Győrffy Iván

Füstbe ment perc

n        

n       Képekkel elbeszélni a kimondhatatlant nehéz, tévépróbáló feladat. Úgy kellene a tárgyszerűség atmoszféráját megteremteni, hogy megmozduljon a szem, az agy és a szív. Könnyű elcsúszni a végletek felé: egyfelől a széteső, semmitmondó, tárgytalan szerkesztés, másfelől a fáradsággal összesimított, egybevasalt, minden oldalról zárt túlbeszélés irányába. Előfordulhat, hogy a tények összekeverednek a véleménnyel, izgalmas, ám megkülönböztethetetlen egyveleget alkotnak, s a nézőben óhatatlanul ott marad a kényelmetlen érzés: kiokították. De előfordulhat az is, hogy nincsenek tények, nincsenek vélemények, csak szabadon szárnyaló indulatok alkotnak fénylő elektronmezőt a katódsugárcsövön.

n       Huszonhat perc – kevés, de több a soknál. Huszonhat perc alatt kis szerencsével végig lehet ülni a 15-ös busz vonalát a Lehel tértől a Borárosig, meg-megállva a lustán terpeszkedő állomásokon. Felsandítani a Nádor utcai magas ablakokra, odabólintani a Bazilika szomorúan sötétlő kupolájának, a Bem rakparton unottan a Duna felé fordulni, rácsodálkozni a Vásárcsarnok mozaikjaira, eltévelyedni a végállomás csikorgó sínjei között. Mindenre van idő. Átlapozgatni az újságot, idegesen tapogatni a csukott cigarettatárcát a zsebben, gondolkodni, mi hogyan legyen. Elolvasni egy novellát. Nőkkel szemezni. Azazhogy egy dolog nem fordulhat elő mégsem: megelégelni a várost. Köszönöm, Budapest, ennyi volt, amit nem láttam, feledhető.

n       Huszonhat perc a televízióban – sok, de kevesebb az elégségesnél. Kitelik belőle egy átlagos teleregény-darab, Marcia azt mondja Lucasnak, kellesz nekem, de apád kitagadna, Lucas mondja, majd eladom a részvényeket, az Aranypartra költözünk, visszük a fodrászunkat is. Kitelik belőle egy komplett híradó, vezető hírekkel, elmélyült riportokkal, színes összeállítással, sporttal, időjárással. Vagy egy vallási magazin. Érdekvédelmi műsor. Rajzfilm! Hasmester-termékbemutató. Huszonhat percbe sok-sok kép fér bele, hosszú narráció. Arcok és sorsok és tájak és színek. Gyerekek is, számolatlan gyerek. Nagyok és pelyhesek, kicsik és vörösek, sunyi nézésűek, haragvók, kedvesek. A világ minden gyereke, az ország számkivetettjei.

n       Huszonhat perc – műsor, amelyik tényszerűséget ígér. Számok fognak elhangozni benne, szigorú adatok, egyetlen felesleges momentum sem, nincsenek árnyalatok, kontrasztok, pasztellszínek. Csak az értelem mindent bevilágló fénye. Közszolgálati műsor lévén nem számíthatunk üdítő lazaságra, biztosak lehetünk benne: ha mondani akar valamit, mondani is fog. Megengedheti magának, pénz itt nem számít. A 26 perc mindig más és más közérdekűnek, fájóan aktuálisnak érzett témát pécéz ki magának, az azonos háttérrel készülő MMM perselymagazin modorában. Abortusz. Fut­ballhuliganizmus. Veszélyeztetett gyerekek. Nem világrengető kérdések, de kellőképpen figyelemfelkeltők, indulatokra éhesek. Mindenkinek van róluk véleménye, és mindenki távolságtartással kezeli őket. Itt az ideje, hogy bensőnkig megremegjünk a szégyentől, az undortól, a borzalomtól, a fájdalomtól.

n       A 26 perc – A veszélyeztetett gyerekekről világképe igen egyszerű. Egyenes vonalat húz az anyaméhtől a pokolig, s minden egyes útközi stációra állít egy­két megtévedt gyermeket. Intézetbe kerülnek a senkinek sem kellők, az árvák, a genetikailag kudarcra programozott ártatlanok. A szociális hálózat jókora likain keresztül innen egyenesen az utcára pottyannak, csatlakozva annak őshonos lakóihoz. Apróbb-súlyosabb aszociális ténykedések után bekerülnek a(z át)­ne­velőintézetbe, itt a védettség és megértettség nyugalma költözik megfáradt szívükbe. Ha mégsem, átmeneti szabadság után a börtönbe jutnak. Később nyomtalanul felszívódnak. Vagy mégsem? 26 perc alatt nem derülhet ki több. Nincsenek okok, csak következmények, nincs mélyreható vizsgálat, csak linóleumos folyosóbelsők. A riporterek – minden helyszínen más és más, hogy megkülönböztethetők legyenek – beszaladgálják az egész várost, de mindvégig megmaradnak a garázsmenet lineáris pályáján. Sejtelmes arcmásuk sormintát alkot, ez választja el egymástól az egyes bejátszásokat, és jelzi: íme, ez az én művem. Felbukkannak forgalmas utcákon, sötét kapualjakban, bevásárlócsarnokokban, rácsok előterében, belebeszélnek a kamerába, majd továbbrohannak. Nincs idejük semmire: megvenni egy kenyeret, beleharapni, lenyelni. Az utcagyerek-interjú nem kerül adásba, mert a semmiből előtűnő gyám nem járult hozzá, ezen hosszan elméláznak. Ki ez a gyám? Honnan jött? Miért vállalta el az eddig senkihez sem tartozó gyerek felügyeletét? Milyen indokkal nem állt kötélnek? Kérdések, amelyekre nem kapunk feleletet.

