Almási Miklós

A nők szeme

n       Nézem Picasso arcát: én ezt a férfit nem ismerem. Gallérja csálé, nyakkendő kifordult, cigi félig elszíva, de a legfurább, hogy nem stimmel a megszokott szem, orra alatt valami cinkos-kétkedő mosoly bujkál, “hát jó, úgyse lesz jó, gyerünk…” Elnéző, lezser. Civil. Rosi André fotóján egy eddig nem ismert embert látok. Úgy értem, a megszokott maszk helyett. Mert volt neki, csinált magának egypárat, de Rosi André – aki egyébként annak idején az egész párizsi festő-, szobrászkolóniát fotózta – legyőzte a rejtőzködőt. Mert ez mégis ő. Csak itt nincs póz meg művészkedés. A győzelmes művész helyett itt a kétkedőt, a bizonytalant is érzem. Csak úgy, alig fedetten persze, azaz el nem rejtetten, mondanám hei­g­ge­resen. Ugyanez a semmitmondó tárgyilagosság hatol mélyre Bon­nard-ról készített felvételén (1937). Valami ócska hotelszoba sarkában, elhordott – de azért tüchtigen begombolt – zakóban (a nyakkendő itt is csálé) és drótkeretes szemüvegben “van” a mű­vész: ha már annyira akarja, tessék. Az asztalon viszont egy kis Bon­nard-csend­élet – alma, cseresznye a tálon, paletta az Arts c. újság gyűrött lapjain. Annyira ő, Rippl­-Rónai barátja, a precíz, ám fiatalos nagypapa…

n       E. Csorba Csilla szedte gyűjteménybe a magyar fotográfusnők munkáit 1905 és 1945 között. Gondolj bele: a századfordulón, hosszú szoknyában, szüf­ra­zsett­sze­relésben – menni alig tud a hatalmas fotógép dobozával – hogy nézhettek rájuk, amikor bekéredzkedtek a férfiszakmába? Vagy akár egy polgári ebédlőbe? Elsődjére nem is tehetség, hanem bátorság, elszántság kellett hozzá, talán ez hozta a fényképezési helyzetek rendkívüliségét, vagy épp abszolút természetességét: ki várta volna el egy nőtől, hogy olyan profi képeket csináljon, mint X. mester itt a Fő utcában, aki a nagyságos úrról is milyen jó képet csinált az esküvőn…?

n       Viccelek, pedig nem kellene: hátrányos helyzetükből művészetet teremtettek. Itt vannak mindjárt a szociálfotók, akkori találmány, ők azonnal lecsaptak rá. (Gazdagék nemigen engedték magukat, vagy mi?) Tény, hogy olyan hiteles szegénységet, mint Langer Klára: Munkanélkü­li (1937) c. képverse, ritkán láttam. De itt sulykolnak a patakban parasztasszo­nyok (Uő.); aztán van itt egy kehes kutya, amelyet a negyvenfokos hőségben nagy kerekű kocsi tengelyéhez kötött spanyol gazdája (Zin­ner Erzsébet) – életsűrű kompozíciók.

n       Női szemek: elsődjére azt hinnéd, csak az empátia, az apróságok iránti természetes fogékonyság dolgozik. Az is természetesen. Sugár Kata Libapásztorlány c. képén pl. a gyerek vállán a bot, azzal terelgetné a háttérben tipegőket, ha nem lenne kíváncsi, mit is csinál a néni. Kis lába (mezítláb, persze) megfeszül, mert a fényképész mondta neki, hogy ne mozduljon egy kicsit. Eddig rendben is van. De akkora fejkötő van a fején, mint nagyanyónak, s tán édesanyja szoknyája lóg földig: a kép a groteszk hivatástudat, a tisztes nyomor és selmaság elegye. Kom­pozícióját tekintve pedig: a modell kíváncsiságát a libák érdeklődése “értelmezi”, ő, a gyereklány csak áll, ha egyszer fényképezkedik. A libák “arca” és a gyerek együtt – 1936-ból. Magyar ugar, gyerekmunka, nyomor – szóval érted…

