Kovács Péter

Modern magyar művészeti múzeum?

n        

n       A Mozgó ez évi áprilisi számában olvashattuk Kovalovszky Márta álmélkodó összefoglalóját (A csodák palotája) az új Nemzeti Színház szomszédságába tervezett művészeti múzeum titokzatos és fordulatos történetéről. Ko­va­lovszky­nak a művészettörténeti szakma nevében ott megfogalmazott kérdései jórészt máig megválaszolatlanok maradtak, pedig időközben az épület tervezési munkái a Zo­boki, Demeter és Társaik Építészirodánál már a befejezésükhöz közelednek. Ma sem tudjuk igazán, hogy ki volt a múzeum ötletének az igazi gazdája, hogy ki hozta meg a döntést (ha tényleg meghozta) az új múzeum alapításáról, és az ígéretek ellenére mostanáig sem hirdettek meg pályázatot a jövendő intézmény vezetésére, és nem tudunk a beruházást irányító miniszteri biztos ugyancsak megígért kinevezéséről sem. Figyelemre méltó változás azonban, hogy júliusi dátumozással és augusztus 1-jei építészirodai iktatással született egy fél szerzői ív terjedelmű “általános koncepció”, amelyből legalább világossá vált, hogy a készülő mű végül is nem a “kortárs”, hanem a “modern” magyar művészet bemutatását fogja szolgálni. Az írás szerzője Bellák Gábor, a Magyar Nemzeti Galéria munkatársa, akinek mostanában jelent meg szép kiállítású kötete a tizenkilencedik század végi akadémikus történeti festészet ünnepelt mesteréről, Benczúr Gyuláról.

n       A “koncepcióból” nem derül ki, hogy ki volt annak a megrendelője, mint ahogyan az is talányos, hogy elkészítésére miért olyan szakembert kértek föl, akinek egész eddigi – egyébként igencsak tiszteletre méltó – tevékenysége meglehetősen távol áll attól a fogalomtól, amit a “modern magyar művészet” címszó takar. Önmagában ez persze még nem volna baj, már csak azért sem, mert mind a szövegből, mind pedig a csatolt terjedelmes listákból kiderül, hogy írója nincsen híjával a szükséges anyagismeretnek. Arról sem a fölkért szerző tehet, hogy az ismeretlen megbízó csaknem a lehetetlent várja tőle: kérhette volna, hogy a gombhoz varrjon kabátot, de ő egyenesen azt kívánta, hogy a kész kabátba formáljon épp beleillő alakot.

n       Nem mehetünk el szó nélkül a dolgozat megszületésének kérdése mellett sem. Az még csak hagyján, hogy az épület tervezéséhez képest már igencsak késői a tartalmi elképzelések megfogalmazása. Ami igazán elképesztő: az illetékesek szemlátomást továbbra sem érzik fontosnak, hogy az előkészítő munkát a szakma nyilvánossága előtt folytassák, amely egy esztendeje folyamatosan jelzi különféle fórumokon ez ügyben az érdeklődését és érdekeltségét, nem beszélve a szélesebb közvéleményt megillető tájékoztatási kötelezettségről. Az “illetékesek” helyett augusztusban a tervezőiroda munkatársai kerestek meg – mintegy önszorgalomból – néhány olyan szakembert, aki korábban már hozzászólt a történtekhez, hogy ugyan mondjon már véleményt a “kabátról”, s arról is, “akit” beleszabni szándékoznak. Ez a fajta kérdezősködés sok mindenre jó, de nem pótolja az érdekelt körök tájékoztatását, s nemigen alkalmas a valós igények felelős fölmérésére, megfogalmazására sem. A tervezőket persze értem: hosszú hónapok óta dolgoznak úgy, hogy valójában nincs gazdája annak, amit terveznek. Hiába minden felkészültségük, ha a konkrét igényekről senkivel sem tudnak értekezni! Közben pedig a “kabátnak” mégiscsak el kéne készülnie, de ehhez jó lenne, ha legalább a részletekhez hozzászólna a későbbi használó… Nem a tervezők hibája, hogy a véleményeket nem így kellene gyűjteni: a szakma megszólítása, a nyilvánosság bevonása nem az ő dolguk. A nyilvánosság alapvető demokratikus jog; érthetetlen, miért fél bárki a hozzáértő véleményektől, a tisztázó vitáktól. Vagy talán nem is félelemről, hanem inkább gőgről van szó?