n       A beszéd csak ürügy, azt álcázza, hogy nincsen semmi mondanivalónk. Mutatni akarunk valamit, amit te nem láthatsz, mert nem viszel szombatonként bablevest az őrizetesbe, ócska videokameráddal forgatási engedélyhez pedig végképp nem juthatsz. Zenéket akarunk lejátszani kultuszfilmekből, hogy asszociációid keletkezzenek, feldolgozatlan érzéseid. Fekete-fehéreket készítünk, áttetszőket, egymásba futókat, oldalra dőlőket, messze suhanókat, asztal alá pislantókat. Gondolkodni nincs idő, érezni kell. Beszélni sem jó, a szavak félrevezetnek: rájössz talán, többet tudsz nálunk. A képek mindent megmagyaráznak, és egy csapásra mindent megértetnek. Az első adások agyagba döngölős riportjai után a szerkesztők, interjúkészítők introvertáltak lettek, félénken magukba húzódtak, abból baj nem lehet. Így nem kevernek össze bennünket az M1-en közvetlenül utánunk következő, szintén 26 perces nacreál magazinnal, a Panorámával. Ha megszólalunk, kiderül, kinek a nevében kérdezünk. Ha mutogatunk, mintha nem közös nyelven nevelkedtünk volna, észrevétlenül mellénk állsz majd, saját érzelmeid árulnak el. Ötleteinktől, hogy riportalanyainkat sem beszédre, inkább képalkotásra kényszerítjük, elámulsz, és fel sem merül benned, idegen tollakkal ékeskedünk: eldobható masinát nyomunk izzadt kamasztenyerekbe, örökítse meg vele élete legfontosabb tényeit, majd – és csakis ekkor – belépünk egy másik ifjú szobájába, aki jóval ideérkezésünk előtt egész falakat töltött már meg képeivel. Egy közönséges padon ülve hatásvadász mozdulattal előveszünk zsebünkből egy közönséges tojást, ráközelítünk, minden rücske láthatóvá válik, és negédesen csak annyit mondunk: ez a tojás egy utcagyereknek az ebéd.

n       Ugyan milyen szavakat használna sorsáról az az ember, aki tudja, senki sem hallja meg? Aki belebeszél egy felvevőgépbe, de úgy érzi – erről tanúskodnak elvesztegetett évei, melyeket a család és a társadalom visszavonhatatlan távollé­tében tengetett –, a másik végén nincs senki? Az összevissza vert, anyjától eltaszított fiú, aki riporteri fölkérésre ezúton küld szívszaggató üzenetet anyjának: mindent megbocsátok? Az ilyen embernek nincsenek szavai, legalábbis saját szavai nincsenek. Fénytelen szeme van, rezzenő keze, összepréselt szája. Betanultnak ható, cenzúrázott mondatai, amelyekkel azt fogalmazza újra és újra: “rossz társaságba keveredtem”, “lecsúsztam a lejtőn”. Ezt látja a riporter, ezt látjuk tehát mi is.

n       Egyéni sorsok sebtében összeeszkábált katalógusa. A mikroközösségek mintha nem is léteznének, nem állnak a gyerek körül barátok és ellenségek, jó- és rosszakarók, csak ő van egyedül, meg az élete két mondatban, huszonnégy képben. Komolyan koncentrál munkaterápia közben az esztergapadnál, belülről talán mosolyog a lét elviselhetetlen köny­nyűségén, hiszen – a stáb előtt – nem nyomják neki a mosdó falának csupaszon, nem szól be neki az ágyszomszéd, a nevelőtisztek is belerokkannak a segítőkészségbe. Mindenki megbánt mindent, bűnről és erényről biztos tudomása van, újrakezdené, ha lehetne, s nem lépne kétszer ugyanabba a cellába. A társadalom – a tévénéző otthon – megkönnyebbülten dőlhet hátra: felelős vagyok bár, de jó lesz minden, együtt járom a szegény száműzöttekkel a nyugdíjkorhatárba vesző helyes utat.

n       Ideje leszállni a városnéző buszról. Megérkeztünk a valóságba: végállomás.

n        

n