy aki beenged a lakásába, megpróbálom nem meglopni, de azért egyszer-kétszer rákényszerültem. Volt egy orvos ismerősöm, lehet azt mondani, hogy barátság is volt köztünk, és megloptam. Pénzzel, vényekkel. A szilvesztert náluk töltöttem, ők már lefeküdtek, én meg kihúztam az íróasztala fiókját, találtam ott egy csomó vényt, lepecsételtem mindet, eltettem, elvittem. Nem foglalkoztam vele, hogy ebből neki is kellemetlensége lehet, mert azért le lehet kérdezni, hogy mért állított ki ilyen recepteket.

Bár nagyon lefogytam, elgyengültem, anyagozás közben nem voltam beteges. Elvonásnál viszont gyakran kipottyant egy-két fogam. Igaz, nem mindig, de elég sokszor. Akkor éreztem a fogfájást is, vagy letöredeztek a fogaim, mert a kábítószer kivonta a kalciumot a szervezetemből. A foggal is akkor mentem el orvoshoz, mikor már iszonyatosan fájt. Nagyon sokáig nem vettem észre, mert annyi fájdalomcsillapító volt bennem, amikor meg már éreztem, a fogak menthetetlenek voltak és sorba ki kellett húzni az összeset.

Egyszer az egyik elvonásnál, otthon voltam, egyedül, bűn rossz állapotban, szenvedve, és egy imát kezdtem el motyogni, nem megtanultat, hanem ami kicsordult belőlem, hogy már elég volt, szenvedtem eleget, és a légzésem szabályossá vált, ebbe némult bele a fohász. Túl a szenvedésemen szóltam valakihez, bár egyedül voltam, s akkor megdöbbentő könnyebbséget éreztem, elmúltak a fájdalmaim, és a rossz, gödrös franciaágyamról lassan fölemelkedtem. Közben ráláttam magamra. Emelkedtem, és rettentő boldog voltam, az akaratommal irányítottam magam, de megijedtem, hogy ha ebben a boldog állapotban maradok a fohászom révén, akkor meghalok, a boldog halálba emelkedek. Megijedtem, pedig nagyon könnyű lettem, és jó érzés is volt, de inkább megszakítottam a fohászt, és visszakerültem megint a testembe. És folytatódott a rosszullétem. Ez annyira meghatározó élmény lett, ez a könnyű és békés lebegés, hogy elvonások alatt már kívántam is, hogy fú, bárcsak lenne olyan, mint amit egyszer átéltem!

Elvonásosan olykor zuhanásélményeim is voltak. Képeket láttam, aztán ezek elmúltak, elködlöttek. És egyszer egy sötét alagútba is kerültem, amiben nem mertem előbbre jutni. Az alagút végén erős narancssárga fény csábított, kék pászmákkal. Ez kör alakú alagút volt, s a feléig sikerült csak eljutnom. Akkor megtorpantam, megijedtem a fénytől.

Emlékezetes eset, amikor már a Jász utcai drogambulanciára bejártam, és Metadonon voltam meg Noxyronon, egyszer megint rosszul lettem, már megkaptam a gyógyszert, a patikában bevettem, és leültem a földre, mert éreztem, hogy rohamom lesz, ott ültem még tíz percig, egy kicsit összeszedtem magam, aztán elindultam. Mentem pár száz métert, és akkor epilepsziás görcsöm lett, GM-roham, el is csattantam, nem emlékszem már hogyan, de a fejem szétnyílt. Az ambulanciáról az egyik ott dolgozó hölgy elindult hazafelé, és látta, hogy nagy csoportosulás támadt, és jön a mentőautó, megismert, látta, hogy ott vagyok szétnyílt fejjel, vérbe fagyva, mert a beton járdaszegélynek csapódott a homlokom, tél volt, és a télikabátom csurom vér, bevittek kórházba, a fejsérülésemet összevarrták. Később a sérülés következményeként az orrom fölött egy cisztaszerű daganat képződött, amit ki kellett operálni. Ez is rossz volt, mert úgy kellett bemennem kórházba, hogy már nem lehetett titkolni, hányadán állok. Akkoriban Metadon-fenntartón voltam és hát ezt a gyógyszert nekem mindenféleképpen meg kellett kapni. Ez annyiban volt körülményes, hogy ha kórházba kerülök, nem mehetek be a gyógyszeremért az ambulanciára, hanem írni kellett egy kérvényt, hogy ott a műtét után a kórházi osztályon megkapjam, amit el is intéztek. De műtét előtt az altatóorvos kikérdezett, hogy milyen gyógyszert szedek, mennyit és miért, nem is lehetett eltitkolni a Depridolt, Noxyront, és ő azt mondta, hogy ha ennyi gyógyszert kapok, nem lehet elaltatni, és így a műtét alatt is ébren voltam. Borzasztó fájdalmat éreztem, mert orron át feltoltak egy forró kanalat meg a szikét, és végig ébren szenvedtem. Nem is érzéstelenítettek, mert nem mertek.

Borzasztó időszak volt ez az életemben. Depridol, máktea, Noxyron. Az anyag, az anyag. Tudtam, hogy ez a dolgom. Bejárni, beérni időben a drogambulanciára, és déltől voltam képes csak az első falatokat lenyelni. Utána mákot venni, teát főzni.

