A Mozgó Világ internetes változata

Maros András

Defekt

n A kórházi környezettől, túlzás nélkül állíthatom, fizikai rosszullét jön rám. Elgyengülök, az ájulás környékez. Ráadásul Barabás doktor, a lélek országos hírű ismerője, a harmadik emeleten rendel. Lift nincs, föl kell gyalogolni, szembejönnek a bekötött fejű, félig kifolyt szemű betegek, egyik a saját infúzióját tartja a magasban, másik a vastagbelét a hóna alatt. Ha ott ülnék a doktor úr rendelőjében, leblokkolnék, a felét sem tudnám elmondani annak, amit szeretnék, a poshadt levegővel, a szagokkal lennék elfoglalva, előttem szörnyek, félholtak képe lebegne. Attól tartok, zavaromban a tárgyhoz nem kapcsolódó mellékszálakat hangsúlyoznám ki, az igazán fontos dolgokról megfeledkeznék, ezért a doktor úr, önhibáján kívül, természetesen, félrediagnosztizálna. Ha jól tudom, magánpraxist nem folytat, vagy ha igen, remekül titkolja, nekem nem sikerült kinyomoznom, megértem, ismerek olyan fogorvost, akinek a magánrendeléséről összesen csupán húsz-huszonöt ember tud, szájról szájra terjed a híre, nem akarja, hogy rászálljon az adóhivatal. Hogy más pszichiáterrel vegyem fel a kapcsolatot, őszinte leszek, eszembe sem jutott – Barabás doktorról oly sok jót hallottam. Gondoltam rá, hogy levélben keresem meg, írásban minden ember őszintébb, mint szóban. Az írás: a feszültség-levezetés sajátos formája. A beszéd – még ha normális viszonyok közt zajlik is – célt tévesztett üzenetek, félreértések melegágya. Előbb-utóbb, persze, ha elkezdünk levelezni, és ő egyre jobban megismer, elkerülhetetlen a személyes találkozás, a pontos diagnózis felállításához egy orvosnak minél több részletet kell ismernie – amihez egy beszélgetés adná az optimális alapot (kiváltképp a lelki bajok terén). Egyszer, minden bátorságomat összeszedve felhívtam: Vass József néven mutatkoztam be. Miután elmondtam, ki vagyok, kit keresek, és Barabás doktor mondta, hogy ő a Barabás doktor, egyszeriben inamba szállt a bátorság. Egy asszisztens jelentkezésére számítottam, aki egy-két odavetett kérdéssel oldott volna valamicskét a torkomban jelentkező szorításon, elég lett volna annyi: “Kis türelmet, máris adom.” Azt sem tudtam, hol kezdjem. Makogtam valamit, a doktor úr értetlenkedett, aztán lecsaptam a kagylót, hosszú ideig remegett minden tagom, a gyomrom összeszorult, kivert a víz, gerincoszlopom mintha jéggel lett volna bevonva. Micsoda balek vagyok, atyavilág! Most is, ahogy visszaemlékszem akkori hangulatomra, rémes, szorongató érzés tör rám, kénytelen leszek bedobni egy Unicumot.

n Bedobtam.

n Más formában is kerestem már a kapcsolatot dr. Barabással. Rendelési időn kívül. Követtem, autóval. Azt terveztem, hogy elcsípem a háza előtt. A szabad levegőn – normális, embereknek való környezetben – kitárulkoztam volna előtte, biztos vagyok benne. Esetleg beültettem volna az autómba, az anyósülésre – úgy gondolom, hogy a saját tulajdonomat képező gépkocsiban felbátorodtam volna –, kifizettem volna az órabérének a dupláját, egy pillanatig se gondolja, hogy az idejét akarom rabolni, ingyen. Szóval követtem. Csakhogy amint a Pozsonyi útról rákanyarodott a Margit hídra, szem elől tévesztettem a piros Mazdáját, minden elismerésem a doktor úré, jól lerázott, férfias kezdősebességgel sorolt be, nekem friss a jogsim, kevés a rutinom, későn tanultam meg vezetni, soha az életben nem leszek képes hasonló vakmerőségre. Könnyen feladtam az üldözést, pedig azt, amikor a 26-os busz index nélkül bevágott a doktor elé, még láttam, méghozzá a saját sávomból, üggyel-bajjal besoroltam, szemtanúja voltam, hogy a busz kis híján a járdát szegélyező szalagkorlátnak taszítja, Barabás doktor nevében fel voltam háborodva, azt hiszik a buszsofőrök, övék a világ.

