“Igazi gyűjteményt csak a múzeumi minőség mér”

 

Ébli Gábor interjúja Gömör Béla műgyűjtő-műbaráttal

n       A rendszerváltás egyik vívmánya, hogy a műgyűjtés fokozatosan visszanyeri a világháború előtti rangját. Különösen széles körű lett mára a huszadik századi magyar képzőművészet gyűjtése. A “gyűjtemény” kifejezés azonban nagyon sokféle műtárgyegyüttest takar. Van, amelyik klasszikus értékeket ölel fel: nem vállalkozik újításra, hanem a művészettörténészek által már helyükre sorolt alkotókat vonultatja fel. Más gyűjtemények élő művészekre szakosodnak – s a választásban a személyes kapcsolat gyakran fontosabbá is válik a megszerzett művek esztétikai minőségénél. Így azután az egyik gyűjtemény a nemzeti kultúrkincs kanonizált alkotóiból építkezik, egy másik a fiatal tehetségeket karolja fel, egy harmadik pedig inkább dokumentatív értékű, s az ízlés társadalmi rétegzettségét mutatja.

n       A gyűjtői irányok át is hatják egymást. Mivel a gyűjtőt nem köti a művészettörténészi felelősség, akár ugyanabban a válogatásban is látunk “múzeumi darabokat”, elfeledett “kismestereket” s a kortársak közül elismertséget talán soha nem nyerő, ám a gyűjtő ízléséhez szubjektíven nagyon közel álló alkotókat. Beszélgetésünk egy olyan műtárgyanyagról szól, amely a gyűjtemények összetettségét jól szemlélteti. Ez a műtárgyanyag évtizedek óta alakulóban van, nemzetközi és magyar alkotókat egyaránt bemutat, s a korai modern művészettől a mai kortársig terjed. A választások központi eleme a gyűjtő öntörvényűsége. A magasan képzett szakértelmiségi – tanszékvezető egyetemi tanár orvos – önálló ízlése rajzolódik ki az anyagban. A művészet barátja s művészek mecénása alternatívát kínál a művészettörténészi ítéletnek: keresve a saját felfedezés örömét, s vállalva a tévedések ódiumát.

n        

n       – Deák-Ébner Lajos, Perlrott-Csaba Vilmos, Máttis-Teutsch János, Schön­ber­ger Armand, Ferenczy Béni, Lakner László, Regős István – alkotói nevek a gyűjteményi anyagodból, a múlt század végétől napjainkig. Negyedik évtizede gyűjtesz, s anyagod egy válogatása négy éve önálló kiállításon is helyet kapott a Kassák Múzeumban. Ez az 1997-es kiállítás három területen – a húszas évek elfeledett magyar művészei, a geometrikus absztrakció nemzetközi vagy külföldön dolgozó magyar alakjai és a kortárs hazai alkotók – egyedi ízlésű anyagot mutatott be gyűjteményedből. Jelentős a magyar kisplasztikai és éremanyagod is. Mégis egy különleges – bár rokonszenves – feltétellel vállaltad a mostani beszélgetést: a szöveg ne tudatos műgyűjtőként, inkább művek és művészek barátjaként mutasson be.

n       – Gyakran erőltetettnek érzem a műgyűjtők mai nyilvánosságát. Művek szinte bármilyen csoportja “gyűjteményként” jelenik meg. Holott ez a kifejezés rangot ad, minőséget jelez. Csupán magyar történelmi összehasonlítást vonva: Hat­va­ny Ferenc vagy Kohner Adolf anyaga gyűjtemény volt. S ehhez kell mérni a mai gyűjteményeket is. Múzeumi minőséggel kell bírjon az az anyag, amelyet gyűjteménynek nevezünk. Másként a “gyűjtemény” mint értékkategória teljesen felhígul. S ebben az értelemben például a saját anyagomat sem tartom értékesnek. Nagyon örülök, hogy együtt élhetek vele, ahogy nagyra becsülöm számos más mai gyűjtő művészeti anyagát is. De félve nevezném a nálam lévő műtárgyakat “gyűjteménynek”.

