Aranylelet

Azelőtt úgy tudtuk, a régi agyagbányát azért zárták le, mert a nagy földrengésben leomlott az agyagfal, és előkerült egy csomó felbecsülhetetlen értékű történelem előtti dombormű, de mióta Zsolt egyszer mutatott nekünk egy aranyrögöt, mindenki tudta, hogy igazából nem azért nem lehetett odamenni, hanem azért, mert a régi agyagbányában a falak tele vannak arannyal, elég csak ráhúzni kalapáccsal a palára ott, ahol a telérek futnak, és már pörögnek is ki a falból a nugátok. Zsolt azt mesélte, hogy az apja fiókjából lopta ki az aranyrögöt, a vasutas igazolványa és a kitüntetései mellől, azt is megengedte, hogy kézbe vegyük, nagyon súlyos volt, jól lehetett érezni, hogy tényleg arany. Többször el is akartunk menni az agyagbányába, kipróbálni, hogy tényleg lehet-e ott aranyat szedni, de amíg Vászile bá őrizte a telepet a két farkaskutyájával, addig nem sikerült, mert Vászile bá éjjel-nappal ott volt, egy régi lakókocsiban lakott, és sohase engedett be senkit a bánya területére, de még a bányatelepre se, és a kutyáit se fogta soha láncra, mikor egyszer Zsolt fogadásból átmászott a kerítésen, az egyik úgy bokán harapta, hogy Zsolt harminc injekciót kellett kapjon utána a hasába, úgyhogy amikor hallottuk a hírt, hogy Vászile bá felakasztotta magát, egyáltalán nem sajnálta senki, annak meg még külön örültünk, hogy előtte még a kutyákat is agyonlőtte. Zsolt rögtön mondta is, hogy most ki kell használni a lehetőséget, és el kell menni aranyat szedni, még mielőtt kineveznek oda valami új őrt, legjobb ha azonnal indulunk is, úgyhogy menjünk haza gyorsan kalapácsokért, mert ő tényleg nagyon szeretné látni már azokat a régi domborműveket.

Az agyagbánya messze volt, biciklivel mentünk, én Zsolt mögött ültem a csomagtartón, Jancsi meg Csabi előtt a vázon. A kerítés elég magas volt, de a leláncolt kapu tetején nem volt szögesdrót, Jancsi kitalálta, hogy ha nekitámasztjuk a kapunak az egyik biciklit, akkor az ülésről már nem lesz nehéz felmászni a tetejére, és tényleg elég könnyen átmásztunk, csak mikor már mind a négyen bent voltunk, akkor mondta Zsolt, hogy tiszta hülyék vagyunk, mert inkább le kellett volna verni kalapáccsal a lakatot, mert akkor legalább a bicikliket is behozhattuk volna, de Jancsi csak legyintett, hogy mindegy, az a fő, hogy végre bejutottunk, és nem kell félni azoktól a nyomorult kutyáktól.

A domborműveket én sokkal izgalmasabbaknak képzeltem, szép nagyok voltak, az igaz, fent magasan az agyagfalon, vagy négy méterre a földtől, nem nagyon tudtam elképzelni, hogy hogy másztak fel olyan magasra, akik csinálták, de eléggé el voltak kopva, nem is nagyon lehetett látni, hogy mit ábrázolnak, valami házakat láttam, meg állatokat, meg egy csomó emberi alakot, egypáran nyilaztak, és voltak, akik egy lovas taligáról lándzsával vaddisznókra meg medvékre vadásztak, volt ott még egy óriási nagy ember is, aki földön feküdt, de az már nem látszott, hogy férfi vagy nő, az arcából is inkább csak a két szeme maradt meg, a többit elmosta a hó meg az eső, Jancsi mondta is, hogy nem érti, hogy mi ebben a felbecsülhetetlen, mikor alig lehet látni rajta valamit, Zsolt erre azt mondta, hogy ő úgy hallotta, hogy ez egyáltalán nem is történelem előtti, hanem csak a bányászok csinálták unalmukban, és aztán félig betapasztották, mert olyan rosszul sikerült, és hát tényleg nincs nagyon mit nézni rajta.

Vászile bá bódéja ott állt a fal tövében a domborművek alatt, vagy tíz méterre a tó partjától, egy olyan kerekes lakókocsi volt, mint amilyenben az építőmunkások szoktak lakni, amikor elmentünk mellette, Zsolt megszólalt, hogy be kéne menni, meg kéne nézni, hogy mi maradt az öreg után, de Csabi erre keresztet vetett és úgy mondta, hogy Isten ments, hogy oda bemenjünk, mert azzal csak a Vászile bá szellemét háborgatnánk, ez az agyagbánya amúgy is egy kísértet járta hely, de erre Zsolt azt mondta, hogy ez csak babonaság, ő egyáltalán nem hisz a kísértetekben, pedig ő is hallotta, hogy a bányagödör mélyén a tó tele van csontokkal, de azt se hiszi, az emberek csak azért beszélnek ilyeneket, mert szeretik ijesztgetni egymást, és ha elég tiszta lesz a víz, akkor lehet, hogy egyszer le is fog merülni, hogy megnézze, Vászile bának meg nem lehet szelleme, mert egyáltalán nincsenek is szellemek, és amikor ezt mondta, kihúzta a nadrágszíjából a kalapácsát, és jól rávágott vele egypárszor a bódé oldalára, és közben azt kiabálta, hogy Vászile bá szelleme jöjjön elő, ha mer, és akkor először tényleg nem is történt semmi, de aztán egyszer csak megmozdult valami bent a bódéban, morgás, meg csikorgó kaparászás hallatszott, meg nyögések, és az egész bódé megmozdult egy kicsit, és én úgy