A Mozgó Világ internetes változata

Dalos György

Szahalin – Csehov szigete

Történelmi úti beszámoló, III. rész

n Dalos György történelmi úti beszámolójának első része 2001/6-os, második része a 2001/8-as számunkban jelent meg. Az utalások és idézetek Anton Csehov Szahalin c. művére vonatkoznak (ford. Makai Imre, Budapest, 1956, Művelt Nép).

Észak felé

n A Juzsno-Szahalinszkból Noglikiba közlekedő éjszakai vonat tiszta volt, benne az utazás kedélyes, a szokott teázgatással és hosszú beszélgetésekkel. Egy fiatalasszony és hétéves fia utazott velünk egy kupéban. Tamara újságírónő, Timovszkból való, van is ott lakása, de azt barátok bérlik: részben ebből fedezi a juzsno-szahalinszki lakását. Azért költözött délre, mert Timovszkban megszűnt a helyi rádióadás, amelynél dolgozott. Édesanyja Szmirnihben (9000 lakosú járási székhely) lakik, a gyerek ott tölti a nyári szünetet.

n A magunkkal hozott reggeli elköltése után sokáig álltam a folyosón, és bámultam kifelé az ablakon. Szmirnih után Pobegyino, Dél-Hondasza, Észak-Hondasza következett – élettelen kis állomások, tele autóroncsokkal és elrozsdásodott traktorokkal. A falvak között furcsa, seszínű terep – erdőtüzek nyoma. Ezek a katasztrófák az utóbbi években ugrásszerűen megsokasodtak: 1995-ben 30, 1997-ben 60, 1998-ban már 350 esetet regisztráltak. Sztálin biztosan ellenforradalmi trockista szabotázsra gyanakodott volna, ezzel szemben az őslakos nyivhek, akik Szahalint “nagy vadnak” vélték, a roppant állat hajhullását emlegetnék.

n Timovszk, ahová délelőtt fél tizenegy körül szálltunk ki, első pillantásra élénk kisvárosnak látszott. Tamara mesélte, hogy aznap szentelik fel az új pravoszláv templomot, és a pópa – vagy ahogy itt nevezik, a bátyuska – neki volt osztálytársa. Különben meghívott bennünket, hogy visszafelé látogassuk meg, mert születésnapját ünnepli baráti körben. A meghívást elfogadtuk, és nyomban továbbindultunk. A peronon Temur Miromanov, az alekszandrovszki Csehov Múzeum igazgatója várt ránk, s dzsipen tettük meg azt a hatvan kilométert, amely legyűrhetetlen akadálynak bizonyult a szahalini vasutak történetében.

n Kiadós porfelhőben, szűk és egyenetlen úton haladtunk egyik homokbuckától a másikig. Temur a sofőr mellett ült, és felénk fordulva kommentálta az egyelőre szegényes látnivalókat. Valamikor tengerész volt, az arca markáns, délies. A napsütés ellen ellenzős sapkát hord, amely ugyanúgy illik hozzá, mint a fehér ing, a vászonnadrág és a szandál. Igazi nyárba csöppentünk bele – a hőmérő harminc fokot mutat. (Mi persze hidegre készültünk, s úgy is öltöztünk.)

n Először Verhnyij Armudanban állunk meg, tágas völgy előtt, amelynek szélén, mint a szigeten sok helyütt, dombok emelkednek. Távolabb, fák és bozótok között egykori lakóházak és gazdasági épületek körvonalai sejlenek. A község, amelynek Csehovnál még 178 lakosa volt, “123 férfi és 55 nő”, mára lakatlanná vált. A “Verhnyij Armudan” helységnév tragikus jelkép a szahaliniak szemében. Az út szélén szerény fakereszt hirdeti, hogy 1938-ban ezen a környéken zajlottak azok a tömeges kivégzések, amelyek az akkori Észak-Szahalin lakossága két százalékának életébe kerültek. A holt síkságból hatalmas rádiótorony magaslik ki: az egykori zavaróállomás, amelylyel Szahalin lakosságát igyekeztek megóvni az Amerika Hangja propagandájától.

n Ezután Arkovóban állunk meg, itt is Csehov kedvéért. A “Szahalin” szerzője megírja: Korf bárót, az Amur-vidék főkormányzóját a helyi börtönparancsnok azzal igyekezett megnyugtatni, hogy Arkovo telepen minden rendben van. “Mire a báró az őszi és a tavaszi vetésre mutatva azt mondta: »Minden rendben van, kivéve azt, hogy Arkovóban nincs gabona.«” (Csehov a “hleb” szót használja.)

n Száztíz évvel később, Csehov születésének száznegyvenedik évfordulóján a Kultura című moszkvai hetilap egész oldalas összeállítással tisztelgett az író előtt, és egyebek között egy fotót is közölt, amelyen emberek az arkovói pékség előtt állnak sort hóesésben. Hatásos felvétel, ám a valóság bonyolultabb. Amikor belépek a boltba, és kenyeret akarok venni, az eladónő közli, hogy Arkovóban nincs kenyér, mégpedig a csekély kereslet miatt. A község lakói a szomszédos Alekszandrovszkba járnak kenyérért.

