A Mozgó Világ internetes változata

Hetényi Zsuzsa

A posztteoretizmus kiáltványa

Eretnek gondolatok az orosz irodalom történetének készülő második kötete kapcsán

n Az 1990-es évek közepén egy hallgató kopogott be egyetemi szobám ajtaján a félév kezdetén, és föltette nekem a kérdést, hogy a kötelező szigorlatra előkészítő kurzusomat melyik irodalomelméleti iskola tanításának jegyében fogom vezetni, és egyáltalán, milyen irányzat híve vagyok. Amikor megtudta, hogy elsősorban műelemzésekkel foglalkozom, és az 1920as–1930-as évek prózájának áttekintését nem rendelem alá semmiféle új elméletnek, fensősége tudatában távozott, és mellőzte az említett órát.

n 1997-ben jelent meg Az orosz irodalom története a kezdetektől 1940-ig (Nemzeti Tankönyvkiadó, szerkesztette Zöldhelyi Zsuzsa). Mint az 1917 utáni irodalomról szóló rész írója felkérést kaptam a folytatás, a második kötet szerkesztésére, amely természetesen okulni szeretne az első kötetről megjelent recenziókból. Az egyik fiatal és problémaérzékeny kritikus találóan jegyezte meg, hogy az irodalomtörténet írásának tudományos kockázata elsősorban a műfajában rejlik, mert “a holisztikus látásmódot preferáló” irodalomtörténet írója kívül kerülhet a tudományosság “egyre definitívebb kritériumain”. Balogh Csaba (Helikon, 1998/4) elismerte, hogy “üdítő egzotikumként hat, hogy a szerzők nem hivatkoznak fejtegetéseik során egyetlen posztmodern teoretikusra sem, és a régi sztereotípiákkal való leszámoláskor tudatosan nem kerestek újakat”, ehelyett “a nemzeti irodalmat alkotó »jó művek« hálózatának, történetének megírását kísérelték meg”. Mégis látszott az a törekvése, hogy minden szerzőt egy elmélethez kapcsoljon, s végső soron megfogalmazta hiányérzetét, hogy bizonytalan a könyvben az irodalomelméleti vonalvezetés.

n A második kötet sem fog egységes elméleti arculatra törekedni. Nehezen tudom elképzelni a posztmodern Vaszilij Grosszman-portrét, Konsztantyin Szimonovot diskurzusanalízisben, Szolzsenyicint a médiaelméletek vagy a Gender Studies vonzásában… Ilyen felfogásban lehet cikkeket írni, de irodalomtörténetet bizonyosan nem. A filológia és az irodalomtörténet a mai “tudományos” szempontokon kívül rekedtek, vagy úgy látszik, elavultak… Utoljára 1924-ben jelent meg orosz irodalomtörténet, Bonkáló Sándor kétkötetes műve, majd 1926-ban egy kötetben Szémán Istváné. Vajon az nem elég, hogy megjelenik hetven év óta az első összefoglaló orosz irodalomtörténet, amelyben annyi balértelmezés közt s oly sok félremagyarázás után végre nagyjából esztétikai értéküknek megfelelő helyet kapnak az életművek? Ne feledjük, hogy ennek a legutóbbi hetven évnek az esetében ez többnyire teljes hely- és aránycserét jelent, valamint a “nagyok” esetében gyakran újraértelmezést. Tegyük fel, hogy ez nem elég; de vajon melyik irodalomelmélethez csatlakozzanak egy emberként az alkotók, hogy az egyrészt ne avuljon el, mire kijön a könyv a nyomdából, másrészt ne kösse gúzsba egyiküket sem kötelező dogmaként?

n A Magyar Rádió Kossuth adóján, az Irodalmi Újságban neves irodalomtörténészünk azt nyilatkozta újabb könyve megjelenése alkalmából (remélem, pontosan emlékszem a szavakra), hogy sajnos a strukturalizmus ideje elmúlt, az iskolája kifulladt, lejárt, viszont a most uralmon lévő és az akadémia körül egyedül üdvözítőnek kikiáltott elmélet érthetetlen és értelmetlen. Leesett az állam. Azon is meglepődtem, hogy kétszer is elhangzott az akadémiai irányvonal élén álló professzor neve, de még közelebbről érintett az, hogy a strukturalizmus “lejárt”. Mielőtt tovább elmélkednék a magyarországi irodalomtudományról, kérem, minden mondatomhoz gondolják hozzá a “szerintem” kezdőszócskát, a közepükbe pedig szúrják oda: “úgy vélem”, “talán”, “úgy tűnik”, “úgy látom”… Biztosan sok mindenben tévedek. Hadd válasszak egy régi mondást késleltetett mottónak: “Ne kérdezd utadat olyasvalakitől, aki ismeri, mert akkor nem tudsz eltévedni.”

