Gerő András
A Kossuth-kultusz
A megközelítés általános kerete
Megközelítésemben a nemzet: identitás. Tisztában vagyok vele, hogy az identitás tartalmát illetően jelentős nézetkülönbségek lehetségesek, hiszen van, aki ezt a nyelvhez, van, aki a származáshoz, sőt lehet és van olyan is, aki valláshoz köti. Szempontomból azonban ez most nem olyan lényeges, mert az identitás fogalma mint absztrakciós szint magában foglalja az eltérő tartalmakra hangsúlyozó megközelítést is.1
Ha a nemzetet identitásnak tartjuk, akkor bizonnyal állítható: ez a kategória sokáig nem létezett. A feudális Európa önmagát elsődlegesen rendi közösségként képzelte el, ami a kereszténység általános értéke mögött sorakozik fel. Az identitást az eltérő jogi helyzet adta (nemes-jobbágy), a közös pontot a vallási kultúra jelentette. Ezért a középkor nem a nemzeti nyelvek, hanem a latin diadalmenete. Az uralkodóházak házasodási stratégiája minden „nemzeti elvet" nélkülözött, s ugyanez mondható el az európai arisztokráciáról is. Ezt a fajta univerzalizmust erőteljesen megkérdőjelezte a reformáció, hiszen a nyugati kereszténység meghasadása szinte kibékíthetetlen identitásokat hozott létre. Az etnikai dimenzió még ekkor sem lett domináns, a vallási különbözőséghez képest kifejezett érdektelenség övezte. A feudális univerzalizmus mindenesetre - éppen a reformáció eredményeképpen - elszenvedte az első nagy törést, egy olyan hasadást, amit semmilyen vallásbéke sem tudott befoltozni, eltakarni.
Az univerzalizmus agóniája azonban egy 18. századtól induló folyamattal kezdődött. Ez a rendi és vallási tudat prioritását felszámoló folyamat ütemeltérésekkel ugyan, de történelmileg párhuzamosan zajlott.2 A szekularizációról és a nemzetté válás, nemzeti tudat kialakulásáról van szó. Ebben a folyamatban jön létre a nemzet mint elsődleges identitás, illetve az etnikum mint a nemzeti identitást megtestesítő kategória. Már maga a nemzetfogalom is szekularizál, hiszen a vallási Isten mellett megteremti a „nemzetisten" képzetét s az ennek megfelelő, a hagyományos vallási minta alapján létrejövő kultúrantropológiai formákat. Mindenütt létrejön az egyházi ima mellett a nemzeti imádság, a himnusz. Mindenütt megjelennek a templomi és dinasztikus zászlókat felváltó nemzeti színek. Mindenütt önértékké válik, hogy valaki vagy valami ehhez és nem amahhoz a nemzethez tartozik. Az addigi múltat átértelmező és a nemzetté válás folyamatát szakralizáló folyamat eredményeként megjelenik a „nemzeti hős", a nemzet világi megváltójának alakja, de feltűnik az áruló, a Júdás figurája is. Egy megváltó és egy áruló helyett sok megváltó és sok áruló lesz. A nemzet és a neki megfeleltethető etnikum új narratívába helyezi a történelmet, új funkciót ad az eddigi múltnak, céltételezést jelent a jövőre nézve. A rendi és keresztény univerzalizmus partikuláris, ámde a partikularitásán belül teljes értékű identitássá válik. S itt érdemes felfigyelni egy - témánk szempontjából lényeges - elemre: nem szünteti meg a vallási megosztottságot, csak éppen annak jelentőségéből vesz el. A nemzeti-etnikai identitás értelemszerűen alkalmatlan a vallási hitviták eldöntésére, viszont olyan új, erős identitást jelent, ami átfedi az addig esetleg vallási hovatartozásuk szerint szemben álló csoportokat, s természetesen a rendi különbségeken is túlnyúló azonosságot teremt. Így minden megmarad, csak éppen nem primer identitásképzőként, hanem olyan szekunder, tercier elemként, ami alárendelődik az új, világi szekularitásnak. Természetesen ez a folyamat ütemét, variációit tekintve nagyon sokszínű volt, de fő irányát nézve általánossá vált. Sokszor maguk a résztvevők sem igen értették, hogy miről is van szó - jól látszik a katolikus egyházon, amely a 19. században sokáig és reménytelenül küzdött a szekularizációs tendenciák ellen s persze az európai oktatási rendszeren is, amely igencsak késleltetetten vette tudomásul, hogy a latin szerepe lényegesen megváltozott.
A partikularitásokra szakadt univerzalizmus azonban létrehozott egy újabb feszültséget: a nemzetek, az etnikumok közti viszály lehetőségét. Bizonyos értelemben már maga a nemzetvallás létrejötte feltételezte ezt a viszályt, hiszen az új narratív funkcióba helyezett „hősök", illetve az új nemzeti héroszok általában valakivel „szemben" lettek hősök. Az ellenfél pedig általában egy másik nemzet volt, ahol viszont az ellenkező személyiség magasztalódott fel ugyanennek a logikának az alapján. (Lengyel-orosz relációban ez éppúgy igaz, mint mondjuk horvát-magyar, vagy éppen olasz-osztrák viszonylatban.) Az első világháború - a maga „hőseivel" és „árulóival" - jól jelezte, hogy ez a folyamat meddig jutott, és persze a háborút lezáró békék azt is megmutatták, hogy mifajta feszültségrendszert hoz létre a dinasztikus romokra épített, nemzetinek tartott „megoldás".
A magyar eset
A magyar nemzetvallás kialakulása a 19. század első felére esik, s az 1848/49-es forradalommal, illetve szabadságharccal vált tömeges érzelmi realitássá.
Az új típusú szekuláris vallásnak két - nem egyenlő erejű s nem egyforma szociológiai hátterű - „versenytársa" volt. Az egyik a pogány, a másik a keresztény elemekből építkező nemzeti mitológia.
A pogány szimbolikában önmagát kifejező identitás úgymond „eredeti" magyarnak tarthatta magát, de a kereszténység évszázadai alatt a magas kultúrában viszonylag háttérbe szorult.3 A szimbolikus totemállat, a maga fizikai valójában soha nem létezett madár, a turul a népi emlékezet részeként élt, de önálló, közösségképző artikulációt nem kapott. Sokkal inkább azok a mítoszok játszottak szerepet a „magyar" fogalmában, amelyek a hun leszármazásra utaltak, a csodaszarvas legendáját idézték, és Hunort s Magort egy családnak láttatták. A pogány hitvilág politikai kifejeződésének, Koppánynak és Vazulnak azonban már erősen keresztényellenes karaktere volt, így aztán pozitív tartalommal nem is épülhetett be a keresztény világképbe. Az eredetmítosz támogatta ugyan a nemesi kiváltságokat, a pogány identitás azonban erőteljesen szembeszállt a kiváltságokat legalizáló keresztény-feudális fogalmi kerettel. A pogánysághoz kötődő identitás így csak részeiben élt tovább,4 és a 19. század végétől, a 20. század elejétől - napjainkig - a politikai jobboldal szélén álló nemzeti identitás tartalmi sajátossága lett.
A másik - s a politikai artikulációban hegemón szerepet játszó - identitáskeretet a kereszténység jelentette. Ez olyan mértékben uralkodó volt, hogy részben a pogány elemeket is asszimilálta: így vált egy leszármazási sorrá a bibliai Noé és Jáfet Hunorral és Magorral, illetve Attilával és a honfoglaló Árpáddal.5 Lényegesebb azonban, hogy ennek a tradicionálisnak nevezhető identitásnak minden lényegi eleme a keresztény szakralizáltság jegyeit viselte magán. A király és a nemesi rendek közösségét kifejező korona, a magyarok patrónusának szerepét betöltő Szűz Mária, az identitás központi alakja, az államalapító Szent István, az ő ereklyeként tisztelt jobb karja - nos, mindezek a keresztény fogalmi keretbe helyezték bele a magyart. A magyar tartalma, missziója így maga a kereszténység, illetve a kereszténység védelme. Hunyadi János, a szigetvári védő Zrínyi Miklós egyaránt részei ennek az identitásnak, s nyelvként - értelemszerűen - a latin hordozza azt.
