Pető Iván

A tökéletes helyettes szemével

n        

n       “Vedd példának őt. Hogyha vért / Szomjaznak fenn az istenek: / A népedé helyett / Nyújtsd némán föl nekik a magadét… Barbár idők. De ilyenkor terem / Sár­kányölőt a föld, és tűzlopót / …Ilyen volt ő is, aki most kimúlt. / Nem összeroppant, de fölmagasult” – írta Illyés Gyula 1941-ben, Teleki Pál halálakor, Áldozat című versében.

n       Vas István 15 évvel később, a kor uralkodó ítéletével szembeszegülve, nem kevesebb pátosszal emlékezett: “Amikor elcsattant revolvere, / Egész Magyarország elbukott vele / …A csőcselék-urak között / Nagyúr volt, gróf volt nemcsak rangra, ezért / Választotta a ködöt, / Ezért nem indult csőcselék kalandra. / Hogy tévedett? / De nem volt nála kényesebb: / Ő úgy szólt, hogy elhallgatott, / S mert tudta, hogy szava mit ér, / Azért hozott véráldozatot.” (Teleki Pál emlékezete)

n       Ha az idézettek ellenére azt mondja az ember, Teleki ellentmondásos, összetett alakja volt a két háború közötti magyar politikának, akkor csak lapos közhely mögé rejti a tényt: megítélésében a magyar múlt iránt egyáltalán érdeklődő közvélemény ma brutálisan megosztott, és e helyzet oldására nem látszik esély.

n       Mi sem jellemzőbb, mint hogy halálának hatvanadik évfordulóján, 2001. április 3-án, a Teleki Pál Emlékbizottság, amelynek fővédnöke Göncz Árpád és Mádl Ferenc, ügyvezető elnöke Csi­cse­ry­Rónay István, az 1945 után meghurcolt, majd emigrációba kényszerített egykori kisgazda politikus, egyebek közt Szabad György személyes, illetve Áder János képviselőjének jelenlétében ünnepélyesen lerakta az egykori miniszterelnök készülő szobrának alapkövét.

n       Mások ugyanekkor megdöbbentőnek tartják, hogy a két háború közötti magyar társadalom status quójának védelmezője, a 20. század nagy társadalmi problémái, mint a szociális feszültségek, az ipari munkásság, a birtokstruktúra gondjai iránt nem különösebb érdeklődést mutató politikus, az elkötelezett antiszemita, a numerus clausus és a második zsidótörvény miniszterelnöke, sőt az utóbbi aktív kidolgozója s a további zsidótörvények szükségességének elfogadója szobrot kap. Ebből a szempontból másodlagos, hogy sokakban él a hit, Teleki elődként vállalása a mai kormány identitásához tartozik, és miként a közelmúltban Tisza István szobrát, Teleki Pálét is a miniszterelnök avatja majd.

n       A drámai gesztusok iránti költői érzékenység, a költői lényeglátás szempontjából, illetve a Telekit tisztelők talán nagyobb része számára az életét lezáró lépés világítja be az egész pályát. Az idézett versekben csak felsejlik (“nem ösz­szeroppant”, “hogy tévedett?”), az életmű igényes történeti elemzéseiben viszont jócskán teret kap, hogy az egykori miniszterelnök életútja – mondjuk így – ellentmondásos.

n       Magát a halált nézve: nem az az izgalmas kérdés, amivel a romantikusabb lelkületűek vagy a szenzációhajhászók foglalkoznának, hogy ugyanis Teleki esetleg nem is önkezével vetett volna véget életének, hanem meggyilkolták. Sokkal érdekesebb, mert reálisabb annak felvetése: hogyan értékelhető az öngyilkosság? Teleki, felismerve addigi munkájának kudarcát, összeroppant-e, vagy inkább a hősi gesztus dominált, vértanúságot vállalt, heroikus tettet hajtott végre, mintegy keresztbe feküdve az úton, még egy pillanatra feltartóztatni kívánta azt, amit már elkerülhetetlennek látott? Nyilván nem vagy-vagy, hanem is-is.

n       Az ismert búcsúlevél fordulatai mindenesetre jócskán aláhúzzák az addigi pályán követett elképzelés totális csődjének felismerését: “szószegők lettünk – gyávaságból…”, “A gazemberek oldalára álltunk…” “Hullarablók lettünk! A legpocsékabb nemzet” – s mindezek egy olyan ember utolsó szavai, aki nemzetnevelőnek hitte magát, aki politikai pályáját kétségtelen morális normák alapján igyekezett alakítani, aki életét a fajként értelmezett magyar nemzet, a Szent Ist­ván-i állameszme (bármit is jelentsen ez) szolgálatában vélte élni.

