A Mozgó Világ internetes változata

Hegyi Gyula

A régi-új Berlin

n Az új Berlin központja a Potsdamer Platz. Ez a mondat normális történelmű város esetében annyit jelentene, amennyit szó szerint jelent. A város épül, fejlődik, s a régi centrum helyett új központ köré szerveződik az élet. Berlinben a városközpont változása is tömény politika, a huszadik századi történelem esszenciája. A régi Berlinnek egészen a második világháborúig a Potsdamer Platz volt a központja. A tér számtalan régi filmfelvételen tűnik fel a nagyvárosi életforma sűrített jelképeként. Emeletes buszok, fürge villamosok, kávéházi teraszok előtt nyüzsgő tömeg, villanyrendőr, nőies férfiak és férfias nők, egy négymilliós nagyváros erőt és dekadenciát sugárzó hangulata. Hagyományos szerzők méhkashoz hasonlították a metropolis nyüzsgését, de a régi felvételeket elnézve volt benne valami a mechanikus játék suta bájából is. Mintha egy titokzatos lendkerékkel húzták volna fel az egész fémes menazsériát, hogy polgár, szolga és rendőr, automobil és villódzó fémreklám eljátssza a moziban ülő falusi suttyóknak és kisvárosi nagyságáknak a “mondén nagyvárost”.

n Fritz Lang Metropolis című némafilmjének makettvárosa és a régi Potsdamer Platz makettesített élőképe meglepően hasonlít egymáshoz – s nem csak azért, mert az eredeti kópia és a régi tér egyaránt elpusztult a második világháború viharában. Ama régi Berlint a századfordulón mesterségesen duzzasztották fel a diadalmas német császárság fővárosává, s az 1918-as vereség után a császárát és porosz királyi státusát vesztett város jobb példa híján Amerikát kezdte utánozni. Dekadenciában és toleranciában valószínűleg túl is szárnyalta a nagy példaképét, amelyet visszafogott a maga álszent értékrendje. A weimari idők Berlinjéről az Anhalter Bahnhofon leszálló kelet-európaiaknak automatikusan az “amerikaiság” jutott eszükbe, noha legtöbbjük Amerikát csak a mozgóképekből ismerte. Ez a Berlin a szerelem szabadságával, a test kultuszával, a szociális gondoskodás biztató kezdeteivel, a Bauhaus rációt álmodó, kék-fehér funkcionalizmusával a huszadik századi demokrácia egyik legrokonszenvesebb kísérlete volt.

n De valahogy a kezdetektől beleépült a rontás is. Talán egyetlen más városban sem hittek annyian és olyan szenvedélyesen a szélsőséges politikai eszmékben, mint a húszas-harmincas évek Berlinjében. S minél szenvedélyesebben hittek, annál kevésbé viselték el a demokráciát. A náci verselő, Horst Wessel és kommunista ellenfelei utcai összecsapása a weimari Berlin egyik legjellegzetesebb története. Rohamosztagosok közé keveredett fiatal költő, romantikus társaságban félvilági nőkkel és kurvákkal, szent áhítatban masírozva és sörözgetve a horogkereszt jegyében – s velük szemben másféle szent áhítattal szervezkedő munkások és értelmiségiek, a nemzetköziség vörös lobogója alatt. Kocsmák és pártházak közt hullámzó tömeg, amely abban mindenesetre egységes, hogy ami van, az elviselhetetlen. Horst Wessel és a hasonlóképp meggyilkolt kommunista aktivisták történetében egyedül a rendőr és kórboncnok képviselte, hivatalból, a demokráciát. S ennyi kevés volt a fennmaradásához. A szélsőséges erők győzelméről kisebb könyvtárat összeírtak már, de kevesebben tűnődnek el azon, hogy miért nem hittek a demokráciában a weimari Berlin demokratái. S ha hittek, miért nem tudtak ugyanolyan szenvedélyesen kiállni és harcolni a demokrácia jegyében, mint ellenfeleik tették a parádék és szónoklatok eufóriájában? A régi, dekadensnek és toleránsnak nevezett, de leginkább csak szégyenlős szemérmességgel demokrata Berlint előbb a lelkében pusztították el a rohamosztagosok. A többit aztán elvégezték az angolszász bombázó repülőgépek és a szovjet ágyúk.

n A Potsdamer Platz első volt a fényben és első lett a pusztulásban is. Az ötvenes-hatvanas évekre Berlin nagyjából felépült a romjaiból, zömében modern épülettömbökkel és (sajátos módon inkább keleten) néhány műemlék restaurálásával. A zónahatár és később a fal két oldalán külsőleg rendezett városkép jelezte az újjáépítés sikerét. A Potsdamer Platz rommezőjét azonban pontosan kettészelte a fal, amely itt ráadásul pajkosan áradó tavaszi patak módjára hetyke kanyart vett. Nagy, üres sivatag volt évtizedeken át a nevezetes tér szögesdróttal, farkaskutyákkal, Trabant-szerű keleti terepjárókkal. A nyugati részen volt egy vadászles, onnan jól láthattuk a kiszélesedő, több futballpályányi senki földjét. A nyolcvanas években egy barátom barátja lakott a Potsdamer Strassén, pesti disszidens fiú, akinél átboroztunk néhány estét a hosszúra nyúlt ifjúság alkonyán. A fiú német földön a rend és tisztaság megszállottja lett. Egyszer egy amerikai stewardess érkezett hozzá, a New York–Berlin járatra kérve magát egy szeretkezés kedvéért. A lány mesélte reggel kicsit nevetve és nagyon meglepődve, hogy amikor az aktus kezdetén még kortyolt egyet az ágy mellé kikészített pezsgőből, akkor a barátunk (visszanémetesített családneve megegyezett egy hazai munkásmozgalmi vezérével) meztelenül és merev állapotban kiszaladt a konyhába elmosni a poharat. Újnémet lelke nem viselte volna el, hogy mosatlan pohár mellett adja át magát a szerelemnek. De akármennyire németnek is hitte magát, ha kiléptünk a házából az utcára, azonnal megéreztük a török bazár hangulatát a Potsdamer Strassén.