Ami ezt megváltoztatta, szintén a jó szerencsémnek köszönhető, mert innen indul a leállásom története. Amihez az kellett, hogy iszonyatosan rossz állapotba kerüljek. December volt, tudtam, hogy közeleg a karácsony, az ünnepek, és akkor úgy döntöttem, hogy csökkentem az adagomat, otthon, nem bíztam akkor már a kórházakban, majd én öngyógyítóként csökkentem az anyagot. Kezdtem a Noxyront csökkenteni, a mákteát hígabbra főzni, a Metadonhoz talán nem is nyúltam, és meg volt beszélve, hogy vagy én megyek át anyámékhoz, vagy ők jönnek át, és mivel nem jelentkeztem, átjöttek, és az ablakon keresztül látták, hogy a földön fekszem, hogy rángatózok, erre rám törték az ajtót, és elnyöszörögtem, hogy elvonásom van, piszok rosszul vagyok. Kihívták a mentőt, mert megint epilepsziás görcsöm lett, elvesztettem az eszméletem. Bevittek az Erzsébet Kórházba, és ott nem kaptam semmit vagy három napig. Hiába mondták anyámék, hogy Metadon-fenntartón vagyok meg Noxyront is kapok, nem adtak semmit gyógyszert, mire egy-két orvos mozgolódni kezdett, akik már ismertek engem, és mondták, hogy ez az ember tényleg hivatalosan kapja a morfint, erre zavarukban túlnyomtak engem. Egypár nap teljes szárazság után adtak egy nagyobb mennyiséget, túladagoltak, vénásan kaptam a Metadont, sokat, és ettől veszett rossz állapotba kerültem. Tüdőgyulladásom lett. Nem tudtam mozdulni, nem tudtam beszélni, letapadt a nyelvem. Bejöttek hozzám anyámék, és nem tudtam velük beszélni, még csak bólintani sem. Annyi volt a kapcsolat, hogy igenre nyitva maradt a szemem, ha meg nemet akartam mondani, akkor lehunytam a szemem. Közben elvonásom is volt, iszonyatosan ment a hasam, nem tudtam mozogni, és tisztába kellett rakni, borzasztó megalázó volt harmincegy évesen. Erős hallucinációim voltak. Feküdtem a kórházi vaságyon, és lepelben valaki ott gubbasztott az ágyam végében napokig. Arca, neme nem volt. Napokig ott üldögélt fehér lepelben, homályosan, de olyan könnyeden, mintha súlytalan volna. Ez akkor történt, amikor teljesen feladtam, nem akartam már kínlódni tovább, de mihelyt megmozdult bennem az életösztön, kezdtem épülni, ez az árnyalak is eltűnt. Azt is hallucináltam, hogy egy régifajta ételautomata nő ki belőlem a gyomrom tájékán, olyasféle, amilyeneket a pályaudvarokon a szociban működtettek, szóval ebben a belőlem kifordult automatában szendvics meg Depridol volt, az a gyógyszer, amit egy ideig nem kaptam meg, s hiába nyúltam a mozgó, imbolygó, forgó adagolóba, nem tudtam kivenni se a vajas zsemlét, se a gyógyszert. A kórházban egy fiatal, tizennyolc-húsz év körüli ápolónő gondozott. Mert nem tudtam beszélni, gyakran öntudatlan állapotba kerültem, és az elvonásos hasmenéseim után meg gyakran tisztába tett. Később, amikor már magamhoz tértem, viszont egy ideig még nem tudtam beszélni, egyszer bejött az anyám, és ajánlkozott: majd én tisztába teszem a fiamat! Nem tudtam szólni, tiltakozni, de rettenetesen megrémültem. A Kriszta, az ápolónő nem engedte meg anyámnak, hogy átpelenkázzon. Ennek nagyon örültem. Akkor ha engem anyám tisztába tesz, a szégyenbe, bűntudatba talán bele is halok. Ez most már nekem is nevetséges, de akkor iszonyatosan megijedtem, és képtelen voltam tiltakozni, ellentmondani. Csak gondolatban szurkoltam, hogy jaj, csak ne engedje! Megöl a szégyen! Jaj ne! Az se volt szégyen nélküli, hogy egy fiatal lány tesz tisztába, de hogy az anyám, azt nem tudtam volna elviselni.

Akkor történhetett, hogy lejött egy doktornő egy másik osztályról, aki régi ismerősöm volt, összehívta az orvosokat, elmondta nekik, hogy kicsoda vagyok, és figyelmeztette őket, hogy nézzék meg, nem beszélek, le van tapadva a nyelvem, mert két hét alatt csöppnyi folyadék nem érte a nyelvemet, hiszen csak infúziót kaptam, és attól függetlenül még ki lehetett volna teljesen száradnom. Arra emlékszem, hogy huszonnegyedikén, karácsony napján tudtam először egy szót kimondani. Ott töltöttem a szilvesztert is a kórházban.

December végétől egészen február közepéig tartott a kórházi kezelés, már kezdtem kiépíteni ott is az életemet, járogattak be ismerősök, akik hoztak kábítószert, ha nem is naponta, de szerencsére bejött hozzám olyan ember is, aki már volt Komlón, és ő segített abban, hogy oda lemenjek. Már megvolt az időpont, hogy mikor mehetek, de még előtte kiharcoltam egy hetet, hogy hadd lehessek otthon. Na még egy kicsit anyagoztam. Amikor anyámék levittek Komlóra, akkor is be voltam állva, volt bennem kábítószer. Megérkeztem, az első nap még elég kábán, de már érződött, hogy ez más hely, mint amiket eddig ismertem. Láttam, hogy milyen a személyzet, a kezelők, segítők, akikről addig erős ellenségkép volt bennem. Ott kiderült, hogy egészen baráti viszony van a segítők meg a terápiások között, tegezték egymást, nem volt az ápolókon fehér köpeny, nem voltak titkok, nem zárták a szekrényeket, rögtön megéreztem, hogy más ez a hely, mint amit vártam. Egy emberrel, akivel együtt anyagoztam, ott találkoztunk, láttam, hogy jól van, mosolyog, nevet, boldog, erős. Mást találtam, mint amit a hírekből kiszűrtem magamnak. Ez volt az első ismerkedő napom. A második nap reggel kilukadt a gyomrom. Szerencsém volt megint, hogy élve megúsztam. Reggel öt-hat óra körül megpróbáltam fölülni, és borzasztó nagy fájdalom nyilallt belém. Kiabálni kezdtem, akik a közelben voltak, nem ismertek, azt hitték, hogy hisztizek, és ezzel valamit el akarok érni, próbáltak segíteni, mozgattak, hátha így elterelik a figyelmemet az elvonásomról, majd próbáltak etetni, és egyből kihánytam. Végül este tíz körül szállítottak be Pécsre, mert nem múltak a fájdalmaim. Szép kis nap volt, tisztán, de borzasztó fájdalommal, szenvedve. Az volt a szerencsém, hogy lakott éppen a rehabon egy ismerős srác, akivel együtt voltunk egyszer elvonón, és ő mondta, hogy nem vagyok üvöltözős, jajgatós típus, hogy inkább fejemre szoktam húzni a párnát, és magamban szenvedek. Este vittek be Pécsre egy kis Volkswagennal, és akkor minden bukkanónál, kanyarnál üvöltöztem, óbégattam. A kórházban is jajongtam, üvöltöztem, bár bekerültem nagyon gyorsan, és fél órán belül meg is műtöttek. Ott persze nem lehetett tagadni, ki vagyok, mi vagyok, meg hát látszott is rajtam, mert csont és bőr voltam, ráadásul a Leo Amicisek vittek be, és eléggé ismert arrafelé, tudják, hogy ők drogosokkal foglalkoznak, szóval utána betettek egy egyszemélyes betegszobába, és az eszméletlenül borzasztó volt. Ez az egy magányos hét jó volt arra, hogy belássam, a drogos utamnak vége. Még lehetne egyet anyagozni, de abba már biztos, hogy belehalok. Az az érdekes, hogy a műtét előtt nem is egészen egy napot voltam a Leo Amici Alapítványnál, s azok az emberek annyira megfogtak, hogy vártam, mikor jönnek be látogatni, máris hiányoztak. Visszamentem az Alapítványhoz, ott lábadoztam tovább. Szerencsére nem hagyták, hogy sokáig feküdjek tétlenül, és mozgattak, részt kellett vennem a munkában. Nem én voltam, aki a fát hasogatta, de azért nem hagytak az ágyban. Reggel héttől este tízig be volt osztva az időnk. A nap ébresztővel, beágyazással, reggeli sétával indult, fél nyolctól nyolcig, majd nyolctól fél kilencig reggeli. Fél kilenckor volt a pár percig tartó napindító csoport, amikor megbeszéltük, ki mit csinál aznap. Aztán munka ott a területen. Állatozástól elkezdve, építkezés, főzés, takarítás. Egy órakor ebéd. Fél kettőtől negyedórányi éneklés, majd megint munka fél ötig. Aztán zuhanyozás, majd színház- vagy csoportterápia, vagy pedig zene. Még szombaton délelőtt is dolgoztunk. Ez nagyon jó keret egy szenvedélybetegnek, aki addig nem osztotta be az idejét.

