Tandori Dezső
„Gondolati költészet"
Négy szál drót
Egy telefonzsinór négy szál színes
- sárga, piros, zöld és fekete - drót.
Mi vezetett véletlenjeihez,
hogy e hívás adódhatott: - ?
te voltál, aki kezdeményezett?
s én, kérdésedre, folytassuk e dolgunk,
visszahívtalak? S hogy rejtélyeket
ne szimatoljunk:
egy könyvről volt szó, s költőkollégákról!
Hogy elküldted jó munkádat, s hogy várom.
Aztán: hogy írok róla; de te: „másról
se túl szívesen... nos, ha felajánlom..."
Visszavontam felajánlásomat!
(Újra hívtalak.) De kölyökkutyánk
szép csöndben úgy vélte, finom falat
a négyerű zsinór. És úgy haránt
elharapdálta. Reccs-reccs a vonal.
A lényeg megvolt. Költőm, jó barátom,
segítettél fogadalmam megállnom.
Nem írok kritikát. A drót gondjaival
feleségem bajlódott, szép sikerrel.
Kis kutyánkat gyengéden fenekeltem.
Drótszálak, tovább
„Képzeld el!" mondja valaki.
De nem akarom hallani
se, inkább kimegyek,
s valamit képzelek.
Ez játékmedvéim dala;
annak oly régi stílusa:
„Még mit, hogy jelen lennék?"
Bár nem is képzelegnék.
Se így, se úgy, a drótok
kedve szerint adódott.
A négy vékony szál összeállt,
megúsztunk - telefonhalált.
Kidobtuk volna másképp
a készüléket. S rá még
várnak elmaradó
hívások, bírható
csendek. „Képzeld el!"-ek.
Ilyesmit képzelek.
„Az nem kifejezés!"
Erről: következés.
Befejezés
A befejezés a következés.
Hogy „nem kifejezés",
mondtuk, tehát nem Wittgenstein,
hogy arról hallgass el,
azt hallgasd el, miről
beszélni nem lehet,
vagy amiről „nem köll",
változatközhelyek.
De mást mondtam magam:
ha „nem kifejezés",
hát az nincs, ami van,
s mi nincs, az létezés.
Négy-dróton-némaság
(mit ebharántba rág
kedvszegettség, vagy józan,
nem-tudom-mi valóban
létező). Gondolat
költészete, magad
vagy az, nem eszme, még hogy,
az ész csak hordalékod,
s akkor mit kifejezni?
e minden, lásd, a Semmi.
Utóhang
Ami gondolati:
a Don Quijote-i.
Lelked panaszai:
a Sancho Panza-i.
A gondolati dússág:
a dárda-bőre csontváz.
A panasz - ami lelkes;
s amit egyébből elvesz,
magára rakja hájnak.
Sancho Panza alább ad,
ha Don Quijote-i
lesz boldogsága, mi
a pőre gondolat,
zörgő csont-bőr lakat,
mely a szélmalmi szárnyat
nyitja Dulcineának,
és Sancho Panza lába:
kocsonya, hogy nyakába
száll világ gyönyöre,
szóba se áll vele
őrült ura, tovább
viszi... alig-magát.
Rapai Ágnes
Arcpoétika
Versek készülő karikatúrakötetemből
Határgyőzősen
Édes ecsém, ha kurziválod,
vérszegény lírád akkor se bátor!
Pózolsz, peckelsz, kacki a tartás,
néha hülécske, máskor marhás.
Ficcfanyelven egyre ordító,
nem lesz arra úgyse fordító!
Óbégathatsz, te béna bunkó,
dévaj duggatásod baromhó'
méltó! Te elsatnyult, Te ványadt!
Te töketlen dalló vadállat!
Ríjál, te pisis, óvodádban!
„Hősi" lantod tartja az állam.
Karafiáthorsolyásan
Hogy fekete kesztyűm elveszett,
és Chanel kalapom sem találom,
hogy tűsarkú cipőm tönkrement,
és köddé vált denevérkabátom;
hidd el, nem olyan nagy élvezet,
jaj, eltűnt herendi porcelánom,
immár rend kell kupleráj helyett,
a lelkem holnap kitakarítom.
