Rózsa Gyula

Nemzeti szecesszió

n        

n       Hogy nézőpontomat mindjárt jelezzem: engem a belga art nouveau-ban Horta magánvizeldéje bűvölt el. Ezt nem különcködésből írom, nem is provokáció gyanánt; nyolcvannégy évvel Duchamp vizeldekagylója után különben sem lehetne ezzel a szaniteráruval eredetieskedni. Ez a porcelánkagyló azonban legalább annyira jelképe, emblémája a brüsszeli szecessziónak, mint a körmönfont ablakformák, a szeszélyes erkélymellvédek, a pazar anyaghatások és a hisztérikus szgraffítók a homlokzatokon. Horta házában a hálószoba mellett természetesen van fürdőszoba és illemhely, ahogyan van öltözködőszoba, gardrób is, de az építész beépítette ezt az alkalmatosságot közvetlenül az ágya mellé, hogy a kényelme még tökéletesebb legyen. Nem otrombán és nem közönségesen. A kagyló a falból nyitható ki, mintegy az éjjeliszekrényből szükség esetén, s ugyanúgy behajtható szükség múltával a barnára pácolt, drága faburkolatba, hasonlóan a régi, finom hálókocsifülkék ugyancsak nyit­ható-csukható mosdóihoz. Hogy mit váltott fel évszázados funkciójában, szemléletesen demonstráltatik Victor Horta egykori házában, mai múzeumában: Hor­tá­nénak éjjeliedény járt, ott áll a családi ágy másik oldalán, ugyancsak finom kerámiából, ugyancsak szekrénybe rejthetően.

n       Hogy a szecessziónak meg kellett születnie, hogy nem széplelkek és neuraszténiások akarnoksága hozta létre, azt Brüsszelben és Belgiumban látja be az ember. Az évezredes örökség és a tizenkilencedik századi modernizmus, technika, életmód, gondolkodás lélegzetelállító újdonsága és a tradíció úgy feszül egybe tárgyon, épületen, műalkotáson, hogy szinte látszik: ezt a konfliktust történelmi műformák és életformák nem tudták volna a megelőző századvégen egyébként már kihordani. A Horta-ház sárgaréz­fém radiátora finoman komponált, elegáns absztrakt szobormű a lépcsőházban, egykori, kilencszázháromban épített áruházában üvegfödémen járt az elkábított vásárlóközönség, Cauchie festő-ipar­mű­vész-építész magánpalotáján aranybetűs szgraffito-remek, valóságos vizuális költemény a szemérmetlenül cégértartalmú, tételes önhirdetés. Az épületek, erkélyek vasszerkezetűek, következésképp az ablakok akkorák, hogy harminc év múlva az új építészetnek jószerivel nincs mit feltalálnia, Horta kilencvenötben az Eet­velde-házra függönyfalas homlokzatot épített.

n       Az ablakformák természetesen körmönfontak, a mellvédek szeszélyesek és a szgraffitók hisztérikusak a homlokzatokon. A szédítő újdonságoknak, a soha nem volt anyagoknak, technikáknak és funkcióknak formát kellett adni, és új formának jó tizenöt évig – Belgiumban nem is az első világháborúig – a szecesz­szió látszott. Az eddig nem volt óriásablakok szabályosan kör alakúak, furcsa fülük van, vagy komplikáltan indázó keretek szabdalják fel őket, elrejtvén a lényeget, azt, hogy hatalmasak és egészségesek, az erkélymellvédek műkovács­vir­tuozitása eltereli a figyelmet az építészettörténeti eseményről, arról, hogy vasszerkezet tartja őket, és hogy ez a tény már nincsen elleplezve, a homlokzatok plasztikája dagadó zárterkélyektől és visszaugró falsíkoktól nyugtalan, lüktet. Tehetséges kor: a színek eleganciája, az anyagok kokettériája mindezt úgy fokozza fel, hogy visszafogja. Horta homlokzatai általában tetőig kőből vannak, sárgásak, mint a napfény, Hankar a szép, piros németalföldi téglát a szép fehér-szürke németalföldi kőrusztikázással szegi be, a Cauchie-ház homlokzatán a freskóban előadott vállalati reklám tartózkodóan drappos, csaknem monokróm szüzei modern templomok ambivalens áhítatát ébresztik.