n       – Túlzónak érzed még a “gyűjtő” elnevezést is?

n       – Hozzám közelebb áll a “műbarát” besorolás. Legfeljebb a hiúságomnak tenne jót, ha a régi, nagy gyűjtők késői utódjának tűnnék; de ez ténylegesen nem len­ne más, mint szépítő beállítás. A művekhez és művészekhez való kötődés inkább egy emberi kapcsolat, személyes viszony a műalkotásokhoz. S ennek a történetét sem szabad utólag tudatos folyamatként bemutatni. A gyűjtemények – ha jobb híján még­is ezt a szót használjuk – kialakulásában óriási szerepe van a véletlennek. Elismerem, kell legyen valamilyen fogékonyság a leendő gyűjtőben, hiszen e nélkül nem ragadná meg a kínálkozó alkalmakat. De maga a gyűjtés – ha valaki nem főfoglalkozásban csinálja – nem egy szisztematikus előrehaladás, inkább szerencse kérdése.

n       – Milyen tényezők befolyásolják akkor a gyűjtést?

n       – Valamennyire számít a gyermekkor, a nevelés. Boldogan emlékszem vissza, hogy édesanyám – aki nyelveket és művészettörténetet tanított egy szegedi gimnáziumban – a klasszikus művészet mennyi elemével ismertetett meg. De egyáltalán nem vagyok biztos, hogy ez milyen értelemben hatott – akár csak tudat alatt is – az ízlésemre. Ha már lelki magyarázatokat keresünk, akkor jobban hajlok rá, hogy a művekkel való együttélésben az jelenik meg, ki mit szeret, tolerál vagy utasít el az életben. Miért nem bírják sokan például a geometrikus absztrakció szigorú rendjét vagy Francis Bacon emberábrázolásainak kíméletlenségét? Egy gyűjtemény képei kint vannak a falon: s az együttélésnek ebben a választásában a személyes jóérzés dominál. Én is rosszul érezném magam olyan művek között, amelyeket nem szeretek. Elismerem az ilyen gyűjtemények művészi értékét is, de nem lennék a képekkel tartósan egy lakásban. Ez nem mond ellent a gyűjtők közötti toleranciának: érdeklődéssel, kíváncsian nézek meg más művészeti anyagokat. De a saját választás mélyen személyes.

n       – Milyen szerepet tulajdonítasz a hivatásnak; például hogy magad is orvos vagy?

n       – Ez nem elhanyagolható. Orvosok gyakran kerülnek személyes kapcsolatba művészekkel mint betegekkel. S ha az orvosnál mutatkozik érdeklődés a művész munkája iránt, az azonnal megnyitja az utat egy műbaráti, esetleg gyűjtői kapcsolat felé. Ilyen volt például Tompa Kálmán főorvos, akinek gyűjteménye később a pécsi múzeumba került. Tompa belgyógyász volt, s nagy empátiával fordult betegei felé. A művészek kézről kézre adták mint jó orvost és műértőt. S az orvosi kapcsolatból – ezt sem lehet eltitkolni – gyakran nagyon kedvező feltételek mellett kerülnek művek a gyűjteményekbe. Egyrészt a művészek jó műveiket igyekeznek adni, hiszen látják, hogy igényes környezetbe kerülnek. Másrészt nem művész betegektől is gyakran kerülnek művek orvosokhoz – ahogy például hozzám is ez a Kmetty János- vagy ez a Csók István-mű.

n       – Mekkora jelentősége van a gyűjtésben az anyagiaknak?