n Foglalkozásomra nézve régész vagyok, fontos hazai és külföldi publikációk szerzője (mellette hobbiszinten verseket írok, egyesek szerint nem is rosszakat, bizonyos lapok szerkesztői erről másként vélekednek). Viszonylag fiatalon érintett meg a szakmai siker, amelyet céltudatosságomnak és a régészet iránti szeretetemnek, tiszteletemnek köszönhetek. Az egyetemen, társaimmal ellentétben, mellőztem az alkoholfogyasztást. Míg a többiek – engedtessék meg, hogy az érzékletesség kedvéért e kifejezéssel éljek – seggrészegre itták magukat mindennap, én otthon gubbasztottam, és bújtam a könyveket. Stréber voltam, igen, így is mondhatjuk. Egy stréber balek, akit csak akkor vettek komolyan a társak, amikor a zárthelyi dolgozatok előtt az ülésrendet alakítgattuk.

n Boldog, vidám gyerekkorom volt. Egy budai zöldövezet társasházában nőttem fel. Jó kisfiú voltam, egy-egy gyerekkori csínyt leszámítva – ide sorolnám egy macska felkötését a fára, a farkát hosszú kötéllel egy ághoz erősítettük, és lengőtekét játszottunk vele, műanyag bábukat állítottunk fel, értelmi szerzője és a kivitelezési folyamat irányítója voltam, a játék végén, mert mondom, jó gyerek voltam, elengedtük az állatot. Tizenkét éves lehettem, a házban lakó gyerekek közt a rangidős, amikor a sötét pincében boszorkánynak öltöztem, a jelmez és a kellékek, egyszerűségük dacára, igen hatásosnak bizonyultak, hatalmas fekete leplet borítottam magamra, magas, gúla formájú csákót raktam a fejemre, gyertyát gyújtottam, és egy asztalhoz ülve, háttal a házban lakó gyereksokaságnak, egyenként, név szerint szólítgattam a nálamnál hat-hét évvel fiatalabbakat, eltorzított hangon beszéltem – rendkívül hiteles boszorkányhangom volt, a mai napig elő tudom csalni magamból –, társalogtam velük erről-arról, majd mikor meguntam, körülbelül öt-tíz perc után, ha jól emlékszem, személyre szabott átkokkal útjukra bocsátottam őket. Egy kislányt kiátkoztam az óvodából, egyenesen a pokolba száműztem, aztán meggondoltam magam, a pokol előtt még öt esztendeig pókként kell élnie, recsegtem boszorkányhangomon, de ezt már nem hallotta, mert visítva rohant az apjáért, aki megelégedésemre legalább úgy megijedt tőlem, mint a gyermeke, a hangomnak is bedőlt, csak akkor árultam el, ki vagyok, amikor a papa tisztes távolságból, hosszú bottal kezdett szurkálni. Bármily furcsa, mindegyiküket szerettem. Az összes gyereket. Akiket nem szerettem, azokkal nem is foglalkoztam. A gimnáziumban volt egy lány, halálosan szerelmes volt belém, csónakázni hívott, hihetetlenül meglepett, azt, hogy tetszem neki, sejtettem, azt viszonylag kis hibaszázalékkal érzi az ember, főleg ha tizenhat éves, de akkor nem abban a korban éltünk, amikor egy lány csak úgy elhív egy fiút csónakázni. Én ahhoz is lusta voltam, hogy rágondoljak, mi mindent veszítek, ha nem fogadom el a meghívást, csinos volt a lány, rendkívül csinos, minden fiú szívesen cserélt volna velem, a beszédstílusát, gesztusait, öltözködését azonban oly taszítónak találtam, hogy közömbös tárgyilagossággal ennyit tudtam mondani neki: nem érdekelsz, bocs.

