Takács Ferenc

 Új-Pecsovicsiában

n        

n       A harag – a közhelyes bölcsességgel ellentétben – jó tanácsadó is lehet a szépirodalomban. Spiró György könyve, A jégmadár ilyen harag ihlette munka, mégpedig a harag – a Jonathan Swift sírfeliratáról ismert “vad felháborodás”, a sae­va indignatio – igazi műfajában: szatíra, annak összes rokon formáival és kapcsolt részeivel, az utópiával és az an­ti­utó­pi­á­val, az allegóriával és a mítosszal, a sci­en­ce fictionnal és a mesés fantasztikummal. A harag kiváltó oka nem kisebb, mint a világ, pontosabban annak mai állapota. Evvel a rettenettel Spiró a könyv – elnézést a kifejezésért – extenzív totalitását szegezi szembe. Ez részben egyszerűen a gigászi terjedelmet jelenti (cirka hétszáz nagy laptükrű és sűrű szedésű oldal), részben – kevésbé egyszerűen – a szerzînek azt az eltökélt szándékát, hogy – mivel immár minden megérett a vitriolra (sît királyvízre) – igenis mindennek benne kell lennie a könyvben, a terjedelem valóban teljesség kell hogy legyen, senki és semmi nem maradhat ki be­lî­le.

n        Nem is marad: a külsî körön CIA­Ame­rikát és maffia-Oroszországot találjuk, valamivel beljebb Kelet-Közép-Európát, annak múltjával, jövîjével és posztkommunista jelenével, legbelül, a középpontban pedig Magyarországot, illetve – a könyv allegorikus megfelelésrendszerében – Ugarhont (így hívják az országot ugar anyanyelvű lakói) vagy Meager­lan­det (ez az ország neve világnyelven); a fontosabb világtényezîk közül csupán Kína és Japán látszanak valamelyest alul­reprezentáltnak.

n       Ugyanez a helyzet a mai világ sze­rep­lîivel is: Ugarhonnál maradva és a könyv legközvetlenebb minapi-mindennapi szintjén körülnézve az olvasó tucatszám ismerheti fel a mai magyar politikai és szellemi élet nevesebb alakjait a maguk allegorikusan átrajzolt-rejtjelezett formájában, köztük – találomra szemelgetve – Demszky Gábort és Orbán Viktort, Lengyel Lászlót és Tamás Gáspár Miklóst, Csurka Istvánt és Tandori Dezsît (és a hasonlóság ezúttal nem a véletlen műve).

n       A jégmadár fikciós keretét egyébként egy science fiction alapformula adja. Jö­vîben íródott történetet olvasunk, szer­zîje Bollog Shonason, aki a mai Amerika középvidékén található Ta­liz­má­niá­ban, ebben a környezî szörnyvilágtól tökéletesen védett és hermetikusan elzárkózó országban élte le életét, amelynek társadalmi berendezkedését – amint ezt gyakran bizonygatja munkájában – eszményinek vélte; hite szerint a Fény Országának volt lakója a világ más részeit uraló általános Elsötétülés korszakában. Kedvtelésként kezdett bele ebbe a történelmi munkába, amely – gondos kutatás, a múlt (értsd: a mi jelenünk) homályos eseményeinek feltárása és adatolása alapján – voltaképpen szentéletrajz: Talizmánia elsî szentje, Saint Shona Bis­to szenvedéseinek, színeváltozásának és halálának a története.