n       – A pénz majdnem ugyanolyan fontos, mint az érdeklődés. Önmagában nyilván semmit nem ér az anyagi erő – ám ha nincs, akkor a jó gyűjtői lehetőséget nem lehet megragadni. E kettő egymást feltételezi. Természetesen az orvosi munka vagy más, hasonló hivatás az anyagiak terén is gyakran jobb alapot teremt a gyűjtéshez, mint egyéb foglalkozások. Nagy szerepe lehet egy örökségnek, s a pénzhez való viszonyulásnak is. Minden gyűjtő egy kicsit műkereskedő is. Ha egy irányzatot elkezdünk gyűjteni, abban mindig benne van az a vágy és bizakodás, hogy sikere legyen. S mindenki jobb áron szeretne eladni, mint venni. Ebben csak a mérték a kérdés. Aki tisztán spekulációs jelleggel halmoz fel képeket, az semmilyen értelemben nem gyűjtő. A műgyűjtés mai, néha negatív megítélésének is egyik oka, ha egy ilyen te­za­u­rá­ciós, kereskedői szemlélettel azonosítják a gyűjtést. De a másik véglet éppoly csalóka. Álszentség azt mondani, hogy etikátlan lenne, aki képeket úgy gyűjt, hogy ad és vesz is – s eközben nem akar rosz­szul járni sem.

n       – Egyfajta művészeti menedzsment is része a gyűjtésnek?

n       – Többre becsülöm azt a gyűjtőt, aki maga jár a művészekhez; akár ír is róluk, kiállítást szervez, segíti egy katalógus elkészültét. Aki személyes részvétellel áll ki a saját esztétikai választása mellett. Sőt még a művek adása, vétele is kifejezetten ösztönző a gyűjtemény minőségi finomítására: a gyengébb vagy az anyag logikájába kevésbe illő művek kikerülnek, s magasabb mércét állítanak az újabb szerzemények elé. Ebben az értelemben például Deák Dénes – a kétségtelenül üzleties szemléletű gyűjtő, akinek anyaga később Székesfehérvárra került – a szocializmus alatt a kora előtt járó kereskedő-gyűjtő volt. Nem feltétlenül kell ennyire agilisan mozogni a műpiacon, de a gyűjtemény valamelyes átalakulása feltétlenül jót tesz. Különben egy gyűjtemény csak raktár. Tulajdonképpen ez a múzeumok halála is – amikor az oda egyszer bekerült mű többet nincs “versenyhelyzetben”.

n       – Mennyire fontos a kapcsolat a többi gyűjtővel?

n       – A művészet iránti kötődésem kialakulásában döntő volt más gyűjtők példája. Szegeden jártam egyetemre, s csak Pestre kerülésem után, a hatvanas évek elején kaptam igazi művészeti indíttatást. Akkoriban a BÁV Szent István körúti üzlete volt a “műgyűjtés temploma”, a műkereskedelem szinte egyetlen hivatalos helyszíne. Itt ismerkedtem meg két jeles gyűjtővel, Garzó Gyulával és Nagy Istvánnal. A képek előtt álltak, s véletlenül belecsöppentem a beszélgetésbe. Gar­zó – aki már nyugdíjas volt akkor – igazi művészeti képzettség nélkül, de nagyon jó üzleti és kvalitásérzékkel gyűjtött. Naponta órákat diskurált más gyűjtőkkel, s pontosan érezte, melyik művésztől melyik műveket érdemes megszerezni. Nagybányától a Gresham-körig terjedő ívben gyűjtött. Nagyon jó választásai voltak. Talán csak Basch Andor volt az egyetlen az általa kedvelt művészek közül, aki máig se futott be. Nagy István, a Vígszínház színésze kifejezetten Egry József és Szőnyi István  művészetére összpontosított. Az aukciókon ritkán vásároltak, és Garzó Gyula eladni csak személyesen, a lakásán szeretett.

n       – Mennyire jelentettek igazi piacot a BÁV árverései?

