A Mozgó Világ internetes változata

A képíró

Eszem ágában sem volt Afganisztánba menni. Bolond vagyok én? Mozgó céltábla az ostromlott Kabulban? Ráadásul a helyzet átláthatatlanul zavarossá vált, és itthon már senki sem tudta megmondani: most, hogy az oroszok megkezdték a kivonulást, tulajdonképpen ki ostromolja, ki védi. Nem mintha sokat számítana, hogy kik puffogtatnak, ha egyszer kereszttűzbe kerül az ember.

A repülőgépen megpróbáltam aludni, de ahányszor lehunytam a szemem, rémálmot láttam: önmagamat a szerencsétlen, tönkretett, ismeretlen város romjai közt, amint rángatódzva kapkodom a fejem, és próbálom kitalálni, kik honnan lőnek seggbe.

Nem tudom, hogy Önök, akik ezen a nyugodalmas munkahelyen töltik napjaikat - jaj, ne mondják, hogy a nyomozás csupa izgalom, azt meg különösen ne, hogy önök is fegyveres testület tagjai -, ugyan, kérem! Szezont a fazonnal, vagy ahogyan anyám mondta: Hugót a dugóval! Egyszóval nem tudom, felfogják-e, miféle állandó, testet-lelket romboló stresszt jelent a harcterek közelsége, ami persze akkori szakmám velejárója volt, de azért - remélem, kiderült az eddig előadottakból - nem töltött el örömmel. Azt is remélem, hogy vallomásomban sikerült érzékeltetnem, miféle szüntelen nyomás alatt dolgoztam. Sőt talán azt is, hogy ez a Nyugat-Afrikától Közép-Ázsiáig, végül pedig a Kaukázus lábáig tartó utazás, a téboly száz napja, életem e szakaszának csúcs- vagy mélypontja - már ahogyan vesszük -, végső soron pedig lezárása mély nyomokat hagyott bennem. Nincs kizárva, hogy az ekkor történtek maradandó idegrendszeri károsodásra vezettek. Mielőtt félreértenék: ezt csak a tárgyilagosság kedvéért szögezem le, és nem azért, hogy valami elmeorvosi vizsgálattal kibújjak a felelősségre vonás alól. Szó sincs róla. Semmi szükségem rá. Látni fogják.

De az biztos, hogy a téboly száz napjának utolsó hetei összekavarodnak bennem, és - noha minden apró részletre emlékszem - a legjobb szándékkal sem tudom elkülöníteni, hogy mi az, ami valóban megesett velem, és mi az, amit talán csak képzeltem. A valóságos eseményekben legalább annyi volt a lidérces álomra emlékeztető zagyvalék, mint amennyi a legképtelenebb álmokban a valóság: hiszen mindig van benne egy zónaadag, nem?

A jegyem a Moszkva-Taskent-Kabul vonalra szólt, de nem akartam eljutni a végállomásra. Elég volt nekem, amit alig néhány héttel korábban Nyugat-Afrikában láttam: káoszból, széthullásból, nyomorúságból éppen elég. Talán furcsán hangzik egy fegyveralkatrész-kereskedő szájából, mégis igaz: békességre, nyugalomra vágytam, csupa olyasmire, amivel egy afganisztáni utazás nem kecsegtetett. Még otthonról, a cég székházából táviratokat küldtem az üzbegisztáni Sahriszabz határában, a sivatag szélén álló hatalmas raktárba, melynek vezetőivel még nagybátyám ismertetett össze hosszú évekkel ezelőtt. Jeleztem érkezésemet. Ez a raktárváros volt a T-34-esekez való szerelékek egyik fő forrása, és bár csupán egyetlenegyszer jártam ott, és a személyes ismeretség igazán felületes volt - akkor persze még apám öccse vitte a prímet -, de rendszeresen leveleztünk. Tulajdonképpen elég egyoldalúan: karácsonykor mindig üdvözlőlapot küldtünk nekik Luandából, és ha a protokollt nézzük, akkor hibátlanok voltunk: ügyeltünk rá, hogy a szovjet szocialista, ám végső soron orosz ortodox keresztény karácsony, melyet egy iszlám köztársaságban ünnepelnek, nem esik egybe az angolai római katolikus portugál karácsonnyal. Nem mintha olyan sokat számítanának ezek a részletek, hiszen sejtelmem sincs, hogy megérkezett-e akár csak egyetlen képeslap is. Válasz sosem jött. Amiként a mostani táviratokra sem. De ez nem nyugtalanított, biztos voltam benne, hogy ha már Taskentben vagyok, könnyedén felveszem velük a kapcsolatot, ők pedig éppolyan szolgálatkészek lesznek, mint valaha, kereskedői pályafutásom kezdetén - hiszen közös az érdekünk; túl kell adnunk a lényegében semmire sem jó készleteken.

Egy percig talán jólesett az újdonsült, láthatatlan és csupán telefonon létező vezérigazgató érdeklődése azon ötletem iránt, hogy állítsunk fel alkatrész-depót a háborgó Nyugat-Afrikában, és onnan szolgáljuk ki hagyományos kiskereskedői módszerekkel az érdeklődőket. Az ember mindig értékeli, ha mások értékelik az ötleteit. Az is jólesett, hogy teljes egészében rám bízta a kivitelezést: álljak elő pontos tervvel a raktár helyét illetően, és mindenekelőtt töltsem fel áruval, vagyis eredjek a málladozó Szovjetunióban és környékén fellelhető készletek után. A lényeg az áru. Ebben még talán egyet is értettünk. Ám az, hogy egyetlen érvemet sem volt hajlandó meghallgatni, és rögtön Kabulba küldött, abból a légből kapott, teljesen valószerűtlen feltételezésből kiindulva, hogy a kivonulók által az afgán kormányerők számára hátrahagyott, avult fegyverekhez való készleteket tulajdonképpen egyenesen nekünk halmozták föl - hát hiszen mit kezdenének velük az afgánok, boldogok lesznek, ha jó áron szabadulhatnak a cucctól?! Nevetséges. Hogyan lehet egy vezérigazgató ennyire dilettáns? Mire föl kapta a megbízatását? Abból indult ki, hogy a hadiszerek fölöslegesek, hiszen Afganisztánban gyakorlatilag véget ért a háború. Rajta kívül mindenki tudta, hogy most kezdődik csak igazán. És nem csak dilettáns volt, hanem arrogáns is. Fingfej. Kiütést kapok az ilyenektől.

Moszkvában átszálltam a taskenti gépre. A vámon elvették a két üveg Laphroigomat. Az egyiket magamnak hoztam - legyen mibe kapaszkodni -, a másikat a sahriszabzi raktárfőnöknek, talán annak a hórihorgas, cakkos szájú fazonnak, aki tíz éve olyan barátságosan lapogatta a hátam - ha még ott van. Vagy az utódjának. Oly mindegy, hogy kinek szántam. A szovjet állam éppen le akarta szoktatni a lakosságot az ivásról, így azután megszigorították a vámszabályokat, és egyetlen korty égetett szeszt sem lehetett bevinni. Egy pillanatra felvillant bennem: nyilván most jött el az orosz szeszcsempészek aranykora, most halmozzák fel azokat a pénzhegyeket, legalább akkorákat, mint valaha Al Capone Chicagóban, a szesztilalom idején... De azért átadtam a whiskymet szótlanul, és megpróbáltam kitalálni, hogy a vámtisztek maguk isszák-e meg még aznap, vagy megvárják a másnapot, és akkor adják el tízszeres áron.

A taskenti út - szinte észre sem vettem, hogy közben leszálltunk egyszer Grúziában - az alkalmanként rám törő rémálmoktól eltekintve nyugodalmas volt. Az érkezés lidérces.

