„Valami, ami több, ami erősebb
az anyagnál"
Schiff Andrással beszélget Rádai Eszter
- Az imént azt mondta nekem, hogy a zenéről kevésbé szeret beszélgetni, mint sok más témáról, például a politikáról, a közéletről. Miért?
- A zenéről is szívesen beszélek, csak zavar, hogy bizonyos dolgokat nem tudok szavakba foglalni, mert nem is lehet. A zenének tudniillik éppen az a lényege, hogy olyan dolgokról szól, amelyeket nem lehet szavak segítségével kifejezni. De nem tudom, miért, mégis meg szoktuk próbálni. Ritkán sikerül. Thomas Mann-nak például sikerült a Doktor Faustusban, ahogy ő beszél a zenéről, úgy persze érdemes.
- A magyarországi zenei életről kérdezhetem a véleményét? Aki olyan régen él külföldön, mint ön, az mibe lát bele?
- Elég sok mindenbe.
- És kívülről nézve nem látszik kicsit zöldebbnek ez a rét, mint belülről?
- Ilyenkor persze vigyázni kell, mit mond az ember, de azért ki merem mondani, hogy kívülről sem olyan zöld az. De ez a rét soha nem is volt igazán zöld, ez mindig egy szomorú hely volt, de ebben semmi csodálatos nincs, hiszen a zenei élet is csak azokat a viszonyokat tükrözi vissza, amelyek a társadalom vagy a gazdaság vagy a kultúra más részein uralkodnak. És erre persze hajlamosak vagyunk legyinteni, és azt mondani, hogy ez azért van így, mert Magyarország kis ország. Pedig nem is olyan kis ország ez, elég hosszú a Magyarországnál kisebb lélekszámú európai országok listája, tehát ne legyünk olyan büszkék erre a kicsiségre, nem érdemes és nem is célravezető minden hibánkat ezzel próbálni mentegetni. De hogy a kérdésére válaszoljak, ma Magyarországon - úgy látom - a kultúra valamennyi területére a belterjesség jellemző, fantasztikusan tehetséges emberek vannak mindenütt, akik azonban valahogy nem toleránsak, nem férnek meg egymás mellett. Rengeteg az intrika, az irigység, a gonoszság. Az emberek nem örülnek mások sikerének. Nézze csak, mi robbant ki Magyarországon Kertész Imre Nobel-díja körül.
- Ez meglepte magát? Azt gondolta, kivétel nélkül mindenki ujjongva fog örülni?
- Igen, meglepett, bevallom, nekem voltak illúzióim, persze lehet, hogy naiv vagyok. De amikor azt hallottam - mert szerencsére mi nagyon jóban vagyunk Kertész Imrével, aki a feleségemmel együtt meghívott bennünket a Nobel-díj-osztásra Stockholmba -, hogy a Nobel-díj bizottság főtitkárát a díj történetében teljesen szokatlan módon a díjazott honfitársai tiltakozó levelekkel és e-mailekkel ostromolták emiatt, akkor nagyon elcsodálkoztam és elszomorodtam.
- Úgy tudom, annak idején Szent-Györgyi Albert Nobel-díjánál ugyanez történt.
- Mely országból tiltakoztak?
- Magyarországról.
- Szintén? Akkor ez úgy látszik, magyar specialitás. Mert én nem tudok róla, hogy ilyesmire vetemedtek volna más országokban is. Bár Ausztriában, ahol sokáig éltem, tapasztaltam hasonló dolgokat, szerintem ez valami „Habsburg-dolog" lehet, valami K. und K.-ügy, csak Ausztriában szemtől szemben kicsit mézesmázosabbak az emberek, ezért nem ennyire feltűnő a dolog.
- Mi kevésbé lennénk hipokriták? Ott legalább szégyellik, ha így gondolkoznak, Magyarországon pedig nem is szégyellik?
- Nem igazán. Persze ez nem általános, de azért ne tegyünk úgy, mintha ilyesmi nem lenne. Mindig is volt, és ez engem mindig is nagyon zavart, és ez is oka volt, hogy 1979-ben elmentem Magyarországról, mert ettől borzasztóan rossz volt a közérzetem.
- Azért az ön esetében többről volt szó, mint valami általános és megfoghatatlan rossz közérzetről, legalábbis én így tudom. Ugye, felcseperedett akkor itt három rendkívül tehetséges és szép reményű fiatal zongorista, és úgy látszik, hármójuknak tényleg túl kicsi volt ez az ország.
- Most veszélyes játékot űz, persze, látom, maga nagyon jól van informálva.
- Ön is tudja, hogy ezt akkoriban széltében-hosszában beszélték: hogy magának nem volt kedve beszállni abba a kisszerű viaskodásba.
- Ez igaz, nem érdemes a tényeket elkendőznünk. Mert bár az előbb azt mondtam, hogy Magyarország nem is olyan kicsi ország, olyan módon mégis nagyon kicsi, hogy vannak, akik úgy gondolkoznak, mint egy kiskakas a szemétdombon, hogy „itt én vagyok az úr, és más itt ne kapirgáljon". Pedig nem kéne, hogy ennyire kicsinyes legyen ez a világ, és az is biztos, hogy ez nemcsak a zenei életben van így.
- Árt egy zongoraművész hírnevének, ha vannak mellette a porondon még más, hasonlóképpen tehetséges zongoraművészek is?
- Dehogy árt! Sőt! Gondoljon csak bele, hogy van ez az irodalomban! Mennyi ragyogó író van itt most együtt: Kertész, Nádas, Esterházy és még mások is, és a legszebb kapcsolatban vannak, és mindegyikük sikere erősíti a többiét is, aminek a hatását, az eredményét az egész magyar irodalom élvezi. Ezt így kéne csinálni a zenei életben is, de ott ezt soha nem tapasztaltam, sajnos. Ligeti György, nagy zeneszerző például elment innen. És Kurtág György, a számomra legnagyobb élő zeneszerző sem Magyarországon él. És ha megkérdeznénk a többi magyar zeneszerzőt, örül-e Kurtág nemzetközi sikerének, akkor nagyon siralmas képet látnánk, erről biztos tudomásom van.
- Megpróbálják kicsit csökkenteni az érdemeit?
- Igen, azokat az érdemeket, amelyek pedig csökkenthetetlenek és megkérdőjelezhetetlenek. Erre nem tudok magyarázatot találni, mert nem tudom elképzelni, hogy például Bartók Béla zeneszerzői nagyságát annak idején más korabeli magyar zeneszerzők megkérdőjelezték volna. Persze ő akkor avantgárd szerző volt, és nem lehet mondani, hogy a nagyközönség akkor nagy Bartók-hívő lett volna, kivéve egy nagyon szűk szakmai és kulturális réteget. Az ő számukra azonban mint egy üstökös, úgy világított, miközben ez nem csökkentette Kodály és Dohnányi érdemeit, mindenki tudta, hogy ők is nagyon nagy emberek. Nem hiszem, hogy a zenei élet akkor is ilyen belterjes lett volna, inkább csak a háború után lett azzá. Nagyon furcsa. Persze, most, amikor erről beszélek, félek, nehogy megint valami „zsidó-nem zsidó" dolog süljön ki ebből.
