A Mozgó Világ internetes változata

„Világvárosi racionalizmus"

Építészeti sikereit elsősorban a kevésbé ismerhető, kisebb feltűnést keltő családi házak tervezésével aratta. Neve az utóbbi években összekapcsolódott azokkal a nemegyszer politikai botrányként elhíresült kudarcokkal, amelyek pályadíjnyertes terveit kísérték, s amelyek végső balsikerét soha nem esztétikai vagy szakmai, hanem kifejezetten politikai vagy gazdaságpolitikai döntések okozták. Ilyen volt a sevillai világkiállításra tervezett Lepke-ház, vagy a mindmáig megvalósítatlan Időkerék.

- Nemsokára megjelenő könyvének, Az építészeti szépség maradványai Magyarországon beharangozójában találtam egy furcsa, igen kihívó mondatot, amelyben a könyve lényegét foglalja öszsze: „...Ez amolyan ellen-építészeti bédekker lenne, mutatva, hogy nemcsak az istentelenül ronda Országház és a nála ha lehet még csúnyább Halászbástya létezik Magyarországon, hanem másfajta dolgok is vannak..." Beszéljünk a fővárosról, annak csúnyább és szebb részeiről, illetve arról, miért nem történt meg a rendszerváltás óta eltelt tizennégy év alatt az, ami a környező európai nagyvárosokban bizony megtörtént. Mi akadályozza Budapesten az építészeti kibontakozást, ha egyszer beköszöntött a szellemi szabadság?

- Mindenekelőtt hadd magyarázzam meg pontosabban az idézett mondatot a Parlamentről és Halászbástyáról. Az Országház épületét elsősorban azért tartom olyan zavarónak, mert a pesti Duna-part gyönyörű korábbi beépítésébe belerobban. A Szabadság hídtól az Árpád hídig tartó elegáns késő klasszicista Duna-parti palotasort például a Szent István parki épületegyüttes - amelyet annak idején Hofstätter és Domány tervezett - gyönyörűen folytatja, megőrizve e hosszú, méltóságteljes látvány lendületét. Ezzel szemben a Parlament fittyet hányt a környezetére, ott kakaskodik aránytalanul a legfőbb helyen. Egyszer egy nyugat-európai építészt hajóval vittek végig a budapesti Duna-szakaszon, és látva a magyar országházat mosolyogva jegyezte meg, hogy ez az épület olyan, mintha egy hatalmas ország dölyfös birodalmi jelképe lenne, pedig csak egy kicsi, zsugorodó országocskáról van szó. Ugyanilyen csúnya és dölyfös épület szerintem a Halászbástya, amellyel csak a párizsi Sacré Coeur veszi fel a versenyt ízléstelenségben. És akkor még nem említettem a Mátyás-templom kicsinyes, bizonytalan épületét, amely szerintem nevetséges például a bécsi Stephans Dom impozáns, hatalmas tömegéhez képest, amelyhez pedig hasonlítani kívánna. Sőt továbbmegyek, hisz ebbe a körbe tartozik a Budavári Palota ocsmány módon kialakított kupolája is, amely a budai Vár ugyancsak meghatározó pontján magasodik. Na már most egy olyan fővárosnak, amelynek épp az imént emlegetett félresikerült épületei lehetnek a fő jelképei a mindenhol megjelentetett emblémákon, feltehetően nincs túlságosan kifinomult ízlése. Ami egyébként az ízlésficamot illeti, az sok mindenre rányomja a bélyegét Magyarországon. Az álságosság és ízlésnélküliség jellemzi például az ünnepeinket is, amikor sujtásos hacukákban zászlókat lengetve dalra fakadnak az ünneplők, miközben az ország lakosságának egy része gyilkos gondolatokat táplál a másik rész iránt. Ezt is súlyos ízléstelenségnek tartom, amelyhez hasonló az ország és persze a főváros építészetén is erősen érezhető.

- A felsorolt példák viszonylag régiek. A 19. és 20. század fordulójára jellemzőek elsősorban. Mit gondol, a rendszerváltás által szabadabbá vált gondolkodás sem változtatott az említett rossz ízlésen?

- Vannak emberek, akik alkotni akarnak, még akkor is, ha ennek nincs kifejezetten kulturális hozadéka. Az Iparművészeti Egyetem doktoranduszaival járok rendszeresen az Építészeti Múzeumba, ahol drámai építészeti hagyatékok gyűltek össze. Ott lehet látni például, hogy a magyar építészettörténet során sok olyan építészeti életmű létezett, amelynek létrehozója nem valamiféle stílusirányzatot, trendet, divatot követett, hanem nagyon is egyedi, saját elképzelések szerinti formavilágot alakított ki. Ilyen volt például Lessner Manó építész, aki zsidó származása miatt a harmincas években nemigen jutott munkához, mégis csodálatos életművet hagyott maga után, rengeteg kicsi rajzot és néhány megvalósult épületet, amelyek a legjobb bécsi építészfejedelmek közelébe emelik. Ma is elkelnének az ilyen típusú építőművészek, akik egyedül, mindenféle hátszél nélkül, nehezen és nagy energiákkal, de igyekeznek megvalósítani valami bátor, sajátos stílust és mondanivalót.