Leszállás után egy órát gurultunk a betonon - kétoldalt szürke óriásgépek a pálya mentén, mintha sorfalat állnának a tiszteletünkre. Nem akartak elfogyni. Emberek, járművek hemzsegtek köröttük, ki- vagy bepakoltak. Ez volt az afganisztáni háború fő reptere, innen indultak a csapatok, a felszerelés, és ide érkezett viszsza, ami megmaradt. Az irdatlan betontérség végében színtelen kockaház, az utascsarnok, ott is hemzsegtek a katonák, sárgás sivatagi egyenruhában, széles karimájú napvédőkalapban, jöttek, egyre jöttek, zúdultak haza a tökfölösleges háborúból, és igyekeztek úgy tenni, mintha megnyerték volna.

A fogadócsarnokba vezető folyosó végén egy ezredes állt, mögötte két vörös karszalagos, fegyveres tizedes, minden érkezőnek ellenőrizték a jegyét. Gondoltam, katonai rendőrök, keresnek valakit, bár feltűnt, hogy nemcsak a férfiak - ráadásul az idős, nyilvánvalóan katonakorukon túl lévő férfiak -, hanem a nők papírjait is megnézik, de nem sok időm jutott az elmélkedésre. A tiszt végigpörgette a jegyemet, és amikor az utolsó szelvényen meglátta, hogy a végcél Kabul, megrázta a fejét.

- Nyet.

Első hallásra kifejezetten jólesett a nyers és egyértelmű elutasítás. Szinte hálát éreztem az ezredes iránt. Lám, milyen könnyű megúszni az afganisztáni utat. Nem kell keresnem a kibúvót, kínálkozik magától. Persze azért nem akartam enynyiben hagyni, előhúztam az útlevelem; nem turistaokmány volt, hanem a külkeresek számára rendszeresített papír, nehéz helyzetekben is jól használható, többnyelvű adu ász, amely általában megpuhította az ellenállást, és megnyitotta a kapukat. Az ezredest is habozásra késztette.

Azt mondtam neki, rendben, a kabuli úttól egyelőre eltekintek, ha már ennyire ellenzi, hiszen itt Taskentben is akad dolgom épp elég. Csupán egy papírt kérek, amely rögzíti, hogy megtagadták tőlem a továbbutazást, tudja, hogy van az, papír mindig kell.

Erre újra bekeményített.

- Nyet.

Az útlevelemért, a jegyemért nyúltam, de visszahúzta a kezét.

- Nyet.

Megborzongtam. Menekülhetnékem támadt. Mintha csapdába estem volna. Egy orosz ezredes markolta az irataimat, én meg úgy álltam előtte, mintha nem csupán papírjaim nem lennének, de ruhám sem, meztelen volnék, sebezhető - okmányok nélkül az ember otthon is megszűnik létezni, hát még itt; hangya a tajgán.

Magyarázkodni kezdtem. Kívülről hallottam magam: a hangom hol könyörgött, hol fenyegetett. A szövetséges Magyar Népköztársaság hivatalos képviselője vagyok, hivatalos úton, és a leghatározottabban követelem, hogy bánjanak velem ennek megfelelően, végül is szövetségesünk és barátunk, a Szovjetunió területén nincsen háború, különleges állapot, megszállás, katonai kormányzás, na ugye? Én meg civil vagyok, és semmi közöm a hadsereghez, közvetlenül legalábbis nem, sőt ha úgy vesszük, közvetve sem, illetve csak nagyon áttételesen... Úgy éreztem, rontana a helyzeten, ha részletekbe bocsátkoznék.

Az ezredes semmi jelét sem adta annak, hogy megértett, én pedig kételkedni kezdtem magamban: lehet, hogy velem van a baj? A nyelvtudásommal? A kiejtésemmel?

A tiszt az egyik vörös karszalagos tizedes kezébe nyomta az irataimat, mondott neki valamit, az bólintott, és elindult a folyosón visszafelé, arra, amerről jöttem. A nyomába eredtem, és útközben próbáltam szóra bírni, de a katona vakon teljesítette a parancsot, hatalmas léptekkel haladt, nem lassított volna semmi kincsért, én meg ugrándoztam körötte, mint a bakkecske, és követelődztem, könyörögtem, de hiába.

Az utasszállítóhoz tartott, melyről csak az imént szálltam le. Néhány szót váltott a másodpilótával, egy széles arcú, festett szőke nővel, majd parancsolóan egy ülésre mutatott a gép orrában. Lezöttyentem. Az ezredes visszaadta az irataimat, hátat fordított, elment. Nyomban felpattantam, és kiléptem volna a gépből, de a bárisnya utánam kapott; ropogott a vállam, ahogy belemarkolt:

- Nyet.

Fél perc múlva már újra gurultunk a betonon, a szállítóóriások sorfala közt. Hüledezve bámultam az odakint sürgő homokszín katonákat, görcsösen markoltam az okmányaimat, mint akinek ki akarják tépni a kezéből, és igyekeztem megmagyarázni a történteket, legalább önmagamnak, de nem találtam a szavakat. Kiutasítottak Taskentből? Kitoloncoltak? Kizsuppoltak? Egyszerűen csak kirúgtak? Az biztos, hogy a lábam se éri a földet.

Fortyogott bennem a düh. És a mellém ültetett szörnyeteg sem csillapította, sőt. Katona volt, őrnagy, harckocsizó - kenem-vágom a katonai rangokat, legalábbis az akkoriakat, hozzá tartozott a szakmámhoz, kubait, oroszt holdtalan éjszaka hátulról, száz méterről felismerek -, és olyan büdös, hogy kavarogni kezdett a gyomrom.

Körülnéztem, átülhetnék-e máshová, de a gép zsúfolt volt, és az az érzésem támadt, én vagyok az egyetlen civil a fedélzeten - ameddig elláttam, csupa hazatérő katona, egyik sem jobb az én őrnagyomnál, akinek vodka- és dohánybűze kéthetes pállott koszszaggal keveredett. Ráadásul felkeltettem a figyelmét, kérdezősködött, az oldalam böködte, az arcomba hajolt - alig kaptam levegőt.

Amikor megtudta, hogy magyar vagyok, kis híján megölelt - még szerencse, hogy a repülőgépülések szinte lehetetlenné teszik az ilyesmit. Hüppögni kezdett, azt hittem, sírni készül, és túlvilági fájdalommal a hangjában, mint aki vallomást tesz, feljajdult: - Hajmáskér, Hajmáskér, én istenem, Hajmáskér!

Ezenkívül még féltucatnyi kifejezést tudott magyarul: Jó napot! Hány óra? Vodka van? Sör nem kell! Egészségedre! Meg persze: „elkelkáposztátalanítottátok" - valami részeg éjszakán taníthatták erre az alapkifejezésre. Volt egy csodafegyvere is, hihetetlen büszkeséggel töltötte el, előrántotta nyomban, és dacosan a szemembe vágta, egy szuszra, majdnem hibátlanul: mitsütszkisszűcs? Sóshústsütszkisszűcs?

Három évig állomásozott a Balaton-felvidéken, onnan vezényelték Afganisztánba, és a forró kősivatagból epekedett a nyugodalmas laktanya-lakótelep iránt: - Én istenem, Hajmáskér!

Nem szállt le rólam, agresszíven siratta Hajmáskért, mely szavaiból ítélve paradicsom lehetett, de már vége, eljön onnan mindenki, nem marad egyetlen ember sem.