Bertókosan
Ez a vesék és végtagok,
remegő, kocsonyás terek,
a szívbillentyű nem mozog,
nem bölcs és nem is gyermeteg,
ez a porckorongok, lehet,
ma fáradt kórboncnok vagyok,
agyamba most léket verek,
sajnos fejre nem állhatok.
Tótherzsébetesen
Csak én vagyok ilyen gonosz -
látod, ennyire gyötörlek, szerelmem.
Már nem tudok
ebben a májusfás lobogásban
engedékeny lenni,
csak figyelni téged, mint egy barbár-szép álmot,
csak rád osztani a főszerepet.
Gyönyörködni benned már
nem tudok.
Most már a legperzselőbb blúzomat
veszem föl,
végigrohanok - pusztító szélvész -
az Alföldön, a Dunántúlon,
fölhúzom rettentő nyári ruhámat,
mert talán holnap már tél lesz,
paripáim ráfagynak a holdra,
s velük didergek én is.
Mozdulatlanul, halottsoványan.
A téli kosztümömben.
Pál Dániel Levente
Az esőisten
Annak idején minden este táncoltunk a szomszéd magányos szeretkezéseinek égi zajára. Dühöngő sámánok voltunk, füleltük a viharok muzsikáját. Óóó, bekentük egymás testét temperával. Fogdostam üres lakásunkban lebzselő egyik unokahúgom apró, kemény mellecskéit. Aztán zaklatott lihegés szűrődött át. Konyharuhával törülgethette a kanapéra vagy a nagyképernyős tévé távirányítójára fröccsent matériát. Átkapcsol. A kazettát pedánsan
a vécétartály mögé, a szellőzőkémény innenső oldalán elhelyezett ügyes kis vízálló szekrénybe helyezi. Kisgyerek kora óta szerethet barkácsolni. Bár mostanában minden idejét elviszi a közhivatal: a népszámlálás és a zöldár panaszosaival folytatott fantáziátlan levelezés. Hetente egyszer, vasárnaponként, találkozunk. Ő barna kempingszéken ül. Az egész telep sütkérezik. Sütkérezik, szuszog, ábrándozva nézi a kutyás teleplakókat, a csőszerű kiskutyákat.
Cicibaba
Fehér szegélyű, fehér szalaggal beszegett rózsaszín bikini. Elrejti Ildikó
tojásdad cicijét. Fekszik a napon. Sül. Izzad. Szegycsontjától vé-alakban két fehér csík tart a pántig. Ott eltűnik. Egy kávéskanállal rákoppintok Ildikó bal cicijére. Előduzzad bal bimbója. Szép. Alszik. Alszik a napon. Gusztusos málna: fehér szegélyű, fehér szalaggal beszegett rózsaszín csendéletben. A jobb cici nyugodt. Tojásdad: így, ahogy fekszik. Így is. Hátrább húzódom: Ildikó aszimmetrikus szépsége. Rákoppintok bal cicijére. Zizeg a rózsaszín, merev a fehér szegély. Szép. Ildikó szép. Rákoppintok. Erősebben. Ildikó mosolyog. Rákoppintok. Zizeg Ildikó bal cicije. Feltolja ... napszemüvegét. Szeme: bonyolult, rózsaszín szemhéj. Környéke: körülhatárolt, bizonytalan formájú, világos terület. Szeme: fehér tál, rózsaszín tojás. Átlátszik a kicsi, sok hajszálér. Rákoppintok. Mosolyog: elválnak ajkai, két-három szál nyál. Rákoppintok. Résnyire nyitja szemét. Ravasz. Előbb megduzzad jobb bimbója. Majd eltűnik bal bimbója. Hunyorog. Rekken a nap. Rákoppintok. Nem bírja: kinyitja szemét. Kacag. A hirtelen erős fény miatt: kicsordul egy könnycsepp. Rákoppintok. Nem bírja: megnyílik bal cicije. Kacag. Félrenyel. Köhög: szája sarkán két-három csepp nyál. Köhécsel: nagyon halk, nagyon finom, lágy
recsegés. Vagy: alig észrevehető szünetekkel egy borzalmas hosszú reccsenés.