- Miért? Mire gondol?
- Kurtágra például, mert Bartók, ugye, maga nem volt zsidó, miközben persze a nácik miatt emigrált.
- És azt gondolja, hogy ez most is szerepet játszik?
- Nem tudom. A Kurtág, a Kertész és a magam esetében azt hiszem, igen. Ezért sajnos nem tudjuk kikerülni ezt az antiszemitizmus-kérdést.
- Ez annak idején a külföldre távozásában is szerepet játszott?
- Igen. De - hogy mondjam - ez egy nagyon bonyolult dolog. Azért is szeretem annyira Kertész Imrét és a műveit, mert teljesen azonosulok az ő gondolataival. Az enyém is ez a sorstalanság. Én hál' istennek, nem éltem át Auschwitzot, de közvetve igen, mert anyámékat deportálták. Nem Auschwitzba, mert valami csoda folytán azt a vasútvonalat addigra lebombázták, és így Ausztriába kerültek... És ők visszajöttek, és megpróbálták az egészet eltemetni magukban, és asszimilálódni, és mégis...
- Magát is így nevelték?
- A legnagyobb mértékig.
- Nem is volt tudomása arról, hogy zsidó?
- De, mert egyszer a szomszéd gyerekek közölték, hogy többé nem futballozhatok velük, mert zsidó vagyok. Akkor hallottam a szót először.
- Ez mikor volt?
- Talán 58-ban vagy 59-ben. És akkor sírva hazamentem, persze előbb még megkérdeztem a gyerekeket, hogy mi ez, és miért mondják, és erre azt válaszolták, hogy „mert te zsidó vagy, és ti gyilkoltátok meg Krisztust". Ez volt a magyarázat.
- Ez Budapesten történt?
- Igen, a XII. kerületben. Akkor hazamentem, és anyámék elmagyarázták, hogy mit jelent az, hogy zsidó, és hogy én is az vagyok. De nagy vigaszt nem tudtak nyújtani, különösen mert ez az egész olyan érthetetlen volt számomra, hiszen nekem semmi szerepem nem volt benne, én nem voltam okozója, és mégis az voltam. A gyökerekről pedig fogalmam sem volt. De attól kezdve tudtam, hogy egy áthatolhatatlan fal választ el a többiektől, a másik oldaltól, és még mindig nem tudtam, miért más ez az oldal. Szóval ez a sorstalanság, és ez számomra életem végéig feladatot fog jelenteni, mert a végére kell járnom, hogy mi ez valójában...
- Ezért nem érzi igazán otthonának, hazájának ezt az országot? Ezért nem érzi magát itthon igazán jól?
- Igen, ezt kell hogy mondjam, sajnos. Nem tehetek róla, de nem az otthonom, mert én nem vagyok haragtartó ugyan, szóval meg tudok bocsátani, de felejteni nem tudok. Ezért a holokausztról is azt gondolom, és ez nagyon fontos, hogy bocsássunk meg, de ne gondoljuk, hogy „megbűnhődte már e nép". Nem bűnhődött meg semmit sem. Nemrég, ahogy hallom, Medgyessy Péter azt ígérte Kertész Imrének, hogy most végre „belenézünk ebbe a tükörbe", mert ez még ennyi évtized után sem történt meg. Pedig itt rettenetes dolgok történtek. És mégis, akárkivel beszél azokról az időkről, mindenki arról fog beszámolni, kit bújtatott és kit mentett meg a papája vagy a nagypapája. De ha mindenki mentette a zsidókat, akkor ki követte el azokat a rettenetes dolgokat, amikről nekem a nagymamám mesélt? Az anyám nem is mesélt, mert ő annyira hitt az asszimilációban, még ma is hisz benne, pedig nincs oka hinni. Az én családom akkor Debrecenben élt, és ott előbb indult meg a deportálás, mint máshol. Felrakták az egész társaságot egy lovaskocsira, azzal vitték őket a gettóba, és akkor a debreceni szomszédság kiállt röhögni a ház elé, és mutatták a kezükkel, hogy „most fogják elvágni a torkotokat", és már rohantak is be a rokonaim házába, vitték el a cuccokat, a gyertyatartót és mindent. Szóval ez is volt. Erről is kell beszélni. Nem tudom, hogy ezeket az érzéseket hogyan lehet csillapítani. Volt egy öreg barátom Londonban, a Lajos bácsi, aki azt mondta nekem, hogy „az az ország, ahol engem azért nem gyilkoltak le, mert nem adtam rá alkalmat, az nem a hazám". És én nem tudok Lajos bácsival ebben vitatkozni. Ugyanakkor azt sem mondhatom, hogy ne akarnánk asszimilálódni, de talán helyesebb, ha ezt csak a magam nevében mondom, végső soron ez az anyanyelvem, és én imádom ezt a nyelvet és ezt az irodalmat, különösen a verseket és az egész kultúrát, és az ember magyarul gondolkodik és álmodik, de vicceket mesélni is csak magyarul jó. Szóval ezek furcsa dolgok.
- Miért gondolja, hogy ez a kicsinyesség, a kenyéririgység magyar sajátosság?
- Dehogy is az, csak ez máshol jobban megoszlik.
- Mert ez kis ország? Vagy inkább csak a szegénység teszi, hogy itt az irigység feltűnőbb?
- Olyan fontos a pénz?
- Lehet, hogy nem az, de mondjuk egy zenekar azért mégiscsak pénzbe kerül, nem?
- Hát igen. Engem is nagyon bánt, amikor azt hallom, hogy a Fesztiválzenekarból a tagok elszerződnek Kuala Lumpurba, mert ott rendesen megfizetik a teljesítményt. De kinek muzsikálnak Kuala Lumpurban? És ez csak azért van így, mert itthon nincsen pénz. Szóval azért ez szomorú. Pedig tény, hogy sokan elmentek Kuala Lumpurba a Fesztiválzenekartól, és biztos nem azért, mert ott jobb a zene.