n Normális városok úgy szoktak véget érni, hogy egyre alacsonyabbak a házak, tágasabbak a kertek, aztán erdők és szántóföldek következnek, s szép lassan elfogy a városi civilizáció. Nyugat-Berlin azonban ebben a negyedben azzal fejeződött be, hogy az egykori Potsdamer Platz felé szaladó zsúfolt, nagyvárosias Potsdamer Strasse hirtelen áthatolhatatlan falba ütközött. Ettől aztán úgy megsértődött, hogy szép kimenő ruhája helyett ócska slafrokot öltött magára, s elhagyott asszonyok módjára magát büntette a rászakadt magányért. Ahogy közeledett a fal, úgy lett az utca egyre lepusztultabb és balkániasabb. A barátunkhoz menet olykor tettem egy kerülőt, s elsétáltam az utca végén álló vadászlesig. Az eszemmel tudtam, de valójában képtelen voltam elhinni, hogy a poros sivatag helyén valaha az egységes Berlin központja, az elegánsan nagyvárosi tér állott. Ez legfeljebb kultúrtörténeti adaléknak látszott, amelyről az ember értelmiségi társaságban cseveg és rémüldözik. A valóság a Potsdamer Strasse volt, török gyorsbüfével, kilós ruhák boltjával és a magyar-német srác kínos gonddal rendben tartott lakásával a rossz városszéli negyedben, a berlini fal tövében. Ez a valóság masszívnak és rendíthetetlennek látszott egészen az utolsó pillanatig. Sőt volt egy-másfél év, amikor mi, magyarok már minden megkötés nélkül utazgathattunk a két Berlin között, de a keletnémetek még nem: ez is azt a babonát erősítette bennünk, hogy a berlini fal az örökkévalóságnak épült.

n A kettéosztott Berlin két városközpontja a Zoologischer Garten és az Alexanderplatz volt. Nyugat és Kelet, kapitalizmus és szocializmus, szabad világ és béketábor: ezeket az elvont fogalmakat testesítette meg háború utáni formájában a Zoo és az Alex. Néhány évvel a fal leomlása után meglepetve vettem észre, hogy a két tér valójában mennyire hasonlít egymásra az ötvenes-hatvanas években felhúzott házaival és az S-Bahn fém-üveg dobozával. Sivár és lélektelen mindkettő, afféle pályaudvari előtér, amely jobb városokban messze esik az ünnepelt belvárostól. De amíg állt a fal, ilyesmire gondolni is szentségtörés lett volna. A fal felépülte kettészelte Berlint, s a régi belvárosban fekvő Potsdamer Platz helyett a két fél-város két új városközpontot épített magának a romokból. S e két városközpont tüntető módon reklámozta a maga rendszerét, a nyugati és a keleti világ jelképeként mutatva fel magát a berlinieknek és az idelátogatóknak.

n A Zoologischer Garten (más néven Bahnhof Zoo, vagy egyszerűen Zoo) több tekintetben is kísértetiesen hasonlít a budai Moszkva térre. Ha lehet, még annál is rondább és kuszább. Mágnesként vonzza a legkülönbözőbb emberroncsokat, elsősorban a kábítósokat, az alkoholistákat és a hajléktalanokat. Ahogy a Moszkva tér határai elmosódnak, s észrevétlen tűnik át a Széna térbe és a Szilágyi Erzsébet fasorba, úgy a Zoo-állomás előtti térről sem tudjuk megmondani, pontosan hol is végződik. A pályaudvarral szemközt, az Állatkert oldalfalánál? Odébb, a második világháborúban lerombolt Emléktemplom demonstratív gesztussal meghagyott romjainál? Vagy messze távolabb, a körbeforgó Mercedes-csillaggal koronázott Európa-központnál?

n Ma már mulatságos belegondolni, hogy ez a kebabszagú, piszkos és lerobbant tér a fal évtizedeiben a Szabad Világ egyik előretolt bástyájának számított. S amikor felmentem a Zoo Palast mozival szemközti ház első emeletén levő kínai étterembe, leültem a hajótatszerűen kiugró sarokba, s egy búzasör mellett elfogyasztottam az édes-savanyú halat, Márai-hősnek érezhettem magam, aki a térre lenézve megérti végre, mi is az a szabadság. Jó soromnak hála addigra már Párizsban, Stockholmban és másutt is megismerhettem ezt a “szabadságot”, értelmiségi körökben forgolódva és nyitott szemmel még annak a korlátait is. De a Zoo kínai vendéglőjének tatjáról lenézve a “szabadságot” a maga brutálisan egyszerű, hidegháborús és vásári megjelenésében szemlélhettem. Jó volt, tetszett. És nincs helye az utólagos értelmezésnek, mert a fal leomlásával egészen más világ kezdődött, amelyben a korábbi fogalmak használhatatlanok lettek. Azóta a Bahnhof Zoo környékét bátran láthatom lepusztult térnek is.