n       A “kabát” szabásához valószínűleg már nem is igen lehet érdemben hozzászólni. A méreteket és arányokat az “általános koncepció” mindenesetre adottnak veszi. (Persze a kisördög azért nem nyugszik az emberben, merthogy éppen a Nemzeti Színház példája mutatja, adott esetben nemcsak a szabásmintát, hanem a megkezdett anyagot is gond nélkül a szemétbe lehet hajítani!) A tervezők az állandó kiállítás számára kétezer, az időszakira ezer és az úgynevezett “tanulmányi” térre ötszáz négyzetmétert szántak. Az “állandó kiállítási tér – olvassuk a koncepcióban – a felvezető lépcsős rámpából egy 195 négyzetméteres ki­ál­lí­tó­te­rembe vezet. Ebből nyugat–északkelet irányban egy három térre osztott 540 négyzetméteres kiállítóhelyiség vezet át a nyugat–kelet irányú, öt térre osztott, 865 négyzetméteres teremsorba.” Akárhogy is nézzük, ezen most nincs mit vitatkozni. Azt azonban megkérdőjelezhetjük, hogy egy most létrejövő új múzeum esetében miért kell megkerülhetetlen adottságnak tekinteni egy magángyűjtemény milyenségét. A szóban forgó Va­si­les­cu-fé­le gyűjtemény – amelynek alapítványi formában való átvételéről a nyár elején feltűnően ünnepélyes körülmények között és a miniszterelnök személyes közreműködésével a parlamentben írtak alá megállapodást – értékeit senki sem vitatja. Más kérdés azonban, hogy mennyire szabad ezt a múzeumi elrendezésben meghatározó módon figyelembe venni akkor, amikor a végső cél mégiscsak a huszadik századi magyar művészet egészéről rajzolni hiteles képet. Csak óvatosan tesszük hozzá, hogy lappangó hírek szerint az új múzeumban ugyancsak “meghatározó” szerepe lehet az immár kalandos sorsú László Károly-féle gyűjteménynek is, amelyet svájci tulajdonosa többéves letét után éppen mostanában kér vissza. Érzésünk szerint a koncipiáló számára nem lehet majd egyszerű föladat az anyagában és szemléletében is két eltérő anyagból fakadó különbségek egyeztetése és kiegyensúlyozása. Persze más lenne a helyzet, ha a rendező arra vállalkozna, hogy az adott helyen minden más szempontot mellőzve csak az adott magángyűjtemények bemutatására törekedne; erre nem egy példa van a világban és hazánkban is. Föl kell tennünk tehát a kérdést, hogy az “általános koncepció” szerzője miért nem tudja (vagy akarja) a rendezésben alapvetően a saját koncepcióját vállalni, s azon belül keresni a különféle gyűjteményekből származó művek helyét. Attól félek, hogy azért, mert valakitől így, ezzel a megkötéssel kapta meg föladatát.

n       Bellák Gábor és meg nem nevezett megbízója eredeti szándéka szerint valószínűleg nem lett volna publikus az itt kivonatosan közölt és általunk vitatott “általános koncepció”. Mégis úgy gondoljuk, a szakmai (és nemcsak a szakmai!) közérdek megkívánja, hogy ugyanúgy nyilvánosan beszéljünk róla, mint a mú­zeumalapítás és a tervezői program máig is homályos körülményeiről.

n       A dolgozat első fejezete foglalkozik a gyűjtemény és a kiállítás időhatárainak kérdésével. Az ajánlott kezdési dátum – 1910 – nagyjából elfogadhatónak látszik, de azért ezt is óvatosan kell kezelni. A nagybányai festészet gyökerei (s nem csak a gyökerei!) erősen a tizenkilencedik században erednek, mégis nehéz volna nélkülük megérteni és értelmezni a huszadik század hazai művészetének hosszú útját a nagyjából a hatvanas évekhez köthető radikális változásokig. Nehezebben tudnám elfogadni a korszak (huszadik század!) zárásaként az 1980­as dátumot. Mert igaz ugyan, hogy Kon­dor Béla (1972), Schaár Erzsébet (1975), Ország Lili (1978) és Hajas Tibor (1980) halálával valami véget érni látszott, magam azonban Bellákkal ellentétben nem látom a nevezettekénél kevésbé “heroikus”-nak mondjuk a lényegesen fiatalabb Kőnig Frigyes törekvéseit, s nem érzek kevesebb “hitet” az övékénél – ahogyan a szerző fogalmazza – a művészet “világképszerűségében” mondjuk Jo­vá­no­vics Györgynek a kilencvenes években készített plasztikáiban vagy akár Bak Imre és Nádler István ugyancsak ez idő tájt festett képeiben. Számomra egyébként – s persze előbbi példáim ellenére! – a század magyar művészete valamikor 1989–90 körül látszik egy új korszak küszöbére érni. Mindezzel igazából csak azt szeretném jelezni, hogy az időhatá­rok kérdése sem egyszerű, s bizony érdemes lenne azt – és különösen egy új múzeum gründolásakor! – széles szakmai körökben megvitatni.