Ijjas Tamás
Fokozatok
Kezdetben az őszről csak
annyit tudtunk, hogy a kaszás-
pók haldoklása érdekesebb, ha
egyenként tépkedjük ki a lábait.
Hosszú combú kedveseink rúgkapálása
adta a második leckét: a szerelem
a semmibe kaszál, tavaszhoz
köze sincs. Hinni kezdtük lassan:
a halál neme nő, a levelek
erezetében másik idő csörgedezik.
Most a harmadik leckénél tartunk.
Hajszálaink kapálódznak a szélben.
A napsugarakat apránként kihúzzák
arcunk tűpárnájából. Lehajtjuk fejünket.
Mi változtunk nőneművé.
Nagymosás
Csak egy férfi - mondtad távozóban - áll
Görnyedten, lehúzott redőnyein túl
Kavarog melltartó, bugyi, bekebelezte
Egy mosógép gyomra a tavasz fehér-rózsaszín
Szirmait, szájából kisüvölt a szél,
Buborékokat gurguláz fel, egy nő arcai
Pattognak a szobában szerteszét, ingre,
Gatyára alvadt rúzsnyomok tűnnek
El végleg, a monogramokból kifolyik a tinta,
Az emlékek, mint a kórházfolyosók, klórszagúak
Lesznek, először tűrhetetlen, de majd hozzászokik,
Hiszen férfi, hiába kavarog a gyomra, hiába
Remeg a keze, az idegek megtépázott pókhálóját
Úgyis újraszövi a jövendő zsákmány ígérete,
Nem fog egyedül maradni, akit egyszer ölembe
Vettem.
Példabeszéd
Bolhaszemmel a világ nagy része fölösleges.
Erekben hígul és sűrűsödik az idő. Ketyeg az óra,
ahol élni érdemes. Minden élőlény idegen
ország, fővárosuk egy-egy öklöző húsdarab.
Külföldön járni a lehető legszebb, legbelül
nincsen semmilyen haza. A világ a külső élet.
A többi nem érdekes.
Bolhaszemmel a világ folyton vakaródzik.
Ki akar rázni magából minket, idegen testeket.
Jó, hogy van bunda, haj, szőrzet. Még kapaszkodni
lehet. A világ nem az a hely, ahonnan
kihullni érdemes.
Mestyán Ádám
Kiürülve
Nem értjük a madár-beszédet,
az ünnep ritkán ragyog, szürkület.
Hogy felettünk nincs boltozat,
az égen túlnőni így nem lehet,
hogy a beszédnek nincs hatalma,
hogy magamhoz hívni senkit se merek,
és nincsenek már angyalok.
Végül is más nem maradt:
gyáva vagyok és hallgatok.
1997. 03. 18.
Először a dátum, mert most kedd van,
akkor vasárnap és álmokról beszélgettünk,
több mint hat éve már és a dátum beszél,
hogy álmában hegedültek az angyalok,
vagy még régebben, az első baráti csalódás,
ma már arab lantosok vigasztalnak,
és akkor is az az idő, amikor hegedültek
az angyalok, körül szögesdrótok,
most kedd van, évezredek, percek,
a nyálam befedte őt, zegzugaiba mélyen,
ahogy remegett, hegedültek az angyalok,
aztán úgy ment el, mint aki nem ismer,
pedig nekem is, hidd el, hegedültek,
most kedd van, idő van, menni kell.
Oltalmazó
Amikor csikorgás és szilánkok pattanó pattogása.
Amikor kidőlő támfal reccsenése.
Amikor sötéten néz a kéregető.
Amikor felülről zuhan megállíthatatlan.
Amikor foltok a röntgenen.
Amikor zsoldosok bakancsa.
Amikor két kar lóg tehetetlen.
Ha már rám nem vigyázol.