n Mégis, Christiannal és Marionnal találkozva a mai napig itt adunk egymásnak randevút, szemben a Zoo Palast mozival, hogy aztán együtt autózzunk át Kelet-Berlinbe, leginkább a Prenzlauer Berg negyedbe. Amelyet a kilencvenes évek elején először én mutattam meg nekik, budapestiként Kelet-Berlin legjobb kocsmanegyedébe invitálva az őshonos nyugat-berlini barátaimat. És én hívtam fel a figyelmüket az egyik Prenzlauer Berg-i ház falán arra a graffitire, amely négy szóba belesűrítve kifejezte az egész “újraegyesítés” görcsét. “Kinderbibliotek bleiben, Wessis raus!” A gyermekkönyvtár marad, a nyugatiak pedig takarodjanak! A környék lakosságát nyilván felkavarta, hogy bezár az államszocializmus kevés vitathatatlan erényei közé tartozó gyermekkönyvtár, melynek szomorú vége sokak fejében összemosódott a rendszerváltozással és a nyugatiak arrogáns hatalomátvételével. Ha jól meggondoljuk, az egész NDK-állam is hasonlított egy gyermekkönyvtárra, amelyben pedagógiai okokból szigorúan megválogatott könyvek várták a kiskorúnak tekintett, ám humánus megfontolásból nevelhetőnek ítélt közönséget. (Hitlerek jönnek és mennek, de a német nép marad, mondta volt Sztálin a legenda szerint azoknak, akik még keményebb megtorlást sürgettek a németek ellen.) Valódi és szimbolikus gyermekkönyvtárak bezárása általában fájdalommal jár, az ember könnyen nosztalgiát érezhet a könyvtáros nénik iránt, akik mindig a helyükön voltak, s nemcsak a könyveinket, hanem az életünket is katonás rendben tartották. S akik a pénzt valami alantas dolognak tartották, amelytől jobb megkímélni az ideák világát. De egyszer mindenki kiöregszik a gyermekkönyvtárból, akár jönnek a szőrös szívű wessik, akár nem.

n Az Alexanderplatz ma mintha jobb bőrben lenne, mint a Bahnhof Zoo környéke. Én ama régi világban inkább csak átutaztam erre, akkoriban minden percet sajnáltam, amit nem Nyugat-Berlinben töltöttem. De azért emlékszem az állomásra, a sörözőre, a gyorsétteremre, ahol meghatározott időrendben, csoportos ültetés szerint lehetett ebédelni. Akkor még nem szelte át villamos a teret, ez már a régi-új idők jele. (Házi használatra Berlinben “régi-újnak” gondolom azt, ami valaha régen a fal és a háború előtt létezett, s most diadalmasan feltámadt poraiból: “új-réginek” pedig a kettéosztott város sokáig korszerűnek hitt, de 1989 után hirtelen elavult jellegzetességeit. Régi-új például a Brandenburgi kapu alatt átpöfögő emeletes busz, a látványosan bővülő villamoshálózat, a keleti városrész kávéházaiban megjelenő tonettszék és a nyugati részen a legendás Tempelhofi repülőtér, amelyet több évtized után kapott vissza a civil légi forgalom. Új-régi, mondjuk, a Zoo környékének néhány megmaradt pornóboltja, a Budapester Strasse nyugati ötvenes éveket idéző sivár épületsora vagy a Congress Centrum körüli városközpont-teremtő kísérlet, amelyet a Potsdamer Platz feltámadása laza félmozdulattal visszalökött a nyugati perifériára.) Ilyen értelemben az egész Alexander Platz az “új-régi” idők világát őrzi fantáziátlan keleti modernizmusával. Akár a Zoo mellett, itt is egyedül a városi gyorsvasút, az S-Bahn fém-üveg doboza emlékeztet a hajdanvolt egységes Berlin stílusára. De az Alex köszöni, megvan. A tér és épületei a befektetők és a német adófizetők pénzén rendezettebbek lettek, van csábító nagyáruház, és nem kell már sorban ülni az egyenkosztért. Másfelől megmaradt a világóra, az utcai kolbászárus, és a tömegközlekedésben továbbra is az Alex maradt Kelet-Berlin központja. A nyugati rész hajléktalanjai és kábítósai egy évtized után sem szoktak át ide a Zoo mellől.

n Az “új-régi” Zoo és Alex dicsőségének kétszer vetett véget a politika. Kizárólagos városközponti státusuk 1989-ban rendült meg először, amikor leomlott a fal. Jelképes módon az újraegyesült város egyik első intézkedése a Zoo pályaudvart és az Alexander Platzot összekötő 100-as buszjárat beindítása volt. (A két tér között közlekedik az S-Bahn, a kettes számú földalatti és újabban a 200-as busz is.) A két centrum talán megfért volna egymással, de a győztes és diadalittas Német Szövetségi Köztársaság a kilencvenes évek derekán Berlint választotta fővárosának. A régi-új fővárosnak régi-új centrumra is szüksége volt, s ez nem lehetett más, mint a Reichstag és a Potsdamer Platz környékén kialakuló megacentrum. Berlin központja néhány évre egyetlen hatalmas építkezéssé változott, s a város sziluettjét az egész Európából idetelepített óriásdaruk határozták meg. Az építkezés a civilizált nyugati viszonyokhoz képest elég brutálisan beavatkozott a városlakók életébe, éveken át megszokott volt a “legjobb negyedekben” a sártenger, a deszkafalak közti gyalogösvény, a zaj, a szitáló por és az állandósult közlekedési káosz. De a berliniek 1945 után egyszer már végigcsinálták az újjáépítést, s most – szemben az akkori “Wiederbau” kényszerével – már nem nekik kellett eltakarítani a romokat, talicskázni a téglát és keverni a betont. A búcsúzó huszadik század egyik legnagyobb beruházására Angliától Lengyelországig tódultak a cégek és az építőmunkások. Ebédidőben a Mitte városrész kocsmáiban az ember angol építőmunkásokba botlott, akik szokásos déli sörüket itták, fish and chips helyett ezúttal jó berlini kolbászok mellett. Fél évszázada felszabadítóként és megszállóként érkeztek ide a britek, most pedig vendégmunkásként az építkezésre: szerény példaként ez is jelzi, hogy a berlini fal leomlása alapvetően új fejezetet nyitott Európa történelmében.