n       Ez a történet a könyv – barokkos értelemben vett – invenciója, az az ötlet és eszköz, amely A jégmadár célzatát közvetíti, miközben többé-kevésbé szilárd tartóváza is a szatirikus építménynek. Sho­na Bistót eredetileg Bisztî Zsonnának hívták, Ugarföldön született és serdült fel, a sötét múlt legsötétebb korszakában (értsd: a mi jelenünk). Véletlen alanya és áldozata lett egy gyilkos és embertelen globalizációs üzleti-po­li­ti­kai-hadi­ipa­ri vállalkozásnak: közép-európai innováció, amerikai pénz, orosz elvetemültség és honi ugar cinkosság esküszik össze, hogy Zsonnát átszabják, két hónaljába egy-egy vaginát telepítsenek, és így elkészítsék belîle a háromvulvájú nî prototípusát. A szervátültetés-klónozás mai gyakorlatából kanyarított bizarr sci-fi­ötletbîl az egyetemes elvetemültségnek, a céltalan, mert értelmetlen és – mind kiderül – haszontalan embertelenségnek egyszerre dermesztî, egyszerre mulatságos szatírai látomását bontja ki a szer­zî.

n       De Shona története itt nem ér véget. Egy oroszországi titkos kísérleti telepen lezajlik második átalakulása, amely ezúttal már igazi színeváltozás: agykérgének azt a részét, amely emberi lényegét tartalmazza, egy jégmadár fejébe ültetik át, s a madár-asszony hamarosan megszabadul rabságából, északra repül, és a Hölle-félszigeten éli le maradék életét. A Hölle szó jelentése németül “pokol”: Shona története ezen a ponton, mondhatnánk, teológiai szintre emelkedik, a kétszeresen átmészárolt madár-asszony mártíriuma révén az ártatlanság küldöttévé válik a földi pokolban. Azaz – irodalomtechnikai nyelven fogalmazva – a szatirikus invenció egyben a könyv mítoszává lesz.

n       Hogy ezt így lássuk, arra Spiró maga biztat fel bennünket. A madárrá változó asszony története ugyanis îsi metamorfózis-mítosz. Ovidius is feldolgozta az Átváltozásokban, Alcyone és Ceyx történeteként, melynek alighanem elsî elfordulása, Ovidius forrása a hagyományosan Lukiánosznak tulajdonított kis “szókratészi” dialógus, A jégmadár vagy az átváltozásról, amelyet Spiró is idéz. (Evvel egyébként furfangosan összekapcsolja a maga szatíráját minden késîbbi szatíraíró îsével és példaképével, a késî görög Lu­kiánosszal; kár, hogy a klasszika-filológusok szerint a Jégmadár-dialógus szinte biztosan nem Lukiánosz műve.) De bevonja a könyv utalásrendszerébe a madármítosz kései giccsváltozatát is, a jégmadár = kék madár analógia mentén Maeterlinck mesedrámáját.

n       Merész és nagyra törî alapterv kivitelezése tehát A jégmadár. Egyben olyan munka, amely – “kései”, ha tetszik, “poszt­modern” módra – tud a maga merészségének és nagyratörésének a korlátairól, s jelzi is a maga vállalkozásának képtelen voltát. Spirónak ezért van gondja rá, hogy a magabiztosan beállított fikciós keretet aláaknázza, és a könyv végén felrobbantsa: az utolsó fejezetet Bollog Sho­nason fia írja, már apja halála után, s Spi­ridon Gorgos Sophieson el­be­szé­lésé­bîl az derül ki, hogy apja mellébeszélt, áltatta magát, és gyakran a legnyilvánvalóbb tényeket is eltorzította.