n       Teleki politikai pályáját két nagy, sőt katasztrofális tévedés fogja keretbe. Az egyik az a hit, hogy lehetséges a tragikus trianoni béke következményeként elcsatolt területek békés visszaszerzése. Ennek része az, ami a két háború közötti időszak politikai vezetőrétegének tevékenységét általában is meghatározta, hogy ugyanis nem a béke következményeivel való együttélésre, hanem a revízióra kell berendezkedni. Teleki ugyanakkor, szemben például az egyébként hozzá hasonló nézeteket valló Kozma Ferenccel, a “reális revízió” helyett inkább a “mindent vissza” formulában gondolkodott, s jelentős pedagógiai befolyásával, tekintélyével élve a következő generációkat is erre nevelte. Halálától nem elválasztható, hogy a csehszlovák, illetve a román állam szempontjából már a bécsi döntések is a szomszéd országok meggyengített helyzetét használták ki, s Te­leki nem kívánta észrevenni, hogy amikor itt látszólag, részlegesen elérte célját, éppen ő tett jelentős lépést azon az úton, amely Magyarországot Németország és Olaszország mellett sodorta háborúba, s így álma beteljesülése, a területi gyarapodás eleve csak ideiglenes lehetett.

n       Miközben az öngyilkosság értelmezhető úgy is, hogy szembenézve egész revíziós politikájának kudarcával (ha nem is a végkifejlettel) mintegy megváltotta fatális tévedését, a másik, Teleki történeti megítélését döntően befolyásoló ügyben, az úgynevezett zsidókérdésben semmi nyoma, hogy valamit is észrevett volna politikája kudarcából, tragikus következményeiből. Itt is a magyar politikai elit uralkodó nézeteit képviselte: az első világháborút követő forradalmakból azt a következtetést vonta le, hogy a zsidóság nagy veszélyt jelent a fajként értelmezett magyar nemzet számára. A hazai zsidóságot idegen fajnak tartotta, s vele szemben a brutális törvényi diszkriminációt megengedhetőnek, sőt természetesnek tekintette. Mi sem jellemzi jobban e téren tevékenységét, mint hogy a második zsidótörvény az ő szellemi terméke volt, kihirdetésekor még hitte, hogy ezzel elejét veszi a további, általa is szélsőségesnek tekintett antiszemita igényeknek, de aztán pillanatok alatt elfogadta az újabb korlátozások szükségességét. Így egy volt azon politikusok közül, akiknél nem merül fel ugyan, hogy a zsidóság fizikai megsemmisítését kívánták volna, de a törvényesített diszkriminációval, a polgári jogegyenlőség felszámolásával nem az történt, amit talán hittek is, hogy elébe vágtak a szélsőjobb igényeinek, hanem újabb ilyen követeléseket gerjesztettek, akarva-akaratlan a holokauszt nor­malitásként való elfogadását készítették elő.

n       Hatvan év távlatából Teleki kvalitásaival, a nemzetnevelés és a (mai kifejezéssel élve) társadalomföldrajz területén felmutatott teljesítményével, illetve kétségtelen karizmájával kiemelkedik (Bethlent nem számítva) a Horthy-korszak miniszterelnökei közül. Egészében azonban betagolódik a Darányi, Imrédy, Bár­dossy miniszterelnökök által megjelenített sorba, amely úgy jellemezhető: szándékuk eredetileg Magyarország szuverenitásának megőrzése, a szélsőjobboldal előretörésének megállítása volt, de miniszterelnökségüket úgy zárták, hogy a helyzet minden tekintetben rosszabb volt, mint amikor hivatalba kerültek.

n       Teleki tudományos tevékenységének jelentős része arra a hitre épült, hogy az etnikai, természet-, gazdaság- és tár­sa­da­lomföldrajzi értelemben racionális, igazságos határok a magyar revíziót szolgálják. E téren tárgyi ismerete imponáló volt, de a magyar szupremáciába vetett hite miatt nem kívánta tudomásul venni, hogy például az etnikai és a földrajzilag logikus választóvonalak nem esnek egybe, s így más országok másféle érvelésében is lehet ráció, hogy részben ezért, de sokszor a politika egyéb szempontjai miatt az államhatárok általában inkább önkényesek, mintsem természetesek. Az etnikai elvű határmódosítás normáját egyébként ő maga is feladta, amikor Kárpátalja visszacsatolásáért lépett fel (időleges sikerrel).

n       Tudományos igényessége finoman szólva akkor is sérült, amikor zsidópolitikáját részben a keleti bevándorlás következményeivel indokolta. A Horthy-korszakban ilyen migráció gyakorlatilag nem létezett, a zsidóság létszáma egyébként is folyamatosan csökkent. Éppen Kárpátalja visszaszerzésével került nagyobb tömegben a magyar határokon belülre a zsidóságnak az a része, amely – a kommunista, szociáldemokrata és polgári radikális asszimiláltakon kívül – legközelebb állt a Horthy-korszak keresztény úri, nem szélsőjobboldali antiszemita elitje fantomképéhez.