n Mert Berlinben kétségkívül egy új nagyhatalom birodalmi léptékű központja épül. Demokratikus rendjét és kulturális szabadságát tekintve az egyesült Németország a weimari köztársaság stabilabb és működőképesebb örököse. De stílusában, dinamizmusában és geopolitikai ambícióiban ugyanakkor mégiscsak egy negyedik birodalom, a félve emlegetett és szégyenlősen fogadott Vierte Reich. Semmi sem mutatja ezt olyan érzékletesen, mint az “új várost építünk” kormányzati döntése nyomán kialakuló grandiózus városközpont, nagyjából a Lehrter Stadtbahnhof, a Friedrichstrasse állomás és a Potsdamer Platz óriási, sok négyzetkilométeres háromszögében. Minden épül itt: lakóház, minisztériumi épület, kancellária, szálloda, bank, nagyáruház, kaszinó, követség, híd, földalatti S-Bahn központ, mozi, háborús emlékmű: talán csak gabona- és rakétasiló nem. Ha felsétálunk a kényelmes rámpán a Reichstag új üvegkupolájába, és körbenézünk az új épületek végtelenjén, különösebb geopolitikai tanulmányok nélkül is megértjük: az Atlanti-óceántól a távoli Orosz Birodalomig ez az új Európa természetes központja és erőcentruma. Két világháborúban próbálták elérni ezt a németek, de egyszer sem sikerült nekik. Most, a vereség és az újjáépítés évtizedei után kemény munkával, jó gazdasággal és ügyes külpolitikával közelebb kerültek hozzá, mint fegyverrel valaha is. Jó lesz-e ez nekünk és Európának, vagy sem, nem könnyű kérdés: megválaszolását bízzuk a jövőre.

n Sokan tudják, hogy Albert Speer, Hitler sztárépítésze látványos terveket dolgozott ki a Reichstag környékének birodalmi központtá építésére. (A dekadens múlttal való szakítás gesztusaként még Berlin nevét is Germániára változtatták volna.) A Német Szövetségi Köztársaság új kormányzati negyede egy paraszthajszállal szerényebb a speeri álomnál – és határozottan eklektikusabb annál. Az új üvegkupolával megkoronázott Reichstag egyszerre kilátótorony és működő parlament, a turisták az átlátszó tetőn lenézve láthatják a mélyben tanácskozó (és műanyag székeken ücsörgő) Bundestag-képviselőket. A vadonatúj hivatalok mellett több klasszicista és NDK-időkből származó középületet is átalakítottak a parlament és a kormányzat céljaira. Ilyen a berlini “Fehér Ház”, a képviselők irodaépülete is az Unter den Linden elején. A homlokzatot és a szerkezetet leszámítva minden új, steril és hangulatilag színtelen-szagtalan. De néhány ciklus alatt majd belakják a honatyák és honanyák, köztük Christine barátném a szocdemektől. Irodájának ablakából látni a Brandenburgi kaput, Berlin egykori megosztottságának és újraegyesülésének ormótlan bájú jelképét. Bár Christine kedvel engem, lelke mélyén sohasem tudja megbocsátani, hogy a falomlás előtt én járhattam a nyugati városrészben, ő pedig nem. S bosszantónak tartja, hogy számomra akaratlanul is Nyugat-Berlin a “kályha”, a viszonyítási pont, az ismerős és otthonos berliniség. Amúgy nagymamaként is kedves, lökött csaj, aki egykori NDK-s ellenzékiként kellő távolságtartással értékeli mind a keleti, mind a nyugati világot. S nyilván eredeti, cikiző humora szerint értette volna az egykori nyugat-berlini kabaré-kiszólást: “Kein schöner Land, als diese zwei”. Szabad fordításban nagyjából úgy hangzik, egy ország sem olyan szép, mint ez a kettő. De a Reichstag környékén mostanában ritkán viccelnek. Az újjáegyesítés nevű projektbe a Nyugat gazdaságilag, a Kelet pedig lelkileg belefáradt, a korrupció a mindennapi közbeszéd fő témája lett, s az ellenzékbe szorult jobboldal elég durva eszközökkel támadja a baloldali koalíciót. A Schöder–Fischer kancellári-külügyminiszteri páros eközben a föderatív (kimondatlanul is Berlin-központú) “új Európa” tervével olyan álmokat táplál, amelyhez képest még a főváros újjáépítése is csak szerény nyitánynak számít.

n A kormányzati központból ismét a Wilhelmstrassén sétálhatunk át a Potsdamer Platz üzleti és kulturális negyedébe. A teret láttam annak idején a vadászlesről a falon áttekintve, aztán a fal leomlása után üres és szabad városi sivatagként, ahol cirkuszi kocsik parkoltak. Később buszban és autóban centiztünk előre az építkezéssel járó, örökös terelésben és dugóban. Még később, 1999 februárjában elsétáltunk ide Tamás Palival megnézni az épülő városnegyedet. A hatalmas felvonulási terület közepén már megnyílt egy rövid utcaszakasz, az Alt Potsdamer Strasse. Megindító volt látni, hogy a harmincemeletes épületvázak, az égben hajlongó daruk, a zaj és a felfordulás közepette az emberek úgy korzóztak, kávéztak és élték a városi életüket a néhány háztömbnyi elkészült negyedben, mintha nem is egy óriási építkezés közepén, hanem a Champs-Élysées-n sétálnának. Türelmük rózsát termett, 2000. februárban már a filmfesztivál is beköltözött az addigra nagyjából elkészült centrumba. Életem első évtizedei, ahogy Illyés Gyula fogalmazott, “történelmi szélárnyékban” teltek. Igazi történelemmel csak a regényekben, az öregek elbeszélésében és a történelemkönyvekben találkozhattam. 1957-ben, amikor beírattak az iskolába, ugyanaz az ember vezette Magyarországot, mint harminc esztendővel később. De a kilencvenes években meglódult a történelmi idő. Láthattam széthullani egy világbirodalmat, leomlani a berlini falat, a rommező és a halálzóna helyén tanúja lehettem egy új város felépülésének, s alighanem egy régi-új európai birodalom születésének is.