Alekszandrovszk – védőbeszéd

n Déli egy órakor érünk oda, holminkat a Három Fivér Szállodában hagyjuk, és máris továbbmegyünk a dzsippel az Avtotranszport céghez, de nem azért, hogy ipari tapasztalatokat szerezzünk, hanem hogy farkaséhségünket csillapítsuk. A város egyetlen étterme, a Szever ugyanis hibás privatizálás¹ áldozata lett, s így meleg ételt kizárólag az autóbuszpark önkiszolgáló étkezdéjében lehet kapni. A konyhán dolgozó asszonyok azonban olyan barátságosak, és az étel (káposztaleves, marhasült orosz palancsintával) annyira ízlik, hogy – bár kés egy szál sincs az étkezdében – e gasztronómiai élmény nyomán felfüggesztem nyugatias bizalmatlanságomat, és ettől kezdve mindent nagyszerűnek látok Alekszandrovszkban. Csak néhány hónap múlva, amikor a forrásokban arra az állításra bukkanok, hogy a japán megszállás idején (1920–1925) az akkor ötezer lakosú helységben hatvan kocsma működött, bár ezek legtöbbje a szovjet történészek szerint “nem a legjobb hírnek örvendett”, akkor tűnődöm el azon, milyen szép volna, ha néhány – talán kevésbé rossz hírű – megmaradt volna.

n Alekszandrovszkkal való elégedettségemet szemlátomást helyesli Gennagyij Zjuganov, a moszkvai kommunista pártvezető, akinek mosolygós portréja a Három Fivér Szálloda üvegajtaját díszíti, s akinek pártja privát számítások szerint a város lakosságának több mint ötven százaléka számára kínál vonzó programot. Jóérzésemben osztozik Igor Farhutgyinov kormányzó is, akinek derűs arcmásával és – kissé korai időpontban közzétett – választási jelszavával több épület falán találkozom: “Gazdag szigetnek – becsületes kormányzót!”

n Kihajolok a Három Fivér ablakán, és el vagyok bűvölve a gazdag szigetlakóktól, akik nyilván abban a biztos tudatban, hogy becsületes kormányzójuk van, fel-alá korzóznak a Május 15-e téren, amelyet a szovjethatalom 1925-ös megalapításának napjáról neveztek el, de Csehov idején még a Lábbilincsek tere névre hallgatott. A fiatalok késő éjszakáig bort, sört és cigarettát vásárolnak a kis posztszovjet bódékban, ülnek a padon, szemeznek a bronz Csehovval, vagy kimennek a tengerhez, amelynek levegője az egész várost megtölti. Sem a portugál Faróban, sem pedig a spanyol Marbellában nem tapasztaltam ilyen elemi örömöt, amely kizárólag a nyárnak szól. Úgy is mondhatnám Nyikita Mihalkovval: a csalóka napsugárnak. Mintha az emberek ennek a pár hétnek minden melegét meg akarnák őrizni testükbenlelkükben cudarabb időkre.

n Márpedig biztos, hogy az egykori szigetközpont húszezer lakosa nehezebb körülmények között és elszigeteltebben él, mint a déli metropolis lakói. Itt nem kilincselnek amerikai vagy japán üzletemberek, és a kereskedelmi életet inkább kis boltok képviselik, olyan egzotikusnak vélt nevekkel, mint “Farmer1”, “Erigona”, “Merkur”, vagy poétikus orosz cégtáblákkal, mint “Trojka”, “Alla”, Olga”, “Nagyezsda”. Csupán egy iparcikkbolt hivalkodik a régi, szovjet keravillszerű “Promtovari” rövidítéssel. A piacon koreai őstermelők áfonyát, uborkát, paradicsomot, napraforgómagot és fokhagymát kínálnak, a kínaiak pedig színes műanyag ruhaneművel és feketén másolt videokazettákkal kereskednek – leginkább amerikai és japán akciófilmek láthatók rajtuk. A háztartásoknak állítólag negyven százaléka van (az oroszul “vigyiknek” becézett) videokészülékkel felszerelve. A javíthatatlan mozikedvelők a kultúrházban nézik a régi szovjet filmeket, miután a Majak (= világítorony) filmszínházat, amely egy volt katolikus templomban működött, szemlátomást privatizálták, vagy inkább prihvatyizálták. Ezzel szemben a polgármesteri hivatal folyosóján régi moziszékeken várnak az ügyfelek.

