Volt egyszer egy Jugoszlávia

Egy pohárka dalmáciai Sligovica. Forró olajban kisütött csevap-rudacskák, mellé karikára szeletelt hagyma, sütőben felmelegített pita-kenyérrel, ahogy Szarajevóban adják. Felteszel hozzá valami szerb népzenét, rockosítva, amint az egykor Szegedtől a tengerig járta. Egy hosszú autóútra gondolsz, amikor még egészben volt az ország. Szabadka, Mitrovica (a szerémségi, s nem a koszovói, amelyről akkor még nem is hallottál), Szarajevó, Mosztár, s aztán az Adria kékje, Split és a komp Hvar szigetére. Útközben Mitrovicán szálltunk meg egy ismerős családnál, s lefekvés előtt végigsétáltunk a lampionokkal díszített Száva-parton. Akkor jártam először a Szávánál, s a gyermekkor mélyéről elő is hívódott egy pillanatra a „Duna, Tisza, Dráva, Száva" mondóka. A Száva-parton teraszos kávéházak sorakoztak, mindenütt szólt a zene, fürtökben tódultak a fiatalok, és a roston sült hús illata töltötte be az estét. A tenger még messze volt, de mi már megérkeztünk „Jugóba". Ismertük persze a történelmet, tudtuk, hogy Mitrovica és a Szerémség az ősidőkben a „miénk" volt, Szarajevóban pedig megöltek egy trónörököst, de ez akkor múltabb múltnak tűnt, mint a fáraók kora. Jugó volt az egész ország mindenestül, Jugoszlávija, ahogy az indulónak is beillő sláger üvöltötte azon a nyáron, végig a tengerpart diszkóiban.

S még előtte egyszer, huszonegy évesen, Dubrovnikban. Egy negyvenéves aszszonnyal nyaraltam ott, az utat ő fizette, és szeretett kényeztetni, s ezt nagyon irodalmias helyzetnek értékeltem akkor, kevés szerelmi tapasztalattal és annál több szerepjátszó fantáziával megáldva. Délelőtt vettem egy amerikai hírmagazint, rendeltem egy holland sört, és rágyújtottam az arany Kentre. Fehér egyenruhába öltözött rendőrök sétáltak a téren, nyugati turisták hada hömpölygött mindenütt, én meg ültem a kávézó teraszán, és a Time magazint olvasgattam. Lazán, mintha minden héten ezt tenném. Életemben először európainak éreztem magam, minden megszorító jelző nélkül. Az ember nyáron lemegy a tengerhez, használja a nyugati civilizáció kellékeit, angolul beszél az idegenekkel, és nem ártja magát a vendéglátó ország belügyeibe. Biztosan csempésztünk ki feketén is valami valutát, jó magyar módra vásároltunk ezt-azt, amit otthon nem árultak, de ezek a részletek régen kihullottak az emlékezetből. De a délelőtt a Time magazinnal, a holland sörrel és a napfényben ragyogó térrel örökre megmarad. A szűkösségből kiléptem a szabadságba, ahol minden olyan volt, ahogy azt olvasmányaimból és a nyugati filmekből régen elképzeltem magamnak. Olyan volt, vagy csak olyannak látszott? Évtizedekig nem kellett ezzel a kérdéssel foglalkoznom, s csak utólag értettem meg, milyen reménytelen egyértelmű választ találni rá.

Legközelebb huszonhét évvel később jutottam el Dubrovnikba. Tudjman elnök különgépével repültünk le Zágrábból, egy-két hónappal a koszovói háború befejezése után. Akkor már garantáltan európai voltam, neves európai intézmény kiküldötteként utaztam jó vaskos nyugati napidíjért, úgymond a „helyzetet tanulmányozni". Egy dán kolléga volt velem, derék vidéki tanárember, akit a politika szeszélye előbb a koppenhágai parlamentbe, majd Strasbourgba sodort, s ott „balkáni szakértővé" ütött. Dubrovnikban a város polgármestere megmutatta a romokat. A középkori városközpontot a fölé magasodó romantikus hegyekről lőtték a montenegrói katonák. Onnan, ahova a békeidőben még drótkötélpályán utaztak fel a turisták. Másnap hajnalban autóra szálltunk, s rövidesen a horvát-montenegrói határra értünk. Itt átszálltunk a nagy fekete autóba, amelyet a montenegrói kormány küldött értünk. Elöl és hátul két rendőrautó kísért bennünket végig a tartományon. Másnap hajnalban a montenegrói-koszovói határon búcsúztunk el tőlük. Itt elcsevegtünk a határállomást ellenőrző olasz katonákkal, aztán beültünk a ránk várakozó háromtonnás, páncélozott terepjáróba. S a montenegrói hegyekből alászálltunk a koszovói völgybe.