megijedtem, hogy majdnem kiesett a kezemből a kalapácsom, és láttam, hogy Zsolt is krétafehérre sápadt, és tudtam, hogy el kéne futni, de annyira összerándult a gyomrom, hogy meg se tudtam mozdulni egyáltalán, és a többiek se mozdultak, hanem csak álltunk ott mind a négyen a bódé előtt, és akkor láttam, hogy a bódé alól, a nagy kerekek közül, kinyúl egy fehér csontkéz, és Csabi azt kiáltotta, hogy Istensegíjjen, most mind elvesztünk, a csontkéz meg ide-oda tapogatózott, én is kiáltani akartam, de nem tudtam, mert egy hang se jött ki a torkomon, és akkor a csontkéz mellé kinyúlt egy másik kéz is, de ez már igazi emberkéz volt, és akkor már láttam, hogy a csontkéz nem is csontkéz, hanem csak egy mankónak a vége, aztán az egész mankó kirepült a kerekek közül, és utána egy másik is, és akkor káromkodás, morgás meg lihegés hallatszott, és a bódé alól nagy nehezen előkúszott egy fél lábú ember, a jobb oldalon, ahol a lába majdnem egészen hiányzott, csomóra volt kötve a katonanadrágja üres szára, hosszú, csimbókos haja volt és nagy fekete szakálla, amikor végre egészen kikúszott a bódé alól, megfogta az egyik mankót, és úgy térdelt fel, hogy az ép lábával arra támaszkodott, aztán megint benyúlt a bódé alá, a hevedernél fogva kihúzott egy hatalmas zöld hátizsákot, kivett belőle egy literes üveget, aztán a hóna alá támasztotta az egyik mankót, nyögve felegyenesedett, akkor láttuk, hogy nagyon sovány, de nagyon magas, egy jó fejjel nagyobb volt még a bódénál is, a fogával kihúzta az üvegből a parafa dugót, a bódé tetejére köpte, ivott egy nagyot, és csak azután kérdezte meg, hogy kik vagyunk, és mi az anyánkpicsáját keresünk a kerítésen belül.

Zsoltnak addigra már visszatért az arcába a szín, egyből kihúzta magát, szalutált, és úgy mondta, hogy tizedes elvtársnak jelenti, hogy mi Vászile elvtársat keressük, mert társadalmi munkára jöttünk, a tizenhármas iskolából, a műhelytanár küldött lemezt kalapálni, és mutatta is a kalapácsot, én meg láttam, hogy a féllábú embernek tényleg tizedesi váll-lap van a zubbonyán, de csak az egyik volt meg, a másik helyén csak a varrás látszott. Először semmit se szólt, csak végignézett rajtunk, megigazította a hóna alatt a mankóját és még egyet ivott az üvegből, aztán azt kérdezte, hogy tényleg Vászile bához jöttünk-e, mondjuk meg őszintén, mert ő úgy tudta, hogy szegény édesapjának nem voltak barátai, úgy tudta, hogy senki se gyászolja, sőt még azt is hallotta, hogy inkább csak mindenki örül a halálának, mert az emberek, Isten bocsássa meg nekik, de nem nagyon szerették az ő édesapját, és még most, hogy meghalt, sincs róla egy jó szavuk se, olyanokat mondanak róla, hogy eldobta magától az életet, hogy felakasztotta magát, ilyen hazugságokkal akarják bemocskolni az emlékét, és akkor mi meg ilyen szeretettel keressük szegény jó öreget, talán bizony nem is hallottuk még a hírt, és akkor Zsolt mondta, hogy nem, mikor történt, a féllábú ember meg azt felelte, hogy még három napja sincs, de tudjuk meg, hogy nem öngyilkosság volt, és akkor mind mondtuk, hogy őszinte részvétünk, és nagyon sajnáljuk, és nem is akarunk akkor tovább zavarni, és én már fordultam is vissza a kapu irányába, de a tizedes ránk szólt, hogy várjunk, ne siessünk, mert kérdezni akar tőlünk még egy-két dolgot, ne sértsük meg azzal, hogy így faképnél hagyjuk a gyászban, úgyhogy akkor visszafordultunk mind a négyen, a tizedes meg azt kérdezte, hogy mióta ismerjük az apját, Zsolt meg azt felelte, hogy elég régóta, már majdnem három éve, a tizedes erre bólintott, aztán ivott egyet az üvegből, és azt mondta, hogy arra kér, hogy őszintén válaszoljunk, ne mocskoljuk be udvariaskodással az édesapja emlékét, szóval arra kér, hogy mondjuk el, hogy milyen ember volt, milyennek ismertük, és Zsolt akkor először semmit se mondott, csak a földet nézte, aztán mégiscsak felnézett a tizedesre és úgy mondta, hogy jó ember volt, szigorú és hirtelen haragú, de nagyon becsületes, nagyon egyenes ember. Ahogy ezt mondta, láttam, hogy az egyik kezével a háta mögött int, és akkor én is megszólaltam, és mondtam, hogy bizony, jó ember volt, és Jancsi és Csabi is ugyanezt mondták, meg azt, hogy Isten nyugtassa. A tizedes erre bólintott, és azt mondta, hogy jó fiúk vagyunk, és áldjon meg az Isten, aztán odanyújtotta Zsoltnak az üveget, és mondta, hogy húzza meg az édesapja emlékére, Zsolt meg elvette az üveget, és ivott, a tizedes meg közben előhúzott egy zsebkendőt, és hangosan kifújta az orrát, és mikor Zsolt vissza akarta adni az üveget, a zsebkendőn keresztül rászólt, hogy a többieknek is adjon, ők is megérdemlik, ők is szerették az apját, úgyhogy akkor Jancsi is és Csabi is ivott, aztán nekem is odakínálták