Mondani sem kell: a kereszténységgel mint magyar identitással több probléma is volt. Először is - univerzalizmusban megnyilvánuló hitről lévén szó - túlnyúlt a magyarokon.6 Szűz Mária - csak itt a szomszédságban - még két nemzet patrónusaként működött: a lengyelek és az ukránok ugyanúgy saját, külön protektoruknak tartották, mint a magyarok. Hunyadit a románok, Zrínyit a horvátok érezték magukénak. A szentek kultusza a reformáción (és ellenreformáción) átesett lakosság körében nem élvezett osztatlan elismerést. A latint a lakosság százalékosan ki sem fejezhető töredéke értette csupán. A korona szentségének tartalma az országlakosok óriási többségére nem is vonatkozott. Mindezek ellenére a jobboldali magyar nemzeti identitás jó néhány elemet ma is használ, illetve magába épített.
A kompetitív nemzeti identitások különféle gyengeségei tág teret nyitottak az egyháziasságról leváló szekuláris, sokakat átfogó nemzeti identitás kialakulásához. A pogány és a tradicionális identitástartalmakkal szemben az elsődleges, a vallási, meggyőződésbeli pontokon való túlnyúlás lehetőségét nyújtó eszköz a kulturális tartalom volt. A kulturális nemzettudat primer eszköze pedig a nyelv. A 18-19. század fordulóján lezajló nyelvújítási mozgalom életképessé tette a magyar nyelvet - alkalmassá rá, hogy 1840-től a latinnal, 1844-től pedig kizárólagosan az állam hivatalos nyelve legyen. (A magyar nyelv finnugor eredetéről szóló tanítás azonban csak a 19. század kilencvenes éveire vált tudományosan-hivatalosan elfogadottá - s még ma is van, aki a sumer eredetet vallja.) A nyelvi mozgalmat segítette az Akadémia 1825-ös megalapítása és az 1830-as években írott nyelvtan is.7
A nyelv mint a kulturális nemzetfogalom elsődleges kerete a modern magyar identitás részévé vált, s módot adott rá, hogy a szekuláris vallás kifejeződési pontja legyen.
A vallási formát - többek között - a „nemzeti ima" jelentette. A korszakban két olyan költemény is született, ami esélyesnek bizonyult a szerep betöltésére, pontosabban szólva arra a megzenésítésre, ami amolyan nemzeti-vallási énekké tehette. Az egyik Kölcsey Ferenc Himnusza, amely 1823-ra kelteződik, s 1844-ben Erkel Ferenc zenésítette meg. A másik Vörösmarty Mihály Szózata, amelyet a költő 1835-36-ban írt, s előbb 1839-ben - sikertelenül -, majd 1843-ban - sikeresen - Egressy Béni zenésített meg. Mindkét műalkotás a „nemzeti ima" szerepébe került, annak ellenére, hogy a 19. század vége óta az állam hivatalosan csak a Himnuszt tartja annak.
A templomi zászlók mintájára - ugyanebben az időszakban - kezd kialakulni a nemzeti zászló igénye is. Az Árpád-ház vörös-ezüst, illetve piros-fehér színét 1848 radikális forradalmárai társítják véglegesen a zöldhöz, hiszen a francia forradalom mintájára trikolórban gondolkodnak. Az 1848. évi XXI. törvénycikk törvénybe is iktatja a nemzeti színeket, s jellemző - historizáló - módon úgy fogalmaz, hogy „ősi jogaiba" visszahelyezi ezeket a színeket. Természetesen ilyen „ősi jogok" nem léteztek - az új a régiség patinájával kívánta szakralizálni magát. A piros-fehér-zöld mint nemzeti identitáspont mindenesetre öszszefonódik az 1848-as forradalommal.8 A három szín természetesen értékszimbolikát is jelöl. A piros az erő, a fehér a hűség, a zöld a remény kifejezése. Erő-hűség-remény. Ez a magyar identitás. Az átmenetet mi sem jelzi jobban, mint az a tény, hogy nem egy esetben a templomi zászlókat alakították át nemzeti lobogóvá. Jó néhány olyan 1848-as lobogó maradt fenn, ahol a fehér, a Madonnát gyermekével ábrázoló szövetre ráhímezték a pirosat és a zöldet.
S ha már Szűz Mária szóba került: 1848 megteremti a közvetlen kapcsolatot Isten és a nemzet között, illetve nyíltan kimondja a nemzeti Isten igéjét. A forradalom programversét Petőfi Sándor írja „Talpra, magyar" címmel. A refrén szerint a „magyarok istenére esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk". Szűz Mária mint patrónus eltűnik ebből a képből. Mint ahogy a forradalmi hevületben előbb-utóbb a tradicionális nemzeti identitás egy másik lényeges eleme is áldozatul esik: 1849-ben a magát függetlennek deklaráló ország kiveszi címeréből a koronát is, hisz politikai jövőjét a respublikában képzeli el.9
Az új magyar nemzettudat formálódása szinte az első pillanattól kezdve erős, nemi szerepekre utaló karakterisztikában történik. Az 1820-as évektől a jórészt osztrák származású festők egyre többször festik meg Magyarország alakját, aki nő, és hol Pannonia, hol Hungaria néven szerepel. S ha az ország, a haza nő, akkor a nemzetnek az a dolga, hogy védje, ápolja, óvja. Ez pedig a korabeli felfogásban azt jelenti, hogy a nemzet maszkulin kategória, férfi szerepre utaló identitással.10
A nemzetisten szekularizált világa természetesen megteremti a maga ünnepeit. Esetünkben itt létezett egy potenciális alternativitás is. Ami nem volt alternatív: az ünnepnek mindenképpen a nemzetisten földi realizálódásához, azaz az 1848/49-es forradalomhoz és szabadságharchoz kellett kötődnie. Az alternativitás abban rejlett, hogy melyik lesz a jelölt nap. S ez attól függött, hogy győz-e a magyar forradalom. A győzelem esetén ugyanis az 1849-es Függetlenségi Nyilatkozat deklarálása lehetett volna a megújult magyar állam születésnapja, ily módon ünnepe. De mivel a vereség következett be, ezért a forradalom kitörésének, a háromszínű kokárda rögzülésének időpontja, március 15-e kínálkozott erre a szerepre. 1860-tól már bizonnyal állítható: a levert forradalom után ezt a napot választotta a társadalom a nemzeti szabadság ünnepéül. A képet csak az színezi, hogy a társadalom ellenében a Habsburg Monarchiában élő magyar állam 1898-tól április 11-ét, a 48-as átalakulást rögzítő törvények szentesítésének időpontját jelölte ki ünnepként.11
A kép teljességéhez azonban két elem még hiányzik. Az egyik később; a másik már egykorúan, egyidejűleg fontossá vált. A nemzetisten oltára csak az 1890-es évektől kezdett megvalósulni, s kiépülése lényegében csak az 1920-as évekre fejeződött be. A nemzeti oltár szerepét Budapesten, az ország fővárosában a Hősök tere tölti be. Az emlékmű története még a második világháború után is folytatódott, hiszen akkor kivették a nemzeti nagyság és dicsőség szoborpanteonjából a Habsburgokat.12
A másik elem azonban, ami nélkül a kép nem teljes, arról szólt, hogy ki legyen a Megváltó, a Hős. S persze arról is, hogy nincs hős áruló nélkül. A nemzeti Messiás és a nemzeti Júdás szerepe megszemélyesülésre várt.
A Nemzet Messiása
A nemzeti identitásteremtés sodró erejű folyamatában nyilvánvaló volt: létezik, pontosabban szólva fokozatosan kezd kialakulni a nemzeti Megváltó betöltendő szerepe. Megítélésem szerint a maga teljességében idejekorán mindössze egyetlen ember érzett rá, hogy a szerep alakul, s betöltésre vár: s ez a személy Kossuth Lajos volt.
Az életpálya - a kisebb kitérők ellenére - a teljesítmény, az önépítés és az építkezés páratlan erejéről tanúskodik.13
A sok ezernyi jogvégzett kisnemes közül ki kellett tűnni. Ehhez kiváló lehetőséget biztosított, hogy a fiatal Kossuth - egy távollevő főrend „helyettesítőjeként" - eljutott a rendi országgyűlésre. De ettől még semmi sem történt volna, ha nem érez rá a politika modernizálódásának szükségességére, az új típusú nyilvánosság fontosságára. Előbb az országgyűlésről, utóbb a törvényhatóságok üléseiről készített tudósításokat. Az önmegismertetésből eszmeképviselet lett. A nyilvánosság, a sajtószabadság értéke és ezen a szabadságon belül a polgárosodás ügyéért elkötelezett álláspontok részletes ismertetése Kossuthot - anélkül, hogy különösebb formális politikai szerepe lett volna - a magyar liberálisok táborának egyik megszemélyesítőjévé tette.