Testileg-lelkileg nagyon rossz állapotban kerültem oda, teljesen leépülve. Amikor a programvezető az adataimat kérdezte tőlem, hogy hol lakom, az utcát tudtam, viszont a házszámra már nem emlékeztem, pedig akkor már tizenvalahány éve ott éltem. Nagyon sokáig nem történt Komlón semmi velem, megálltam. Aztán indult észrevétlen, mélyen a változás. Láttam, hogy valami élő erő van ott, valami állandóság, rend, én pedig változom. Csoportokon nem voltam aktív, mert amikor a többiek azzal foglalkoztak, hogy mitől nem fognak ők visszaesni, akkor nyugodtan hátradőltem, mert tudtam, hogy már nem anyagozhatok. Pontosan nem tudom az idejét, mikor éreztem meg, hogy de bizony még visszaeshetek. Hogy én is veszélyeztetve vagyok. Hét, nyolc vagy tíz hónap után-e, nem tudom már. De onnantól kezdve komolyabban vettem mindent. Elkezdtem magammal foglalkozni, hogy ki vagyok, mi vagyok, mi a dolgom a világban, hogyan maradhatok tiszta. És akkor megéltem a második születésemet, második gyermekkoromat is. Kinyílt a szemem, rácsodálkoztam a világra. Megálltam a kisház mellett, néztem az erdőt, elámultam azon, hogy mennyiféle zöld van előttem, hogy milyen jó mély levegőt venni egy tiszta helyen, minden tekintetben tiszta helyen, hallgattam a madarakat, tudtam nevetni, én is meg tudtam másokat nevettetni. Volt szeretet köztünk, ugyanazért voltunk ott mindannyian. Akkor majdnem telt ház volt, a terápiások tizenhárman-tizennégyen, a segítők meg hárman-négyen. Jó volt segíteni az újakat. Hiszen a cél közös, hogy megtanuljunk tisztán élni. De nagyon nehezen viseltem, hogy nem tudtam elvonulni, nem tudtam egyedül maradni. Hogy elindultam egy úton, és jöttek velem szemben a múlt nyomasztó emlékei. Utána még kétszer műtöttek, és megtaláltak a rendőrségi ügyek. Volt még egy gyomorműtétem, a vállamat is megoperálták. A vállműtét is az anyagozáshoz tartozik még. Egyszer volt egy GM-rohamom, akkor kiugrott a vállam, még anyáméknál történt. Nem volt kábítószerem, így először elmentem szerezni, és egy napig kificamodottan maradt a vállam. Utána visszatették, bekötötték. Úgy kellett volna hagyni egy vagy két hétig, de a kötést levettem. Kilazultak az ínszalagok. Komlón meg munka közben folyton kiugrott a vállam. Kórházba kellett menni, kaptam valami kábítószert, visszatették. Megint bekötözték a beteg bal vállamat, fél kézzel nem tudtam semmit csinálni, még a cipőmet se tudtam rendesen bekötni. Aztán megműtötték a vállam, rendbejött. A rendőrségi ügyek meg elsimultak. Kaptam idézést, de mikor kiderült, hogy hol vagyok, ejtették az ügyet.

És még történt Komlón valami, vízválasztó az életemben, mind a mai napig feldolgozatlan élmény. Nem igazán tudok vele mit kezdeni, nem igazán tudok ebben segítséget kérni. Az Alapítványnál dolgozott egy pszichiáter, aki részt vett egyszer egy szakmai konferencián, ott találkozott egy doktornővel, aki kezelt engem sokszor, és jól ismerte a múltamat, és ez az orvosnő elmondta neki, hogy örökbefogadott gyermek vagyok. Addig nem tudtam róla, illetve sejtettem, éreztem egy-két esetben. Komlón havonta egyszer van szülőcsoport, általában vasárnap, amikor a szülőknek is tartanak terápiát, erre lejött az apám meg anyám is. Akkor már több mint egy éve ott voltam, majd váratlanul behívták a családot az irodába, és ott rákérdeztek, hogy valóban örökbe fogadott gyerek vagyok-e. És akkor apám válaszolt, hogy igen. Totális megsemmisülés. Elveszett, aki voltam. A józan életemben ez volt talán a legnagyobb pofon. Utána napokig csak ültem, tudtam valamit, amit nem tudtam. Akkor épp ott volt a George Baal, ő egy francia-magyar ember, aki színházterápiát tartott, általában egy-két hétig volt Komlón, és akkor egész nap ment a színházasdi, és még a szülők látogatásának estéjén volt egy színházas megbeszélés, mire elmondtam a többieknek is, hogy mi történt velem, és bizonytalankodtam, vajon részt tudok-e venni a csoport játékában. Aztán még napokig ültem, tépelődtem, töprengtem. Föltettem a kérdést, hogy miért. Meg miért pont velem? Emlékszem, hogy minden reggel megnéztem a naplómat, mert mintha azt álmodtam volna az éjszaka, hogy fogadott gyerek vagyok, de amikor elolvastam a bejegyzést, kiderült, hogy mégsem álom. Ami még érdekes, hogy az esemény előtt egy vagy két héttel egy csoporton azt mondtam: többször volt olyan érzésem, hogy a szüleim nem igazi, vér szerinti szülők. A sejtelem hamarább megvolt, mint a pokoli bizonyosság. Rá egypár hétre hazakerültem. Beszélgettem a szüleimmel, és elnyúló, hosszú, sokkoló beszélgetés volt. Bár nem emlékszem mindenre kristálytisztán, annyira igen, hogy a vér szerinti anyám születésemkor tizenhét éves manöken volt, és otthagyott a kórházban. Az apámról semmit nem tudok. A nevelőszüleim három és fél éves koromban fogadtak örökbe. Anyám írt egy könyvet is az én esetemről, akkor el is olvastam, de elolvasom majd újra. Ez egy kéziratos könyv, illetve géppel írt változat, de azt hiszem, apámon meg rajtam kívül nem olvasta el senki, talán nem is fogja. A történetem van benne megírva, és a folytatás, a kiteljesedés, ahogy anyám elképzeli. Nevelőanyám nem drogosnak, hanem sikeres embernek írt meg, akiből orvos lesz. Most hogy erről beszélünk, azt hiszem, itt az ideje, hogy még egyszer elolvassam ezt a kéziratot. Értem anyámék hosszú titkolózását meg nem is. Jó, hogy a titok kiderült, mert közelebb kerültünk egymáshoz, ők megszabadultak egy súlyos tehertől, tehát nem kell tovább titkolózni, hazudni, mert harminckét éves koromig ez ment, tehát huszonkilenc és fél évig ámítottak engem. Ez még mindig olyan kérdés, amihez nem nagyon merek nyúlni. Csak velük beszélhetnék erről, hogy megtudjam, mit éreztek határhelyzetekben, hiszen nem voltam igazi fiuk, de kímélni szeretném ettől őket. Nagyon nehéz volt az a huszonkilenc év, amíg a titokban éltek. Az is megrázhatta őket nyilván, hogy kiderült, mit rejtegettek, és nem lehetett könnyű nekik, amikor látva az anyagozásomat megpróbáltak segíteni, de nem tudtak végül semmit se tenni, hogy ezt abbahagyjam, mert rajtam múlott. Bár mint utólag azért megtudtam, anyám elég sok partizánakciót csinált a hátam mögött, és minden orvossal beszélt, aki ebben a szakmában valamit is számít. Csak hát az édeskevés, ha egy szülő akarja, hogy leálljon a gyermeke.