n       Ugyancsak az első fejezet foglalkozik a leendő múzeum gyűjteményének kialakításával is. Ennek alapja – mint megtudjuk – a Vasilescu János-féle magángyűjtemény, amelyet vásárlásokkal, további ajándékokkal, de mint nyilvánvalóvá válik, legfőképpen más múzeumokból s elsősorban a Nemzeti Galéria tulajdonából letétekkel kívánnának kiegészíteni. A szerző itt lép igazán tévútra: mintha nem ismerné, hogy mi a különbség múzeum és kiállítás között. Nem tudja – illetve valószínűleg a megbízó in­tencióinak megfelelően: nem akarja tudni –, hogy pl. a később követendő példaként emlegetett pécsi Csontváry Múzeum vagy a kevésbé ismert cecei Csók István Emlékmúzeum csak a nevében “múzeum”, valójában csupán állandó kiállítás!

n       A kilenc alcímmel bontott második fejezet az Alapelvekkel kezdődik. Itt szembeállítja egymással a Nemzeti Galéria és az új múzeum céljait a huszadik századi magyar művészet bemutatásában: az új múzeum “ne korszakok és stiláris összefüggések mentén mutassa be a magyar 20. század művészetét, hanem olyan centrális problémák mentén, melyekben a korszak fő kérdései vetődnek föl az emberről, a természetről, a politikáról, a tájról vagy a történelemről.” A megfogalmazás első olvasásban szimpatikusnak tűnik. Amikor azonban a szövegben tovább haladva látni fogjuk a megvalósítás konkrét javaslatait – és felidézzük lelki szemeink előtt a hivatkozott londoni Tate Modern új, huszadik századi állandó kiállításának ilyen elveken összehozott áttekinthetetlen katyvaszát (“Az alább vázolt tematikus csoportok meglehetősen rokonok azzal, ahogy a londoni Tate Modern tagolja állandó kiállításának anyagát”) –, máris rémülten tiltakozunk.

n       A Kiállítási koncepciók-részben fogalmazódik meg a dolgozatban először az a tétel, hogy a kiállítás egészét meghatározó súlypont Ország Lili műveinek bemutatása lehetne. Talán nem szerénytelenség megemlíteni, hogy jelen cikk írója maga is Ország Lili művészetének első értékelői közé tartozott, s ma is meggyőződése, hogy az elmúlt század egyik legfajsúlyosabb életműve az övé. Azt azonban mégsem hiszem, hogy éppen az ő La­birintusa lenne az alapvető viszonyítási pont. Lelkesedésünkben sem szabadna elfelejteni, hogy hozzá hasonló szuverenitású és erősségű művészek a század első felében és a másodikban is működtek e hazában. Ország Lili Labirintusa mellett hadd emlékeztessek csak Schaár Erzsébet Utcájára – ez utóbbit egyébként a művész halála után valóban “rekonstruálták” Pécsett. Ország Lili Labirintus­ával azonban nehéz lenne ugyanezt tenni, mert a művész maga soha nem építette meg. Halála után Deim Pál, Ország Lili barátja épített a hátrahagyott képekből installációt, de ezt talán inkább nevezhetnénk hommage-nak, mint “rekonstrukciónak”.

n       A fejezet ezután négy számozott pontban tárgyalja a tervezett kiállítás tematikus rendjét. A kissé kacifántosan hosz­szú címet viselő első – A történelem Labirintusából az utópiák történelem nélküli Rendjéig – lényegében a Nemzeti Galéria múlt évi nagy sikerű Történelem – Kép című kiállításának az ötletét aktualizálja. Miközben ezt teszi, megfeledkezik arról, hogy az eredeti nem állandó, hanem csak időszakos kiállítás volt, s mint ilyent nem is a különböző korsza­kok művészetének bemutatására rendezték, hanem a művészetnek és a társadalomnak a történelemhez való viszonyát s e viszony folyamatos változásait kívánták vele kutatni és feltárni. Ez pedig bármily érdekes nézőpont, mégsem alkalmas egy hosszú korszak időben és térben változó, egymással feleselő, néha vélt vagy valós hagyományokhoz ragaszkodó, máskor ezeket tagadó vagy másfelől közelítő művészeti törekvéseinek, irányainak és eredményeinek a fölmutatására. Márpedig ha ez az új intézmény nevében is, meghirdetett céljában is az elmúlt század modern magyar művészetének lesz a múzeuma, nem tekinthet el a korszak anyagának ilyen történeti jellegű bemutatásától akkor sem, ha – mint a dolgozatíró is jelzi – hasonló a célja a Magyar Nemzeti Galéria készülőben lévő új állandó kiállításának is. Miért lenne elképzelhetetlen, hogy az új intézménynek nemcsak a falai lesznek újak, hanem esetleg az ott kialakuló szellemi műhely tagjai is olyanok lesznek, akik frissebb vagy nem frissebb, de mindenképpen kicsit más szemmel tudják kutatni az elmúlt időt? (Amúgy keserűen kell látnunk, hogy sem a koncipiáló, sem a homályba bújt alapító nem gondolt arra, hogy egyszer már érdemes lenne megkísérelni nemzetközi, de legalább egy szűkebb közép-európai közegben megmutatni hazai művészetünket. Mikor lenne egy ilyen szemléleti váltásra alkalmasabb pillanat, mint egy új múzeum létrehozásakor?)