Nem értettem a zavaros hőzöngést. Ő meg abba nem hagyta volna, a szaga egyre elviselhetetlenebb, ő maga egyre kétségbeesettebb és részegebb volt - percenként kortyolt a zubbonya alá rejtett laposüvegből, és eszébe sem jutott megkínálni, nem mintha elfogadtam volna, de azért mégis. Csak hergelte, turbózta magát, majdnem ordított: azt a szépséges laktanyát lebontják, beszántják, sóval vetik be a helyét, üres pusztaság marad a helyén, és ők, akik minden négyzetcentiméter földet a vérükkel vívtak meg, most egyetlen szóra behúzott farokkal oldalognak el mindenhonnan: oda van Kabul, oda Hajmáskér!

Lassan derengeni kezdett valami. Bár egyelőre nem mertem elhinni. Megpróbáltam kihúzni belőle néhány értelmes szót. Végül azután sikerült.

Ott, Üzbegisztán fölött, a levegőben, a büdös, kétségbeesett őrnagytól tudtam meg, hogy az oroszok kivonulnak Magyarországról.

Amikor felfogtam, mit hallok, felugrottam. De elfelejtettem, hogy be vagyok szíjazva, a biztonsági öv visszarántott, a fémcsat megnyomta a bal herémet. Nyögtem örömömben.

Az őrnagy hirtelen elaludt, a vállamra dőlt, de én óvatosan visszatoltam a saját ülésére - a szája nyitva volt, dőlt belőle a szag.

Kibámultam az ablakon; úgy éreztem, a semmiben lebegek. Sejtelmem sem volt, mihez kezdek majd Moszkvában, ahová egy megbokrosodott katona hajított vissza Közép-Ázsiából, azt sem tudtam, mi van a poggyászommal, bár sok illúzióm nem lehetett: nyilván Taskentban várja, hogy odalépjek hozzá, és megmarkoljam a bőrönd fülét. Azt meg végképp nem tudtam, hogyan fogjak hozzá a feladatomhoz a málladozó birodalomban, mely sorra engedte ki markából a birtokait, hál' istennek bennünket is, bár szűken a T-34-esek alkatrész-utánpótlásának szempontjából nézve a dolgot, az örömhírnek voltak bizonyos árnyoldalai is.

Hamarabb szálltunk le, mint számítottam. Biztos voltam benne: ez még nem lehet Moszkva.

- Ki mondta, hogy Moszkvába megyünk? - nyögte az én őrnagyom, míg kicsoszogtunk a gépről. A halántékát masszírozta. A reptér kicsi, egyetlen töredezett, hepehupás betoncsík, hozzá egy radar, meg valami bódé, közvetlenül a tengerparton.

Kék volt minden, és langyos.

A Fekete-tengernél voltunk, a híres üdülőövezetben. Ide küldték pihenni az afganisztáni háborúban szétzilálódott, demoralizálódott ezredek katonáit. A repülőtéri bódé előtt szögletes buszok várakoztak, a homokszín egyenruhák a dobozokba zsúfolódtak, azután a kopott dobozok fekete füstöt okádva eltűntek a szem elől. Süvítés hallatszott, a repülőgép is felszállt, beleolvadt a langyoskék égbe.

Egyedül a büdös őrnagyhoz fordulhattam, szinte kapaszkodtam a karjába: segítsen! A papírjaimat, a jegyemet mutogattam, és hadarva magyaráztam: semmi keresnivalóm itt, ez valami tévedés, intézkedjen, hogy visszajussak Taskentbe, Moszkvába, vagy mit tudom én, csak csináljon már valamit, kérem, könyörgöm, csináljon!

A vállamra tette a kezét, a szemembe nézett, és amilyen keményen förmedt rám az ezredes a taskenti reptéren: „nyet", ő éppoly intenzív bajtársi megértéssel nyugtatott: „Hajmáskér."

Elvette a papírjaimat, a betoncsík mellett álló bódé felé indult, mentében elhajította a kiürült laposüveget, amely bucskázva tűnt el a sárga fűcsomók közt. Rövidesen előbukkant a bódéból, és integetett: menjek oda.

Hamarosan egy dzsipben ültem, elöl két kiskatona, én meg hátul kapaszkodtam. Csak a hátukat láttam, a kalapot, a homoksárga egyenruhát. Nem szóltak hozzám. Veszettül vágtatott a terepjáró, majd kirázta a lelkem. Kezdtem magam úgy érezni, mint Maliban, a Niger belső deltájának nem létező útjain a két komor kormánykatona társaságában - persze a vidék összehasonlíthatatlanul barátságosabb volt: mediterrán növényzet és hatalmas üdülőkombinátok.

A dzsip egy bekötőútra kanyarodott, majd megállt az egyik húszemeletes üdülő bejáratánál. A két néma orosz épp csak megvárta, míg kikászálódom, azután elporzott. Az üvegajtó mögött fülke. A tányérsapkás portás felém nyújtotta üres tenyerét: valami iratot kért. Belelapozott az útlevelembe.

- Maga az? Most telefonáltak. Magyar? Van itt még egy. - Végigmért, és szinte megvetően: - Írógépet hozott? - Elém tolt egy űrlapot: - Mer' ha nem, ezzel vételezhet a raktárból, de külföldi nincsen, csak rendes orosz.

Kérdeztem volna valamit, nem hagyta, kulcsot nyomott a kezembe, és a falra bökött.

- Ott lóg a házirend, benne van minden!

Lehúzta a portásfülke tolóablakát; végzett velem.

Beletelt némi időbe, amíg kiderítettem, hol vagyok. Írók Háza. Fekete-tenger. Picunda-félsziget.

Se Moszkva, se Taskent, se poggyász.

Fogalmam sincs, hogy a büdös őrnagy hogyan kerítette a szállást. És gőzöm sem volt, mihez fogjak itt. A szoba kicsi volt, puritán, de az ágy széles. Átaludtam a vacsorát, át a másnapi reggelit. Amikor magamhoz tértem, első gondolatom az volt: nem bírom én már a gyűrődést.

Elindultam, hogy körülnézzek kicsit.

Mielőtt kiléptem volna a szabadba, az Írók Házának földszintjén, valami társalgóféleségben egy szakmai kurzusba botlottam. Szakállas, medvetestű ember tartott előadást maroknyi, riadt hallgatóságának, a szerencsétlenek a kopott fotelek öblébe bújva pislogtak fel rá. Az óriás rekedt basszushangon fenyegette őket: ha nem tartják be a klasszikus görög dráma aranyszabályát, a tér és idő egységét, akkor bele se kezdjenek, a munkájuk vécépapírnak sem jó, ráadásul elkárhoznak. Amikor meglátott, rám förmedt: nem tűri a késést, mit képzelek, elő ne forduljon még egyszer! Szabadkoztam, összetéveszt valakivel, én véletlenül vagyok itt. Ő meg azt morogta, véletlenül vagyunk itt mindannyian, és bár ne lennénk itt, és tűnjek el.

Rövidesen megtudtam: a medve híres termelésidráma-szerző és éppen jutalomkurzust tart egy össz-szovjet amatőr tehetségkutató verseny díjazottjainak: egy kazah bolti eladónak, egy kirgiz akkumulátorgyári munkásnak meg egy csukcs szőrmefarmvezetőnek.

A tenger derűs volt, fényes, épp mint Luandában, a Mussulo-zátonynál - a tenger az tenger, egyik olyan, mint a másik: sós, határtalan. Az örökzöldekkel szegélyezett parti sétányon üdülőhelyi élet: sétáló párok, könnyű zakók, fehér szoknyák, szaladgáló gyerekek. A felnőttek a kőkorlátra könyököltek, úgy nézték az aranyszín homokot. Nem a fürdőéletet, az nem volt.