Alászálltunk a pokolba, minden irodalmias túlzás nélkül. A házak és egész falvak lerombolva, kiégve sorakoztak az út mentén. Mint kísérőnk elmondta, egy lakóház felrobbantását legcélszerűbb a gáztűzhellyel kezdeni. Pec (albánosan Peja) után megláttam az első templomromot. A szürke téglakupac közepén a földre hullott, színes hagymakupola úgy mutatott, mint az óvatlanul a homokba esett gyümölcsfagylalt-gombócok a strandon. Koszovó Poljén szerb menekültek tömege várakozott síró csecsemőkkel, túlcsorduló batyukkal és lestrapált autókkal az orosz katonai kórház előtt, ahol menedéket reméltek a rájuk vadászó albánok elől. Keserű gyűlölettel néztek ránk, ahogy a megszállók (másoknak felszabadítók) páncélozott járművén keresztülvágtunk rajtuk. Az ember humanistának képzeli magát, baloldalinak meg effélének, de ott és akkor nem mertem volna kiszállni közéjük. Sohasem éreztem ilyen világosan, hogy az áldozatok, a meggyilkolt és otthonukból elüldözött kisemberek szintjén nincs igazságos háború. A szenvedés minden oldalon emberi szenvedés, aki méricskél köztük elvont eszmékre hivatkozva, az vagy nem ismeri a valóságot, vagy elvesztette az emberségét.

Aztán láttunk még sok zaftos rémséget Koszovóban. A háború utáni hónapokban nagyon „trendy" volt Pristinába utazni, víz és villany nélküli szobákban lakni, szögesdrótok mögötti irodákban angolul tanácskozni és este a lebombázott középületek között korzózni. Albán biztonsági emberünk, aki a történelem előtti időkben - úgy tíz évvel korábban - Belgrádban tanult a közgazdasági szakon, nem sokkal előttünk Vanessa Redgrave-et hozta át Koszovóba a szkopjei repülőtérről. Aztán mi is átkeltünk a határon Macedóniába, ahol akkor éppen béke volt. Dubrovniktól Szkopjéig átkeltünk négy országon, nem beszélve olyan belső határokról, mint a koszovói szerb és a makedóniai albán enklávék frontvonalai, vagy éppen a különböző nagyhatalmak megszállási zónái. Nehéz volt elhinni, hogy ez a határokkal, frontvonalakkal és katonai zónákkal szabdalt világ egykor egy országnak számított.

Így kellett ennek történnie? Nem tudom. Minél jobban beleásom magam a történetbe, annál kevesebb kedvem van az ítélkezéshez. Néhány évvel később, választási megfigyelőként egy hideg őszi hajnalon Szarajevóból kiutaztunk a Boszniai Szerb Köztársaság (közkeletű nevén a Republika Srpska) falvaiba. Bosnyák tolmácsnőnk elmondta, hogy a háború óta először lépi át a határt, amely számára a rettegés frontvonala. A szavazóhelyiségekben kedves és értelmes szerbekkel találkoztunk, akik láncdohányosok voltak, és időnként kólával kínáltak bennünket. Amikor megtudták, hogy magyar vagyok, bizalmasan rám mosolyogtak. Te sem vagy nyugati, mondta a mosolyuk, ismerjük mi egymást, csak éppen most ti kapaszkodtatok a nyerő szélbe. Sokan közülük „annak idején" jártak Budapesten, Szegeden és a Balatonnál. A lebombázott gyárak és lepusztult iskolák szavazóhelyiségeiben nagykabátban toporgó, szegény és gyűrött emberekről nehéz volt elhinni, hogy alig egy évtizede még a nyugati valutával fizető jugót alakították a vasfüggöny mögötti Magyarországon.

Gorazsdében beértünk a muzulmán enklávéba. A szavazóhelyiségekben kedves és értelmes bosnyákokkal találkoztunk, akik úgy köszöntöttek, mintha a vadak közül érkeztünk volna a nyugati civilizáció oázisába. A választási megfigyelésnek nevezett nemzetközi játéknak természetesen semmi értelme sincs. Az etnikailag megtisztított területeken az emberek etnikailag tiszta pártokra szavaznak, csalás nélkül, szabad akaratból. A megszálló hatóságok pedig (szebb nevük is van) továbbra is maguk döntenek minden sorsdöntő kérdésben a három részre szakadt Bosznia-Hercegovinában. A mosztári híd újjáépítése divatos témája az európai közbeszédnek. Most éppen németek építik uniós pénzekből, egyszer nyilván végeznek vele. De vajon lesznek-e mosztári horvátok és mosztári muzulmánok, akik átkelnek rajta a másik városrészbe? Az ősi kőhíd helyén ma szükséghíd áll, de a helybeliek a háború óta nem keverednek egymással. A horvát házakon mindenütt a Horvát Köztársaság piros-fehér sakktáblás, a régi magyar címerből ismert zászlója leng.