- Jól gondolom, hogy ezek közé volt sorolható az Ön édesapja, id. Janáky István is?

- Ő kezdetben a Bauhaus követőjének számított az egyetlen - Áfonya utcában épült - villájával, amelyet ráadásul Pogány Móric aláírásával készített, mert akkor még nem volt diplomája, így nem is írhatta alá a saját tervét. De kisvártatva „megpuhult" az építészete, s valamiféle olaszos stílus hatása érzékelhető rajta. Példái ennek tűzoltósági épületei, a Feneketlen-tó melletti és az újpesti, amelyeket gyönyörűnek tartok. De ilyen a Palatinus strand is vagy a Könnyűipari Minisztérium épülete, amelyek nem bauhausiánus épületek, hanem lágyabbak, konzervatívabb építészeti elképzeléseket mutatnak.

- A felsorolt példákkal azt akarta talán érzékeltetni, hogy a mai Budapesten nem találunk az egyediségre, a bátor önálló gondolkodásra valló építészeti törekvést? Hogy az ilyesmi kihunyt volna a magyar környezetből?

- Az utóbbi időben egyre inkább az izgat, hogy lehet-e még egyáltalán magyar építészetről beszélni. Az építésznek mostanában egyfajta „utolsó pillanat érzése" van, mert hiszen valószínűsíthető, hogy az Európai Unióba való belépés el fogja mosni a nemzeti jellegzetességeket. Nekem az az érzésem, hogy most még érdemes és fontos azon gondolkodni, hogy van-e, lehetséges-e jellegzetes magyar építészet. Ha az ember külföldi városokban jár, ott minden esetben megérzi a helyi jellegzetességet, azt, ami megkülönbözteti a többi várostól. Például ha valaki megérkezik az Orly repülőtérre, megcsapja egy olyan szag - e fogalmat szélesebben értelmezem -, amilyen sehol máshol. Ez a szag maga Párizs. Annak a városnak tárgyilag is létezik egy különleges, öszszetéveszthetetlen szaga, amelyet akár vizuális szagnak is nevezhetünk. De van ilyenfajta megkülönböztető jellege, vagy nyelvújításkori szóval összlete Firenzének vagy Rómának, Koppenhágának vagy Bécsnek, de Budapestnek mintha nem lenne. Nem hangulatról vagy auráról beszélek, hanem tárgyakban kifejezhető összképről. Hogy ez megteremthető-e, vagy hogy miért nincs, azt talán egy újonnan alapítandó tudományág tudná csak megfejteni, a várospszichológia, vagy építészetpszichológia. Amely azt is megfejtené, miért van az, hogy ha az ember bemegy egy olaszországi vendéglőbe, ott egyértelmű a számára, hogy az mitől igazi olasz vendéglő. Egy magyar vendéglő csak a külsőségeiben nyújtja azt, amit magyarnak gondolunk, miközben a lényeg, például az ételek vagy a hangulati elemek nem igazán sajátságosak. Ez igaz az építészeti stílusra is.

- Mi lehet ennek a magyarázata?

- Talán Budapest történetében kell keresnünk ennek az okát. Jól tudjuk, hogy a fővárost a kialakulása során és később is egyre inkább igen vegyes lakosság népesítette be. A német népesség keveredett itt a magyarral, a szerbbel, a zsidósággal - mely utóbbi egyébként igen erősen rá is nyomta bélyegét a pesti kultúra fejlődésére -, és persze még más kisebb népcsoportokkal. Ennek a színességnek persze lehetett volna az is a következménye, hogy a sokfelől hozott minőség jól keveredik ebben az olvasztótégelyben, de sajnos nem így történt. A sokféleség nem jófajta keveredést, összevegyülést eredményezett, ahogy az kívánatos lett volna, vagyis például a németség precizitása, „tüchtigsége" nem vált soha részévé a pesti magyar lakosság életstílusának, a zsidóság kultúrája nem igazán vegyült el a többiekében. Sőt éppen ellenkezőleg, egyre inkább kisebbfajta egymással ellenséges táborokká alakultak ezek a népcsoportok. Ez persze a város kialakulásakor még egyáltalán nem így volt, például Hildék idején az építészeti minőség még arra utalt, hogy itt egy egységes, magas színvonalú gondolkodás határozza meg ennek a gyönyörűen fekvő városnak az általános képét. Aztán ez egyre inkább szétesett, feldarabolódott, és az imént említett ellenségeskedés martalékává vált.

- A szomorúnak felvázolt előzmények után ugorjunk át a jelenbe, vagy inkább a közelmúltba. Mára mi határozza meg Budapest arculatát? Terítsük ki a főváros térképét, és elemezzük együtt a látnivalókat!