n A strukturalizmus már nem divatos elmélet. Újszerűségének gyümölcseit végre megemésztettük, nagy öregjei már nincsenek közöttünk. Túlhaladt rajta az idő, korszaka befejeződött, divatja lecsengett. Valahogy így fogalmaztam volna a nyilatkozó helyett, akinek a maga módján mégis igaza volt: a strukturalizmus lejárt, mert lejártnak nyilvánították. Elsősorban idehaza, ahol annyira igyekszik mindenki “naprakész” lenni elméletekből, mint a peremvárosi szegényember, aki görcsösen lohol az uniformizáló divat után. (NB. A divathóbortok nemcsak provincialitásból fakadnak… Mögötte ott az új “teóriakrácia” és a Pénz…) Tegyünk egy látszólagos kitérőt!

n Nyikolaj Fjodorov múlt századi orosz filozófus azt írta A közös ügy filozófiája című nagy hatású művében, hogy az emberiség egyik fatális tévedése, hogy hibásan gondolkodik a haladásról. Az újabb nemzedékek sietnek apáik nemzedékét a földbe taposni, hogy valami újat kezdhessenek a sírjukon. Holott (így Fjodorov) az emberiség összes eddig élt nemzedékének tudásával érhető el, hogy földi paradicsomot hozzon létre magának az ember. (És nem csak földit: Fjodorov a megmaradt sejtjeikből rekonstruált és imigyen feltámasztott apák-nagyapákdédapák nemzedékeinek sokaságát más bolygókon óhajtotta elhelyezni. Tanainak lelkes híve volt Ciolkovszkij, a rakéta elvének kidolgozója, s így végső soron egy filozófus fantazmagóriájának is köszönhető a szovjet űrkutatás megkezdése.)

n Így, ahogy Fjodorov leírta, temették el nálunk a strukturalizmust, holott a továbblépésnek ez egyáltalán nem előfeltétele. A strukturalizmus névvel jelölt irányzatok óriási áttörést jelentettek az irodalomtudományban: tőlük tanulták meg a frázisokon nevelt nemzedékek, hogy az irodalom nem író és olvasó kettős magánügye, hanem egy szövegmegvalósulási forma, hogy az irodalommal foglalkozó valódi tudomány egy lépést sem tehet szöveghivatkozás és nyelvészet nélkül, és hogy a mű szövege dinamikusan változó rendszer. A magyar köztudatba a strukturalizmus időben mintha rögtön a nyugatosok impresszionista kritikái után robbant volna be (a marxista ideologikus próbálkozásokat kevesen vették komolyan) – ez a téves benyomás a magyar szellemtörténeti iskola hagyományának agyonhallgatása miatt keletkezhetett.

n A magyar irodalomtörténet-írás hagyománya nem forrott ki. Van egyrészt a Babits- és a Szerb Antal-féle összefoglalás, ahol ugyanolyan súllyal érvényesül a szerző kivételes személyisége, mint amiről ír. Van másrészt egy hatkötetes, spenótnak becézett irodalomtörténet, amelyben a fejezetírók sokasága a maga módján küzdött meg a reá bízott alkotóval, és amely kevés kivételtől eltekintve jobb esetben részletes lexikonként használható csak. Az egyes alkotók monografikus feldolgozása is csak akkor olvasható, ha a mögötte álló elemző is hiteles számunkra. A személyiséghez kötődő irodalomtudomány jelensége külföldön is ismert. A háború után kialakult, ma Nouvelle Critique vagy genfi iskola néven ismert irányzatot is több név fémjelezte, de Roland Barthes és Jean Starobinski könyveiben mindig az egyéniség ereje volt és lesz az átütő erő. S jóllehet az iskola ma már “lejárt”, Starobinski újabb könyveit is szívesen olvassuk.