n A városháza (a régi pártbizottsági székház) és az iskolaépület között, amely viszont az egykori központi börtön helyén áll, vadonatúj pravoszláv templom látható, a szahalini és kurili püspökség parókiája, egyike azoknak az imaházaknak, amelyek a vallás reneszánszot terjesztik a szigeten. A pravoszláv felekezeten kívül más keresztény egyházak is harcolnak a lelkekért – a helytörténeti múzeumban például kis katolikus kiállítást rendeztek. Az új térítőknek, Jakob atyának (Van Ju Szol Dél-Koreából) és Jerzy Mazur atyának (Jakutszból) eddig száz hívőre sikerült szert tennie Alekszandrovszkban. Van ezenkívül baptista közösség – mellesleg az egyetlen, amely titokban megszakítatlanul működött Szahalinon), és a koreaiak egy része a metodista felekezethez tartozik. Keresztet és ikont hivatali helyiségekben is látni – nem ritkán a korábbi Lenin-kép helyén. Az egyházak humanitárius segélyeket is közvetítenek, amelyekre főleg a vidéki városokban és falvakban nagy szükség van.

n Nagyezsda Grecsannyikova polgármester-helyettes asszony nagy vonásokban így vázolja fel az Alekszandrovszki járás helyzetét (a városon kívül még tizennégy település tartozik ide):

n Van egy egészségügyi szakiskolánk, amely moszkvai pénzből működik. Ha nem jött meg a pénz, az iskola nem tudja kifizetni a villanyszámlát. Gyakran a bányászok sem tudnak fizetni a villamos műveknek. (Különösen, amióta nem működik a bánya – D. Gy.) A falvakban nincs központi fűtés, ott szénnel fűtenek. Négyszáz munkanélkülink van, de most már alakulóban vannak új cégek, és a város is végeztet közmunkákat. Főleg nyugdíjasoknak és gyerekeknek próbálunk segíteni ingyenes juttatásokkal. Az utóbbi években csökkent a délre irányuló elvándorlás.

n A városban több a nő, mint a férfi. A nők főleg az oktatásban és az egészségügyben dolgoznak. Jelen vannak a törvényhozásban is: a városi Duma kilenc képviselőjéből három nő.

n Éttermünk nincs, de az Ujutban (= Kényelem, az autóbuszállomás büféje, nyitva 12.00-tól 16.00 óráig – D. Gy.) a rászorulók ingyen étkezhetnek. Van egy 114 ágyas járási kórházunk. Veteránoknak és hadirokkantaknak nem kell fizetniük a gyógyszerért. Van még egy helikopterünk is – azon jutnak el a felcserek a nehezen elérhető falvakba. Mindent megteszünk, ami erőnkből telik.

n A város sanyarú helyzetének ilyetén óvatos körülírása után Grecsannyikova asszony megmutatja az utóbbi évek elvándorlási statisztikáját: a kilencvenes években mintegy ötezren fordítottak hátat Alekszandrovszknak. A hivatalos adatok mégis szaporulatot mutatnak. 1959ben a városnak 22 206 lakosa volt, 1967ben 20 500, 1992-ben 19 400, 1999-ben 23 400. A növekedés magyarázata, hogy egyre több szomszédos kistelepülés ajánlja magát a járási székhely oltalmába, ahogyan a kiscsibék húzódnak a kotlós szárnya alá.

n Ülünk a dzsipen, amit az oroszok “vezgyehodnak”, azaz mindenüttjárónak becéznek. A mindenütt most azt jelenti, hogy használatból kivont, jórészt gazzal benőtt úton megyünk a Kap Jonkheer és a világítótorony felé. Fentről az Ohotszki-tengerre látunk; a bal felőli sziklacsoport a Három Fivér, jobbra pedig a kevésbé ismert Három Nővér látható. A tenger fölött sirályok raja köröz. Itt állt 1890. augusztus elején Anton Csehov későbbi színműveinek motívumaitól körülvéve. Igaz, a cseresznyéskert hiányzik a tájból. A világítótorony – 1896-ban épült, Csehov még nem ezt látta – régóta omladozik. A talajerózió teszi, hogy szinte Pisában is állhatna. Körülöttem minden elvadult, szétzilált, és főleg védtelen – város és falu, kultúra és természet. Pontosan olyan most Szahalin, amilyennek a helyi közmondás leírja: “Tenger körös-körül – és búbánat belül.”

n A kikötő sem ad életjelet, miközben egészen közel jutunk a hatalmas víztükörhöz. Az elhagyott dokkok, műhelyek és irodaépületek olyanok, mintha a szocialista iparosítás monumentális tájmúzeuma lennének. Egy tűzfalról önkéntelenül gúnyos jelszó mered ránk: “Üdvözlet a tenger munkásainak!” A felhívás kétségkívül költői, annál is inkább, mivel Victor Hugótól kölcsönözték, akinek Traveilleurs du merje több szovjet nemzedék kedvenc olvasmányai közé tartozott.