- Ha már szóba hozta a Fesztiválzenekart, biztosan tudja, hogy amikor ön a Jörg Haider vezette Szabadságpárt kormányra kerülésekor úgy döntött, nem lép fel Ausztriában - s hogy ezt demonstrálja, azonnal lemondta koncertjét a washingtoni osztrák nagykövetségen -, Fischer Iván másképp döntött, a Fesztiválzenekarral a bécsi Konzerthausban nagy sikerű koncertet adott. „A művészek akkor nagyon nagy dilemmában voltak - mondta Fischer egy évvel később ugyanezeken a lapokon -, az volt a kérdés: szabad-e, helyes-e vagy nem helyes... ott koncertezni... És akkor gondoltam arra, hogy csináljunk egy olyan koncertet, amely arról szól, hogy együtt muzsikálunk a cigányokkal... Mert a művésznek kívül kell lennie a világ dolgain, a művészetben kell élnie. ...Nagyon ritkán szabad megszólalnia társadalmi ügyekben. Vannak viszont bizonyos helyzetek és pillanatok, amikor... meg kell szólalniuk." Fischer abban az interjúban Bartókra hivatkozott, elmondta, hogy a harmincas években, amikor dúlt az antiszemitizmus, zsidótörvények születtek, és nem volt szabad zsidónak kereszténnyel összeházasodnia, Bartók a fajok tisztaságáról folyó vitához egy olyan cikkel szólt hozzá, amelyben arról írt, hogy a más nyelvekkel és más nemzetekkel való keveredés a népdalok esetében igen üdvös dolog, az a magyar népdalkincset gazdagítja, és nem szegényíti. „Ez egy gyönyörű példa arra - mondta Fischer Iván -, hogy egy nagy művész a hangját hallassa egy társadalmi ügyben, hiszen ez egy konkrét hozzászólás az úgynevezett faji kérdéshez, ugyanakkor mégis a művészeten belül marad, nem mint politikus szól hozzá, hanem sokkal színvonalasabb, magasabbrendű módon." Amikor ön úgy döntött, hogy nem lép fel Ausztriában, akkor valami ennél erősebb, kimondottan politikai gesztust akart tenni, fontosnak érezte, hogy ne maradjon „a művészeten belül"?
- Nem hiszem, hogy ezzel én többet tettem. Nekem akkor ez az eszköz állt rendelkezésemre, de nem hiszem, hogy más eszközök kevésbé jók, hogy a harmincas években a népdalokról szóló cikk ne lett volna politikai tett. Az nagyon fontos és szép példája volt a kiállásnak, mint ahogy aztán később Bartók emigrációja is politikai tanúságtétel volt. Micsoda áldozat, micsoda karakter! És Beethoven is politikus volt, amikor az Eroica szimfónia dedikációját - hiszen megírásakor Napóleonnak ajánlotta ezt a művét - kihúzta, amikor kiábrándult, amikor rájött, hogy akit addig hősnek hitt, egyszerű zsarnok. Beethovennek egyébként az egész lénye, habitusa politikus és etikus. A politika és az etika ugyanis nem független egymástól. Szerintem, amikor én lemondtam az ausztriai fellépéseimet, akkor csak azt kérdeztem, és ma is ezt kérdezem, hogy amikor a nácik bedobták a Heine-könyveket a tűzbe, akkor az a művészetről szólt, vagy politika volt. Szerintem ez a kettő elválaszthatatlan.
- Eszébe jutott közben, hogy az az ország, amelynek akkor ilyen módon nemet mondott, azoknak a művészeknek is a hazája volt, szülőhazája, akiket maga a legnagyobbra tart?
- Hogyne. De ezt a „nemet", amit akkor mondtam, fenntartom most is, mert az helyesnek bizonyult.
- De most már fellép Ausztriában...
- Igen. Most már játszani fogok Bécsben, mert az a kormány megbukott, és remélem, hogy az új koalíció más lesz, mint az előző. Én egyébként nem azért tettem, amit tettem, nem azért mondom, amit mondok, mert azt hiszem, hogy annak bármiféle hatása vagy súlya lenne. Ez nálam csak lelkiismereti kérdés. Csak arról van szó, hogy nem fogom be a számat. Nem tehetek mást. Nem tudtam volna utána a tükörbe nézni, ha Haider megválasztása után elmegyek egy „Schubertiádára", ahol a gazdag polgári közönség - amely minderről tudomást sem vesz - felöltözik dirndlibe, és mosolyogva hallgatja Schubertet. Felfordult volna a gyomrom, mert ez olyan felháborító. Mert Schubert nem erről szól. A legtöbb kollégámat ez sajnos nem zavarja, ilyen gondolatok őket nem bántották, koncerteztek tovább. Nekem azonban mindig a hitleri időkre kell visszagondolnom, miközben tudom azt is, hogy ez a helyzet ahhoz nem hasonlítható. De nem szabad, hogy elveszítsük az érzékenységünket. Nekünk, művészeknek úgy kell reagálnunk arra, ami a társadalomban vagy a politikában történik, mint egy nagyon érzékeny membránnak, mert mi nem pojácák vagyunk, akik, ha megfizetnek, bárhol, bárkinek játszunk. Ezt nem szabad. Ez megalázó.
- Biztosan ismeri azok álláspontját, akik másképp gondolják ezt, mint ön. Akik azt kérdezik: miért legyen hűségesebb az ember a politikai nézeteihez, mint a művészetéhez? Föláldozhatja-e a politika oltárán a művészetet? Erről szól Klaus Mann és Szabó István Mephistója és Szabó Furtwängler-filmje is.
- A Furtwängleré is nagyon jó példa. Nekem kedvenc karmesterem. Nem láttam a filmet, de a színdarabot igen, Londonban is, Bécsben is, jól ismerem. Jó darab, mert azt a kérdést veti fel, hogyan viselkedjék egy művész egy ilyen helyzetben. Furtwängler nem volt náci, de sajnos nem volt olyan jellemes ember, amilyennek egy ilyen nagy művésznek lennie kellett volna abban a helyzetben. Nem volt náci, de annak azért nagyon örült, hogy eltűntek a riválisok, és a nagy karmesterek közül egyedül - megint itt vagyunk a témánál - ő maradt a porondon. Toscanini megtagadta a német és az osztrák színpadokon való fellépést, a többiek, a zsidók, Klemperer, Bruno Walter, Kleiber emigrációba kényszerültek, és ott maradt egyedül Furtwängler, mert a fiatal Karajan - aki szintén maradt - őneki nem jelentett konkurenciát, mert Karajant akkor még nem lehetett egy napon említeni vele. Szóval neki ez a helyzet nagyon konveniált. Pedig megtehette volna, mert volt rá lehetősége, hogy ne engedjen ennek a csábításnak, hanem maga is az Egyesült Államokba távozzon, vagy választhatta volna a svájci önkéntes emigrációt is. Persze akkor azt nem lehetett előre látni, hogy Svájcba nem vonulnak-e be a nácik, de én mégis azt gondolom, nem lett volna szabad maradnia.
- Erre is van ellenérv. Ilyenkor szoktak a közönségre hivatkozni.
- Mi van a közönséggel?
- Hogy a közönség a legfontosabb, az előadóművésznek a közönséget szolgálnia kell, nem szabad cserbenhagynia, mert az nem követheti őt külföldre, egy egész ország nem emigrálhat...
- Miért mondják ezt? A közönséget is lehet nevelni, ez is feladata a művésznek.
- Azt hallottam, volt, aki az ön döntésére is azt mondta, olyasmiért bünteti az osztrák közönséget, amiről az nem tehet, a közönség ártatlan.