Szkopjéban megmaradt a Vardar folyón átívelő öreg kőhíd. Egyik oldalán, a földrengés után újjáépített modern háztömbök között esténként szerelmesek csókolódznak, és fiatal fiúk gördeszkáznak. Macedón szerelmesek, macedón gördeszkások. A híd másik oldalán kezdődik az albán negyed, a hamisítatlan török bazár, a „szuk". A nők fátylakban, a lányok egymásba karolva sietnek végig a szűk utcákon. Teázók, iszlám könyvesboltok, kis dzsámik az üzletek között. S mindenütt munkanélküli férfiak, akiknek barátai, rokonai és harcostársai ott élnek az új határ túloldalán, Koszovóban. Amikor először jártam Macedóniában, hivatalosan még béke volt. Itt működik a többpárti demokrácia, a kormány a Nyugat szövetségese, ezért nem várható fegyveres konfliktus, mondta magabiztosan egy amerikai szakértő a megbeszélésen. Nem vagyok biztonságpolitikai szakértő, nem veszek részt sok millió dolláros „kutatásokban" és tanulmányokban. De este gyalog és egyedül átsétáltam a Vardar folyó hídján. Láttam a bizalmatlanságot és a félelmet a szemekben, szinte tapintani tudtam volna a tömbbe préselődött feszültséget. Minden politikai elemzés nélkül ösztönösen tudtam, hogy itt is háború lesz, akármit hordjanak össze a tengerentúlról átdobott álszakértők. S közben azon csodálkoztam, honnan tudom én ezt ilyen pontosan. Életem első öt évtizedében mély és vastag békében éltem, sohasem láttam háborút és háborús környezetet. De talán ez az érzék is átöröklődik az emberrel, akinek az ősei annyi háborút éltek meg. Vagy az épületekből sugárzik a magunkfajta közép- és kelet-európaiaknak, akár Radnótinál a „házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom"?

De mégis, volt egyszer egy Jugoszlávia a háború előtt. („A háború előtt", ezt is meg kell szokni. Amikor egy fiatal horvát lánytól először hallottam, hogy „a háború előtt jártam utoljára Magyarországon", azt hittem, félrebeszél: ez az időhatározó abban a világban, amelyben én felnőttem, automatikusan az 1945 előtti évekre vonatkozott.) Pontosabban kettő is volt, az első még az előző, a „mi háborúnk" előtt, de ez nagyon régen széthullott a második világháborúban. A régi Jugoszlávia némi demokratikus máz alatt nagyszerb királyság volt, amelyben például macedón nép és nyelv hivatalosan nem is létezett. A macedón tagköztársaságot éppúgy Tito hozta létre, mint a háromnemzetiségű, sokáig a „testvériség-egység" sikertörténetének számító Bosznia-Hercegovinát. Az önálló fővárossá vált Szkopje és Szarajevó főutcája ma is Tito marsall nevét viseli. Titót és művét a félig telt, illetve félig üres pohárhoz hasonlóan kétféle módon értékelhetjük. Ha elnézzük az öt államra, számtalan entitásra és katonai zónára szabdalt térség nyomorúságát, ha a romokra, a halottakra és a megoldatlan válságok láncolatára gondolunk, akkor vádlón azt mondhatjuk, lám csak, széthullott a műve, nyilván ő is felelős a kudarcért. De másfelől a háromfelé szakadt Bosznia, a Koszovóban hullámzó gyűlölettenger, a macedón lőporos hordó, a montenegrói miniállam hetvenkedése és az anarchia közeli szerb belpolitika láttán az is eszünkbe juthat, hogy csak egy igazi varázslónak sikerülhetett négy évtizedre békét és összhangot teremteni ezen a földön. Hiszen művének összeomlása után olyan atavisztikus szenvedélyek szabadultak fel, amelyek évszázadok óta változatlan intenzitással pusztítanak errefelé. Nagy tett volt a négy évtizedes béke. S még inkább a hit, hogy ez a béke maradandó lehet, s az ősi törzsi és vallási ellentétek, a vérbosszú és a kölcsönös gyűlölet beidegződései feloldódnak valami új rendszerben.