n A fesztiválpalota előtti teret stílszerűen Marlene Dietrich Platznak hívják. A berliniek immár nemcsak a szőke színésznő lábát csodálhatják (régi filmeken, fekete-fehérben, miközben hozzá hallgathatják “Az egész Berlin a lábamat bámulja” című híres dalát), hanem az utcatábláját is. (Pontosabban a tértábláját, ha lenne ilyen szó a magyar nyelvben.) A tavalyi fesztivál idején éppen arra jártam, amikor néhány tüntető sebtében kicserélte a táblát a Leni Riefenstahl Platz felirattal. S közben magasra tartottak egy posztert, amely “hazaárulónak” nevezte Marlene Dietrichet, aki nem kért Hitler szívélyes marasztalásából, és a háború végeztével amerikai egyenruhában tért vissza Berlinbe. Leni Riefenstahl, Hitler kedvenc rendezőnője és a szállongó pletykák szerint szeretője a német film különös, fekete angyala. A náci hatalomátvétel előtt még a kommunista Balázs Bélával filmezett, egy produkció kedvéért a hegymászásba is beletanult. A náci rezsimben aztán megrendezte a nürnbergi pártkongresszust dicsőítő Az akarat diadalát és az 1936-os berlini olimpiát északi árja hőseposzként bemutató dokumentumfilmjét. Túlélt mindent és mindenkit, kortalan és elpusztíthatatlan démonként mélytengeri filmeket készített, egzotikus törzsek között forgatott, de a német kultúra sohasem fogadta vissza. Mondják, másoknak többet is megbocsátottak, még a Jud Süss rendezője is forgathatott az adenaueri Németországban. Riefenstahl asszony talán túl szép, túl nő és túl tehetséges volt ahhoz, hogy elnézzék az árulását. Az alkalmi tüntetők igazi német precizitással készültek fel az akcióra. A magukkal hozott Riefenstahl-tábla centiméternyi pontossággal beillett a régi helyére, nyilván jó előre lemérték a hosszú, keskeny berlini utcatáblát. Kedvem lett volna vitába bonyolódni velük valami olyanformán, hogy Riefenstahl filmjeit érdemes megnézni és tanulmányozni, de a nyilvános elismerés vele szemben igenis a jó ügy mellett kiálló Marlene Dietrichet illeti meg. Aztán mégis a könnyebb megoldást választottam. Bementem a vetítésre, s mire kijöttem, természetesen ismét Marlene Dietrich asszonyé volt a tér és a dicsőség.

n A Marlene Dietrich téren öblösödik ki a Potsdamer Platz egyik jellegzetessége, a kis patakból szélesebb tóvá és itt-ott már mesterséges mocsárrá váló Urbane Gewasser. (“Városi vizesítés”, fordíthatnánk ironikus pontoskodással.) A várostervezők mindenre képesek azért, hogy egyrészt eltüntessék a felesleges vizeket, másrészt vizet fakasszanak ott, ahol fantáziájuk szerint a városi embernek arra lenne szüksége. A tizenkilencedik század városépítészei befedték a kisebb patakokat, és eltüntették a mocsaras tavakat. Utódaik száz esztendővel később mesterséges mocsarat telepítenek a vadonatúj város főterére. Partján tudományosnak szánt ökoblabla tájékoztat arról, miért jó a vízfelszín a városnak, s hogyan alakítja természetes élővízzé önmagát a Gewasser. Felszínén vadkacsák úszkálnak, partján pedig délidőben a közeli irodaépületek fiatal alkalmazottai üldögélnek, uzsonnacsomagokkal. A víz körül öt-, tíz- és harmincemeletes házak, szállodák és irodaépületek emelkednek, díszudvarokkal, mozikkal, kávézókkal, bevásárlóközponttal. A Potsdamer Platz néven ismert üzleti és kulturális negyednek nincsenek felismerhető határai. A Tiergarten felőli oldalon beleolvadt a régi nyugat-berlini Kultúrfórum Hans Scharoun épületeivel. Ellenkező irányban, a Mendelssohn-Bartholdi Park környékén még folyik az építkezés, újabb utcákká és terekké állnak össze a házrengetegek. Repül a sok kő, ki tudja, hol áll meg. Annyi mindenesetre elmondható, hogy építészettörténeti szempontból jó időpontra esett a fal leomlása. 1989-re a nyugati világban szerencsésen lecsengett a posztmodernnek is nevezett giccsőrület, s a modern építészet visszanyerte a becsületét. A Potsdamer Platz házai és felhőkarcolói a húszas évek német Bauhausát, a New York-i magasház-építészetet és napjaink nemzetközi modernizmusát vegyítik kellemesen monumentális nagyvárosi egységgé. Akad persze egy-két vásári elem, hipermodern épületbe foglalt mesterséges műemlék, de sokkal rosszabbul is járhattunk volna, ha a posztmodern timpanonos fénykorában kezdik meg a tervezést.

n Az új felhőkarcolók többsége nemzetközi konszernek irodaháza. A magamfajta múlt századi ember már sohasem fogja megérteni, hogy az állítólagos hatékonyság korában miért van szükség egyre több és hatalmasabb irodaépületre. S egyáltalán, mit csinál álló nap az a rengeteg ember abban a végtelen sok irodában? Igaz, a nyugdíj- és egészségbiztosításban például axiómának számít, hogy míg az állami biztosítónál nagyjából öt százalékba kerül az adminisztráció, és kilencvenöt százalék jut a biztosítottaknak, addig a magáncégeknél tizenöt-húsz százalékot is elérhet a hivatal fenntartása. A számítógépesített világ, ahogy a berlini postákban, bolti kasszáknál és ügyintézésnél is tapasztalhatjuk, sokszor meglepően lassan és nehézkesen működik. Ha nem félnénk attól, hogy hamarosan leereszkedik a fejünkre egy kellemetlen fémtárgy, amit vaskalapnak is neveznek, megkockáztatnánk, hogy a hétköznapi dolgok gyakran lassabban működnek, mint a hagyományos pénztárak és irodagépek korában. De a városi életforma szempontjából előnyei is vannak a gomba módra terjeszkedő irodaépületeknek. A Potsdamer Platzon székelő nagy cégeknél jól fizetett és jól öltözött fiatalok dolgoznak, s az ő ízlésüket követve elegáns kávézók, egzotikus ízekre épülő gyorséttermek, szép boltok és kellemes ácsorgók nyíltak a negyedben. (Könyvesboltot nem láttam ugyan, de valahol eldugva bizonyosan létezik egy a Potsdamer Platz körüli városnegyedben.) A Potsdamer Platz mentes maradt attól a lélektelen grandeur-től, amely a párizsi Défense negyedet oly hideggé teszi. Itt szemmagasságig emberi léptékű tereket látunk, s az egészet belengi az internetes nemzedék lezser eleganciája. Kicsit olyan az egész negyed, mint egy egyetemi zsibongó, ahol nyüzsögnek a vizsgára kiöltözött diákok.