n Hogy mikor, miért és milyen körülmények között zárták be a kikötőt, nem tudom kideríteni. A város történetét ismertető félhivatalos, első osztályú, csillogó papírra nyomott brosúrában ezt olvasom: “1993 – az Alekszandrovszki Vámhivatal megnyitása.” Még 1994-ben is ekként dicsekedtek az Atlas of Sakhalin Region bevezetőinek szerzői: “A mai Alekszandrovszk ipari központ és tengeri kikötő.” Persze tudjuk, hogy az ezt követő, talán legsoványabb esztendő, 1995 sok hasonló tartalmú közlést fosztott meg időszerűségétől, és az új térképeken egyre több település neve mellett olvasható a “nyezsil.” (lakatlan) rövidítés.

n Alighanem Duéval, Alekszandrovszk elővárosával is ez fog történni, miután megszűnt a szénkitermelés. Az egykori iparvidékre már csak a groteszk vagy inkább tragikomikus óriásplakát emlékeztet: “Gondoskodjunk a megbízható munkáról!” A bányászoknak, akiket ezzel a jelszóval igyekeztek több termelésre ösztönözni, ma már hűlt helyük Duéban. A főutca pontosan olyan, amilyennek Csehov látta a sziget lepusztuló településeit: “A házak felét már elhagyták a lakók, félig romokban hevernek, és a sötét, keret nélküli ablakok olyanok, mint a szemüreg a koponyán…”

n Mégis: Alekszandrovszkban van valami összetéveszthetetlen, valami szerves. Ha az ember a Szovjetszkaja utcán sétál, és hallja, hogy azt valamikor Nyikolajevszki utcának nevezték, vagyis nevével a legközelebbi szibériai városra utalt, akkor egy pillanatra helyreáll a kizökkent idő, a történelem, amelyben az utca 1920 és 1925 között viselt japán neve, a “Bizen macsi” legföljebb lábjegyzet. Ugyanígy tudható, hogy a Dzserdzsinszkij utca már ötven éven át létezett Alekszandrovszkajaként, mielőtt a Cseka alapítójáról nevezték volna el, ugyanúgy, ahogy a japán megszállás idején a Szuvo macsi elnevezést oktrojálták rá. És vannak utcák, amelyek már 1917 előtt névváltoztatást éltek meg. Ilyen az Arkovói, amelyet később felváltott a büszke-szerény Malaja pervaja (Kis Első) Alekszandrovszkaja utcának hívtak, vagy a Tonnyelnaja, amely a balsikerű duéi alagútépítésre emlékeztet.

Timovszk, avagy a vigasztalanság

n Nem Anton Csehov, hanem Ivan Goncsarov volt az első orosz író, aki Szahalin szigetére lépett, mégpedig 1854 nyarán – ez is oka lehetett, hogy Csehov Szuvorinhoz írott leveleiben alig leplezett ellenszenvvel emlegeti pályatársát. Tőle eltérően Goncsarov VIP-utas volt – Putjatyin herceget kísérte el diplomáciai küldetésére a Pallada fregatton. Úgy látszik, Szahalin az Oblomov szerzőjét nem érdekelte, a “félvad bennszülöttekről” gunyoros európai leereszkedéssel ír, és ekkor – túl a hosszú tengeri út felén – már oly nagy honvágy gyötörte, hogy útinaplójában német eredetiben idézi Goethe Mignon-dalát: “Dahin! Dahin!” (Oda! Oda! – mármint Szentpétervárra.) Mégis kapott egy fokot a keleti partvidéken, az a timovszki panzió pedig, amelyben helyet foglaltunk, egyenesen, a büszke Hotel Fregatt nevet viselte.

n A gondnoknő egy kis szobában ült, amelynek ajtaján nagyalakú naptár díszelgett, homlokán a mosolygó, magabiztos Vlagyimir Zsirinovszkijjal. A tarifa szerinti szobaárhoz hozzácsapta a szovjet időkben szokásos “külföldipótlékot”. Az összeg így is nevetséges volt, pimaszságnak inkább az ellenszolgáltatást nevezném. Egy ócska szoba mosdóval, amely mintha már negyven éve nem látott volna festéket, és elég régen felmosórongyot sem. A vécé^{2 és a zuhanyozó a folyosó}n volt, a két sodronyos ágy Nagy Katalin korából származhatott. Ezenkívül állt a szobában egy szeszélyesen működő fekete-fehér tévékészülék – kínálata a latinamerikai szappanoperákra és a régi szovjet színészekkel készült interjúkra korlátozódott. A szegélylécek mentén svábbogarak futottak versenyt, a zuhanyozó higiéniai állapota láttán pedig bizonyos megértéssel töltött el a nyivheknek a fürdéssel szembeni – Csehov által leírt – viszolygása.

n Nem állítanám, hogy engem is Goncsarovhoz hasonló elvágyódás ragadt volna magával olyan országok iránt, hol a citrom virul, de tény, hogy belső ingerültség fogott el a környezet szegénysége és csúfsága láttán, ami pedig Alekszandrovszkban egyáltalán nem zavart. Timovszk hosszúkás települése ösztönösen taszítólag hatott rám. Alighogy megérkeztem, már nosztalgiával gondoltam viszsza az egykori fővárosra, no és persze – magyar lévén – a tengerre.