az üveget, ittam is belőle egy kortyot, csípős szilvapálinka volt, de olyan erős, hogy köhögni kellett tőle, és ahogy leengedtem az üveget, és láttam, hogy kinyílik a bódé ajtaja, és előjött belőle egymás után három hatalmas nagy pásztorkutya, legalább akkora volt mindegyik, mint egy bernáthegyi, és olyan nagy, kerek fejük volt, mint a medvéknek, megálltak előttünk, nem is ugattak, nem is morogtak, csak néztek, de az is elég volt, mert éreztem rögtön, hogy kihűl és elnehezül a testem, és a többieken is láttam, hogy mind legalább annyira félnek, amennyire én, de akkor a tizedes csettintett egyet, és a kutyák egyszerre leültek, a tizedes meg mondta, hogy bocsássunk meg, nem akart megijeszteni, a kutyák a köhögésre jöttek elő, mert ezek igazi embervadász kutyák, de mi ne féljünk, minket nem fognak bántani, csak arra az egyre vigyázzunk, hogy futni ne próbáljunk, mert akkor a kutyák el fognak kapni, mert bele van kódolva nekik a génjeikbe, hogy a futó embert, azt földre kell vinni, és meg kell marcangolni, úgyhogy eszünkbe ne jusson a kutyák elől szaladni, hanem csak szép lassan mozogjunk, és ne nézzünk a szemükbe, és akkor nem esik bántódásunk, aztán kivette a kezemből az üveget, kiitta belőle a maradék pálinkát, behajította az üveget a tóba, egy nagyot sóhajtott, és mondta, hogy csak azért szégyelli magát, mert későn érkezett, és nem tudott ott lenni az édesapja temetésén, pedig azonnal indult, ahogy megkapta a hírt, de szegény öreget nagyon gyorsan eltemették, szörnyű dolog ez, hogy nem tudott rendesen elbúcsúzni az öregtől, most meg már fél napja itt van, de nem volt bátorsága bemenni az öreg bódéjába, a kutyákat is csak nemrég küldte be, hogy nézzenek egy kicsit körül, mert ő még gyerekkorából emlékszik erre a lakókocsira, és eléggé fél az emlékektől, pedig higgyük el, nem gyáva ember, nem is tudja, hogy mért mondja el ezt nekünk, gyerekek vagyunk, úgyse értjük meg, de mégis, valakinek csak el kell mondania, és valamiért úgy érzi, hogy bennünk megbízhat, úgyhogy egy nagy szívességet szeretne kérni tőlünk, ha dolgozni jöttünk ide, akkor úgyis ráérünk, legyünk olyan jók, és segítsünk neki számba venni az atyai örökségét, mert ő attól fél, hogy egyedül ehhez kevés lesz az ereje, meg hát ugye így mankósan rakodni se túl könnyű, amikor azt mondta, felénk is mutatta az egyik mankóját, a kutyák ettől mordultak egyet, Zsolt meg mondta, hogy ez csak természetes, a legkevesebb, amit megtehetünk. A tizedes akkor bólintott, megint kifújta az orrát, aztán mondta, hogy nagyon köszöni, rögtön az elején látta rajtunk, hogy számíthat ránk, aztán a bódé oldalához támasztott kempingszékre, kempingasztalra és napernyőre mutatott, és mondta, hogy akkor először is állítsuk fel az ernyőt, és tegyük alá a széket és az asztalt, mert szeretne egy kicsit úgy elüldögélni, ahogy az apja szokott volt, aztán kezdjük el kipakolni a bódét, hogy számba vehesse, hogy mi maradt az apja után.

A napernyőt elég nehéz volt beleszúrni az agyagos földbe, utána meg, mikor felhúztuk, háromszor is összecsuklott, mert sehogy se akart beakadni a rugós pöcök, és ettől az egyik kutya felült és öblösen ugatni kezdett, de a tizedes épp csak ráemelte az egyik mankóját, és rászólt, hogy csend legyen, Kloska, és a kutya rögtön elhallgatott és visszakushadt. Közben sikerült végre kinyitni az ernyőt, odatettük alá a kempingszéket, felállítottuk a kempingasztalt is, akkor a féllábú ember odabicegett, és nagy nehezen leült a székbe, és lefektette maga elé az asztalra a két mankóját, hátradőlt, megtörölte az arcát, aztán mondta, hogy úgy érzi, hogy felkészült, úgyhogy legjobb lesz, ha kettő közülünk bemászik a bódéba, és elkezd szépen kiadogatni mindent, ami csak mozdítható, a másik kettő meg rakjon szépen mindent egy kupacba, aztán majd ő is jön, és megnézi, hogy miket találtunk, eddig még csak annyira futotta a bátorságából, hogy benézett a bódé ajtaján, de anynyi rengeteg mindent látott ott, annyi ismerős tárgyat, hogy egészen megijedt, úgyhogy jobb is, ha gyorsan elkezdjük, mert elég sok mindent ki kell majd pakolni. Zsolt el is indult mindjárt a bódé felé, és szólt, hogy menjek én is, nem nagyon akartam, de ellenkezni se volt kedvem, na és ahogy a bódé felé léptünk, a kutyák felcsapták a fülüket, és megint morogni kezdtek, én csak akkor vettem észre, hogy mindegyiknek le van vágva valamelyik füle, a tizedes meg rájuk kiáltott, hogy kushadjanak, minket nem kell őrizni, mi az édesapjának a barátai vagyunk, úgyhogy akkor a kutyák csak néztek, de nem mozdultak, én meg azt gondoltam, hogy mégiscsak jó, hogy Zsolt engem választott, és nem Jancsit vagy Csabit, mert ott bent legalább a kutyáktól nem kell tartani.