n       Az igazi dobás mégis a portréfotó, abban hoztak jelentőset. Némi szürrealizmussal – ami viszont most kikerülhetetlen – ezek a lányok nem a modellt fotózták, hanem megteremtettek egy-egy egyéniséget, amit aztán az alany hordott… Kaffka Margit áttetsző szeme és kislányos arca az örökkévalóságban is úgy marad meg, ahogy Máté Olga fotója kulcsolta össze kezeit. Az ifjú Kodályról máig Werner Irén mondja a legtöbbet. Kassák Lajos évtizedeken át – tán haláláig? – hordta a Révai Ilka által csinált arcot, fotó teremtette meg emblémáját. Gajdusek Erzsi Márait hozta össze (1928­ban), ő is úgy maradt. Kedvencem a fiatal Moholy-Nagy László (Ersy Landau, készítette 1919-ben): még semmi sem látszik: egy jól nevelt fiatalember, kicsit babrál valami itatóssal. De a zvikker, a koncentrált tartás: akár ő maga is csinálhatta volna ezt a fotót, bauhausos kísérletei során. A képben (benne/rajta) a későbbi művészteoretikus: belenőtt a képbe.

n       A fénykép mint egyéniségteremtő aktus – ez jön le nekem ebből a gyűjteményből. Hogy aztán az a kor fotózott így, vagy a női szem élt ezzel a teremtő lendülettel? – azon lehet mélázni. Én az utóbbira szavazok. Ami viszont komoly fenomenológiai kérdés: miképp/hogyan szellemíti át a fényképezés aktusa és a kész fotó modelljét, majd – mint autentikus dokumentum – hogyan formálja a befogadók látásmódját úgy, hogy a jó­nép ugyanezt a modellt (költőt, festőt, barátnőt stb.) ezen túl most már mindig így és csak így lássa. És a legfontosabb, hogy ez a modell-alany viszont kövesse mások tekintetének elvárását, azaz olyanná hasonuljon, mint aminek a képen látják. Viselje fényképarcát. Amit, ugye, a fotós hozott létre. Gyűrűk gyűrűje, bonyolult história – valahogy így.

n       Azért említem ezt a furcsa filozófiai viszonyt, mert ma már nincs ez a láncreakció, nincs forgalomban már ez a fajta modell-fotó-közönségreakció-modellhaso-

n       nulás: a művészi portré szinte soha nem “él” a köznapi világban. Alanya nem veszi fel, nem hordja, helyette kitalál magának egy másikat (amiről úgy hiszi, jobb), és azt erőlteti, amint észrevesz maga körül egy optikát. A ma dolgozó (jó) fotós viszont már tudja ezt, és olyan arcpillanatot provokál (keres, rugdos, vagy kap el), amilyent alanya soha nem hordana, mert leleplező. Mert a titkos személyiségről árulkodik.

n       Miért hordták akkor áttetsző arcukat, miért engedelmeskedtek a női tekintet (az optika révén objektivált szem, a fotó) alakító hatásának? Tán az egész újszerűsége miatt? Is. Én inkább azt hiszem, hogy akkor a fotográfusnők és a fényképezett alany közti viszony furasága játszott szerepet. Neki – a nőnek – elengedte magát, ill. másképp pozicionál­ta (hozta rendbe) magát az alany, végül is úgy vélhette, nem a szakma, a kritikus, a közvélemény “látja”, hanem csak egy “nem létező” mesterember (nő), mert ugye ilyen, hogy művészfotósnő, nincs… Maradt a “nő”, akiben viszont volt any­nyi kvázierotikus kontaktusvezérlő képesség, hogy kioldotta a férfiből, amit senki más. (“Csak tessék nyugodtan, én csak itt ügyetlenkedek, azt se nagyon tudom, hol kell megnyomni, bár azt mondják, hogy fényképész vagyok, ne tessen már elhinni, olyan jó itt a műteremben [dolgozószobában] lenni, nézegetni készülő képeit, meg egy kicsit beszélgetni Magával” stb.) Persze nem így, végül is egy Máté Olga már szakmaszerte híres port­retista volt, nem állíthatott be ilyen primitív sóderrel – de gondolom, valami hasonló, “altató”, vagy épp kacér gesztussal, netán férfiasságba csomagolt szakszerűséggel már igen. Így vagy úgy – a női praktikák tára végtelen – elvarázsolta alanyát (s ehhez jött természetesen a művészi kompetencia, amit nem kellett nagydobra verni, de ott volt…). Az alany észre se vette, hogy már önmaga lett (“ez a nő idegesít ugyan a masinájával, de van benne valami, a fene essen bele, a képéből meg úgyse lesz semmi…”).