n És rengeteg a kerékpár. Az új Berlin egyik jellegzetessége télen-nyáron a biciklik és a biciklizők végtelen tömege. A fal leomlása mellett a biciklis forradalomnak is tanúja lehettem Berlinben. Néhány év alatt szinte minden út mellett megépült a szépen karbantartott kerékpársáv, s az irodaépületek, kocsmák, mozik környékén egész kerékpárcsorda várja jó kedélyű gazdáit. Régóta sejtem, hogy az internetben és a városi kerékpárban van valami hasonlóság, mindkettő kötetlen életformát jelent, s egy újfajta, könnyed és mégis céltudatos szabadságról szól. A kerékpárral természetesen együtt jár a hátizsák és a gyakran nyakba vetett lánc, amellyel a biciklis biztonságosan kikötözheti járművét. (Kanadában azt is tapasztalhattam, hogy a gyakori lopások miatt a bringások a két kereket is leszerelik, s beviszik magukkal a munkahelyükre vagy az iskolába: Berlinben erre még nincs szükség.) Téli estéken a havas-jeges járdákon haladó kerékpárok a pirosan villogó hátsó lámpáikkal egészen különös hangulatot sugallnak, mintha valami titokzatos szertartás papjai suhannának el mellettünk.

n Mindezzel együtt a Potsdamer Platzban van valami szigetszerűség. Egyelőre fizikailag sem épült be a városba, nem lehet “arra sétálni”, csak kitűzött célként elutazni oda. A Brandenburgi kapu és az új negyed közt az egykori nyugati oldalon a Tiergarten fái, a keletin pedig egy jobb lakótelep hatalmas tömbjei sorakoznak. Nyugat felé csatorna, építkezési és ipari terület, valamint néhány jellegtelen utca veszi körül, amelyek még nem illeszkedtek az önmagában álló, új centrumhoz. A járókelők jelentős része berlini vagy belnémet “turista”, aki jól láthatóan azért jött, hogy egyszer megnézze magának a híres-neves Potsdamer Platzot. Ugyanúgy, mint a Reichstagot, az új kormányzati épületeket és az Adler Szállót a Brandenburgi kapuval szemközt. Kelet-Berlin központjának látványos fejlődése a várostörténet ismerői számára természetes jelenség, hiszen a háború előtt keleten volt a kormányzati, egyházi és kulturális centrum. A nyugat-berliniek ugyanakkor csalódottan látják, hogy egykori irigyelt kirakatlétük látványosan leértékelődik, s lassan ismét keletre tevődik át a város politikai és üzleti központja.

n Nyugat-berlininek lenni ma amúgy is skizofrén állapot. A wessik, az egykori Nyugat-Németország lakói csendes távolságtartással figyelik az új berlini köztársaságot, amely az ő számolatlan adómilliárdjaikból építi fel önmagát, és fejleszti a keleti tartományokat. Az ossik, a keletiek a boldog banánevés röpke pillanata után rájöttek, hogy tulajdonképpen ki nem állhatják az agresszív és mindenbe beleugató wessiket. Széles körben nosztalgiát éreznek a “mi kis köztársaságunk”, a DDR kedélyessé szépülő emléke iránt. A keletiek keleti újságokat olvasnak, keleti tévéket néznek (ha ezt megérhette volna Erich Honecker), s mind bátrabban vállalják keletnémet identitásukat. A nyugat-berliniek azok, akik fizikailag keleten élnek, lelkileg pedig nyugaton, ossik lakcímük szerint és wessik beidegződéseiket illetve. Nyilván összenő majd, ami összetartozik, de lassabban, mint ahogy azt a falomlás eufóriájában sokan képzelték. Ez persze csak a berliniekre igaz: a bajorok vagy az igazi, Rajna menti nyugati németek mindig idegenkedve gondolnak az egyszerre porosz és kozmopolita Berlinre, ők nem is szándékoznak különösebben összenőni a keleti Németországgal. S valóban, Köln vagy Düsseldorf nyugat-európai város, miközben Berlinről a falomlás után ismét bebizonyosodott, hogy Budapesthez vagy Varsóhoz hasonlóan ízig-vérig közép-európai metropolis. Varsó alig hasonlít ugyan Budapesthez, de Berlin más- és másféle értelemben Budapesthez és Varsóhoz is nagyon hasonlít. Előbbihez az előző századforduló építészetében, az utóbbihoz tengeri szél járta tágasságában. S mindhármon érződik a brutális amerikanizmus, a gyors építés és újjáépítés korszakának kövekbe hagyományozódott ideges láza. E három főváros alkotja a közép-európai metropolisok egyik sajátos típusát. Azt, amelyet személy szerint annyira otthonosnak tartok. A másik a “gemütlich” típus, Bécs, Prága vagy Krakkó, amely másfajta emberek számára nyilván legalább annyira kellemes lehet.