n Pedig Tamara, az újságírónő egykori lakásán nem is egy, hanem egyszerre három bátyuska, vagyis pravoszláv lelkész fogadott. Az asztalt tucatnyi vendég ülte körül. Javában folyt a születésnapi ünnep, a koreai ételeket bőségesen öntöztük vodkával. Tószt tósztot követett, s a végén az egyháziakat alig lehetett megkülönböztetni a világiaktól. Ráadásul mindhárom bátyuska atlétatrikót hordott, mert az újonnan megnyílt parókiának még csak egy reverenda jutott, s azt ilyen profán alkalomra nem akarták felölteni. Egyébként mindhárman mostanában tanultak bele a papi hivatásba – egyikük az új alekszandrovszki templomba készült. Nagyon lelkesen fogadtak bennünket, és azon sem ütköztek meg, hogy kérdésükre bevallottam: nem vagyok keresztény. A zsidó származás, mondták, nem akadálya a testvéri együttlétnek. Csak a teljesség kedvéért említem meg, hogy a mellettem ülő fiatalember a sokadik pohár után bizalmasan fülembe súgta: Oroszország tragédiája a nemzetközi szabadkőműves zsidók összeesküvésével magyarázható, de engem természetesen nem sorol közéjük. Ebben maradtunk.

n Minthogy Tamarának már az éjszakai vonattal vissza kellett utaznia JuzsnoSzahalinszkba, búcsút vettünk tőle, majd testvériesen végiglejtettünk a Kirov utcán, hogy megnézzük a most épülő második pravoszláv kápolnát. Közben kórusban énekeltük a “Moszkva-parti estéket”, a “Katyusát” és az orosz népdalokat. Ha eltekintettünk a három bátyuska nyugati felírású atlétatrikójától, akár gyanútlan komszomolisták is lehettünk volna a hetvenes évekből. Igaz, ez esetben én, mint közülük a legidősebb, a helyi pártszervezet tapasztalt instruktorának szerepét játszottam volna.

n Attól a pillanattól kezdve, hogy elindultunk a sziget északi részére, semmi kétségem nem volt afelől, hogy agóniát látok magam előtt. A kiégett erdők, az elhagyott szovhozok és kolhozok a rozsdás traktorokkal és teherautókkal, a szétesett vagy félbehagyott házak a végleges romlás képét mutatták. Pedig ez az észak, mint Csehov megjegyezte, nem is észak, hanem a sziget középső harmada – feljebb akkoriban csak néhány szegényes nyivh tanya volt található rajta.

n Tomascsuk asszony, a helyi múzeum nyugdíjas alkalmazottja, aki ezekben a napokban a dzsipen kísért bennünket, és éber figyelmet szentelt benyomásainknak, a komor képet egyértelműen azzal magyarázta, hogy a “demokraták” tönkretették a szovjethatalmat. Ez a nézet meglehetősen elterjedt a szigeten, és nem jelent feltétlenül illojalitást a “demokrata” központi és helyi hatalommal szemben. Maga Jevgenyij Russzkih polgármester hívta fel a figyelmemet bemutatkozó látogatásom során (szobája falán ikonnal), hogy errefelé a szovjet viszonyok még nem tekinthetők múltnak, elvégre a társadalom mentalitását nem lehet “500 nap” alatt gyökeresen megváltoztatni – ezzel különben Jegor Gajdar korábbi miniszterelnök “ötszáz napos” reformprogramjára célzott. Persze kézenfekvő, hogy a gazdasági szerkezetet radikálisan át kell alakítani, csak éppen a veszteseknek nehéz elmagyarázni, hogy tulajdonképpen nyertesek. Márpedig a vesztesek korántsem csak az apparátusból kibukott elvtársak – azok még valahogy megvolnának –, hanem elsősorban a kisemberek.

n Tomascsuk asszony 1948 óta él Szahalinon. Arra a kérdésemre, hogy mi szél hozta a szigetre, egészen különös választ adott. Eszerint Belaruszban élt a férjével, és kisgyermekük notóriusan ágybavizelt. Orvosi tanácsra úgy döntöttek, hogy pelenka helyett az időzónát cserélik. Olyan helyre költöztek tehát, ahol a nap pontosan abban az órában kel, amikor Fehér-Oroszországban elhagyja az égboltot. Vagyis orránál fogva vezették a természetet. A fiú – azóta maga is családapa – Szahalinra érkezésétől kezdve szobatiszta lett. Szó, ami szó, gyönyörű legenda, gondoltam, ha elmesélem a nyivheknek, biztosan sárgák lesznek az irigységtől.