A komlói életem jó dolgaihoz tartozik, hogy a terápiám első negyedéve után a Gulyás Ildikó meglátogatott, akiről már meséltem, és ott egy pillanat alatt beleszerettünk egymásba, és ez a pillanat tart azóta is. Komló koedukált intézmény, és mindig kialakultak a terápiások között kapcsolatok, de kiderült később, hogy ezek azért nem szerelmek. Az biztos, hogy az ember több év anyagozás után kitisztulva könnyen lesz szerelmes. Bár sokszor viselkedésben gyerekek vagyunk, de ivarérettek, s ha fiúk, lányok egymás mellett élnek, könnyen hiheti bárki a rokonszenvről, vágyról, vonzalomról, hogy az már szerelem. Van arra is példa, akiknek ott kezdődött a kapcsolata, és a mai napig tart, viszont több a példa arra, akik ott szerelmet éreznek, és elmentek, hogy majd együtt élnek tovább, aztán visszaesés lett a vége. A rehabról elszökő friss párok elég gyorsan vissza szoktak esni. Sokat számít, hogy egy kapcsolat mennyi ott töltött idő után jön létre. Néhány hétnyi ottlét után nem kezdődhet még érett kapcsolat. Bár a szerelembe esés olyan indok, amivel el lehet onnan menni, sőt el is küldenek, ha ez kiderül. Ott csak akkor engedik meg a kapcsolatot, ha nem megy a terápia rovására, mert egy kis közösségben nem jó, ha két ember nagyon össze van gyógyulva, és csak egymásra figyelnek, hiszen akkor nincs rájuk alakító hatással a hely, a közösség. De óhatatlanul szövődnek kapcsolatok. A vágy természetes, de el kell dönteni, hogy miért megy valaki segítő otthonba, hogy kapcsolatot létesítsen, vagy pedig leálljon és megtanuljon józanul élni. Azt is szokták mondani, hogy kikerülésed után annyit szerelmeskedhetsz, amennyit akarsz. Bár az ottani szerelmekről azért se beszélek szívesen, mert én voltam az egyik kivétel, akinek a kapcsolattartást engedték, de azért úgy, hogy a barátnőm nem ott élt, és az is eléggé tiszta volt, hogy mi mit akarunk egymástól. Miután meglátogatott, és mindjárt egymásba szerelmesedtünk, az ezt követő héten, amikor ismét lejött, bementünk együtt a programvezetőhöz, és elmondtuk, hogy mi történt. A vezető azt mondta, hogy gondoljuk ezt át, de nekem az a jó, ha még ott maradok, és az Ildikó segít a terápiámban. Az Ildikó gyógyult kábítószeres volt, de nem akart elcsalni engem onnan, mert tudta, hogy jó helyen vagyok. Ha ő rám telefonál netán többször, hogy gyere, mert nagyon hiányzol, biztos, hogy megnehezítette volna a helyzetemet. De ő ilyet nem csinált. Ha olyan lány lett volna, aki nem ismeri a leállás fokozatait, pár hónap után már talán elhívott volna, hogy már jól vagy, gyere, éljünk együtt! A kapcsolatom akkor kivétel volt, de tudták, hogy mi van köztünk, és nem házon belüli pár lettünk. Nekem segített, hogy van valakim, és biztos voltam az Ildikóban, hogy ő megvár. Ennek is volt előnye, hogy amikor hazamentem, nagyon klassz volt. Amikor visszamentem az Alapítványhoz, egy napig jó volt, de utána kicsit zavaros lettem, mert nagyon hiányzott. Nyolc hónap után engedtek haza először rövidke időre. Szombat reggel indultam el Komlóról, és vasárnap estére vissza kellett érnem. Aztán fokozatosan növekedett az eltávozások időtartama, már elengedtek három napra is. Visszatérve a csoporton beszámoltam mindenről, elmondtam az örömeimet, a nehézségeimet is, a tisztázó beszélgetéseket a szüleimmel.

Miután eljöttem Komlóról kilencvennyolc októberében, elfogadtam őt is és a gyermekét is, hogy fel fogom nevelni az Eriket. Akkor a fiúcska is pont három és fél éves volt, akárcsak én, amikor örökbe fogadtak. Ami a legjobb dolog az életemben, hogy szerelmes tudok lenni. Amikor az ember összerakja, hogy mi az, amiért érdemes élni, akkor a szerelem, meg a gyerek. Ez egészen más érzés, mint kábítószeresen szerelmesnek lenni. Akkor az ember inkább az anyagba szerelmes, mert az az első. Amikor kórházban voltam, mondogattam ezt orvosoknak, pszichiátereknek, hogy jó, én bemegyek, megpróbálok leállni, de mi jön utána? Mert ők azt várják el tőlem, hogy menjek be elvonóra, hagyjam abba az anyagozást, de mi marad akkor? Próbáljon arra gondolni, doktor úr, magyaráztam, hogy magának van egy szerelme, és azzal együtt él tíz vagy tizenöt évig, és akkor egyszerre csak a szerelme volt-nincs, elveszti, de utána nem is lesz semmilyen ember. Amikor anyagoztam, az anyagnélküliségre gondolva sötét lyuk lett a fejemben, ez annyira lehetetlen. A példámat el is fogadták tőlem. Nem tudtak mit mondani rá.

Amiben a rehabon részt vettem, a színházterápiás tréning. Az ember kezdi megismerni a testét, hogy mit fejez ki vele, kezdi megismerni a hangját, képes megtanulni egy szöveget, fejleszti az emlékezetét, izgalmas felfedezések sora. Voltak gyakorlatok, aki nem próbálta, annak talán nevetséges is. Hogy üvölteni! Hogy a többiek előtt végigjárni a kört, és bemutatkozni, ami bagatellnek tűnik, de nem könynyű. Sok olyan gyakorlat van, ami segíti a személyiség fejlődését. Ennek a megkoronázása, amikor egy zárkózott szenvedélybeteg ember kiáll idegenek elé, és szerepel egy darabban úgy, hogy ő nem volt színész. Először ez is nehéz, de nagyon jó szembesülés, hogy azonosulok-e a szereppel vagy még nem. Odaadja magát egy darab kapcsán, plusz felvállalja, hogy ki ő, és ezek után beszélgetések voltak, ahol lehetett kérdezni a szereplőktől bármit. Akkor bizony feltettek olyan kérdést is, ami nem volt épp kellemes, és hát válaszolni kellett rá. Ilyen próbák alatt az ember lassan tisztába jött magával, hogy ki is volt ő, meg most éppen kicsoda. Fontos eleme a színházterápiának a másik megérintése. Lehet simogatás, lehet ölelés, de lehet pofon is vagy egyszerű kézfogás. Ezeket nem csináltuk előtte teljes jelenléttel, érzéssel, tudatosan. A színház sokat segített. Ott volt a Maldoror énekei, ami látomásokból, víziókból álló könyv, és ebben mindenki megtalálhatja azt, ami egy kicsit róla is szól, és mivel nem kerek történet, pont azért volt jó, hogy be lehetett lépni bármikor, választottál egy részletet, a többiek segítségével össze kellett állítani, hogy ki kicsoda után következik.