n       Érdemes megemlíteni: Teleki nézetrendszere más tekintetben is következetlen volt a maga belső normáihoz képest. Tudatos antiliberálisként képviselte álláspontját, vállaltan nem tekintette magát demokratának, de hitte, hogy a Szent István-i állameszme jegyében cselekszik, gondolkodik. Mint a zsidóság jogi disz­kri­minációjának elkötelezett híve azonban éppen a Szent István-inak tekintett hagyományokkal szakított. A Corpus Ju­ris, a magyar közjog nem ismerte ugyan­is a faj fogalmát, csak a nemzetiséget, vallást. Először a numerus clausus vetette el ezt a hagyományt, majd a zsidótörvények is szembefordultak vele. (A polgári jogegyenlőség felmondása, bármit gondoljon is erről az ember, a liberalizmus elvetésének aspektusából következetesnek volt tekinthető.)

n       A Teleki-értékelés, ha nem a történeti szempontok, hanem az aktuálpolitika vagy akár az elődkeresés, példaképállítás igénye kerül előtérbe, természetesen vet fel kérdéseket. Mit tud kezdeni az utókor egy valódi sérelmekre megoldást kereső, egészében azonban illúziókra épülő nézetrendszer (a revíziós gondolat) mégoly következetes és morálisan közel intakt megszemélyesítőjével? Milyen és mekkora bűnök (antiszemitizmus, zsidótörvények) elkövetését semlegesíti, ha valaki halálával “felmagasztosul”? A politikai teljesítményben, a politikus magatartásában mire elég a kisebbik rossz, szebben: a másokhoz képest nemes és jó, a “cső­cselék-urak között nagyúr” státus?

n       A lehetséges eltérő válaszoktól függően ki-ki találhatja elképesztőnek, ha Telekinek szobrot kívánnak állítani, más vélheti úgy, hogy indokolt emlékének ekként való megörökítése, mert halálával vértanúvá vált, s megint mások éppen antiszemitizmusával, gyakorlati zsidó-, illetve revíziós politikájával azonosulva látják benne a felmutatandó elődöt.

n       Fodor Ferenc most megjelent Teleki­könyve csak igen-igen áttételesen érinti a Teleki-értékelés körüli nézetkülönbségeket. Az életművet meghatározó két említett elem közül a revíziós politikában nem látja az egykori miniszterelnök csődjét, legfeljebb mások hibáit, álnokságát, a zsidókérdésben vallott állásponttal pedig érdemben nem is foglalkozik.

n       A szerző 1948-as előszavában bujdosó könyvnek nevezte művét, tudva, hogy az íróasztalfióknak (pontosabban egy elfalazott rejtekhelynek) ír. Azt azonban nem gondolhatta, hogy az életrajz csak most, az egykori miniszterelnök öngyilkosságának hatvanadik évfordulójára jelenik meg, a szerző halála után közel harminc évvel.

n       A könyv 1949-es keltezésű önbírálatában Fodor úgy látja: olyasmire vállalkozott, amit nem tudott megoldani, nem volt képes Teleki bonyolult lelke, eszmevilága, ellenmondásos élete analízisére. Azt is látja: szándéka ellenére nem tudott tárgyilagos maradni. Kettejük kapcsolata (a szerző közel 25 éven keresztül a tudományban, az oktatásban, a cserkészmozgalomban, de még egyes politikai akciókban is Teleki árnyékában, többnyire formálisan is helyettesítőjeként élt), a könyvírás miliője, a kényszerű munkátlanság, az éppen zajló Mind­szen­ty­per ezt lehetetlenné tette. Tegyük hozzá: a körülményekből adódóan a politikusi pálya levéltári forrásaihoz eleve nem juthatott hozzá. Mindezek alapján nincs ok arra, hogy vitázzunk az önbírálattal, és remélhetőleg nem bántó az 1945 után ok nélkül diszkriminált, sokat nélkülöző és szakmájában is mellőzött Fodor Ferenccel szemben, ha az ember kimondja: Teleki-apológiával van dolgunk, s így a könyv erős forráskritikával olvasandó. Ebben segít a Fodor életútját, a mű erényeit és jelentős hiányosságait értő és tapintatos utószóban, illetve jegyzetekben tárgyaló Tilkovszky Loránt.

n       Félreértés ne essék: jó, hogy akadt, aki kiadja ezt a könyvet, Fodor Ferenc mindenképpen megérdemli, de adatgazdagsága a Teleki, illetve kora iránt érdeklődők számára is érdekessé teszi. Más kérdés, hogy műfaja sajátos, hiszen történelmi életrajznak túlságosan elfogult, hiányosságai alapvetők. Szándékával szemben még leginkább egy esszére hasonlít, már ami a tények és a szubjektív megközelítés elegyét illeti, csak éppen a műfajhoz illő eredeti szemlélet, gondolatok hiányoznak. Mert tökéletes helyettesként Fodor olyannyira eggyé vált Telekivel, hogy ő maga szinte már nincs is jelen a könyvben. De azért mégsem ő volt az egykori miniszterelnök, így természetesen az önreflexió is elmarad, vagy­is értékeléseiben nem távolodik el a könyv hősének tetteitől, megnyilatkozásaitól, hanem azokkal kritikátlanul azonosul.

n        

n        

n