- Talán a legszembetűnőbb és sok szempontból legtipikusabb látkép a pesti Duna-part déli szakaszán, a volt Ferencvárosi pályaudvar helyén tárul elénk, a Petőfi híd és a Lágymányosi híd között. Annak idején, amikor Barsiné Pataky Etelka volt a később lefújt világkiállítás kormánybiztosa, kiírt egy pályázatot ennek a Duna-partszakasznak a beépítésére, méghozzá az építész mesteriskola tanárai számára. Én magam is részt vettem ezen a pályázaton, és az jutott eszembe, hogy a korábban emlegetett Hofstätter és Domány által tervezett gyönyörű Szent István parki épületsor parafrázisaként kéne itt egy városrészt megépíteni. Persze nem stilisztikailag hűen utánozni a harmincas évek végén épült házakat, de megtartani azokat a lényeges elemeket, amelyek olyan széppé tették. Például azt, ahogyan ők vigyáztak a párkánymagasságra, az arányokra, a térbeli összefüggésekre. Nos, mára ennek épp az ellenkezője történt, hiszen a Petőfi híd tövében először is megépült az a magányosan álló, jellegtelen vagy akkor épp divatos stílusú Duna Center. Aztán, hogy az „egyensúly" megteremtődjön, a Lágymányosi hídnál is megépítettek egy magányosan álló épületet, a Nemzeti Színházat, és azóta a városban szinte mindenki erről beszél, hogy mennyire koncepciótlanul, összefüggés nélkül épül be ez az egyébként rendkívül értékes városrész. A harmincas években oly nagy gonddal tervezett Duna-parti épületsor elveinek épp az ellenkezője érvényesül tehát.

- Annak idején a Hofstätter- és Domány-féle beépítésnek milyen volt a visszhangja?

- Tudomásom szerint nagy sikert arattak nemcsak szakmai körökben, de városszerte. Ellentétben a mai új Duna-parti beépítéssel, amely jelentős tiltakozást vált ki az emberekből. Itt hadd jegyezzem meg, hogy azért a Duna-part beépítésének legújabb szakaszában is van egy igazán említésre méltó pozitív példa, a Tudományos Akadémiához közeli - Molnár Péter építész által tervezett - foghíjbeépítés, amely őrzi a korábbi épületek arányait, magasságát és ritmusát. Szemben a két nagy szállodával, az Intercontinentallal (ma Marriott) és a Forummal (ma Intercontinental), amelyek a korábban emlegetettek mellett a harmadik és negyedik nagy csapást mérték Budapest jelenkori építészetére. Mindkét épület nagyon csúnya, azonkívül, hogy semmi közük a Duna-parthoz. Még egy nevetséges dolog - nem is mondanám apróságnak - hogy a Forum Szálló „bütüvel" , vagyis véghomlokzattal néz a gyönyörű Roosevelt tér felé. Ilyenért az egyetem második évfolyamán úgy rúgnák ki az építészhallgatót, hogy a lába sem érné a földet.

- Most újra visszatérnék a rendszerváltást követő periódusra, amikor is naivan azt feltételeztük, hogy a gondolkodásban, az életvitelben, a politikában bekövetkezett szabadság érezhetővé válik a művészetben és így az építőművészetben is. Ez azonban egyáltalán nem így történt, vagy talán csak elenyésző mértékben. Mit gondol, lehet, hogy mégis van ennek politikai vagy netán gazdaságpolitikai oka?

- Érzem, hogy bele akar kergetni a Nemzeti Színház-témába. De az a baj, hogy én ebbe nem szívesen megyek bele, mert rossz a gyomrom, és könnyen hányingerem lesz tőle, mert olyan undorítónak tartom. Ezt pedig szeretném elkerülni. Inkább fordítanék egyet a gatyán, és más témáról beszélnék Budapesttel kapcsolatban. Elég rossz lakásban lakom, és régóta foglalkoztat, hogy hová kéne elköltöznöm. Nézegettem Pest külvárosi kerületeit, és azt tapasztaltam, hogy a kertvárosi részek kiválóan lakható, kedves helyek. Illetve azok voltak és azok is lehetnének, ha úgy alakulnának, ahogyan régen alakítgatták őket. Amikor is voltak a kicsi kertek, intim belsőkkel, szép, tekintetes sarkocskákkal, az üzletek pedig az utcák felé nézően, a sarkokon épültek. Itt egy fűszerüzlet, ott egy rőfös, amott meg egy kocsma. Ezáltal létrejött valami gyönyörű, vidékies hangulatú szövedék, ahol jó volt élni. Rákospalotára, Erzsébetre, Kispestre, Lőrincre és a többire gondolok. Aztán sajnos mindezt szétrobbantották. Először, ugye, az oly sokat vitatott lakótelepek, amelyek persze sok gyakorlati gondot megoldottak, csak sajnos nagyon rosszul, aztán pedig a maradék területekre a bevásárlóközpontokat építették. Ez már, ugye, a legújabb korban történt, amikor is ezek a hatalmas üzletkomplexumok elkezdték szétenni a korábbi intim környezetet. Hihetetlen és pótolhatatlan nagy kárnak érzem, hogy ezek a korábban lakható, kellemes külvárosok mára erodálódtak, elveszett a varázsuk, a finomságuk. Nem fogom elfelejteni, amikor fiatal koromban udvaroltam egy lánynak, aki az egyik ilyen szépséges külvárosban, egy kertes házikóban lakott, és nem volt finomabb dolog, mint ülni a kicsi kertben, a veteményben zsíros kenyérrel, a mellettem termő újhagymákat huzigálni és József Attilára gondolni. A polgári szolidság személyességét, a gazdag tartalmú puritánság fogalmát szinte teljesen eltüntették a lakótelepek és az üzletközpontok.