A változás egy közösségben, ahol mások visszatükrözik azt, ami vagy, csak úgy történhet, ha az ember őszinte. Kicsi a közösség, és azok előtt az emberek előtt, akik korábban bűnözésből éltek, kint lehet hagyni a pénzt, nem tűnik el semmi, nem lopnak, testvériség van. Csoportokon erre oda figyelnek, hogy a régi életünk elválasztódjon a mostani életünktől, határozott visszajelzést kapsz, hogy mi az, amit rosszul csinálsz, mi az, amit jól, mi az, amin változtatnia kell. A visszajelzések szóbeliek. Ha nagyon elvonul valaki, elhúzódik a többiektől, vagy sokat mesél a régi életéről, akkor visszarévül. Mi ezt úgy neveztük, hogy tisztán anyagozik. Az ember lassanként rájön, hogy lehet őszintén élni, bármit bevallani, bár esetleg vitát kavar, vagy bonyodalom támad utána, de az a lényeg, hogy ezt a tartást, őszintének lenni, megtanuljuk. Képviselni az érdekeinket, ha szükséges, segítséget kérni, ami nagyon fontos változás egy anyagos életében, aki nem bízik másokban. Az nagy segítség, ahogy a többiek példát adnak, az ő vallomásaik, érzelemkifejezésük után az addig ürességben élő ember is megindul. A megnyílás akkor történik, amikor már az ember kezdi érezni, érteni, hogy mire jó a leállás. Mert nem elég, ha valakit elkülönítünk drogosként, legyen az börtön, vidék, kórház vagy külföld, ha benne nem történik semmilyen változás. Szembesülnöm kellett az önmentéseimmel: igaz, anyagoztam sokáig, de végül is jó ember voltam, mert nem szoktattam rá másokat. De szembesülnöm kellett azzal, hogy mit tettem a kapcsolataimban, ahogyan kihasználtam másokat, a társaimat. Szembe kellett néznem azzal, hogy hiába szépíteném a múltat, bizony van egy-két ember, akit majdnem hogy tönkretettem. Érzelmekben kihasználtam, becsaptam őket.

Amikor lekerültem a terápiára, ott folyton azt hallottam, hogy változtatni, változtatni, nem is értettem, hogy mit változtassak amellett, hogy leálltam. Nekem a segítők nem mondták meg, hogy ezen vagy azon kell változtatnom, mert nem voltam lázadó, szembenálló, bomlasztó ember, hagyták, hogy érjen meg bennem, min is kell változtatnom. Ennek nagyon egyszerű példája, hogy a ruhásszekrényemben iszonyatos nagy rendetlenség volt, és nem parancsoltak rám, hogy rakjak rendet. El kellett telni fél évnek, amikor önszántamból megtettem. Azt is azért, mert jött egy új srác, és azt gondoltam, ne azt lássa először, hogy itt van egy ember hónapok óta, és nem tanulta meg, hogy rendet rakjon. Onnantól kezdve, belátva, hogy ez a jobb, rendesebb lettem. Szerintem az, hogy rám hagyták a rend fölfedezésének örömét, jobb volt, mint ha naponta bejöttek volna, és kiborítják a szekrényemet, mert vannak, akikkel ezt csinálják. Lehet, hogy ez ellenállást keltett volna bennem.

A megengedett drogokból maradt a cigi. Cigizek, de azért elég sokat foglalkozok ezzel a kérdéssel, nem tartom jónak a kötődésemet. A rehabon a házban nem lehetett rágyújtani, de nem tiltották. Ott egyébként próbáltam is abbahagyni. Egy hétig sikerült. Foglalkoztat, hogy a dohányzást is abbahagyjam, csak mindig kitolom az időt, megmagyarázom, hogy még miért, még miért. De előbb-utóbb fogok is valamit tenni, hogy abbahagyjam. Tényleg régóta dohányzok, és mikor anyagoztam, közben nagyon sokat szívtam. Volt, amikor három-négy dobozzal is. Most egy doboz fogy el naponta. Kávézok is. De azért arra figyelek, hogy később, este ne igyak. Ez is szokás. Reggel meginni a kávét, meg étkezések után, de nem azért, hogy fölfrissüljek, mert nálam nem hat. Rám az nem érvényes, hogy megiszok egy vagy két kávét, és akkor már nem vagyok fáradt vagy álmos. Elég jól ébredek, bár keveset alszom, úgy hat-hét órát, noha ez nem elég, de nincs módom többet aludni. Hiányzik a mély, sejtjeim mélyéig ható pihenés. Nagyon fontos a talpra állt szenvedélybetegek pihenése, mert ez is olyan dolog, amit nekünk meg kell tanulni. Mert az anyag lenyugtat, beburkol a világ elől, másrészt viszont nagyon sok mindent szeretnénk pótolni, az elmulasztott éveket ledolgozni. Már otthon voltam és sportoltam, közben zenét hallgattam, még a tévé is be volt kapcsolva, a képek miatt, a legszívesebben még olvastam is volna. Azt is meg kell tanulni, hogy aki sokat markol, keveset fog.

Már talán egy éve voltam Komlón, amikor megszületett bennem a szándék: kispolgár akarok lenni, kispolgári életet akarok élni. Tehát ami ellen régen lázadtam, illetve nem tudtam elfogadni, most abban vagyok, elfogadom, és úgy érzem, jól megtaláltam a helyem. Ma a legnagyobb boldogság, ha lefekszem a kislányom mellé a szőnyegre, pelenkát viszek, konyhaszekrényt szerelek, porszívózok, takarítok, a kertben dolgozgatok. Ezt régen kispolgárságnak tartottam, most viszont ez a teljes élet, és nem vágyom az éjszakába, nem vágyok szórakozóhelyekre, mások az örömeim, eszményeim, mint hat évvel ezelőtt.

A rehabon a testemben is észrevettem a változást. Megéreztem, hogy van erőm, ez gyarapodik, vannak izmaim, növelhető a kitartásom, az első focimérkőzések után vagy az első nehezebb kétkezi munka elég nagy a sikerélmény, ahhoz képest, hogy előtte nemigen mozdultunk ki a házból. Aztán pár nap elteltével már eltolunk egy talicska földet, meg ásunk, ezek hatalmas sikerek. Meg egyáltalán, az ételek ízét felfedezni, ez is jófajta kielégülés, ízletes étellel telítődni, ami előtte nem volt fontos. Hogy mit eszek, mikor eszek, nem érdekelt annakelőtte. A második gyermekkoromat éltem meg, újra fölfedeztem az ízeket, színeket, az ízlésem is megváltozott. Amíg anyagoztam, nem szerettem, nem ettem sajtot, Komlón viszont elkezdtem sajtot enni, és nagyon megszerettem. A közös étkezések általában jó hangulatúak voltak. Rendszerint a lányok főztek hét közben, vasárnap meg a fiúké lett a konyha. Nagyon fontos, amit szintén sokan ilyen felépítő otthonban éltünk meg hosszú idő után először, az ünneplés. Ha valamelyikünknek születésnapja volt, vagy egyéves józanságát elérte, ami ott az egyik legnagyobb ünnep, vagy a felszabadítási ünnepség, a programzáró, és nem kötelességszerű az ajándékozás, nem letudni való, hogy pénzért vegyünk valami apróságot, hanem rendeztünk ünnepi műsort. És ebben volt vers, tánc, zene, volt úgy, hogy mi írtunk darabot vagy rögtönöztünk, parodizáltunk és ezek nagyon bensőségesek, oldottak voltak. A készülődés, amit titokban csináltunk, hogy az ünnepeltet meglepjük! Ezek nagyon jók voltak, kiemeltek a köznapokból, egy-két órára egészen mások lettünk, körülültük a tortát, és ünnepeltünk.