Részeg katonák táncoltak a vízparton álló, zizegő levelű pálmafák körül - talán épp azok, akikkel előző nap együtt érkeztem Taskentből -, egymásba kapaszkodtak, gyors, egyre gyorsuló, eszelős forgásba kezdtek a fatörzs körül, azután valaki felordított:

- Nu!!

Elengedték egymás kezét, röhögve-vinnyogva szanaszét röpültek a homokban. Szédelegve támolyogtak, vagy épp négykézláb másztak vissza a fa tövébe, és kezdték az egészet elölről. A játék, úgy látszik, másoknak is megtetszett, újabb katonák zúdultak elő a vízparti üdülőkből, még és még, százak, talán ezrek, gyűrűbe fogtak minden pálmafát, ameddig a szem ellátott, egész ezredek pörögtek a pikkelyes törzsek körül, gyorsan, egyre gyorsabban, és akkor:

- Nu!!

A sétány egyik szögletében két lenszőke ember feküdt a földön, közöttük vodkásüveg, pocsolyarészegek voltak. Ismeretlen nyelven énekeltek valami nyúlós dalt, néha oroszul kurjantottak hozzá:

- Éljen a költészet! Éljen a szabad Észtország!

Fektükből kínálták az üveget a sétálóknak, de azok átléptek rajtuk, igyekeztek úgy tenni, mintha nem láttak-hallottak volna semmit.

A kísérlet, hogy a szovjet lakosságot leszoktassák az ivásról, láthatólag kudarcot vallott - patakzott a pia, amerre néztem, ittak a nyaralók, a költők, a parton pörgő, túlélést ünneplő vert hadsereg, feledni akartak mind.

A szemem láttára foszladozott a tiltott szeszben pácolt birodalom. Még mozgott, a felületes szemlélő a rándulásokat életjelnek tekinthette, de valójában vége volt. (A parton sétálva eszembe jutott a cikk, amit gyerekkoromban olvastam a Pajtás újság Érdekességek a tudomány világából című rovatában. A brontoszauruszról szólt, a valaha élt leghatalmasabb dinoszauruszról, amely állítólag azért halt ki, mert túl hosszúak voltak az idegpályái, és túl lassan közvetítették az ingereket. Ha hátulról nekiesett valami ragadozó, a fej csak akkor értesült róla, hogy baj van, amikor a testet már félig felzabálták.)

Önök is nyilván így működnek. Akkor esik le a tantusz, amikor már tökmindegy, hogy leesik-e, akkor kapják fel a fejüket, amikor már nincs is fejük. Vegyük - csak a példa kedvéért - a kérvényt, amelyet vallomásom kezdetén írtam, arra vonatkozóan, hogy egy helyett két ceruzát, továbbá radírt és hegyezőt is kaphassak, és ne kelljen minden alkalommal az őrért dörömbölnöm, ha elkopik a hegy. Ezt a kérvényt Önök állítólag továbbították a feletteseiknek. És idővel nyilván kedvező elbírálásban részesül majd. Ezt önöktől hallottam: „kedvező elbírálás". Olyan szép. Magyarán addigra, mire befejezem a vallomást, biztosan engedélyezik a hegyezőt. Előre is köszönöm! Önöknek adom! Használják egészséggel! És tudják, hogy mit hegyezzenek vele, ugye, tudják?!?

Amikor úgy-ahogy összeszedtem magam, bementem az Írók Házának igazgatóságára, elmagyaráztam, hogyan vetődtem oda, és a segítségüket kértem. Az illetékes adminisztrátor azt mondta, nem tud segíteni, a szoba teljes ellátással öt napig a rendelkezésemre áll - ez is csak a hadsereg segítőkész beavatkozása miatt -, azután mennem kell, mert a szobámba az Üzbég Írószövetség Karakalpak Tagozatának elnöke van bejelentve. De keressem meg honfitársamat - van itt egy magyar is! nem tudtam? -, hátha van valami ötlete. Megadta a szobaszámát. És megengedte, hogy használjam a telefont.

Egész nap tárcsáztam. Szinte ráolvadt a kezem a fekete bakelitkészülékre. Végül, órák múlva, egyszerre csak Margó, a vezérigazgató titkárnője huhogott a kagylóba - szinte láttam a bagolyszemüvegét: - Hogy van? Meséljen!

Amikor megértette, milyen helyzetben vagyok, hosszan ciccegett. - Igazán kellemetlen. - És azt kérdezte, tulajdonképpen mit akarok? Előre? Hátra? Újra nekifutok Taskentnek, vagy visszavonulok Budapestre?

Nem válaszoltam. Margó megérezte a hallgatásomban bujkáló bizonytalanságot, és azt mondta, távol álljon tőle, hogy tanácsokat osztogasson, hogy jön ő ahhoz, ő csak egy titkárnő, de talán engem is érdekel, hogy a vezérigazgató, aki Afganisztánba küldött, ma reggel beadta a felmondását. Az okot nem kötötte a beosztottai orrára, de a cégnél úgy tudják, magánvállalkozást alapít, és a továbbiakban nem kívánja az államot szolgálni. Vagyis a vele kötött megállapodás tárgytalan.

Tombolni kezdtem. Micsoda mocsok! Lemond? De előbb még elküld az ostromlott Kabulba, a fenyegetéssel dúsított ukázzal, hogy ha nem járok sikerrel, akkor el kell búcsúznunk egymástól, más szóval kirúg?! Kiküld a harctérre, a kereszttűzbe, ő meg lemond?! Ráadásul elfelejt értesíteni? Utánam küldeni egy táviratot? Egy telefont? Nyilván nem ma reggel találta ki a szarcsimbók, hogy leteszi a lantot! Tudta akkor is, amikor beszéltünk! Hát minek él az ilyen? De akárminek is, az biztos, hogy nem soká, mert ha egyszer elkapom a rohadékot, lenyomok a torkán egy P-94-es prinadlezsit-csetverkihez való éjjellátó készüléket, azt, aminek olyan jó cikcakkos a szegélye!!

Az adminisztrátor rám pisszegett. Itt írók dolgoznak. Alkotnak. Nem lehet ilyen hangosan.

Margó csak annyit felelt Budapestről, igen diplomatikusan, hogy ő nem szokta kritizálni a főnökeit. És amit az imént mondtam a csimbókról, az talán kicsit túl erős. Bár lényegében igaz.

Megígérte, hogy elküldi az új jegyeket. A követségen át, úgy a leggyorsabb - a postában nem lehet megbízni. Könyörögtem, siessen, öt napom van. Azt mondta, tartsak ki.

Tétován őgyelegtem az Írók Házának ápolt parkjában. Újra kimentem a partra, néztem a homokban heverő, fák körül viháncoló katonákat, a korzózó családokat, és hirtelen bedugult a fülem. Szűrten, távolról hallottam a hullámok mormolását, a katonák kiáltozását, a fagylaltoskocsi csilingelését, valószerűtlen és felfoghatatlan lett minden, a víz, az ég, a pálmák, a parton tornyosuló fehér üdülőszállók.

Mit keresek itt? Hol vagyok tulajdonképpen? Mi ez az egész?

Fél lábon ugráltam, mint a strandon, ha víz megy a fülbe. A hangok lassanként reálissá váltak újra.