n Csakhogy – hadd használjam az orosz kifejezést – “kegyetlenül nagyot tévedtem”. Nyivhek, akikkel legendát cserélhetnék, nincsenek, pontosabban van a származás, de sehol a törzs. Él még Sanghi, agg nemzeti költőjük Noglikiban, de családi gyász miatt nem tud fogadni. Így hát Csir Unvdba megyünk, egy Timovszkhoz közeli nyivh településre. Csir Unvd oroszul annyit tesz: “új élet”, s attól tartok, hogy tükörfordítása a húszasharmincas évek szovjet jelszavának, amelyet a leningrádi Északi Népek Intézetének idealistái ötlöttek ki, mielőtt a Gulagra kerültek. Az “új élet”, a velejáró gazdasági mutatók és a kikényszerített gabonatermesztés nem sokat jelenthetett a nyivheknek, az ő életről-halálról, emberről-állatról alkotott animista világképükkel. A szovjet funkcionáriusokban ők az orosz prémvadászok utódait látták, akik vagy őket csukják börtönbe kulákokként vagy jobb esetben gyermekeiket tuszkolják be iskolákba és egyetemekre.

n Szóval – Csir Unvd: itt áll a szovjetkorszak mintafalva, üresen, szegényen, lerombolva, Istentől elhagyottan. A faluközpontban soha fel nem épült kultúrpalota betonváza mered az égnek – vajon melyik forradalmi évfordulón készültek felavatni? Vak ablaknyílásain időtlen szél suhan át. Egy másik nyitott ablakon, egy “brezsnyevka” első emeletéről, fiatal, szőke orosz hajol ki cigarettázva. Háta mögül technozene zengi be az egész utcát. A másik oldalon, háttal a házkapunak dőlve három fekete hajú, ferde szemű kislány áll. Leplezetlen kíváncsisággal néznek bennünket. Egyikük sárga orkándzsekit visel “Borussia” felirattal. Ajka lángvörösre festve, haja kontyban; kicsi, vékonyka, legföljebb tizennégy éves lehet. Köszönök neki, és oroszul beszélgetünk:

n – Beszélitek az anyanyelveteket?

n – Semmilyen nyelvet nem beszélünk. Nincs kivel.

n – És az iskolában?

n – Milyen iskolában? Nem járunk iskolába.

n – Hogyhogy? Hány éves vagy?

n – Húsz.

n – És mit csináltok? – Most veszem észre, hogy másik kettő sem kifejezetten gyerekarcú, noha az elsőhöz hasonló növésű.

n – Semmit – feleli a másik lány, és megvonja vállát. – Nincs munka.

n – Otthon segítünk – szól közbe a harmadik.

n – Még táncolni se lehet – mondja a húszéves, és fejével a betonkolosszus felé int. – Nem építették meg.

n – És mi van itt még érdekes? – kérdezem, csak hogy el ne ejtsem a fonalat.

n – Hát a temető! – Az utca végére mutat. – Ott égetik el a halottakat.

n A temetőből alig látni valamit. Nemcsak azért, mert az egész területet benőtte a gaz, hanem azért is, mert a nyivhek örök álmát seregnyi szúnyog őrzi. Nagyok, agresszívak, nem hagyják magukat elhessenteni. Néhány percre mégis megnézzük a sírokat. Vannak köztük igazi, kerítéses nyivh sírdombok, körülöttük használati tárgyak – pénzdarabok, botok, régi cipők és más. A legtöbb sírhely azonban viszonylag új. Némelyiken vörös csillagos obeliszk jelzi, hogy az elhunyt részt vett a Nagy Honvédő Háborúban.

n Később a községházán egy orosz hivatalnoknő pontos számadatokkal szolgál. Eszerint Csir Unvd község lakossága 279 fő, közülük 205-en tartoznak az északi népek csoportjához. A legidősebb nyivh falubeli Olga Aszmun, született 1913-ban. 38 gyerek jár bölcsîdébe és óvodába, 34 iskolába.

n A temetőtől visszafelé jövet szembetalálkozunk egy gyerekcsoporttal, szép, fiatal nyivh tanítónő vezeti őket. Négytől tízévesek lehetnek, bár most már vigyáznom kell a becsléssel. A legkülönbözőbb módon, de mind melegen vannak öltözve. Van, aki vastag harisnyanadrágot visel, mások szovjet iskolásegyenruhát – fekete kötényt fehér gallérral. Egyik-másik kislányon házilag varrott tarka szoknyácskát látok, hajukban szalag. Fiú alig van a gyerekek között. A Tim folyócska felől jönnek, az iskolába tartanak, ahová bennünket is várnak.

n A bölcsőde, az óvoda és az iskola egy épületben van, és meglepően jól felszerelt. A kicsik szép, tiszta szobában alszanak, a padlót kínai szőnyeg borítja. A népművészeti kabinetben videokészüléket és egy szekrénnyi népviseletet tartanak. Miközben 10 rubelért káposztalevest és rizseshúst ebédelünk – nem olyan ízletesen, mint Alekszandrovszkban –, már készül nekünk az előadás.