n       A további három kiállítási “ötlet” hasonlóan nagyra törő címadásai mögött – Mikrokozmosz: tárgyak, csendéletek, helyszínek, enteriőrök; Táj és természet; Az emberi arcok, testek, aktok – lényegében a lehető legkonzervatívabb műfaji felosztásra ismerhetünk. A címekhez tartozó ajánlásokat és névsorokat olvasva látnunk kell, hogy az egész “koncepció” nem más, mint össze nem tartozó művek, törekvések és művészek áttekinthetetlen egybezagyválása. Már az is tréfás, ha “tárgyfestés” címszó alatt hozzuk ösz­sze mondjuk Csernust és Kmettyt (nota bene, ez még érdekes is lehet!), de hogy jön ahhoz Rippl-Rónai, hogy mellette Pe­káry legyen kiállítva, vagy Tihanyi Lajos figurái Kontulyé közelében, s mint műfaji példák kvázi egyenrangúakként szerepeljenek? A négy “szekcióban” a szerző rengeteg nevet sorol fel, miközben nyilvánvalóan nem törekedett teljességre. Így értelmetlen és fölösleges lenne hiányzókat emlegetni – bár találnánk néhány igencsak listára kívánkozót is köztük. A tarka kavalkádban mégis meglepő, hogy a szerző mennyire csak a festészetre koncentrált. A bevezetőben még föltűnt a szobrász Schaár Erzsébet neve, a kiállítási ötletek sorolásában azonban már csak Pauer Gyuláét olvashattuk, de őt is csupán mint tájfestőt.

n       Persze nekem nemcsak a szobrászat hiányzik ebből a koncepcióból, hanem még sok egyéb is, ami ezt az elmúlt évszázadot izgalmassága mellett széppé és érdekessé tette. De ha megpróbálnám keresni mondjuk a textil helyét, annak a nagyon érdekes szerepnek a bemutatását, amelyet ez az alapvetően iparművészeti műfaj a hatvanas években a képzőművészet megújításában játszott – hogy csak egyetlen példát említsek –, akkor nyilvánvalóan már nem arról a “múzeumról” beszélnék, amelyet Bellák megrendelői képzeltek maguknak.

n       Végül a harmadik fejezetről: ez az, amivel maradéktalanul egyetérthetünk. Bizony jó volna, ha az új intézmény valóban “tudományos műhellyé” válhatna. Az előzményeket látva azonban nem sok reményünk van rá.

n       És mégis: nem lenne érdemes – még az alapok megásása előtt! – a készülő új múzeum koncepcióját és terveit (ebben a sorrendben!) újragondolni?

n        

n        

A MODERN MAGYAR MŰVÉSZETI MÚZEUM
ÁLTALÁNOS KONCEPCIÓJA

 

A Modern Magyar Művészeti Múzeum a 20. századi magyar képzőművészet múzeuma. Elsődleges feladata, hogy gyűjtse, megőrizze, tanulmányozza és interpretálja a különböző gyűjteményéhez tartozó tárgyakat. Mindezeken felül a tárgyak elhelyezéséhez olyan körülményeket biztosítson – értve ezalatt a tárgyak dokumentációját is –, hogy azok tanulmányozásra, kiállításra alkalmasak legyenek.

A múzeum feladata, hogy a gyűjtemény anyagát kiállításokon, előadásokon bemutassa, különböző publikációkban értelmezze, olyan széles múzeumpedagógiai tevékenységet fejtsen ki, amely megfelel a mai muzeológia oktatásközpontú követelményeinek.

A múzeum ugyanakkor tudományos kutatóhely is. Kiemelt feladata, hogy publikációiban, katalógusaiban, évkönyveiben rendszeresen közölje a gyűjtőköréhez tartozó tárgyakat, forrásokkal, életművekkel kapcsolatos legújabb kutatási eredményeket.