Ahogy felléptem az élükre állított téglákon a bódé ajtajához, azért csak eszembe jutott, hogy mit mondott Csabi a szellemekről, éreztem, hogy mindjárt kimegy a lábomból az erő, és összecsuklok, mint a rongy, de aztán a kutyákra néztem, és megfogtam az ajtófélfát, Zsolt is sóhajtott egy nagyot, mielőtt kinyitotta volna az ajtót, és akkor én is egy nagyot szívtam a kinti friss levegőből, még mindig nagyon féltem, de azért mégis be mertem lépni az ajtón. Egyszerre mentünk be Zsolttal, azelőtt sose jártam olyan helyen, ahol meghalt volna valaki, egy kicsit kíváncsi is voltam, hogy milyen lesz, tiszta libabőr volt mind a két karom. Belülről sokkal nagyobbnak tűnt, legalább kétszer akkorának, mint kívülről, nagyon nedves és penészszagú volt a levegő, először alig láttam valamit, mert csak az ajtón jött be fény, azt meg pont elálltam, de amikor Zsolt letépte az ablak elé akasztott sátorlapot, már egész jól lehetett látni, tényleg elég nagy összevisszaság volt a bódéban, a közepén egy hokedlin egy nagy tölcséres gramofon állt, körülötte a padló tele volt összegyűrt újságokkal, konzervdobozokkal és sörösüvegekkel, az egyik üvegbe belebotlottam, majdnem elestem, de aztán megkapaszkodtam egy vállfára akasztott télikabátba, legalább még tizenöt másik télikabát volt oda mellé felakasztva, és alattuk még a padlón is kupacban álltak a kabátok, és ahogy belerúgtam a kabáthalomba, felszállt belőle valami enyvszagú sűrű büdösség, de olyan, hogy attól majdnem öklendezni kellett, odaszóltam Zsoltnak, hogy ezt jól megcsinálta, de ő erre azt mondta, hogy fogjam be a szám, mert ha volt jobb ötletem, akkor mért nem mondtam, és különben is, még az is lehet, hogy Vászile bá is kiásott magának egy kis aranyat, és akkor azt még meg is találhatjuk, ha meg nem, akkor nem, de örülhetünk, hogy ennyivel megúsztuk, aztán elhallgatott, és kidobta az ajtón a sátorlapot, a gramofont is felkapta a hokedliről, azt is kiadta az ajtón, úgyhogy akkor én is megfogtam vagy három kabátot, és odavittem a bódé ajtajához, és kidobtam egyszerre mind a hármat, és attól felkavarodott egy kicsit a por, és valamenynyire elnyomta a szagot, úgyhogy egymás után kezdtem kidobálni az ajtón a többi ruhákat is, az egyik sarokban bőröndök álltak egymásra tornyozva, de legalább nyolc darab, mellettük degeszre tömött nájlonzacskók, vedrek, összehajtott pokrócok, Zsolt a bőröndöket kezdte kiadogatni, a harmadik után összegörnyedt és hallottam, hogy öklendezik, aztán levette a trikóját és az orra elé kötötte, és én is levettem az enyémet és az orrom elé kötöttem, attól kezdve mind a ketten úgy dolgoztunk, de még így is erősen érezni lehetett azt a dohos földszagot, először még odafigyeltem arra, hogy mit veszek a kezembe, hogy épp egy szíjakkal összefogott könyvkupacot vagy egy csomó spárgára fűzött konzervdobozt, de aztán csak adogattam kifele mindent Csabinak válogatás nélkül, csak akkor álltam meg, mikor egy nagy zöld húszliteres benzineskannát próbáltam felemelni, de nem tudtam megmozdítani, szóltam Zsoltnak, hogy segítsen, ketten aztán oda tudtuk cipelni az ajtóhoz, Zsolt meg mondta, hogy a kannát hagyjuk utoljára, ha már ilyen dög nehéz, na és akkorra már majdnem egészen kiürült a bódé, már csak egy téglákra támasztott deszkapriccs volt az egyik fal mellett, Zsolt felnyalábolta róla az elkoszolódott ágyneműt meg a takarót, még az egyik szál deszkát is, és vitte az ajtóhoz, én meg mentem a másik deszkáért, és akkor észrevettem, hogy a priccs fölé a plafonra fel van ragasztva egy újságlap, amikor Vászile bá hanyatt feküdt az ágyában, akkor pont ezt láthatta, felnyúltam és letéptem onnan, hogy elolvassam, egy újságcikk volt az agyagbányáról, hogy milyen csodálatos leletek ott fent az agyagfalon azok a domborművek, történelmi üzenetet hordoznak, felbecsülhetetlen értékű műalkotások, a lap fele egy fénykép volt arról a földön fekvő óriásról, és a képre nagy betűkkel átlósan az volt ráírva lila tintaceruzával, hogy „Elég!", már félig összegyűrtem, hogy ledobjam a földre a többi újságpapírra, de aztán mégis a zsebembe gyűrtem inkább.