n       – Nagyon sokan féltek az aukciós nyilvánosságtól. Úgy érezték, titkolni kell, ha vesznek, de azt is, ha eladnak. Mindenki a saját biztonságérzete szerint járt aukcióra. Egy kiemelkedő gyűjtő, Ruszinkó Barnabás főorvos – akinek lenyűgöző iparművészeti anyaga volt a hólyagos ezüsttől a szőnyegig, s emellett a képanyaga is a 17. századtól Kontuly Béla, Egry József vagy éppen Derkovits Gyula műveiig terjedt – mindig eljött az aukcióra, s mert vásárolni is. Mások, mint a jeles gyűjtő, Barna Jenő, bérelt helyet tartottak fenn. Megint mások álnéven adtak be műveket, és strómanon keresztül vásároltak.

n       – Volt-e valamilyen kifejezett előnye a bizományi rendszerének?

n       – Furcsamód az egyik előny éppen a piaci kínálat mesterséges szűkítéséből fakadt. Nem vettek be minden képet. A kulcsfigura Nagy György volt, aki alacsony iskolázottsággal lett ugyan képfelvevő, de valamennyire beletanult. S válogatott a felkínált képek között. Egyfajta selejtező volt ez a képek számára. Persze az ideológiai vagy esztétikai konzervativizmus miatt számos alkotó érdemtelenül szorult ki az aukciókról. Mégis hasznos kihívás volt a beadók számára, hogy “bejuttassák” a művészeket. Nekem például szórakoztató siker volt, amikor először sikerült Nagy Oszkár, Szlányi Lajos és mások egy-egy képét bejuttatni az árverésre. A másik előny pedig az aukciók koncentráltsága volt: társadalmi eseményként működtek, egyszersmind műpiaci tőzsdeként, a gyűjtői közösség barométereként. A gyűjtők ismerték egymást; s tudták, mi az üzenete, ha egy-egy mű ide vagy oda került.

n       – Művészeket is megismertél a gyűjtőtársakon keresztül?

n       – Garzó mutatott be az idős Barcsay Jenőnek. Bevallotta, nem igazán érti, s nem is nagyon szereti Barcsay “furcsa vonalait”, de nagy örömmel járt hozzá. Esze ágában sem volt venni tőle, nekem pedig eleinte nem volt rá anyagi lehetőségem. Érdek nélkül, őszinte érdeklődésből mentünk – a szellemi közösség miatt. Czóbel Bélával talán még közvetlenebb kapcsolatom alakult ki. Meghívtuk a lakásunkba vacsorára, s reszketve vártuk a feleségemmel, vajon eljön-e. Eljött; s egy rajzot is hozott magával. Szinte odadobta nekünk, s csak annyit mondott, “ezt maguknak hoztam”. A művészi öntudat néha így kiütközött belőle, de azért nagyon jó kapcsolatba kerültünk.

n       – Az idősebb generációból mely művészekhez fűzött még személyes kapcsolat?

n       – Frank Frigyessel kifejezetten baráti, nagy beszélgetésekbe merültünk. Bar­csay és Czóbel szűkszavúbbak voltak. Az öreg Frank Frigyes viszont nagy mesélő volt. Ugyanígy eljártam Boldizsár Istvánhoz is, aki Nagybánya utolsó mohikánja volt. Tőle fel sem merült, hogy vennék képet, de nagy élmény volt hallgatni történeteit Réti Istvánról, Thorma Jánosról. Restaurátorként is dolgozott, a lakásán régi képek sorakoztak. Mivel agglegényként ráért, örömmel magyarázott szakmai titkokat is. Az idősebb generációból még Rafael Viktorhoz jártam sokat, s Gadányi Jenő özvegyéhez. Ők is első kézből szolgáltak információval olyan kérdésekről és időszakokról, amelyekről a művészettörténeti könyvek csak hiányosan meséltek.

n       – Hogyan ismertél meg fiatalabb művészeket?