 

I. A MODERN MAGYAR MŰVÉSZETI MÚZEUM GYŰJTEMÉNYEI

 

A Modern Magyar Művészeti Múzeum a 20. századi magyar képzőművészet alkotásait gyűjti, azokon belül is elsősorban a kb. 1910-től kb. 1980-ig tartó időszak munkáit.

1910 körül jelennek meg a magyar művészetben azok a modern tendenciák, amelyeknek közvetlen előzményei is már a 20. századhoz kötődnek, illetve amelyeknek képviselői is zömükben már az 1900-as években kezdték pályafutásukat; olyan alkotók tehát, kiknek már nincs, vagy csak csekély a 19. századra eső munkásságuk. Az 1980 körüli években pedig (Kondor Béla, Schaár Erzsébet, Ország Lili, vagy éppen Hajas Tibor halálával) véget ért az újabb magyar művészetnek az a heroikus korszaka, amelynek alkotói még hittek a művészet megtisztító erejében, a művészet “világképszerűségében”, a művészet nagy eszméjében. Ami a 80-as évektől jött – a humor, a sokszor parodisztikus önreflexió, a századvég baljós és abszurd előérzete, az üresség, az értékvesztés problémái, az értékpluralizmus stb. már közelebb áll – nagy általánosságban – korunk művészeti világához.

 

A múzeum gyűjteményének kialakítása kétféleképpen képzelhető el.

1. Saját gyűjtemény létrehozása, vásárlás útján, illetve ajándékozások eredményeképpen

A múzeum gyűjteményének alapja Vasilescu János magángyűjteménye, melynek gerincét Ország Lili életműve, illetve az Európai Iskola alkotóinak művei alkotják. A múzeumnak szándékában áll akár fontos műveket, akár jelentős magángyűjteményeket megvásárolni, vagy más múzeumok anyagával együtt tartós letétként őrizni és bemutatni.

 

2. Letéti gyűjtemény létrehozása más múzeumok, magángyűjtemények anyagából.

A letéti gyűjtemény alapját a Magyar Nemzeti Galéria tulajdonában lévő olyan kiváló alkotások képezik, amelyek az utóbbi évtizedekben nem vagy csak alig kerültek a hazai közönség elé. (…) Sok komoly magángyűjtemény hasonló elhelyezési gondokkal küzd. A bankok páncéltermében vagy akár múzeumi letéti raktárakban őrzött értékes tárgyakat nem egy tulajdonos szívesen bocsátaná közszemlére. (…)

 

II. A MODERN MAGYAR MŰVÉSZETI MÚZEUM KIÁLLÍTÁSAI

 

Alapelvek

 

Egy új múzeum csak akkor számíthat szakmai részről és a közönség részéről is elismerésre, ha kiállításában nem a hagyományos történeti-stílustörténeti vonalat domborítja tovább, hanem korszerűbb, új összefüggéseket kirajzoló programot jelenít meg. (…) Úgy vélem, nem szükséges az új múzeumban azt a hagyományos stílustörténeti “fejlődést” bemutatni, amit a Magyar Nemzeti Galéria most készülő történeti kiállítása nagyon szépen fog illusztrálni. (…)

A modern múzeumnak… elsődleges feladata, hogy a fő művészettörténeti ismereteken kívül ráirányítsa a figyelmet azokra a problémákra, amelyek a 20. század emberét, művészét foglalkoztatták… Egy magyar modern múzeumnak nemcsak azt kell megvilágítania, hogy nálunk is volt expresszionizmus, meg konceptuális művészet, újrealizmus, meg szürrealizmus stb., hanem azt is, hogy ezek a művek sajátos módon, az itthoni helyzetre reflektálva születtek meg, s fogalmaztak meg más válaszokat, mint a stilárisan hasonló európai vagy amerikai kortársaik. Épp ezért tartom fontosnak, hogy az új múzeum ne korszakok és stiláris összefüggések mentén mutassa be a magyar 20. század művészetét, hanem olyan centrális problémák mentén, melyekben a korszak fő kérdései vetődnek föl az emberről, a természetről, a politikáról, a tájról, vagy a történelemről.