Kidobtuk az utolsó priccsdeszkát is az ajtón, aztán megfogtuk a benzines kannát, és nagy nehezen kimásztunk mi is, Vaszile bá fia még mindig a kempingszéken ült, az egyik kutya nyakát vakargatta, Jancsi meg Csabi a ruhákat hányták egy kupacba. Amikor a tizedes meglátott minket a kannával, egyből ránk szólt, hogy vigyük csak oda hozzá azt a benzines kannát, akkor láttam, hogy van a kezében egy új üveg pálinka, majdnem egészen tele volt még, amikor letettük eléje a kannát, a pálinkás üveget a két combja közé vette, aztán kibontotta a kanna csatos zárát, beleszagolt, aztán fél kézzel megfogta, egy nagyot nyögött, a feje fölé emelte, és belecsorgatott belőle egy keveset a szájába, de már köpte is ki azonnal, és a kannát is lecsapta a földre, de úgy, hogy vagy három deci kiloccsant belőle, és azt kiáltotta közben, hogy a kurva világ, milyen igazságtalan is az élet, szegény jó édesapja egészségügyi kékszeszen kellett eltengődjön, az még leszűrve is majdnem ihatatlan, ő meg azalatt literszámra vedelte a jóféle szilvapálinkát, most is azzal van tele a hátizsákja, nem baj, ezután majd másképp lesz, felállt, felemelte a pálinkás üveget, és kilocsolta belőle a pálinkát a földre, de olyan vad mozdulatokkal, hogy kétszer is majdnem elesett, mikor az üveg kiürült, akkor bedobta a tóba, aztán odabotorkált a kupachoz, az egyik mankójával belekotort, kipiszkált a ruhák közül egy uborkásüveget, felemelte és odadobta Jancsinak, hogy menjen és mossa ki, Jancsi még két lépést se ment, de a tizedes már egy bádogvedret is utána hajított, hogy mossa ki azt is, és hozzon benne vizet, felemelt egy nájlonzacskót, mondta, hogy tudta, hogy lesz itt faszén, szegény édesapja mit szenvedhetett, amíg leszűrte a szeszt, kirázott a földre egy kis szenet, egy darabocskát széttaposott, úgy mondta, hogy legalább jó porhanyós, aztán tovább turkált a kupacban, felemelt egy-egy ruhát, megforgatta, visszadobta, közben azt mondta, hogy szegény apja, mennyire szerette a tárgyakat, mennyi mindent összegyűjtött, mert olyan takarékos ember volt, hogy nem volt szíve soha semmit se kidobni, és az Isten bocsássa meg neki, de ezért sokat veszekedett is az öreggel, mindig mondta neki, hogy felesleges ez a sok lószar, mert ő a maga részéről sose értette, hogy minek az embereknek ez a sok kacat, amikor pedig ami egy hátizsákba elfér, az épp elég a boldogsághoz, a sírba úgyse vihetünk magunkkal semmit se, legfeljebb csak azt, amit megiszunk, de az apja az olyan volt, hogy minden tárgyban lehetőséget látott, és minden kopott ócska ruhát úgy nézett, mintha új lenne, ezt ő még most se nagyon tudja szegény édesapjának megbocsátani, nem bizony, elhallgatott, megint kifújta az orrát, aztán lehajolt, felemelt egy nagy vászonzsákot, kibontotta, belenyúlt, kimarkolt belőle egy kis lisztet, belenyalt, aztán a földre szórta, és mondta, hogy szegény drága jó édesapjának évekig puliszkán kellett élni, ő meg azalatt szalonnával meg túróval tömhette magát, milyen nagyon igazságtalan az élet, de most mi is puliszkával és leszűrt szesszel fogjuk megülni az öreg halotti torát, ha már a temetésen nem lehettünk ott, legalább ennyi meglegyen, a magunk módján megadjuk neki a végtisztességet, és ő most megmutatja nekünk, hogy hogy főzik az igazi puliszkát a hegyekben, valamelyikünk menjen el a bódé mögé fáért, a többiek meg segítsenek kibontani a zacskókat meg a bőröndöket, hogy átválogathassa végre ezt a sok hóbeleváncot, úgyhogy akkor mi is elkezdtük kiszórni a földre a zacskókból a ruhákat és a rongydarabokat, a bőröndöket is sorban kinyitottuk, azokban is ruhák voltak, de fajták szerint szétválogatva, az egyikben csak ingek, a másikban csak gombócba gyűrt zoknik meg alsónadrágok, egy harmadikban elegáns női cipők, de legalább vagy tizenöt pár, még egészen magas sarkú is volt köztük, egy másik bőrönd tele volt nyakkendőkkel meg összehajtott nadrágokkal, csak két olyan bőrönd volt, amelyikben nem ruhák voltak, az egyik a gramofonhoz való lemezekkel volt tele, a másikban meg egy csomó összegyűrt régi bankjegy között egy nagy bőrbe kötött könyv volt, az volt ráírva aranyozott betűkkel, hogy a világ történetének enciklopédiája a teremtés kezdetétől egészen az utolsó napokig, amikor a tizedes meglátta, ledobta a sáros télikabátot, aminek a zsebeit tapogatta, és felemelte a könyvet, belelapozott, és mondta, hogy ez volt az apja legkedvesebb olvasmánya, és gyerekkorában sokat mesélt neki belőle, mert az édesapájának a történelem volt a mindene, de hiába, mert ő viszont sose tudta megszeretni a történelmet, legfeljebb csak azokat a részeket, amik a királyokról szóltak, mondjuk, az apja is legszívesebben a régi korok uralkodóiról meg a királyok temetéseiről mesélt, arról, hogy a vikingeket égő hajókban bocsátották az utolsó útra, és arról, hogy az egyiptomiak meg az aztékok milyen síremlékeket emeltek maguknak, és milyen mesés kincseket temettek el velük, és hány szolgát vittek magukkal a halálba azért, hogy legyen, aki a túlvilágon szolgáljon nekik, és mikor kicsi volt, sokáig azt hitte, hogy titokban az ő apja is valami király, épp csak a hatalmáról kellett lemondani neki a nép javára.

Jancsi közben megjött a vízzel, Csabi is hozott három nagy fahasábot. A tizedes előhúzott a bódé alól egy kormos bográcsot, átöntött bele vagy két liter vizet a vederből, a többit kilottyantotta, aztán felfordította a vedret, elővett a zsebéből egy bicskát, a legnagyobb pengét egymásután háromszor belevágta a veder fenekébe, aztán félig megtöltötte faszénnel a vedret, ráállította az uborkásüveg szájára, és teletöltötte kékszesszel, a lyukakon lassan csepegni kezdett a leszűrt szesz, fekete volt, olyan, mint az egészen híg sárlé. A tizedes megtörölte a kezét, ránk nézett, aztán felénk rúgta Vászile bá régi bádog mosdótálát, úgy mondta, hogy még egy utolsó szívességet kérne tőlünk, azt szeretné, ha mindenki keresne magának egy rongyot, aztán kicsit lecsutakolnánk kívülről a bódét, nem kell nagyon, csak épp annyira, hogy kilátsszon az eredeti színe, addig ő megrakja a tüzet a puliszka alá, aztán megüljük a tort, és a magunk módján megadjuk szegény jó öregnek a végtisztességet.