A hatalom dőresége páratlan erkölcsi erőt párosított az eszmeképviselethez. A politikai mártírium értékét. Kossuthot lecsukták, nagyjából három évet ült, s mire kijött a börtönből, addigra személye a magyar szabadság egyik azonosítási pontja lett. Érdekében gyűjtés indult, kiszabadulása másoknak is erőt adott. S Kossuth azonnal élt is ezzel az erővel. Nem sokkal kiszabadulása után, 1840 novemberében, Pest vármegye közgyűlésén beszédet tart. Mondandójában - immár a politikai mártírium nyomatékával - személyét és a polgári reformok ügyét összeköti, s az addigi vezéralakot, Széchenyit múlt időben felemlítve egyben a legnagyobb magyarnak nevezi. A gróf - aki már addig is erős ellenszenvet táplált Kossuth iránt - rögtön tudja, hogy Kossuth oly magasra emelte, „hol nem tarthatja magát". Kossuth ezzel a beszéddel megteszi - mert megteheti - azt a lépést, ami a politikai térben a legfontosabb: ő osztja a szerepet. Nem az a lényeg, hogy ki a legnagyobb, hanem az, hogy ki mondhatja meg, vajon ki a legnagyobb.
A szereposztó pillanat után már arra is nyílt tér, hogy ő tematizáljon. A tematizálás terepe pedig a Pesti Hírlap. Szerkesztőként, a Magyarországon általa meghonosított műfaj, a vezércikk írójaként ő mondja meg, hogy miről folyjék a beszéd. A tematizáló Kossuth ebben a szerepben egyenlő a nemzet hangjával. Ez a hang pedig erős, világos, kemény, s nem utolsósorban nagyszerűen szól. Kossuth maga is a magyar nyelv megújítóinak sorába tartozik. A tény, az érv és sok más szó az ő használatában vált a magyar nyelv részévé.
A szerepek fontosak, de mit sem érnek tartalom és teljesítmény nélkül. A tartalom pedig - s az 1840-es évek eleji Pesti Hírlap ezért is fontos - folyamatosan formálódik, alakul. A cél a polgári alkotmányosságban élő Magyarország, ami viszont sok részkövetelésből, részproblémából áll össze. A kossuthi „agenda", napirend egyaránt tartalmazza az iparfejlesztés, a börtönreform, a jogegyenlőség, az örökváltság és még sok egyéb kérdését. Természetesen nemcsak ő elmélkedik nyilvánosan a fontos és kevésbé fontos ügyekről, de az ő szava - éppen szerepe miatt - hatványozottan erős és meghatározó. A szabadság által megkonstruált új nemzetfogalom is - legalábbis a politikában - általa szólal meg legkifejezőbben. Amit mond, az már nemcsak racionális, hanem érzelmi kérdés is. A teljesítmény pedig... Részben adva van, részben hiányzik. Adva van, hiszen elképesztő munkabírásról tesz tanúbizonyságot; hiányzik, hiszen egyelőre több a szó, mint a tett.
Rövid válság után megadatik a megvalósító szerepe is: 1848/49. A békés rendszerváltás ideje, a reformok áttörése, az érdekegyesítés elgondolásának próbája, a valóra váltás öröme. Az a pillanat, amikor a nemzet tömeges érzelmi realitássá, a szabadság tapintható jótéteménnyé válik. Több mint kilencmillió ember szakad ki a jobbágyi függőség rendszeréből, s az emberek éppen hihetik: a jog asztalánál előbb-utóbb mindenkinek jut hely. Ez az a pillanat, amikor a piros-fehér-zöldből nemzeti szín lesz, s az országlakosok honpolgárrá válnak.
Kossuth - noha eleinte „csak" pénzügyminiszter - azonosul az idővel, s az idő azonosul vele. Elsősorban az ő nevéhez kötik a nemzet és a polgári szabadság ügyét, s az ő alakjához társul mindezen értékek megvédésének ethosza is. A nemzeti szabadság ügye biblikus erejűvé válik - maga Kossuth is a biblikus nyelv erejével szól róla. A debreceni kapuőr őt a „magyarok Mózesének" nevezi, Kossuth pedig hitet tesz amellett, hogy a szabad Magyarországot a „poklok kapui" sem dönthetik meg. A jobbágyi kötöttségrendszerből kiszabadultak „apjukat" tisztelik benne. S Kossuth - a törvényes átalakulás, majd a függetlenségi harc során - olyan képességeket villant fel, amiket addig csak a zárt üléstermek világában tudott érzékeltetni. Képessé válik a néptribun szerepkörre is. Több toborzókörúton vesz részt, s van köztük olyan is, amelynek eredményeképpen tizennégyezer(!) új honvéddel gyarapszik Magyarország ifjú hadserege. Ha a karizma szónak van történeti értelme, akkor az itt minden bizonnyal fellelhető. 1848/49 és Kossuth személyének összefonódása immár megkérdőjelezhetetlenné teszi, hogy a kormányzó belépett az új, a modern magyar mitológiába, a nemzeti szabadságvallás Mózese lett, a modern magyar nemzet alapítójává vált. Ezért is indokolja maga és írja le saját kézírásával a Függetlenségi Nyilatkozatot!
Az immár szinte megkérdőjelezhetetlen és szakralizált tekintély birtokában az igaztalanságra is jogot formál: 1849 őszén árulót, Júdást nevez meg, hisz bibliai szerepéből ez is következik. Az igazságtalan szavak azonban nem csökkentik, hanem erősítik hitelét, hisz ő és csak ő van abban a helyzetben, hogy megmondja: ki és mi a jó és a rossz.
Az immár élete végéig emigránssá vált Kossuth él az őt körülölelő mitológiával. Fáradhatatlanul szervezkedik az ország szabadságáért. Ha kell, a nemzetiségeknek is alternatívát nyújtó alkotmánytervet ír, ha kell, felvázolja egy új közép-európai államalakulat, a Dunai Szövetség tervét. A liberálisból demokrata, a nacionalistából patrióta válik. S utazik, tárgyal, levelez, szervezkedik, pénzt próbál gyűjteni. Spirituális hatalmát tényleges politikai erőként kezeli. Ő a nemzet peregrinusa.
Az általa képviselt politikai út végét számára az 1867-es kiegyezés jelenti. Több „áruló" megnevezésére azonban nincs lehetőség, hiszen 1849-ben már megmondta, hogy szerinte kié a morális vétek. Így tehát nem árulót keres, hanem saját magát emeli fel, méghozzá a jövőt látó Kasszandra szerepébe. 1867 májusában, Párizsban keltezi azt a levelet, amelyben saját pozícióját világosan megfogalmazza, s hátralevő életében tartja is magát az itt elmondottakhoz. (A levelet több tízezer példányban kinyomtatták, tartalma jószerivel mindenkihez eljutott, akit érdekelt Kossuth véleménye és személye.) Sőt ki is teljesíti ezt a szerepet: Magyarországra soha nem tér vissza, s egyik utolsó írásában magát óramutatóhoz hasonlítja, amely jelzi a bekövetkező időt. Egyszerűen szólva, a jövő egyetlen lehetőségének gondolja magát s mindazt, amit szimbolizál.
Az 1867 utáni időszakban már nyilvánvalóan él honi kultusza, s ő gondoskodik róla, hogy saját mítosza tovább erősödjék. Az önmagához társított alapérték pedig - saját szavaival - a „Szabad haza Magyarország szabad polgárainak". Liberalizmusának, demokratizmusának nem szab határt a napi politika kényszere, hisz önmagát kívül és felül helyezte mindezen.
A modern magyar mitológia formálódásában és formálásában Kossuthnak kulcsszerep jutott. A kizökkent időt ő született helyretolni, s ő tudta is magáról ezt. Pontosabban szólva mindent megtett azért, hogy róla s lehetőleg csak róla gondolják mindezt.