A Modern Magyar Művészeti Múzeum egyik régóta megfogalmazott célja az volt, hogy olyan művek jelenjenek meg a kiállításain, amelyek ritkán láthatóak, s amelyeknek új összefüggésbe állítása bizonyosan termékenyítőleg hathat a 20. századi magyar művészetről való gondolkodásunkra. (…)

 

Kiállítási adottságok

 

A múzeum mint kiállítóhely egyrészt egy kb. 2000 négyzetméteres állandó gyűjteményi kiállítótérre, másrészt egy kb. 1000 négyzetméteres időszaki kiállítótér-egységre, harmadrészt pedig egy kb. 500 négyzetméteres tanulmányi kiállító térre tagolódik. Bár az azonos funkciójú terek átjárhatók, ugyanakkor belső tagolásuk is hangsúlyos. Így például az állandó kiállító terek egyrészt a felvezető rámpa 270 nm-ére, illetve a második emelet kettő markánsan elkülönülő teremsorára oszthatóak. A Modern Magyar Művészeti Múzeum második emeleti állandó kiállításai mellett az első emeleten ideiglenes kiállítótermek, illetve látogatható tanulmányi raktárak lesznek. Az új és korszerű épület végre lehetőséget teremt arra, hogy egy-egy jelentősebb Európában vándorló kiállítás Budapesten is megállhasson, s az új múzeum falai között bemutatható legyen.

A második emeleti állandó kiállítási tér a felvezető lépcsős rámpából egy 195 nm-es ki­ál­lí­tó­te­rem­be vezet. Ebből nyugat–északkelet irányban egy három térre osztott 540 nm-es teremsor nyílik, déli irányban pedig egy 75 nm-es kiállítóhelyiség vezet át a nyugat–kelet irányú, öt térre osztott, 865 nm-es teremsorba.

 

Kiállítási koncepciók

 

(…) Ami a múzeum, mint gyűjtemény tagolódását illeti, annak alapja a Vasilescu-gyűjtemény jelentős, és meglehetősen egységes 20. század közepi anyaga, középpontjában Ország Lili életművével. Okkal merült föl, hogy Ország Lili életművének nagyszabású összegzése, az úgynevezett Labirintus-sorozat (melynek legtöbb darabja a Vasilescu-gyűjteményen kívül a BTM Kiscelli Múzeumában, illetve a Magyar Nemzeti Galériában található) a Modern Magyar Művészeti Múzeum egyik meghatározó alkotása legyen. A műegyüttes egy része a Vasilescu-gyűjtemény része, meg lehetne próbálni a másik két gyűjteményből elkérni a hiányzó elemeket. A mintegy száz képből álló Labirintus nemcsak képek sorozata, hanem bizonyos belsőépítészeti rekonstrukciót is kívánó műcsoport. Olyan alkotás, amelybe “bele lehet lépni”, át lehet rajta járni, s ezáltal új minőségeket fedezni fel a műben is és magunkban is. A Labirintus rekonstrukciója és állandó bemutatása a magyar művészettörténet és muzeológia egy régi adósságát törlesztené.

A Labirintus és a hozzá kapcsolódó teremsor a történelem, a mítoszok (beleértve a népművészetet is), a társadalmi emlékezet, az idő problémáiról szólna, míg a nyugat–keleti irányban futó teremsorba, amely az alaprajz szerint öt egységre tagolódik, de amely egységek belül mobilan alakíthatóak, pedig mindazoknak a témáknak a bemutatását tenném, amelyekben a történelmi, társadalmi emlékezet nem játszik olyan meghatározó szerepet. (…)

 

1. A történelem Labirintusából az utópiák történelem nélküli Rendjéig

 

Ország Lili életműve sajátosan 20. századi életmű: Benne van mindaz a tudás, amit a korszak embere a történelemből “összehordott”, de benne van mindaz a keserű tapasztalat is, hogy ez a tudás már csak törmelékekben él, a nyelv és a vallás romjai között. Értelmesnek tartanám, ha a látogató a rámpán való felvezetés után (a kert látványával az üvegablakon túl, esetleg a rámpán elhelyezett szobrok vagy direkt az átlátszó falú rámpára tervezett és megrendelt speciális térbeli alkotás után) mindjárt a Labirintusba érkezne, s így ezen áthaladva, mindjárt szembesülne a magyar művészet egyik legkomorabb, legsúlyosabb, s a 20. századi ember problémáit legkomolyabban összefoglaló művével, s szinte megtisztulva benne, kelhetne útra abban a kiállításban, ami a 20. század művészetét tekintené át. A Labirintus végpont. Ezért tartom célszerűnek kiindulópontnak venni. Ha már a múzeum lemond a kortárs képzőművészet bemutatásáról, akkor legalább úgy metsszen ki egy szeletet a 20. századból, hogy annak legbizonytalanabb részét, nevezetesen a végét vegye adottnak (legyen ez Ország Lili munkája), s abból indulva, leegyszerűsítve: “visszafelé haladva” a látogató úgyis megérti valamikor az 1910 körüli évek munkáinál, hogy innen már nincs tovább. (…)