n Magyarországon az a szokás alakult ki, hogy más nemzetek irodalomtörténeteit egyetlen szaktudós írja meg. (Jómagam is kipróbáltam a gyakorlatban ennek a módszereit az Örvényben című, antológiakötetével együtt kétkötetes orosz-zsidó prózatörténetben.) Lenne a magyar szellemi életben olyan egyéniség, akinek orosz irodalomtörténete érdeklődésre tarthatna számot. Ennek a könyvnek a megszületésére azonban két ok miatt kevés az esély. Egyik ok, hogy a szakmai körökön túl is elismert és ismert értelmiségiek nem ilyen aprómunkával keresik a kenyerüket, és “jobb helyeken” (pl. média, bankok vonzáskörei) gazdagítják országunkat és magukat. (Talán igazuk van. Egy ív könyvért a Nemzeti Tankönyvkiadó legfeljebb bruttó harmincezer forintot fizet. Ez oldalanként nettó 675 forint. Egy másodvonalbeli író kétoldalas portréjához esetenként négy-öt regényt olvas el a tankönyvszerző, szakirodalmat keres és dolgoz fel, bibliográfiát készít, magyarul megjelent műfordítások listáját gyűjti stb. Ez legfeljebb 50 forintos órabért jelent. A munkavégzés egyetlen előnye a kötetlenség: a jól beosztott szabad időben, mintegy hobbiként végezhető. Az orosz irodalomtörténet két kötetének tíz főbb szerzője közül egyik sem részesült Széchenyi-ösztöndíjban.)

n Mi jut nekem a földi javakból?

n Hogy mondj le erről! Mondj le arról!*

n A másik oka annak, hogy “nagy egyéniségek” nem fognak irodalomtörténetet írni, még prózaibb: nincs olyan szakember, aki mindezt – az 1940 előtti ötszáz évet vagy a második kötetbe tartozó 1940 utáni irodalom kilencven íróját (hát még a kettőt együtt) – képes lenne mélységében átolvasni és átértékelni belátható időn belül. Ha megírná is például Szilágyi Ákos az ő személyes oroszirodalomképét, az nem tenné szükségtelenné annak a kézikönyvként is funkcionáló irodalomtörténetnek a megjelenését, amely jelenleg készül. Hogy miért nem tud elkészülni egy modernnek kikiáltott irodalomtudományi iskola szellemében ez az átfogó feldolgozás, arra a továbbiakban még kitérek.

n Jó példa az egyszerzős irodalomtörténet zsákutcájára Victor Terras angol nyelvű, az Egyesült Államokban kiadott egykötetes irodalomtörténete, amelyben a mi Világirodalmi lexikonunk szócikkeinél jóval rövidebb és jellegtelenebb fejezetekbe szorulnak az írók, tízsoros életrajzzal és életművük felületes áttekintésével. Lengyelországban mellbevágóan rövid lexikonban kísérelték meg az orosz irodalom arányainak rendszerváltozás utáni helyrebillentését. A három szerző (A. Drawicz, F. Nieuwazny, W. Olbrych) 300 oldalon, 200 címszóban olyan arányokat állapít meg, hogy Arkagyij Gajdar, Jurij Trifonov és Varlaam Salamov azonos terjedelmet kapnak; náluk kicsit többet, de azonosat Solohov, Szolzsenyicin, Vjacseszlav Ivanov és Leonyid Leonov. Viktor Jerofejev nem szerepel a lexikonban.

n Franciaországban a “spenóthoz” hasonló, de más okokból heterogén vállalkozás lett abból a kísérletből, amelyben az Etkind–Nivat–Serman–Strada szerkesztői négyesfogat hét kötetben próbálta megíratni sok-sok szerzővel az orosz irodalom történetét. Az egyenként ezer oldal körüli, díványlábnak használható kötetek az esszétől a szövegelemzésig és a szócikk-műfajtól az eszmetörténetig mindent magukba foglalnak. A 20. századról szóló részt az új keletű idegenimádat hevében Oroszországban is kiadták, oroszra fordítva: ennek a balul sikerült akciónak csak a kritikai botrányhulláma jutott el hozzánk. Mégis a többszerzős változat mellett szól, hogy így minden fejezetet olyasvalaki ír meg, akinek az adott szerző szívügye, ismert területe, vagy ha ez nem így van, akkor is több ideje jut arra, hogy elmélyüljön anyagában. S ha valaki lekicsinylően legyintene, hogy ez alig több, mint a Világirodalmi lexikon egy változata, annak azt felelném, hogy egyrészt a Világirodalmi lexikon utolsó köteteinek címszavai részletesek és kitűnőek, másrészt nem is tartanám butaságnak a lexikon címszavait nemzeti irodalmak szerint átrendezve csoportosítani, és kiadni az Angol írók, Francia írók, Orosz írók CD-ket.