n       Beton, acél, üveg: mindent tudtak már, amit a huszadik század építészete, de semmit sem akartak elfelejteni abból, amit az előző évezred tudott. Fa kerámiával simul egybe és különül el, fém kővel és üveggel, sőt fém fémmel: vörösréz sárgával, réz vassal, öntött a kovácsolttal felesel és illeszkedik. Ebben is szerencsés kor és ország: már rendelkezésére áll a modern nagyipar a teljes kínálatával, de még felfogadható a kézműves erkölcsű kisipar minden mívességével és egyediségével. Mondhatni: ebben is kihasználhatják különleges határhelyzetüket: a hagyományos és a modern ütközési energiáit hasznosítják, akárcsak a házépítésben. Ez utóbbiban olyan meggyőzően, hogy némely méltatójuk megkockáztatta: funkcióban, téralakításban, gondolatban a belga szecesszió semmi újat nem hozott a hagyományos belga lakóházhoz képest, ugyanazt a szellemet és praktikumot folytatja, csak más ékítményekkel. Való igaz, a keskeny homlokzatú, kifelé reprezentáló, belső kert felé visszahúzódó többszintes családi otthon alapeszményén Paul Hankar saját háza sem változtat, és a méltán múzeummá emelt Horta-rezidenciának is csak a műtermi része bont konvenciót, maga a személyes lakrész nem.

n       Minthogy erre nemigen volt szükség. A németalföldi polgárotthon a megelőző évszázadok során úgy gazdagodott és úgy letisztult funkcionálisan, hogy koncepcióját (utcai bejárat plusz szalon plusz ebédlő a földszinten, családi, intim terek az emeleteken) nem volt szükséges megbolygatni. Ha a telekméretek és a jómód dimenziói a tizenkilencedik század végére sem változtak, fölösleges lett volna változtatni azokon az életkereteken, amelyeket oly magabiztos tárgyszerűséggel mutatnak be a múltból negyven kilométerrel távolabb az életmódtörténetet is feladatának vállaló genti néprajzi múzeum vagy egy országgal odébb az amszterdami Rijksmuseum dokumentatív babaházai. Ha továbbra is az utcaszinten fogadták a vendéget, a szalonban ültették le, és az ebédlőben vendégelték meg, ha a gyerek- és hálószoba privátja a felső traktusokban talált védett helyet, ezen nem volt érdemes újítani. A lényeg, hogy nem kellett: a belga szecesszió építői és építtetői megengedhették maguknak ezt a változatlanságot.

n       Az viszont, hogy a Horta-ház ebédlőjének padozata középen, a nagy asztal és a székek alatt meleg, otthonos parketta­sziget, de tisztán tartható és reprezentatív kőmozaik folyja körbe, végig a falak mentén, továbbá hogy ez az ebédlő hatalmas, lényegében faltól falig üvegajtóval nyílik a kertre, szinte ki is lép – sosemvolt, modern építészeti gondolat. Az ebédlőt burkoló mázas kerámiára, a tartó fémszerkezet és a mozaik szecessziós indáira csak utalok. De az igazán kreatív megújítás-megőrzés, vagyis a valódi invenció bizonyítéka, hogy Horta elcsúsztatott félemeletekkel tagolja a hagyományos helyiségek rendjét, hogy a szecesz­szió merész üvegkupolákat emel a tetőig megnyitott fogadóterek fölé, hogy ahol a lovaskocsit belekomponálja az épületbe, ott csaknem száz év múlva a házat garázzsal lehet használni.