n       Ugyanez a fejezet robbantja fel egyébként a könyvben eddig eszményi mérceként szereplî Talizmánia-utópiát; a fiú el­beszélésébîl kiderül, hogy apja igazából rosszul érezte magát Talizmániában, elvágyódott onnan a környezî “rossz” világba; szerencsére közben forradalom volt Talizmániában, az átkos régi rendszert megdöntötték, Szent Shona beteges és torz vallási kultuszát felszámolták. De a fiú – amúgy mellékesen – a maga sza­va­hihetîségét is súlyos gyanúba keveri: cse­lekvî részese volt ennek a forradalomnak, s most, az új és végre valóban eszményi Talizmániában a legbelsîbb ve­ze­tîi kör tagja, “szeretett Diktátorunk barátja”. Utópia-e Talizmánia, vagy el­len­ke­zî­leg: szatirikusan ábrázolt an­ti­utó­pia, s különben is, melyik Ta­liz­má­niá­ról van szó, a régirîl vagy az újról? S ha eldöntöttük, melyik melyik közül melyik (bár aligha tudjuk eldönteni), miféle mércéje és miféle kontraszt alapján mércéje Ta­liz­má­nia a rajta kívül található sanyarú világnak? Ahogy haladunk elîre, a könyv eszmei szerkezete, az elsî pillantásra világosnak tűnî utópia–an­ti­utó­pia szembeállítás kétessé és viszonylagos érvényűvé lesz, amíg végképp össze nem dîl és ironikusan elutasít magától minden megnyugtató értelmezési le­he­tî­sé­get. S persze a könyv mítoszával is valami ilyesmi történik, hiszen a szent madár-asszony az olvasó tudatában nemigen tud szabadulni bizarrul profán ellen­pont­já­tól, Bisz­tî Zsonna három vulvájú por­hüvelyétîl.

n       Váratlan mű A jégmadár, s rokontalan, még a mostanában láthatólag kí­sér­le­tezî kedvű mai magyar prózában is. Engem a hatvanas évek amerikai prózaújdonságaira, Pynchon, Coover és a többiek gigaregényeire emlékeztet valamelyest: ott és akkor volt szokás a szűkebb értelemben vett regényszerűség helyett merész és nagyszabású szerkezetben keverni szatírát, allegóriát, science fic­tiont, mítoszt, romance-ot és hasonlókat. Kö­ze­lebbrîl – Spiró alaptervére és módszerére gondolva – John Barthnak, Az út vége és a Bolyongás az elvarázsolt kastélyban szerzîjének Giles Goat-boy (Giles, a kecskefi, 1966) című hatalmas terjedelmű mitikus-szatirikus-parodisztikus vi­lág­al­legóriája ötlik fel; stílust-elîadás­módot il­letîen és egyik-másik ötletében (például a “csúszószámok elméletében” a 372. lapon) pedig olykor egy másik hatvanas évekbeli amerikai, a scifista-sza­ti­ris­ta­fantaszta Kurt Vonnegut.

n       De nem errîl van szó: tévedés lenne Spiró könyvét egy máshol megvalósult irodalmi lehetîség utólagos honi bepótlásának tekinteni. Váratlan és rokontalan könyv A jégmadár, de csupán látszatra az. Valójában folytatása és kiteljesítése annak a magyar irodalmi hagyományrendszernek, amelyet észre-ész­re­ve­szünk, de amelyet sohasem írunk le és értékelünk kellî módon. Ez a modern magyar regényirodalom hangsúlyosan és izgalmasan nem regényszerű eleme, mindaz a fantasztikum, sci-fi, szatíra, allegória, mí­tosz, paródia és pastiche, amely a Gólyakalifát és az Elza pilótát, a Capilláriát és a Kötéltáncot, vagy a (mindmáig méltatlanul félrekezelt) Kazohiniát élteti, és akkor a G. A. úr X-ben-rîl és az Epepérîl nem is beszéltünk (mint ahogy a hatvanas évek szerényebben aktualizáló szatírairodalmáról, a Móresrîl, Az óri­ás­tök­rîl, a Moór és Pálról vagy A “Lakinger Béla” zsebcirkálóról sem). Talán túlzottnak látszik ekkora irodalomtörténeti feneket keríteni a dolognak, de Spiró könyve – tetemes önértéke mellett – figyelmeztetés: ideje lenne ezt a regényelméleti dossziét újra felütni. Egyben jó alkalom is lehet rá.