Amióta visszatértem az otthonból, nyilvánvalóan zárkózottabb, befelé fordulóbb lettem. De a zárkózottságommal tudok dolgozni, ezen a színház is változtatott sokat, meg hogy itt ülök veled, és beszélek magamról, ez is gyakorlata annak, hogy próbáljak nyitottabb lenni. Elvállalok épp a megnyílásom érdekében sok olyan dolgot, amiről sejlik, hogy nehéz lesz megcsinálnom, de azt is tudom, hogy miután befejezem, sikerélményt adnak, sőt egy gyöngémmel utána kevesebb lesz. A tévében is foglalkoztattak többször, de még tart is. Bár nem nagyon szeretek oda járni. Három éve dolgozom a Megálló Csoportnál segítőként, és a munkám kapcsán hívogatnak drogos műsorokra, a tévébe is. Ez nagyon nehéz munka, főleg ilyen zárkózottan. Tudom azt is, hogy nem mindig én vagyok az ász, hogy a produkció érdekében kellek, és rám csak addig kíváncsiak, amíg készül a mutatvány. Emiatt is volt elég kudarcom, hogy szerepet kapok ott. Tévében vagy rádióban beszélni úgy, hogy a kérdések váratlanul érnek, tehát nem előadást olvasok fel vagy tanulok be, ráadásul az érdeklődésük életemnek egy nem teljesen feldolgozott szakaszára vonatkozik, és erről nehéz beszélnem. Néha el is bizonytalanodom. Bár azt is megfogadtam, hogy ha ez már nem lesz nehéz, nem lesz kihívás, abba is hagyom. Ha már nem izgulok, nem kell gyakorlásképp felfognom, ha már nem lesz teljesen mozgósító, akkor minek. Rutinból, készből nem! Így vagyok a prevenciós beszélgetésekkel, mert elég sok helyre hívnak, a Megálló Csoporttal. Még az is lemérhető, hogy mennyit változok a beszélgetések során. Jó visszajelzést kaptam egyik ismerősömtől, aki régóta hívogat találkozókra, és úgy véli, hogy most már észrevehetően máshogy beszélek, mint az elején. Akkor szerinte ingerültebb voltam a kérdések után. De be kellett látnom, hogy akik kérdeznek, azoknak nem annyira egyértelmű a drog, mint ahogy számomra volt. Nekem egyértelmű, mert benne éltem. Ezt három-négy éve elintéztem pár kurta mondattal, és közben méltatlankodtam is azon, hogy lehet ilyen hülyeséget kérdezni. Ma meg már képes vagyok úgy válaszolni, mintha egy gyerek kérdezné ártatlanul, és nyugodtabb vagyok, türelmesebb, meg nem is fogom mesterségesen rövidre. Eljárunk a rendőrfőiskolára is a leendő tisztekkel beszélgetni, meg-meghívnak bennünket. Ez eléggé nehéz dolog, van terápiás célja is számunkra. De az a legfontosabb benne, hogy emberként elfogadjanak minket. Ha mi odamegyünk, és nyíltan fölvállaljuk, hogy milyen emberek voltunk, és milyenek lettünk, tehát ha a rendőrök érzékelik, hogy a változásra van esély, akkor valószínű, hogy a hozzáállásuk a drogosokhoz megváltozik, és ezentúl emberszámba vesznek bennünket. Persze elhangzanak nagyon rossz kérdések is, sőt próbálkoznak a beszervezéssel, hogy segítenénk-e abban, hogy valamelyik híres drogost fülön csípjék, de erre nemet mondunk.