- A közönség nem ártatlan. Annak a közönségnek nagy része a Szabadság Pártra szavazott, más része pedig úgy tett, mintha az egész nem számítana. Pedig számít. És igaz, hogy a közönséget szolgálni kell, de nem minden feltétel nélkül, és vannak bizonyos helyzetek, amikor nemet is kell tudni mondani. Tudom, hogy vannak, akik azt gondolják, nem vagyok konzekvens, mert most Olaszországban élek, pedig ott most Berlusconi kormányoz, az vajon miért nem zavar? Az a helyzet, hogy zavar, nagyon utálom Berlusconit, de azért mégsem tudom Haiderrel azonosítani, és Olaszországot sem tudom Ausztriához hasonlítani, ahogyan annak idején a Mussolini-féle fasizmus is nagyon más volt, mint a Hitler-féle nácizmus. Egyébként van erről egy vicc is: Ausztriának az volt a legnagyobb eredménye, hogy sikerült Hitlerről elhitetnie, hogy német volt, Beethovenről pedig azt, hogy osztrák. (A valóságban éppen fordítva volt.)
- De, ugye, ez nem azt jelenti, hogy a náci rendszerek és bizonyos országok, bizonyos népek közé egyenlőségjelet tesz?
- A világért sem, én semelyik nép iránt nem érzek semmiféle ellenszenvet, nagyon tisztelem a németeket, és szívből sajnálom - és mindig beleérzem magam annak a fiatal németnek a bőrébe -, aki bár maga nagyon tisztességes ember, és az is lehet, hogy liberális gondolkozású, mégis ezt a terhet hordozza, csak azért, mert németnek született. És mélyen fölháborít, hogy akárhova érkezik ma egy fiatal német, meg kell küzdenie ezzel a hihetetlen antipátiával, aminek ő és a nemzettársai nem okozói, mert ők tényleg nem tehetnek arról, mi történt a hazájukban évtizedekkel korábban.
- Talán a fiatal korosztályokban már nincs meg ez az antipátia...
- De még mindig megvan. Angliában is sokszor úgy viselkednek az emberek a németekkel, mintha még mindig tartana a második világháború, állandóan zajlik ez a harc. És ez borzalmas dolog.
- Magyarokkal szemben is tapasztal hasonló típusú antipátiát?
- Nem, egyáltalán nem, csak a németekkel szemben tapasztalom. És ez azért is szörnyű, azért is rettenetesen igazságtalan dolog, mert eddig igazán és komolyan csak a németek vállalkoztak rá, hogy szembesüljenek a múltukkal. Ott is vannak persze szélsőséges emberek és csoportok, és ott is megtörtént, hogy felgyújtottak török lakásokat, ami rettenetes dolog, de ott utána a nép fáklyás felvonulással tiltakozott e gonosz és barbár tett ellen, és ehhez a tiltakozáshoz politikusok, kormánytagok is csatlakoztak, szóval nem akarják a szőnyeg alá söpörni a piszkot... És náluk a holokauszt tagadása bűnténynek számít, és látom a komoly szándékot rá, hogy ezt ne tűrjék. Miközben jóformán minden német beszél angolul, náluk a közép-európai írók - így a magyarok, de a szerbek, a csehek meg a többiek is - közkincsnek számítanak. Ezekről az írókról az angol nyelvterületen nem vesznek tudomást, és ez igen bántó ignorancia. Pedig nem igaz, én nem értek azzal egyet, hogy ma egy fontos nyelv van a világon, az angol, és aki nem tud angolul, az fulladjon meg. Ez durva arrogancia, ami engem borzasztóan bánt és bosszant. A németeknél pedig azt látom - és ezt Kertészék is mondják -, hogy nekik igen nagy részük van abban, hogy a közép-európai, benne a magyar irodalom világszerte ismertté vált.
- Azt hallottam magától, hogy eredetiben, eredeti nyelven szereti olvasni a nagy műveket: Shakespeare-t, Goethét, még Dantét is szeretné, de egyelőre még nem tud annyira olaszul...
- Próbálom, de az még nem megy úgy.
- ...Meg Tolsztojt és Puskint...
- Oroszul is olvasok, igen. Annak idején mindenki szitkozódott azért, hogy oroszul kell tanulni, én most mégis nagyon hálás vagyok ezért a sorsnak, mert gyönyörű nyelv. Azt viszont nagyon sajnálom, hogy az én generációm nem tanult latinul. Az nagy kár. De engedje meg, hogy még egy kicsit visszatérjek az előző témánkhoz. Ugye, itt Közép-Európában a diaszpórában élő zsidóság teljesen beépült abba a kultúrába, amely körülvette, a németbe, ott aztán tényleg asszimilálódott, és a magyarba is, és ezért volt az, hogy ezek a zsidók nem tudták elképzelni sem, hogy megtörténhet, ami pedig sajnos megtörtént, még akkor sem, amikor már a szemük előtt zajlott. „Ez velünk nem történhet meg"- mondták, mert az ország, a nép, amely most ezt teszi velük, Goethe és Beethoven hazája, és népe, és „ez a mi Goethénk, meg a mi Beethovenünk". Mégis megtörtént, és én ennek dacára nem mondhatom, hogy gyűlölöm a németeket. Gyűlölöm a nácikat, de nem a németeket. És számomra mindennek dacára a legfontosabb kultúra a német kultúra. Nagyon szeretem az angolt, és mindent, ami angolszász, a franciáról és az olaszról nem is beszélve, és a szláv és a magyar is az enyém, de a zenében, az irodalomban, a filozófiában a némethez hasonlót nem tudok elgondolni sem. És nagyon fontos, ez a meggyőződésem: elképzelhetetlen, hogy azok az óriások, akiket én annyira csodálok, azokban a nehéz időkben ne úgy viselkedtek volna, mint a mi Bartókunk. Kivéve talán Wagnert, de még róla sem tudom elképzelni, hogy kollaborált volna, bár ő igazán nem volt jó ember, a művészete nagyságát persze nem vonom kétségbe. Viszont előfordult már velem, nem is egyszer, hogy amikor Bach Máté passióját dirigáltam, ami számomra mindig a legnagyobb élmény, akkor megkérdezték: „Hogyan dirigálhatsz te, zsidó létedre, egy ilyen antiszemita darabot, mint ez?"
- Micsodát?