Leültem egy bokor tövébe, és igyekeztem számot vetni a helyzettel. Nem jutottam semmire. Felálltam. Vettem egy fagylaltot. Édes volt, tejszínes. De elfogyott hamar. Biztos voltam benne, hogy a Taskentbe érkezett poggyászomat többé nem látom viszont, megpróbáltam bevásárolni néhány apróságot. Fogkefét, fogkrémet nem találtam, egyedül szappant sikerült szereznem, azt viszont rögtön sárga műanyag tartóban. Zsebemben a zsákmánnyal visszamentem a tengerpartra.

A móló mellett fehér kishajó ringott, alig nagyobb egy dunai vízibusznál. Oldalán tarka felirat: kétórás sétahajózást és városnézést hirdetett a közeli Szuhumiba. Felszálltam: ezzel is telik az idő.

A part mellett haladtunk, egészen közel, zöldek voltak az erdők, sárga a homok, fehérek a szállodák és langyos a sós levegő - idill, ameddig a szem ellát. Lassan csillapodtam, mintha kifújta volna belőlem a zaklatottságot a szelíd szél.

Egy óra múlva feltűnt a szuhumi kikötő. Gyorsjárású, kék motorcsónak vágott a kishajó elé, az oldalához simult, és két rendőr szállt a fedélzetre. Néhány szót váltottak a kapitánnyal; a hajó megállt. A rendőrök és a kapitány messzelátón bámultak a város felé, azután a tengerésztiszt hangosanbeszélőt emelt a szájához, és azt recsegte: a szuhumi séta a városban uralkodó állapotok miatt elmarad. Akkor már szabad szemmel is látni lehetett a füstöt és a lángokat. Az utasok a korláthoz tódultak, kézről kézre járt néhány turistatávcső. Eljutott hozzám is.

Égtek a parti sétány faházai. A pálmafák alatt sötét acélárnyékok. Nem kellett szakértőnek lenni hozzá: tankok.

A rendőrmotoros otthagyta a kishajót, mi pedig visszafordultunk. Az utasok az eseményeket vitatták - nem örültek neki, de természetesnek tartották, hogy a Szovjetunióról leszakadó Grúzia autonóm tartománya, Abházia függetlenségre vágyik, így hát grúz és abház csapatok lövik egymást Szuhumiban, valójában a volt szovjet hadsereg töredékei, olyanok, akár az Írók Háza mellett pihenő katonák, lehetnének akár ők is, hát istenem, vér nélkül semmi sem megy, csak a majmoknak bajuk ne essen. Ezt az egyik utas mondta, egy orosz orvos, akadémikus. Mert Szuhumiban van az Akadémia állatkísérleti telepe, remek, többezres, pótolhatatlan rhesus- és makákópopulációval, az orvos hangja megremegett: - Csak a majmoknak bajuk ne essen.

Vacsora előtt a társalgóban izgatott tömeg gyűlt a tévékészülék köré, a híradóban újra felcsaptak Szuhumi lángjai, a páncélosok fel-alá robogtak a főutcán - persze ezek már a legmodernebbek voltak, a T-72-esek -, nem lehetett tudni, melyik kié, de mindegy is volt; az egyik füstölögve csúszott a tengerbe.

A híradó az örmények és az azerik háborújával folytatódott, majd gyorshírek következtek: két-három kisebb ütközet, terrorcselekmény, bankrablás, ott is voltak halottak bőven, hát istenem, vér nélkül semmi sem megy.

Mintha utánam nyúlt volna Nyugat-Afrika, vagy én hoztam magammal a káoszt, a bomlást, a mindenkinek mindenki ellen folytatott háborúját, és egy pillanatra fölmerült bennem: talán nem véletlen szemtanúja vagyok az eseményeknek, hanem valami rejtett összefüggés-hálózat révén gerjesztője és okozója.

Azt hiszem, ekkor telt be végleg a pohár. Itt, a társalgóban, az eseményeket vitató, hőzöngő, szájtépő írók között. De nem volt időm, hogy lelkiállapotomat elemezzem. Épp elég dolgot adott a testem: újra bedugult a fülem. Fél lábon ugráltam a társalgó közepén, káromkodva igyekeztem kirázni magamból a süketséget.

A termelésidráma-szerző komoran nézett, és ingerülten rám szólt, de nem hallottam, mit mond. Lehet, hogy zavaromban magyarul válaszoltam, mert hirtelen mellettem termett a honfitárs, a másik magyar, akire a portás meg az adminisztrátor is felhívta a figyelmem.

Nagy testű, kerek koponyájú ember volt, szinte érthetetlen, hogy a puha arc és a militáns sörtehaj hogyan fért meg egy fejen. A kezét nyújtotta, bemutatkozott, de nem értettem, holott láttam rajta: elvárja, a neve hallatán tiszteletköröket fussak. De én a fülemmel voltam elfoglalva.

Együtt álltunk sorba a műanyag tálcákkal a vacsoráért, együtt telepedtünk a hosszú, húszszemélyes asztal végére. A savanyú káposztaleves felénél tarthattam, amikor visszatért a hallásom, hirtelen újra valóságossá vált a pléhkanalak csörgése, a még mindig izgága beszélgetés moraja meg asztaltársam hangja: - Ezt a szart adják mindig, hogy meg nem unják?!

Érdeklődött, mit írok, és amikor megtudta, hogy semmi közöm az irodalomhoz, csupán eltévedt turista vagyok - annak mondtam magam -, érdeklődött, hogy tetszik az összeomlás? Ő tíz éve jár ide, minden nyáron két-három hét, ingyen, valami államközi egyezmény révén, csend, nyugalom, tenger, csodálatos klíma, tűrhető ellátás - ha ezt a feketelevest leszámítjuk -, ez a legkevesebb, amivel tartoznak nekünk a ruszkik, nem? Hogy megnyaraltassanak egy-egy írót. Ez a minimum. Az ember úszkál, sétál, és közben várja, hogy dőljön, aminek dőlnie kell, és íme bekövetkezett: dől.

Nem válaszoltam, a levessel foglalkoztam, tényleg volt benne valami kellemetlen, ő meg hirtelen gyanakodni kezdett: sajnálom őket? A ruszkikat? A birodalmat? Amely negyven éven át megszállva tartott bennünket? Hát vegyem tudomásul, hogy az ő idejük lejárt. Kivonulnak! Ugye hallottam? És ha sajnálom őket, akkor lejárt az én időm is. Hitetlenkedve néztem a kerek fejűre. Azután körbe az üvegfalú étkezdén, a vörös feliratokon: dohányozni tilos, zajongani tilos, edényt az asztalon hagyni tilos. A hosszú asztaloknál több százan kanalazták a levest, akiknek nyilván szintén lejárt az idejük velem együtt... Honfitársam lendülete nem lankadt. Azt kérdezte: tulajdonképpen ki vagyok én? Ki vele, tudni szeretné, kivel ül egy asztalnál. Mert nem akárkivel ül egy asztalhoz. És szúrósan bámult rám. Azt feleltem, külkereskedő vagyok, de rajtam kívül még húsz emberrel ül egy asztalnál, és ha ilyen komolyan veszi a dolgot, akkor mindet végig kellene kérdeznie, de ha akarja, szívesen segítek, mert igaz ugyan, hogy csak nemrég jöttem, de például arról a fazonról ott kettővel mellette máris megtudtam, hogy csukcs szőrmefarmvezető. Tulajdonképpen érdekelne, hogy áll a csukcs szőrmefarmvezetőkkel, hajlandó-e velük egy asztalhoz ülni?

Azt mondta, a csukcsok nem számítanak.

Némán fejeztük be a vacsorát. Utána elköszönt, lejárt a nyaralóidő, másnap hajnalban indul haza. És újra megkérdezte a nevem; a bemutatkozáskor nem jól értette, pedig szeretne emlékezni rá, egyszóval hogyan is hívnak? És a pillantásában volt valami kellemetlen sunyiság. Azt mondtam, nem csoda, hogy kiment a fejéből, hiszen a nevem olyan jellegtelen, hogy tulajdonképpen megjegyezhetetlen. Olyanynyira, hogy én sem emlékszem rá.