- Miközben pontosan értem, mire gondol, egy kicsit úgy érzem, túlságosan nosztalgikusan gondol arra az időre, amely visszahozhatatlan. Ha abból indulunk ki, hogy például a szupermarket-igény világjelenség, ami elől nemigen lehet kihátrálni, akkor vizsgáljuk ezt a tényt építészeti kihívásként. Ilyen szempontból hogyan látja ezeket a monstre épületegyütteseket Budapesten?

- Hadd mondjam el, milyen kínos perceket élünk át rendre a Fővárosi Tervtanács zsűrijében, amelynek én is tagja vagyok, és amely elé a fontosabb budapesti építkezések tervei kerülnek. A legkínosabb pillanatokat a bevásárlóközpontok tervei okozzák. Ezekkel ugyanis nemigen lehet mit kezdeni. Adva van egy nagy telek, amelyre egy olyan házat szándékoznak építeni, amelynek nincs városrendezési jelentősége. Rendszerint kívül esik a lakott területeken, azonkívül eleve olyan anyagokból tervezik, amelyek nem maradandóak. Építészeti alakításuk is átveszi ezt a durva apátiát, amelyet a tervezők, illetve a megrendelők az építészet mint művészet iránt kifejlesztettek. Az építész érthető módon semmitmondó házat tervez, hisz pontosan tudja, hogy az csak rövid távra készül, s ha majd rövidesen elavul, úgyis újat építenek helyette. Akkor meg minek erőlködjön, gondolja. Szemben egy román kori katedrálissal vagy egy múlt századi skandináv városházával, amelyet úgy építenek, hogy a város lakossága onnan indulhasson majd közösen a feltámadásra. Ezért aztán az említett kínos pillanatokat úgy próbáljuk levezetni, hogy a tervtanács közösen azt javasolja, ezeket az épületkomplexumokat olyan helyre emeljék, amelynek egyáltalán nincs városképi jelentősége. Tehát lehetőleg ne egy lakóövezetbe, sőt még csak ne is a szélére, hanem a senkiföldjére, ahol olyanok lehetnek, mint egy-egy mezőgazdasági épület, amely ott áll a mezőn, röfögnek benne a disznók, aztán ha elavul, lebontják, vagy tehenek számára építik át őket.

- Nem is tud kivételt említeni?

- Talán a Mammut, amelyet bizonyos szempontból másként ítélek meg. Az épülettel magával súlyos gondjaim vannak, de az elrendezést nem tartom rossznak. A Mammut környezetében lévő elegáns lakóterületek más karakterűek, mint egy-egy pesti külváros. Itt - ha sematikusan fejezem ki magam - viszonylag nagy területeken kis palotácskák állnak. Ezek közé üzleteket építeni, úgy ahogy azt egy pesti külvárosban lehetne, nem jól megoldható. Itt elfogadható, hogy a kiszolgálóegység egy tömbbe kerüljön. Tehát ezért nem tartom kellemetlennek városrendezésileg és építészetileg sem annyira, hisz sokkal igényesebb, mint az említett külvárosi üzletközpontok. Mint ahogyan nem rossz a hozzá csatlakozó és szervesen illeszkedő Millenáris Park sem, amelyet levegősnek és építészetileg is elég jónak tartok. Tulajdonképpen az ambiciózus kertje is elviselhető, még ha némely részei kissé nevetségesnek is bizonyulnak. Az egészben együttvéve van valami frissesség, vidámság, kedvesség.

- És hogyan látja azoknak a volt üzemépületeknek a sorsát, amelyekből a fővárosban igen sok van, és amelyeknek felhasználására közismerten igen sok jó példa van Nyugat-Európában, de néhány kelet-európai országban is. Manapság igen nagy divat ezeknek a hasznosítása.