Jellemző, hogy még életében miféle nevekkel illették: Institúciók Dzsingisz Kánja, Kormányzó, Kossuth apánk, Magyarok Mózese, Nagy Száműzött, Nemzet Messiása, Szent Öreg, Szószék bajnoka, Turini remete, Új Washington.14
Ezeknek a neveknek egy része már az emigrációs időszakra vonatkozott, de a legfontosabb és legmélyebben rögzült megnevezések 1848/49-hez kötődnek. A Nemzet Messiása kifejezést Jókai Mór, a jeles író alkalmazta írásban először.15 A hasonló tartalmú „Magyarok Mózese" kifejezést nem Kossuthról mondták először, így az ő esetében csak ismételt feltűnésről beszélhetünk. A megnevezést alkalmazták a 17. század elején, a Habsburg-ellenes felkelést vezető Bocskai Istvánra, s már ugyanezt állította magáról egy 16. századi parasztfelkelés vezetője, Karácsony György is. Kossuthot Garay János költő hívta így 1842-ben, de ő annyira szerette ezt a megnevezést, hogy az ősmagyar Álmos vezérről 1846-ban írott költeményének is ezt az alcímet adta. A folklorizálódott megnevezés Kossuthot illetően 1849-ben is feltűnik. A Jámbor Pál költő által használt „Új Washington" nem ment át a köztudatba, vélhetően azért, mert a „régi" Washingtonról sem tudtak sokan. Figyelemre méltó ugyanakkor, hogy Kossuth saját kultuszát érintő tevékenysége és viselkedése - például az, hogy az emigrációban, lemondása után is elvárta a Kormányzó megszólítást és a feltétlen tekintélytiszteletet16 - irritációt is kiváltott, s ebből ugyancsak több - gúnyos - megnevezés is született. Teleki László, az emigráció egyik vezetője Kossuthot hívta „Nagyúr"-nak, „Rengeteg Magyar"-nak, illetve csak úgy „Rengeteg"-nek. Ezek a megnevezések azonban nem kerültek át a napi szóhasználatba. Az önmitológia és a mitológia szükséglete elnyomta a kritikai folklór lehetőségét.
Kossuth folklorizálódott. Nevét népdalok visszhangozták,17 anekdoták örökítették, s reinkarnálódott jó néhány, még a 18. században Rákóczihoz, az akkori Habsburg-ellenes felkelés vezetőjéhez kötődő mítosz. Ilyen például az, ami Kossuth lováról szól.18 A mén segít gazdájának, hogy megmeneküljön az üldözői elől.
Kossuthnak 1848/49-ben egyetlen versenytársa volt a legfőbb nemzeti hős szerepére. Igazi kihívó volt, ő is mindent elkövetett saját nagyságának ápolásáért, s tehetségéhez, karizmatikus erejéhez éppúgy nem fér kétség, mint Kossuth esetében. Petőfi Sándorról, a forradalom költőjéről, a szabadságharc mártírjáról van szó. Többek között ő tette a piros-fehér-zöldet a forradalom védjegyévé, ő írta a mozgósító költeményeket s egyáltalán: ő írt olyan verseket, amelyek folklorizálódni tudtak. Tragikus és a forradalom vereségével összefüggő, máig nem teljesen rekonstruálható halála hozzá is járulhatott a maga által kijelölt szerep betöltéséhez. Petőfi „lángoszlopnak" titulálta magát, s úgy vélte, ha ő szól, akkor a nép szólal meg. Mégis, noha ő is kultusz tárgya lett, nem tudta a Kossuth által betöltött szerepet elhódítani. Közrejátszott ebben az is, hogy Kossuth 92, ő csak 26 évet élt. Költői szerepe némileg elnyomta népi megváltó szerepét, erről tanúskodnak egyébként azok a megnevezések is, amikkel illették. Így például: „Anakreón unokája", „magyar Béranger", „magyar Rouget de Lisle" (utalva ezzel a Marseillaise szerzőjére). Egykorúan inkább ő írt, s nem róla írtak. Ezzel együtt ő is mitologizálódott, csak nem annyira s nem úgy, mint Kossuth. Mitológiájának erejét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy halálát nem akarták elhinni, s még manapság is fellelni vélik maradványait Oroszországban.
A nemzeti identitás szimbolikus világa kicsit olyan, mint az a periódusos rendszer, amelyet Mengyelejev nevéhez társítunk. Megvannak benne a helyek. Az a különbség, hogy a nemzeti identitás esetében létezik a történelmi alternativitás: nevezetesen hogy éppen mi vagy ki tölti be az adott funkciót. A nemzet apja, a nemzet személyi kifejeződése is egy ilyen strukturális elem, amire sokan pályázhatnak. Van, ahol a költő nem esélytelen (lásd a lengyel Mickiewiczet, vagy a bolgár Hriszto Botevet, van ahol a hadvezér a nyerő (lásd az albán Szkander béget), van, ahol a politikus kerül kulcshelyzetbe (lásd a szlovák Ludovít túrt). Magyarországon, a magyar nemzettudatban Kossuth lett a modern magyar nemzet személyi reprezentációja. Kossuth kultusza olyan tömegességre tett szert, hogy minden tömegfogyasztás és tömegpolitika számára csáberőt jelentett. Kossuth össznemzeti tőke lett.
A kultusz használata 1945 előtt
A kultusz természetesen egyfajta fogyasztói felületet is jelentett. Cigaretta, olajnyomat éppúgy belefért, mint falvédő vagy nóta.
A kultusz érdemi használata azonban sokkal inkább a politikai mezőhöz kötődött. Az ok igen egyszerű: Kossuth minden tömegpolitikai igény számára amolyan nemzeti védjegyet jelentett, az adott politikai áru nemzeti hitelességét volt hivatva megmutatni. S ha számításba vesszük azt is, hogy Kossuth neve, kultusza jelentős mértékben összefonódott 1848/49-cel, illetve az ehhez társuló érzelmi azonosulási többlettel, akkor még hangsúlyosabb a Kossuth-kultusz használatának politikai igénye.
A korszakokon átnyúló tendenciát mi sem jelzi jobban, mint a magyar törvényhatóságok, tanácsok, önkormányzatok és intézmények azon igyekezete, hogy Kossuthról utcákat, köztereket nevezzenek el, emlékét domborműben, térplasztikában megörökítsék. A folyamat 1894-ben, Kossuth halála után indult, hiszen Budapesten ekkor neveztek el először utcát róla (a Hatvani utca lett átnevezve),19 s már ebben az évben Balatonszabadiban (Somogy megye), illetve Dunapatajon (Bács-Kiskun megye) mellszobrot avattak.20 A tendencia azóta lényegében - politikai rendszerektől függetlenül - megállíthatatlan, noha 1990-ben a rendszerváltáskor praktikus okok miatt Budapesten néhány Kossuth Lajos utcanevet megváltoztattak. (Az ok: egy kerületben ne legyen több azonos nevű utca.) Külföldön is érvényesült a tendencia, s New Yorkban éppúgy fellelhető Kossuth (1927), mint a washingtoni Capitoliumban vagy éppen az olaszországi Torinóban.
A politikai rendszerek közötti különbség - legalábbis a Kossuth-kultusz használatát illetően - nem a szoborállítási vagy elnevezési kedv tekintetében mutatkozott meg. Sokkal inkább a kultusz kontextualizálása jelentette az érdemi különbséget.