Századszor járhattam körbe a lórögi strandot, amikor észrevettem, hogy a három dombocska körvonalai élesednek. A hideg derengés kiszívta a sötétséget az üres medencéből, a kabinsor, mely felől Liktor Vince egyenletes, horkolásba hajló szuszogása hallatszott, felfénylett.

A hideg nem enyhült, a kezem zsebre vágtam, lábujjhegyen tipegtem körbe a medencét, azután meg sarkon, de hiába, zsibbadtam még mindig.

Utálom az álmatlanul töltött éjszakákat, ráadásul rosszul bírom, az idő múltával egyre rosszabbul. Ilyenkor mindig mohón kívánom, hogy véget érjen az éj, sóvárgok a nappal után, majd belegebedek. Most azonban - hiába hajnalodott - nem éreztem úgy, hogy elmúlt az éjszaka. Majd csak akkor, ha megreggelizünk, ha nekilátunk a munkának, ha végre történik valami. Majd ha Liktor felébred. Vagy felébresztem.

A kabinsorhoz mentem, óvatosan kinyitottam az ajtót. Nyikordult, de az alvót nem zavarta. Liktor a lábamnál feküdt, a hálózsák szegélyét az arcára húzta, még a kese haja se látszott - egy zsáknyi ember, mint a filmhíradókban a cipzáras fekete nejlonba rejtett tetemek a csatatereken, a terrorakciók helyszínén. Csak az érdes, hörgő szuszogás jelezte, hogy a zsák tartalma eleven.

Legszívesebben megböködtem volna a lábammal. De azután mégsem.

Utáltam ezt az éjszakát.

Utáltam azt a másikat is, sok évvel korábban, a Picunda-félszigeten. Az Írók Házához tartozó sétányszakaszon jártam fel-alá, azután amikor harmadszor is át kellett lépnem a lenszőke költőkön, akik minden arra járóra ráordítottak - Éljen a szabad Észtország! -, és talán napok óta ott hevertek a parkban, irányt változtattam.

A partra mentem. Fehér félhold lebegett a fekete víz fölött, mintha csak azért tűzték volna oda, hogy emlékeztesse az oroszokat: valaha a törököké volt a Fekete-tenger. Kis híján ráléptem két katonára - nyilván most heverték ki az egész napos pálmafaprogramot, talán eltávozáson voltak, talán már keresik őket az egységüknél - aludtak, mint a kő.

Homok folyt a cipőmbe, így hát a móló, a mélyen vízbe nyúló, cölöpökre épített deszkaösvény felé kanyarodtam. Ott ringott mellette a hajócska, mellyel a félbeszakadt szuhumi túrára indultunk. A fedélzet alatti zárt utastérben matrózok aludtak, a járművet őrizték. Amikor meghallották a deszkákon dobogó lépteket, egyikük kidugta álmos, fehérszőke fejét a hajómélybe vezető lejárat ajtaján, azután visszabújt: látta, hogy ártalmatlan vagyok.

Az voltam tényleg: ártalmatlan, tehetetlen. És süket. Mert amint a móló végébe értem, bedugult a fülem újra. De nem úgy, mint korábban kétszer is. Nem szűrten hallottam a külvilág zajait, hanem sehogy. Félelmetes némaság vett körül. Nem zúgott a szél, nem csobbant a cölöpök lábánál a víz, nem csörrent a hajó horgonylánca.

Először azt gondoltam: végem. Azután azt: a repülőgépen történhetett valami, a hirtelen fel- és leszállásnál, Moszkvában, Taskentben vagy a tengerparti katonai reptéren, talán a hirtelen légnyomásváltozás ártott meg, de csak most, utóbb mutatkozik meg, mekkora a baj. Azután eszembe jutott: nem kellett volna annyit dicsekednem a makkegészségemmel, a vasszervezetemmel. Lám, mégiscsak megtámadott valami, a süketség talán egy eddig lappangó és most fellobbanó afrikai kór tünete - mégiscsak malária? Vagy annál is rosszabb? Van választék bőven. Végül pedig arra gondoltam: ez jeladás. Akihez nem jut el a külvilág zöreje, az a belső hangra figyel. És ha eddig nem akarta is meghallani, most nem tehet mást. Tisztán szól - nincs, ami elnyomja.

A belső hang azt mondta: hé! Most vagy harmincéves!

Elképedtem. Hogyan felejthettem el?

Az órámra pillantottam, a számlap világított: hét perccel múlt éjfél.

Igen, harminc évvel korábban percre pontosan ekkor láttam meg a neoncsövek hideg fényét a szürke erzsébetvárosi kórház szülőszobájának mennyezetén. Liktor Vince akkor már tizenkét perce üvöltött a szomszédos szülőágyon, míg anyját öszszevarrták a császármetszés után; az enyém sértetlen maradt, nem okoztam neki gondot, akkor legalábbis nem.

Harminc év. És elfelejtkeztem róla, el én.

Leültem a móló végén, lábam a tenger fölé lógott. Sötét felhő úszott a fehér félhold elé, és attól kezdve nemcsak némaság vett körül, hanem feketeség is.

A belső hang meg azt kérdezte: és most? Most mi van? Nyegle volt, de egyértelmű: na, most mi van?

Lefelé néztem, a Fekete-tenger helyén tátongó feketeségbe. Mi lenne, ha leugranék? Ha eltűnnék. Mikor vennék észre, hogy már nem vagyok? És kicsoda? Az Írók Házának irodistái? A fenéket. Néhány nap múlva megérkezik a Karakalpak Tagozat elnöke, és annak rendje-módja szerint üresen találja a szobát. Még csak poggyászom sincs, odalett Taskentban. Ami megmaradt, rajtam van, az egyetlen frissen beszerzett ingóság, a szappan is a zsebemben. Nyomtalan lennék. Sőt az vagyok így is, most is. Nyomtalan.

Margó előbb-utóbb észrevenné, hogy a nagy nehezen ideküldött repülőjegyet nem használtam fel, és érdeklődne felőlem. De itt nem tudnának rólam semmit.

Tronda Laci egy darabig megbízott vezetőként látná el a teendőket Luandában, azután kineveznék főnöknek, és menne tovább minden a megszokott kerékvágásban. Rendes pasas, de nem sok könnyet hullatna értem. A holmimat megőrizné egy darabig.

Anyámnak hiányoznék, de csak úgy, mint eddig. Megszokta hosszú távolléteimet - az életvitel! -, és észre sem venné, hogy ez a mostani hosszabb a megszokottnál. Talán évek múlva is csak úgy kedélyesen zsörtölődne: miért nem ír ez a gyerek gyakrabban?

A többiek meg...?

Rémülten bámultam a lábamnál nyíló fekete lyukba.

Nincsenek többiek.

Sophie doktornő nem vár felőlem több hírt, és nem is küld.

Zsuga, Tukán, Cili, Zsadányi, meg még vagy tucatnyian, akikkel az érettségi óta alig találkoztam... Miért tűnne fel nekik, hogy eltűntem, ha egyszer eltűntem előlük már rég?

És a sok száz ember, akivel a munkám hozott össze? A kubai tisztek, angolai hivatalnokok, üzbegisztáni raktárnokok, különféle felkelő és kormánycsapatok martalócai? Ugyan már. Nincs köztük egy sem, aki emlékeznék rám, és ha mégis, akkor nem biztos, hogy jó szívvel.