- Nem akarok bölcselkedni, csak futó gondolatom támadt ezekről az épületekről. Tudniillik, hogy ezek a régi ipari épületek azért alkalmasak az utólagos felhasználásra, és azért könnyű és jó ma új funkcióval felruházni őket, mert az építésük idején volt valami ideiglenesség abban, ahogyan létrejöttek. Talán épp a mai bevásárlóközpontokhoz hasonlíthatóan az építtető arra gondolt, hogy ezt nem egy évszázadokra készülő dómnak kell tekinteni, hanem viszonylag rövid időszakra kell csak tervezni. A nagy különbség, hogy az akkori kivitelezés annyival jobb volt, hogy az ideiglenesnek szánt épületeket is rendkívül gondos munkával, szép megoldásokkal, alapos és átgondolt kivitelezéssel hozták létre. Ezek mégiscsak finom és maradandó értékeket jelentenek, amelyek azonban nem feltétlenül tartoznak a nagyon komolyan veendő műemlékek kategóriájába, ezért könnyedebben és nagyobb szabadsággal lehet áttervezni őket.

- Mennyire ismerték fel ezeket a lehetőségeket Budapesten?

- Vannak egészen rémes példák, mint például a Ganz gyár Tölgyfa utcai részén lévő épülettömb. Egyrészt itt sztereotípia és értelmetlen az a döntés, hogy ha egy épületet teljesen lebontanak, csak a homlokzatból tartanak meg egy részt. Hisz a homlokzatnak nincs olyan építészeti jelentősége, hogy ekkora megtiszteltetés tárgya legyen. Szervetlenül válik tehát az új épület részévé ott a Henger utca, Tölgyfa utca által határolt telken. Ezzel szemben ragyogó példának tartom a Dorottya-udvarnak keresztelt volt Caola gyár rekonstruált épületét a Budaörsi út mellett. Gyönyörű és impozáns, vetekszik a híres berlini Reichstag-tervvel, amelyre új kupolát építettek hasonló szellemességgel. Sajnos belülről még nem láttam, de csókoltatom az építészt, mert a külső látványát kiválónak tartom.

- Én laikusként tanúsíthatom, hogy a belső udvara is gyönyörű.

- Mint ahogyan semmiképpen nem hagynám ki a dicsérendő budapesti házak közül azt a remek rekonstrukciót, amellyel egy a Szabadság téren álló bank épületét újították fel. Bizonyára nem írhatjuk le a nevét a megrendelőnek, de történetesen olyan bankemberről van szó, akinek nemcsak jó az ízlése, de az építészettel szembeni elvárása és a saját ambíciói is közrejátszhattak abban, hogy olyan szakemberi gárdát keressen, akik a legalkalmasabbnak bizonyultak e szép palota rendbehozatalára és átalakítására. Tervezőkként Dévényi Tamásról és az ő irodájában dolgozó építészekről van szó.

De ami a régi épületek felújítását és a mai elvárásokhoz igazítását illeti, sok nagyon rossz példa is létezik a fővárosban. Sokat lehetne beszélni arról, hogy mi okból hoznak a mai építészek igen gyakran rossz döntéseket. Gondolkodtam ezen, és arra jutottam, hogy a régi korokban talán azért nem zavart, ha, mondjuk, egy román stílusú templomba a barokk korban barokkos stílusú belsőt építettek, mert a két stílus szerves folytatása volt egymásnak. Volt valami alaktani köze az egyiknek a másikhoz, nem volt idegen test az eredetiben az új. Az ugyebár nem merülhetett volna fel, hogy a barokk korban bármilyen más stílusban építsenek bele egy már meglévő épületbe, hisz akkor csak ez a stíluskívánalom létezett. Ma ez egyáltalán nem így van, hiszen annyiféle ízlés, stílus, gondolkodásmód, felfogás létezik a világban, hogy szervesen aligha tudná folytatni egyik a másikat. Az egyetlen biztonságot az adhatja, ha tehetséges, bátor építész tervezi a régi épület újjáépítését, és vállalja a saját elképzelését. A közepes vagy tehetségtelenebb tervező nagy bajban van, mert nem elég invenciózus ahhoz, hogy saját stílusa legyen, ezért aztán egy furcsa alkotói gátlás miatt a sokféle stílus közül olykor többet is fölhasznál, ami szörnyű következményekkel járhat.

- A Sándor-palota felújítását hová sorolná?

- Azért vagyok zavarban, mert tudom, hogy az építész és a belsőépítész meg az összes munkatárs, aki a Sándor-palota rekonstrukcióján dolgozott, hihetetlenül alapos, precíz munkát végzett, méltó módon a budai várnegyed legszebb épületéhez. De valahogy az én érzésem szerint mégsem sikerült igazán. Talán túlságosan hűek akartak lenni a fennmaradt fotográfiákon található látványokhoz, másrészt az illendőség miatt is ragaszkodtak a korábbi stílusokhoz. Az igazi bajt itt abban látom, hogy egy korábban dívott eklektikus stílusban épült házat nem lehet ugyanabban az eklektikus stílusban helyreállítani, hiszen ez önmagában is ellentmondás.