A rehabon tartózkodás hossza attól függ, ki mikor érik meg arra, hogy elhagyja az intézetet. Van, akinek egy év elég, van, aki három év alatt. Van olyan is, akit jó lett volna, ha soha nem engednek onnan ki, mert akkor életben marad, vagy nem esett volna vissza. De nem lehet életfogytig védett helyen lenni. Nekem húsz hónap volt az ott-tartózkodás. Úgy jöttem el, hogy tudtam, semmihez nem értek, nem is nagyon dolgoztam addig, nem is sejlett, hogy mi lesz velem. Arra készültem, hogy gyorsan el kell mennem majd dolgozni, ne sok lyukas napom legyen. Az volt mindjárt az állandó elfoglaltság, hogy akkor elkezdtem tanulni a Belvárosi Tanodában. Délelőtt iskolában voltam, délután meg dolgozni mentem. Különféle nehéz testi munkákat végeztem. A legelső munkámra nagyon emlékszek, mert az meghatározó volt, bár csak két napig tartott, de nem azért, mert ráuntam, hanem mert áttettek egy másik helyre. Az Unicum céghez kerültem. Egy futószalagra kis díszüvegeket kellett fölraknom, s az italtöltő automata alá mentek, ott a Kevert elnevezésű szesz beléjük csorgott, sok kiömlött, melléfolyt. Az egész üzem tocsogott ettől az iszonyatos büdös pálinkától. A futószalagot szolgáltam ki ebben a bűzben, és a főnök volt még mellettem, ketten az egész csarnokban. Nekem el kellett raknom az üvegeket, közben csorgott a lábamra ez az undorítóan büdös, ragacsos ital, amikor megjelent a főnök, valamit mondott, eltűnt, és visszajött egy óra múlva tajtrészegen, alig állt a lábán. Akkor nagyon méregettem, hogy van még a napból hat óra, öt óra, és borzasztó nagy siker volt, hogy ezt józanon végig csináltam. Szerencse, hogy csak két napig voltam ott, és utána átirányítottak a Kossuth Nyomdába, ahol cipekedtem, futószalagról szedtem le a nyomtatványokat vagy fölraktam őket, aztán dobozokat hajtogattam, pecsételgettem. Közben kertészkedni is kezdtem egy házaspárnál, ezt a munkát apámék szerezték, és nagyon bevált. Aztán dolgoztam felújításoknál segédmunkásként. Kaptam pénzt, volt, amikor sokat is, és nem örültem neki különösen. Elméláztam, hát ennyi lenne az egész? Ez a munka meg a fizetsége? Mert a munka nem elégített ki, nem maradt utána jó érzés bennem. Közben hívogattak prevenciós beszélgetésekre, hívtak a tévébe. Ez már Komlón elindult. Akkor már szerepeltem néhányszor a tévében, meg ott forgattak egy filmet is, a Felszáll a köd címűt, és abban elég sokat szerepeltem, és mivel dokumentumfilm volt, magamat alakítottam. Amikor eljöttem az otthonból, úgy gondoltam, hogy még a drog környékének is hátat fordítok, nem akarok vele foglalkozni, hátha így sikerül egyszer és mindenkorra lezárni. De mindig kaptam jeleket, hogy emlékeznek rám, és voltak olyan kezelőhelyek, ahonnan megkerestek, hogy dolgozzak náluk segítőként. Időnként részt vettem kábítószerfüggőknek szervezett önsegítő csoportok munkájában. Közben pedig próbáltam megtalálni a helyemet. Keresés közben eltelt egy év, és akkor találkoztam az Olaszy Csabával, aki a Megállóban programvezető, és beszélgettünk, álmodoztunk, hogy majd csinálunk egy helyet, egy nappali találkozóhelyet a leszokni akaróknak vagy leálltaknak. Először csak béreltünk egy helyiséget az Orczy kertben, aztán sikerült megszerezni ezt a Szigony utcait, előtte ez fogászati bemutatóterem volt, és kész csoda, hogy ingyen megkaptuk. Így hát mégis segítő lettem. Három éve ezt csinálom, és fárasztó munka. Most már egy picit belelátsz, hogy elvonulnánk beszélgetni, de ennek a rendőrségi ügyében kell segítenem, annak a tanulását megszervezni, még mondat közben is bekopog valaki, hogy beszélni akar velem. Ez alacsony küszöbű hely, ami azt jelenti, hogy mindenféle beutaló nélkül az utcáról bejöhet bárki. Megfordulnak nálunk aktív szerhasználók is. Mivel nappali rehab, bejárásos, tehát reggel kilenctől estig lehet itt lenni, és az embereknek, akik itt segítséget kérnek, este haza kell menniük, vagy hétvégén nem tudnak ide bejönni, ennek van hátránya is, mert nem szakadhatnak ki teljesen a világból. Naponta szembesülniük kell a múltjukkal, vagy olyanokkal találkoznak, akikkel együtt anyagoztak. Vagy hazajárnak, ahol esetleg nincs jó családi légkör, az apa iszákos, a mama idegbeteg, a testvérbáty anyagozik. De előnye az ilyen helynek, hogy a drogos hamarabb végigjárhatja a felépülés fokozatait, mint aki elzárt helyen, egy vidéki rehabon van, és utána kell szembesülnie azzal, újra tudja-e kezdeni az életét. Hátránya viszont az is, hogy a leszokottaknak erős a csábítás. Emlékszem, Komlóra is érkeztek folyamatosan az új beutaltak. Amikor még frissen leállt valaki, lát egy új fickót, aki úgy érkezik, hogy be van állva, azt gondolja, hogy hú, de jó neki. És aztán egy idő múlva, amikor jön egy új fiú, aki be van állva, már feszeng, mert az új tag nem beszél másról, csak az anyagról, hogy melyik ismerőse van börtönben, ki kórházban, meg hol mennyiért adják a barnát, a lecsót - ez az össztudása. Mi meg régebbiek, állunk odakint, társalgunk teljesen más dolgokról, és még nevetünk is, nem az újonnan érkezetten, hanem bármin, ami előtte nem volt ránk jellemző. A csábítás, kísértés nálunk is megvan. Aránylag tiszteletben tartják ezt a helyet, akik ismerik, és nem nagyon fordul elő, hogy itt bent anyagoznának, vagy itt bent üzletelnének. Biztos, hogy nem tudunk mindent, mert azért nincs bekamerázva az épület, nincsenek lehallgató készülékek, de nem jellemző, hogy valakit azért kéne elküldenünk, mert kábítószert árul, vagy valakit el akar vinni anyagozni. Meg azért vagyunk itt néhányan, akik anyagoztunk, a veszélyt hamar észrevesszük. Már a viselkedéséből lehet látni a betérőnek, hogy milyen szándékkal jön. Hogy valamit akar-e, vagy csak egyszerűen megáll egy órára pihenni, vagy valakit el akar vinni, vagy valakit le akar húzni. Az is érdekes, hogy itt se jellemző a lopás. Pár esetünk volt több év alatt. Az ide betérő anyagost nem ellenségként fogadjuk, hanem megpróbálunk majdnem mindjárt feladatot adni neki, rábízni valamit. Ezen meglepődnek, meghatódnak. Itt van pár napja és akkor megkérjük, hogy legyen ő a büfés. Ott viszont pénz is van. Megtörténhet, hogy valaki elvesz belőle, de nem ez a jellemző. Meg is lepődnek azok, akik nem kapnak sehol bizalmat, hogy itt viszont emberként bánunk velük.

A Belvárosi Tanoda tizenegy éve alakult a kallódó, deviáns fiataloknak, akiket kicsaptak az iskolából. Köztük egy idő után megjelentek a kábítószeres fiúk-lányok is, mert őket sem engedték tovább tanulni. A Tanodában elég régóta foglalkoznak drogproblémás fiatalokkal, és három éve érett meg, hogy kéne nekik olyan hely, ahol odafigyelnek rájuk, és egész napos elfoglaltságot lehet nekik adni a tanulás mellett. Ebben benne a munka, csoportterápia. Sikerült elérni, hogy akik a Szigony utcába bejárnak, van számukra egy oktatási program, és van a félutasoknak is, akik már régebben tiszták, élik az életüket, dolgoznak, nekik is van oktatás. Az jó hatású lehet, ha olyan ember, aki csak pár napja tiszta, lát valakit, aki régebb óta dolgozik, családja van, éli az életét, bejár ide tanulni. A segítők között is vannak olyanok, akik már évek óta tiszták, így hitelesek vagyunk nekik.

A munkámból fakad, hogy sok drogossal találkozok. Ha látom rajta, hogy nagyon be van állva, viszont tényleg akar valamit, akkor próbálom elérni azt, hogy legközelebb tisztábban jöjjön be, hogy legalább kommunikálni tudjunk. Az elején kicsit anyagosra veszem a beszélgetést, ismerősökről kérdezgetem, a közegről, amiben ő él, amiről tud beszélni. Nem kezdhetek mindjárt a józanságról meg az emberi értékekről prédikálni, mert riasztó is lehet, inkább megpróbálom feloldani a feszültséget. Kérdezik, nem okoz-e hasadtságot segítőként azt mondanom, „nekünk, drogosoknak". Én most is olyan drogos vagyok, aki nem használja az anyagot öt éve meg hét hónapja, de azt nem mondhatom, hogy leszoktam egyszer és mindenkorra. Azt az anyagos tizenhat évet nem tudom kitörölni az életemből. De az csak tőlem függ, hogy mennyire veszem észre a veszély jeleit. Mondok erre példát. Ha a betervezett dolgokat elhanyagolom, nem csinálom meg. Ha észreveszek apró hazudozásokat, abból biztos baj lesz előbb-utóbb, mert el fogok úszni, és aztán jönnek a nagy hazugságok, akkor meg már akár anyagozhatok is. Szerintem az a legfontosabb, hogy magamnak ne hazudozzak. Ha magammal túl engedékeny vagyok, az rögtön veszélyesbe fordul. Azt nem tagadom, hogy ettől az állandó formában maradástól merev vagyok egy kicsit, de nekem merevnek is kell lennem, mert nem engedhetem el magam teljesen. Célom, hogy tiszta akarok maradni. Lehet, hogy a merevségem áldozat a tisztaságért. Sokszor elfáradok, meg ki vagyok akadva, és gyakran eszembe jut, de jó lenne kikapcsolódni egypár órára anyaggal. De ezt nem tehetem meg. Mert azt is tudom, hogy ezzel már elúsztam egyszer rettentően, és nem lehet belőlem alkalmi használó vagy társasági anyagos, mert nem az az ember vagyok, aki ezt tudja kezelni.