- Én is fel voltam háborodva ezen, és akkor azt gondoltam, ha egy zsidó buta, akkor nagyon buta. Ez így van. És próbáltam magyarázni, hogy ez a mű nem a keresztények és zsidók közötti konfliktusról szól, hanem magáról az emberről, az emberi lényegről, és ez egy zseniális, egyedülálló darab. Ugye, már maga az Evangélium is az, de Bach zenéje még emberibbé teszi, olyan emberi, hogy az ember még Judást is szereti. Micsoda fantasztikus áriát kap a Bachtól! És itt arról van szó, hogyan történhetett meg az, hogy amikor Pilátus azt kérdezte, kit bocsásson szabadon, Jézust-e vagy Barabást, a gonosztevőt, akkor a tömeg azt ordította, hogy Barabást. Tehát arról szól a történet, hogyan lehet a tömeget manipulálni és befolyásolni, és milyen ijesztő ez a tömeg. Amit Karinthy is nagyon szépen megírt, hogy egyenként mindenki Jézust kiált, de az egész együtt Barabásnak hangzik. Persze ez is egy örök téma, hogy ez hogyan történhetett. Ugye, a szörnyűségeket, az emberiség gaztetteit nem igazán lehet rangsorolni, és engem sokszor bosszant is, amikor a holokausztot ranglistavezetőnek kiáltják ki, mert szerintem semmivel sem kevésbé szörnyű, ami Kambodzsában vagy Vietnamban történt. Amitől a holokauszt mégis más, mint az összes többi szörnyűség, az az, hogy ebben az esetben az ártatlan emberek szisztematikus és iparszerű megsemmisítését egy európai kultúrnép követte el, miközben Goethét olvasott és Beethovent hallgatott. És ez valahogy elfogadhatatlan. Ha azt mondjuk, hogy a művészet nemesít, és mindent szebbé tesz, akkor hogyan történhetett ez meg? Nem értem.
- Említette Wagnert, és tudom, hogy nem szereti, miközben kiválónak tartja a zenéjét. Nem felel meg az ízlésének, vagy ez a „rossz emberség" zavarja?
- Ha egyetlen hangot sem hallok Wagnertől többé, nem fogom magam szegényebbnek érezni. De ezt sokan másképp érzik, és azt megértem.
- De a zenéje nem tetszik, vagy az emberi minősége?
- A zene sem tetszik. Nem tudom a kettőt különválasztani.
- Nem gondolja, hogy ez gyerekesség, naivitás?
- De, lehet. De érzem a gonoszságot benne, a megalomániát.
- Csak a jó emberek zenéjét szereti?
- Miért nem tudott Wagner soha egyetlen kamaradarabot írni, valamit, ami nem hatalmas? Egy Schubert-dalt, egy vonósnégyest, valamit, ami nem világrengető, ami nem monumentális? Én jobban tudok szeretni egy kis Vermeer-zsánerképet, mint Veronese valamelyik egész falat betöltő, monumentális képét. Nem a nagyság a fontos, lehet a kicsi is szép, sőt. Ugyanakkor van, ami monumentális, mégis csodálatos. Egyébként Wagner is csodálatos, én az értékét nem vonom kétségbe.
- Érdekes a zene ilyen erkölcsi megközelítésével találkozni, és éppen egy művész részéről...
- Nagyon sok zenésznél találkoztam ezzel a gonoszsággal saját környezetemben is, most neveket nem mondok, úgyis tudja, kikre gondolok. Engem a gonoszság kimondottan zavar. Tudom, van, aki ebben sokkal liberálisabb, én erre képtelen vagyok. De hogy visszatérjek az eredeti kérdéséhez: Bartók aztán tényleg elég nagy zeneszerző, és a tisztasága hihetetlen. Ahogy elmondja a Cantata profana szövegét...
- Én mindig elsírom magam tőle...
- Megértem, én is kicsit hajlamos vagyok rá. De ez nem baj. És ez annyira jellemző rá: olyan keresetlen, olyan egyszerű, olyan tiszta. Ha a zenéjét nem ismerném, csak ezt a hangfelvételt, ez akkor is nagyon nagy hatással lenne rám. Mert Bartókban nemcsak a zseniális zeneszerző, hanem az ember is csodálatos.
- Tudom, hogy kedves zeneszerzői nem folyamatosan vannak jelen az életében és a repertoárján, Mozart például - azt szokta mondani - gyerekkori szerelme, Chopinre mindig készült, de csak egy bizonyos kor után kezdte a műveit játszani, és Beethoven szonátáit sorozatban ötvenéves korára tartogatta... Mitől függ, hogy egy zene a maga számára gyerekszerelem-e vagy érett kori szenvedély?
- Ez mindig a zeneszerző alkatától függ. Nekem ebben az ösztöneim diktálnak, elsősorban azok súgják meg, melyik zeneszerző áll hozzám közel alkatilag... Azt mindig éreztem, hogy Bach nagyon fontos nekem, és mindig volt affinitásom - már egészen fiatalon is - Haydnhoz, Mozarthoz, Schuberthez, de Beethovenhez nem, az mindig nehezebb ügy volt. Nehezebb? Hiszen mindenki azt mondja, és én is azt mondom, hogy Mozartot játszani a legnehezebb, mert ő olyan egyszerű, olyan keresetlen és magától értetődő. De ha egy gyerek érzi Mozartot, annál értőbb, hitelesebb interpretációt senkitől sem remélhetünk. Nagyon okos emberek szerint Mozartot vagy egy gyerek, vagy egy bölcs öreg zenész tud igazán játszani, a kettő között nagyon nehéz. Vagyis Mozartot nem lehet megtanulni játszani, ezért nagyon nehéz, Beethovent meg lehet tanulni, és meg is kell, de ez majdnem olyan nehéz. Beethoven viszonylag sokáig élt, nagyon nehéz, küzdelmes élete volt, és ez mind benne van a zenéjében.
- Mozartnak és Schubertnek talán nem volt nehéz az élete?
- Az volt, de rövid. Persze ismerek Mozart-kéziratokat, nem igaz, hogy soha nem javított, és Mozart zenéje sem az a porcelánszerű zene, ahogyan a sznobok emlegetik, tele van drámával, de nincs benne küzdelem, és nincsenek benne olyan erős indulatkitörések, mint Beethovennél. Ez persze közhely, de Beethovent szokták Michelangelóhoz hasonlítani, mert van benne valami szoborszerű. Mozart olyan, mint egy nagy festő, nem szoborszerű, a zenéjében nincsenek csiszolatlan gránit és márványszerű felületek, Beethoven pedig erről szól. Nála meg kell küzdeni az anyaggal, és ehhez fel kell nőni. Legalábbis számomra. Ez nekem nem ment könnyen, és csak most jött el az ideje, hogy igazán megértsem, és most már egyre jobban rajongok Beethoven zenéjéért. Egykori tanáromnak, Kadosa Pálnak Beethoven volt az isten, mindig „Beethoven, Beethoven, Beethoven". Én gyerekfejjel majdnem fellázadtam ez ellen, „mit beszél ez nekem állandóan Beethovenről?" - gondoltam, mikor itt van Schubert, akit egyébként akkor szinte senki nem játszott a Zeneakadémián, én pedig - majdnem tiltakozásul, „csak azért is" alapon, mert Beethovent mindenki játssza, és a professzor úr mindig arról zengedez - elkezdtem a Schubert-szonátákkal foglalkozni. Beethoven evidencia volt. De akkor ez az egész zenei életben benne volt, mindent a romantika határozott meg, ha elolvassa a két legfontosabb zeneesztéta, Szabolcsi Bence vagy Tóth Aladár írásait, mindenütt Beethoven, Beethoven, így az Ötödik szimfónia, úgy az Eroica. Persze Beethoven sem olyan egyszerű, neki is van egy Pastoral szimfóniája, nemcsak Eroicája vagy Kilencedik szimfóniája, és vannak lírai és epikus és drámai és még nagyon sokféle művei. Van dalciklusa a távoli kedveshez, itt kell keresnünk egyébként az egész schumanni romantikus dalirodalomnak, a dalciklusoknak az eredetét. De valahogy az volt a zenei esztétikai köztudatban, hogy Beethoven a komoly zeneszerző. És engem akkor ez zavart. De most, idősebb fejjel - bár ma is ugyanúgy szeretem Bachot, Schubertet, Haydnt és Mozartot - végre megértettem, hogy Beethovenben van valami elementáris. Fantasztikus üzenete van, valami nagyon humánus, nagyon csodálatos, ugyanakkor nagyon emberi. Mozartnál úgy érzem, hogy földöntúli zsenivel van dolgom, az ember szinte idiótának érzi magát, nem is meri jóformán interpretálni, mindig balkezesnek érzi magát. Mozart mindenfajta túlzásnak ellenáll, ha az ember a karaktereket és a tempókat kicsit félrejátssza, már felborul az egész.