Ehhez képest fontos, de nem sorsdöntő kérdés, hogy ezt a rendszert kommunizmusnak, önigazgató szocializmusnak, a „társult munka társadalmának" hívták. Utólag világosan látszik, hogy a titói állam lényege nem a kommunizmus bevezetése, hanem a nemzeti és vallási ellentétek féken tartása, a remélt jugoszláv egység megteremtése volt. A társadalmi rendszer összeomlására oda sem igen figyeltek azok, akik megszenvedték a háborút, népirtást, etnikai tisztogatást, a nemzetiségi és vallási gyűlölet gyapjasan lobogó tüzét. A kommunizmus és az antikommunizmus híveinek közös bosszúságára a társadalmi kísérlet bukása csak elhanyagolható mellékzöreje volt a nemzetiségi és vallási kataklizmának. Önmagában a rendszerváltozás még annyi vihart sem kavart, mint a többi közép-európai országban, ahol a „bársonyos forradalmak" és a „rablóprivatizációk" egyforma békességben köszöntöttek a hétköznapi emberekre. A titói Jugoszláviában ráadásul széles körben megmaradt az egyéni vállalkozás, több millió ember rendszeresen Nyugat-Európába járt dolgozni, s a dinár is ott lebegett valahol a konvertibilitás határán. Ma nehéz elhinni, de a nyolcvanas évek végén Jugoszlávia volt az első kelet-európai ország, amelynek az akkor még Európai Közösségnek nevezett szervezet felajánlotta az uniós tagságot. Gondoljuk el egy pillanatra: olyan vidékek, mint Koszovó vagy Macedónia előbb lehettek volna tagjai az egységes Európának, mint Csehország vagy Magyarország. Koszovó Polje és a macedóniai Tetovó előbb jutott volna el „Nyugat-Európába", mint Prága vagy Sopron. Népek ekkora esélyt ritkán kapnak a történelemtől. Különösen a Balkánon, ahol minden nagyhatalmi átrendeződés együtt jár a felfordulással és a vérfürdővel. S ami még szomorúbb, az egykor volt Jugoszlávia népei - a szerencsés szlovénokat és a még bizakodó horvátokat leszámítva - tudják, de legalábbis sejtik, hogy ez az esély egyhamar nem jön vissza. Valamit több generációra elcsesztünk: ez az érzés a térség egyik nagy titka.

Szlovéniának mindenestül sikerült eloldoznia kis hajóját a süllyedő tankertől, és számára Jugoszlávia már visszahozhatatlanul a múlt. A szlovén politikusok azt is tudják, hogy országuk hamarosan „nettó befizető" lehet az Európai Unión belül. De ezt nem különösen bánják, hiszen az elmaradott térségek felzárkóztatásáért járó adót Tito alatt is megfizettették velük. Akkor Koszovóért fizettek, most majd Ózdért és Dél-Spanyolországért fizetnek. Horvátország még a nagy választás előtt áll. El kell döntenie, hogy végképp lemond-e a hercegovinai horvátságról, vagy sem. Ha igen, ha tiszteletben tartja Bosznia-Hercegovina önállóságát, és lemond az ottani horvátok bármilyen szintű képviseletéről, akkor Románia és Bulgária után egyszer előtte is megnyílnak a NATO és az EU kapui. (Ez a rangsor elég sokkoló a horvát értelmiségnek, mely a magyaroknál és a szlovákoknál is nyugatibbnak gondolja magát.) Ha a határokon átívelő Nagy-Horvátország eszméjét nem képes feladni, akkor semmi esélye sincs a nyugati integrációra. Esélye van viszont rá, hogy bármikor belesodródjon a balkáni dráma újabb felvonásába. Mert aki járt a térségben, az pontosan tudja, hogy Boszniában, Koszovóban, Dél-Szerbiában és Macedóniában nincsen béke. Sem diplomáciailag, sem a lelkekben, sem a frontvonalakon. Csak fegyverszünet van, amelyet az Egyesült Államok katonai ereje és az Európai Unió pénze tart fenn napról napra, óráról órára kemény erőfeszítéssel. Átfogó békére és rendezési tervre elképzelése sincs a nyugati szövetségnek, a helyi hatalmasságok pedig csak a maguk totális győzelmében gondolkodnak. Ha nem ezt tennék, azonnal elsodornák őket a saját radikálisaik. A kérdés leegyszerűsíthető egy türelemjátékra. Mi fogy el előbb: a nyugati hatalmak kedve a költséges békefenntartáshoz, vagy a helyi törzsek bosszúvágya? Mivel az előbbi mindig el szokott fogyni, az utóbbi pedig több száz éve csak gyarapszik, kevés illúziónk lehet a jövőt illetően.