n A Potsdamer Platz felemelkedése és az új kormányzati negyed megszületése a Zoo mellett más nyugat-berlini negyedekre is rossz hatással lett. A híres-nevezetes Kreuzberg a fal idejében a házfoglalók, az anarchisták, a művészek és a török vendégmunkások negyede volt, ahová a konszolidált polgárság kocsmázni és szórakozni járt. A füstös ivókban kabarészínészek és pantomimtáncosok produkálták magukat, a bárokban jó zenészek játszottak, s az olcsó bérű lakásokban a kukaszállító Ali mellett laktak a nyugatnémet polgárcsemeték, akiket a virágzó művészeti élet, a szabadság és nem utolsósorban a katonai behívótól való mentesség vonzott a szigetvárosba. (A nyugatnémet fiúkkal szemben a Nyugat-Berlinben élőket nem hívták be a Bundeswehrbe.) Kreuzberg csillaga most leáldozott. Eltűntek az egy estére vagy néhány esztendőre ide ránduló polgárok, s maradtak a törökök, a szegények, az alaposan megrendült jóléti társadalom hajótöröttjei.

n Az egykori nyugat-berlini szenátusnak helyet adó schönebergi városháza is visszavedlett kerületi tanácsházzá. (Rathaus németül, rendszerváltozástól függetlenül.) Kennedy elnök négy évtizede itt kötelezte el magát és a NATO-t a fallal körülvett Nyugat-Berlin megvédésére. Ich bin ein Berliner, mondta volt az erkélyről Marilyn Monroe snájdig kedvese. Pikírt németek szerint ez annyit jelent, hogy én egy berliner nevű sütemény vagyok; ha berlini emberre gondolt volna, akkor elég lett volna az “Ich bin Berliner” forma. De akkor, a hidegháború csúcspontján a nyugatberliniek a nyelvtannál fontosabbnak tartották a hálát és a megilletődést: sokan sírva fogadták Kennedy beszédét.

n Schöneberg ma ismét jelentéktelen kispolgári kerület, messze elkerülik a politikusok és az újságírók, s a végtelen hosszúságú Hauptstrasse boltjai az alsó középosztály igényeit tükrözik. Ha jól meggondolom, a Hauptstrasse persze tizenöt évvel ezelőtt sem lehetett nagyon más, de ugyanez a színvonal és ugyanez a kispolgári áruválaszték akkor egészen mást jelentett számomra. Megfejelve még a nyugat-berliniség titokzatos varázsával is. Ma alighanem a schönebergi főutca valamennyi boltja és áruháza beleférne egy nagyobb pesti plazába. Ráadásul a fogyasztói társadalomnak megvan az a tudatos és beépített trükkje, hogy alkotásai rendkívül gyorsan elavulnak. Az ötvenes években felhúzott és a hetvenes-nyolcvanas években korszerűsített nyugat-berlini áruházak és bevásárlóközpontok mára szánalmasan avíttnak hatnak az egy-két éve elkészült kelet-berlini (és budapesti) plazák mellett. Ez viszonylag új jelenség, feltehetően az amerikai nagyvállalatok terjesztették el a vírusát, hiszen az előző századfordulón épült fémvázas vásárcsarnokok még az örökkévalóságnak készültek, s messze korszerűbbnek hatnak, mint a hetvenes-nyolcvanas évek hodályai.

n Az új Berlin nem titkolja múltját, bár különösképp nem is kérkedik vele. A keleti részen többnyire megmaradtak az utcanevek, helyén áll Marx és Engels szobra a Karl Liebknecht Strasse melletti parkban, örök helyszíneként ironikus happeningeknek és nosztalgiázó megemlékezéseknek. A kelet-berlini kommunisták körében ma mégsem e szerzőpáros, hanem Rosa Luxemburg számít az első számú csillagnak. Rosa Luxemburg nő volt, lázadó intellektuel, szembeszállt a bolsevik dogmatizmussal, és protofasiszták ölték meg a Landwehrkanal partján egy akkori rendszerváltozás alkalmából. Az egyetlen keletnémet pártként is ismert PDS székháza stílszerűen a Rosa Luxemburg téren áll, alapítványa is a forradalmárnő nevét viseli, s a pártállami múlt eltörléséhez, a feministák és baloldali értelmiségiek megnyeréséhez jó ómen ez a szép és tiszta név. A PDS egykori vezetője, a nyugati tévécsatornák örökös showmanje már a főpolgármester-választásra készül. Ha megválasztják, a melegségét büszkén vállaló szocdem politikus után immár egy keleti posztkommunista lehet a régi-új birodalmi főváros első embere. Ha nem, akkor is láthatjuk még sok tévéshow-ban, mert valami ellenállhatatlan érzéke van a kamerák előtti csevegéshez.

n A Treptower Park hatalmas szovjet emlékműve is a helyén maradt. Óriási, több futballpályányi emlékmű zord szobrokkal és félháznyi kőtömbökbe vésett Sztálinidézetekkel. Az idézeteket amúgy elég ügyesen választották meg, nincs bennük szó “éberségről” meg “tisztogatásról”, ehelyett a rasszizmus legyőzését, a humanizmus és a demokrácia győzelmét hirdetik az örökkévalóságnak. Német és orosz nyelven. Feltehetően ez az utolsó hely a világon, ahol a szovjet diktátor gondolatai nyilvánosan olvashatók. Egy kőgúla tetején emlékfülke és gigantikus szobor vigyázza a tájat. Amikor ott jártam, orosz turisták és üzletemberek sétálgattak a szobrok közt. Fent az emlékmű tetején pedig két német srác fényképezte a komor és karakteres szoborgyűjteményt. Amely akármilyen óriási, kívülről szinte felismerhetetlenül simul bele a treptowi parkerdőbe. Az emlékmű békéjére cirkáló rendőrautó figyel, a németeknek nem hiányzik egy újabb botrány a nehezen megbékített Oroszországgal. A negyedik birodalom ebben a tekintetben is visszatérni látszik a Bismarck-féle második Reich geopolitikai hagyományaihoz. Merthogy a huszadik században Oroszország (rövid békülési kísérleteket leszámítva) ellenségnek számított, a tizenkilencedik században viszont a német külpolitika az oroszokkal együttműködve tartotta befolyása alatt Kelet-Európát. Néhány éve tanúja lehettem annak, amikor az Európa Tanács strasbourgi székhelyén Kohl kancellár válaszolt az európai képviselők kérdéseire. Valóban úgy viselkedett, mint egy német-római császár, az európai ügyek mindenható uraként adott választ belga és olasz, magyar és lengyel, ír és görög képviselőknek. Bármilyen kérdésről magabiztosan nyilatkozott. Az Európai Unió jelenéről és jövőjéről, a közös pénzről, a gazdaságról és a katonapolitikáról, Európa szellemiségéről, a bővítésről, az éppen aktuális balkáni válságról. De amikor egy litván asszony a Baltikumról kérdezte, egészen más hangnembe váltott át. Óvatosan és kimérten a Moszkvával való együttműködésről kezdett beszélni. Szavai és gesztusai a diplomáciai felszínt lehámozva ezt fejezték ki: igaz, hogy nagy császár vagyok, de az én birodalmamnak is van határa, a te országod már a cár atyuskához tartozik, neked ott kell instanciáznod. A nagypolitika olykor egészen hasonlatos a népmesékhez, amelyek régi történelmi tapasztalatokat szublimálnak kerek történetekké. Mindig akad bennük király, és soha sincs hatalmi vákuum, bármilyen szomorú is ezt felismerni.