- Nagyon gyarló az ember Mozarthoz képest?
- Így van. Beethoven sokkal nagylelkűbb. Ő is csodálatos, de mégis közülünk való, a legkiválóbb közülünk. Valaki egyszer szépen mondta: Beethoven a mennybe megy, de Mozart a mennyből jön.
- Maga pedig egyszer azt mondta egy interjúban, hogy „Bachnál a leginkább érezhető a zene spirituális üzenete", és hozzátette, hogy „nem is lehet véletlen, hogy sem Bach, sem Haydn, sem Beethoven, sem Schubert nem volt ateista". Szeretném, ha erről többet is mondana.
- Hogy mondjam, ez megint csak az én sorstalanságomból jön. Mert ennek is a zene, a művészet az oka, és ezért nem tudok én ateista lenni. Mert nem tudom elképzelni és felfogni, hogy mindez csak matéria, ebben valami szelleminek kell lennie. Hiszen ezek az emberek már rég nem élnek, de a műveik, mint örökre szóló üzenetek, itt vannak közöttünk. És ezért én nagyon hiszek valamiben, valami transzcendens... Nem tudom megfogalmazni, hogy ez isten vagy szellem vagy mi, de valami, ami több, ami erősebb az anyagnál. És látom, hogy azok a nagy emberek, akiknek én mindent köszönhetek, nem voltak ateisták, és Bartóknál is olyan érdekes ez, hogy a korábbi műveiben szó nem esik ilyesmiről, de a halála küszöbén írt Harmadik zongoraverseny második tétele, az Adaggio Religioso - vagyis ott ez szó szerint megjelenik - egy csodálatos, letisztult korálmelódia, ami egyébként Beethoven kései kvartettjeire és természetesen Bachra vezethető vissza. És ez olyan furcsa, mert bennünket itt egy dialektikus materializmusnak nevezett valamiben neveltek, de valahogy nem sok sikerrel, úgy látom. Az emberek többségéből csak a hitet ölték ki, de mit adtak helyette? Egyre inkább érzem, látom, hogy valamiben hinni kell: a művészetben vagy a munkában, vagy Istenben, valamiben... Különben mi marad? Egy rendkívül üres, cinikus, kommercializált világ. Aztán persze az emberek menekülnek. Láttam már néhányszor az Egyesült Államokban ezeket a televíziós evangelistákat, az iszonyú. Látott már ilyet? Biztos itt is létezik már ilyesmi. És az emberek ebbe menekülnek az üresség, a nihil elől. De a dolog teljesen talmi, tele van álspiritualitással, álrituálékkal, mondom, iszonyú.
- Nyilván azért hat mégis annyira az emberekre, mert együtt élik át, ott együtt vannak, együtt hullámzik át rajtuk ez az érzelem.
- Számomra - de persze jó értelemben - egy Bach-koncert is egy rituálé. Ahol együtt vagyunk pár százan vagy ezren vagy kétezren, és valahogy mindenki a Bach szellemén keresztül ott együtt van, ugyanakkor mindenkinek megvan az egyéni szabadsága, hogy arra asszociál és arra gondol, amire akar. Ez nagyon szép a művészetben, ez az asszociációs szabadság, én ezt nagyon csodálom. Ezért csodálom annyira az egyházi művészetet is: hogy végső soron szabadság van, de nincs anarchia, mindig rend van. A reneszánsz festményekben, akár Bellini festette, akár Perugino, akár Piero della Francesca, mindig találunk valami hasonlóságot, persze különbségeket is. Bizonyos keretek között alkot a művész, mégis zseniális, és csak rá jellemző, amit létrehoz. Ugyanígy van ez a zenében is: micsoda rend uralkodik benne, és mégis milyen szabadságot ad például a szonátaforma. Vagy gondoljon egy katolikus misére, annak is megvan a rendje: Kyrie és Gloria és Credo és Sanctus, és mégis micsoda szabadság! Csodálatos művek születtek így, mindegyik más, és mégis megvan az egésznek a rendje. Én szeretem ezt a rendet érezni.
- Lehet, hogy ezért lakik éppen Firenzében? Mert nem egészen értettem eddig, miért él Firenzében, ahol a zenei élet elég szegényes, legalábbis azt mondják, akik ott élnek.
- Igen. Nem a zene miatt lakom Firenzében, hanem a művészet, a képzőművészet miatt. Én azt a korszakot szeretem legjobban, ami a művészetben, mondjuk, Giotto és Michelangelo között zajlott le, szerintem az után már csak lefelé ment a művészet. És ez az, ami Firenzében és a környékén található meg a legszebben és legegységesebben. Rómát is imádom, de éppen ez hiányzik belőle: Rómában jelen van az antik és a bizáncias stílus, és aztán jön a barokk, és éppen a reneszánsz hiányzik, csak elvétve találkozhatunk a Vatikánban egy-két darabjával. Már Michelangelo is kifelé megy a reneszánszból, tulajdonképpen minden művében „szétrobbantja" ezt a gyönyörű harmóniát. Csodálom őt, de sokkal jobban szeretem Donatellót például. Donatello fantasztikus! Ő a világ közepe.
- Maga melyik típusához tartozik a művészet élvezőinek: ahhoz, amelyik folyton új dolgokat akar megismerni, és aztán szalad is tovább, mert fél, hogy lemarad valamiről, a többire nem marad ideje, vagy ahhoz, amelyik egyre többet és többet akar megtudni arról, amit már látott, egyre mélyebben és részletesebben akar mindent megismerni?