Én mentem el megmerni a mosdótálat, a bányatóban a víz szürke volt és nagyon zavaros, és a szaga is elég furcsa volt, eszembe jutott, hogy mit mondott Zsolt a csontokról a tó fenekén, ahogy beledugtam a kopott bádogtálat a vízbe, olyan hangosan fröccsent bele, hogy majdnem rögtön kikaptam belőle, a víz úgy futott körbe a tálban, mint egy kicsi örvény, kilöttyintettem a partra, másodszor már óvatosabban mertem meg a tálat, odavittem a többiekhez, Csabi a kezembe nyomott egy összegyűrt nyakkendőt, megnedvesítettem, aztán elkezdtük dörzsölni a rongyokkal a bódé oldalát, és Zsolt odasúgta nekem, hogy még szerencse, hogy nem a belsejét kell kicsutakolni, én meg visszasúgtam, hogy attól félek, hogy arra is sor fog kerülni, mert ha azokon a rohadt kutyákon múlik, akkor estig itt leszünk, Jancsi meg azt súgta, hogy akkor legalább az aranyat találnánk meg, akkor én mondtam, hogy azt hiszem, tudom, hogy hol van, és elmeséltem a többieknek, hogy mit találtam takarításkor, Csabi mondta, akkor most már biztos, hogy az aranynak ott kell lennie az agyagfalban, a domborművek alatt, csak oda kéne menni valahogy, ha már így dolgozni kell, legalább valami hasznunk is legyen belőle, de Zsolt erre semmit se mondott, csak belevágta a mosdótálba a rongyát, aztán sóhajtott egyet, kivette, kicsavarta, és dörzsölte tovább a bódé oldalát.

Amíg dolgoztunk, a tizedes a kempingszéken ült, és azt a vastag történelemkönyvet lapozgatta, és egyszer csak láttam, hogy feláll, ledobja a könyvet a földre, rálocsol a lapjaira egy jó liter szeszt a demizsonból, aztán rádob egy meggyújtott gyufát. A szesz kékes fénnyel lobbant fel, ahogy a könyv papírja égni kezdett, a lapok szétnyíltak, mintha olvasni akarna róluk valaki, a tizedes azt se várta meg, hogy lelohadjanak a lángok, rögtön rátöltött egy kis faszenet a zacskóból, aztán csak úgy, minden alátét nélkül ráállította a szénre a bográcsot, odahúzta mellé a kempingszéket, leült, fél kézzel szórta a lisztet a bográcsba, közben egy száraz ággal kevergette a puliszkát, ahogy a bódét mostam, láttam, hogy a kutyák közül feláll néha valamelyik, lassan odasomfordál a bográcshoz, a tizedes olyankor felé suhintott a faággal, a kutya rá se nézett, úgy kerülte ki az ütést, lassan körüljárta a tizedes székét, aztán visszament szépen a helyére és visszafeküdt a másik két kutya mellé, aztán nemsokára egy másik állt fel és ment egy kört a tizedes körül.

A bódé még mindig ugyanolyan szürke volt, mint amikor elkezdtünk dolgozni, pedig rengeteg koszt levakartunk már róla, a mosdótálban a víz olyan volt már, mint a folyékony sár, nem is nagyon dugtuk bele a rongyokat, láttam, hogy a többiek is inkább csak a tizedest nézik, ahogy a puliszkát kevergeti. Egyszer csak levette a bográcsot a tűzről, odadobta a faágat a kutyáknak, aztán felállt, és szólt, hogy menjünk oda, a vederhez lépett, letette az uborkásüveg mellé a földre, felemelte az üveget, hosszan ivott a szürke szeszből, csak akkor engedte le, mikor odaértünk, akkor láttam, hogy a kempingasztalra ki van téve egymás mellé hat kis befőttesüveg, a tizedes magasról öntötte beléjük a szeszt, az uborkásüveg szája széles volt, elég sok pálinka az üvegek mellé ömlött az asztalra, de aztán mindegyik színültig megtelt, akkor a tizedes mindenkinek a kezébe adott egy befőttesüveget, ő is a kezébe vett egyet, aztán elővett egy gyufát, és meggyújtotta a szeszt az utolsó üvegben, aztán mondta, hogy az apja emlékére igyuk ki fenékig. Én nem nagyon akartam inni, mert még mindig tele volt a torkom a pálinka ízével, de ahogy a lobogó kék lángot néztem, mégiscsak felemeltem a befőttesüveget, mégiscsak belekortyoltam a szürke szeszbe, olyan íze volt, mint a folyékony füstnek, először hidegen végigkarcolta a torkom, aztán égetni kezdett, úgyhogy muszáj volt köhögni, a többiek is köhögtek, egyedül csak a tizedes itta ki az egész szeszt a befőttesüvegéből, letette az asztalra, úgy mondta, hogy az apja nagyon szerette a szeszt, az vitte a sírba, idén lett volna hetvenhat, és ha nem ivott volna, a százat is megérte volna, az biztos, de így legalább egy kicsit könnyebb élete volt, mert a szesz arra jó, hogy megkönnyítse egy kicsit az életet, mi ezt most még nem tudjuk, mert gyerekek vagyunk, de majd meg fogjuk tanulni, ne féljünk, régen ő se értette, össze is veszett az italon az apjával, de azóta őt is megtanította erre az élet, igen, megtanította, mikor ezt mondta, a tenyerével a combcsonkjánál végigsimított a nadrágján, aztán újratöltötte a befőttesüvegét, és nekünk is intett, hogy tartsuk oda a saját üvegeinket, azokat is újratöltötte, aztán felemelte a bográcsot, ráborította belőle a puliszkát az asztalra, kimarkolt belőle egy nagy darabot, aztán tele szájjal mondta, hogy jó étvágyat, együnk, tiszteljük meg az édesapja emlékét. Zsolt akkor belemarkolt a puliszkába, és mondta, hogy azt kívánja, hogy legyen szegény Vászile bának könnyű a föld, megette a puliszkát, aztán kiloccsantott egy kis szeszt a poharából, és beleivott, akkor aztán mi is vettünk a puliszkából, itt-ott fekete volt a koromtól, ahogy rágtam, éreztem, hogy ropog a fogam alatt, de nem volt rossz, főleg azért nem, mert elvette a szesz keserű füstízét, a többiek is ettek, a tizedes is vett még egy nagy marékkal, aztán felemelte a befőttesüvegét