n Az udvaron két bakra helyeznek egy deszkát. Két nemzeti viseletbe öltözött nyivh asszony – Antonyina Szkalisina és lánya, Nagyezsda – ezen veri az ütemet. Közben nem énekelnek, hanem ritmikus szöveget mondanak. Két kisfiú táncol hozzá. A szövegek rituális mondókák, ilyenfélék:

n Császármadár fenn a fán,

n néz egy embert odalenn.

n Pam-pam, fenn a fán

n jót nevet az emberen.

n Tomascsuk asszony elégedetlen. Amikor a dzsipen arra a megjegyzésre ragadtatom magam, hogy a nyivhek alighanem hamarosan kihalnak, hirtelen kijön a béketűrésből. – Hogyhogy? – kérdezi felháborodottan. – Hiszen még nekik megy a legjobban! Vlagyivosztokba viszik őket vendégszereplésre, meg üdülni! Mindent megkapnak! Egyáltalán: minek mindent ennyire sötéten látni? Mire jó ez a kritizálgatás (krityikansztvo)? Maga ezt ott közölni akarja? – És ebben a homályos helymegjelölésben hét évtized politikai kampányai üzennek vissza, mintha a dzsip elülső és hátulsó ülése között vasfüggöny hullt volna alá.

n Valójában semmire sem vágyom jobban, mint egy csipetnyi optimizmusra ekkora hanyatlás láttán. De hát kevés okom van rá. Kétségkívül megható Baba Varja, a nyolcvanöt éves anyóka a Timovszk melletti falu szélén, amikor azt mondja: “Én vagyok az élő lakat.” Vagyis: ha ő meghal, bezárhatják az egész települést. Gyerekei a városban laknak, és “kenyeres napokon”, amikor nyitva tart a legközelebbi élelmiszerüzlet, bevásárolnak neki. Akárcsak a haldokló kátorzsnyik-unokának, akit lányai keresnek meg másodnaponta romos kunyhójában – olyankor meg is mosdatják. Szinte mozdulatlanul fekszik, és bár Tomascsuk asszony erősen kapacitálja, sem elődeiről, sem önmagáról nincs kedve beszélni. Bűzös ágya fölött szúnyogok zümmögnek, a padlón legyek lepik be a tésztamaradványokat. Meg kell adni, hogy ezúttal Tomascsuk asszony is tanácstalan. “Ez az ember – kommentálja a sikertelen látogatást – valamikor nagyszerű traktorista volt, a Munka Hőse.”

n Sic transit gloria mundi – mondanák a keresztények. De hát a nyivhek sem mondanak mást: “Császármadár ül a fán, / néz egy embert odalenn. / Pam, pam, fenn a fán, / jót nevet az emberen.”

n Szombat reggel, mielőtt a megbeszélt időpontban Tomascsuk asszonnyal találkoznék, bemegyek a postára. Juzsno-Szahalinszkba akarok telefonálni, hogy jelezzem, mikor érkezem az éjjeli vonattal. A telefonos-kisasszony azzal a hírrel fogad, hogy megszakadt az összeköttetés, mert Uglegorszkban földrengés volt, hat ball erejű, úgyhogy valószínűleg a vonatközlekedés is szünetel. A gondolat, hogy esetleg a Hotel Fregattban kell víkendeznem, szorítva hat le keblemre. Berlinbe vágyok (“Dahin! Dahin!”), míg útitársam inkább az alekszandrovszki szép napokat szeretné megismételni.

n A föld reggel negyed kilenckor mozdult meg – nem sokkal előtte Uglegorszk kutyái és macskái nyomtalanul eltűntek, ám az epicentrum szerencsére a városon kívül volt, s így a földindulás viszonylag kevés kárt okozott. Nagyobb volt a lélektani sokk, hiszen mindenki emlékezett még az 1995-ös nyeftyegorszki tragédiára, amikor egyetlen májusi éjszakán az egész kisváros eltűnt a föld színéről. A moszkvai katasztrófaminisztérium másnap orvosokat és pszichológusokat küldött a szigetre – az utóbbiak arról győzködték a környék lakóit, hogy nyugodtan visszaköltözhetnek házaikba.

n Ezen a napon Timoszktól délre vitt az utunk. Először Beloje Szelo (Fehérfalu) községben álltunk meg. Csehov még Andreje-Ivanovszkoje néven emlegeti, akkoriban 382 száműzött telepes lakta, köztük katolikusok, lutheránusok és mohamedánok. Később ötezer lakosú nagyközség lett, de ma már csak 188-an élnek itt, jobbára nyugdíjasok. Az egykori kátorzsnyikok által épített viskókat keresve viszonylag új faházra bukkanunk. Idős házaspár lakik benne tizennégy éves leányunokával – a szülők JuzsnoSzahalinszkban dolgoznak. A szép, tiszta tekintetű kislány naponta öt kilométert gyalogol az iskoláig, majd vissza. Egyébként rajzol és olvas; olykor, ha a villamos művek Fehérfalut homályba borítják, gyertyafénynél. Azonkívül tárgyakat gyűjt a kátorga korából. Kis múzeumából megmutat egy lyukas nyelű kanalat – a fegyencek ruhájukhoz kötözve hordták az efféle kincseket. Amikor megkérdezem, nem vágyik-e el innen, pátosz nélkül feleli, hogy Beloje Szelót a hazájának tekinti. Mintegy nyomatékul vigyázzba áll, és elszavalja Igor Szeverjanyin költeményét, amelyet a költő a húszas években, észtországi emigrációjában írt:

n A pogromot, háborút megvetem én,

n S bármi fajt sújt, az önkényt e korban.