n       – A hetvenes években már párhuzamosan jártam a fiatalabb kortárs művészek kiállításaira is. A Nemzeti Galéria kiállításait eléggé kritikusan néztük. Bár megértettük, hogy nem vállalhattak fel igazi, új értékeket bátrabban, hiszen a tá­mo­ga­tás-tűrés-tiltás kultúrpolitikai kötéltáncát járták. Nem kell persze védeni a Galéria akkori muzeológusait, de ma is úgy érzem, szakmailag tudták volna, hova kell nyúlni – csak nem merték megtenni. Annál nagyobb öröm volt, hogy Szé­kesfehérvárott és Pécsett progresz­szív kiállítások voltak. Ezek jó segédeszközt, iránytűt adtak, hogy merre keressen a gyűjtő. Sajnos gyakorló orvosként és sok más, például egyetemi elfoglaltság miatt számos jó kiállításról lemaradtam. A balatonboglári kápolnatárlatokról is csak késve értesültem. De megszilárdult a személyes kapcsolat két fiatal művész­szel, Hencze Tamással és Fajó Jánossal, akik az általam is becsült konstruktivista örökséget vitték tovább. Ráadásul ekkoriban tőlük venni még a me­ce­na­tú­ra jóérzését is jelentette. Ezer forint körüli áron, nagyjából egyhavi fizetés értékén lehetett nagyon jó korai műveket venni. Henczétől éppen harminc éve vettem az első képet.

n       – Nem volt-e konfliktus az újak és a Barcsay–Czóbel-generáció letisztultabb, régi értékei között?

n       – Egyre nehezebb volt orientálódni, hiszen a fiatalok közül néhányan már sikerrel állítottak ki külföldön is. Gyűjtőtársakkal nagy vitáink voltak, s ebből emberileg és szakmailag egyaránt lehetett tanulni. Ez az akkori, szűk műpiac egyik nagy értéke volt: kifelé zárt közösséget alkottak a gyűjtők, de befelé, egymás közt nyitottak voltak. S bizonytalanság esetén meríteni lehetett az idősebb gyűjtők etikai hozzáállásából, például Dé­vényi Iván megszállottságából, tudásából, a személyes választás melletti kiállásából. A gyűjtőkkel való kapcsolatot erősítette a Nemzeti Galéria 1981-es magángyűjteményi kiállítása is. Az anyag összeállításában önkéntes jelleggel segítettem a két művészettörténésznek,

n       Sin­kó Katalinnak és Mra­vik Lászlónak. A kiállítás döbbenetes hatást gyakorolt a közönségre, s talán néhány gyűjtőre is. Hirtelen kiderült, hogy a szocializmus minden korlátozása ellenére milyen kiváló anyagok halmozódtak az országban. Korábban csak sejteni lehetett, hogy vidéken is milyen jelentős anyagok gyűltek össze, valószínűleg már az ötvenes évektől kezdve. Egyúttal, talán a Nemzeti Galéria akaratán kívül, a kiállítás nagy lökést adott a hazai műgyűjtés folytatásának is. Sokan akkor kezdtek el igazán gyűjteni.

n       – Milyen más művészeti irányok ragadtak meg?

n       – A nyolcvanas években néhány korábbi művészt is felfedeztem. A véletlen adott lehetőséget, hogy eljuthassak az idős Járitz Józsához. A két világháború között – részben külföldön töltött évek alatt – kiváló képeket festett. Hazatérte után a későbbi munkássága nem maradt ilyen értékes. Így művészete ismeretlen volt a szocializmus alatt. Magam is csak egy halvány sejtést éreztem, hogy érdemes a korai munkáit megvenni. Nem gondoltam volna, hogy a kilencvenes évek végén nagy kiállításon fog szerepelni Szombathelyen, Bartoniek Anna képeivel együtt. A hozzám került hat-hét Bar­to­niek-kép is részben a véletlennek volt köszönhető, hiszen a nyolcvanas években az ő nevét sem ismerte senki. A harmadik felfedezésem pedig Tipary Dezső művészete lett. Tiparyt számon tartották még a húszas években, aztán elfeledték. Nagy István színművészt kísértem el egyszer egy gyűjtői látogatására, ahol egy Korda Vince-képet nézett meg. S mellette függött egy konstruktivista remekmű, amelyről a gazdája se nagyon tudta, hogy kinek a képe, nemhogy mi ismertük volna. Tipary volt; ötszáz forintért lelkesen el is vittem. Egyszóval mindhárom korai modern felfedezésem a szerencsének volt köszönhető. Csak utána kezdtem el a három művész képeit módszeresen felkutatni.