Az lett belőlem, amire apám öccse dresszírozott: csavar a gépezetben. De kinek szúr szemet, ha egy csavart kicserélnek? Milyen jól hangzott az intelem: mindig máshol kell lenni! Csak nem tette hozzá, hogy a mindig máshol végső soron sehol. Ezt a felismerést rám hagyta.

Liktorba kapaszkodtam. Neki is most van a harmincadik születésnapja, pontosabban tegnap volt, mert éjfél előtt öt perccel látta meg a napvilágot, így azután, noha csak tizenkét perc különbséggel születtünk, két különböző napra anyakönyveztek bennünket - ő is tudja a történetet. Meg persze tudja Éberfy Ottilia is, hiszen elmondtuk százszor, még a gimnáziumban, és röhögtünk rajta, hogy hát ezzel az erővel akár el is cserélhettek bennünket, és nincs kizárva, hogy tulajdonképpen én vagyok ő, ő meg én... Most biztosan felemlegetik a közös szülőszobát a harminc gyertyával megtűzdelt torta fölött. És beszélnek rólam. Azt kérdezik egymástól, hol vagyok, és talán aggódnak is értem, hiszen olyan régen nem hallottak felőlem... Talán.

Akkor a belső hang újra megszólalt: na, és holnap? Holnapután?

Nem volt bőbeszédű. De a lényegre tört. És most ez a kevés is több volt a kelleténél és az elviselhetőnél.

Nem láttam, nem hallottam semmit, lógott a lábam a fekete semmibe. Valahogy úgy, ahogyan sok-sok évvel később egy másik álmatlan éjszakán a lórögi strand üres medencéjébe.

Holnap? Holnapután?

Egyre feketébb volt talpam alatt az űr.

Holnap vagy holnapután? Miért: és eddig? Tulajdonképpen mit csinálok én tíz éve? Mit tesz az, hogy harckocsialkatrész-kereskedő? Szaros vasdarabokat árulok, amelyek alkalmassá tesznek még nagyobb vasdarabokat arra, hogy ízekre szétcsesszenek más, szintén méretes vasdarabokat, és szétkenjék, ami az útjukba kerül. Az elején még volt egy kis ideológiai hacacáré, hogy vannak baráti, testvéri vasdarabok, továbbá ellenséges vasdarabok, de hol van az már? Időközben életbe lépett az „új doktrína" - amiként az új vezérigazgató, a cég egén üstökösként feltűnő majd hullócsillagként távozó korszerű ganéj mondta: testvér az, aki fizetőképes.

És én? Kiváló szakember. Pitiáner szatócs. Valaki, aki igaz ügyeket segít győzelemre. Valaki, aki abból él, hogy mások kiirtják egymást. Egy ember, akinek tiszta a keze, csak a munkáját végzi, a légynek sem tudna ártani. Egy ember, aki karbantartja a légycsapót, hogy mások szétmázolhassák a legyet.

Ahová megyek, szétrohad minden, országok, törzsek, klánok vájkálnak egymás beleiben. Én vagyok az oka? Nem azért rohad, mert odamegyek, hanem akkor hívnak vagy küldenek, ha már áll a bál. Olyan vagyok, mint a dögevő, ott tűnök fel, ahol ég, füstöl, robban, ahol járvány, éhség, kétségbeesés, amint megszimatolom a bajt, ott termek, mint a hiéna... Én tehetek róla, hogy ég, füstöl és robban? Én gyújtom fel a termést Burkina Fasóban, a sétányt Szuhumiban?

Kapaszkodókat kerestem, mentséget, kibúvót, és elősoroltam apám öccsének érvkészletét: én csak kicsiben, csak régimódit és elavultat, csak ha kérik, ha utasítanak. És papírom van mindenről! De azért rosszul voltam. Burkina Fasótól. Szuhumitól. Önmagamtól. Egyre rosszabbul.

Émelyegtem, forgott a gyomrom, forgott velem az üres feketeség. Süketen, vakon kapaszkodtam a móló peremébe, azután hirtelen előrehajoltam, és az űrbe lógó két lábam közt hányni kezdtem, bele a mélybe, a semmibe.

Azt hiszem, nyögtem is két öklendezés közt, valami olyasmit: - A leves. Az a rohadt savanyú leves! - De persze kibúvó volt ez is.

Nem tudom, mennyi ideig vergődtem a móló peremén. Egyszerre csak éreztem, hogy nincs tovább, kiadtam magamból mindent.

Hanyatt vetettem magam a deszkákon. Üres voltam, teljesen üres.

És akkor előtűnt a fehér félhold. Ezüstszín lett a víz. Hallottam, ahogy locsog a mólócölöpök lábánál. Hallottam a szelet is. Meg a kishajó horgonyláncának csörrenését.

Nem tudom, mikor voltam utoljára ilyen boldog. Talán csak egyetlenegyszer, hosszú évekkel azelőtt, amikor Éberfy Ottilia végigsimította a nyakamat a hülevészi udvaron.

Feküdtem a móló végében üresen, boldogan, hanyatt. Nem moccantam, csak amikor fölkelt a Nap.

Az Üzbég Írószövetség Karakalpak Tagozatának elnöke már beköltözött a szobámba, én pedig a társalgóban ültem, zsebemben egyetlen vagyontárgyammal, a sárga műanyag szappantartóval, és azon töprengtem, hol töltsem az éjszakát: a sétányon, a parton vagy a mólón. És akkor, az utolsó pillanatban megérkezett a megváltás: a jegyek. Mellettük Margó kurta üzenete: sajnos csak vonatjegyet tudott szerezni, és hálókocsi már nem volt.

Átszállásokkal együtt négy napig tartott az út, azután negyven órát aludtam egyhuzamban - közben csak egyszer keltem föl enni.

A felmondólevelemet többször is átfogalmaztam, végül a legegyszerűbb megoldásnál maradtam, és csupán a szikár tényt közöltem, egyetlen felesleges szó nélkül. Végül is nem kötelességem megindokolni elhatározásomat.

Indulás előtt jó néhányszor átöltöztem - bizonytalan voltam, hogy milyen öltözék illik egy felmondólevél átadásához, elvégre még sosem csináltam ilyesmit. Szívem szerint nem sokat adtam volna az öltözködésre, de Angolában megtanultam, hogy a megfelelően megválasztott ruházat fél siker. És korántsem csak az eleganciáról van szó. Volt úgy, hogy a toprongy vagy a félkatonai zubbony hozott sikert. Ebben a művészetben messze túlszárnyaltam apám öccsét, aki egyetlen gyűrött vászonfelöltőben vészelte át a fekete kontinensen töltött évtizedeit, abban járt fogadásra és sivatagi randevúra... Olyan mindegy most már, hogyan öltözött.

Egyszerű szürke zakó mellett döntöttem, ízléses volt, de nem különösebben elegáns, és a tükörbe nézve úgy éreztem, határozottságot sugall.

A cég székházának kapujában nem az ismerős, lezser biztonságiak fogadtak, akiktől nem érezte ugyan biztonságban magát az ember, de legalább barátságosak voltak, hanem fekete formaruhás, bivalyméretű, kopasz emberek. Háromszor is ellenőrizték az igazolványomat, de értetlenkedő kérdéseimre nem válaszoltak.

A székház kongott az ürességtől, a szobák ajtaja tárva-nyitva, odabent elhagyott íróasztalok. A megszokott irodistanyüzsgés helyett csak egy-egy ismeretlen száguldott szembe a folyosón, hóna alatt aktakötegekkel.