Ha Szlovéniát és Horvátországot, a két katolikus hagyományú országot gondolatban leválasztjuk az egykor volt Jugoszláviától, hozzáadjuk viszont Albániát, akkor kirajzolódik előttünk az a térség, amellyel Európa igazán sohasem tudott mit kezdeni. (Vajdaságot is szép lenne gondolatban leválasztani, de már nem lehet: lakóinak jó nyolcvan százaléka szerb.) Ez a Balkán szíve, az egyetlen hely Európában, ahol az ortodox kereszténység és az iszlám vallás hat-hét évszázada szívós állóháborút vív egymással. Számtalan kisebb-nagyobb nép és törzs él itt, köztük olyanok is, amelyekről a műveltebb magyar újságolvasónak sem kell tudnia. A népi és törzsi ellentéteket tovább bonyolítja a vallási szakadék. A koszovói és a macedóniai albánok hithű muzulmánok, s megvetik Albániát a vallástalanság és a kereszténység tolerálásáért. (Koszovót az albánok előbb az albán kereszténységtől tisztították meg, aztán kezdődött az albán-szerb konfliktus.) Montenegró egyes nemzetségei magukat hiszik az igazi szerbeknek, mások önálló etnikumnak gondolják a crnagorácokat. Bosznia-Hercegovinában tucatnyi kisebb nép él a három „nagy" árnyékában. A cigányok (gondoljunk Emir Kustorica gyönyörű filmjeire) mindenütt a szegények legszegényebbjei, de például a koszovói albánok szerbként gyűlölik őket. S ha már Kustoricát említjük: a negyvenesztendős titói „testvériség-egység" következtében százezerszám élnek olyanok, akiknek anyja és apja két egymást ismét engesztelhetetlenül gyűlölő törzshöz vagy valláshoz tartozik. A macedónokat a szerbek szerbnek, a görögök görögnek, a bolgárok bolgárnak gondolják. A világias macedón családokban egy-két gyerek születik, az albánokéban hét-nyolc. Macedón aufklérista széplelkek az albán lányok egyetemi oktatásától várják a fenyegető demográfiai trend megállítását. Ám Nagy-Albánia ideológusai szerint az új hazában nem lesz helye szlávoknak és keresztényeknek.

De ne csak a gondok puttonyát lássuk. A Balkán szívének nemcsak a baja, hanem a szépsége és vonzása is mélységesen mély. Talán sehol másutt nincsenek Európában olyan gyönyörű hegyek, mint a fekete hegyek országában, Montenegróban. És a Neretva völgyében, Szarajevó és Mosztár között. Vagy a Republika Srpska keleti részén, Gorazsde, Pale és Focca környékén. A Drina partján állva, a felgyújtott házakat nézve és a szokott háborús rémtörténeteket hallgatva egyszer azt találtam mondani kísérőimnek: ez a csodálatos táj jobb történelmet érdemelne. Nem mondtam, de egy pillanatra felvillant bennem, hogy talán jobb népeket is. De ez mérhetetlen igazságtalanság lenne az itt élő emberekhez. A Balkán másfél ezer esztendeje, a Nyugat és Bizánc vetélkedésének kezdete óta nemcsak frontvonal, hanem sajátos tesztpályája is hiteknek, katonai doktrínáknak és birodalomszervezési modelleknek. Minden nyugati és keleti birodalom kipróbálta magát a Balkánon, minden számottevő hatalom szert tett egy balkáni vazallusra saját határai védelme, eszméi terjesztése, kincs- vagy rabszolgaszerzés, esetleg a tengeri kijárat elérése céljával. Régebbi időkben még mi, magyarok, aztán „osztrák-magyarok" is aktív játékosok voltunk ezen a pályán. Rokoni körben, magyar tisztek idős leszármazottaitól hallottam arról, hogy a Boszniát megszálló magyar katonák a „békebeli Monarchia" idejében bevett társasjátékként feldobták a levegőbe a bosnyák csecsemőket, s a bajonettre nyársalva igyekeztek elkapni őket. Az nyert, akinek sikerült. Lehet persze, hogy mindez nem volt olyan általános, mint más nagyhatalmak balkáni vérengzései. A békésebb impériumépítés sajátos kuriózumaként a hetvenes években még a távoli Kína is szerzett magának Albánia személyében egy ideológiai vazallust. Akik hallgatták olykor a tiranai rádió magyar adásait (egy bizarr emlékezést ez az adó is megérdemelne egyszer), azok nálunk is emlékezhetnek erre az epizódra. De ne csapjuk be magunkat: az „amerikai típusú demokrácia Koszovóban" sem sokkal reálisabb projekt, mint a kínai kommunizmus albániai exportja.