Mivel zárulhatna le az Ország Lilivel kezdődő utazás? Hiszen Ország Lili “félt” a képtől, az emberábrázolás hagyományos gyakorlatától. Korai munkáinak ábrázolásain a félelem, a kiszolgáltatottság, a magány, a sorstalanság lengte be alakjait. Az “emberrel” nagyon hamar leszámolt tehát. Árnyékok, nyomok, s az ember jelei: betűk, hulladékok, nyomtatott áramkörök maradtak csak az ember után. Ország Lili ellenpólusa vagy egy olyan művész lehetne, aki a 20. század hitét és lendületét testesíti meg, az embernek az új évszázadba vetett hitét, reményét. Ország Lili feketéivel szemben a színt, az absztrakt helyett a konkrétat, a jelek helyett az embert. Azonban az 1910 körüli évekből nehéz találni megfelelően koncentrált, s nagyméretű, reprezentatív művel is jellemezhető életművet. Rippl-Rónai hatalmas gyermek-csoportképe a Schiffer-villából sokat kifejez az 1910-es évek derűjéből és optimizmusából; emberképe is példátlanul rokonszenves, eddigi művészettörténeti ismereteink és ítéleteink szerint azonban nem elég súlyos (és nem eléggé ismert!) mű ahhoz, hogy benne a korszak egyik összefoglalását lássuk. (…) Mai szemléletünk szerint Ország Lili nagy “előképe” a szintén a sorssal és történelemmel viaskodó Csontváry lenne. Az ő valamennyi fő műve azonban más múzeumok állandó kiállítási darabja.

A múzeum építészeti tervei alapján azonban mégis elképzelhető a Labirintusból kiinduló logikus befejezés. (…) Az északabbra fekvő, nyugat–északkelet irányú teremsor a Labirintus folytatása lenne, s ebben a mintegy 540 nm-es teremben a 20. századi magyar művészet olyan alkotásait lehetne bemutatni, amelyek valamilyen formában rímelnek Ország Lili munkájára… Ebben a sorozatban lehetne helye többek között Kondor Béla, Bálint Endre, Deim Pál, Korniss Dezső munkái mellett Mokry Mészáros néhány fiktív archeológiai képének, Aba-Novák és a római iskola alkotóitól néhány narratív történeti kompozíciónak, Batthyány Gyula sűrű szimbolikájú Ezer évének, a római iskola vallásosságát képviselő műveknek, a 20–30-as évek “alternatív” vallásosságát reprezentáló olyan alkotásoknak, mint Vaszary, Csók buddhizmusból inspirálódó kompozíciói, Kernstok mitologizáló újklasszicizmusának, vagy a 20–30-as évek árkádiai kompozícióiból néhánynak (Szőnyi, Patkó, Aba-Novák, Korb Erzsébet) s valahol a vége felé Gulácsy Lajos (s ha megoldható, Csontváry) néhány alkotásának. Ezt a tematikus-kronológiai sort egy Absztrakció-Utópia tematikájú terem zárhatná le. Ide sorolódnának a nagy utópiák alkotóinak munkái, az aktivizmus nagy absztrakt víziói, melyek közül a léptékben a legnagyobbak talán Uitz Béla analitikus kompozíciói. De ide illenének a 60–70-es évek neo­avant­gárd­jának olyan alkotásai, mint Bak Imre, Hencze Tamás, Fajó János vagy Nádler István mi­ni­ma­lis­ta-geometrikus kompozíciói, melyekben ugyanúgy tetten érhető az egyetemes, politikumtól és historikumtól mentes “tiszta” formanyelv keresése, mint a klasszikus avantgárd alkotóinál.

 

2. Mikrokozmosz: tárgyak, csendéletek, helyszínek, enteriőrök

 

A Mikrokozmosz szekcióban olyan műveket mutatnánk be, amelyek valamilyen formában az ember szűkebb környezetével, a környező tárgyi világgal, az enteriőrök, utcák, tárgyak világával foglalkoznak. (…) Itt szerepelhetne a 60–70-es évekből például Csernus, Frey Krisztián, Gyémánt László néhány alkotása, Méhes László Langyos víz-sorozatának valamely darabja. Ide illenének a 60–70-es éveknek a valóságot újradefiniáló kísérletei a hiperrealizmustól Pauer Gyula pszeudójáig. A korábbi korszakokból Márffy, Berény, Czóbel vagy Czimra Gyula filozofikus enteriőrjei, Schubert Ernő, Fényes Adolf, Kmetty János csendéletei, Csók, Rippl-Rónai enteriőrképei, Pekáry István “naiv” kompozíciói, Tihanyi absztrakt csendéletei, Bernáth Aurél vagy a szentendreiek bensőséges környezetábrázolásai. (…) Ennek a világnak színessége, sziporkázása tematikailag, festészetileg is ellentéte az Ország Lili által épített világnak.