n Akit nem szeretek, azzal nem is foglalkozom – egyszerű képlet, a mai napig ehhez tartom magam.

n Viszont akit szeretek…

n És itt kezdődik az én defektem.

n Egy kiránduláson lettem figyelmes rá. Az élmény aztán arra késztetett, hogy visszagondoljak, a múltban nem történt-e velem valami hasonló, amelynek jelentőségéről a történés pillanatában nem vettem tudomást. Szóval kirándulni mentünk, Tamással – egy kutatócsoportban dolgozom vele, nagyon jóban vagyunk, munkaidőn kívül is sokszor kerítünk alkalmat a találkozásra. Akkortájt rúgta ki a második felesége, rajtam kívül nem volt barátja, feladatomnak éreztem hát, hogy felkaroljam, lelkileg. Este egy pihenőházban húztuk meg magunkat. Miután letusolt, átkopogtatott hozzám, és azt mondta, már átvizsgálta a testét, nem talált kullancsot, de a hátát és a tarkóját – szoba- és fürdőszobatükör hiányában – nem látja. Legyek oly szíves, kérte, nézzem át. Ott állt előttem félmeztelenül, hátat fordítva nekem, és én, miközben húzgáltam széjjel a bőrt a hátán, hogy belelássak a pórusokba, vad vágy fogott el, hogy teljes erőmből vesén csapjam. Ököllel. Durr, bele a bal veséjébe, vagy a jobba, már nem emlékszem, melyik volt a szimpatikusabb. A gyengébbik kezemmel simogattam a hátát, az erősebbik ökölbe szorítva lógott a combom mellett; egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a megfeszült ököl lassan elindul felfelé, majd hátrafelé, lendületet vesz. Nem ütöttem meg. Rendkívüli kínokat okozott a vágy leküzdése. Talán ha nem kezd el arról elmélkedni, vajon miért van az, hogy Szlovákiában szürkék a mókusok, Magyarországon meg vörösesbarnák, hanem csöndben marad, bizisten belevágok a veséjébe, az általam nagyon-nagyon szeretett, védtelen, kiszolgáltatott Tamás veséjébe, akit, ha meg kellene neveznem a három legjobb barátomat, feltétlenül számba vennék. Nincs kullancs, és Szlovákiában is vörösesbarnák a mókusok, mondtam – utólag visszaemlékezve – irtó barátságtalanul, s hozzátettem, fáradt vagyok, mégse menjünk le a faluba zsíros kenyeret enni, helyette majd holnap megreggelizünk egy barátságos fogadóban: házi pálinka, rétes.

n Ettől fogva figyelni kezdtem magam.