- Térjünk most vissza a mostanában épült modern házakra vagy háztömbökre. Említette a Szabadság teret, maradjunk még egy kicsit ezen a környéken. Meghatározó része a Belvárosnak a néhány évvel ezelőtt felépült Amerikai Bank Center a Szabadság tér másik oldalán. Arról mi a véleménye?

- Én kritikus vagyok Finta József építészetével szemben, miközben igen nagy tehetségű embernek tartom, csak más az ízlése, mint az enyém. Ez az épülete kifejezetten tetszik nekem, még akkor is, ha sokan felhívták a figyelmemet, hogy a Gellért-hegyről nézve milyen monstruózus háztömb ez, amely mindent elnyom a környezetében. Én ezt a városból nézve egyáltalán nem tapasztalom, és a kereszt alakú átjárását, a belső tereit kifejezetten szépnek és kellemesnek tartom. Ha a sok csúnya épület helyett mindenütt ilyenek állnának a városban, jobban járnánk.

- Mindaz, amiről eddig beszéltünk, a legkülönbözőbb divatokat, stílusirányzatokat követő épületek voltak. Létezik-e olyan építészeti trend, amelynek nyomai vagy követői meghatározó módon megnyilvánulnak a mai Budapesten? Talán kezdjük azzal a stílusdivattal, amely mostanában még a mainstream része ugyan, de talán a divat lefelé tartó ágában van: a dekonstruktivizmussal.

- Ugye, köztudott, hogy Derrida, a világhírű francia filozófus összefogva építészekkel kialakítottak egy olyan elméletet, amelynek alapján létrehoztak egy újfajta építészeti stílust. Ez a felfogás szemben áll a korábbról ismert konstruktivizmussal, majd a bauhausiánus építészettel, sőt az úgynevezett organikus építészettel is, amelyekben a szerkezetek határozzák meg a formációkat, tehát az esztétikum a szerkezeti racionalizmus függvénye. A dekonstruktivizmusban viszont a tagadásra fektetik a hangsúlyt. Minden konstrukciót tagadnak, s látványosan szembe is helyezkednek a racionalitással. Az általuk hirdetett stílusra elsősorban Amerikában voltak vevők az építészek, mint például Franc O'Gherry, vagy Eisemann, akik azonnal vették a lapot, és jó néhány vicces, firde-ferde dolgot építettek. A dekonstruktivizmusnak persze vannak Magyarországon is követői. Igaz, a példám nem fővárosi, hanem a szentendrei skanzenben található épület - az újonnan épült együttes, amely teljesen ferde. Én ha arra járok, mindannyiszor megpróbálom „szemmel verni" ezeket a furcsa ferde házakat, abban bízva, hátha kiegyenesednek, ha sokat nézem őket.

- Ezek szerint Budapest nem vált a dekonstruktivizmus „martalékává"?

- Azért a fővárosban is akad egy-két ilyen stílusban épült ház, mint amilyen a Paulay Ede utcában épült ferde üvegfalú bank, amely finoman utal az említett stílusra, nekem tetszik, és nem tartom agresszívan, terrorisztikusan erőltetettnek, hanem inkább játékosnak.

- Egészen más tervezői gondolkodásra épül a sokat vitatott organikus építészet, amelyről egyébként sokan úgy hiszik, hogy magyar eredetű.

- Ennek a stílusnak jelentős filozófiai háttere van. Előzményei egyáltalán nem Magyarországon keresendőek, hiszen ott van például Gaudí, a világ egyik leghíresebb építésze, aki spanyol volt, vagy az Asmussen nevű skandináv építész, mint ahogyan a holland Dudok is. Ők mindannyian a Rudolf Steiner által hirdetett antropozófia követőiként a természethez igazított és azzal harmonizáló építészeti stílusban terveztek. A magyarországi változat csak némileg tér el, és nem egészen autentikusan. Az a furcsa különbség, hogy amíg Európa más országaiban ha az építészek vagy a filozófusok elkezdenek gondolkodni valamin, az páraként szétterjed a többi országban, és ott kiegészítik, feldúsítják, továbbgondolják. Magyarországon valamiért ez csak nagyon ritkán történik meg, ide is eljutnak a gondolatok páracseppjei, de itt leragadnak, nem fejlődnek, inkább eltorzulnak. Ez nagyon nagy baj.

- Még mindig azt igyekszem megfejteni, hogy mi lehet ennek a magyarázata, hiszen a magyar fővárosnak olyanok az adottságai, a fekvése, a Duna két partján elfoglalt helye, amely igazán inspirációra kellene hogy késztesse a benne élő és alkotó építészeket. Mi hiányzik innen, vagy mi a baj?

