Podmaniczky Szilárd
Mély gödör
Mire fölépült a ház, kiderült, hogy az előzetes tervek szerint kiásott emésztőgödör a talajvízszint várható emelkedésének és a gödör elméretezésének együttes hatása miatt semmiképpen nem felel meg a célnak.
Mikorra teljesen elkészül a ház, kell egy másik gödör is.
A mester kimérte a távolságokat, a szinteket, négy karót vert a földbe, egy zsineggel a karókra dupla hurkot tekerve bekerítette az új emésztő területét.
Van rá pár napod, mondta, és felém nyújtotta az ásót.
A mester soha nem tréfált, a sört is komolyan itta, egész testét megtöltötte a tápanyag.
Ahogy kezéből kezembe átvettem az ásót, megtisztelve éreztem magam a feladat nagyságához mérten.
A többiek is komolyan figyeltek a mester háta mögül, mint ahogyan szertartást figyelnek a természetben a népek.
Úgy vettem át az ásót, mint a bizalom és az érettség dokumentumát, amit soha többé nem vehet el tőlem senki.
A zsineggel bejelölt négyzet szélére álltam, szemben a többi munkással, s hatalmas ásócsapásokkal körbemetszettem a zsineg vonalán húzódó, kiásandó területet.
A munkások a mesterre néztek, jó lesz-e így, mire az csak bólintott szemével; be lettem avatva.
A kijelölt négyzet igen messze feküdt a már működő emésztőgödörtől, a távolságban felfedeztem munkám egyediségét.
Nem pusztán egy másik gödröt kellett kiásnom, hanem egy tévedés helyreoperálását bízták rám, tehát nem egy másik gödröt, hanem a gödröt áshattam, s ekképp azzal a belső erővel bírtam munkámnak nekifeszülni, hogy általa valamiképp, ha egy hajszálnyit is, de jobb lesz a világ.
A zsineg határolta négyszöget tarackos fű borította, makacs gyökerekkel kapaszkodott a földbe.
Először a tarackot kezdtem kipusztítani, s mert olyan nagy ellenállást tanúsított, nem éreztem pusztításnak.
Annál inkább harcnak, melyből a tarack sehogyan sem jöhet ki győztesen.
Első napomon végeztem a tarackkal, s még két ásónyom mélységet emeltem ki a talajból.
Gyönyörűen szabályos földnégyszög rajzolódott ki a zsineg alatt, s mint elméleti kivetítés pontos gyakorlata állt ott bemélyedve és sötéten.
Formára oly szabályosan ástam, hogy munkám bármely pillanatában átérezhettem a nagyszerű tervet, amelynek alávetve dolgozom.
Öröm és izgalom járt át, mert valóra váltok egy tervet, én, egyedül, egyetlen szerszám és a fizikumom segítségével.
És az emberi tevékenységeknek egy olyan régiójában dolgozhatok, ami már nem játék, hanem az élet visszavonhatatlan megvalósulási formája, amit helyettem itt és most más nem végezhet el.
A saját munkám munkása vagyok, és megbíztak bennem, mert rám bízták, és másra gondolni se bírtam.
Az eltávolított földet a nap végén szétterítettem a gödör körül, ha majd mélyebbre jutok, ne hulljanak vissza rám a rögök.
A nappalok és éjszakák összeolvadtak, álmomban is gödröt ástam, és álmomban is törte az ásó nyele a tenyerem.
Amikor vizeletet eresztettem a félig kész fürdőszobában, és lemostam egy adag vízzel a vécét, a víz elindult az emésztőgödör felé, s ott megállt, nem volt hová továbbfolynia még.
A mester minden nap végén külön elköszönt tőlem, de a munkámat nem ellenőrizte, s a napok teltével elbizonytalanodtam, hogy mindez akkor hihetetlen mértékű bizalmának jelzése, avagy éppenséggel kifejezése a hihetetlenül egyszerű munkám elronthatatlanságának.
De számomra csak a munka maradt, a gondolkodást lassan elnyelte a gödör.
Egyre mélyebbre jutottam, s egyre különösebb talajrétegeket pillantottam meg, melyeknek fantasztikusan színes és változatos metszetét sokszor percekre leállva csodáltam.
Ráadásul meleg nyár volt, a nap úgy szórta a sugarait, mint valami súlytalan, de izzó búzaszemeket körém.