A dualista korszak - éppen azért, mert Kossuth politikai ellenfele, Ferenc József uralkodott - hivatalosan nem pártolta a Kossuth-kultuszt, de nem is tiltotta. Elsődlegesen a függetlenségi ellenzék használta Kossuthot, illetve fordítva: Kossuth (amíg élt) használta a függetlenségi ellenzéket saját kultusza fokozására. A volt kormányzót rendszeresen - távollétében - képviselővé választották. Nevét kortesnótákba szedték. („Nem kell vasút, éljen Kossuth!") Leveleit közölték, delegációkat menesztettek hozzá, s úgy viselkedtek, mintha Magyarországnak két királya volna: egy ténylegesen s egy spirituálisan. Jól mutatja a hivatalosság és az ellenzékiség közti, a kultusz terén felmerülő ellentétet Kossuth temetése. 1894-ben Kossuth temetésére a miniszterelnök nem ment el, miközben több százezer ember búcsúztatta az elhunytat.21 Amikor a temetés után Kossuth kisebbik fia, az egyébként jellegtelen Kossuth Ferenc hazatért, a név varázsa szinte rögtön ellenzéki pártvezérré tette. S mivel ellenzékisége igencsak hajlékony volt, a Kossuth név egyáltalán nem akadályozta meg Ferenc Józsefet abban, hogy kinevezze miniszterévé.22
Mindez azt mutatja, hogy a dualista rendszer nem állta útját a kultusznak, a hatalom nem élt vele, de nem is vállalkozott nyílt ellenségeskedésre, s a kultusz használatát átengedte a nacionalista ellenzéknek. Kossuth maga - híven kultuszépítő szerepéhez - természetesen ezzel az ellenzékkel sem azonosult, állandóan jelezte távolságtartását, felül- és kívülállóságát, de azért abszolút mértékben használta a függetlenségieket, hiszen véleményét jórészt rajtuk keresztül juttatta el a magyar választókhoz, s rajtuk keresztül kívánta befolyásolni a hazai választásokat.
Az ellenzékiséghez párosuló Kossuth-kultusz azt jelentette - különösen a századforduló után -, hogy a rendszerrel elégedetlenkedők általában is használták Kossuth nevét, kultuszát. A polgári radikálisok éppúgy fontosnak tartják, mint a szociáldemokraták, s természetesen azok az agrármozgalmak is, amelyek a parasztság körében igyekeznek mind többeket megnyerni.23
A dualista rendszer szétesését követően lezajló forradalmak után a magát ellenforradalminak nevező rendszer rendezkedik be Magyarországon. Uralma huszonnégy évig tartott, s mivel öndefiníciója szerint nemzetinek, kereszténynek, konzervatívnak és egyben ellenforradalminak tartotta magát, a Kossuth-kultusz tekintetében ambivalens helyzetbe került.
Egyfelől semmi szüksége sem volt a nemzeti és liberális-demokratikus értékeket szimbolizáló Kossuthra. Éppen ezért erőltette Kossuth 1840-es évekbeli vitapartnerének, a konzervatív reformerré stilizált Széchenyi István grófnak a kultuszát. Természetesen azzal is szembe kellett néznie, hogy Széchenyi kultuszának nem volt széles körű társadalmi beágyazottsága - nem tette ki- és leválthatóvá Kossuthot.
Másfelől a rendszernek szüksége is volt Kossuthra, mert a területi revíziót támogató politika nem mondhatott le egyetlen nemzeti érzelmet mozgósító tényezőről sem. A király nélküli királyságot Horthy Miklós kormányzóként uralta - erkölcsi legitimitását erősíthette a nemzeti szimbólummá lett egykori kormányzó.
A sajátos kettősség feloldására az 1848-as forradalom 80. évfordulójának közeledte kínált lehetőséget.
A dilemmát Klebelsberg Kunó kultuszminiszter oldotta fel, aki úgy döntött, hogy államosítja március 15-ét, valamint az 1848-as gondolatkör rendszernek megfelelő részeit. 1927. november 6-án a Parlament előtt felavatják Horvay János Kossuth-szobrát. Az 1903 óta húzódó, még a Fővárosi Közgyűlés által kezdeményezett szoborügy így véget ér, s a lehangolt főalak köré odacsoportosulnak a 48-as kormány ugyancsak lehangolt miniszterei.24 A szobor mögötti kőfal túloldalára népmozgalmi dombormű készült, amelyen gyermekétől és feleségétől búcsúzó férfi, kitörő lelkesedésű ifjonc, dobos, harci lobogót vivő öreg, a felnőtt fiával csatába induló férfiú és vérző katona látható. Az emlékmű tartalma inkább a nemzeti militarizálás, mintsem az alkotmányos szabadság eszméjét sugallja; a leverésében is harcra kész nemzet képét illusztrálja. Ugyancsak 1927 novemberében a felsőház elfogadja a Klebelsberg által kezdeményezett törvényt (1927. évi XXXI. tc.), amely március 15-ét nemzeti ünneppé nyilvánítja. (Így természetszerűleg hatályát veszti az 1898. évi V. tc., amely április 11-ét tekintette nemzeti ünnepnek.) Egyben törvényt hoznak Kossuth Lajos örök érdemeiről és emlékéről (1927. évi XXXII. tc.).
Mindez nem változtatott azon, hogy a rendszer a tradicionális nemzettudat szimbolikus elemeit ötvözte a modern nemzeti identitással - az előbbi elemek javára. A Regnum Marianum és a Szent Korona bűvöletében megfogalmazódó, a kor kurzustörténésze által is „neobarokknak" nevezett25 világ háttérbe szorította a Kossuth-kultuszt.
Épp ezért a kultusz tömegességét továbbra is azok a politikai artikulációk használták, amelyek vagy véglegesen, vagy teljesen ellenzéki szerepben pozicionálták magukat. A kisgazda, a szociáldemokrata, majd később a németellenes, antináci szerveződések gyakorta éltek Kossuth nevével, arcképének felmutatásával. A Kossuth-kultusz egészében inkább őrizte, mintsem meghaladta az ellenzéki jelleget.
Az 1940-es évek első felében, a német oldalon háborúba sodródó országban az egykori fajvédő Bajcsy-Zsilinszky Endre már éppúgy Kossuthra hivatkozik,26 mint mindenki más, aki a hitleri befolyástól félti a nemzetet. Ebbe a kánonba illeszkedik bele a kommunista emigráció is, amelyik a nemzeti függetlenség értékére hivatkozva szól dicsőítően Kossuthról. Ők a Kossuth-kultuszt saját ideológiai konstrukciójukba illesztik, s ezt jól jelzi, hogy a Szovjetunióból 1943-tól sugárzó magyar nyelvű rádióadót Kossuthról nevezik el.
A Horthy-korszak tehát - legalábbis a hivatalosság szintjén - mérsékelten élt a Kossuth-kultusz kínálta lehetőségekkel. Nyitottabb volt, mint a dualista időszak, de nem törte meg azt a lassan tradícióvá váló vonulatot, ami Kossuthot inkább az ellenzéki, mintsem a hatalmi kánonhoz társította.
A kultusz használata 1945 után
Magyarország számára 1945-ben nemcsak a háború, hanem az a politikai rendszer is véget ért, amely 1944-ben már nyílt nemzetiszocialista diktatúrába torkollott. Az 1944 októberében hatalomra került magyar nácik - a nyilasok - szimbolikus nyelve a pogány mitológiát emelte fel,27 s ennyiben a Horthy-éra konzervatív, tradicionalista szimbolikáját is tagadta. A háború után berendezkedő új hatalom - ami eredetileg a kor demokratikus normáinak megfelelő állami és politikai szerkezetet képviselt - értelemszerűen tagadta a pogány szimbolikát, de nem kívánta folytatni a Horthy-kor értékvilágát sem. A rövid életű politikai berendezkedés a nemzeti függetlenség és a demokrácia előképeit kereste. Az 1946-ban kibocsátott új pénzeken ezért az akkoriban legnagyobb címletre (100 forint) Kossuthot tették, ami arra utalt, hogy az új rezsim nagyra tartja és magasra emeli Kossuth szimbolikus erejét.
A Kossuth-kultusz sorsában azonban nem a demokrácia, hanem a kommunista ideológia játszotta a további fő szerepet, hiszen az ország feletti uralom fokozatosan a kommunisták kezébe került, s 1948-tól már formálisan is mindenre kiterjedő hatalommal rendelkeztek. A kommunisták 1948-at a „fordulat évének" titulálták - joggal.28 Ekkorra alakult ki a kommunista rendszer fő strukturális kerete, ekkorra lett teljes a kommunisták hatalmi monopóliuma.
Szempontunkból ez azért lényeges, mert az esztendő egyben az 1848-as forradalom 100. évfordulója volt, s ez módot adott rá, hogy a rendszer megmutassa: milyen hangsúlyokkal, milyen konstrukcióba helyezi bele a Kossuth-kultuszt.29
1948-ra egyre láthatóbbá vált, hogy ha Magyarországon totális kommunista hatalomátvétel következik be - s immár a nemzetközi politika jelei is erre utaltak -, akkor ez nem a demokratikus legitimáció útján következik be. Azaz: szükség lesz olyan igazolási mechanizmusok működtetésére, amelyek másként legitimálják az immár elkerülhetetlennek látszó változásokat. S ha a demokrácia játékszabályai nem elégségesek a diktatúra politikai és erkölcsi igazolására, akkor a szakrális legitimációhoz kell fordulni. A materialista világképben a szakralitást pedig csak szekularizált isten - vagy istenek - adják, adhatják.