- Én mint néző, mint hallgató, mint közönség inkább afféle hazajáró lélek vagyok. Nem akarok mindent látni, hanem megvannak a kedvenc helyeim, ahova állandóan visszamegyek. Például nem szeretem Brüsszelt különösképpen, de van ott a múzeumban egy Bruegel-terem, és nem is akarok semmi mást látni, csak azt, ott van nyolc kép, és azt ki nem hagynám egyszer sem. És a zenével ugyanígy vagyok, de azért az kicsit enciklopédikusabb dolog, mert azért nem mindig ugyanazt az egy Bach-fugát játszom, hanem, mondjuk, az összes Bach-fugát. Mert nem ismerek egyet sem igazán, amíg mindet meg nem értem. Amikor tanultam Bach műveit, eleinte csak egy Angol szvitet játszottam, de nem ismertem azt az egyet sem igazán, amíg a másik ötöt is meg nem ismertem. Mert az egyik hat a másikra, és mindegyik az összes többire, mert ezek nem függetlenek egymástól. Semmi sem független semmitől. Illetve minden függ minden mástól. De az embernek azt is tudnia kell, hogy véges a kapacitása, és arra kell összpontosítania, ami a legfontosabb.
- Ezért nem játszik kortárs zenét? Vagy csak nagyon ritkán...
- Nagyon ritkán, és nem eleget, vagy nem annyit, amennyit kéne vagy illene, de őszintén szólva engem a kortárs zenében nagyon kevés dolog elégít ki érzelmileg és esztétikailag. Nem vagyok objektív, de Kurtág a mesterem volt, és őt különösen szeretem, mint zeneszerzőt tényleg óriási zeneszerzőnek tartom. Játszom Kurtágot, de nem sokat.
- Valahol azt olvastam, attól fél, hogy elrontja magát, ha kortárs zenét játszik.
- Igen, mert a kortárs zene manapság olyan követelményeket támaszt az előadókkal szemben, amelyek fizikailag nagyon próbára teszik, sőt megviselik. Ezzel sokan nem értenek egyet, azt mondják, nem így van, az is ugyanolyan terhelés, mint a többi. De szerintem az nem ugyanolyan! Egész más a hangképzés. Más módon kell a zongorához nyúlni. Kurtágot azért tudom, azért szeretem játszani, mert ismerem, és Kurtág maga is ragyogó zongorista. Ma egy csomó zeneszerző, aki pedig zongorára ír, nem is tud zongorázni. Teoretikusan írnak valamit, ütőhangszerként kezelve a zongorát, csak bizonyos zajokat akarnak előidézni. Preparálják a zongorát, mit tudom én, gumidarabokat és szögeket és csavarokat raknak a húrok közé, ami eltorzítja a hangját, akár tönkre is teheti a hangszert. Egy ilyen zongora manapság százötvenezer dollárba kerül, én nem vagyok hajlandó szögeket és csavarokat tekerni közé, hogy tönkretegyem. Nem respektálják a hangszert.
- Maga nagyon respektálja, mert úgy tudom, hogy minden zeneszerzőhöz más-más zongorát használ. És hurcolja is őket koncertről koncertre, keresztül-kasul a világon.
- Hurcolom őket, a pénzem felét zongorára kell költenem, mert annyira fontos nekem, hogy a saját hangszeremen játsszak, és ott legyen a saját zongoratechnikus, mert attól annyival jobb a koncert. Ha az ember megteheti, ez nem extravagancia, hanem nagyon fontos. Az emberek nem is tudják, a zongoristáknak mennyi kompromisszumot kell kötniük. Egy hegedűs viszi magával a hangszerét, egy zongorista leül, és azon játszik, amit eléraknak. És az lehet jó, közepes, rossz, pocsék, és csak nagyon ritkán nagyon jó. Ez valahogy olyan, mint a saját ágy, ha valaki utazik, ha módja van rá, hogy a hotelben is a saját ágyában aludjon, miért ne tegye. Ha alkalma volna rá, megtenné, nem? Vagy mindig, minden ágyban tud aludni?
- Igen.
- Hű, de szerencsés.
- Én ezt inkább úgy mondanám, olyan ez, mintha egy operaénekesnőnek azt mondanák, tessék a másik énekes torkával és hangszálaival énekelni, hiszen az is nagyon jó torok, és ott is nagyon jók a hangszálak.
- Ez jó példa. Mégis mindenki azt mondja, hogy kérem, mit panaszkodik, itt volt az X. vagy az Y. kollégája, és nagyon meg volt elégedve a zongorával. Lehet, de egyáltalán nem biztos. Másrészt, mi vagyunk az egyetlen állatfajta, amelynek állandó kompromisszumokat kell ebben kötnie, és olyan hangszeren játszania, amihez semmi köze, de még ennél is nagyobb baj, hogy a zenének sincs hozzá köze.
- Tegnap milyen zongorán játszotta Bach Angol szvitjeit?
- Steinwayn. Olaszországból jött.
- És ha egyetlen koncertet ad, akkor arra az egyetlen koncertre jön a zongora is, és aztán visszaszállítják?
- Igen, de általában több koncertet tartok egymás után. Azt úgy tervezzük.
- Hány zongorája van?
- Hú! Sok. Szégyellem mondani. Mert más örül, ha egy van neki. De hát ez kialakult. Eleinte nem volt. Van vagy egy tucat.
- És azok biztos nem akármilyenek.
- Egyszerű zongorák. Némelyik az otthonomban van, egyébként két otthonom van, Londonban és Firenzében. Firenzében van három zongorám, Londonban kettő, és vannak így útközben... Egy olasz zongoracégnél van a legtöbb, és azokat hozzák a koncertjeimre. Van Steinway, és van több Bösendorfer...
- Egyszer azt mondta egy interjúban, hogy legfontosabb hátralévő feladatom szisztematikusan végigvonulni a Beethoven-szonátákon. Legfontosabb hátralévő feladatom... Mintha azt mondta volna: ez a dolgom a világon.
- Igen. Hát ötvenévesen már mondhat ilyesmit az ember. De ez valóban nagy és komoly feladat. Bizonyos hegyeket meg kell mászni. Ez a hegy hiányzik. A többit azért már megmászták. Ezek olyan hegyek, amelyeknek nem ér fel a csúcsára az ember.
- Az nem elég, hogy koncerteket ad a világ különböző helyein, és óriási sikereket arat? Hogy a magyarországi koncertjeire több évre előre elkeltek a jegyek?
- Ez szép, de nem fontos. Az a fontos, hogy megismerjünk műveket, és minél mélyebbre hatoljunk bennük. De persze még a Beethoven-szonátákon kívül is lesz feladatom, és az eddigi feladatok sincsenek megoldva. Szóval az folytatódik. Csinálok egy sorozatot Schubert szonátáiból, sokszor eljátszottam őket 1997-ben, a jubileumi év alkalmából, de azóta egyszer sem. Öt-hat év után megint eljátszottam az utolsókat, és egész más volt minden, sokkal messzebbre láttam, a horizont kitágult. Mitől tágult ki? Hogy közben éltem még öt évet, és közben nagyon sok Beethovent tanultam. És ezek fényében valahogy Schubert is egészen új arcot öltött.