Mert valóban, milyen szép is a mély Balkán. Milyen szépek az emberek, a fiatal lányok és az érett nők, európai mosollyal az arcukon és az örök Dél érzéki teltségével a testükben. Milyen markáns arcúak a férfiak, milyen egyenes a derekuk és öntudatos a járásuk, mint akik mindig azért indulnak el otthonról, hogy elintézzenek valami nagyon fontosat és sorsszerűt. Mintha harcosok lennének mindahányan, vagy legrosszabb esetben az élet nagy üzletét nyélbeütő kalmárok. Úgy ránézésre egyetlen tintanyaló sem akad közöttük. Ha elnézed őket, azt hinnéd, hogy fényévnyi távolságra keveredtél a kispolgári szokások és örök megalkuvások Közép-Európájától. Itt mindenki leszerelt partizánnak vagy magabiztos markotányosnőnek látszik. Milyen kihívóan és büszkén tudnak megjelenni egy negyedosztályú bárban, milyen fontos titkok tudójaként prézsmitálnak egymással a mecset, a pártház vagy a bankfiók bejáratánál! Mennyi játékosság van bennük, mennyire macskafaj, akárhány nációból is áll ez a népség! S az erőszak mélyén, amelynek szagát persze ott érzed mindenütt a levegőben, mintha valódi erő lenne, nem csak lesipuskás, hátulról feljelentő, gyáva kegyetlenség. Kiülsz éjfél előtt egy montenegrói faluban, mondjuk Beranéban a pár tíz méternyi korzó egyik kávéházának teraszára, s magadba szívod a boldogan áradó, lüktető élet minden színét, ízét és illatát. Mindenütt fiatalok, mindenütt zene, mindenütt lázasan készülődik valami nagyszerű, amelynek lényege persze maga a nyüzsgés és a készülődés, önmagunk megmutatása és mások szemrevételezése. A kihalt éjszakai Nagykörút vidékies környék sok száz balkáni falu és kisváros késő esti nyüzsgéséhez képest. S bár háború van, embargó, szegénység vagy elnyomás, mindenütt rockzene szól, s a fiatalok a legutóbbi divat szerint öltözve áradnak csapatostul a kávéházak színes sora előtt. Szabadkától a tengerpartig minden kávéház előtt pompás kerti fotelek várnak a vendégre, olyan kényelmes és puhán süppedő betéttel, amelyet a magyar határtól északra sehol sem ismernek az úgynevezett „civilizált Európában".

B. Petra, a huszonéves vajdasági esztéta lány egyszer megosztotta velem egy jellegzetes élményét. Még a milosevityi időkben szegedi egyetemista lányok rándultak át Szabadkára valamilyen Nietzsche-szemináriumra. Stréber filoszként, a reggeli kurzusra készülve nehezen szánták rá magukat egy esti korzózásra, de aztán Petrával mégis kimentek a Főtér és az Ifjúsági Színház közti sétálóutcára. Magyar és szerb fiatalok áradtak fel-alá csapatostul az utcán, mindenki odaköszönt nekik, mindenki sietett valahová, és aztán tizenkétszer visszatért ugyanahhoz a teraszhoz, mindenütt zene szólt és valami „nagyon fontos" történt. Éjjel egy felé aztán becsuktak a kávéházak, és ők hazamentek a szállásra. Szegény szegedi lányok, akik amúgy már bejárták Nyugat-Európát, és akiknek szerény ösztöndíja magas fizetésnek számít a Vajdaságban, szóval a szegény szegedi bölcsészlányok másnap irigykedő döbbenettel mondták Petrának: hosszú évek óta nem volt ilyen nagyszerű és boldog esténk! Petra a bácskai Csantavérről elcsodálkozott ezen, hiszen az ő számára ugyanez jellegtelen estének számított az igazi bulikhoz képest. Lehet persze, hogy a kreditpontok vadászatában viszont a szegedi lányok a járatosabbak.

Felszállsz a villamosra Szarajevóban a Tito marsall bulvár egyik megállójában, s végigutazol a város többszáz éves történelmén. A titói modernizáció néhány felhőkarcolója, amerikai luxusszállója, városközpont-kísérlete. Aztán az „osztrák-magyar" negyed múlt századfordulós nagy bérházai, poétikus parkterei, kávéházai. Majd a hamisítatlan török negyed, a bazár és a mecsetek süppedő szőnyeges békéje. De mindez csak turisztika lenne, ha nem társulna hozzá a villamoskocsi élénk társadalmi élete, nyüzsgő és önfeledt ünnepe. Mintha az emberek nem csak azért utaznának villamoson, mert nincs autójuk, és gyalogolni fárasztó. A villamoskocsi agora is, fontos dolgok és kis örömök történnek meg néhány megálló között a mozgó fémkaszniban. Szkopjéban, a macedón oldalon szeptember elején használt tankönyveket árulnak az utcán. Földre terített ponyváról, akár a könyvterjesztés hőskorában. Fiatalok és idősebb emberek lapozgatják a könyveket, idegenek beszélgetésbe elegyednek egymással egy matematikakönyv, angol-macedón szótár, történelmi atlasz kapcsán. Mennyire ismerik a történelmet, milyen sokat tudnak a nyugati kultúráról és rólunk is! Itt senki sem téveszti össze egymással Budapestet és Bukarestet, itt tudják, ki volt Petőfi Sándor és Nagy Imre. Jól ismernek bennünket. Tudják, hogy nemrég még „rabok" voltunk az ő szabadságukhoz képest, meghajoltunk mindenféle szélnek: de az utóbbi időkben már velünk fut a szekér, s a magyar vízumkényszer a forgandó szerencse jelképe a miniállamokba bezárt posztjugók számára. S jön a „magyar tőke". Kis ország szerény expanziója még kisebb államocskákba. De a kis macska is megfogja a kis egeret, a játék egészen olyan köztük, mint a nagyoké.