n De a szovjet katonák, akikre az emlékmű kötelességszerűen emlékszik és emlékeztet, mégis meghaltak Berlin alatt a szabadságért. Megvédték az országukat, feltehetően századokra, hiszen Napóleon és Hitler után aligha akad bárki is, akinek eszébe jutna hadsereggel bevonulni Oroszországba. Saját fészkében verték agyon a náci fenevadat, ahogy egy korabeli plakát ígérte. Szétverték a rasszizmus és a zsarnokság legrosszabb formáját, ha jó dolgunkban meg is feledkeznénk róla. Emberként és férfiként meghaltak itt, s nem rajtuk múlott, hogy Sztálin és követői a szabadságot újabb szolgasággá alázták. Ha fiatal tisztként Szolzsenyicin is elesik Berlin alatt, ő is egy lenne a szovjet hősök között. Rájuk gondoltam egy idegen kultúra birodalmi díszletei között, elrejtve a parkerdő lombos fái mögött. Az emlékmű mellett kerékpárosok suhantak el, kocogók gyűrték maguk alá a kilométereket, nyugdíjasok sétáltatták a kutyáikat. Akármilyen régen volt a háború, évekkel az én születésem előtt, az ilyen katonai emlékhelyeken sohasem látszik véget érni. Megszólalnak a trombiták és újabban a rádióban a hadba hívó szavak, s a vége mindig az, hogy hazájuktól távol, gondozott parkokban vagy jeltelenül, építkezések alá darálva ott nyugszanak a katonák hamvai. Sohasem éri meg, de ezek itt mégis azért haltak meg, hogy a világ ne legyen még sokkal rosszabb annál, mint amilyen a maga üzemszerű önzésében és esendőségében általában szokott lenni.

n Gyermekkoromban sokat forgattam Karsai Elek könyvét a második világháborúról. Kissé patetikus zárósorai ma is bennem csengnek. “A Wilhelmstrassén, a Führerbunker helyén fű zöldül. Béke van.” Nem az egyetlen, amelyben a népszerű, de pártos történész tévedett. Legújabban a Führerbunker helyén, a Brandenburgi kapu és a Potsdamer Platz közti sétány mellett gondosan elkerített építési terület húzódik. Itt épül a második világháborúban meggyilkolt zsidók emlékműve. Bár építésről túlzás beszélni, hiszen a makett szerint inkább pusztaság lesz, néhány gondosan elhelyezett emlékhellyel. Sokan sokféle szempontból támadták a tervet. Egyesek őszinte esztétikai aggályból, s annyi tény, hogy az emlékhely nem is szépészeti remeklésnek készül. Mások hátsó szándékkal, de ez legyen az ő bajuk. A tervet végül Kohl kancellár mentette meg, akit zűrös pénzügyei ellenére történelmi kérdésekben ritka tisztesség és tisztánlátás jellemzett. (Említett strasbourgi beszédében elmondta, hogy ő kamasz fiúként még a háborús romok között nőtt fel, s ez határozza meg minden döntését. Gyarló volt a részletekben, de mindig értette a lényeget.) Az emlékmű koncepciója sajátos módon éppen a Karsai-féle megközelítésre adott válasz. Ne nőjön fű a Führerbunker helyén, soha ne érződjék, hogy béke van. Mindenütt másutt, de ott ne. Ott maradjon meg a háború és a terror emléke, örökre. Meglátjuk, milyen lesz.

n Ha Firenzéből vagy Koppenhágából, Splitből vagy Amszterdamból hazatérünk, akkor úti élményeinket gondosan elraktározzuk, s visszakapcsolódunk a hazai mindennapokhoz. Berlinnel kicsit más a helyzet. Berlin a dolgok rendelése során valamiképp a mi második fővárosunk is. Közép-Európa és benne Magyarország sorsa nagyrészt azon múlik, hogy az új berlini köztársaság kitart-e belpolitikájában a szociális demokrácia és külpolitikájában a békés, gazdasági és politikai együttműködéssel megvalósított expanzió mellett. Ha igen, a hazai zseb-Gömbösök és zseb-Szálasik hőzöngése kellemetlen, de lényegében ártalmatlan szégyene a demokráciának. Németország ellenében a szláv és román gyűrűbe zárt magyar sovinizmusnak csak hangja van, de nincsenek eszközei. Ha nem… De ezt most ne latolgassuk. A régi-új Berlin épül, virágzik, egy békeszerető birodalom lakható székhelye. Nem szép, de Berlinnek nem is az a dolga, hogy szép legyen. Azt meghagyja más városoknak. Berlin felépült az orosz sztyeppéktől a német-lengyel síkságon át a tengeri dűnékig húzódó lapályon, s legjobb pillanataiban európaivá szelídítette a barbárokat. Ha megmarad ebben, mindig otthon leszünk terein és utcáin, s az S-Bahnra szállva úgy érezzük magunkat, mint a saját fővárosunkban.