n       – Hogyan fordultál a fiatalabb művészek újabb generációi felé?

n       – A nyolcvanas évekre a modern művészet ismert mestereinek munkái már eléggé megdrágultak ahhoz, hogy ne tudjak lépést tartani a piaccal. Közepes műveket nagy nevektől pedig nem akartam. S a kortársak közül választani azért is vonzóbb volt, mert megint a személyes kapcsolat lehetőségét kínálta. De az már a véletlen műve volt, hogy milyen művészeket kedveltem meg. Egy vidéki utamon egy bizományiban tűnt fel egy hi­per­realista mű. Az alkotónak a nevét se hallottam, s a művet, éppen akkor, csak nagy nehézségek árán tudtam megvenni. Orvos András egy képe volt. Művészetét hamarosan annyira megszerettem, hogy utána már figyeltem, hogy a legjobb művei hozzám kerüljenek. Barátságunk egyik gyümölcse lett, hogy a művész hatvanadik születésnapjára együtt rendeztünk kiállítást egy orvos gyűjtő kollégámmal. Hasonlóan, egyszeri élmény nyomán ismertem meg három egészen különböző stílusú művész – Rácz György, Regős István és Matzon Ákos – művészetét. A Bar­csay–

n       Czó­bel-, majd a Hen­cze–Fa­jó-generáció után őket kezdtem el gyűjteni. Kifejezetten élvezem a geometrikus absztrakciótól a vegyes technikáig terjedő sokszínűségüket. S örülök, hogy nem a műpiacon elért anyagi sikerük, hanem a személyes kapcsolatunk igazolja a választásomat.

n       – Mikor kerültek külföldi művek is az anyagodba?

n       – A nyolcvanas években megismerkedtem László Károllyal és Bartha Miklóssal. Szemléletük erősen arra ösztönzött, hogy még inkább járatlan gyűjtői utakra térjek, s ne a befutott nevekre figyeljek. Klasszikus képeket egyre inkább egyfajta polgárpukkasztásból vettem; csak ha adódott rá kedvező alkalom. Így került hozzám egy 17. századi holland mű vagy éppen Deák-Ébner Lajosnak egy millenniumi festménye – amely azután évekig járt nyugati kiállításokat. De egyre több huszadik századi magyar alkotástól megváltam. S zömmel csere útján kerültek hozzám külföldi vagy külföldön alkotó magyar művészek munkái. Így például Kolos-Vary vagy – a szintén Párizsban dolgozó – Joseph Kadar munkái; Forbát Alfréd egy szerigráfiája, Beöthy Steiner Anna egy 1931-es eredeti grafikája. Ekkor kerültek hozzám a német Thi­lo Maatsch és a holland Louise Loe­ber munkái, akik a két világháború között a Sturm és a De Stijl köréhez tartoztak. Cseréltem Italo Primit és Dirk Ko­ningot is; a német Georg Pfahler számozott grafikáját a darmstadti múzeum pénztárában vettem. De a nevek felsorolása helyett hadd mondjam inkább: egyáltalán nem érdekel a művészettörténeti helyük vagy értékük. Ezek egyszerűen papírok, amelyek nekem tetszenek.

n       – Ekkoriban kerültek hozzád Máttis­Teutsch János művei is?

n       – Rá is László Károly hívta fel a figyelmemet. A Nemzeti Galéria idei kiállítása végre meghozta Máttis-Teutschnak az elismerést, holott a hetvenes-nyolcvanas években a BÁV-hoz se vették be. Bár 1984-ben, születésének századik évfordulóján Csaplár Ferenc már kiállítást rendezett műveiből a Kassák Múzeumban.