n       Rosszindulatú vagyok, de ha lapozom a nők nőkről készült fotóit, egyik se veszi fel a férfi alanyokkal a versenyt: ez utóbbiak időtállóak, Vidor Ferike, Mezei Má­ria – rémesen avítt, mert konvencionális. (Üdítő kivétel Kárász Judit Sapkás nő c. képe 14-ből.) Hát bizony, a fotó (tán csak születése?) erotikus kapcsolat. Ezért jobbak a férfiportrék. Mert nem az objektív csinálja a képet… Női kéz, szem és egyéniség.

n       Meglepetés a tárgy- és reklámfotó. Ez aztán végképp férfiszakma, e pályán könyökölni is kellett, gondolom, meg hát a megrendelő ma is háklis, ő akarja jobban tudni, mit hogyan, hát még egy nővel szemben. És mégis Máté Olga kölnivízreklámja, Aczél Márta fénykompozíciója (Tej, kakaó, joghurt, 1938) vagy Vadas Jolán reflexdús Kirakatrendezés (1938) c. képe sejteti, hogy van itt potenciál. Ez utóbbi fotón meztelen kirakati bábuk között egy nő meg egy férfi – háttal – épp teszi a dolgát, csakhogy mi, képnézők csak a kirakatüvegen keresztül, javarészt elmosódva látjuk őket, ezért ha akarom, a képfigurák összecserélhetők: eltart egy ideig, amíg el tudod dönteni, hogy az igazi nő fenekét látod, netán a próbababa élő hús…? Emellett a képnek mesteri textúrája van, az óz­lag üvegén még a szemben lévő ház tükörképét is felfedezheted, amitől a képfelszín tagolt, függőleges és keresztirányú törésvonalak mentén rendeződik – és csak eközben tanakodhatsz, melyiknek van igazi feneke… (Ha már itt, hadd említem, hogy Máté Olga mert női aktot kiállítani, 1934-ben – először? –, és révülhetsz a test kvalitásán, a stilizálás korhűséggel játszó iróniáján. Kivétel: Eg­ry Landau Ylla Moissonban c. képe, 1932: eredetisége ma is elmenne.)

n       Fura viszont, hogy a női szem oly keveset láttat a kor életmódjából: a szo­ci­ál­fotókon kívül nem tudunk belelátni a magánéletbe, szalonba, zsebbe – a köznapok akármilyébe. Gondolom, az ilyesmi akkor nem volt fotótéma, talán tabu is lehetett, vagy egyszerűen érdektelen: most mondd, kit érdekel, hogy Sárika néni otthonkájában mit lát a gangról a Lég­szesz utcában, vagy milyen egy bevetetlen ágy egy jó polgári hálóban! Ilyesmi dokumentumszerű meztelenségében még a kor filmjeiben se kerül elő, minden műteremszagú. Akkor mindez még az intimszféra része volt, amit jobb emberek takargattak, nemhogy fényképészt engedjenek közelébe. És mégis kérdés marad: ha már annyi titkot fürkésztek ki, ezek “környezetét”, a közeget miért nem?

n       A kötetben persze sok a konvencionális kép, azonnal megmondod, mikor keletkezhetett, a kor divatja a képcsinálás stílusára is rányomta bélyegét. Aminek avíttsága olykor már komikus: cigarettafüst (nagy divat volt), vagy mondjuk Laub Juci mozgásművészetről készített ugrabugra képe: amatőrszerű, de túl a kor divatján, lehet, hogy csak az ábrázolt test “morfológiája” miatt mosolyogsz: ilyen elomló idomok és mozgásművészet, hát nem tudom. Nehéz a divatklisékből kilépni, és nem csak nőnek. Csak a legnagyobbak, Kertész, Capa, Stiglitz voltak képesek rá. E gyűjteményben akad egypár, amely időtlenné stilizálódott, annyira eredeti: megcsinálták “alanyukat”, akik most így élnek velünk. Csinálóik viszont csak háttérben.

n        

n