n Nem kellett sokat várnom, és bebizonyosodott: korántsem egyértelmű, hogy a verekedési szándék a baráti összetartozás egyfajta, mondjuk így, tudatalatti megnyilvánulása. Sajnos. Találkoztam Péter barátommal, ő volt az egyedüli, aki az egyetemen elviselte a tanulási mániámat. Hosszú ideje külföldön dolgozott, semmit sem tudtam róla, és egyszerre csak bumm, ott volt a zsúfolt belvárosi presszóban; ugyancsak megörültem neki, a nyakába ugrottam, összecsókoltuk egymást, beszélgettünk, majd tíz-tizenöt perc “kivel mi van?” tárgyú eszmecsere után, nyílt színen, megannyi ember legnagyobb döbbenetére felpofoztam. Hangsúlyozom: teljes tudatában voltam tettemnek, egy csöpp alkohol sem volt bennem. A pofon mellé, mintegy lábjegyzetként odabiggyesztettem, “Annyira örülök, hogy látlak”, és tényleg örültem, ugyanakkor legalább olyan fokú örömöt okozott a pofon utáni megkönnyebbülés. Péter nem tudta mire vélni a dolgot, érthető, nem afféle mosolygós baráti összebokszolásról, “gyomrosról” volt szó, amilyeneket a reklámfilmekben, hollywoodi produkciókban látni, amikor két jó barát találkozik, hanem egy rendes, nagy pofonról. Meghívtam egy pohár sörre, nem fogadta el, siet valahová, mondta, épp csak odaintett az asztaltársasága felé, akik értetlenül fordultak utána, amint kilépett a presszóból, majd mintegy vezényszóra, minden tekintet rám szegeződött, nyomban távoztam én is.

n És akkor néhány szó a gyerekekről. Szeretném rögtön leszögezni: imádom a gyerekeket. Remekül szót értek velük. Családos ismerőseim gyerekeinek én vagyok a kedvence. Játszom velük, beszélgetek, kedvelik a tréfáimat, nevetnek, szeretnek. Amelyikük még nem tud beszélni, az szimplán átölel, és addig nem ereszt, míg le nem ülünk az ebédhez, vacsorához. Én is inkább, ahelyett, hogy a “felnőttekkel” társalognék, velük játszom, sokkal jobban élvezem, mint a tét nélküli, tartózkodó vitákat az asztal körül, a nők körberajongását, az étel ajnározását. Imádom a kisgyerekekből áradó őszinteséget – ami már bennem a legkevésbé sincs meg, nehéz elhinnem, hogy valaha én is ilyen lény voltam. Odavagyok a fantáziájukért – ami nekem, a versírás során tapasztalom, minimális szintűre kopott. A kreativitásuk lenyűgöz – lévén, hogy kutató vagyok, és a puszta tényekhez kell ragaszkodnom, nemigen rendelkezem vele. Az ártatlanságuk ellágyít. Akkor viszont miért van az, hogy amíg Levente barátom fölmegy az emeletre a fotóalbumért, én a másfél éves kislányát elkezdem vadul pörgetni, körbe-körbe, majd amikor látom, hogy elszédül, megvillan a szeme fehérje, elengedem, és élvezettel nézem végig, ahogy eldől. Ahhoz, hogy álló helyzetből elvágódva megüsse magát, kicsi a teste, nem fáj neki. A földön ülve bambán jár a feje ide-oda, reménytelenül keres egy álló pontot, amire aprócska szeme végre fokuszálhatna, s amíg nem találja, olyan kedves, őszinte és ártatlan a tekintete, hogy az ember csaknem elsírja magát a meghatottságtól. Szívem szerint kezdtem volna újra a játékot, de addigra megjött Levente az unalmas fényképeivel. Előfordult ez máskor is. Egy hatéves kisfiút, egy másik barátom gyerekét, miközben dobáltuk egymásnak a strandlabdát, állandóan arcon dobtam, akarattal, nem volt különösebben kedvére való a dolog, de nem szólt, hogy hagyjam abba. Bár lenne valaki, aki megerősítene benne: ez nem szadizmus.

n A barátaimat meg akarom verni, a gyerekeket kínzom, és amúgy teljesen normálisnak, egészségesnek érzem magam.

n A szeretet és a gyűlölet, tudom, tapasztaltam, csupán egy vékonyka hártyával van elválasztva egymástól, mely hártya olykor-olykor átszakad, de idővel szerencsére újra összenő. Azt azonban, hogy az agresszió miként következik az őszinte szeretetből, nem tudom. A feleségemet soha nem akartam megütni. Lehet, hogy nem is szeretem? Neki sosem beszéltem még a “defektemről”. Nyolc hónapos terhes. Hamarosan apa leszek. Hetek kérdése. Milyen apa leszek?