Amikor elértem azt a mélységet, ahol a térdemre sugárzott a gödörből a hideg, a mester arra kért, ha szükséges, hosszú nadrágban folytassam az ásást, kíméljem az ízületeimet, amik jól jöhetnek még egy bizonyos kor után.
Természetesen nem húztam nadrágot, vakmerő voltam és izzadt, a hátamra tűző napot hagytam egyensúlyozni a föld hidegével.
Bár a mester egyszer rám pillantott a tetőről, hogy milyen hosszúságú nadrágot viselek, de mert nem szólt semmit, úgy tartottam, ez az én személyes hatáskörömbe tartozik, s ráadásul érthetetlennek tűnt fiatal fejjel az öregek gyengesége, és pusztán nyafogós aggódásnak bármely figyelmeztetés, ami nem rám, inkább az idősb korra vonatkozott.
Hiszen az idő állt, vagy legfeljebb olyan lassan telt, hogy az élet állandó keresztmetszetének látszott a fiatalságom, az öregek öregsége, s mindent egybevetve - bár a naptárban telt az idő - egy-két ismeretlen halotton kívül senki nem változott.
Amikor a derekam mélysége alá mélyült a gödör, s az ágyékomat is hidegség csapta meg, rémülten vettem észre a föld színének változását.
A föld olyan mélyen fekete volt, hogy bizonyos áttételeken keresztül, de magával a halállal azonosítottam.
Ráadásul egyben éreztem akkor azt a nagy mennyiségű férget és gilisztát, bogarat és nyüvek hadát, amit a gödörből kidobáltam.
Munkám a legsötétebb korszakába érkezett: félni kezdtem.
Attól féltem, hogy valami olyat találok, amit nem szeretnék találni.
Féltem, hogy a mélyülő gödörrel elérem valami föld alatti bunker mélységét, és beszakadok.
Féltem, hogy elérem a talajvíz szintjét, ami a munkám során csodával határos módon nem jelentkezett, és ha elérem, itt fogok a gödörben szótlanul megfulladni, a szürkén habos és koszos talajvízben.
Féltem, hogy történni fog valami.
Kimásztam a gödörből, földszitát helyeztem egy állványra, s ahelyett, hogy tovább ástam volna, átrostáltam a kitermelt földanyagot.
A mester egy darabig szótlanul nézte, majd kérdőre vont, miért nem a gödörrel foglalkozom.
Akkor egy zöldpenészes rézérmét mutattam felé, ezért, mondtam, lehet, hogy mérhetetlen kincseket rejt a föld mélye, kár lenne ekkora lehetőséget elszalasztani.
Mi baj van, kérdezte a mester ismét, jelezve, hogy tőlem mindenképpen őszinteséget vár.
Beláttam, hogy nem ésszerű hazudnom, mert ha elveszítem a mester bizalmát, rajta kívül senkiben nem bízhatok.
A mester egy lépést hátrált, jelezve, hogy mennie kell, ne várakoztassam soká.
Félek, válaszoltam gyorsan.
Mitől, kérdezte.
A gödörtől, feleltem.
A mester elkomorult, és azt mondta: Ne félj, nem azért vagyunk itt!, a vállamra tette a kezét, majd így folytatta: te leszel az első segédmunkás, akit munkája során lelki bántalom ért, arra kérlek, kezeljük ezt bizalmasan, nem szeretném, ha hónapok múlva kötelező lenne pszichiáter alkalmazása az építkezéseken.
Megértettem, válaszoltam, és a vaskos akácágakból kalapált létrán visszamásztam a gödörbe, megragadtam az ásót, és higgadtan belenyomtam a földbe.
A mester kezének markolata aznap nem hagyta el a vállam, és úgy határoztam, hogy amíg érzem az érintést, nem hagyom abba a munkát, s erre maga a mester is engedélyt adott.
A munkaidő lejárta után a mester petróleumlámpát és gyufát nyújtott le a gödörbe, egy flakon vizet, és a reggelijéből megmaradt kenyér- és szalonnadarabot.
Szerencsére nem mondott semmit, csak intett, és távozott.
A fény az égről lassan hamvadt el, s amikor az első csillagok megjelentek, a gödör mélyén a lábam beleolvadt a sötétbe.
Amint szemlátomást jómagam belevesztem a gödörbe, meggyújtottam a viharlámpát, mögém raktam, a lábam bámulatos árnyjátékot produkált a függőleges falon.