n       – Közben több műbaráti körnek is kezdeményezője voltál.

n       – A csoportos mecenatúra egy nagyon szép példája volt a Paunz Imre szervezte gyűjtői kör. Tíz-tizenöten voltunk tagok; havonta kétszáz forinttal járultunk hozzá a megrendeléshez egy-egy olyan kortárs grafikustól, mint például Pincze­helyi Sándor, Somogyi Győző, Szemethy Imre, Almássy Aladár vagy Makó Judit. Sorsolás döntötte el, kinek hányadik példány jutott az adott havi sorozatból. 1982-ben Paunz válogatott kiállítást is rendezett az anyagból a Bartók 32 galériában. A gyűjtői kör egy idő után kisplasztikára is szakosodott. Olyan alkotók kaptak felkérést, mint Lóránt Zsuzsa, Samu Géza, Szabó Tamás. A későbbiekben ezt a kisplasztikai gyűjtői kört Doszpod József főorvos vezetésével vittük tovább, tíz-tíz példányban készíttetve el Borbás Tibor, Csíkszentmihályi Róbert, Fekete Tamás, Kő Pál és mások műveit.

n       – Hogyan jött létre a Műbarátok Országos Egyesülete?

n       – Ezt a később saját galériát nyitó Kovács Dezső kezdte szervezni 1977-ben, rám pedig az elnöki teendők hárultak. A Hazafias Népfront égisze alatt havonta találkoztunk a IX. kerületi Kinizsi utcában. Itt tartottunk előadásokat, s itt volt lehetőség a gyűjtőknek cserélni is. A Bartók 32-ben ebből a körből is számos kiállítás indult ki, többek között a “Legkedvesebb képem” bemutató, ahová – a gyűjtők különböző ízlésének megfelelően – egyaránt érkezett kép Benczúr Gyulától, Mednyánszky Lászlótól, Patkó Károlytól vagy éppen Gruber Bélától. Tőlem egy Ti­pary-kép volt kiállítva.

n       – Hogyan jött létre az 1980-as nevezetes SZETA-aukció?

n       – A cél – az építész Nagy Bálint szervezésében – a szegénység tényének felmutatása volt az ezt tagadó Kádár-rend­szerben. Egyúttal a Szegényeket Támogató Alap javára rendezett aukció konkrét segítséget is kívánt nyújtani. Erre persze politikailag kényes dolog volt művészektől művet kérni. Tudomásom szerint a művészek kicsit kompromittálódtak is, mert nem tudták pontosan, milyen aukcióra adják a művüket. De mindenki önként adott, és jó művet, Bar­csay­tól Korniss Dezsőn át Kárpáti Tamásig. S a gyűjtők természetesen szívesen vettek; magam is többek közt Körösényi Tamástól, Bikácsi Danielától, Keserü Ilonától. A legnagyobb licit azonban egy szimbolikus kikiáltási tételre volt: fél kiló hagyma, bab és krumpli volt egybecsomagolva, mintegy jelképes segélycsomagként. Ezek a gesztusok elengedhetetlen részét alkották a műbaráti gondolkodásunknak.

n       – Kialakult-e eközben gyűjtésednek más iránya is?

n       – Szeretem az érmeket: Beck Ö. Fülöptől, majd számos két világháború közötti művésztől vannak munkáim, mint például Berán Lajostól vagy Ispánky Józseftől. Az anyag világháború utáni vége Beck András, Ferenczy Béni és Borsos Miklós munkáiig húzódik. Hasonlóan közel áll hozzám a fotóművészet is. Éppen most dolgozom egy fotótörténeti könyvön. Ehhez – ahogy sok más gyűjteményi darab korábbi felkutatásához – sokat utazom, régi katalógusokat böngészek, leszármazottakkal beszélek. A gyűjtésben ugyanis az egyik legfontosabb elem, hogy egyfajta kaland.

n        

n