n       Belgium és a szecesszió isten tenyerén volt az előző századfordulón. Nemcsak a hagyományai és az igényei stabilizálódtak a megelőző évszázadban, hanem a gazdasági feltételei is megvoltak ezekhez a megőrzött és megújított igényekhez. Kevésbé fennkölten ezt úgy nevezik, hogy klasszikus és gyarmattartó kapitalizmus. A klasszikus nemcsak gazdagságot, hanem észt, ízlést, kultúrát és szellemi aktivitást is jelent. Hogyne, minden valamirevaló építészet megírja, hogy Horta a pénzarisztokrácia drága luxusépítésze, Hankar inkább a tehetős középosztályé. Horta legendás Solvay-há­zát most éppen tatarozzák, megrendelője feltaláló és iparmágnás, a nem kevésbé legendás Eetvelde-házát az urbanisztikailag is luxuriózus környezetben Kongó főtitkára építteti – hogy a rang mit jelent, nem nagyon értem, de van Eet­velde báró bizonyára nem kistisztviselő volt a gyarmatokon. Hankar inkább művészeknek tervezte szinte gördülően kerek ablakú házait, a helyrajzból, a homlokzati freskókból és a nemes anyagokból ítélve azok sem lehettek proletárok. De a belga szecesszió az utóbbiaknak is épített. Horta minden dokumentum szerint pazar – az invenciótól és az építészeti gondolattól pazar – Maison de Peuple­jét Brüsszelben már sohasem láthattam, a merész pártház-színház-kávéház palotát hatvanhatban lebontották. De láttam a szocialista szakszervezeti székházat Gent legpatinásabb terén, a Vrij­dags­mark­ton, a mozgalmi központ nagy is, szecessziós is, mégis beleilleszkedik a háromablakos, oromzatos piactéri házak sorába – láttam iskolát, áruházat Antwerpenben, Brüsszelben és Gentben.

n       Mellesleg ezek az építész urak mind szocialisták voltak, sőt szocialista párttagok, de ennek a megjegyzésnek most nincs időszerűsége. Hanem az a tanulság időktől független, hogy a belga szecesszió nemzeti művészetté vált. Nemcsak azáltal, hogy volt másfél évtized, amikor a belga társadalom úgyszólván minden vetületét és szegmensét szolgálni volt képes, és amikor ez az egész társadalom – a hivatalos is – ezt a szolgálatot a magáénak elfogadta. Hanem azáltal is, hogy félreérthetetlenül akként történt ennek az újnak elfogadása, hogy bölcsen beleépült a múlt, a tradíció, mindaz, ami az igazi nemzeti örökségből megőrzendő maradt. Ezek után – ellentétben más szecessziókkal – nem volt szükség külsőségekre. A belga art nouveau nem stilizálja a múltat, nem aggat magára nemzeti jelvényeket, nem az archaikus paraszti életformában keresi az eszményét. Legendás iparművészete nem fla­mand­kodik és nem vallonkodik, finom tapétáin, bőkezű csillárjain, nemes bútorain és ólmozott üvegablakain semmi lokális nincsen. Még a képi ábrázolásai is semlegesen elvágyódók, általánosan szimbolisták és internacionálisan fin de siécle-esek; freskói, szgraffitói és plasztikai díszei nem ábrázolnak ősbelgákat és sosemvolt falusi mítoszokat.

n       Nincs rá szükségük, belgák. Ugyanezen oknál fogva nem emészti őket a kérdés, hogy a belga szecesszióra hatottak-e az angol premodernek, vagy fordítva, nem versengenek az elsőségért a párizsi art nouveau-val (noha versenghetnének), az sem zavarja őket, hogy Brüsszelben található a bécsi jugendstil talán főműve, Hoffmann Stoclet-palotája, Klimt-mo­za­ikokkal. Irigylésre és tiszteletre méltók. Szakkutatók évtizedekkel ezelőtt rámutattak, hogy a szecesszió-art nouveau­jugendstil, ez a nevében is állhatatlan és megfoghatatlan korszak miként vált szellemében és küllemében kozmopolitává, s közben, a megvalósulások során, kellő anyagi és szellemi feltételek között a lényege szerint helyi karakterűvé Európa gazdagabb és fejlettebb országaiban. Ez többnyire a nyugati égtájon történt így, továbbá Finnországban. Míg ellenben más alrégiókban, a kontinens keleti felén a stílus a külső vonásaiban igyekezett né­pi-nemzeti jelleget ölteni. Jobbára azokban az országokban történt így, ahol a népművészet még élt, de a gaz­da­sá­gi­technikai-civilizációs fejlettség satnya volt. A fejlődés itt nem lehetett szerves, legfeljebb külsődleges. A belga polgárházat és lakáskultúrát lehetett korszerűsíteni különösebb megbolygatás nélkül. A kelet- és közép-európai parasztportát zökkenőmentesen nem. S minthogy anyagi erő, akarat, igény sem volt sokáig az akár zökkenőkkel teli továbbfejlesztésre sem, maradt a kívülről jól látható, dekorációban, motívumban és járulékos kellékben hitvalló nemzeti azonosulás.

n       Sokszor gondolok erre, amikor posztmodern építészetünk a Lechner-iskola mestereinek tudatos követésére hivatkozik.

n