n A Kelet-Európában túlságosan perszonifikált irodalomtörténeten sokat “segített” az elvonttá vált, tudományossá kristályosult irodalomelmélet megjelenése, a szigorú diszciplína rangjának elnyerése. Ezzel párhuzamosan azonban egyre érthetetlenebbé vált a tudományág szakzsargonja. Beköszöntött a terminológia rémuralma és rémunalma. Pedig Magyarországon a strukturalizmus még épp csak küzdött az elismertetésért, szivárgott le a szélesebb rétegekbe (gondoljunk az új gimnáziumi reformtankönyvek botrányaira), amikor a sokkal régebbi hagyományokban gyökerező hermeneutika létezéséről tudomást vettünk. Nem veszem sorra az iskolákat, amelyek kaotikus sorrendben és összevegyülve kerültek be a nyolcvanas évektől kezdve a magyar egyetemi és akadémikus körökbe. Mindegyik iskola hozott valami érdekeset, valami újszerűt. A posztstrukturalizmus egyik legizgalmasabb gyümölcse a szemiotikai rendteremtés-kísérleteinek sokasága, amelyből elsősorban Jurij Lotman és Umberto Eco neve emelkedett ki. Csupán a toposzkutatás vagy a mítoszelméletek is számtalan hallatlanul érdekes új műértelmezést és kultúramodellt ihlettek. Ezek az iskolák nemcsak a szűken vett irodalomtudományban frissítették fel a levegőt, hanem a filozófia, a szociológia és a nyelvészet közös produktumaivá váltak. És jöttek egymás után az elméletek – a sorrend inkább logikus igyekszik lenni, mint kronologikus: a narrációelméletek, az intertextualitás, a dekonstrukció, a diskurzusanalízis, a recepcióesztétika, az olvasóközpontú kritika (reader-response criticism), az új historizmus, és makacsul tartja magát a megmegújuló freudi pszichoanalízisre épülő pszichológiai irodalomtudomány. “Jött” a Gender Studies, a feminista “Studies”, utána a médiatudományok meg az irodalomszociológia meg…

n Az intertextualitás terminusainak megalkotása például lehetőséget adott rá, hogy új fényben tekintsünk a világirodalom szövegeinek kapcsolatára. Azután az elmélet elszabadult: a szövegközi áthallások és vendégszöveg-játékok, reminiszcenciák között számtalan alfajt kezdtek leírni és címkékkel ellátni, mindezt már bármiféle idézetek nélkül, s konferenciákon végül már olyasmiket lehetett hallani, hogy Paszternak hogyan hatott Homéroszra, és milyen szanszkrit tövek etimológiai rendszere jelenik meg verseiben, amelyek ismerete nélkül a költő műve valójában meg sem érthető… Ma már nem érvel mindenki az összehasonlító irodalomtudomány eme leegyszerűsített elméletének túlbonyolított szakszavaival, de aki józanul képes visszatekinteni, láthatja, hogy az intertextualitás szempontjai benne maradtak a köztudatban, és jótékonyan termékenyítik meg a szövegelemzést.

n Nem folytatom a sort a későbbi elméletek, a hermeneutikai iskolák, a posztstrukturalizmus különböző nevekhez kötött és nemzeti irodalmanként más és más elméletei, a szemiotikai körök, a narratívaelméletek, végül a dekonstrukció, a diskurzusanalízis, az új historizmus, az empirikus irodalomtudomány és utóhajtásaik taglalásával. Mindezeknek közös vonásuk, hogy a filozófia irányába mutatnak, mert a létező valóság, az észlelés és az interpretáció természetét firtatják, s mint ilyenek egyaránt a túl rendszeres tudomány (posztpozitivizmus?) ellentáborát alkotják. Ezen elméletek közös vonása még, hogy elvont szférákban lebegve egyelőre még igen kevéssel járultak hozzá az irodalom (a szépirodalom, a művek) megértéséhez. Erre csak a legnagyobbak képesek, de ők is szinte mindig műrészleteken dolgoznak. Ennek részben az az oka, hogy a sok önjelölt elméletgyártónak egyszerűen nem elég a szuflája egy nagyobb lélegzetű elemzéshez (és minél régebbiek a primer szövegek, annál kevésbé!). Ám a legjobb teoretikusok, akiktől szívesen várnánk az Egészre vonatkozó lezárt művet, sem szerzik meg nekünk ezt az élvezetet (mint egykor Eco és Lotman).