- Nem jól tudok erre válaszolni, inkább példákat tudnék hosszasan sorolni, amelyek ezt a szomorú tényt erősítik. Itt van például a budai alsó rakpart kérdése. Évek óta folyik a vita a főváros vezetői és az úttervezők között, hogy mi történjen ezzel a hosszú Duna-partszakasszal a Mozaik utca és a Lágymányosi híd között. Az a probléma, hogy a budai szennyvizek tisztítatlanul folynak be a Dunába. Ez pedig tarthatatlan helyzet. Ezért az alsó rakpart alatt gyűjtőcsatornát akarnak építeni, és a szennyvizet Albertfalvánál egy tisztítóberendezésen keresztül folyatnák viszsza a Dunába. De ha már egyszer hozzányúlnak a rakparthoz, akkor az ott futó autóforgalmat hogyan lehetne racionálisan átszervezni, vagy áthelyezni? Maradjon-e kétsávos, vagy legyen-e négysávos, amelyhez ki kéne szélesíteni ezt a múlt század fordulóján épült hoszszú, szép rakpartszakaszt. Mindez azért merül fel, mert nem tudják megépíteni azt az utat, amely elvinné a város forgalmát a hegyek közé, és ezzel tehermentesíthetné a rakpartot. Szerintem például a teljes autóforgalmat ki kéne iktatni onnan, helyette a régi villamost helyreállítani, amely igazán kedves dolog, és így a budai alsó rakpartot sétányként lehetne használni.

- Gondolom, kevesen osztják a véleményét.

- Egymás torkát harapják a döntéshozók, mert egy ilyen kényelmi szempontokat háttérbe szorító, az esztétikumot előtérbe helyező javaslattal szemben a szokásos rossz beidegződés, az úgynevezett „világvárosi racionalizmus" szokott érvényesülni, s ezért a kétféle gondolkodásmód képviselői között igen nagy a csata. S ha már arról beszélünk, hogy a város adottságait mennyire nem veszik és nem vették figyelembe sem a városatyák, sem az építészek, akkor mondok még egy szembetűnő példát. A budai Várpalota kupolájára gondolok, amelyet legalább olyan nagy tévedésnek tartok, mint a korábban emlegetett Parlamentet vagy a Halászbástyát. Aránytalanabb kupolát nemigen lehet elképzelni. A háborúban lebombázták a palota egész épületét, s annak helyreállítására több terv is született. Kocsis Iván annak idején gyönyörű tervet adott be, amelyen egyáltalán nem volt sem kupola, sem torony, ezáltal nagyon hasonlított a prágai Hradzsinra, amelynél kevés szebb palotaépület létezik. A budai Vár esetében azonban a hivalkodás, a mértéktelen, indokolatlan nagyot akarás győzött, ahogy oly gyakran ebben az országban.

- Ha ismét a Duna-parti látványnál tartunk, milyennek látja az új lágymányosi Duna-partszakaszt?

- Erről sok szomorú történetet lehet elmesélni. Én most csak egyet említek, hogy a tervezés szervezésének hibái, a tervezők és az építtetők közötti egyeztetések hiánya olyan rossz eredményekhez vezethet, mint amilyet itt lehet látni. Például miért nincs köze két egyszerre tervezett fontos épületnek egymáshoz, amikor azok egy tér két oldalát alkotják?

- Melyekre gondol?

- Az egyetemi campus központi terének két oldalán lévő két épületre, amelyek ráadásul a Duna-parton állnak. Gondoljunk a régi Műegyetem területének egységes beépítésére, ahol még az utolsó kazánház is beletartozik az épületegyüttes egészébe.

- Mennyire számít hasonlóan rossz példának a budai hegyoldalak beépítése? A Rózsadombra, Sváb-hegyre, Gellért-hegyre, Mátyás-hegyre gondolok és azokra az utóbbi évtizedben épült családi házakra, amelyek jelentősen meghatározzák a városképet.

- Ez is nagyon szomorú téma. Amikor a Rózsadomb annak idején, a háború előtt kezdett beépülni, igazán racionális, ugyanakkor szinte művészi ihletettségű építési szabályozás érvényesült, amelynek megfelelően viszonylag nagy méretű telkeket parcelláztak, amelyekre aránylag kis méretű házakat építettek. Így tehát a gyönyörű nagy parkokban szinte úsztak a szépen tervezett rózsadombi házak. Aztán a háború után egyre kisebb telkeket kezdtek parcellázni, s ez egyre inkább elharapódzott. A telkek mérete csökkent, a házaké meg nőtt. Ez már önmagában is nagyon nagy baj, hiszen az aránytalan méretezés, a nagy háztömbök a dombok oldalán a városképnek súlyosan ártanak. És akkor még nem beszéltünk a házakról magukról, amelyek kifejezetten tragikusak.

- Ez miért van így, mit gondol?

- Ahogy öregszem, egyre megértőbb ember vagyok, s már egyáltalán nem a megrendelőket hibáztatom.

- Hanem?