1948-ra 1848 és a Kossuth-kultusz kulcshelyzetbe került.
1848-nak minden adottsága megvolt ahhoz, hogy az egyszerre szakrális és szekularizált igényeknek megfeleljen. Jellege, utóélete, a modern nemzetté válásban betöltött szerepe, a honi politikai kultúrában, a nemzeti közérzületben kialakult különleges jelentősége mind amellett szólt, hogy használják. Ne ünnepeljék, hanem felhasználják.
Félreértés ne essék: a totális diktatúra kiépülése a 100. évforduló nélkül is bekövetkezett volna. Csehszlovákiában vagy éppen Romániában minden különösebb nagy évforduló nélkül megtörtént a váltás. Csakhogy Magyarországon vélhetőleg az ideologikus igazolás hangsúlyai, karaktere másként alakultak volna 1848 centenáriuma nélkül.
1848 és a Kossuth-kultusz antropológiája lehetővé tette, hogy felhasználják, és a totális népboldogítás bűvöletében totális diktatúrát kiépítő kommunista vezetés totálisan igényelte is, hogy megtalálja tevékenységének megkérdőjelezhetetlennek tűnő igazolását.
Magyarországon a centenáriumi év logikájában semmiben nem különbözött a várhatótól, a megszokottól. Ami más volt, ami egyedivé tette, azt éppen a szándékolt üzenet mondandója és politikai legitimációs funkciója adta.
Az üzenetnek több feladatnak kellett megfelelnie.
Meg kellett mondani, hogy miért jó - és csak az jó -, amit a kommunista párt akar;
A 48-ban rejlő szakrális lehetőségeket az új politikai berendezkedéshez és képviselőihez kellett társítani;
3) Egyértelműsíteni kellett, hogy az aktuális ellenségek örök ellenségeink;
4) Jelezni kellett, hogy az egy igaz álláspont ellenfelei a pokolra jutnak;
Ugyanakkor sajátlagosan a 48-ban található tényszerűségek és az adott realitás közti ellentmondások feloldására meggyőző magyarázatot kellett keresni;
Mindennek közérthetőnek, beláthatónak, egyszerűnek kellett lennie.
Az üzenet tehát nagyjából így szólt: „1848 a magyar történelem legdicsőségesebb fejezete, mert a nép szabadságvágya, a nemzeti felemelkedés az igazi hazaszeretettel találkozva létrehozta a szabad emberek szabad Magyarországát. Személyileg is megtestesülnek 1848 értékei, méghozzá Kossuth, Petőfi és Táncsics Mihály alakjában. Kossuth a független, szabad haza meg nem alkuvó képviselője. Petőfi a következetes demokrata, a népből nemzetet formáló akarat kifejezője. Táncsics maga a dolgozó nép; az a figura, akin keresztül demonstrálható a város és a falu dolgozóinak összefogása, továbbá az, hogy az igazi szabadság nem holmi jogi kategória, hanem a dolgozó nép felszabadítása az urak járma alól."
1848 tehát a dolgozó milliók ügye szempontjából, a velük azonosított nemzet és szabadság, valamint a mindezeknek teret adó független haza értékei alapján szent és sérthetetlen örökség.
Ez az örökség pedig kizárólagosan a kommunistáké. 48 örökösei mi vagyunk - mondták. Az örökség azért illeti őket, mert a dolgozó nép felemelkedésén fáradoznak; mert a szabadságot hozzák el, minthogy az elnyomókat felszámolják; mert ez a nemzeti érdek; mert csak így lehet Magyarország ura önmagának, azaz független. Ezért - történelmi jogon - jár nekik a hatalom, ez igazolhatja kérlelhetetlenségüket a törvények között kibúvót kereső megalkuvókkal, összeesküvőkkel szemben. Igen, a meg nem alkuvó, következetesen radikális magatartás az egyetlen pozitív politikai viselkedésforma, s ezt a kommunisták jelenítik meg. Következőleg nemcsak történelmileg, hanem erkölcsileg is igazolható hősies harcuk az új és új álcát öltő ellenséggel szemben. 1948-ban Rákosi Mátyás a kommunista vezér Kossuth Lajos.
Természetesen akkor - 1848-ban - és ma - 1948-ban - is megvoltak és megvannak az ellenségek: azok, akik a reakciót jelenítik meg. Ki a reakciós? Az, aki kezet emel a szabadság-nemzet-haza szentháromságára, vagy kétségbe vonja azt, hogy csak Kossuth, Petőfi és Táncsics, illetve - akkori jelen idejűen - csak a kommunisták képviselik a szentháromságot. A reakciós a pogány és az eretnek. Ők hazaárulók, a sátán képviselői, a dolgozó nép elárulói. Így ellenség a másként gondolkodó tanár, a katolikus egyház, a dolgokat nem egészen hasonlóan megítélő történész. Akárki, aki a stigmát kiérdemli. (Külön érdekessége az ellenségképnek, hogy a stigmatizáció nyelvi szerkezete - szócserével - a pár évvel ezelőtti szélsőjobboldali frazeológiát idézi.)
Mind az örökösök, mind az örökösök örökös ellenségei úgy kreálhatóak meg, hogy erőteljes a párhuzam, a kontinuitás vagy mindkettő hangsúlyozása. Egyfelől Kollonich Lipóttól töretlen a folytonosság Hám Jánosig, s tőle Mindszenty Józsefig, másfelől ugyanígy egyenes az út Rákóczi Ferenctől Kossuth Lajosig s tőle Rákosi Mátyásig. Két út van, a kettő közül kell választani.30
A folytonosság vagy/és a párhuzam azonban nehezen működtethető, ha nagyon közismert a ténybeli ellentmondás. Az üzenet azonban erre is megoldást talál.
Ha a szent 1848-at az oroszok intervenciója kényszerítette megadásra, akkor 1948-ban mit kezdjünk az országban állomásozó szovjet hadsereggel? A válasz szerint azok cáriak, ezek viszont szovjetek. A cáriak valóban undorító férgek, a reakció legfőbb támaszai voltak, de a kommunisták 1917-ben széttörték a cári rendszert, és így mintegy tiszteletbeli, külhonos 48-asok lettek. Olyannyira, hogy 1945-ben elhozták a szabadságot, s így 1948-ra megteremtődhetett annak lehetősége, hogy 1848 mindennél nagyszerűbb módon kiteljesedjen. A Szovjetunió egyébként maga is jelzi, hogy már minden megváltozott: visszaadja az 1848-as zászlókat. De a szovjet kötődés a nemzetközi munkásmozgalomhoz való szerves kapcsolódást is jelenti, hiszen a Szovjetunió a dolgozók világméretű felszabadításának ügyét képviseli. Azaz ahogy Petőfi a nemzet szabadságát a világszabadság univerzális dimenziójába emelte, úgy most a kommunista jelenti az univerzalizmusba való visszatérést s ily módon a valódi nemzeti értékek kibontakozását.
A másik érzékenynek látszó pont a szabadság problémája volt. Azt mindenki tudta, hogy 1848-ban különféle szabadságjogok léptek életbe, s azt is sokan érzékelték - ezt a választási eredmények is tükrözték -, hogy a kommunista berendezkedés erőteljesen elvesz a szabadságjogokból, sőt fel is számolja azokat.
Az Üzenet erre nem talál jó választ. Az, hogy egy megszállt országot függetlennek hazudnak; az, hogy egy szovjet mintára működő és Moszkvából irányított rendszert nemzetinek mondanak; az, hogy 1848 némely szereplője és 1948 szereplői között folytonosságot állítanak, valahogy megoldható volt, hiszen ezért találhatták ki az ünneplés helyett az igazolást.
A szabadság bizony problematikus elem maradt. Választ - legalábbis megközelítőleg megfelelőt - nem találtak. Egyszerűen ellenségnek deklarálták azt, aki ilyesmire utalt, vagy akár burkoltan rákérdezett. Válasz helyett reakció született, rendszerint a közösségből való kiátkozás, fenyegetés, adminisztratív intézkedés formájában.