és lehajtotta belőle az egész szeszt, és odavágta az üveget a bódé falához, de úgy, hogy szilánkokra törött, és azt kiáltotta, hogy jól van, sírtunk eleget, most már mulassunk, ne nézzünk már hátra, csak előre, azzal kihúzott egy lemezt a kupacból, feltette a gramofonra, közben mondta, hogy ez volt az apja kedves nótája, tudjuk meg, most már nincsen senki a világon, aki így tudna énekelni, aztán rászólt Jancsira, hogy üljön oda a hokedli mellé, és ne hagyja lejárni, aztán ráengedte a lemezre a tűt, azelőtt sose hallottam ilyen régi gramofont, a tölcsér egész hangosra felerősítette a zenét, nagyon sercegett és recsegett, de azért tisztán hallani lehetett a furulyát, a hegedűt meg a harmonikát, és a reszelős-karcos női hangot, a dal valami erdőről szólt, hogy minden csupa árnyék benne, csupa árnyék meg sötétség, olyan sűrű, hogy mind megfojtja a jóságot meg a szerelmet, nem nagyon emlékszem a szövegre, inkább csak arra, ahogy az öreg énekesnő a hangját rezegtette, olyan volt, mint amikor a szél egymásnak csapja a száraz ágakat, a kutyák felemelték a fejüket, és halkan nyüszíteni kezdtek, de úgy, hogy a zenével együtt halkult és hangosodott a hangjuk, és akkor a tizedes táncolni kezdett, ott a szétdobált ruhák, cipők és kacatok között, énekelt is, de nem volt az igazi ének, inkább csak olyan mély, hörgő károgás, mint amilyen a varjaké, és tényleg, ahogy a tizedes a mankóját emelgetve fél lábon ugrált, olyan volt, mint egy nagy szürke varjú, de mégse volt nevetséges, és ahogy néztem, valahogy megmozdult bennem a szesz, de nem csak bennem, hanem Zsoltban is, és Csabiban is, de még Jancsiban is, ott a hokedli mellett, egyszerre mozdult a lábunk, egyszerre tártuk szét a karunkat, egyszerre kezdtünk táncolni mi is, ott a sok szétdobált régi holmi között, először még figyeltem, hogy semmire se lépjek rá, és semmibe se rúgjak bele, átléptem a szétdobált ruhákon, meg a szétszóródott üvegeken, meg a könyveken, de aztán egyszer rosszul léptem, belerúgtam egy kibelezett rádióba, hallottam, hogy valami reccsen, Zsolt is ráugrott egy szalmakalapra, aztán a zene még jobban felhangosodott, már a szesz mozgatta a karom és a lábam, és akkor már nem is tudtam, hogy hova lépek, mit rúgok arrébb, mire taposok rá, nem tudtam már, hogy mi roppan össze a bakancsom alatt, egy műanyag fagylaltos pohár, vagy egy régi repülőmodell, egy kartondoboz, egy műanyag fésű, vagy egy napszemüveg, a többiek se figyeltek, Jancsi belerúgott egy könyvbe, telibe kapta, ahogy repült, szétnyílt, a lapok kifordultak a gerincéből, nem is láttam leesni, mert elpördített a zene, a tizedes is ott ugrált velünk, fél lábon leguggolt, felegyenesedett, a levegőbe rúgta magát, a mankójára támaszkodott, szerteszét repültek körülötte is a tárgyak, a nyakkendők, lemeztokok, fényképek, papírdarabok, bankjegyek, zsebkendők és harisnyák úgy kavarogtak körülötte, mint valami forgószél, mi is ugráltunk, a gramofon úgy szólt, hogy a mellkasomban éreztem a tű hangos sercegését, a harmonikaszótól meg zúgott már a fejem, láttam, hogy a tizedes eldobja a mankóit, felemeli a benzines kannát, úgy öleli, mint egy nőt, közben fél lábon táncolt, körbepördült, majdnem elesett, de azért megtartotta a zene ütemét, odaugrált a bódéhoz, kicsatolta a kannát, aztán ugrálva locsolni kezdte a bódéra a szeszt, a szaga összekeveredett a föld szagával, felénk szállt, nagyon erősen lehetett érezni, közben a kanna kiürült, a tizedes elhajította, a hajítás lendületétől hanyatt esett, a gramofonon épp akkor járt le a lemez, hirtelen nagyon nagy csend lett, Jancsi nem húzta fel újra, mi is megálltunk, szédültem, úgy forgott körülöttem minden, mintha még mindig táncolnék, a föld is hullámzott, hol besüppedt, hol felpúposodott a talpam alatt, alig tudtam állva maradni, a többiek is ide-oda dülöngéltek, előregörnyedtek, hátrahajoltak, majdnem úgy, mintha még mindig táncolnának, a szesz gőze olyan volt, mint a halványszürke füst, de azon keresztül is láttam, hogy a tizedes ott a földön fekve elővesz egy doboz gyufát, ahogy meg akart gyújtani egy szálat, az egész doboz meggyúlt a kezében, és akkor hozzávágta a bódéhoz az egész dobozt, és azt kiáltotta, hogy fel kéne gyújtani az egész világot, fel az egész kurva világot, hogy égjen szét az egész, és a bódén akkor végigfutott a láng, a szesz vonalait követte, de aztán gyorsan belekapott a festékbe és a fába, és nagy ropogó sárga lángokat vetett, úgy égett, a tizedes közben még mindig ott feküdt a földön, kinyúlt, kihúzta a bódé kereke elől az éket, és akkor az égő bódé megrázkódott, és nagyon lassan gurulni kezdett a lejtős parton, lefele, a bányató fele, a tizedes megpróbált feltápászkodni, de nem volt mibe kapaszkodnia, és mankó nélkül nem tudott felállni, úgyhogy visszafeküdt a földre és oldalra fordulva nézte, hogy az égő bódé lassan begurul a vízbe, az alsó részén a lángok sisteregve kialudtak, de nem süllyedt el, és a felső része tovább égett, lángolva úszott befele, a tó közepe felé, aztán megállt, mintha megfeneklett volna, nem süllyedt tovább, és nem is sodródott semmilyen irányba, a lángok vörösen tükröződtek a szürke vízen, olyan volt, mintha lángolt volna a tó egész közepe, a tizedes meg mozdulatlanul feküdt a földön, a karjára hajtotta a fejét, és a tüzet nézte.