n De Oroszhon a házam, Oroszhon enyém:

n Ahogy él, piszokban és porban.

n Megnézzük még Palevo község határában “Csehov kövét”, egy jókora sziklát, amelyen az író állítólag útközben megpihent, majd továbbmegyünk Rikovszkojébe, amelyet ma Kirovszkojénak neveznek az 1934-ben meggyilkolt leningrádi pártvezető után. Itt egy nyugdíjas özvegyasszonyhoz térünk be, aki azzal büszkélkedik, hogy a “Szahalin” szerzője abban a házban lakott, amely most az övé. Miért nincs emléktábla, kérdezem. Az asszony keserűen legyint: “Nem törődnek azok már holmi emléktáblákkal, hiszen még a nép mindennapi kenyerével sem törődnek.” Valaha a kirovszkojei könyvesboltot vezette, amikor Kirovszkojénak könyvesboltja volt (diszkóklubja van még). Csinosan berendezett lakása tele van könyvekkel – a polcon Brontë “Eyre Johannáját” pillantom meg –, ez a legfőbb mulatsága, no meg a konyhakert, amelynek terméséből paradicsomot és lekvárt ad nekem mutatóban.

n Megtekintem a helyi temetőt, amely eredetileg a száműzöttek temetkezési helye volt. A látható sírok zöme szovjetkori, csak néhány fakereszt utal a kátorga halottaira. Hirtelen szembeötlik egy nyilvánvalóan régebbi, díszes sírkő: Butakov, a rettegett börtönparancsnok és hitvese nyugszik alatta – egykori rabok nevét egyetlen sírdombnál sem sikerült leolvasnom.

n Jó volna továbbmenni déli irányban, hogy láthassam a Csehov könyvében említett Valza és Longari községet. Bizonyos értelemben kötelességet rónék le ezzel, hiszen a “Szahalin” szerzője elég egyértelműen fogalmaz: “Ezt a két telepet, amelyekben csak most kezdődik az élet, más szerzőnek hagyom, aki majd jó úton eljuthat oda, és közelről láthatja őket.”

n Ez a szerző éppenséggel én is lehetnék. Csakhogy Tomascsuk asszony nem akar Longariba menni, az már túl van a Timovszki járáson, nem az ő asztala, és a sofőr is ódzkodik a további 30 kilométernyi távolságtól. A jó utakról inkább ne beszéljünk. Valza község amúgy sem létezik már (nyezsil. – rövidít tapintatosan a térképész), Longariról pedig annyit tudni, hogy volt ott valamikor egy “Pionyer” nevű híres kolhoz.

n Mégis nyomott hangulatban indulok vissza Timovszkba, és ez nem kerüli el Tomascsuk asszony figyelmét. A Fregatt előtt mintegy engesztelésül ünnepélyesen fazéknyi maga készítette orosz palacsintát nyújt át nekem. Udvariasan szabadkozom, miszerint cukordiétám mellett a fazék szénhidráttartalma mintegy hatheti szükségletem fedezné. Mire ő ugyanazzal a kérlelhetetlenséggel, amelyet világnézeti kérdésekben tanúsított, ezt feleli: “Csepuha! (Bolondság!) Én is cukorbeteg vagyok, mégis mindent megeszek.”

n Ezzel a fegyverszüneti aktussal zárul kétnapos együttlétünk.

n ¹A “privatyizacija” szót Oroszországban “prihvatyizácijá”-nak mondják a “prihvatyity” (= vmit magához ragadni, elorozni) ige gúnyos főnevesítésével.

n 2 Néhány dicséretes kivételtől eltekintve kevés köztisztaságilag igazán elfogadható vécét láttam a szigeten – nyilvános illemhelyet pedig egyetlen településen sem. Csehov így írt erről a kényes kérdésről: “Most pedig a félreeső helyről mondok néhány szót. Köztudomású, hogy az orosz emberek óriási többsége megveti ezt a kényelmi berendezést.” Annyi változás mégis történt, hogy a szahalini sajtóban legalább vita van a nyilvános illemhelyekről, pontosabban azok hiányáról. Ottjártamkor több cikkíró követelte, hogy Juzsno-Szahalinszk, illetőleg Korszakovszk főbb terein újítsák fel ezeket a szovjet korszakban még imitt-amott fellelhető intézményeket.