Az Üzenet totális értelmezést nyújtott, egyszerű volt, s aki hinni akart benne, hát találhatott benne fogódzót. Aki pedig nem akart hinni benne, s ezt el is mondta, azt tönkretették.
Mire az 1948-as év véget ért, egész Magyarország tudhatta: 1848 feltámadt, s itt van közöttünk.
Akik feltámasztották, úgy gondolták: ha a tényleges nép nem is választja meg őket, az absztrakt és istenített nép elég igazolást ad nekik - még a ténylegessel szemben is. Akik azt mondták, hogy 1848 a sztalinista berendezkedés szentté avatott előképe, úgy tartották, hogy szervessé tették azt, amit idegen csapatok hoztak ide.
Egy bizonyos: a századik évfordulót funkciójában merőben mássá tették, mint amilyen az ötvenedik vagy a nyolcvanadik volt. 1898-ban 1848 hangsúlyairól folyt a vita, nevezetesen: hogy a márciusi forradalom vagy az áprilisi törvények fejezik-e ki inkább a lényeget. 1928-ra az dőlt el, hogy március 15-e állami ünnep lesz, s a jobboldal és a baloldal eltérően viszonyul 1848 hagyományához és Kossuthhoz. 1948-ra viszont kiderült, hogy a száz évvel azelőtti események jelenlétét az autoriter, sztalinista típusú politikai berendezkedés igazolásául használják, azaz teljes értékű politikai legitimációként működtetik, következőleg értelmezését is kizárólagossá teszik.
Az 1948-as konstrukció azért fontos, mert változó-gyengülő erővel az egész kommunista korszakban jelen maradt. A megalakuló termelőszövetkezetek (kolhozok) sorra-rendre vették fel Kossuth, Petőfi és Táncsics nevét. A Magyar Rádió két csatornája Kossuth és Petőfi nevét viselte (és viseli). A „nemzet oltára" funkciót betöltő Millenniumi Emlékműből kivették a Habsburgokat, s az ötvenes évek első felére - fokozatosan - bekerültek a nemzeti függetlenség személyi kifejezői. A királygalériát lezáró Ferenc József helyére Kossuth Lajos került. A Parlament előtt álló Horvay-féle szobrot kicserélték.
Az ötvenes évek világképét és ennek a világképnek az értékét fejezte ki a lebontott Horvay-féle szobor helyén 1952 szeptemberében emelt, Kisfaludy Stróbl Zsigmond, Kocsis András és Ungvári Lajos által mintázott, ma is álló Kossuth téri Kossuth-emlékmű. Az optimista ötméteres kormányzó mellett rohamra kész munkás, diák és paraszt áll, kifejezve azt az elszántságot, amit a munkás-paraszt szövetség és a dolgozó értelmiség összefogása jelent.
A Kossuth-kultusz a kommunista hatalmi legitimáció egyik fontos eleme lett, így hatalmi helyzetbe került.
Érdekes és az ellenzékiség hagyományához kötődő módon azonban jelen lett a rendszer elleni kritikában is. Az 1956-os felkelésben az 1848-as szimbolikának jelentős szerep jutott. Ez a szerep oly erős volt, hogy 1956-nak csak egy saját szimbóluma lett: a lukas magyar zászló. A felkelők a zászló közepéből kivágták a kommunista magyar állami címert. Pontosan tudták azonban, hogy mit akartak a helyére tenni: az úgynevezett Kossuth-címert, ami az 1849-es Függetlenségi Nyilatkozat utáni magyar állami jelkép változata volt. A korona nélküli címert felfestették tankra, autóra, házfalra.
A Kádár-rendszer gyakorlatilag viszszatért az 1948-as politikai-szimbolikus alapvetéshez, de egyfelől lefaragott az éléből, másfelől - különösen a hetvenes évektől - kevésbé hangsúlyozta a maga által kreált tartalmi elemeket. Már nem állította, hogy a rendszer vezetői Kossuth örökösei, reinkarnációi, hagyta, hogy a magyar történelem más alakjairól is politikai stigmatizációtól mentesen is lehessen szólni. (A Kádár-érában Széchenyinek is emeltek szobrot.) Az alapdogmát azonban nem adták fel, miszerint is a rendszer egésze Kossuth és 1848 örököse s ily módon a nemzeti értékek letéteményese.
A változó stílusú és karakterű kommunista rendszer hangsúlyos, majd kevésbé hangsúlyos hatalmi-legitimációs ponttá tette a Kossuth-kultuszt.
Azóta és most
A rendszerváltás szimbolikus politikai aktusaiban a Kossuth-kultusz nem játszott különösebb szerepet. A jelentős rendszerváltó pártok - a Magyar Demokrata Fórum és a Szabad Demokraták Szövetsége - program jellegű szövegekben használta ugyan Kossuth nevét - sok más névvel egyetemben -, de ennek nem volt számottevő súlya. A legkisebb rendszerváltó párt, a Fiatal Demokraták Szövetsége inkább amolyan Petőfi-imágóval próbálkozott, volt olyan nyilvános jelenléte, ahol nevének rövidítését (Fidesz) Petőfidesz-ként jegyezte.
Mivel a folyamatnak elsősorban antikommunista éle volt, ezért - legalábbis szimbolikusan - azok értékelődtek fel, akik 56-hoz kötődtek (pl. Nagy Imre, illetve mártírtársai, 301-es parcella stb.).
Az új, demokratikus állam jelképi világának kialakításakor előkerült - ha közvetetten is - Kossuth, merthogy az állam le akarta váltani az előző népköztársasági címert. Le is váltották, s helyére nem az 56-ra is utaló Kossuth-, hanem a tradicionalizmust erősítő királyi, koronás címer került. Érdekes, hogy a Kossuth-kultuszban a két világháború között jeleskedő kisgazdák - mint az új demokrácia egyetlen történelmi pártja - úgy felejtették el saját tradícióikat, mintha nem is lettek volna.
A Kossuth-kultusz gyakorlatilag eltűnt a politikából. A konzervatív erők Szent István kultuszát erősítették, a Szent Korona kultuszát élesztgették. Az 1998 és 2002 között az országot irányító jobboldali kormányzat emellett inkább Széchenyi kultuszát pártolta.31 Magyar viszonyok között óriási büdzsével monstre Széchenyi-kultuszfilm készítésére szánták el magukat. (Még két történelmi produkciót díjaztak: az egyik a Koronáról, a másik egy 13. századi személyről, a 19. századi magyar drámairodalom által hőssé tett alakról, Bánk bánról szólt.) Úgy ítélték meg, hogy a Horthy-éra szimbolikus struktúrájának korszerűsített változata előnyös lehet a számukra. Mire a filmet elkezdték forgalmazni, kiderült, hogy a jobboldali kormány elveszíti a választásokat. Épp ezért az első, vesztes választási forduló után hirtelen Kossuth felé fordultak: a Kossuth-téren rendezett nagygyűlés rituáléjába rögvest beépült a legnépszerűbb Kossuth-nóta: „Ha még egyszer azt üzeni, mindnyájunknak el kell menni..."
A lappangó, politikailag peremre szorult Kossuth-kultuszt az elmúlt időszakban a Szabad Demokraták Szövetsége, az ország egyetlen liberális pártja karolta fel. 2002-re, Kossuth születése 200. évfordulója alkalmából Kossuth-évet hirdetett az ilyenkor szokásos kellékek használatával (jelvény, plakát, megemlékezés, politikai gyűlés stb.). Ezzel szemben az akkor hatalmon lévő kormányzat a Széchenyi-filmhez képest jelentéktelen költségvetéssel csak egy évfordulós miniszteri titkárságot hozott létre, ami főként kiadványokat, rendezvényeket szponzorált.32
A 2002 tavaszán lezajlott választások eredményeként szocialista-szabad demokrata kormány jött létre. Az új kormány 2002 szeptemberében, Kossuth születésének kétszázadik évfordulóján Budapesten és országszerte megemlékezéseket tartott a miniszterelnök s több miniszter részvételével.
A Kossuth-kultusz egy pillanatra feléledt, azután ismét elcsendesült.