Én se tudtam levenni a szemem a lángokról, az jutott eszembe, amit Zsolt mondott a csontokról a tó fenekén, tudtam, hogy a tűz egészen a meder legaljáig levilágít, hogyha odamennénk a vízhez és belenéznénk, láthatnánk, hogy mi van a mélyben, majdnem el is indultam a víz felé, de akkor Zsolt megszólalt, hogy jobb, ha megyünk, mert a tizedes mindjárt felébred, aztán kitalál valami újabb ünnepséget az apja emlékére, és akkor odanéztem, és láttam, hogy a tizedes széttárt karokkal, tátott szájjal horkolva fekszik a földön, és mondtam, hogy tényleg menjünk, mert mindjárt összeesünk mi is, de akkor Jancsi azt mondta, hogy ha már eddig kibírtuk, akkor most már mindenképpen nézzük meg, hogy van-e a falban arany, a kutyáktól úgyse tudnánk elmenni, mert nem hagynának, a tizedes megmondta, hogy embervadász kutyák, és akkor Zsolt bólintott és mondta, hogy igaza van, a kutyákkal tényleg csinálni kéne valamit, én meg mondtam, hogy tudom is már, mit, aztán odamentem a kempingasztalhoz, és lelöktem a maradék puliszkát a földre, aztán ráöntöttem az uborkásüvegből a maradék leszűrt szesz, volt még benne legalább két liter, ha nem több, ledobtam a földre a kiürült uborkásüveget, és akkor a kutyák odanéztek a hangra, én meg rájuk szóltam, hogy jöjjenek ide, mert itt a finom papi, és mire arrébb léptem, jöttek is már, és nekiestek a pálinkás puliszkának.

Én még mindig eléggé szédültem, de azért odamentünk az agyagfalhoz, a kutyák nem jöttek utánunk, odamentünk egyenesen az elkopott dombormű alá, megálltunk a fal előtt, közelről olyan volt, mintha pikkelyes lett volna, olyan, mint valami sárkánybőr, mintha az is része lett volna a domborműnek, először nem is akartam hozzányúlni, de aztán mégiscsak ráhúztam a kalapáccsal, és a többiek is ütni kezdték, olyan laza volt a fal, hogy alig kellett belevágni a kalapácsot, máris ökölnyi rögök szakadtak ki belőle, olyan zsírosan csillogott a föld, hogy egészen elkapott a hányinger, de azért újra és újra rávágtam a kalapáccsal a falra, és egyszer csak hallottam, hogy valami öblösen csattan, és akkor odanéztem, és láttam, hogy a kalapács feje alól kifordul egy szétlapult, csillogó fémrög, lehajoltam és felemeltem, pont olyan volt, mint az a nugát, amit Zsolt mutatott, gyorsan felálltam és belevágtam megint a kalapácsot az agyagfalba, és akkor már a többiek ütései alatt is egyre-másra hullottak ki a falból a csillogó aranyrögök, de már kettesével-hármasával, minden ütéssel egyre több lett, a többiek lába körül is ott csillogott már egy csomó, aztán már szinte ütni se kellett, maguktól hullottak ki a falból a nugátok, ledobtuk a kalapácsokat, és Jancsi mondta, hogy nem hitte volna, de most már látja, hogy igaz, tényleg van itt arany, és leguggolt és elkezdte beletömni a rögöket a zsebébe, és akkor mi is leguggoltunk, és elkezdtük mi is megszedni a zsebünket arannyal, úgy tettem bele a rögöket földesen a zsebembe, ahogy voltak, és épp mondani akartam, hogy elég lesz, menjünk már, mert baj lesz, és akkor hallottuk, hogy a tizedes megszólal, hogy mi az anyánk picsáját csinálunk, ott állt a hátunk mögött, a két mankójára támaszkodva, mind hátrafordultunk és felegyenesedtünk, a tizedes meg megint azt kérdezte, hogy mit csinálunk, és ahogy megszólalt, olyan erősen megcsapott a szeszszag, hogy a gyomrom mélyen felkavarodott, és meg se tudtam szólalni, de Zsolt erre azt mondta, hogy nem látja, hát aranyat szedünk, mert tudjuk jól, hogy az apja emiatt őrizte olyan nagyon a bányát, és nem ezek miatt az ócska domborművek miatt, de a tizedes megrázta a fejét, és mondta, hogy a fenét, nincsen itt semmiféle arany, Zsolt erre odatartotta a tizedes elé a két markát, púposan tele volt arannyal, és úgy kérdezte, hogy akkor az mi ott a kezében, a tizedes akkor megrázta fejét, és mondta, hogy tiszta hülyék vagyunk, hogy is gondolhattuk, hogy egy agyagbányában aranyat találhatunk, hát nem látjuk, hogy ezek csak kilőtt géppisztolygolyók, felemelte a mankóját és ráhúzott vele a Zsolt kezére, úgy, hogy kiesett belőle az összes fémrög, és azt kiáltotta, hogy takarodjunk onnan, fussunk, ahogy csak a lábunk bírja, mert ha még egyszer meglát a kerítésen belül, agyonver, aztán lelocsolja benzinnel a holttestünket, felgyújtja, és bedobja a bányatóba, úgy, hogy csak üszkös csontok maradnak belőlünk, vagy még azok se, fussunk, fussunk, ne nézzünk vissza.