 

A hitemet nem igazán szoktam a mindennapjaimban megfogalmazni. Amiben hiszek, amit jónak látok, mindeddig élő. Nem vagyok semmilyen hit ellen; ha valaki vallásos, elfogadom. Mindenki abban hisz, amire szüksége van, amiben érdemes. Csak az marad meg belőlünk, amit továbbadunk. Van köztünk egy srác, aki három évvel ezelőtt az első terápiásunk volt, és ma is bejárogat, még tanul, s az egyéves józanságára kapott egy facsemetét, és az itt van elültetve a kertben. Már igencsak megnőtt ez a fa. Ha látom ezt a fiút, megörülök neki mindig. Vannak, akikkel még együtt anyagoztunk annak idején, és úgy látom, azért álltak le, mert beszélgettünk sokat és nekem elhitték, hogy tisztán élni jó. Van, aki az ösztönzésünk nélkül soha életében nem ment volna el terápiás otthonba.

Aki ezt a hivatást elkezdi, nyilván kevés sikerélménye van. Az eredményességi statisztikák visszásak, nem is érnek sokat, mert végtére is emberekről van szó, és nem puszta számokról. Kezdeném jó ópiátos szokás szerint a segítő kudarcaival. Kudarc, ha valaki meghal nálunk. Az első haláleset emlékezetes, amit segítőként megszenvedtem. Egy nagyon jó srácról van szó, Attiláról, aki bejárt, visszacsúszott. Láttuk, hogy a változás szándéka megvan benne, de a heroin erősebb volt nála. Az egyik Megálló-esten, amikor csak egy napja volt tiszta, szörnyen rossz állapotban, az elvonással küszködve beszélt magáról, amiből kiderült, mennyire nyílt, milyen jószívű srác. Bár akármennyire is győzködtük, nem volt hajlandó rehabra menni. Bízott magában, hogy egyedül megcsinálja. Tervezgette, hogy külföldre megy dolgozni, és ott majd nem jut anyaghoz. Hárított, kifogásokat talált. Tiszta volt egy ideig, aztán nyomott, megint tiszta volt, aztán visszaesett. Ez a legrosszabb állapot, mert hogyha valaki anyagozik folyamatosan, legalább nincs lelkiismeret-furdalása. Ő meg szégyenkezett előttünk folyton és maga előtt is. Egyszer aztán túladagolásban meghalt. Ettől sokan nehéz helyzetbe kerültünk, éreztük a csődöt. Azóta is történtek halálesetek, de nem szegték a kedvemet. Amikor anyagoztam, sok halált láttam magam körül. Most a kudarcok is erősítenek, figyelmesebbé tesznek.

Nekem már az is siker, ha bejön ide egy heroinista beállva, beszélgetünk, és eljön egy hét múlva megint, és így elkezdődik egy folyamat. Siker az is, ha meggyőzöm, hogy érdemes elmenni egy rehab-otthonba. Az is siker, ha valaki idejár hetekig, hónapokig, és tiszta marad itt a városban, amit nagyon nagy dolognak tartok. A legnagyobb siker az egyéves józanság megünneplése.

Elterjedt közhely, hogy a kábítószer hatására kitágul a világ, a szerrel élő olyan dimenziókat ismer meg, amik anélkül rejtve maradnának. Ezt belemagyarázásnak érzem. Nem hiszem, hogy attól bárki is különös ember lenne, mert sokáig anyagozik, és olyan dimenziókba jutott volna, ahová a józan polgár nem. Tény, hogy hallucinogénokkal el lehet más dimenziókba jutni, de hát az nem különb az álomnál, káprázat csupán. Amit az ember szer hatása alatt hallucinál, mindaz belőle fakad.

Álmodom én is sokszor, viszont ritkán emlékszem vissza az álmaimra. Általában azt szoktam álmodni, hogy drogozok, és van, amikor ebből nagyon jó fölébredni. Sokszor érzem azt álom közben, hogy be vagyok állva, tehát érzem is, de tépelődni kezdek, mi lesz, ha dolgozni megyek, és mit mondjak a barátnőmnek, és egyáltalán bejöjjek-e a Megállóba, most mi lesz azokkal az emberekkel, akikben eddig tartottam a lelket, és megint menjek az ambulanciára, elvonóra, és bumm, ebből a tanácstalanságból viszont jó felébredni. Ez gyakran ismétlődő álom. Mondhatnám azt is, hogy álmomban még mindig kábítószeres vagyok, és abból következmények nélkül fölébredek, amit viszont más nem tud megcsinálni. Én már áttettem az anyagozást az áloméletembe, napközben pedig józan, kimért vagyok. Ennek lehetne díszesebb keretet adni, de minek. Nem osztom a véleményt, hogy az anyagosnak tágabb a világa meg sokkal színesebb, mint a józan emberé. Sőt néha nagyon is beszűkül, nincs is más benne, csak a narkó.

 

Bár tizenhat évig anyagoztam, úgy éreztem, nem történtek velem fontos dolgok, de azért az életemet elmesélve, majd az első lejegyzést elolvasva sokszor filmszerűnek érzem. Így látom már, hogy milyen gazdag volt az életem, tengernyi szerencsével, roppant sok bánattal, örömmel. Nagyon örülök, hogy sikerült kikerülnöm az anyagozás mókuskerekéből, és mondhatom, hogy érdemes volt leállnom. Ez az öt év, ami eltelt tisztán, igazából teljes, tartalmas, megelevenítő. Helyre került a drogozásom is. Helye van ebben a kozmikus rendben. Komlón mondtam a programzárón, hogy bár nem hiszek a csodákban, de az tényleg csoda, amin keresztülmentem, és viszonylag ép bőrrel megúsztam. De még mindig ámulok azon, hogy itt beszélgetünk, és még mindig hitetlenkedve kérdem: megérdemeltem én ezt? Néha eltűnődök rajta, hogy annyi szenvedés van a világban, annyi tragédia, nekem meg számolatlan az örömöm. Úgy lettem szerencsés sorsú, hogy azért nagyon sokáig nem voltam jó ember. Az más kérdés, hogy most magamhoz képest a javamat adom, és próbálok jó ember lenni. De sok minden ajándékképpen az ölembe potytyan. Mint gyerekkoromban, szerencsés vagyok megint. Olyan dolgokat kapok ajándékba, amiért nem is küzdöttem meg. Példa a lakáshoz jutásom. Bár eleinte szenvedtem attól, hogy milyen borzalmas körülmények között élünk az Ildikóval, a gyerekkel, egy udvarban egy alkoholista nővel. Talán ennek jóvátétele, hogy most nagyon klassz lakásba kerültünk, nyugodt környékre, és a szüleim segítettek megint. Nekem az a végállomásom, onnan nem akarok elmenni, csak ha visznek.

Egy sorstörténet rövidített változata.