n Van abban valami kóros (abnormális), hogy miközben az olvasás szenvedélye világszerte feledésbe merül, az irodalomelmélet egyre lilább (ezoterikusabb) magaslatokba emelkedik. Az ember által felfogott világ egyre kisebb részleteire vonatkozik, amit az elmélet feltalálni vél. Ennek a jelenségnek azonban, úgy vélem, kortörténeti jelentősége van: a mai irodalomtudós szinte gőgös hivatástudattal kérdőjelezi meg a műegész értelmezhetőségét, elutasítja a befejezett, egyjelentésű interpretációt, az összképalkotást, mert retteg attól, hogy a holisztikus szemlélet nem más, mint banális leegyszerűsítés. Ennek intellektuális jogosultságát, sőt szépségét (félve leírom: aktualitását) senki nem vonja kétségbe, mindazonáltal hangot adnék azon aggodalmamnak, hogy az elméletek fogyasztói sorozatosan elvonási tüneteket, sőt traumákat élnek át, s nem okoz nekik elhúzódó gyönyörérzetet, hogy a “beteljesülés” elmarad, sőt megszenvedik, hogy az elmélet alkalmazhatatlannak bizonyul, és nem “használható” az irodalom egészére.

n Keze közt tartja a részeket,

n csak a szellemi kapcsolat beteg.

n A filozófia és szociológia felé eltolódott vagy már azzá alakult eszmerendszerekben nem tudunk közelebb jutni az Emberhez, aki elsősorban olvasóként, befogadóként válik fontossá, miközben az az Ember, akiről az irodalom szól (a lélektani alany, a modellált valóság hőse) egyre kevésbé jelenik meg az elemzésekben.

n Ezen irodalomtól elrugaszkodott elméletek “hozadéka” azonban óriási. Mindenekelőtt elfogadottá vált, hogy a szövegeknek többféle interpretációja is érvényes lehet. (Ez ma, szerencsére, banálisan hangzik, de még húsz évvel ezelőtt is eretnekség volt. Egyetemi professzorom zseniálisan felszabadító mondása volt: “Ha ez így van, nagyon érdekes. De ha nincs így, akkor is érdekes.”) Általánosan elfogadott követelmény lett, hogy az elemzésnek terminológiájában pontosnak, gondolatmenetében egyszerre elemzőnek (szövegbehatolónak) és elvonatkoztatónak kell lennie.

n Az elméletek egyre gyorsabban váltják egymást. Ennek oka, hogy a haladás és fejlődés ismérve az lett, hogy új elméletet kell kidolgozni, s kajánul elkaparni az előzőt. Az új elmélet nemcsak azért születik, mert a régi nem kielégítő (hiszen jószerivel még nem is volt idő annak elsajátítására, szépirodalmi szövegeken való alkalmazására). Külső szemlélő számára teljesen olyan ez a gyorsan pergő változás, mint az évszakok váltásához kapcsolódó ősi mítosz: az öreg király helyére a fiatal, termékeny király kerül. Nem is lenne ezzel baj, ha nem gyorsult volna követhetetlenné a folyamat, s nem emlékeztetne (legalábbis nálunk) az egyre dühödtebb kormányváltásokra. Azt a hat-hét oldalt, amit az elméletfabrikálás és a hatalom és a pozíciók birtoklásának összefüggéseiről írtam, terjedelmi okokból és jóakaróim tanácsára elhagyom.