- A körülményeket. A 19. vagy a 18. században és korábban könnyű volt a helyzet, hiszen ha valaki valamit építtetett, nem sokat kellett gondolkodni a stíluson, hisz az adva volt. A klasszicizmus idején klasszicista házakat építettek, a barokk korban barokkot stb. Létezett egy olyan egységes stílusigény, úgy is mondhatnánk, hogy „megegyezett a köz" abban a stílusban, amely behatárolta az emberek ízlését. Nem hinném, hogy azok más emberek lettek volna, mint a maiak, se rosszabbak, se jobbak nem voltak. Csakhogy könnyebb helyzetben voltak, mert volt mihez igazodniuk. Ma nem létezik ilyenfajta közmegegyezés, bármilyen stílusban épülhetnek ma házak, senki sem határozhatja meg, és nem is befolyásolhatja a mai megrendelőket. Az építési szabályzat a stílusra vonatkozóan semmiféle kikötést nem tartalmaz. Az, hogy milyen lesz egy-egy ház, kizárólag az építész és a megrendelő megegyezésén múlik. S mivel a stílust illetően az építész fejében is nagy zavar van, nem várható el az építtetőtől sem, hogy pontos és jó elképzelései legyenek. S ha azt kérdezi, kit lehetne felelősségre vonni mindezért, akkor csak azt tudnám válaszolni, hogy a korszellemet. Tessék a korszellemhez fordulni. Ma ugyanis olyan korban élünk, amikor sokféle, egymással semmiféle összefüggésben nem lévő, sok ellentmondó stílusdogma létezik, annyiféle stílusirányzat, divat, trend, amelyek között az építtető nemigen tud eligazodni. Ezért aztán gyakran mindenféléből egyszerre szeretne egy kicsit, s vegyesen alkalmazza a jellegeket. Ez szörnyűségekhez vezet, s akkor még nem beszéltünk az egyre inkább elhatalmasodó általános igénytelenségről, amely nemcsak az ötlettelen, stílustalan építészetért felelős, hanem leggyakrabban a „kevés pénzből nagyot" elvre épülve hoz létre elborzasztó látványokat.

- Gyanítható, hogy a korszellem egyhamar nemigen fog változni. Lát-e esélyt rá, hogy a helyzet javuljon?

- Nem vagyok optimista, sőt számomra a korszellem egyre gyanúsabb. Épp a napokban került a kezembe Konrad Lorenz egyik könyve, amelyben az emberiség jelenlegi fejlődési szakaszát devolúcióként írja le. Az állati állapotba való visszasüllyedést emlegeti, a környezet minőségére, az esztétikumra, a kulturált életre való igény folyamatos csökkenését tapasztalja. Ezt én építészként nagyon erősen érzékelem. Az, hogy a ház, amelyben lakunk, bizonyos esztétikai és kulturális követelményeknek megfeleljen, már csak kevés ember ambíciója. Egy-két építész még igyekszik szembeúszni az árral, de nem sok sikerrel. Olyannyira nem, hogy gyakran azt gondolom, az építészetet le kéne hagyni az ország kultúrlistájáról, mert a szó nemes értelmében vett építőművészetnek már nincs élettere Magyarországon.

- Ahhoz, hogy legyen, minek kéne megtörténnie? Ha most a filozófiai sötéten látás után a realitások talajára lépünk, miféle konkrét teendőket tartana fontosnak?

- Természetesen azért még én sem adtam fel, s a valamivel kevésbé rosszkedvű pillanataimban én is úgy gondolom, hogy vannak még tartalékok. Ha módom lenne rá, hogy beleszóljak építési törvényekbe, mint ahogyan jelenleg erre nincsen lehetőségem (annak ellenére, hogy a Fővárosi Tervtanács tagjaként lennének javaslataim, de sajnos az általunk tett megállapítások, kifogások vagy javaslatok senkire nem kötelezőek), akkor azt ajánlanám a törvényhozóknak, hogy olyan jogszabályokat, törvényeket készítsenek és fogadtassanak el, amelyek által az esztétikai elvárások sokkal jobban számonkérhetőek az építészeken, illetve az építtetőkön. Az lenne jó például, ha nálunk is - ahogyan jó néhány más országban - az építési engedélyeket az önkormányzatok nem az egy a százas léptékű engedélyezési tervekre adnák ki (amelyeket a szakmai nyelv nem véletlenül nevez „tájképszerű" terveknek), hanem csak olyan terveket engedélyezzenek, amelyekből egyértelműen kiderül a leendő épületen alkalmazandó anyagok egymáshoz való viszonya, a gépészeti megoldások és minden olyan adat, amely hatással van az épület külső megjelenésére. Ezért kizárólag kiviteli tervre szabadna kiadni az építési engedélyt.

- Ez mennyit változtatna a jelenlegi helyzeten?

- Forradalmi változást eredményezhetne, hiszen nemcsak az igénytelen, csúnya épületek szaporodnak gomba módra, hanem a szakszerűtlenül, átgondolatlanul kivitelezettek is. Ennek mindenképpen elejét venné egy előzetesen benyújtott kiviteli terv.