Bár nem vagy sem gourmand (hibásan), sem gourmet (így jobb), itt mindig várod a reggelit, az ebédet, a vacsorát. Itt enni jó. A Balkán egyik édes titka, hogy a konyha mindenütt ugyanaz. Török, vagy udvariasan fogalmazva horvát, szerb, albán, macedón, bosnyák. Szóval török. Minden sül, ínycsiklandó illatot áraszt. Minden kicsit füstös, a forró kenyér, a sajt és a hagyma, még a szőlőlevél is. Minden ropogós, és mégis szétolvad a szádban, minden friss és ízletes, nincs csöpögő zsír, tamponszerű műkenyér, bánatosan fonnyadt salátalevél. Sehol sem ettem olyan fűszeres és titokzatos ízekben gazdag sült kolbászt, mint a Republika Srpska egyik bánatos benzinkútjánál, holland társam pedig napokig áradozott a pisztrángról. A pálinka és a hosszú, keskeny pálinkás pohár egy ősi kultúra nemes párlata. Akkor is csodás, ha a nevet sikeresen levédtük előlük az Európai Unióban. A török kávé és az olaszos eszpresszó is mindenütt hibátlan, még a lerobbant zentai vasútállomáson is jobb, mint a MÁV teljes hálózatán. A fehérbor többnyire felejthető, ha nem vagy krőzus, többnyire vajdasági bort kapsz Montenegróban és Szerb-Boszniában is. De talán jelkép is van abban, hogy a hajdan volt „nagy haza" ismerős borát kortyolod nagyon másfajta ízek és ételek mellé. Ha ősztől tavaszig mégis szenvedsz a zárt vendéglátóhelyeken, az nem a bortól, hanem a mindent átható, ruhádba és testedbe is beszívódó dohányfüsttől van. Itt, akárcsak a legtöbb mediterrán országban, mindenki dohányzik. Kínjában a magamfajta kocadohányos is. A dohányzás a Balkánon nem csak szenvedély, olcsó kábulat, rossz szokás. Szabadság is. Az Amerikából eredő és a „civilizált Európában" is hódító dohányzási tilalom itt a gyáva és hazug önkorlátozás jele. „A nem dohányzás káros az egészségre", hirdette egy újvidéki alternatív zenekar népszerű dala: káros az egészségre, mert a tilalom jele, a fogyasztói fasizmusé, amely idegen életformát kényszerít az emberekre. Utálom a dohányfüstöt, de értem a logikát. A tűrés legvégső fokáig nem is kérem meg vajdasági barátaimat arra, hogy szellőztessenek: ha mégis megteszem, árulónak érzem magam, puhánynak, aki már csak lerándul a hűvös Európából a mély Balkánra.

A szerbek között magyarok vagyunk, de Magyarországon már szerbek, mondják e sokat megélt vajdasági lányok és fiúk. Ahogy egy otthon maradt írójuk fogalmaz, mi már menthetetlenül balkáni magyarok maradunk. Nagy és mély kultúra él a Balkán szívében. Vonzása az örvényéhez hasonló. Nem a horizontális dimenziója a jellemző, nincsenek a szó szoros és átvitt értelmében katedrálisai. Viszont átjárja a testet és a lelket, meghatározza a mindennapokat és az ünnepeket. A magas irodalom és a film, a partizánromantika és a rockosított népzene, a konyhaművészet és az esti korzózás, a politika és a kosárlabda, a nyugati világban való bennfentesség tudata és az „egyedül nálunk igazi az élet" érzése együtt adja ezt a kultúrát. Ha államként meg is szűnt, ebben a formájában még él a szellemi Jugoszlávia. Egészen fiatal macedón, horvát és vajdmagyar (vajdasági magyar) gyerekek nosztalgiáznak - névleg Titóról, de valójában egy hajdani nagy és békés haza közös kultúrájáról, utánozhatatlan életérzéséről. Poros bácskai kisvárosokban még találkozhatunk harmincas férfiakkal, akik egykor a jugoszláv tengerészetnél szolgáltak, és egy régi nyáron, fehér díszegyenruhában kikötöttek Bariban valami flottalátogatás alkalmából. Számukra - főleg néhány pálinka után - ma is az a tengerre nyitott, fehér egyenruhás, nagy ország az igazi haza: azóta minden más csak ideiglenes pótlék. S akármennyire színmagyarok, ezért a görcsösen igyekvő, Nyugat-növendék Magyarországért nem különösebben lelkesednek.