Árnyékom hosszan kinyúlt a gödörből, és beleolvadt a csillagos égbe.
Nem éreztem fáradtságot, a tenyerem megszokta a vaskos nyelet, a mester kezének szorítása még mindig ott vibrált a kulcscsontomban.
Éjszaka lett és csend, csak a föld ropogása, az ásó nyekkenése hallatszott.
Tudtam, most hatalmas dolgot viszek véghez, nagyobbat, mint eddig valaha.
Még néhány ásómély, és elérem a szennygödör tervezett alját.
A gödör hűvösében az arcomra szállt a meleg lélegzésem, és a légzésem párája víznek kicsapódott, hideg izzadság és forró lehelet keringett a fejem körül.
A derekam egy pillanat alatt elfáradt, nem bírtam felegyenesedni, ott álltam mozdulatlanul begörnyedve.
Végtelenül síri csend volt, a kezemmel apránként fölmászva az ásó nyelén próbáltam kiegyenesedni.
Mert éreztem, valaki figyel a gödör szélén állva.
Először nem rémültem meg, biztos voltam benne, hogy a mester, az ő végtelen gondoskodása minden munkását eléri.
De tévedtem.
Egy óriási, mint egy dinnye, akkora fejű kutya figyelt le rám a mélybe.
Szúrós szemével nézett, nem mozdult.
Oldalt néztem, ott még egy, a hátam mögött a harmadik.
Úgy éreztem, egy szempillantás alatt belepusztulok a félelembe, és mint a forró vasra öntött víz, elillanok a rémület hevében.
De nem illantam sehova, a fogaim összeszorítva, a nyakam behúzva, érzéketlen kezem az ásó nyelén égett.
Mit akartok, motyogtam a fogaim között, takarodjatok, suttogtam a félelem befelé szivárgó hangján.
Túl közel éreztem a fejem a fogaikhoz, lekuporodtam, a gödör falához húzódva magam elé raktam a viharlámpát, a lábamon keresztbe az ásót.
A kutyák nem mozdultak, a hirtelen félelem az utolsó erőszikrát is kicsavarta belőlem, minden további nélkül mély álomba zuhantam.
Arra ébredtem, hogy fázom, a fél hátam lefagyott, s ahogy fölnyitottam száraz és ragacsos szemhéjamat, kivilágosodott, a kutyák eltűntek, a lámpa kialudt.
Föltápászkodtam, majd kimásztam a gödörből, megmozgattam a tagjaimat, gyorsan vizeltem, ittam, majd visszatértem a gödörbe, hogy mire a mester megérkezik, elkészüljek a szennygödörrel.
Az utolsó néhány ásónyom volt hátra, amikor ismét éreztem, figyel valaki.
Ezúttal nem hittem semmiben.
Mielőtt fölnéztem volna, még kidobtam az utolsó pár kupac földet, majd újból az ásó nyelébe kapaszkodva kiegyenesedtem.
A mester állt a gödör szélén, majd ahogy ránéztem, leguggolt hozzám.
Kész vagyok, mester, mondtam a fogaimat összeszorítva, és hihetetlen büdösnek éreztem magam.
A mester csak nézett, nem szólt, felhőnyi mosoly villant át az arcán, majd ismét elkomorult.
Néztem a szemét, aztán körbe magamon, szagoltam a levegőt, szorítottam az ásó nyelét; nem értettem, mi van.
Meghalt a nagymamád tegnap éjjel, mondta a mester.
Miben, kérdeztem hidegen.
Annyiféle baja volt, hogy abból egy is végzett volna vele.
Meghalt, ismételgettem magamban az értelmetlenségig, a gödör mélyére bámultam, de nem láttam semmit, csak az ő kócos, ősz hajfürtjeit, ahogy utoljára láttam a betegágyon, s hallottam a kapuja nyikordulását, ahogy kiléptem akkor tőle, s azon tűnődtem, vajon miért nem csókoltam meg most is az arcát, ahogy máskor mindig.
És most nem akartam elhinni, hogy ezen múlott, hogy akkor valahogy nem volt bennem elég szeretet; azt gondoltam, majd legközelebb bepótolom, de nem, nem lehetett.
A gödör mélyén állva úgy éreztem, ha mégis rajtam is múlik minden, akkor ennél mélyebbre már nem süllyedhetek
.