 

3. Táj és természet

 

(…) Gyarmathy Tihamér, Kokas Ignác, Veszelszky Béla munkáitól kezdve Bernáth Aurélon át Barcsay, Berény, Szőnyi, Egry, Czóbel, Czigány, Vaszary életművében mind meghatározó a táj és a természet inspiráló hatása. Külön téma lehet ezen belül a fiktív táj (Mokry Mészáros, Fényes Adolf) problémája, Pauer Gyula táj-konceptjei, az ún. “természetes” anyagok használata, valamint az olyan hagyományosabb témák, mint például az összefoglalóan alföldi festészetnek tartott tematika vizsgálata Koszta, Rudnay, Tornyai, Nagy István és mások életműveivel a középpontban. Itt lehetne kitérni a magyar festészet emblematikus tájainak (Dunakanyar, Szentendre, Alföld s mindenekelőtt Nagybánya) áttekintésére, s itt lenne legalkalmasabb helye egy Nagybánya-szekciónak is.

Érdekes összehasonlításra s inspiráló élményekre adna okot pl. Mednyánszky és Barcsay tájképeinek, koncentrált és puritán kompozícióinak együttlátása, vagy Kokas és Rudnay barokkos tájszemléletének összevetése, Egry és Koszta kolorizmusának, Vaszary és Veszelszky “geometrikus” tájanalíziseinek párhuzamba állítása.

Itt lenne helye pl. Bene Géza, Gadányi Jenő vagy akár Tóth Menyhért vegetatív absztrakt munkáinak, vagy az 1980 körüli évek munkái közül a szentendrei Vajda Lajos Stúdió keretében készült, meghökkentően romantikamentes táj- és természetfelfogásról tanúskodó, szinte azt mondhatnánk, “környezetbarát” alkotásainak.

 

4. Az ember: arcok, testek, aktok. Az emberi mozgás

 

Ebbe a szekcióba megint csak nagyon sok mű sorolható. A 70-es évek első akció-happening fotódokumentumaitól kezdve a munka- és munkásábrázolások olyan sorozatán keresztül, mint pl. Basilides Sándor, Gábor Jenő, Uitz Béla munkásképei, egész az arcképek szuggesztív sorozatáig. Ezekben helyet kaphatna pl. a teljesen elfeledett Rauscher György rafinált Szomory Dezső-portréja, Tihanyi Lajos kubista arcképei, s természetesen a művészönarcképek néhány olyan kiváló darabja, mint Ámos önarcképe, vagy Kákay-Szabó György, Gábor Jenő “objektív” arcképei, Tihanyi nagy műtermi önarcképe, vagy pl. Sassy Attila, Permutter Izsák különleges önarckép-kompozíciói.

Az akt külön is helyet kapna ebben a szekcióban. Az akt nemcsak az utópikus Árkádia-kompozícióknak volt központi témája, hanem az 1920-as évektől kezdődően egy sajátos tárgyias festészetnek is, benne a római iskola, a szentendreiek aktkompozícióitól kezdve Hatvany Ferenc, Bene Géza vagy Kontuly Béla munkáiig. Tihanyi Lajos torz, sokszor csonka aktjai a modern emberábrázolás egyedülálló példái a magyar festészetben. Scheiber Hugó, Bortnyik Sándor mechanikus emberábrázolásai ugyanúgy ebbe a sorozatba illeszthetőek, mint a korai Barcsay Jenő vagy a késői Mednyánszky László átszellemült, szinte lecsupaszított “lélek”-ábrázolásai.

(…)

 

III. A MODERN MAGYAR MŰVÉSZETI MÚZEUM MINT KUTATÓHELY

 

A Modern Magyar Művészeti Múzeum alapításának létjogosultságát – rendezzen bár akármilyen látványos kiállításokat – elsősorban az fogja megadni, hogy mennyire lesz képes egy olyan tudományos kutatóhellyé válni, ahol a modern magyar művészettel kapcsolatban meghatározó, új, és továbbgondolható eredmények születnek. Új kiállításainak szakmailag átgondolt mivolta, a kiállítások tudományosan is értékelhető színvonalas dokumentálása (katalógusokban és más kiadványokban), az intézmény megújulási képessége (nyitottsága a külföldi, illetve a kortárs művészet felé), illetve határozott közművelődési tevékenysége lehet a garancia arra, hogy a múzeum a magyar művészeti életben vezető intézménnyé váljon. (…)

 

Budapest, 2001. július

 

n       Bellák Gábor művészettörténész,
Magyar Nemzeti Galéria

n        

n        

n        

n