Egyedül Margó volt a helyén. A vezérigazgatói iroda előterében ült, szokott helyén, és egy aktatoronnyal bíbelődött. Amikor megpillantott, kerek arca földerült, és megvillant a bagolyszemüveg.

Azt mondta: - Na, azért csak kiverekedte magát a vad Urál aljáról.

Megköszöntem a jegyeket, elnézést kértem, amiért ezúttal ajándék nélkül érkeztem - nem olyanok voltak a körülmények. Még egy poént is elsütöttem: hoztam magammal egy sárga szappantartót, de azt nem neki szánom. Azután elővettem a felmondólevelet, és átnyújtottam. Margó elolvasta, és nevetni kezdett. Szélesen, harsányan, jókedvűen, egyre hangosabban, végül már majd a könnye folyt. Visszacsúsztatta a levelet a borítékba, és a kezembe nyomta.

- Elkésett.

A vállalatot megszüntették. Egyik pillanatról a másikra történt. A végzés az utolsó telefonbeszélgetésünket követő napon érkezett, és néhány óra múlva a cég jogi értelemben már nem is létezett. A jegyeket tulajdonképpen már nem is vásárolhatta volna a vállalat számlájára; lehet, hogy ez volt az utolsó hivatalos kifizetés, de az sincs kizárva, hogy utóbb mégiscsak ki kell fizetni, majd kiderül. Másnap minden távozónak elvették a belépőkártyáját, attól kezdve se be, se ki. Az Etuka az utaztatási osztályról - az, aki a jegyeimet intézte - ott felejtette az íróasztalán az unokái bekeretezett fényképét, másnap visszajött érte, de nem engedték fel, azután addig sírt a kapuban, amíg az egyik kockafejű böhöm feljött az irodába, megkereste, és kivitte neki. A felmondóleveleket elkezdték postázni, az enyém is útban van már, ne aggódjak. Sőt lehet, hogy megérkezett, de a postás nem talált otthon - az ilyesmit csak személyesen lehet átvenni. Lesz valami végkielégítés, aztán annyi. Pá.

Azt kérdeztem: - De miért?

Margó a vállát vonogatta. Most ilyen időket élünk. A feje tetejére állt minden. Percenként szűnnek meg a vállalatok. Mindenesetre az új vezérigazgató időben értesült róla, mi készül - ha ugyan nem az ő keze van a dologban, mert az ilyenektől minden kitelik. Egy nappal a megszűnés előtt mondott fel. Biztos haszna volt belőle. Amikor engem elküldött Kabulba, már tudnia kellett a dologról. Az én kiküldetésem csak fal volt - a lázas munka látszatának fenntartására tett utolsó kísérlet. Így mondta Margó.

Azután elnézést kért: rengeteg a dolga, mert a végelszámolókon kívül egyedül neki van bejárása az épületbe - legalábbis a cég volt alkalmazottai közül. Azt az utasítást kapta, hogy előkészítse az igazgatói irodában talált anyagokat az irattár számára, sőt ebben az esetben több különböző irattárról van szó, mert hiszen volt itt bizalmas akta épp elég, tudom én azt jól, éppen én ne tudnám?

Ráadásul olyan nevetséges az egész. Most, hogy a feje tetejére állt minden, tele vannak az újságok azzal, hogy az irattárakban kik, hogyan, miféle anyagokat zúznak be. Neki meg éppen az a dolga, hogy teletömje az irattárat. Az egyik kapun be, a másikon ki, és irány a zúzda - hát nem volna egyszerűbb kihagyni a közbülső állomást, és rögtön a zúzdába vinni mindent? Mikor tanul már meg ez az ország takarékoskodni az energiáival? Ezt kérdezte Margó.

Érdeklődtem Tronda Laci felől.

Azt mondta, visszarendelték őt is. Majd itthon kapja meg a felmondólevelét. De megnyugtatott; felhívta Angolában, és megkérte, gondoskodjék az én holmimról is, dobozolja be, és küldje haza a magáéval együtt.

A kötet jutott eszembe, a Szindbád a luandai éjjeliszekrényen, csak azt el ne felejtse becsomagolni Tronda Laci, hiszen még mindig nem olvastam. De most majd lesz időm.

A kötetről meg apám öccse jutott eszembe, és érdeklődtem, történt-e valami a posztumusz kitüntetés ügyében. Amit még az előző igazgató ígért meg.

Margó abbahagyta az aktarámolást, az orrára tolta a bagolyszemüveget, a vastag lencsék fölött nézett rám.

- Én nem erőltetném.

Nem kérdeztem, miért, de Margó nem kímélt: - Mégiscsak kommunista fegyvereket árult kommunista felkelőknek meg ilyesmiknek. Sőt ha szigorúan vesszük, akkor maga is.

- De mi csak elavult alkatrészeket... - kezdtem.

Margó leintett.

- Hagyja csak, hagyja. Ne nekem mondja. Mindenesetre ezért most nem jár kitüntetés. Posztumusz se.

Hallgattam. Margó megkerülte az asztalt, odajött hozzám, borítékot nyomott a kezembe: - Most hogy összerámolok, annyi minden kerül a kezembe... Ez a magáé. Nem lényeges, de tegye csak el, ne maradjon itt semmi ezeknek.

Nem volt világos, hogy kiknek. A borítékot eltettem, és elköszöntem. Margó megcsókolta az arcom, és a hangja kicsit vékonyabb volt a szokottnál: - Én... nagyon szerettem a nagybátyját. És... sajnáltam, hogy olyan magának való életet élt.

Lassan baktattam lefelé a széles lépcsősoron, amelyen tíz évvel ezelőtt jöttem föl először apám öccsének nyomában. Mintha szembe haladtam volna önmagammal.

A kapuban megállított a két fekete ruhás bivaly. Az egyik elkérte a belépőkártyámat, a másik egy nagy, sárga nyelű ollóval látványosan kettévágta. A kártya két fele a papírkosárba hullt. Azután elnéztek a fejem fölött a levegőbe, mint akiknek semmi közük az egészhez.

Sétálni indultam, és újra meg újra, szinte minden sarkon feltámadt bennem a düh, hogy nem sikerült ez sem, nem tudtam felmondani, megelőztek. Úgy éltem meg a fáziskésést, mint valami megalázó vereséget.

Kimentem a Duna-partra, ki akartam szellőztetni a fejem, de hiába; csúcsforgalom volt, a város betegesen zsúfolt, a rakparton egymásba értek a kipufogógázt köhögő autók. Valahogy felkeveredtem az Erzsébet hídra - jót tett a dunai szél. Középtájon lenéztem a folyóra, és felrémlett bennem, hogy éppen itt álltam az érettségi bankett éjszakáján is, amikor hazagyalogoltam Budáról, és végighúztam a rácson a leszopogatott nyúlbordát - úgy kattogott, mint a vacogástól összekoccanó fogak...

A korlátra dőltem, és megzizzent zsebemben a Margótól kapott boríték. Kinyitottam. A fél fénykép volt benne, a pálmafák alatt széles vigyorral koktélozó, sokfogú Ernő, Sophie doktornő örökférje, akihez másodszor is hozzáment, én meg dühömben kettészakítottam a pár képét, és a férfias felét odaadtam a vezérigazgató titkárnőjének...

Beleeresztettem az ismeretlen Ernőt a Dunába, éppen onnan, ahonnan valaha a nyúlbordát. Pörögve hullott alá, és elmerült a szürke vízben a koktéllal, a pálmafákkal meg a negyven fogával együtt.

Azután csak bámultam a folyót a hídról. Szabad voltam. Olyan szabad, hogy a fal adta a másikat.

 

 

(folytatjuk)

A regényt március óta közöljük.