- Ugye, jól tudom, hogy maga zenetudományi megalapozottsággal készül egy-egy mű előadására? Ez sűrűn előfordul más előadóművészekkel is?
- Nem hiszem, pedig illene. Én nem vagyok felkészült zenetudós, de érdekel a dolog. És sok barátom, ismerősöm van a zenetudósok között, és szerintem ez jó és hasznos dolog, mert sajnos az előadóművészek és zenetudósok legtöbbször ellenszenvvel viseltetnek egymás iránt, gyanakodva néznek a másik társaságra, szóval nincs békés egymás mellett élés.
- Azt gondolják a zenetudósok, hogy a zenész valami ösztönös lény?
- Ösztönös, műveletlen, barbár valaki. A művész meg úgy gondolkodik a zenetudósokról, mint ahogy a szexológusokról szoktunk: hogy azért írnak róla, mert nem tudják csinálni. Néha ez jogos is, de mégis helytelen. Meg kell tanulnunk tanulni egymástól, profitálni a másik tudásából. Ezért is foglalkoztam én sokat vele, de persze érdekel is az elmélet. És igen, zenéről beszélni, zenéről írni, az is nagyon érdekel, és próbálok írni bizonyos kis tanulmányokat meg esszéket, és talán most egy könyvben össze is foglalom majd.
- Magyarul írja?
- Nem, angolul vagy németül. De aztán magam lefordítom.
- Angolul és németül ugyanúgy beszél, mint magyarul?
- Többnyire. Azért magyarul egy kicsit jobban. Most Doráti Antal jut eszembe, akit nagyon szerettem, nagyon csodálatos bácsi volt, és nemcsak ragyogó karmester, hanem reneszánsz ember is, és ő amikor operát írt, a librettót rögtön négy nyelven írta, egymás alá. És az úgy tetszett nekem. És azóta azt gondolom, jobb, ha az ember maga fordítja le, amit ír, mintha más, akkor is, ha idegen nyelven írok. Mert sohasem fogok úgy írni angolul, mint egy született angol, mégis zavar, amikor jön egy lektor, és kijavítja, amit mondok, aminek magyar, illetve közép-európai temperamentuma van, és kijavítja valami hidegvérű angolra. Például használok bizonyos jelzőket, amelyek tele vannak lelkesedéssel, és akkor kijavítják valami másra, mert az felel meg az ő vérmérsékletüknek. Csakhogy az nem az én mondanivalóm!
- Van különbség a közép-európai, a nyugat-európai és az amerikai, illetve angolszász előadóművészek között? Miben különbözik, mondjuk, egy közép-európai zongorista az angoltól?
- A zongoristáknál nem látok ilyen különbséget.
- És a zenészeknél általában?
- Talán az ízlésben és a repertoárválasztásban. És van egyfajta angolszász megközelítése a zenének, van egy francia, van egy orosz, és van egy - mondjuk úgy - közép-európai, inkább ausztrogermán, amihez mi is tartozunk. De ez is csak hozzávetőleg van így, mert sokszor kérdezik például tőlem, hogy miben áll a magyar zeneiskola vagy a magyar zongoraiskola lényege, és én erre mindig csak azt tudom válaszolni, hogy szerintem ilyen nem létezik. Gondoljon a mi hármasunkra, Kocsisra, Ránkira és rám, mi valamennyien Kadosa Pálhoz jártunk, és én a világon semmi közöset, azonosat, hasonlót nem vélek felfedezni a játékunkban. Ez volt a nagyszerű Kadosa Pálban, hogy mindenkit hagyott a maga feje után menni, pedig ő aztán igazán közép-európai ízlésű művész volt, az ő ízlése, arányérzéke, túlzásoktól mentes, mégis nagyon meleg érzelemvilága tipikusan közép-európai. Ha egy oroszt hallgat, az olyan, mintha Dosztojevszkijt olvasna: csupa extremitás. Nincs benne semmiféle mérséklet. Az angolszász iskolában pedig - ez egyébként engem nagyon idegesít - van egyfajta távolságtartás és profizmus, ők szeretnek szórakoztatni, nem mennek a dolgok mélyére. Azt hiszem, a közép-európai iskolának az a legfőbb jellegzetessége, hogy nagyon mélyre megy.
- Fischer Iván mesélte nekem, menynyire meglepte őt, amit angol zenekaroknál tapasztalt: akinek éppen néhány másodpercig nem volt dolga, az kifejezéstelen arccal, üveges tekintettel meredt a semmibe. Először nem értette a dolgot, aztán rájött, hogy ilyenkor ezek a muzsikusok valami más művet memorizálnak, amit majd legközelebb fognak előadni.
- Én olyasmit is láttam egy angol zenekarnál, hogy valaki az Autó-Motor újságot olvasta, aztán amikor kellett, akkor visszazökkent. Ha van a trombitásnak tíz taktus szünete, akkor rögtön mással foglalkozik. Mondom, ők nagyon professzionális beállítottságúak, de én utálom a professzionalizmust. Valaki inkább legyen amatőr, de lelkes. Az angol zenekarok például olyan jól játszanak lapról, blattolva, mint máshol, mondjuk, tíz próba után. Viszont erről a „lapról olvasási" szintről többnyire nem képesek továbblépni. Ez engem nagyon zavar. Én sokkal jobban szeretem a német zenekarokat vagy a Fesztiválzenekart, amelyek sokkal rosszabbul „vizsgáznak" blattolásból, lapról olvasásból, de ha elkezd velük az ember dolgozni, a második próba már sokkal jobb, a harmadik még jobb, a negyedik annál is jobb, tehát van miért próbálni. Az angol meg azt mondja, minek ide próba, elsőre is nagyon jól eljátsszuk a darabot lapról, és a másodiknál már úgysem történik semmi. Sokszor voltam ilyen helyzetben, mert sokat dirigálom Londonban az igazán kiváló Filharmonikus zenekart, és mindig azt kérem, adjanak négy-öt próbát, és meg is adják. De a második és az ötödik között semmi sem történik, nem tudom megmozgatni őket, nem tudom rávenni őket, hogy menjenek mélyebbre, mert nem látják be, hogy létezik egy másik dimenzió is. Nem látják be. „Most mit dumál ez itt? Olyasmit kíván, ami nem létezik! Eljátsszuk a hangokat, mi kell még?" Ez az a materializmus, aminél én többet várok és sokkal többet kapok a zenétől. A hangok persze így is megszólalnak, egyszerre szólalnak meg, időben, a hangmagasságok stimmelnek, szép a hangzás, mi kell még? - kérdezik ők. Amiről mi beszélünk itt Kelet-Közép-Európában, az egy másik dimenzió, ami nem mérhető, de van. Hiszünk benne, hogy van. Hiszünk benne, hogy van.
2003. február 21.