n       A harag persze – higgyünk csak a közhelyes bölcsességnek – többnyire mégiscsak rossz tanácsadó. “Az emberi történet mélypontja volt az a korszak, az ön­ér­dek­érvényesítés totális káosza, az önfeledés csimborasszója, a kényelembîl és gyávaságból vállalt tudattalanság addig soha nem tapasztalt eluralkodása” – írja Bol­log Shonason krónikája 111. lapján az átkos múltról (értsd: a mi jelenünk). E mellett a végletes ítélet mellett, amely sokszor és számtalan változatban is­mét­lî­dik a könyvben, az ironikus vi­szony­la­go­sí­tás kérdîjelei sohasem jelennek meg: Spiró láthatólag egyetért a Mesélîvel, s erre haragja és – vélem én – a haragját tüzelî csalódottsága és rossz közérzete készteti. A szerzî persze nincs egyedül, amikor rosszul érzi magát a bankterminál és a gyóntatószék között fel s alá szaladgáló neobarokk fidesz-yuppie újpecsovicsok földjén (értsd: a mi jelenünk; bár ezt én találtam ki, nem Spiró), de amikor Hay­nau akasztott, Eichmann vagonírozott, Rákosi kitelepített és padlást söpört, azért egy kicsit rosszabb volt a helyzet. Swift, aki a brit globalizációtól letarolt Írországban tanulmányozhatta felháborodva a világ és az emberiség állapotát, úgy gondolta, hogy amit lát, az – ellentétben a korabeli angol polgári optimisták, Ad­di­son, Steele és mások véleményével – rettenetes ugyan, sît maga a borzalom, de azt nem mondta, hogy ennél ne lehetne mélyebbre süllyedni. Spiró indulata persze poétai licencia, tehát jogosult, engedélyezett, sît szükséges szatirikus túlzás; de ha irodalmon kívüli nyelvre fordítom, azaz tanulságot vonok le belîle, akkor – én legalábbis így hiszem – jogosulatlan túlzás. Mint ahogy volt már rosszabb, lesz is rosszabb – ne izgassuk magunkat feleslegesen.

n       Végül egy technikai megjegyzés, amely, ha akarom, kifogás is, nem is. Spiró – abbeli igyekezetében, hogy mindent belefoglaljon kompozíciójába – gyakran elengedi allegóriája kezét, betétszerű ki­té­rîk­be kezd, s ezekben a betétekben gyakran jelennek meg újabb és újabb betétek. Ezeknek egy része jó, sît igen jó: remek esszé-szatírák, szellemes humoreszkek, találó stílusparódiák és hasonlók tucatszám, mind a világ és a hon mai állapotát szemlézik; ám mind önállóan is megállnák a helyüket. Sît ott állnák meg igazán: itt egy idî után elvonják a figyelmet a lényegrîl. Mindebbîl sajátosan szórt – vagy ahogy de­konst­ruk­cio­nis­tá­ul mondanák: diffúz-disszipált – össz-szer­kezet adódik, amely lehet ugyan posztmodern erény, de olvasóilag terhes, és így – az olvasó szempontjából – a látszólagos jelentésdúsítás eredménye gyakran a jelentés szegényedése.

n       S van, ahol már most látszik: a szigorúan mai magyar aktuális célzások és utalások múlékonyak, rövid idîn belül senki sem fog valóságalapjukra emlékezni, s így ezek a részek működésképtelenekké válnak. Ez persze a szatíraíró mindenkori dilemmája: aznapi hatás és a maradandóság ígérete között kell egyensúlyoznia. (Azért Spirónak aktualitásban is van egy prófétai találata: ha jól számolom, a Corvin-lánc újralapítása elîtt írta azt a részt, amelyben megjósolta – “Hollóbilincs” néven – a kitüntetés feltámasztását.)

n       Itt már a végegyenlegnek kell következnie. Nos, valahogy így szól: A jégmadár nagy vállalkozás és izgalmas eredmény. Ha nagyon szigorú szemmel nézem, egészében véve egyenetlen és túlméretezett mű; fontos részeiben és nagy összefüggéseiben viszont – ugyanennyire szigorú szemmel nézve – megkerülhetetlen teljesítmény és remek munka.

n        

n        

n