Nyilván meggyengül majd ez a jugó kultúra és életérzés, s átadja a helyét egy felvizezett, egyenízű, tengerentúlról importált fogyasztói álkultúrának. Lehet, hogy már este kilenckor kihaltak lesznek az utcák náluk is, akár a dunántúli kisvárosban, ahol e sorokat írom. Talán a szarajevói villamoson is nyársat nyelt utálattal ülnek majd az emberek, nehogy véletlenül egy szót kelljen váltani bárki idegennel. Lesz Big Brother szerbül, megritkulnak a partizánemlékművek, több lesz a hamburger és kevesebb a csevap, megdrágul a pálinka, és kikopnak a mozikból a friss és eredeti hazai filmek. Privatizálnak majd, kifulladásig. Itt és most nem mérlegelem a változás előnyeit és a hátrányait. Amíg lehet, kiélvezem azt, amit nekem, idegennek, a „bombázó NATO" polgárának is adni tud ez az anyagiakban szegény, de lelkiekben oly gazdag világ. Ha kegyetlenül őszinte akarok lenni magamhoz, akkor be kell ismernem: a kilencvenes évek derekán a vér szaga csábított ezekbe a tartományokba. Másokkal is megtörtént ilyesmi. Sohasem láttam addig háborút, látni akartam a helyszínt és a szereplőket. Utóbb döbbenetes volt megtapasztalnom, hogy a nyugati „szakértők" mennyire süketek és vakok a térség elemi tényeire és érzéseire. Ma elég jól beledolgoztam magam a térség történelmi és politikai viszonyaiba. Ez az a téma, amelyről estétől reggelig lázas bódulatban tudok beszélgetni beavatott nyugatiakkal és a dolgokat megélt helyi barátaimmal. De ez a szakértői öröm eltörpül ama boldogság mellett, amelyet hétköznapi kultúrájával a hajdani Jugoszlávia ad nekem romjaiban is.

S a maró önirónia, a politika és a történelem abszurditásának szenvedélyes kigúnyolása. A szerb mentalitásba nem fér bele az önsajnálat, a vereségen való siránkozás, egyáltalán a megvertség tudata. (A szerb történelem legfényesebb legendája, a rigómezei csata ugyanúgy vereség volt, mint a mi Mohácsunk: de a nemzet innen számolja feltámadását.) 2003 februárjában a maradék Jugoszlávia is levetette magáról a régi elnevezést. Az új államalakulat neve Szerbia és Montenegró, szerbül Srbija i Crna Gora. A névcsere után pillanatok alatt számos ironikus változat járta be sms, e-mail és telefonüzenet formájában a világnak azt a részét, amely fogékony a szerb humorra. Solanaland, mert hogy Javier Solana találta ki az új államformát. A két név összevonásából Crna Srbija, ami magyarul annyit tesz, hogy Fekete Szerbia. És Gora Srbija, vagyis Rosszabb Szerbia. Együtt Crna Srbija i Gora Unija, Fekete Szerbia és Rosszabb Szövetség. De Szabó Palócz Attila barátom Zentáról szebbet is tud. Monte Szerbia. Ennek nincs sok értelme ugyan, de legalább szépen hangzik, poétikusan. Gyermekkoromban nemcsak a tiranai rádiót hallgattam, olykor az újvidéki rádió magyar adását is. A híreket, mint nálunk is, időjárás-jelentéssel zárták. Néha bemondták, hogy „a tengerparton bóra". Nem tudtam, mi az a bóra, akkor még nem jártam a tengernél. De ez a két szó az idegenséget jelentette, a varázst, hogy van egy ország, ahol magyarul is értelme van e szavaknak, „a tengerparton bóra". Ami nekem titokzatos idegenség volt, az Újvidéken és Fiuméban annyit jelentett, hogy bóra van a tengerparton, ahogy nálunk eső Budapesten és köd a Dunántúlon. A felnőtt bárhova elutazhat, de sohasem érkezik meg oda, ahová gyermekkorában vágyakozott.

Volt egyszer egy Jugoszlávia. Most, hogy már nincs, valamiképp titkos dolgok tudója mindenki, akiben továbbra is ott él egy darab Jugoszlávia. A dolgok, ami a geopolitikát illeti, lassan visszarázódnak régi rendjükbe. Mi megint Nyugat felé tájékozódunk, s lenézéssel elegy félelemmel gondolunk mindenre, ami Balkán és Kelet-Európa. Jó vagy rossz, ez a sorsunk. De nekem jó tudni, hogy mégiscsak volt egyszer egy Jugoszlávia.