***
Kossuth kultuszának története pont olyan zaklatott, mint Kossuth életútja. Kossuth kultusza a magyar identitás rögzült, le nem váltható része lett. Innentől viszont már csak használatának tartalma, kerete vagy hiánya alternatív.
Kossuthot az 1990 óta ismét létező demokratikus rendszer különösebben nem használja. Az azóta kibocsátott pénzeken nem szerepel, sőt a papír százforintos megszüntetésével arcmása a pénzpalettáról el is tűnt. Kortársai közül van, aki rákerült a különféle címletekre. A jelenleg használt legnagyobb címleten egyik politikai ellenfele, a Habsburgokkal kiegyező Deák Ferenc látható.
De a kultusz él. Nem lepődnék meg, ha 2007-ben Kossuth arcmása kerülne a magyar kibocsátású fémeuróra.
Minden a kultusz akkori politikai használati értékétől függ. Hiszen versenytársnak még mindig ott van Szűz Mária.
1 A nemzetközi szakirodalomból leginkább Benedict Anderson felfogása áll közel hozzám. Lásd Benedict Anderson: Imagined Communities, Reflections on the Origin and Spread of Nationalism. Revised Edition: New York, 1991, Verso.
2 A folyamatot plasztikusan érzékelteti Eric J. Hobsbawm: Nations and Nationalism since 1780, Program, myth, reality. New York, 1990, Cambridge University Press. A témában rendkívül fontos: Ernest Gellner: Thought and Change. London, 1962, Weidenfeld and Nicholson.
3 A pogány hitvilághoz és szimbolikához is eligazítást nyújt Hoppál Mihály-Jankovics Marcell-Nagy András-Szemadám György: Jelképtár. Budapest, 1996, Helikon. (Első kiadás: 1990.) Jankovics Marcell több publikációban is foglalkozott a legősibb magyar tudati rétegekkel.
4 A különféle szimbolikus világok együttéléséről, magyar vetületben: Ipolyi Arnold: Magyar Mythológia. Pest, 1854, Heckenast. (Reprintje, előszóval: Budapest, 1987, Európa.) Az Ipolyi-féle anyag mai értelmezését nemzetközi összefüggésben segíti I. Lewis (ed): Symbols and Sentiments. Cross Cultural Studies in Symbolism. New York-London, 1977, Academic Press.
5 A közkeletű meggyőződés populáris megnyilvánulása: Hármas kis tükör, melly a Szent Históriát, a Magyar Birodalommal és Erdély Országnak földjét, polgári állapotját és históriáját gyermekek számára leábrázolja. Rév Komáromban, 1824. A korabeli és generációk tudati formálását célzó tankönyv lényegében mint tényt tartalmazza egyrészt a biblikus származást, másrészt az ősi magyar mondavilág vele együtt prezentált részét.
6 A szimbolika sok esetben túlnyúló jellegét tanúsítja Hans Biedermann: Knaurs Lexikon der Symbols (Hrsg. Von Gerhard Riemann). München, 1989, Droemer Knaur.
7 Mai tudásunkat összefoglalja Bárczi Géza-Benkő Lóránd-Berrár Jolán: A magyar nyelv története. Budapest, 1989, Tankönyvkiadó.
8 A formai változatokat is bemutatja: Barczy Zoltán-Somogyi Győző: A szabadságharc hadserege. 1848/49 katonai szervezete, egyenruhái és fegyverzete. Katona Tamás előszavával. Budapest, 1986, Corvina.
9 A címerről lásd Bertényi Iván: Kis magyar címertan. Budapest, 1983, Gondolat. Klasszikus munka: Ivánfi Ede: A magyar birodalom vagy Magyarország s részeinek címerei. Pest, 1869, Lauffer.
10 Lásd Szabó Júlia: A XIX. század festészete Magyarországon. Budapest, 1985, Corvina, illetve Szvoboda Dománszky Gabriella: Régi dicsőségünk... Magyar históriai képek a XIX. században. Budapest, 2001, Corvina.
11 Március 15-éről lásd saját tanulmányomat (Március 15. in: András Gerő: Modern Hungarian Society in the Making An Unfinished Experience. London-New York-Budapest, 1995, CEU Press), továbbá Hanák Péter: Parallelaktion von 1898. Österreichische Osthefre 1985, 3. sz., Gyarmati György: Az ünnep hatalma és a hatalom ünnepe. Budapest, 1999.
12 Az emlékműhöz Liber Endre: Budapest szobrai és emléktáblái. Budapest, 1934, illetve András Gerő: Der Heldenplatz, Budapest Als Spiegel Ungarischer Geschichte. Budapest, 1990, Corvina.
13 Kossuth életéről hatalmas szakirodalom áll rendelkezésre, s mégsem mondhatjuk, hogy a feldolgozottság megközelítőleg is teljes lenne. Interpretációjában nemegyszer kissé részrehajló, de szövegidézésében alapos: Szabad Gyögy: Kossuth politikai pályája ismert és ismeretlen megnyilatkozásai tükrében. Budapest, 1977, Kossuth. Legújabb: Hermann Róbert: Kossuth Lajos élete és kora. Budapest, 2002, Pannonica. A Kossuth-forráskiadásért legtöbbet Barta János és Pajkossy Gábor tett.
14 A nevekről lásd: Balázs
Margit: A haza bölcse, a bolond gróf és a többiek. Ragadványnevek
történelmünkben. Budapest, 2001, Nemzeti Tankönyvkiadó.
15 1848. október 8. Életképek. Jókai Mór írása.
16 Hajnal István: A Kossuth-emigráció Törökországban. I. kötet. Budapest, 1927, Unicus.
17 Tari Lujza: Kossuth Lajos, a népdalok
hőse. In: Kossuth Lajos (1802-1894), Kossuth Lajos és kortársai.
Budapest, 2002, Kossuth.
18 Tóth Béla: A magyar anekdótakincs. Budapest, é. n., Singer és Wolfner, illetve ugyanő: Szájról-szájra. A magyarság szálló igéi. Budapest, 1901, Athenaeum.
19 Budapest teljes utcanévlexikona. Bevezető tanulmány: Ráday Mihály. Adattár: Mészáros György. Utcanévtörténet: Búza Péter. Budapest, 1998, Dinasztia Kiadó-Gemini Budapest Kiadó.
20 Dr. Ádámfy József: A világ Kossuth-szobrai. Budapest, é. n., Népművelési Propaganda Iroda, illetve Rajnai György: Budapest köztéri szobrainak katalógusa. Budapest, 1989, Városvédő Egyesület.
21 Borus Judit: Kossuth a főváros halottja. Budapesti Negyed, 1994. Tavasz.
22 Krúdy Gyula: Kossuth fia. Budapest, 1986, Helikon.
23 Lásd Mérei Gyula: A magyar polgári pártok programjai 1867-1918. Budapest, 1971, Akadémiai.
24 Prohászka László: Szoborsorsok. Budapest, 1994, Kométás Kiadó.
25 Szekfű Gyula Három nemzedék és ami utána következik című, 1938-ig öt kiadásban megjelent munkájának egyik kulcskifejezése.
26 Bajcsy Kossuth-képéről, illetve a kép változásáról tanúskodik Szekfűhöz írott önvallomásszerű levél, MTA Kézirattára M. S. 10 205.
27 Lackó Miklós: Nyilasok, nemzetiszocialisták 1935-1944. Budapest, 1966, Kossuth.
28 Rákosi Mátyás: A fordulat éve. Budapest, 1948, Szikra Kiadó.
29 A centenáriumról átfogó képet nyújt Gerő András: Az államosított forradalom. 1948 centenáriuma. Budapest, 1998, Új Mandátum.
30 Révai József, Andics Erzsébet,
Mód Aladár, Horváth Márton képviselte erőteljesen
ezeket a téziseket.
31 Az akkori kultuszteremtési folyamatot mutatja: Ünnepel az ország. A Magyar Millennium Emlékkönyve 2000-2001. Kiadta a Magyar Millennium Kormánybiztosság megbízásából a Kossuth Kiadó Részvénytársaság, Budapest, 2001. A Magyar Millenniumról írott tanulmányom (Két millennium Magyarországon) a Mozgó Világ 2002/8. számában jelent meg.
32 Köszönet Hermann Róbert titkárságvezetőnek, aki tájékoztatott a titkárság tevékenységéről.