n Szavakkal jól lehet vitázni,

n szavakból rendszert fabrikálni…

n Egyre gyakrabban jut eszembe 1994ben írott tréfás kiáltványom, a posztteoretizmus kiáltványa, amelyet baráti kezdeményezésként indítottam szakmámban, az orosz irodalommal foglalkozók körében. Célja egy szakmai kör (céh? véd- és dacszövetség?) létrehozása is volt a fenti elvek alapján. A posztteoretizmus híveinek nem népes a tábora. Máig őrzöm egyik kelet-európai kollégám és barátom megrendítő válaszlevelét, amelyben kiáltványomra a következőt írta: “Teljes szívemből támogatom a posztteoretizmust. De nincs bátorságom a teóriák díszcsipkéi nélkül írni, bár már halálosan unom az új elméletek követését. Tulajdonképpen már nem is követem, milyen elméletek vannak.” Nyugat-európai kollégám keserű-vidáman mesélte: “Végre befejeztem a regény elemzését. Most beülök a könyvtárba, összeolvasgatok egy kis elméletet, és kanyarítok egy jó kis teoretikus bevezetőt. Megtűzdelem a legújabb szavakkal, és kész.”

n Meggyőződésem, hogy mindegyik módszer felfedezhet valami olyat a szövegekben, amit a másik nem látott meg. Továbbmegyek: úgy gondolom, a művek maguk is sugallják, milyen módszerrel érdemes hozzájuk közelíteni. A megfelelő módszer nemcsak az elemző irodalomértelmezési, megközelítési szempontjaitól függ, hanem tárgyától is: részben a szöveg súgja meg, mit lehet vele csinálni, s mi nem számít rajta elkövetett erőszaknak. Minden elméletrendszerből föl lehet használni azt a módszert, amire szükség van, anélkül, hogy bármelyikre fölesküdnénk, illetve az érthetetlenség káoszába süllyednénk. Nabokov utálta ugyan Freudot, mégis (vagy talán éppen ezért?) a freudizmus kategóriái nagyban hozzásegítenek művei értelmezéséhez. Manapság nem divat, sőt szinte tilos számszerűsíteni és grafikusan ábrázolni a szöveg elemeinek viszonyát, holott néha célravezető ilyen egzakt módszereket is alkalmazni. Elavult Bahtyin is: előbb addig idézgettük, amíg Bahtyinmérgezésünk nem lett, most pedig ott sem hivatkozunk rá, ahol használhatók a gondolatai. “Kiment a divatból” – figyelmeztetik a doktoranduszokat.

n Szavakhoz tartsd magad! Hiába,

n a bizonyosság templomába

n biztos kapun így lépsz be csak.

n Szinte kötelező idézni az ügyeletes elméleteket. Korábban Bahtyint, Lotmant, most Derridát, Foucault-t, Lacant, Ricoeurt, de Mant, Gadamert, Jausst, Riffaterre-t, Rortyt. Felteszem, hogy ezek a jeles gondolkodók maguk tiltakoznának elsőként (ha tehetnék) az ellen, hogy úgy keresik az ítészek nevüket a jobb-roszszabb dolgozatokban, ahogyan egykor minden írásban számon kérték Lenint és Sztalint. Ha nem idézi őket valaki, megeshet, hogy visszaadják a dolgozatát azzal az indoklással, hogy munkája elméletileg nem megalapozott. Aki viszont minden követelménynek eleget tesz, az belefullad a hivatkozásokba, és menthetetlenül nevetségessé lesz, mert az idézetek hűségesküként hangzanak.

n Már szinte hallom a nekem címzett, fejcsóváló vagy gúnyolódó megjegyzéseket: “aki számára érthetetlen az elmélet, az csak hallgasson”. Nem erről van szó. Írtunk már a játék kedvéért olyan irodalomelemző pamfleteket, amelyek bizonyos helyeken tudományos cikknek is beillettek volna. (Emlékszünk a közelmúltból két francia fizikus, Sokal és társa hasonló csínytevésére. Úgy látszik, a természettudományokat is megfertőzte az elméletdömping.) Hát akkor most “tudományosan” fogalmazok.

n A kontinuitás koncepciója historikus koherenciát involvál, következésképpen az esztétikai fundamentum apóriája ütközteti a fikció öndeterminációs tendenciáit az episztemológiai heterogenitás progresszív univerzumával, minekutána a morális, etikai és metafizikai szubjektum generatív percepciója a nem konstitutív szkepszisben diffundál.

n Most legalább mindenki ért a szóból. Szóból, szóból, szóból…

n * A versidézetek forrása: Goethe: Faust I. Sárközi György fordítása.